-Hegedülsz?

- Miért nincs rajtad cipő?
- Nincsen cipőm.
- Nem fázik a lábad?
- Már nem.
- Valaha fázott?
- Persze, nagyon, és sokan rá is léptek. Vérzett és fájt. Nagyon fájt. Fázott is.
- Hogyan csinálod, hogy már nem fázik?
- Megtanultam, hogy ne érezzem. Látod? A fekélyek sem fájnak. Semmi bajom. Nem kell cipő.
- Mit eszel?
- Amit adnak. Azt mind megeszem, mert vannak napok, amikor semmit sem adnak. Ha ma van sok étel, meg kell enni, mert lehet, hogy két vagy három napig nem lesz semmi.
- Szállásra nem mész?
- De, amikor már elviselhetetlen a hideg. Különben nem. Lopnak ott.
- Ne viccelj, mit tudnának ott ellopni tőled?
- A cipőmet.
- Ellopták a cipődet?
- El.
- Te is loptál?
- Persze.
- Mit?
- Nadrágot, mert az enyém szétszakadt. Ezt loptam, ami rajtam van. Nincs másik.
- Ételt loptál már? Vagy italt?
- Nem, én nem vagyok tolvaj.
- De nadrágot loptál.
- Az más, az kellett. Ellopták az enyémet.
- A nadrágodat?
- Igen, amíg tisztálkodtam.
- A szálláson?
- Ott. Sok a rossz ember ott.
- Mit veszel a pénzből, ami összegyűlik?
- Bort. Meg dohányt.
- Ételt?
- Azt nem, azt adnak. Ha nem, akkor meg nem. A bor melegít. A bagó meg közelebb visz az ördöghöz.
- Rossz ember vagy?
- Már nem.
- Az voltál?
- Voltam az is. Amikor még jól ment. Sok rosszat tettem. Én is elvettem emberek cipőjét és rátapostam a lábukra. Nem tiszteltem, nem sajnáltam senkit. Kapzsi voltam, kegyetlenül.
- Boldog voltál?
- Dehogy. Csak azt hittem. Megvettem mindent, ételt, italt, házat, nőt. Barátokat is vettem.
- Most hol vannak?
- Kik?
- Hát a barátok.
- Eltűntek, felszívódtak, köddé váltak. Ahogy fogyott a pénz, fogytak a barátok is.
- Okos ember vagy.
- Csak tapasztalt. Az egyetemen észt nem adnak ám, csak diplomát.
- Miért kezdtél sikkasztani?
- Te miért dolgozol?
- Pénzért.
- Na látod. Én is azért dolgoztam, aztán rájöttem, hogy másképp is lehet. Meg akartam venni az egész világot.
- Megvetted?
- Nem, csak akkor azt hittem, hogy igen. De csak tárgyakat vettem, meg nőket, meg talmi barátokat. Én nem voltam okos. Ostoba voltam.
- Mennyi ideje élsz itt?
- Nem tudom. Pár éve.
- Boldog vagy?
- Boldog leszek, ha eljön értem az ördög és bűnhődni fogok.
- Most nem bűnhődsz?
- Nem.
- Mit tennél, ha visszamehetnél az időben?
- Hogy mit? Vennék egy cipőt és elmennék benne a világ végére.

Furcsa hálót fon körém az éj,
messziről hallik; egy nő dalol.
Hullámzik, tekereg ott a kéj,
s valaki épp szerelmet rabol.

Belém hasít a szürke ballada
táncolnak amott a tűz körül,
simítja őket a nyár fuvallata,
mámorában mind üdvözül.

Táncot járok én is, lassút, búsat,
s lehajtom elszédült fejem,
dalolni kezdem én is búmat,
fájdalmam mind földbe teszem.

Nehéz lett hirtelen az élet,
dal, mit a végzet komponált nekem,
addig nem érhet majd véget,
míg nem hallottad végig énekem.

Hegedűsök jönnek sorban,
amott  a tánc abbamarad,
szívem már nem ütemre dobban,
de holtan is vívom harcomat.

Üstdobokkal jönnek százan,
a karmester maga a Halál.
Lám, fontos ő a gyászban,
a zenekarba most új tagot talál.

Odaát csend lesz, már senki nem mulat,
nem énekelnek bús-szerelmes dalokat.
A halál vezényel itt, kutyája vonyítva ugat,
megkomponálta végre vezeklő kínomat.

Uram,szerettem, gyűlöltem, féltem,
nevettem, s néha nevettek velem.
Hibáztam, vétkeztem, tévedtem, éltem...
Adj hát most nyugalmat nekem!

Nem vagyok rabló,

nem vagyok álnok,

nem vagyok hazug és

nem vagyok átok.

Nem vagyok bolond,

nem vagyok béna,

nem vagyok bérenc

és nem vagyok léha.

Nem vagyok birtok,

nem vagyok áru,

nem vagyok színész és

nem vagyok bábu.

Nem vagyok kedves,

nem vagyok zsarnok,

nem vagyok vesztes és

nem vagyok bajnok.

Nem vagyok őrült,

nem vagyok kényes,

nem vagyok sötét és

nem vagyok fényes.

Nem vagyok romlott,

nem vagyok rendszer,

nem vagyok koszos és

nem vagyok ember!

Magam vagyok.

Az Ég csak úgy ragyog

Mégsem látom- szemeim vakok...

Megrajzolom magamnak az álmaimat,

s lelkem mappájába gyűjtöm e rajzokat.

Az éj csöndjén át beszökik hozzám szavaid halk zenéje...

Egy dallamot hegedül a fülembe.

Magam vagyok.

S mintha minden rendben volna, elalszom.

Hideg kúszik a hátamon felfelé...

a hiányodtól fázom, és az ég csak ragyog.

Apa, magam vagyok! 

Szívemben szúrt sebbel

Érkeztem,

Ördög tudja, vagy tán

Az Isten jobban, hogy valóban

vétkeztem-e.

Talán csak rosszkor,

rossz helyre tett le

az időgép,

amiben átmenetileg-

benne felejtettek.

Égett a szemem, s

A lelkem még jobban,

Mikor felébredtem,

járni sem tudtam,

Én mégis elindultam.

Láncaim kötötték lábam,

Kezemen selyemkendő,

Szemfedőm a sötét éj volt

S néha elestem.

Mint az ijedt vad, kinek az

Árok szélén villan a szeme,

-Együtt érzek vele,

Ő jobban fél,

de él,-

hát együtt nem vérzek.

Egyedül futok, rohanok,

A szél elkeni arcomon

A könnyeket, iszonyatos

A csend, vagy  a zaj, ami túl nagy?

Beszélni még nem tudok,

De kiköptem már a homokot,

Mit a számba tömtek

Azok, akik nem értették szavaim.

Egy pillanat, hangok, fények-

Valaki itt maradt,

Valaki elment.

S ha keresztre feszítve,

Eszemet veszítve vonyítanék,

Sem értenék,

Miért nem ellenkezem.

Soha nem vétkezem,

Dobjanak rám követ,

Űzzenek tüzes karikán át,

Sosem hallják tőlem

A panasz szavát-

Túlélő vagyok

.…és Senki.

Én még hiszek...

Hiszek a búzában,
hiszek a kenyérben,
hiszek a sárgában,
hiszek a fehérben.

Én még hiszek...

Hiszek a jelenben,
hiszek a jövőben,
hiszek a gyerekben,
hiszek a felnőttben.

Én még hiszek...

Hiszek a szívben,
hiszek a kézben,
hiszek a vágyban,
hiszek a létben.

Én még hiszek...

Hiszek a magányban,
hiszek a Társban,
hiszek az Életben,
hiszek a csodában.

Én még hiszek...

Hiszek a virágban,
hiszek a fában,
hiszek a fűben,
az egész Világban!

Én még hiszek...

Ezt a cikket ketten írjuk. Ő meg Én. Miért? Mert ilyet még nem csináltunk sosem. Ő rajzol, szobrászkodik, Én elmélkedem és írok. MOST MI ÍRUNK.

Ada vagyok. Anya. "Ő" a lányom. Mindig is különleges kapcsolat volt köztünk. Azt hiszem, ahány életünk volt eddig (ha létezik lélekvándorlás) , mindig kapcsolatban álltunk egymással. Ez olyan...körforgás lehet, mint ahogy a vízből lesz pára, majd felhő, aztán újra csapadék, és oda jut vissza , ahonnan elindult. Mi is valahogy így forgunk a Világban és az Időben.

Hella vagyok. Nana. Vagy, ahogy tetszik. Szóval, nem igazán szoktam írni. Hozzám közelebb áll, hogy az érzéseimet a rajzaimmal fejezem ki. De Adával (mert így hívom Anyukámat, és hát azért valljuk be, hogy nem sokan becézik az Anyukájukat) mégis sok közös van bennünk. Ugyanazt a zenét szeretjük, ugyanazokat a ruhákat, és azt hiszem, ugyanaz a véleményünk a világról. De a lényeg az, hogy mi mindig mindent megbeszélünk. Ő nem csak az Anyukám, hanem a legjobb barátnőm is.

Ada: Most könny szökött a szemembe, de nevetek ám, mert annyira jó, ahogy itt fekszünk egy ágyban, mellettünk a lányom öccse ( aki az én fiam! ) , ez olyan harmónia-szerű. Olyan igazi. Olyan soha ne legyen vége. Persze, nem is lesz!
Mesélek kicsit róla. Mert ez egy "hétköznapi történet" , s bár szombat van, tehát hét vége, akkor is!
Egy művészeti szakközépiskolába jár. Hatalmasat változott, nagy örömömre. Megtalálta a lelki társait. Azokat, akik hasonlóan gondolkodnak. Mert Ők Művészkék. Én így hívom Őket. De erről inkább Ő.

Nana: Hát igen. Az általános suliban nagyon feszült, és visszahúzódó voltam, de azt hiszem mostanra sikerült kibontakoznom, és azt hiszem hogy ezzel az osztálytársaim (azaz a barátaim) is így vannak. Rengeteg féle embert ismertem meg. Igen, énekeseket, zenészeket, grafikusokat, animációsokat, és a szobrásztársaimat. És hogy még jobban bonyolítsuk a mi kis sztorinkat, világunkat, és álmainkat, pár grafikussal, szobrásszal, és egy énekessel zenekart fogunk alapítani. Azt hiszem, valahol mindig ez volt az álmom. Átadni az embereknek egy kis részt magamból. És az álmaim kezdenek valóra válni.

Ada: Igen, ez Ő. Az én kis (nagy) Művészkém. Vér a véremből, szív a szívemből, lélek a lelkemből. Ha ő boldog, én is az vagyok. Ha én boldog vagyok, Ő is az. Oda-vissza. Adunk, és kapunk. Életet adtam neki, és életet kapok tőle. Most törölgeti a szemeit, mert ugyanolyan érzékeny (túlérzékeny) mint én. Ez meg a genetika. Erről nem én tehetek! Ugye?! Most meg nevet. Eszem megáll. Imádom. Ja, ami érdekes, amit én kigondolok és leírok, azt Ő képes megfesteni, lerajzolni. Most már majd szobrokat is készít. Nekem egy csigát, legelőször. Aztán Csöndcsillagot, meg minden szépséget.

Nana: Igen, alakul a csigám...Először, mikor a szobrásztanár elénk állt, hogy ezt kell csinálni, rettenetesen megijedtem.Úristen, hogy csinálok én ilyet? Ráadásul ekkorát! Aztán kezdett kialakulni minden, és amikor a fala megrepedt, én pedig megint megijedtem, a tanár kinevetett, és azt mondta, ez ezzel jár. Mert semmi sem tökéletes. Mert meg kell tanulni kezelni a problémáinkat. És tovább kacarászott. Felettébb vicces volt, és most már a kellemetlen helyzeteken is tudok nevetni. Azt hiszem, felmondott, és máshová költözött a sötét, szomorú énem...

Ada: Befejezésül: ilyenek vagyunk MI. Ő meg Én. Formáljuk, alakítjuk egymást , mint az Ő keze az agyagot, tanítom, terelgetem, de Ő is ugyanezt teszi velem.
Nézzétek el nekünk, hogy kicsit formabontók voltunk, szerettünk volna kicsit megmutatni valamit a mi alakuló, folyamatosan változó hétköznapi történetünkből, amiben mégis van valami állandó:
Ő meg Én, meg ez a kis Manófiú, aki itt alszik mellettünk. Meg a szeretet. A tiszta, szárnyaló, falakat döngető, vagy épp csendes, halkan simogató szeretet...

---Írták: Ada és Nana---

"-Mikor rajzolta ezt neked, öreg?-kérdem, és belekarolok, majd elindulunk felfelé a lépcsőn, magunk mögött hagyva a beteg testét a koszos padlón, meg a batyuját, és az üres flakont a kartondobozon. -Két hete. Azóta várlak. Angyali mosolya volt a kicsinek." /DevAngel 4. rész/

- Anyu, mikor kapok fagyit?
- Ha befejeztük a munkát, addig nem hagyhatjuk itt a standot.
- Hát jó, addig rajzolok a bácsinak.
- Melyik bácsinak, kislányom?
- Annak a nagyon csúnyának ott, aki kéreget. - felelte a fruska az anyjának, és egy kartondobozt húzott elő az asztal alól, amiből aznap reggel pakolták ki a narancsokat. Letépte az egyik oldalát, piros filctollat vett a kezébe, majd csendesen, egy dalt dúdolva rajzolni kezdett. Az anyja nem ért rá foglalkozni vele, sok volt a vevő aznap, nem győzte lemérni a gyümölcsöket.
Amikor a lány elkészült a rajzzal, odafutott az öreghez, és mosolyogva a kezébe nyomta
- Hát ez meg mi az ördög? - kérdezte az, meglepetten.
- Ne félj tőle, nem olyan gonosz, mint mondják! És vele van egy lány, akinek olyan szép a szeme, minta az ibolya. - azzal sarkon fordult, és vissza szaladt a zöldséges standhoz, ahol az anyja éppen aprópénzt számolt egy asszony tenyerébe.
Az öreg nézte a rajzot, és nem tudta mire vélni. Gyakran látta a piacon a kislányt, de soha nem váltottak egy szót sem. Az anyját meg ki nem állhatta, mert sajnálta tőle az aprót. Mindig azt mondta, az kell a gyereknek. Persze, a gyereknek! - gondolta - Ez nem gyerek, hanem egy kis boszorka! Egy angyali boszorka...
A kislány, szokásához híven, leült a zöldséggel, gyümölccsel megrakott asztal mellé a földre, és rajzolt. Közben figyelte az embereket. Olyan áhítattal tudott nézni, hogy némelyek beleborzongtak a tekintetébe, s csak nagyon kevesen állták azt. Néha úgy járt a keze, úgy vezette a filctollat a koszos karton darabokon, hogy oda sem nézett. Nem rajzolt jól, de volt valami, amitől megelevenedtek a firkálmányai. Mintha az életből ragadott volna ki pillanatokat, hogy azok ott, a keze alatt és által formálódjanak tovább.

Az öreg visszaballagott az aluljáróba, leült a doboza mellé, és a mocskos betonra dobta a gyerek rajzát. Nagyot húzott a műanyag flakonból, és hátradőlt, hogy aludjon egyet, ám idegesítette a papír. Nem hagyta nyugodni, amit látott rajta, a gyermekien egyszerű, kacskaringós vonalak, és a dátum. Próbálta elhitetni magával, hogy semmit sem jelent, hogy ez csak egy csacska gyerek oktondi firkálmánya, amit unalmában készített, na meg azért, hogy őt bosszantsa. De nem, nem hitte, hogy csak erről lenne szó. Befészkelte magát az agyába a kislány őszinte, ártatlan mosolya.
-Akkor is csak egy boszorkány! Gyereknek álcázva! - morogta magában, aztán elgondolkozott. Mit is veszíthet ő? Mi is az élete? Mennyit ér? Mi tölti ki a napjait? Mi van, ha tényleg működik az eleve elrendelés, amiről annyit olvasott anno az egyetemi könyvtárban?
Cikáztak a gondolatai, aztán lassan dolgozni kezdett benne az alkohol, köhécselt még párat, és elaludt.

- Nézd, anya! Annak a néninek bánat van a fejében.
- Miket beszélsz megint te gyerek! Elijeszted a vevőket! Maradj nyugton már végre!
- De anyu, nézd, a kendője alatt, ott lakik a bánat a fejében! Nézd! Fáj neki. - azzal felugrott, és odaszaladt a kék kabátos nőhöz, majd így szólt:
- Ne félj, néni, nem fáj már sokáig! Kiveszik a bánatot a fejedből, és elköltözöl. - a mosolya olyan őszinte volt, a tekintete olyan ártatlan, a szeplői pedig olyan hihetetlenül rendezetten pöttyözték az arcát, hogy az már - már nem volt emberi. Határozottan nézett fel a nőre, hatalmas, zöld szemeivel, vörös haját pedig kuszálta a kora reggeli szél.
- Hogy hívnak? - kérdezte a nő, s nem látszott meglepettnek.
- Mara.
- Nagyon szép neved van.
- Veszel gyümölcsöt?
- Nem, köszönöm. - felelte a nő, aztán kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a kislány arcát, de az elhúzta a fejét, és elszaladt kacagva.

A nő, fájdalomtól eltorzult arccal, lépdelt az aluljáróban. Aprót kotort elő a zsebéből, bedobta a kartonon alvó hajléktalan nyitott tenyerébe, aztán eltűnt a metróra igyekvő tömegben.



Megjegyzés:szépírások

Edina mezítláb ült a konyha padlóján. Már nem érezte, hogy fázik. Reszketett, de ez nem a hidegtől volt. Teljesen elveszítette az időérzékét. Körülnézett, bár az agya már rég eltárolta a képet. Mégis, talán ezredszer nézett maga köré. Éjszaka volt, a ház csendes, a lányok alszanak rég, sötét van, csak egy kicsi lámpa világít a mosogató felett.
Egy papírt gyűrögetett a kezében, néhány órával azelőtt elkezdett valamit írni rá, de félbeszakították. Le akarta írni a gondolatait, az érzéseit, hogy majd eljuttathassa oda, ahova azoknak feltétlenül el kell jutniuk. Nem sikerült. Ez sem sikerült. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak elmegy egyet autózni, vagy vásárolni! Nem ment. Mást akart. Ajtókat akart döngetni, falakat rombolni és újakat építeni. Virágillatot akart és színeket, egyszerű értékeket keresni, és találni… Változtatni akart a helyzetén. Tulajdonképpen meg is tette, csak nem úgy, ahogy elképzelte...
Megint körbe nézett. Béla élettelenül feküdt a padlón. Mellette kis vértócsa. A nő semmit nem érzett. Üveges szemekkel bámulta a férje testét, és arra gondolt, milyen kevés vére folyt ki. Ennek az embernek még vére sem volt?!
Lassan felállt, letette a kést, a telefonhoz ment, és tárcsázott. Még soha életében nem hívta ezt a számot. Nem is tudta, mit kell mondania.

A hatalmas ház előtt villogó rendőrautó, és mentő állt. A szomszédok mind összegyűltek az utcán, és találgatták, vajon mi történhetett odabent?
Edina az asztalnál ült, hálóingben, véres kézzel, zavarodott tekintettel, és halkan válaszolt a vele szemben ülő fiatal rendőr kérdéseire.
A mentősök elmenni készültek, nekik már nem maradt tennivalójuk. Az az egyetlen szúrás elintézett mindent. Még ellátták a nő sebeit, megmérték a vérnyomását, valami enyhe nyugtatót adtak neki, s mivel a nyakán éktelenkedő kék és lila foltokkal nem volt teendő, távoztak.
-Asszonyom, jól van?
-Önvédelem volt...fojtogatni kezdett, és megvert...mindig megvert!
-Tudom, hölgyem. - A rendőr hangját már nagyon messziről hallotta a,  nyugtató hatni kezdett, a reszketés megszűnt, és lassan megszűnt körülötte az egész világ is úgy, ahogy volt...

*

Az ébresztőóra csörömpölésére riadt fel Edina, hirtelen felült az ágyban és körülnézett. Nem értette, mi történt. Felemelte a két tenyerét és bámulta. Makulátlanul tiszta volt, mint mindig. Lassan kelt fel az ágyból, és rettenetesen fázott. A fürdőszobába érve megvizsgálta magát. Sehol egy folt, sem a ruháján, sem a testén. Rohant lefele a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Ott is tiszta volt minden. Sehol egy mosatlan edény, pohár, minden olyan tökéletesen a helyén volt, mint mindig. Visszament a hálóba, és remegő kezekkel a férje számát tárcsázta. Kicsörgött.
-Mit akarsz?! Dolgozom! - hallatszott hirtelen a vonal másik végéről.
A nő kiejtette a telefont a kezéből, és zokogni kezdett. Irtózatos, görcsös sírásba kezdett, berohant a fürdőbe, és hányt.
Ahogy kicsit jobban érezte magát, rutinosan tette a dolgát.
Az iskola utcájából kikanyarodva  előhúzott egy cetlit a zsebéből, amire egy cím volt felírva. A helyi családsegítő címe. Tétovázott, nem tudta, mit tegyen. Maradjon-e tovább a gazdag, nem gondolkodó, nem érző feleség jelmezében, vagy dobjon le mindent magáról, és változzon vissza az álmodozó, tervekkel teli, egyszerű lánnyá? Fogja a két gyerekét, csomagolja be a nagy semmit egy batyuba, és tűnjenek el? Esélytelen…Béla tizenkét órán belül megtalálná őket. Bárhol. Kérje meg a szépszemű fiút, hogy menjen velük? Sodorja veszélybe az ő életét is?! Lehetetlen. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Még mindig félt, de egyre csak zakatoltak a gondolatai, s felszínre törtek az oly régóta elnyomott vágyai, a hétköznapi, olcsó álmai.

Leparkolt a sárga épület előtt, bezárta az autót, és bizonytalan léptekkel indult a bejárat felé. Benyitott és körülnézett. A szűk folyosó tele volt emberrel. Ismét ismerős szag csapta meg az orrát. A szegénység és a kiszolgáltatottság szaga. Az emberek, kicsitől a nagyig, felkapták a fejüket, ahogy meglátták a jól öltözött Edinát. Szájtátva bámultak rá.
A bőrén érezte a nézésüket, és ismét valami rosszullét-félét érzett, megfordult, hogy kirohanjon az épületből, amikor egy kedves hang megállította.
-Jó napot! Segíthetek valamiben?
Edina visszafordult. Kedves arcú, mosolygós nő állt előtte, válaszra várva. Tétovázott még kicsit, aztán levette a napszemüvegét, és nagyon halkan, majdnem könyörgő hangon válaszolt:
-Igen - felelte nagyot nyelve - ha tud...

---VÉGE---

Esős reggel volt. Az ősz már-már télbe hajlott. A gyönyörű kertben a munkások  befedték a medencét, összegyűjtötték a lehullott faleveleket. Edina lehajolt egy elejtett sárga levélért, és forgatni kezdte ujjai közt. Nem morzsolódott szét, mert magába szívta a reggeli párát. Megsárgult, sebzett kis falevél volt, élete utolsó leheleteivel, mégis volt még benne egy cseppnyi szikra rövidke életéből. A nő elindult a kapu felé, de nem dobta el a falevelet. Tovább forgatta a kezében. Sötét kabátjában, a fekete hajával olyan volt, mintha temetésre indult volna. Ám ő csak úgy, a nagyvilágba indult.
Beszállt a hatalmas autóba, és elfordította a kulcsot. A falevelet maga mellé tette az ülésre. Nézte egy darabig, rácsodálkozott annak nemes egyszerűségére, törékenységére, élni akarására. Mint egy utolsó sikoly a létért…- gondolta a nő, majd  kifordult a keskeny utcából.

Nem volt szokása gyorsan hajtani, de akkor rohanni szeretett volna. Mindegy hova, csak el onnan, a valóságból. Kétszer megkerülte a várost, majd beparkolt egy bevásárlóközpont mélygarázsába. Nem használta a liftet, lépcsőn ment fel a harmadik emeletre. A fodrász már várta. Csendesen köszönt, de arca mosolytalan volt. A szakértő kezek óvatosan dolgoztak a haján, mintha valami felbecsülhetetlen kincset kellene óvniuk. Egyszer le akarta vágatni a haját kicsit rövidebbre, de Béla nem engedte. Azt mondta, ő így tökéletes. A hosszú, fekete, hullámos hajával. A fodrász kifésülte a rakoncátlan tincseket, és a szárítóért nyúlt. Edina leintette.

Amikor kilépett a szalonból, mosolyognia kellett. Minden egyes kirakatban megnézte magát, és minél tovább nézte, annál inkább mosolygott.
Két nagy csomaggal ment az autóhoz, bepakolt, és egyenesen hazament. Átöltözött, és leült az asztalhoz. Várt. A kocsikulccsal játszadozott, amikor eszébe jutott az ülésen felejtett falevél.

Épp kinyitotta az ajtót, amikor Béla megérkezett. A férfi először meglepődött, majd arca szürke, vörös, aztán sárga lett. Edina szemében félelem bujkált, de kihúzta magát, és állta férje tekintetét. A lába kissé remegni kezdett, és érezte ahogy elsápad, de nem futott el. Álltak egymással szemben, és egyikük sem szólt. Béla félrelökte a nőt,  bement a házba, majd intett. Edina elindult férje után, de félúton megtorpant. Nem, ezúttal nem fogja hagyni magát! Ha az ég szakad le, akkor sem, ha megnyílik a föld, akkor sem!

Talán fél óra telt csak el, talán jóval több, amikor Edina elkezdte összeszedni a padlóról a ruháit. Bement a fürdőbe, és a drága fürdősót félrehajítva, olcsó szappannal kezdte sikálni a bőrét. Agyában számok pörögtek gyors egymásutánban.  Azt próbálta kiszámolni, mennyit ér ő vajon? Napi árfolyamon... Aranyban, gyémántban, avagy valutában érdemes-e számolnia? Esetleg mindezekben egyszerre? Vagy szimplán csak a lelkét kellene mérlegre tennie? A testét eladta a tulajdon férjének, ennek tökéletesen tudatában  volt, és már a lelkét is kezdte áruba bocsátani, akaratán kívül. –Soha! -kiáltotta hangosan, ám képtelen volt meghallani a saját hangját. Akkor, ott kettészakadt, s lényének egyik fele megszűnt létezni.

Béla a kanapén ült, konyakot ivott, és belefeledkezett a focimeccsbe. Csak az ajtócsapódásra kapta fel a fejét, felesége nevét kiáltotta, s mivel az nem válaszolt, visszaszegezte tekintetét a televízióra. –Liba- morogta maga elé.
Edina az autóba ülve meglátta a falevelet. Újra a kezébe vette, végigsimította óvatosan, megcsókolta, aztán elindult.
A nagy fekete autó a kicsi pékség előtt parkolt le. Nem akart már elbújni senki elől az asszony. Minek is tette volna? Maximum a jólétét kockáztatja. Meg az életét.

Ahogy belépett az üzletbe, ismét érezni kezdte az ismerős illatokat. A frissen sült kenyérét, a szegénységét, meg a szerelemét. A fiú finom csókkal üdvözölte kedvesét, és kereste rajta az újabb nyomokat, amiket a férje hagyhatott rajta. Nem látott semmi komolyat. Leszámítva néhány könnycseppet, amik egy száraz falevélre csepegtek. Nézte, csak nézte az előtte álló csodát, és valami fojtogató dühöt érzett a torkában. Kérdezni szeretett volna, és tenni valamit, segíteni, vagy csak hallgatni. Elmenekülni azzal a gyönyörű nővel, el egy másik dimenzióba, elvinni őt a feketedő aranykalitkából…

  Edina odanyújtotta a fiúnak a haldokló levelet, halványan elmosolyodott, aztán elindult kifelé. A fiú utána szólt, csendesen:

-Jól áll a rövidebb haj. Szép vagy...

-Megfizettem érte. - felelt a nő, és anélkül, hogy visszanézett volna, becsukta maga mögött az ajtót.

Edina másnap reggel hányingerrel ébredt. A fürdőszobába érve, kikerülve a tükröt, a zuhany alá állt. Volt ideje bőven csurgatni magára a forró vizet, hiszen korán kelt. Valami szúrást érzett a szíve tájékán. Megcsalt valakit. Valakiket. Úgy érezte, a gyerekeit árulta el. A lelkifurdalás kellemetlen érzését meg sem próbálta elnyomni magában, mégis magyarázatot próbált keresni arra, amit előző nap tett. Úgy érezte, csak kapott valamit az élettől, valamit, amiért nem kellett fizetnie, valami emberit, valami olyat, amit még sosem kapott. Ám legbelül tudta, ez nem igaz. Igenis fizetnie kell majd ezért is…utólag.

 Büntette magát a forró vízzel, felszisszent, de hagyta, hogy égesse a bőrét. Hányingere volt saját magától, a gondolatai azonban nem engedték, hogy másfelé kalandozzon, folyton visszavitték a pékfiúhoz. Tudta jól, hogy el kell számolnia a lelkiismeretével, érzéseivel, és a tükörbe kell néznie akkor is, ha nem akar.

Nem ment könnyen. A tükör kegyetlen, és csak az elnyűtt, sápadt külsőt mutatta. Edina hátrasimította vizes haját, és felemelte a fejét, egyenesen szembenézett önmagával. Állta saját tekintetét. A sírástól kivörösödött szemhéja takarni igyekezett kitágult, zavarodottságot mutató pupilláit, de ő nem engedte. Nem akart menekülni maga elől. Percekig bámulta a tükörképét, majd egy hirtelen mozdulattal hatalmasat köpött a tükörre, aztán felegyenesedett, kihúzta magát, és dühét, saját maga utálatát elfojtva, egyenes háttal távozott a párás helyiségből.

*

Béla volt az első férfi az életében. Járt ugyan néhány fiúval otthon, a faluban, aztán a gimiben is, de a csóknál tovább sosem ment el. Rendre el is hagyták. Akkor sem engedett.
Bélának azonban nem mert ellenállni, ő már akkor is befolyásos ember volt (a maga köreiben),  na meg tetszett is neki a férfi határozottsága, és a biztonságérzet, amit adott. A pénz sosem érdekelte, hiszen nem is tudta, mivel jár, ha van az embernek. Viszont nagyon jól érezte magát Béla társaságában, s bár elmélyült beszélgetéseket nem lehetett folytatni vele, ezt ellensúlyozta a tudat, hogy valaki a tenyerén hordozza, valakire mindig számíthat, s ez a valaki ráadásul rajong érte. Érte- a vidéki lányért, akinek addig még soha senki nem küldött virágot. Rövid udvarlás után jött az eljegyzés, az esküvő pedig a következő tavasszal. Igazi álomesküvő volt. Hintóval, gyönyörű, méregdrága menyasszonyi ruhával, hatalmas vendégsereggel. Edina valahogy mégsem érezte sajátjának. Hiányzott az édesanyja mosolya, aki akkor már három éve a föld alá volt temetve. Hiányolta a meghittséget, az apró dolgokat, a fehér szalvétát… és túl soknak érezte a gyémántgyűrűt, meg azt a ceremóniát is, amit Béla rendezett, s ahol ama gyűrűt kellett az ujján bemutatnia, vagy három tucat ismeretlennek, akik irigységgel és némi közönnyel parádéztak, s örömöt színlelve ujjongtak, majd megfelelő  mennyiségű alkohol elfogyasztása után távoztak.

 Az esküvőt és a vacsorát, de még a nászutat is természetesen a város legjobb profi szervezője bonyolította, aki rendszerint Bélával egyeztetett. Edina szinte bele sem szólhatott semmibe, már akkor elkezdődött az „idomítása” , és ő hagyta, elhitette magával, ennek így kell lennie. Szerette a vőlegényét, ezért hajlandó volt behunyni a szemét, befogni a fülét, na meg a száját. Az esküvői vacsorán csupa ismeretlen arc bámult rá, mint megannyi felcicomázott fabábu, akik valami varázslat folytán életre keltek arra az estére. Mindenki mosolygott, kacarászott, vagy részegen támolygott a csodás esküvői sátor falai mögött, csak a sziluettjéből lehetett megállapítani, hogy épp cigarettázik, avagy hány. Edina a pezsgő elfogyasztása után keringőt táncolt újdonsült férjével, de nem a táncra figyelt, nem is a férfira. Úgy érezte, az életre hívott bábuk, mint megannyi keselyű vadásznak rá. Félőrült vihogást hallott, és szédülni kezdett, majd elájult. Béla pofozgatására ébredt, s azonnal asztalhoz ültették, „Ennie kell!” felkiáltással. Ezzel a dolog el volt intézve, de a nő érezte, csendes, pár másodperces utazása alatt nagy lépést tett, belépett abba  a Színházba, amely olyan ijesztően hatott, s amiben élni fog mégis ezután.
A nászútjukon elkapott valami fertőzést, Béla meg is jegyezte, falusi lány létére milyen kényes! Ő a hűvös szobában pihent, míg a férje a medence partján flörtölt a különböző nemzetiségű fiatal lányokkal. Nem vette zokon. Ő a feleség. Szerelmes volt, és rettentően naiv.
*

Ahogy kilépett a zuhany alól, Béla épp akkor rontott a fürdőbe, majd' leszakítva az ajtót.
Ismét közölt, kissé ingerülten és hangosan, nyers modorban.
A bőröndjét kérte, meg a frissen vasalt ruháit, utaznia kell. Edina megtörölközött és magára kapta a köntösét, aztán csendesen de szaporán pakolni kezdett a bőröndbe. Nem volt nehéz dolga, a személyzet gondoskodott róla, hogy Béla öltönyei és ingei tisztán, frissen vasalva, készen várják, hogy használójuk igényeit maximálisan kielégítsék. Edina lezárta a bőröndöt, és egy halk kérdést tett fel az urának, egészen pontosan annak úti célja felől érdeklődött. A férfi hümmögött valamit, és felemelte a bőröndöt. Ám az hirtelen kinyílt, a ruhák pedig szanaszét szóródtak belőle, beterítve a drága perzsaszőnyeget. Béla földhöz vágta a bőröndöt, és minősíthetetlen hangon kezdett ordibálni feleségével, miszerint a világ legszerencsétlenebb, legügyetlenebb nője, aki még egy bőröndöt sem képes normálisan lezárni. Edina összerezzent, mert tudta jól, mi fog következni. Nem szólt. Ám ezúttal nem is sírt. Rezzenéstelen arccal tűrte az ütéseket, lehunyta a szemét, és próbált gondolatban elmenekülni, elrepülni valahova, ahol csak ő van, és a lányok, ahol nincsen hangos szó, csak zsíros kenyér és mosoly…

Néhány óra múlva, amikor a lányokat már elvitte az iskolába, leült egy padra a belvárosban, és sötét szemüvege mögül bámulta a boldog párokat, akik beszélgetve, nevetgélve sétálgattak az őszi napsütésben. Zavartan forgatta ujján a jegygyűrűjét, és arra gondolt, ők Bélával vajon miért nem járnak kéz a kézben?
Felállt, és gyalog elindult a kis pékség felé. Félúton járhatott, amikor a szeme megakadt egy féllábú kolduson, aki a járdán ülve halkan kéregetett. Lehúzta ujjáról az egyik aranygyűrűjét, és a koldus tenyerébe dobta. Nem hordott magánál készpénzt, de adni akart valamit.

Halkan nyikordult a kicsi bolt ajtaja, ahogy belépett. Levette szemüvegét, és a fiúra nézve csak annyit kérdezett:
-Beszélgetsz velem?

A fiú meglepődve bámulta a foltokat a nő arcán, megfordította az ajtón a táblát, és csak annyit mondott:
-Igen. De nincs sok időm. Ma elég nagy a forgalom, muszáj mindent eladni, különben a tulaj levonja a béremből...

Született feleség Edina. Két kislányt nevel szinte luxus körülmények között. Mindenük megvan, ami pénzben mérhető.

Edina az egyik átsírt éjszaka után, későn ébredt. Nem volt sok ideje sminkelni, a lányokat iskolába kellett vinnie. Gyors reggeli, pénz a zsebükbe tízóraira, ma kibírják, hogy nem friss salátát visznek dresszinggel. Egy nap nem a világ.

Béla cetlit hagyott a hatalmas ebédlőasztalon:

"Vegyél a péknél valami reformos kenyeret! Este a Jocóék jönnek vacsorára, nem esznek fehéret. Ja, meg valami kis dögös ruhát magadnak, bébi!"

Edina fintorgott egyet, zsebébe gyűrte a cédulát, és makulátlan ruhájában elindult a lányaival a makulátlan autóval a makulátlan magániskola felé. Az út nem volt hosszú, talán negyed óra, beleszámítva a piros lámpákat is. Ott alkalma nyílt megigazítani a haját, egy csattal összefogta a hullámos tincseket, ettől valósággal megváltozott az arca. Kislányos, kedves volt így.

Az iskola után bevásárolni indult. A péknél reformosat kell venni. Nézegette a választékot, a pék fiú meg őt nézegette. Tátott szájjal, elmélázva. Edina először zavarba jött, el is pirult, hiszen nem volt hozzászokva, hogy hétköznapi halandó pék fiúk megbámulják. Őt csak Béla üzletfeleinek, a felső körnek volt szabad megbámulnia. Olykor ajánlatokat is kapott, a férje füle hallatára. Ő mosolygott olyankor, Béla meg felháborodottságot színlelve, egy-két obszcén viccel intézte el a dolgot.

A pék fiú szépen becsomagolta zörgős papírba a reform-kenyeret, amit a Jocóék esznek, és amikor átadta Edinának, hozzáért a nő kezéhez. Az megborzongott. A gyönyörűségtől. A fiú észrevette, és gyorsan, még melegében lecsapott. Mivel senki nem tartózkodott rajtuk kívül a kis boltban, kisétált a pult mögül, megsimogatta Edina kezét, és mélyen a szemébe nézett. Majd az arcát simította végig, és a nyakát, és lassan lefelé vándorolt a keze. A szeme pedig meredten bámult a nő szemeibe.
Edina hagyta. Olyan érzés futott végig a testén, mint amikor nyolcadikban a Varga Jani berántotta a fiúvécébe, és megcsókolta. Azt is hagyta. Mit bánta ő, hogy észre veszik?! Félt, persze, hogy félt, de tudta, ha az ember bűnt követ el, annak majd meglesz a büntetése, és az élet megy tovább.

Nem ellenkezett, amikor a pék fiú a hátsó ajtóhoz vezette. Nem szólt. Csak érzett. Tudta magáról, hogy szép és kívánatos nő. Béla is gyakran mondta, mennyire szexi. Nagyjából ennyi volt az előjáték a férje részéről. De ez a fiú...nem szól, nem beszél, csak érint. Az érintés hatalma...Ez a fiú valószínűleg olyan szegény, mint amilyen valaha ő volt. Szinte honvágyat érzett, ahogy a pék fiú újra meg újra hozzá ért. Érezte a frissen sült kenyér illatát. A poros helyiségben újra érezte a szegénység szagát.Odaadta magát. Rettenetesen félt, de megtette, és tudta, hogy ide vissza fog jönni, amikor egy óra múlva kilépett az ajtón. Ide mindenképp.

Aznap este Edina csodás vacsorát adott újgazdag vendégeinek. Elbűvölően festett az új, testhez simuló kis fekete koktélruhában, és a konyhában, titokban majszolta a reformkenyeret.Amikor feltálalta a soron következő fogást, és maga is asztalhoz ült, vörösbort szopogatott. Béla pedig büszkén mutogatta nejét, mint valami értékes portékát.

Mert, mint tudjuk, mindennek ára van...

Született feleség Edina. Két kislányt nevel szinte luxus körülmények között. Mindenük megvan, ami pénzben mérhető.

Háromszintes ház a város szélén, ahol már a buszok sem járnak. Minek is járnának? Ott mindenkinek autója van. Nem is akármilyen!
A ház kertjében két kislány lubickol a medencében. Nem, nem a felfújható fajtában, hanem a komoly cég által építettben. A víz tökéletesen tiszta, erre is megvan a megfelelő személyzet, mint ahogy a fűnyírásra, a sövény vágásra, a kertépítésre, és a ház takarítására is. Náluk a költekezésnek a józan ész sem szabhat határt, hiszen abban nem bővelkednek, milliókban annál inkább. Marad a bankkártyával felhasználható napi limit.

Edina nem panaszkodhat. Csak a főzést és a bevásárlást intézi, a többi a személyzet dolga. Na meg a lányok. Béla dadát is akart, de Edina kiharcolta, ha már nem engedi őt dolgozni az ura, legalább a gyerekeket ne nevelje más.Nem volt könnyű megnyernie a csatát, de sikerült végül. Béla engedett. De nem ingyen ám!

Edina mosolygós , harmincas évei elején járó asszony. Folyton napszemüveget hord. Azt mondja, fényérzékeny a szeme. Muszáj. Van neki vagy hatvan, megteheti, hogy akár naponta másikat hord. A ruhája mindig makulátlan, még főzés közben, a konyhában is, hiszen bármikor betoppanhat Béla, és valamelyik üzlettársa. Ilyenkor kedvesen és büszkén mutogatja asszonyát, van is mit, hiszen Edina csodálatos nő. Gyönyörű fekete haja, óriási hullámokban omlik a vállára, karcsú derekát a tinilányok is megirigyelhetnék, hosszú combjait nem rejtegeti, de nem ám, ez is Béla kívánsága. Irigykedjenek csak az ő feleségére!

Edina csodálatos életet élhetne, ha nem kezdett volna el gondolkodni, érezni, és beszélni. Béla az ilyesmit nem tolerálja. Amikor éjszakánként haza esik, a legdrágább konyaktól, és a legédesebb parfümöktől illatozva, Edina néha fellázad, és beszélni kezd. Szeretne simogatást, kedves szavakat is néha. Vagy egy szál virágot , aranyóra helyett. Béla ezeket az érthetetlen lázongásokat néhány pofonnal elintézi, aztán mély álomba szenderül. Edina eleinte sírt. Már csak fél. Ám ilyenkor arra a helyre gondol, ahonnan jött. A pici falu poros utcáira, a szegénység szagára, az éhezésre, a nincstelenségre, a csúfolódásokra, amikben része volt a foltos ruhái miatt. Az anyjára gondol, aki vasalást és mosást vállalt a gyárban lehúzott nyolc óra kemény fizikai munka után, hogy őt gimnáziumba járathassa, és aki nem érte meg az ötvenedik születésnapját, mert a gyárban agyvérzést kapott az éjszakás műszakban.

Edina fél a férjétől...de a szegénységtől még jobban. És mint tudjuk, mindennek ára van.

Ha álomköd ült szemén,

Akkor is szerettem én

Mert szavai simogattak, vagy ha,

Mint éles pengék

Hasítottak is belém,

Igazat szóltak.

Könnyes szemében a kék

Tükörként verte

Rám vissza a fényt,

Vagy az éj sötétjét.

Záporokkal álmodott nyáron,

Futott át a világon,

Színes mezőkön feküdt

Hanyatt, s nem bánta a forró

Nyarat.

Télen meleg kandallót

Rakott meg fával,

Betakart jó meleg ruhával

És énekelt halkan

Hogy csak alig, de

Halljam édes-bús dalát.

-Majd ha költő leszek…!-

mondtam, de rám szólt

azon nyomban:

-A költőket nem értik meg

lányom, így volt ez, s

már így is marad.

- Ám ha ez a

Te nyarad, a virágod,

A teled, a havad,

Ez a Te álmod és Élted, hát

Hagyd magad…és írd, de a szíved nekik

Soha ne add!

Angéla vagyok. Angyal. Amolyan fekete. Nem őrangyal, ahhoz nem voltam elég jó, elég tiszta és szabálytisztelő. Huszonhat évet éltem a Földön.

Amikor megszülettem, nagyon sovány és csenevész voltam. Az apám, aki orvos, persze agyon vizsgáltatott, de teljesen egészségesnek találtak. Az anyámat viszont annyira megviselte a terhesség és a szülés,hogy nem volt hajlandó több gyermeket vállalni,így egykeként cseperedtem szerénynek nem mondható vidéki otthonunkban.
Eleinte azt gondolták, néma vagyok, mert nem akartam megszólalni. Lassan csak-csak kinyögtem néhány szót. Nem azért, mert nem tudtam beszélni...csak nem akartam. Az óvodában folyton maceráltak, mert a fiúkkal játszottam kommandósat. Ott nem kellett sokat beszélni, csak futni, meg lőni, meg fára mászni.
Szerettem egyedül lenni. Gyakran szedtem pipacsot és búzavirágot, meg földiszedret. Fontam virágkoszorút, és hanyatt fekve bámultam a felhőket, és a kezemet a magasba emelve, ujjaimmal rajzoltam körbe őket. Szerettem a nagymamámat, pedig ritkán mosolygott. Keveset beszélt, és sokat dolgozott.
Ötévesen megtanultam írni, és onnantól kezdve kinyílt a világ. Mindenfélét firkáltam, és elhatároztam;újságíró leszek! Apám nem örült, azt akarta, orvos legyek. Anyámat nem nagyon érdekelte, mi lesz belőlem, ő leginkább egy gazdag férj feleségeként tudott volna elképzelni.
Az iskolában nem volt velem sok gond, jól tanultam, csak a matekot utáltam cefetül, meg a nyivákolós lányokat, akikből nyolcadikra tökéletes Barbie-babák váltak. A gimiben jobban éreztem magam, mert volt média szakkör. A fősuli meg maga volt a mennyország...akkor legalábbis azt gondoltam.
A diplomaosztó után kaptam egy autót, egy igazi, hatalmas, fekete kocsit, amiről mindig is álmodtam. Újságíró lettem, albérletben laktam, és egy többmilliós autóval száguldoztam. Mondták is gyakran, az lesz a vesztem. Nem az lett.
Huszonnégy éves voltam, amikor kínzó fájdalmat kezdtem érezni, először csak az ujjaimban, aztán lassan az egész testemben. Apám aggódott-én nem. Akkor kezdtem csak megijedni, amikor reggel alig tudtam felkelni az ágyból. Apu kivizsgáltatott, anyu jajgatott, én meg elhatároztam, nem fogok tolószékbe kerülni, ahogy azt jósolták. Szteroidokat szedtem és tettem a dolgom. Találkoztam életem szerelmével, akit egy építkezésen ismertem meg, ahova anyagot gyűjteni küldtek az újságtól.Visszagondolva ez az építkezés nekem sorsfordító helyszínné vált..."Ő" ott dolgozott, mindenféle szerkezeti munkákat végzett. Magas, helyes fiú, hatalmas barna szemekkel. Amikor először megláttam, piszkos volt az arca és a keze, de a szemei tisztán ragyogtak. A szüleim sosem fogadták el, csak egy nincstelen senki volt a szemükben. Összeköltöztünk, és nagyon szerelmesek voltunk. Elfogadta a betegségemet is, és azt, hogy valószínűleg soha nem fogok tudni kihordani egy gyermeket sem. Elfogadta a lázadó, nem hétköznapi, és néha nem túl nőies viselkedésemet. Mert szeretett. Nagyon. Másfél éve éltünk együtt, amikor egy reggel munkába indult, én még a kávémat szürcsöltem. Az ajtóból visszafordulva kis dobozt nyomott a kezembe, adott egy puszit, és csak annyit mondott:
-Este akartam odaadni, de egy hang azt mondta,örülnél, ha már most az ujjadon lenne!
Vigyorgott egyet édesen, és elrohant. Nem, nem voltam boldog. Fel sem húztam a gyűrűt az ujjamra. Azt akartam, ő tegye meg.
Megálltam az épülő toronyház közelében, és elindultam a lift felé. Nem szerettem azt a liftet, olyan ideiglenes, nyitott valami volt...

Apám hiába harcolt egy évig a legjobb ügyvédekkel felvértezve magát, a cég nem volt hibás, mindenki mindent rendben talált. Én voltam ügyetlen a fájós lábaimmal meg kezeimmel. Na meg aminek ugye meg kell történnie...
Anyám összeomlott, apám egy darabig sírt, aztán elfogadta, hogy elment az egyetlen lánya. "Ő" magát okolta, mert nem várt estig a gyűrűvel. Én egyszerűen csak nem értettem semmit sem. Ahogy láttam magam vérbe fagyva, és az embereket, akik sikoltoztak, meg rohangáltak, aztán láttam "Ő"-t lemászni a liftaknába, és hallottam a hatalmas, mélyről jövő, fájdalommal teli ordítását, ahogy magához ölelte az élettelen testemet.

Feladatot kaptam. Így akkor láthattam őket, amikor csak akartam. Eleinte gyakran akartam,aztán már egyre ritkábban.Fájt a lelkem, és megértettem lassan; már nem tartozom közéjük. Nehéz volt elfogadni, óriási viharok dúltak bennem, ezért gyakran megszegtem a Fönti szabályokat. Szerződéseket rúgtam fel, megszegtem az adott szavam, megmásítottam a megmásíthatatlant. A büntetést emelt fővel viseltem. A Főnök ellen azonban soha nem lázadtam.
Amikor a tüsihajúval találkoztam, az olyan volt, amikor a kis patak beleveti magát a a szűk torkolaton át a tomboló folyóba. Az a folyó pedig mindent magával ragad, amit a patak vize addig szelíden ringatott magában: gallyat, falevelet, kavicsot, szemetet és kis halakat. Élőt és holtat egyaránt. Ha létezik szerelem az angyalok lelkében, nekem az is megadatott, bár gyanítom, ezt ajándékba kaptam a hatalmas Úrtól, aki velem visszaváltozhatott ártatlan kisfiúvá. Nem kellett a rossz arcát mutatnia, kiereszthette a gőzt, elpilledhetett a vállamon. Nem kellett szégyellnie előttem, hogy valójában, legbelül ő is gyenge...

Szeretem a Létezést. De az Életet sokkal jobban szerettem. Már tudom, mi a különbség a kettő között. Nekem nem volt választásom. Bár lett volna...! Akkor ma háromgyerekes anya lennék és boldog feleség. A harmatos fűben hanyatt fekve bámulhatnám a csillagokat. Érezhetném a cseresznye lédús zamatát, a frissen mosott ruha illatát. Idős néniket segíthetnék át a zebrán.
Nem számít, már semmi sem számít.

Most elküldenek a Földről, nem tudom, hová. A hetes és a kilences a két szerencseszámom...

Angéla vagyok. Angyal. Amolyan fekete. Nem őrangyal, ahhoz nem voltam elég jó, elég tiszta és szabálytisztelő. Huszonhat évet éltem a Földön...

-VÉGE-

A Főnök irodája nagyon érdekes. Minden csupa fehér és világoskék színű. A hatalmas körablakokon át is mindenütt ezeket a színeket látom. Gyönyörű és titokzatos az egész. Emlékszem, amikor először álltam itt, azt hittem, megbolondultam. Zavartan nevettem, aztán sírva fakadtam, és nagyon nehezen értettem meg, hogy mi is történt valójában...

-Főnök, hívattál! - szólok, és nem kérdezem. Mindketten tudjuk jól, hogy hívatott, mert el kell számolnom neki azzal, amit néhány hete tettem.Vagy épp nem tettem… Nem örül, de nem látok haragot az arcán. Inkább valami fáradtság-félét. A szemei kedvességet sugároznak, mégis igyekszik szigorú tekintettel nézni rám. A karjait a mellkasán összefonva áll előttem, a szemembe néz, a háta mögött pedig fény árad be az ablakokon. Hihetetlenül szép látvány.
-Angéla, hibáztál. Nagyot hibáztál. - mondja nagyon komolyan, én meg bólogatok, így adva tudtára azt, amit egyébként is tud; tisztában vagyok vele, mit tettem. - Nem játszhatsz Mindenhatót, nem dönthetsz életről vagy halálról! Tudom jól, hogy tapasztalatlan vagy még, ám okos, túl okos ahhoz, hogy hibázz.

Na persze, okos! Nem mindegy?! Igaza van, nem mindegy. Mindig igaza van-ez természetes. Ő tévedhetetlen. Talán egyszer mégis tévedett: amikor maga mellé vett engem...

-Nem, nem tévedtem kedvesem. Most viszont le kell menned!

-Le?-kérdezem, pedig tudom jól, felfogtam, mit mondott.

-Igen, le. Indulj. És ezúttal ne hibázz. A Hetedik szinthez érkezel hamarosan.

Az ajtó felé veszem az irányt, ami hangtalanul nyílik ki előttem. Ja, a Hetedik szint, mosolygok.Remélem oda nem lifttel kell mennem.

*

Ezen a helyen mindennapos a késelés,  a rablás, a nyomor, a  mocsok, az éhezés és az alkoholbűz. Lassan haladok lefelé a lépcsőn, és akaratlanul is elhúzódom tőlük. Nem, nem irritálnak, egyszerűen csak bennem van még a félelem. Félek, hogy megfertőznek a betegségeikkel, a szennyükkel, és a lelkükkel. Az emberem egy koszos papírdobozon ül. Piszkos kabátján egyetlen gomb van csak, begombolatlanul. Nincs gomblyuk, az is elfoszlott már. Mellette mocskos batyuja, abban az élete. Műanyag flakonból iszik valami löttyöt. Az arca szőrös, ezer éve borotválatlan, piszkos és fáradt. Legalább húsz évvel tűnik idősebbnek a koránál, a ráncaiba belerakódott a kosz, és minden bűne, fájdalma. Megállok előtte és összehúzom magamon a kabátomat. Az aluljáró huzata az arcomba kavarja  a hajamat. Leülök mellé a földre, nekem nincsen dobozom. Igaz, a hideget sem érzem. Az én csontjaimat már nem járja át. Hiszen nincsenek…

A zsebéből egy marék dekket kotor elő, és egy öngyújtót. Meggyújtja a legkisebbet, iszonyatosan remegő kezekkel. A szakálla megperzselődik.

-Vártalak már.-mondja. Mi a fene? Honnan tudja, hogy itt vagyok? Láthatatlan üzemmódban közlekedem épp. Nem fordítja felém a fejét, lehet, hogy csak félrebeszél az alkoholtól, meg az őrülettől, ami elborította a valaha penge elméjét. Szótlanul felém nyújtja a flakont, egy ideig vár, majd türelmes hangon jól érthetőn hozzám szól:

-Igyál. Ne szórakozz, tudom, hogy itt vagy. Tedd magad vizualizálhatóvá, mert így nem tudom, kihez beszélek. Csak érzem. Nő vagy, ez biztos, érzem a szagodat. Jó a szagod. Csak azt nem tudom, mi a francért küldtek angyalt?! Azt reméltem, Őméltósága az ördög jön értem személyesen. Tán alszik?

Hangosan felröhög, és a háborodott hangja fuldokló köhögésbe vált. Úgy rázza  és fojtogatja, mintha már sosem akarná elengedni a testét. Koszlott zsebkendőbe temeti az  arcát, és ahogy  a köhögés csillapodik, rám förmed.

-Igyál már, az Istenedet! Ne finnyáskodj, rád már nem veszélyes a bacilus! – Elveszem tőle a flakont és meghúzom. Irtózatos ízű kotyvalékot nyelek le, ami valószínűleg szétmarná a nyelőcsövemet, ha tehetné. Nem teheti, rám nem csak a bacilusok veszélytelenek már. Visszaadom neki a löttyöt, és cigarettát veszek elő a zsebemből.

-Helló öreg! Nesze, gyújts rá.

-A gyönyörűséges mindenedet, ilyet még nem pipáltam! Mit keresel te itt? Valami vén, romlott lotyóra számítottam. Ha már Őméltósága nem ereszkedett le idáig…

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdem, de nem szól, csak halványan elmosolyodik. A szemében megcsillan hajdan volt fiatalságának eleganciája, ezzel vegyül az érett bölcsesség. Elveszi a cigarettát, és elfogadja  tüzet az aranyszín öngyújtómból. Mélyet szív a dohányból, és elégedetten hátra dől, neki a hideg falnak.

-Nem mindegy az neked, angyalom? Egyébként meg tudhatnád…érzi azt az ember, ha eljönnek érte. Mi a neved?

-Angéla.

-Angéla…Angyal. Itt kaptad, vagy az első születésedkor?-kérdi komolyan, nekem meg fogalmam sincs, honnan tud ennyi mindent a Rendszerről, meg rólunk.

-Eredeti.Meghagyták. Akartam. Szeretem a nevemet, a nagyanyámtól kaptam.-mondom neki őszintén. Mindegy , senkinek nem fogja elmondani a szigorúan titkos infókat.

-Csak közvetítesz, ugye? Nem létezik, hogy ne lenne találkám az Ördöggel.-megint felröhög, és a köhögés szó szerint fojtogatja. Jól van öreg, nem kell már soká szenvedned. Én nem is húznám az időt , de te úgy ragaszkodsz a papírdobozodhoz, mintha az maga lenne az életed.

-Nem, az életemhez nem ragaszkodom ennyire. Az már nekem nincs. Erre viszont, erre a kartonra egy kislány rajzolt  valamit a múlt héten. A piacon kószáltam, ott adta az egyik árus, egy jóféle menyecske. De a kislány kivette a kezemből, és rajzolt rá . Értékes dolog ez, hidd el.

Elhiszem, de indulni kéne lassan. A vizelet bűzét nem veszi be az orrom.

-Finnyás vagy szívem, nagyon finnyás. Biztos nem ilyenekhez vagy szokva, mint mi itt. Te biztosan a javát viszed.

-Igen, általában azt. De elárulom, te vagy  a hetedik. A hatodikat meg nem vittem el. Gyönyörű kislány volt. Nem bírtam megtenni. Az Ördög a szeretőm, a lelkem félig fekete, megtehettem.

-Nem fekete az. Talán egy kicsit sötét, de nem fekete. Bár azt nem tudom, mifenét eszel az Ördögön, de te dolgod. Ha jólesik…

Az arca szürke és komor. Rám néz, majd maga elé bámul, kiissza  a flakonból az utolsó kortyot, és feltápászkodik. Az egyik lábát kicsit húzza, a háta görnyedt, rettenetesen görnyedt. Iszonyú fájdalmai lehetnek már, amire nem kap gyógyszert. Csak a szesz tompíthat rajta valamit. Felém nyújtja a kezét, és felsegít.

-Nahát, kézen fogtam egy angyalt!  Menjünk, elegem van ebből itt. –hegyeset köp a lába elé, és elindulunk. A második lépés után megtorpanok, vissza kell mennem! Felemelem az összehajtogatott kartonpapírt a mocskos padlóról, és megfordítom. Amit látok, attól először iszonyú félelem fog el, majd hirtelen megnyugvás járja át a lelkem. A mai dátum felett egy angyal alak, meg egy pálcika ember szarvakkal, de nagy mosollyal a kerek arcán….

Hát emlékszik!

-Emlékszik ránk a kis fruska. Mikor rajzolta ezt neked, öreg?-kérdem, és belekarolok, majd elindulunk felfelé a lépcsőn, magunk mögött hagyva a beteg testét a koszos padlón, meg a batyuját, és az üres flakont a kartondobozon.

-Két hete. Azóta várlak. Angyali mosolya volt a kicsinek!

Az volt, elhiszem, hogy az volt. Talán mégsem tettem rosszat, talán ez csak egy próba volt, egy ostoba teszt a Hetedik szintért…

Az Elviszlek című történet folytatása.

Lift. Utálom a lifteket. Rossz emlékek, amik szó szerint gombnyomásra törnek rám. Gyere már, a franc essen beléd! Szinte hallom, ahogy nyikorognak a fogaskerekek, és szakadni készül a kötél. Lever a víz és remeg a kezem. Még jó, hogy nem egyedül megyek. Kilencedik emelet, behalok, kilencedik!
-Jó ez a kecó, de miért a kilencedik?! Tudod, hogy gyűlölöm a liftet!
-Ugyan angyalom, hol vannak a szárnyaid?-feleli nekem vigyorogva. Nem tudok haragudni rá, olyan, mint egy rossz gyerek. Csak a vonásai árulják el, a kortalanul magabiztos, kemény vonásai. A gyönyörű fekete szemei mosolyognak, a ritka pillanatok egyike ez. Velem, nekem mosolyog. Szeret engem, nekem megnyílik, mert tudja, az ő fajtájából való vagyok. Megbízhat bennem, maximálisan.
-Kérsz valamit inni?-kérdezi halkan, majd nagyon sóhajtva vodkát tölt egy pohárba és felönti hideg paradicsomlével. Imádom, hogy ismer, hogy tudja, mikor mit akarok. Pedig nem is használja hozzá a képességeit, egyszerűen csak olyan...emberi. Ilyenkor. Nevetnem kell!
-Csak ezt az egyet, ma még dolgom van.
Ledobom magam a teraszon egy kényelmes fonott székbe, és kortyolom az italomat. Olyan csodálatos innen minden! Szeretem a magasságot, na persze, hogy is ne szeretném. De tényleg, annyira gyönyörűek a fák felülnézetből! A madarak szinte a fejem mellett húznak el, a szél is másképp fúj idefent. Pedig ez csak kilenc emelet...

-Mesélj bébi, mi dolgod van ma?-kérdezi. Mindig kérdez, úgy csinál, mintha nem tudná a válaszokat. Embert játszik az emberek között. Félelmetes elme, a közvetlen környezete nem hiába tart tőle. Én nem. Nem félek, én szeretem őt. Szerelmes vagyok-e? Jó kérdés...Nem érezhetek, hiszen nekem nem lehetnek érzéseim-elvileg. A gyakorlat az más. Szerelem az, ha inni vágyod a lelkét? Szerelem az, ha a hiányát érzed, amikor nem vagy vele? Szerelem az, ha megállítanád az időt, amikor vele vagy? Hmm...
Idő? Miket beszélek megint?! Az idő nekünk nem létezik. Mérjük, hordunk órát, de a születésnapokat már nem ünnepeljük. Nekünk csak tér van, meg színek, illatok és hangulatok. Jönnek-mennek. Az idő nem múlik, a mi óránk megállt végleg, amikor dimenziót váltottunk. Na, megint melankolikus vagyok, szép!

-Tudod jól, mi a dolgom ma. Ugyanaz, mint máskor. Gyere, ülj mellém, szeretnék kérni tőled valamit!
-A válaszom: Nem! Határozottan. Nem tudsz meggyőzni, ne is próbálkozz, aljas nőszemély!-hangosan kacag. Imádom. Egy csokor színes lufit adnék a kezébe ilyenkor és kivinném a szigetre. Látom a szemén, hogy nem tudom befolyásolni. Ma nem. Valamit mégis ki kell találnom.
-Kérlek! Olyan kicsi még, ártatlan, csodaszép. Nem akarom, gyűlölöm magam ilyenkor!
-Magyarázzam? Neked? Ne nevettess! Munka ez is, és te jössz nekem egyezkedni folyton. Néha már azt hiszem, a Főnök küld ide.
-Viccelsz? Ha tudná, hogy itt vagyok, mehetnék hozzád örökre. - Mindketten tudjuk, hogy az "örökre" itt szó szerint értendő. Azt nem szeretném, nagyon nem. Én rossz vagyok a jók között, de a rosszak között túl jó, s ezt ő is tudja. -Szeretek veled lenni, de az alkalmazottaidat ki nem állhatom. Szívtelen állat mind!
Nevet. Ma különösen éber...
Mégis igyekszem elaltatni kicsit a szavaimmal, a gesztusaimmal, de ő sosem alszik...Csak velem szokott néha, passzióból, és bár soha nem vallaná be, álmodik is. Amikor nagyon koncentrálok, látom is az álmait. Persze, tudja. Már nem tiltakozik, hagyja. Mert ismer. Mert szeret. Mert megbízik bennem. Én meg sosem élnék vissza a bizalmával. Több okból sem, de ez mellékes, a legfontosabb ok ő maga.
Mellém ül és átkarol. Nem játszik, ma nem. Megcsókol, de nem adja magát teljesen nekem. Nem kérdezek.Nem kell. Megsimogatom a süni haját, és őszinte mosolyt adok neki. Valódi mosolyt, szeretettel teli, gondoskodó, minden ármánykodás nélküli mosolyt. Ma nem úgy akar engem, ma csak a közelségem kell. Ahogy beszélni kezd, árad belőle valami megmagyarázhatatlan derű. A hatalmas kezeivel hadonászik, tudja, ezt nem szeretem, s mikor észreveszi magát, a vállamon nyugtatja a karjait. Akaratlanul is fájdalmat okozna ezzel, ha éreznék fájdalmat. Már nem érzek...régóta nem.
A hangját a csipogóm monoton sípolása szakítja át.
-Mennem kell.
-Menj.
-Biztos, hogy nem lehet?-kérdezem ártatlan szemekkel,de ő csak a fejét ingatja. Szomorú lettem tőle. Ilyenkor haragszom rá, de tudja, ha hív, újra eljövök. Mindig eljövök.

A műtőben két sebész, egy műtős, és három nővér izzad keményen. Nem értik. Nem tudják, hogy lehet egy vakbélgyulladásból ekkora baj. Félelmetesen ostobák az emberek néha. Tudom, én is az voltam.
A műszerek ketyegnek, sípolnak, csipognak, hol egyenletesen, aztán meg teljesen megbolondulnak. A kislány feje mellett állok, a haját simogatom. Gyönyörű, ahogy alszik. A homlokára teszem a kezem, és belenézek az emlékeibe. Piros pattogó labdák, születésnapi torták, iskolaszerek, és egy nő fáradt arca. Az anyja. Őt láttam kint a folyosón, kezeit tördelve, mint aki bajt érez. Persze, hogy érzi. Nem akarok többet látni, mégsem veszem el a kezem. Önfeledten kacag a játszótéren, ahogy csúszik lefelé a csúszdán, sikít boldogan. Álomszép gyerek.
-Esik a vérnyomása!
Esik, hogy ne esne...Kapkodás, az orvosok igyekeznek lezárni a sebet, sebesen, rutinosan dolgoznak. Az altatóorvos gépies hangon közli:
-Fibrillál!
-A jó életbe, csináljuk!
Injekciós tűk kerülnek elő, mindenki kapkodni kezd, a zenét kikapcsolják, és igyekeznek a váratlan feladatra koncentrálni. Dolgoznak. Én is. Mindenki csak a dolgát végzi.

Megjelenik az ajtóban, és bocsánatkérőn néz rám. Eljött. Megfogom a gyerek kezét, és hirtelen szörnyű dühöt érzek.
-Menj el! Menj a fenébe! Őt nem adom, őt nem viszed, és én sem! Nem viszem el! Menj már el!-kiabálom, ő pedig tudja, mit jelent, ha nem teljesítem a feladatomat. Könyörgőre fogom:
-Kérlek...
A műszerek már össze-vissza villognak, az emberek kétségbeesve kapkodnak. Beadnak mindent, amit be kell adni ilyenkor. Én csak szorítom a kislány kezét, és nézem a velem szemben álló alakot. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, és alig veszem észre a gyerek kérdő tekintetét. Nem szólok, nem akarok, nem tudok. Őt nézem, ahogy az ajtóban áll, a szemeit nézem, a hatalmas fekete szemeit. Most kegyetlennek látom. Nem harcolhatok vele. Vele senki. Egy utolsó pillantást vetek felé, ő elmosolyodik, majd csókot küld felém, aztán váratlanul megfordul és eltűnik. Fel sem fogom. Elment! Elment! Istenem!
Oda hajolok a gyerekhez, és halkan a fülébe suttogom:
-Aludj csak kicsim, aludj, nem lesz semmi baj!
A mosolyomtól megnyugszik, majd újra álomba merül.

A folyosón a falnak dőlök, és érzem, ahogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Az arcomat a kezembe temetem és sírok. Kiborultam, na. Ez volt az első gyerek. Emlékeimből előtör a hányinger érzése, de nem tiltakozom. Megkönnyebbülnék-ha lehetne.

-Asszonyom, a kislánya jól van. Egy óra múlva már ébren lesz, bemehet hozzá.-mondja szelíden a fiatal orvos. A nő hálásan mosolyog és elindul a lánya szobája felé.

-Na gyere bébi, menjünk! Nincs itt semmi dolgunk.-mondja a tüsihajú, és nagyot sóhajt.
Megyek. Kézen fogom, és elindulok vele a lift felé. Megölelném, de azt nem szereti, pedig senki sem lát minket.
-Köszönöm!-suttogom a fülébe, és megnyomom a lift hívógombját...