4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

Gergely Árpád: Minimal art



Itt a lényeg a minimál-on van. Minimál tehetség, minimál ész és maximál hülyítés. Olyan, mint a minimál bér. Nesze semmi, fogd meg jól!

Ha, valaki betegesen tehetségtelen, de mégis szeretne menő képzőművészként pöffeszkedni - mert a származása vagy a kiválasztottsága nem engedi, hogy bányában vagy a sertés telepen
dolgozzon - legjobb a minimal art trójai paciján belopakodni a mit sem sejtő sznobok és az álságos műitészek világába.
Első lépésként be kell jutni a képzőművészeti egyetemre. (Ha a fati vagy a mutti körön belüli, akkor ez elsőre bejön.)
Második lépésként néhány évig a fenti helyen kell lébecolni (lehetőleg extravagáns kacatokban, röhejes frizurával), hogy művésznek nézzél ki, ne pedig biztonsági őrnek.
Harmadik lépés elsajátítani a tolvajnyelvet, hogy meg tudd magyarázni a későbbi minimal art-os minimál teljesítményedet. A semmit magyarázni rohadtul fárasztó, embert-próbáló főleg akkor, ha a hallgatóság soraiba véletlenül betéved egy-két épeszű is.
Negyedik lépés, ha a „tanulmányaid” engedik, simulj egy kicsit a mindenkori hatalomhoz, nehogy kimaradj a díjosztogatásokból.  Ha szépen dorombolsz, még külföldi ösztöndíjat is bezsebelhetsz, ami majd jól jön a későbbi parasztvakításnál.
Ötödik lépés, ha kijöttél az egyetemről (ahová legtöbbször be sem jártál) azonnal kezdj hozzá a „munkához” mert várnak rád a jobbnál jobb kiállító helyek, múzeumok, galériák. Lepusztult kultúrházak, üzemi étkezdék és faluházak folyosói nem neked valók, ott inkább azok állítanak ki, akik csak, születtek a „szakmára”és nem minimálok, hanem maximálok.
Hatodik lépés a sajtó. Gondoskodj róla, hogy a körödön belüli firkászok éjt nappallá téve ajnározzanak és ha kamerák elé kerülsz,  nehogy kihagyd az olyankor „kötelező” nyegle, esetleg flegma és pökhendi majomkodást. (Legjobb, ha egy minimal pincsikutyát is viszel magaddal, mert az olyan édi és a befutott művész benyomását kelti!)

És végül a hetedik lépés, de inkább intelem: „Alkotásaidat” mindig egy hozzád hasonló képességű „zsűrivel” zsűriztesd! (Ezek ugyanis képesek mindenre.) Az árakat pedig úgy állapítsd meg, hogy a minimál motyód, maximál röhögésre adjon okot, így legalább valamicske értelmet nyerhet a „művészeted”.

Megtekintések: 976

A válaszok erre a témára be vannak zárva.

Válasz erre a témára


Gergely Árpád: Villanyszerelők és vagyonkezelők.


Alig vagyunk túl a „világszenzációt” jelentő NASA-felfedezésen (arzént faló bacik , egy arzén-tóban), már is itt a következő parasztvakításnak szánt süketelés.

Egy derék villanyszerelő mester, eléggé meggondolatlanul a munkájáért kapott Pikasso „műveket” elvitte hitelesítetni a „festő” egyik csemetéjéhez, aki igen „kulturált” módon rögtön felnyomta a szerencsétlent a legközelebbi policián. A „demokratikus” policia pedig tüstént be is gyűjtötte a balek villanyost a „műkincsekkel” együtt, mondván, hogy azok csak is bűnös úton juthattak az elektro-maestróhoz, ugyan is a „művész” gondos feljegyzést készített az elajándékozott képeiről, s mivel ez a 271 „remekmű” nincs az öreg irkában, így azok vélhetően a vagyonkezelőt és társait illetik.

Az ilyen „hír” hallatán a tompulásra hajlamos egyedek rögtön tovább tompulnak ahelyett, hogy kutyafuttában átgondolnák - hogyan is van ez?

Merthogy!

1. A 271 „műkincs” sehonnan nem hiányzott és mivel a „zseni” csak az ajándékba adott képeket strigulázta, a fizetés fejében osztogatottakat nem, nem tudni mire fel, gyanúsítgatják a szegény áramszerelőt?

2. Ha, a „talentum” bekörmölt minden ajándékképet a noteszba, akkor valószínű, hogy minden elkészült darabot is feljegyzett, de akkor miért volt ez a 271 „eddig ismeretlen”.

3. Ha, ennyire ismeretlen volt ez a 271, honnan tudja a magát szakértőnek mondó pojáca, hogy mitől érnek Euró milliókat a most „megkerült” „műremekek” (egy kép értéke akkor válik nyilvánvalóvá, amikor eladják).

4. Hogyhogy a 71 éves villanyterelő évtizedekig hagyta porozódni a milliós „kincseket” ahelyett, hogy egyet-kettőt zsozsóvá alakított volna át?

5. A 71 éves (ha, egyáltalán létezik ez a figura) biztosan be fogja perelni az „ellenfeleket” rágalmazásért és a képek jogtalan elkobzásáért, ami milliós per-illetéket vonhat maga után. A „vagyonkezelő” gyerkőcök pedig nem olyan ostobák, hogy felvállalják ennek a kockázatát. Ennek fényében több mint érdekes, hogy a „szakértők” frissen-melegében szakérteni kezdtek 40-60 Euró-milka erejéig, vagy még tovább is. Esetleg tisztában voltak azzal, hogy a „bőröndös” nem egy erős peres ellenfél lehet?

6. Ha már ez a 271 annyira értékes volt, hogyhogy nem kereste vagy szaladt a rendőrségre a „mester”? (Talán azért mert, vagy nemléteztek ezek a képek vagy, mert önként vált meg tőlük.) Ha, meg nem szaladt, miért szaladgálnak most az örökösök? Egyet lehet találgatni!

Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem mindig röhögnöm kel az ilyen híreken. Ugyan úgy, mint évekkel ezelőtt, amikor egy központilag futtatott magyarországi festő „image” kopásánál a köreihez tartozó médiabohócok képhamisítókat véltek felfedezni a kertek alatt. Akik természetesen az általuk ajnározott „fazon” képeit hamisították futószalagon.

A napokban értesítést kaptam, hogy megszűnik egy irodalmi oldal, ahová tkp. nem is olyan régen még írásokat tettem fel.  A kedves szerkesztő felhívta a figyelmem, hogy - mentve a menthetőt - másoljam ki fontosabb szilánkjaim, illetve akár más egyebeket is, ha meg akarom őket az enyészettől óvni.
Nos, jószerével már el is felejtettem ottani dolgaim, amiket azidőtájt követtem el, amikor már nem tartoztam kezdő portálomhoz, sem a szorosan utána következőkhöz, és a 4 Dim pedig még csak egy dédelgetett elképzelés volt. Most, az akkori benyomásaim felfrissítése gyanánt - elsőként - egy nosztalgiázó elmélkedésemet citálom ide, bízva mindannyiótok érdeklődésében.


Gondolatok a verandán

 

tokio170, szo, 08/08/2009 - 11:36

Masszív, megbízhatónak tűnő, klinkertéglás oszlopok mellett ülök a verandán. Elég kényelmes az áttetsző, modern műanyagszékem. Jól jár itt a levegő és a füst. A társaság nagy része még kinn „bagzik” a ház előtt, és teli tüdővel szívja-fújja, mondja a magáét.
Eszembe jutnak a jónéhány évvel ezelőtti szokásaim: én is „ködösítettem” rendesen. Kövér füstöt eregetve rontottam a levegőt, és melegítettem vagy hűtöttem magam az évszaknak megfelelő tudatmódosító itókákkal. Most, ahogy bambulok az utca felé, és a régmúlton elmélkedem, déjà vu érzésem támad: átéltem ezt már egyszer más környezetben. Igen. Biztos, hogy átéltem, csak egy másik klubban. Ott is így kezdődött mindig, minden találkozó.


Emlékszem, egyszer például vidéken, egy apró falu csicsás, faház-kocsmájában jöttünk össze az irodalomra és az alkoholra szomjazó tagokkal. A hangulat tetőpontján egy darabot színre is vittünk, amiben annyian „felléptek”, hogy néző alig maradt. Így aztán mi, szerepnélküliek – néhány falubeli kocsmalátogatóval –, kényelmesen hátradőlve követtük az előadást, miközben a társulat többi tagja a pult előtt szorongott három sorban.
A darab témája illett is a környezethez, az volt a címe: Borbála kocsmája.
Lényegében nem egészen értettem mit taglal a mű, és sokszor azt sem láttam, ki beszél, mert takarásban állt. Így fordulhatott az elő, hogy amikor eredeti cigány akcentussal megszólalt a legjobb költőnek tartott cimborám, kíváncsian oldalra hajoltam megnézni: kié lehet eme autentikus hang, és amikor végre azonosítottam a forrást, olyan hevesen tört ki belőlem a tetszésnyilvánítás, hogy az előzőleg meggondolatlanul felhörpintett v. b. k. sugárban spiccelt ki az orromon keresztül.
Kisomfordáltam a mosdóba, leöblítettem a bornyomokat magamról, és hoztam papírtörölközőt az asztalt rendbe tenni.
Később mellém ült a falubeli főirodalmár, a helyi újságszerkesztő és történelemkutató költő-író. A vébékás akció még csak-csak elment volna nála, de az már kiverte a biztosítékot, amikor unalmasnak titulálva a helyi erők előadását, kifejtettem: nem igazán kíváncsi senki arra, Rozi néni és unokája mennyi gesztenyelevelet gereblyéztek össze ősszel a templomkertben, és a patakparti járdát ki csinálta meg társadalmi munkában. Ez faluügy. Mi nem ezért vagyunk itt, hanem hogy jól mulassunk, és emlékezetes legyen a leruccanás.
A kedves beszólás után a klubtárs megjegyzett magának, és még évek múlva is ezzel az esettel érvelt nem egy – alapvetően – költészettel, kritikával kapcsolatos vitában. Sose tudtam elhitetni vele: már régóta nem iszom, sőt, nem is dohányzom – megváltoztam sok dologban, és talán valamit konyítok a verseléshez is.


Nos, a verandán nem véletlenül jutott eszembe ez a régi sztori. A műsorvezető azzal indított – kiragadva a mikrofont az első előadó kezéből –, talán odafigyelhetne mindenki, ha már azért jött el, hogy meghallgassa mások műveit és felolvassa a sajátját. Mert – szerinte – kb. annyi figyelmet várhat később saját írása olvasásakor is, amennyit most másoknak épp megad.
Az is felrémlett a régebbi időkből, amikor egy aránylag lelkes, vagy pusztán csak kijelölt klubtárs, minden összeröffenés után magasztaló összefoglalót írt a találkozóról. Valaki egyszer így fogalmazott: „Még mindig itt zsibong az agyamban kedves mindannyitok hanghulláma, itt vibrál szemem előtt holografikus lényetek. Nem feledem a gyönyörű és hasznos perceket, amit adtatok nekem, és hogy érezhettem pozitív energiátokat. Hatalmas élményben volt részem.”

Én most nem éreztem semmiféle energiamezőt. Néhány jelenlévő épphogy köszönt, de a legtöbben kispórolták azt is. Volt, aki pillantásra sem méltatott, pedig nemrég még puszik is dukáltak.
No, de ez a mai társasági morál, ilyen keveredettséget mutatnak az illanó rétegérdekek. Korrekt odaállásról már csak elvétve hallani.

Említettem: déjà vu… Igen. Néhány perc múlva borult a söröskrigli, úszott az asztal… Tunkolás, mártogatás. Folytasd tovább!
Persze, jött is a folytatás. Az egyik „szakértő” úgy elállította a hangosítást, hogy szájról jobban lehetett olvasni, mint füllel érteni. Ám ez is elment így egy darabig. Néhány előadó hangfrekvenciája sikeresen átjött valahogy a torzításon is. Később azonban már inkább mikrofon nélkül próbálkoztak a szerzőtársak.
Némelyik műbe belekapva, beleakadva elhangzott egy-két értékelésszerű kritikai megjegyzés, de leginkább csak az unalmas, nem hiteles, nem kell mindent megírni (viszont nekem muszáj) és egyéb – tetszik, nem tetszik – szeszgőzös toposzok hangzottak el.
Az egyik csúcsjelenet viszont egyértelműen az volt, amikor a beszélő felelevenítette azt a régi axiómát, ami szerint rengeteget dob a jó előadás egy mű élvezhetőségén, hiszen még a gyenguska verset is felemeli a kiváló interpretálás. Ezután a közismert előadóművész saját verseit szavalta, amire a konzekvens szpíker rögvest lecsapva hozzátette: „no, erről beszéltem…” (wazze!).
A „tartalék” szpíker majdhogynem elverte a kezét, de az előbbi csak mondogatta makacsmód a magáét, s közben enyhén bandzsítva kinézte az asztal alól a pókhálókat.

A totálkár számomra mégis az volt, amikor szintén az első számú szpíker lebaltázta a nemrég még verseit értő, "előadó-istennőnek" kikiáltott szerzőtársat, mert a „gót” naplórészlet után azt találta mondani: ez neki teljesen kaffkai (vagy kafkai), mert ezen még azóta is polemizálunk (hogy egyáltalán ki, melyik
klasszikusra is gondolt). Mindenesetre a szpíker úgy vélte: ne mondjon ilyet, aki nem ért az irodalomtörténethez, aztán körkérdésként gyorsan továbbadta az egyetértés vagy a felmentés lehetőségét.
A szerzőtárs értetlenül nézett szét a teremben, és rögtön távozott is. A kettesszámú szpíker próbált kárt enyhíteni az üvegfalon túli előtérben. Azt nem tudhatjuk, mennyire sikerült. Nekem viszont „Ács Feri” gondolathullámai tükröződtek be:

„Egymást közt vagyunk – elég
Ennyi. Megtelt a pálya full-ra.
Isten véletlen passzaként:
Pattanni bentre, hullni túlra.”

Tíz óra után elfogytak a vállalkozó kedvű felolvasók, ám kiscsoportokban folyt még diskurzus az épület előtt ugyanúgy, mint a verandán. Közben azért időnként - suttyomban - repült néhány eszcájg és söröskrigli az utca túloldalára, a parkoló kocsik közé. Ez persze nem nevezhető kifejezett irodalmárszokásnak (inkább kocsmakörben elterjedt, fiatalos, fővárosi divat), ahogyan az sem: akadt, aki az utcáról beinvitáló hasznos szokását megtörve hangos – a f…m kivan veletek – felkiáltással viharzott el elég korán.


Szóval, tkp. félcsendes időnk volt. Kellemesen lehűlt éjjelre a hőmérséklet, de ahogy kinéztem néha a klinkertéglás oszlopok mellől a felhőkre, láttam amint folyamatosan, laposakat villámlott.

Oszlopok, oszlopok… igen. Kellenek ezek a térelemek, bár lehet, hogy megtartaná magát önállóan is a szerkezet, van olyan stabilra méretezve az áthidaló. Viszont, ha már nem teherviselők a funkciójukban, legalább mutassanak jól.
Ahogy ott ültem a verandán – figyelve az utcát és az eget – szemügyre vettem a klinkertéglákat: Kívülről tetszetősek, de valamiért nem érnek körbe; kimaradt egy sáv, ami le lett simítva malterral. Bentről éppen ez a sáv látszik, és persze széleken a fugák. A belső oldalon valamiért azokban is kitüremkedik a megkötött, fölös anyag.

Így láttam a harmadik Veranda estet, ilyen, és ehhez hasonló gondolataim formálódtak. Ez egy vélemény. Persze ismerem a sokak által kedvelt mondást: „a vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, ám mégsem kíváncsi senki a másikéra.”
Talán akad azonban némi csúsztatás ebben a "szállóigében", hiszen vannak, akik ezt is máshogyan értékelik, mint a többség.

Devizahitel

 

Mióta deviza hiteles vagyok a napi étrendem az alábbiak szerint alakult:

Reggeli:

Egy szeletkétszersült. (Először kisült a péknél, másodszor a boltban, ahol kisült,hogy nem elég rá a zsozsó, sőt még a szemem is majd-ki sült, hogy csak ennyi “deviza” van nálam.)

Egy kisdoboz bontatlan májkrém, ami azért jó, hogy bontatlan, mert így sokáig nem romlik meg, és nem fogy el. Évekig rá járhatok. Járulékos haszna még, hogy a konzervnyitót is eladhatom, ha akad rá vevő.

Egy csésze hó-lé, ízesítés nélkül. (jeges tea) Ezt szerencsémre, házon belül is meg tudom termelni,csak a jégcsapot kell megfejnem, ami a csilláron csüng.

Tízórai:

Ezt ügyesen ki lehet hagyni úgy, hogy tíz óra előtt öt perccel,kétórányit visszacsévélem az óramutatót (nyolckor még ki a fene éhes – pláne,ha reggel bezabált). A déli harangszónál pedig 4 órányit előre. Akkor meg már ott a dél!

Ebéd:

Ebédre mindig egy-tál ételt eszem, mert a többi tálat a végrehajtó már régen elvitte. Egyik gyakori menü a:

Rántott borda, ecetes borogatással. Ehhez nagyon könnyen hozzá lehet jutni, elég egy rossz mozdulat. Van, amikor két hétig is kitart ez a fogás.Másik kedvenc ételem a:

Paprikás krumpli kímélősen. Ez, egy visszafogott változata az eredetinek. Nem, szabad beletenni kolbászt, szalonnát, csipetkét és krumplit. A többit is csak mértékkel! Vasárnap és ünnepnapokon megengedhetem magamnak, hogy asztalra kerüljön a:

Rakott karfiol.  Elkészítési módja a következő: Egy fej karfiolt hol ide, hol oda rakosgatunk, majd visszavisszük a zöldségeshez kicserélni karalábéra (három napon belül kötelessége), amiből az után az iménti módszerrel készíthetünk megint kitűnő rakott karalábét.  

Desszertnek ott a cukrom, amit akkor kaptam, amikor először bekopogtatott hozzám az adóságbehajtó.

Uzsonna:

Ami az ebédből megmaradt. Nem lehet mindig pocsékolni!

Vacsora:

Hideg sült. Az elnevezése is arra utal, hogy hidegen van sütve. Erre a legalkalmasabb hely nálam a hálószoba. Elkészítése a következő; Egy nem eléggé vékony szeletet besózunk és felhelyezzük a radiátorra. Mikor már kellően zúzmarás, nehezen eltávolítjuk és megesszük vagy jég-akkunak használjuk.

 Rejtő Jenő reinkarnáció?

Egyedi és igaz!

 

valentin - NAP

A rendszerváltásnak nevezett össznépi hipnózis óta ezernyi módon próbálják az arra alkalmas egyedeket a mély-hülyeség állapotában tartani vagy odajuttatni.

Az egyik ilyen (import) maszlag a valentin-nap. (A másik meg a „halloween”, de erről majd később).

Húsz éve erőltetik ennek a magyar hagyományoktól teljesen idegen, agyament marhaságokkal teletűzdelt bohócnapnak az elfogadtatását a magyar néppel, nyilván abból a megfontolásból, hogy a régi magyar szokásokat, hagyományokat, ünnepeket a feledés homályába taszítsák. Így is lehet a nemzettudatot gyengíteni, a hagyományokban is gazdag gyökereket elsorvasztani.

Hogy miért is gyomorforgató, de mindenképpen röhejes az egész?

1. Országunkat egy, vagy maximum kettő Valentin lakja, ami ugye nem igen indokol ekkora fesztivált. Igaz, annak idején is kevés Sztálin nevű cimbora futkosott az utcákon idehaza, de „joszif” napon mégis kötelező volt örömködni mindenkinek.

2. Mi az, hogy szerelmesek napja? A többi napon ugyanezek köpködik egymást, esetleg rugdalják is? Épeszű szerelmesek az év minden napját szerelmük napjának tekintik.

3. Miért kell az egész országnak elolvadni a gyönyörtől, mert x. szerelmes y-ba. Ő dolguk, csak rájuk tartozik.

4. Ajándékvásárlásra - ajándékozásra ott a Karácsony. Nem hiszem, hogy bárkinek is szüksége lenne arra a sok ízléstelen, gusztustalan kacatra, amit ilyenkor (valentin-day) ajándék gyanánt tukmálnak egymásra a valentinozók. (Javaslom, hogy ezt a napot nevezzük át a giccs-napjának.)

5. A magyar nevű Bálintokra nézve sértő lehet, hogy nem az Ő névnapjukat emlegetik ilyenkor Magyarországon, hanem az idegen Valentint.

6. Ha, egy pógárt nem Valentinnak hívnak, de még a távoli ismerősei között sincs ilyen, az vajon minek örül ezen a napon? Ilyen alapon a plafonig ugrálhatna örömében más névnapokon is! De ha már - a nemvalentin virágot visz a szintén nemvalentin szerelmének, eszükbe jut é, mennyivel lett gazdagabb a virágbótos, aki ilyenkor jót röhög a markába.

Hányat is kell addig aludni?!

Már egy héten belül van a téma, szinte a kertek alatt lopakodik. Persze mondhatnák azt is: a kis "Valentájnok" már a spájzban vannak. :)
Igazság szerint régen sem sok Valentin leledzett, épp most olvastam bizonytalan történetüket:

*****

A Valentin-nap a szeretet, a szerelem ünnepe, ilyenkor az angolszász eredetű hagyomány szerint illik egymást kedves üdvözlettel, aprócska ajándékkal meglepni.Az ünnep története nem teljesen tisztázott, az egyik könyvben azt olvashatjuk, hogy két Valentin volt, kiknek történetéből egy legenda született, mások vitatják, hogy ketten lettek volna, egyes források viszont három Valentinről beszélnek.

 
 
 Íme néhány, a különböző történetekből:
  1. Valentin római pap volt, aki Claudius császár üldöztetése alatt vértanúként halt meg i. sz. 269-ben vagy 270-ben. Valentin fiatal keresztényként élt a keresztény vallás üldöztetése idején. Hitéért elfogták és börtönbe zárták, majd halálra verték 269. február 14-én. Amíg börtönben volt a legenda szerint üzeneteket küldött a barátainak: "Ne felejtsétek el Valentint!" és "Szeretlek benneteket!"
  2. Egy másik történet szerint i.sz. 270-ben egy Valentin nevű katolikus pap lelkészkedett Rómában. Ebben az időben tiltotta meg II. Claudius uralkodó a fiatal férfiaknak, hogy megnősüljenek, mert úgy gondolta, hogy a nőtlen férfiakból jobb katonák válnak, mint azokból, akiknek feleségük és családjuk van. Amilyen romantikus férfi volt Valentin, felismerte, hogy ez a döntés mennyire káros a fiatal férfiak számára és ezzel a határozattal csak nőni fog a titokban kötött házasságok száma. Amikor Claudius rájött, hogy a pap a döntést ellenzi, bebörtönözte. Valentin a börtönben barátságot kötött a börtönőr lányával. A legenda szerint imájával gyógyította meg a lányt, és kivégzésének napján üzenetet írt neki, amit így írt alá: "A Te Valentined".
  3. A tudományos megközelítés szerint a rómaiak február 15-én tartották Luperkalia ünnepét. Ezt a tavasz-ünnepet Luperkusz isten tiszteletének szentelték, aki a nyájak és a termés védelmezője volt. Az emberek dalolva és táncolva könyörögtek Luperkuszhoz, hogy megvédje a nyájaikat és vigyázzon az emberek és az állatok egészségére és termékenységére. Az ünnep éjjelén a fiatal nők belerakták a nevüket egy kerámia korsóba, a férfiak pedig húztak belőle egy-egy nevet. Az ünnepség és a táncok idejére párok lettek, sőt gyakran egész évben együtt maradtak.
Valentin nap azért van, hogy megünnepeljük egy szent emlékét, aki tisztelte a szerelmet és a romantikát, amikor az emberek szerelmes üzeneteket cserélnek. Mások szerint később sokan összetévesztették a normann-francia 'galantin' szóval, ami szerelmest jelent.(Zárójelben jegyzem meg, nekem vitéznek hozta ki a fordító.) Az idők során a két hiedelem összefonódott, melynek eredményeképpen Szent Valentinre úgy emlékezünk, mint a szerelmesek védszentjére.

Ugyan Magyarországon csak a 90-es évek elején vált népszerűvé e nap megünneplése, az angolok ezt már 1446 óta teszik. Náluk az 1700-as években divatossá váltak a Valentin-verseskötetek, a 19. században pedig már üdvözlőkártyákat is küldtek egymásnak az emberek. Nem meglepő tehát, hogy február 14-én szerte a világon ma is sok pár megünnepli a szerelmesek napját.

No, kérem... most, hogy már ilyen jelentősen kikupálódtam, a magam örömére ugrok is egy laza hátraszaltót, és utána vetek két sor bio tigrisbukfencet. :DD

Laci, meggyőztél!

Ezért már be is szereztem a Cupido-szárnyakat meg a rózsaszín hegyű nyilakat.

Alig várom, hogy lövöldözhessek! Jobb híján a nejem háta lesz a céltábla.  Mondtam is az asszonynak: Virágot nem veszek, mert méregdrága, de helyette február 14-én nem verlek meg egyszer sem! Inkább azalatt shoppingolunk egyet. 15-én majd pótoljuk.

Az idióta szomszédom meg azzal állt elő, hogy a tavalyi valentin-napról megmaradt 3-4 nyílvesszeje és szeretné az én feleségemre kilőni mindet, mert az övé olyan csúnya, hogy a puskagolyó is visszafordul félútról, ha meglátja a menyecskét.

Nem mentem bele az üzletbe, mert nem szeretnék egy tűpárnával bajlódni utána.

 A másik szomszéd (aki hülyeségben űbereli a fentebb említettet és azt hiszi, hogy a lövöldözés a lényege az egésznek) állítja, hogy tavaly „valentinkor” nem cickózott sokat, előkapta a vadászpuskát és odadurrantott az csajának kétszer. Szegény, addig nem ihatott folyadékot, amíg be nem gyógyultak rajta a lukak. Egy hónapig úgy nézett ki, mint egy tésztaszűrő kanál. Annyi haszon lett belőle, hogy azóta nem tudja átverni az „embert”, mert az könnyen átlát rajta.

 

Így, hogy valentIn ügyben nagy nehezen felhomályosodtam, én is azt mondom:

Világ Valentinjai, egybesüljetek!!!

Nem akarom részletezni egyelőre, csak annyit: igen jónak tartom.
Át kellene tenni így ahogy van az IRÓNIASAROKBA, ott majd írok hozzá bővebben.
Ha én teszem át, akkor ott hivalkodik az avatarom mellette...

Egyértelműsítem az íróterem publikálásra alkalmas almenüjeit:

  1. Iróniasarok: humoros,  szarkasztikus művek - gúny, irónia
  2. Szilánkok: jegyzetek, tárcák, esszék
  3. Rivaldafény - Műhely: azonnali publikálás, véleménykérés javítási szándékkal
  4. Szemrevétel: kritikát kérő, vagy kritikát kapott beküldés
  5. Haiku és tanka: haiku, tanka
Csak halkan jegyzem meg (nehogy valakinek az érzékenységét sértsem), felénk a szeretet ünnepe a Karácsony. A szerelmet, meg minek ünnepelni? Azt átélni kell!
...és ezen eddig gondolkodtál Árpi bá'?  :)))
Egyébként az én véleményemet nem tükrözi - adalékként - a témához csatolt, idézett írás. Az ilyen tartalmakra rákeresők (találat esetén hozzánk látogatók), viszont elolvashatják, megnézhetik alkotásainkat, és tkp. ez a fő cél - ugye? Nem pedig az, hogy direkt hangoljunk valakit a felvett, vagy vele született elképzelései, szokásai ellen.

Laci!

Egy kicsit lomha az észjárásom, ezért nézd el nekem ha csak hónapok múlva "kapcsolok".


Kokárda



Ilyenkor még az is kokárdát tűz, aki egyébként velejéig magyarellenes, és mint politikus csak ártani tud az országnak. Most éppen a kokárdával szórakoznak. Valamelyik agyament kitalálta, hogy a kokárda olasz változata az igazi, mert annak idején, a huszárcsákón is így volt látható.
Az osztrák katona csákóján valóban a csákó fekete gombja határozta meg a kokárda belső részét, de a magyar huszár és honvéd ezt a szokást csak azután vehette fel (mármint a kokárda kitűzését a csákógomb köré), miután a magyar honvédséget felállították. Ezt azonban megelőzte Szendrey Júlia  hazafias cselekedete, kokárdát varrt Petőfi Sándornak. Az pedig az eddig általunk ismert formában történt.
A szennymédiában azt szajkózta az egyik magyarul jól beszélő okos, „hogyö ö..ö..ő aztö annak idejénö Szendrey Júlia eltévesztette ..ö..ő ésö azértö lettö ilyen..ö”
Értitek ugye?
Azt is megérhetjük, jövőre már az olasz himnuszt fogjuk énekelni március 15-én, a következő évben meg egy megszálló országét. Cél, a nemzeti jelképeinkbe vetett hit gyengítése.
Tehát megy a hülyítés ezerrel!
Egy valamit azonban nem értek. Ez a hirtelen előkerült sok-sok „kokárdaszakember” hol volt 163 évig?
Lehet, hogy csak most gyógyult meg a szemük? Mert a jól „bevált” nemzeti kokárdánkat, eddig nem molesztálta senki!
Ne hagyjuk a magyarellenesség ilyenfajta megnyilvánulását sem és viseljük büszkén továbbra is a piros-fehér-zöld színű magyar kokárdát! 
A zöld-fehér-pirosat hagyjuk meg az olaszoknak!

RSS

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek