Sosem üres ház

Nem tudják az új lakók, hogy ebben a házban éltem pontosan 22 évig. Kissé túlzás ez a pontosság, de a percekre nem adunk. Az új család azt sem tudja,hogy ez a ház sosem üres. Én mindig itt vagyok. Nem látnak, nem hallanak csak kivételes esetekkor, amelyekben jobban szeretném, hogy láthatatlan legyek. A családom, nem sokkal a halálom után elköltözött. Utánuk egy idős házaspár jött. Aranyosak voltak. Ulrich és Irine. Amikor ide költöztek még csak hatvanegy évesek voltak. Néztem, figyeltem őket, hogyan élnek. Eleinte eljártak az unokákhoz, kijártak a veteményesbe kapálni. Irine szeretett kint üldögélni a gangon és élvezni a napfényt, a régi, lassan kikopott, fáradt dalokat. Néha énekelt is. Akkor Ulrichnak eszébe jutott fiatalságuk, szinte látta magukat, ahogyan áttáncolnak egy - egy éjszakát. Ulrich Irine mellett tanulta meg mit is jelent férfinak, apának és nagyapának lenni, míg Irine Ulrich mellett ért nővé, anyává és nagymamává.
Eszembe jutott az életem ilyenkor, amelyet magam mögött hagytam. Szerettem volna tudni azokról az emberekről akik egykoron a részeim voltak, de ők elmentek és én maradtam. Elgondolkoztam azon,hogy mit tettek a halálom után. Sikerült tovább lépniük vagy ők is megrekedtek egy szinten mint én. Velem annyi volt a gond,hogy nem mertem lépni. Tudtam mi vár rám oda át. Egy második esély, arra,hogy újra neki fussak a problémának és most sikerüljön legyőznöm azt. Nem, úgy, hogy általam gondolt időben kiszállok az egészből. Látva Ulrichot és Irinét rá kellett jönnöm, talán túlságosan is hamar feladtam. Akkor tudatosult bennem igazán, amikor Ulrich akkor is kiment a kertbe és neki állt, a paradicsomok közül kirángatni a gyomot, mikor a reumától a kézfeje és ujjai görcsbe húzódtak. A háta elviselhetetlenül szaggatott, de akkor kicsit leült, rágyújtott egy cigire és figyelte a madarakat. Aztán újult erővel megint neki veselkedett.
Ilyenkor azért elfogott a láz és már mentem is volna tovább, de a cél előtt megtorpantam. Újra akarom élni a magányt? Dübörgött az agyamban a kérdés és élesen felkiáltottam. Nem! Sikolyomat nem hallotta senki, kissé olyan ez, mintha egy légüres térben sétálnak, ahol minden jelen van, csak az érzékeink hagytak el minket. Ugyan úgy hallottam, láttam, éreztem az illatokat, csak a tárgyakat nem tudtam megérinteni s hangom sem hallotta senki. Az állatok néha megérezték,hogy ott vagyok, s szánakoztak vagy csodálkoztak rajtam. Ulrichnak volt egy kandúr macskája, az igen csak megvetően tudott nézni. Észre vettem, hogy tökéletesen hallja amit mondok, kitűnő érzékeinek hála, még látott is. De mivel macska volt és a legtöbb ilyen komisz jószág, emberi tulajdonsággal bír, nem igen foglalkozott velem. Megvetően néha oda kapta a fejét, miért zajongok vagy pusztán csak rosszindulatúan rávillantotta a szemét, hogy te már nem igen élsz és nézz meg engem, én a világ ura vagyok, az univerzum legtökéletesebb lénye. Meg kell hagyni, ha nekem is kilenc élet állna rendelkezésemre, minden másképp alakult volna. Aztán persze rájövök ez hazugság, önmagamat ámítom,hogy ne a macskának legyen igaza. Számomra ott az új esély, de nem élek vele. Csak toporgok, tipródok és néha önsajnáltatóan mindenkit hibáztatok. Újra gondolom az életemet s nem azt tartom számon, mikor és hol volt az a pont mikor vétkeztem, hanem mikor és ki volt az aki ellenem tőrt és cserben hagyott. Arra pedig gondolni sem akarok, hogy a fény mögött megint én lehetek, nem csak önmagam árnyéka.
Ulirchkkal és Irinével közel öt évig éltem együtt. Aztán Irine egy este már nem érezte annyira jól magát. Ulrich szomorú volt, akárcsak a kandúr és én. Mind a hárman éreztük, hogy elérkezett a bucsú ideje. Mind a hárman, a magunk módján megköszöntük Irinének azt, hogy velünk volt. Az idős, vékony asszony, mosolyogva simogatta a puha, fekete szőrpamacsot, amely hangos dorombolással igyekezett megnyugtatni. A kandúr hálás volt az asszonynak, hogy annak idején, nem hagyta ott az út szélen. Kicsi, nyamvadt jószág volt, nagy élni akarással. Az anyamacska a padláson fialt le. Addig volt védett az a hely, amíg a menyét rá nem talált. Aztán sorban tűntek el a testvérkéi, míg ő rajta nem volt a sor. A menyét éles fogával megragadta s vonta húzta maga után, de ő nem hagyta magát. Igyekezett ellenállni, míg végül a ragadozó szemébe nem tudott kapni s az a véres, sebesre mart kiscicát el nem engedte. Az árok parton nyávogott keservesen, mikor Irine megtalálta és kötényének zsebébe nem csúsztatta,hogy otthon, kimossa a sebeit és meleg friss tejjel kínálja. Annyi mindent köszönt meg a macska, hogy szinte hihetetlennek tűnt,hogy egy önzőnek vélt állatban ennyi hála legyen. Ulrich megfogta a kezét és éjszakákat át beszélgettek a múltjukról, a gyerekekről. Nem kalandoztak át a jövőbe, a múltban maradtak és a szeretettben. Egyik este Ulrich kiment teáért, a kandúr Irine lába mellett dorombolt. Az idős hölgy rám emelte tekintetét és megkérdezte:
- Te, nem jössz velem?
Először megijedtem, aztán zavarba jöttem. Megráztam a fejem, de nem mertem elmondani, hogy túlságosan gyáva vagyok én ahhoz, hogy bármit is meglépjek. A néni megértően elmosolyodott. Aztán többet nem beszélt velem, Ulrich is megérkezett és újra elmerültek egymásba. Reggelre a néni már messze járt. Ulrich nem sírt, még egyszer utoljára megcsókolta felesége homlokát, megsimogatta a kandúrt és értesítette a hatóságot.
Ezek után Ulrich is elköltözött, a kandúrral együtt. Legidősebb fia, hívta magához, az unokák mellé. Elég nagy házban laktak és Ulrich szerette a társaságot. Itt a négy fal között nem igen volt kihez beszélni s nem is igen kapott volna választ sem. Így aztán nem sokkal Irine temetése után búcsút vett a háztól. Doromboló kandúrral az ölében végig járta a házat, szobáról szobára, utoljára belélegezte Irine parfüm maradékának illatát, a közös lakuk kellemes szagát és szívébe zárt minden itt keringő beszélgetés foszlányt. Az ajtó becsukódott és megint egyedül maradtam.
Igazából nem tudtam mennyi idő is telt el azóta,hogy megérkeztek az új lakók. Egy négygyerekes család találta meg a házat és azonnal birtokba is vette. Kicsit emlékeztetett a volt családomra. Mi hárman voltunk testvérek és én voltam a legidősebb. Ők négyen voltak, két fiú, két lány. Johanna és Hedvig, mint tűz és a víz. Johanna tizennyolc éves volt, Hedvig pedig tizenhét. A két fiú is hasonló korúak voltak, Adam tizennégy, Karol tizenhárom. Míg a két lány mindig civakodott valamin a két fiú jól megértették egymást és egy szobában is laktak, míg Hedvig és Johanna az emelet két legtávolabbi szobájában húzták meg magukat. Hedvig az én szobámat kapta meg. Nem tetszett neki a szoba fekvése,hogy az ablakból a semmibe lehet látni. Eleinte aggódtam, mert Hedvig érdekesen viselkedett, úgy mintha látna. Nem is igen mertem egy ideig felmenni az emeletre, nehogy találkozzunk. Érdekes, míg éltem szerettem volna ha észre vesznek s most, hogy meghaltam már nem akarom, hogy lássanak. Szeretek láthatatlanul része lenni az emberek életének.
Hedvigtől azért is tartottam mert tudtam, hogy haldoklik. Már akkor éreztem, amikor átlépte a ház küszöbét. Beteg volt, s hiába járt el a kezelésekre, a fájdalom egyre csak nőtt a testében, akárcsak a gyilkos kór. Meglepődtem, azon,hogy annak ellenére,hogy tisztában voltak azzal,hogy az élete véges ugyan úgy élték a napjaikat s mindenki ugyan úgy állt hozzá. Ha elkapcsolta a tv a két kis öccse lehülyézte és követelték,hogy váltson vissza arra a csatornára amit előzőleg néztek. Johanna sikoltva tépte meg Hedvig parókáját ha az használta valamelyik smink cuccát. A szülei is néha rápirítottak, ha nem mosogatott el vagy nyafogott valami drága ruha miatt.
Aztán egy nap, Hedvig lejött a nappaliba, leült a piros kanapéra, amelyre anyám azt mondta volna, hogy undorító és ilyen soha nem kerülhet be az otthonunkba és megszólított.
- Kísértet vagy?
Tehettem volna úgy is, hogy nem tudom,hogy kihez beszél. De hajnali háromkor, a nappali kongott az ürességtől és egyértelmü volt,hogy a kérdést nekem szánták.
- Nem. Egyszerűen csak árnyék vagyok. - válaszoltam egy fél mosoly kíséretében.
- Mióta vagy itt?
- Hát, nem tudom. - vontam vállat és igyekeztem úgy tenni, mintha nem igazán zavarna az, hogy nem tudom az időt úgy kezelni mint egykoron.
- Hány éves vagy?
- Mivel már nem öregszek gondolom ugyan annyi mikor meghaltam.
- Mégis mennyi az az annyi.
- Huszonkettő.
- Én már nem érem meg azt a kort. - jegyezte meg.
Hallgattunk. Nem  tudtam mit is kérdezzek vagy mondjak neki. Megint ember voltam, olyan mint régen. Kínosnak éreztem a csendet s azt, hogy úgy bámuljuk a kikapcsolt tv képernyőjét mintha egy késő esti adást néznénk.
- Nem rossz, hogy nem kivételeznek veled? - kérdeztem meg egyszer csak. Eszembe jutott, hogy mindent megkérdezhetek, nagyon mindegy,hogy össze veszünk-e vagy sem. Hiszen, Hedvig meghal, én meg maradok.
- Nem. Így normálisnak érzem maga.
Az óra mintha hangosabban tikk takkolt volna.
- Mikor haltál meg? - s úgy hangozott ez a kérdés mint mikor azt kérdezik az embertől, mikor van a születésnapod?
- Ezerkilencszáznyolcvankilenc, szeptember huszonnegyedikén. Pontosan a születésnapomkor.
- Beteg voltál?
- Nem és nem is balesetben haltam meg. - nem kellett kimondanom tudta mire gondolok.
- Eszembe jut néha nekem is. A költözés előtt többször is. Azt hiszem a szüleim megértenék és idővel a testvéreim is. Ostoba dolog, de attól félek, mi van ha ezzel a saját sorsom ellen megyek,hogy nekem más van megírva.
- Én nem gondoltam ilyesmire. - igazából önmagamra gondoltam és arra mennyire is szerencsétlen vagyok.
- Azt hiszem, azért nem tettem meg mert pont veled kellett találkoznom. - fekete képernyőn keresztül nézett rám. - Nem akarok egyedül meghalni. Azért félek attól ami vár. De téged látva úgy érzem, azért kellett még élnem s betegnem lennem, hogy megtaláljalak. Furcsa, nem?
- Az. - bólintottam és a szavain gondolkoztam. S  olyat mondtam amin magam is meglepődtem. - Tudod, mit. Eleget figyeltem az életet. Újra a része leszek, de nem egyedül, hanem veled. - s éreztem, ahogy a fény, amely melegen cirógatott mindig és én mégis fenyegetőnek éreztem közelségét, most megerősítően, szinte már atyaian megcirógatta arcomat.
- Akkor velem jössz?
- Igen. - bólintottam. Hedvig elmosolyodott.
- Holnap megkeresem a temetőben a sírod és lefényképezem. Rendben?
- Jó. - hirtelen jól esett, hogy foglalkoznak velem. - De a családomat, ne keresd fel.
- Nem tenném. - értett velem egyet. Már nem tartoztam ehhez a világhoz, hanem a köztes létben, álltam, de már nem egyedül.
- Menjünk fel a szobámba. - állt fel Hedvig. - Már fázom.
Bólintottam. Hedvig mögött mint egy árnyék siettem fel a lépcsőn a szobámba. Meg kellett állapítanom, hogy Hedvig ízlése az enyémhez hasonlított. A falakra fényképeteket ragasztott. A polcokon roskadásig álltak a könyvek és a plüss állatok. Hedvig lefeküdt s jó éjszakát kívánt nekem. Én mint annak idején a kandúr, a lábához kuporodtam és hallgattam a lélegzetvételét és néztem a fényt és álmodoztam. Arról,hogy újra élek és már nem vagyok egyedül. Ikreket láttam, akik jóban és rosszban, egymás vállának feszülve az élet viharai ellen mentek...

Édes, édes Anna után 


Többre vágytam. Többet akartam és azt hittem bármi áron megszerezhetem a tiszteletet, az országos hírnevet. Aztán egyszer csak hajnalok hajnalán megcsörrent a telefon és felkértek, hogy egy háromszoros, gyilkossal készítsek egy riportot. Elvállaltam. Nem volt fontos, hogy kicsoda az illető az előttem álló lehetőségre koncentráltam, amely ugródeszkaként lebeget szemeim előtt. 
A megadott időpontban már ott ültem a tárgyalóban és vártam a gyilkost, akiről mit sem tudtam. Kíváncsi, izgatott és mohó voltam.  Egy kisvárosban éltem, ahol az emberölés ezredévenként történt csak meg. A világ számos táján történnek kegyetlenkedések, emberek ontják ki egymás életét, akkor egy sopánkodó vállrándítással már túl is tesszük magunkat rajta, de itt, ahol mindenki mindenkit ismert… Nem lehetet ennyivel lerendezni a dolgot. 
A lánccsörgésre lettem először figyelmes, aztán a hangjára, amely úgy tűnt mintha a múltból szólt volna hozzám.
- Szóval, te írod meg a nagy szenzációt!
Aki előttem helyet foglalt nem volt más, mint egykori barátom, a neve nem fontos, éppen úgy nem érdekes, mint az én kilétem.
- Megkaptam. 
- Ennek örülök. – bólintott. A hangjából már régen kivesztek az érzelmek színes skálája. A hangszíne tompa volt és kissé rekedtes.  – Igazán, örülök.
- Számomra kínos. – jegyeztem meg őszintén.
- Barátok vagyunk.
- Tudom. – vágtam rá azonnal, bár ebben már nem voltam annyira biztos.  Azok vagyunk még? Annyi év kihagyása után is? Úgyis, hogy tudom vér tapadt a kezéhez? Mély levegőt vettem és megpróbáltam hivatalos hangot megütni. – Kérdezzek vagy mesélsz?
- Mit szeretnél?  Hiszen nyitott könyv volt az életem számotokra. Sokszor szerettelek volna felkeresni titeket vagy csak telefonálni. Tudod, bocsánatot kérni… Van cigid?
- Van. Hoztam egy kartonnal. – azzal az asztalra dobtam a durva karton csomagot.
- Kösz! – kezdte el bontogatni. - Nem szoktam cigizni, de most Isten bizony, nagyon jól esne! – vigyorodott el. – Gondolom tüzed is van.
- Persze. – nyújtottam oda az öngyújtót. A kezünk egy percre összeért, zavartan elmosolyodtam én is és szinte azonnal visszahúztam a kezem, mintha attól féltem volna, magam is bemocskolódom a puszta érintésétől. – Mind a tied.
- Kösz. Máris gazdag lettem!
   Nem gúnyolódott. A börtönben nagy kincs a cigaretta, édesség, kávé és a szex magazinok.
- Akkor, hogy is történt? – könnyednek szántam a hangom, de iszonyodtam a részletektől. A kíváncsiság elpárolgott azon nyomban, hogy megtudtam ki tette.
- Megöltem őket. Apát, Anyát és a Fiamat. – az öngyújtó kattant egyet és a cigarettavég, néma sikollyal felizzott.  – Nem is tudom, de azt hiszem, hogy…
- Nem ítéllek el. – hazudtam. Egy pillanatra rám meredt és az arcán ott ült az az idegen, zavarba ejtő, nyugodt mosoly.
- Jó. Akkor így könnyebb lesz. Emlékszel a szüleimre?
- Igen. – köszörültem meg a torkom.
- Meghaltak. Tudod, azt hiszem, így,hogy biztos vagyok abban,hogy már nem térnek vissza az életembe, most minden jobb.  Minden valahogy olyan más. Nincs nálad valami tömény?
- Nem hozhattam be.
- Persze. Jogos. – nyalta meg a száját. – Átkozottul szomjas vagyok.
Ott állt előtte a teli vizespohár, de nem nyúlt hozzá. Az ő szomjsága sokkal több volt. Az alkoholisták lelke szomjazza az italt, számukra az válik mannává.  Barátai egy idő után, már csak a teli üvegek lettek. Ha egy barátság véget ért, hát fogta az üveget és visszaváltotta, majd a telitett polcról levette az újabb cimborákat, akik egy éj alatt mindent elfelejtettek vele. Az emberséget is.
- Nyolc.
Nem értettem.
- Nyolc - nyolc késszúrást kaptak. Tudod miért pont ennyit?
- Nem. 
- A fiam miatt. Nyolc évesen kellett meghalnia a nagyszülei miatt.  Tudod, észre sem vette, hogy az álom örökké fog tartani.
- Megfojtottad.
Vállat vont.
- Ezt találtam a legkegyesebbnek.
Bólintottam miközben azon gondolkoztam, hogyan tudnám elviselhető szavakba önteni a borzalmat. Hogyan tudnám még embernek feltüntetni az olvasók előtt őt. Nem akartam,hogy olyannak lássák, mint én. Hideg. Lelketlen. Báb.
- Kérdezel még?
- Nem tudok mit.
- Nehéz. – fejével kicsiket bólintott megértően. – Ez az egész nagyon nehéz neked. Megértem. Tudom milyen a csapda. – üveges tekintettel a vállam fölött a semmibe meredt.  Nem szólaltam meg, az ember érzi, mikor van itt az ideje neki. Türelmesen vártam és ő egy idő után folytatta. – Meg kellett felelnem, de tudod ez hülyeség. – legyintett türelmetlenül. – Már mint… - elhallgatott.  jóból rágyújtott egy koporsó szegre és elgondolkozva hümmögött  maga elé. A gondolatait akarta letisztázni.  – Felakasztanak. – közölte aztán.
- Nem biztos.
- Ismered a törvényt. – nyomta el az elhasználódott csikket. -  Kicsit ironikus lenne esetemben a törvény azon pontjára hivatkozni, amelyben a jogos védelmi helyzetet említi. Megkésett önvédelem. Ilyen cikkelyt kellene a parlamentnek megszavaznia. Bár azt már bosszúnak hívnánk.
- Bosszút álltál rajtuk? – csodálkoztam.
- Megkésett önvédelemnek hívjuk inkább. A bosszú… a bosszú olyan csúnya szó.
Rám nézett akár egy megerősítésre váró kisgyermek. Bólintottam, a szám annyira kiszáradt, hogy úgy éreztem ajkaim egymáshoz ragadtak.
- Igen. Önmagamat, vagyis a soha el nem érkezett jövőmet, amelyet az elvárások elloptak tőlem.  Diploma, munka, házasság, család. Nem erre vágytam. Önzőnek tűnhet, amit mondok, de nem ez hozza el egyesek számára a boldogságot. Mindenki más. Nem akartam abban a munkakörben dolgozni, de a szüleim… Látod, hibás vagyok abban, hogy hagytam magam. De nem voltam elég erős és mindig így életem, az ő parancsaik szerint, az ő szabályaik szerint. Elvárások magasak voltak, de egy polgári családtól mit várhat az ember? Nálunk az számít, hogy ki mit ér el és nem az ki mit szeretne. Pontosabban az én véleményem nem számított soha, én meg jámbor ökörként behódoltam. A szakot elvégeztem és a segítségükkel hamar munkába is tudtam állni. Utána jöttek az elvárások, egyik a másik után. Mindenki, aki szembe jött velem és leállt egy két szóra dicsért. Dicsérte az életem, a munkám, a családom, a szüleim házát ahol öten nyomorogtunk, egy kétszobás panelban. Mikor az udvarias körítés véget ért, nem volt mit mondanunk egymásnak és tovább álltunk. Ti messze voltatok, csodálom, hogy te visszajöttél, de így hozta az élet, nem igaz? Mindegy is. Az unalmas beszélgetések mögött kirajzolódott szánalmas életem és nem akartam így élni. De ott volt a kötelesség, a munka, az elvárás és a család. A mindennapos veszekedések és a belső féreg, amely minden nap azt suttogta fülembe és minden éjjel a szívembe rágta, hogy semmi ez az élet, hogy én magam is senki lettem. Lábtörlő voltam a családomnak és szégyenfolt, azok után, hogy megrekedtem egy szinten. Nem jutottam sem előre sem hátra. Anyám minden egyes nap, reggel és este gunyorosan érdeklődött az előléptetésről. Minden nap pokol volt, de megleltem a mennyet az italboltok polcán. Rákaptam az italra és arra, hogy otthon, a szoba sarkában, a fal és a kiságy között üljek a fotelben és vedeljek. Ittam én mindenre. A szép szóra, a szidásra, az ünnepekre és a hétköznapokra. Eleinte csak egy üvegsör fogyott el, de ahogyan lejjebb adtam emberségem úgy emeltem fel a napi adagot. Aztán elvesztettem a munkám. Mire észbe kaptam már nem kellettem senkinek sem. A gyerek folyton azt hallotta ne legyen olyan, mint én. Egyetértettem velük. Ne legyen olyan, mint én, akire ránőttek és uralták egész életét! Aztán ahogy az utcán fáztam, volt időm gondolkodni. Éjszakákat, hogy ne fagyjak meg végig kutyagoltam a várost, a hajnalt és az italbolt nyitását várva. Gondolkoztam. Azon, hogyan jutottam el idáig és ráeszméltem minden tettem csak egy báb cselekedete volt. Önálló akaratot akartam és szabadulni fojtogató életem minden apró morzsájától. Önmagam utolsó apró részét akartam megvédeni, amely valahol még én volt. Nem akartam az utcán összefutni velük és látni a tekintetükben az undort. Nem akartam, hogy a gyermekem leköpjön. Haza tértem hát. Bűnös szándékkal? Nem mondanám, a szabadság üzenetével léptem át a küszöböt. A léptem egyenesen a konyhába vezetett ahol megragadtam a nagykést és… A többit tudod. Barátok vagyunk?
- Barátok. – ismételtem meg zúgó fejjel.
- A sírig?
- Odáig.
- És talán tovább… - állt fel. – Most már visszamennék a cellámba. Örülök, hogy láttalak. Vigyázz magadra! Aztán azért látogassanak meg a többiek is. Őket is üdvözlöm. – mondta kedélyesen mintha csak egy kávéház teraszán futottunk volna össze. – Szerbusz!
- Isten veled. – köszöntem utána és egyedül maradtam az üres noteszommal, amely csak a lelkét hívatott volt jelképezni.
- Még ma meg kel írnod! – emlékeztettem magam félhangosan és elindultam haza,hogy másnap hajnalra a címlapon szerepeljen egykori barátom kálváriája. 

A háború Csipkerózsikája

Sokszor elgondolkoztam azon,hogy mi a legborzalmasabb egy háborúban. A halál bármikor minket is elérhetett, annyiféle képen és annyi módon. Egy golyó, repesz vagy fertőzés, minden ami élt és mozgott az életünkre tört, s a másik oldal is így érezhetett, az arctalan ellenség. De ebbe nem szabadott soha bele gondolnunk. Azok odaát csak azok voltak, egy névtelen és arctalan tömeg,ami ellen harcolnunk kellett vagy meghalunk. Ők nem léteztek, akárcsak a civil lakosság. Mindegy volt,hogy a mieink lakta várost uraljuk vagy az ellenségégét, a civilek láthatatlanok maradtak. Ott motoszkáltak a romok között és megpróbáltak túlélni mindenkit. Olyanok voltak mint a kísértetek az agyon bombázott házak között. Mi sem voltunk jó bőrben, de valamennyi ételhez hozzá jutottunk. A parancs szerint a várost tartanunk kellett. A csodában reménykedtünk,hogy nyugatról nem fognak minket lerohanni és az erősítés is időben megérkezik. A remény hal meg utoljára, mondogattuk még azok után is,hogy a felmentőseregnek már négy napja meg kellett volna érkeznie s ők sehol sem voltak.
- Lassan mi is olyanok leszünk... – bökött a fejével a kúthoz sietőt csont sovány öregre. Figyeltem, ahogy Baross a távcsövön keresztül követte nyomon a szerencsétlen lelket.
- Szerinted miért maradt? – hasaltam mellé. Baross kissé oldalra húzódott, de fél szemét még mindig az emberkén tartotta. A mesterlövészek aprólékosak, mindent megfigyelnek , mindent meglátnak, a legapróbb jeleket is észre veszik. Ez alól pedig Baross sem volt kivétel.
- Szerinted? – horkantott fel, jelezve, mennyire is ostoba kérdést tettem fel. – Már nagyon öreg, hova menne az ilyen vén csont?
Csak bólintottam. Az öregek mind az otthonaikban haltak meg. Elvitte őket a bánat, megsemmisítette egész életüket egy bomba tölcsér , elsöpörte őket az éhség. Nekik ebben a világban már nem volt helyük.
- Vagy miatta van itt... – először nem láttam semmit sem, majd feltűnt egy fiatal, gyenge teremtés. Sápadt szépség volt, gesztenye barna hajjal, hófehér ruhában. Először angyalnak néztem, könnyed mozdulattal emelte fel, a nehéz vizeskannát, majd az öregbe karolt. A törmelékek között kissé esetlenül tovább bukdácsoltak.
- Kár érte... – csúsztatta a cigarettáját a szája jobb sarkába Baross és újra pásztázni kezdte a terepet.
- Láttad milyen tiszta volt a ruhája? – nem tudtam nem elsiklani mellette. Beszélni akartam róla, meggyőzni magamat,hogy nem csak egy látomás volt.
- Láttam és? – vont vállat.
- Mi és? – csattantam fel. Bosszantott,hogy mennyire jól eljátszotta a közömböst. Jobban bele gondolva, a parancsnok után, neki volt a legnehezebb dolga. Ő áldozatainak minden egyes arcrezdülését látta és az emlékeibe vésődtek. Néha, a sötétben gyöngyözött a homloka. Ahogy meggyújtotta a sötétben a cigarettát, s közelebb emelte arcához a lángot, egy másik embert láttam.
- A húgom is ezt csinálta oda haza. Volt neki három fehér egyforma kis szoknyácskája. Minden nap reggel, felvette az egyiket, végig sétált a poros főutcán, le a pékségbe, onnan meg a kis boltba. Aztán elsétált a kút mellett, ahol a legények mosakodtak. Mikor az apámnak a legelőre az ebédet kellett vinnie, átcserélte a másik tiszta fehér ruhára s abba ment ki. Este, mikor petróleumért küldtük vagy csak úgy kiment sétálni, megint csak tiszta fehér ruhát vett fel. Aztán mikor már nem ment sehova sem, nem várt senkit sem, kimosta mind három ruhácskát és felakasztotta száradni. Nem zavarta ha egy kicsit nedves volt még reggel, ő akkor is elment benne. Bolond leány... mondogatta anyám is, apám is, de rá hagyták. Mit tehettek? Tetszett neki valaki nagyon, de soha egy szóval el nem árulta...
- Soha nem derült ki? – kíváncsiskodtam. Nem tudtam sok mindent Barossról, szinte senki sem tudott róla semmit sem. Beszélt ő sok mindenről, de mindig úgy,hogy a szülőfaluját, családját, nem említette. Akikkel bevonult azok már nem éltek vagy más ezredhez szakadtak.
- Kiderült mikor besorozták.
Később tudtam csak meg, hogy Barossnak soha nem volt húga. Akkor aznap már nem beszéltünk többet. Másnap megint mi kerültünk szolgálatba. A lány megint felbukkant. Az öreg nem volt sehol sem, egyedül jött. Most még törékenyebbnek tűnt, ahogy a hatalmas kannákat letette a földre.
- Szerinted mi lehet a neve? – kérdeztem Barosst.
- Valamilyen virág neve lehet. – tűnődött el őszintén. – Árvácska vagy Ibolya...
- Lehetne valami angyali neve is, nem? – faggattam elmélyülten.
- Hát, lehetne... – gyújtott cigarettára. – Mint Erzsébet vagy Mária?
- Mint Szent Johanna...
- Johanna... – nem tetszett neki a név. Először azt hittem azért nem, mert nem ismerte Johanna történetét, de az ok egészen más volt. Egyszerűen...
- Nem illik hozzá... – szögezte le. Ahogy néztem a leányt, ahogy a kannába tölti a hideg kút vizet, igazat kellett adnom Barossnak, nem illett hozzá ez a név. Ő valahogy túlságosan finom és nőies volt. Akárhogy törtük a fejünket nem találtunk neki megfelelő nevet. A fehér ruhás leány vagy szimplán csak Ő volt, de ebben az Ő-ben minden tiszteletünk, csodálatunk és szerelmünk benne volt. Beleszerettünk. Elég volt annyit tennie, hogy minden másnap eljött vízért és mi láthattuk Őt.
A rádió recsegett ahogy beljebb léptem a pihenőnek kinevezett közös helyiségbe. A rádiós előtte térdelt és igyekezett megjavítani. Akár mikor itt jártam mindig ezt tette. Bütykölte az átkozott masinát, amely távolról adta a parancsokat és a kérész életű reményt,hogy élve haza jutunk. Néha azt kívántam bárcsak bemondanák,hogy békét kötöttünk és a háborúnak vége, de nem volt befejezése, hiszen ebből a katlanból csak holtan jutunk ki.
- Azt mondják holnap megérkeznek... – szólt oda nekem Baross, nem is tűnt fel addig ,hogy a sarokban tölti a cigarettát.
- Már mióta azt mondják,hogy jönnek! – huppantam le mellé.
- Majd megérkeznek... Addig is örülj... – hunyorított rám. Tudtam mire céloz.
- Örülök is meg nem is... – morogtam és minden szó nélkül kivettem az elkészült cigaretta kupacból egy szálat és rágyújtottam. Nem voltam soha nagy dohányos, de abban a percben jól esett. Sokunk rászokott. Szívtuk unalmunkban, idegességünkben és megszokásból. Engem megnyugtatott, akárcsak Barosst.
- Aztán öcsém, ha jönnek megkeresed?
- Miért tenném? – Baross rossz szokásának egyike volt,hogy mindig öcsémnek hívott a többiek előtt. Sokan tényleg azt hitték testvérek vagyunk, annak ellenére hogy nem egyezett a vezeték nevünk és két évvel idősebb voltam. Bár külsőre Baross idősebbnek tűnt. Arca nyúzott volt, a sok gond mély barázdákat vésett bele. Soha nem tettem szóvá neki egyik rossz szokását sem. Azt sem,hogy ha néha, ha nagyon ideges volt csettintgetett a nyelvével. Úgy, ahogy a csikósok szoktak a rakoncátlan lovaknak.
- Talán ha ennek az egésznek vége...
Abban a percben komolyan hittem abban, hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz, Ő pedig mint mindig a kúthoz fog járni vízért. Oda állok elé, egyenruhában és csak annyit mondok neki,hogy szeretem. Nem többet és nem is kevesebbet. Először persze csodálkozik majd, a szemei riadtan merednek majd rám, aztán a karjaimba veti magát és ölel és csókol. Itt maradunk vagy messze megyünk...de inkább itt maradunk és segítünk a helyre állításban. Elhordjuk a törmeléket, a háború emlékét. Megteremtjük a békét, családunk lesz és a fiaink hírből sem ismerik a lőfegyverek zaját. Akkor ez égett a szívemben, s úgy hittem benne mint Istenben.
Másnap megint ott hasaltunk a megfigyelő álláson. A vízért most az öreg jött. Reszketett a keze, ahogy a kannát a csap alá tartotta. Szinte hallottam,ahogy sípolva veszi a levegőt, a tartása görnyedt volt, görnyedtebb mint első találkozásunk napján. S mintha köhögés rázta volna, hacsak nem láz.
- Nem húzza sokáig... – jegyezte meg Baross.
- Honnan veszed?
- Te is látod milyen... – ebben igaza volt. Az öreg tényleg nem fogja sokáig húzni. – Nem lesz mi itt tartsa.
- Tudom...
A forrásvíz egy darabig csordogált még, majd elapadt. Az üres épületek vissza verték a férfi csoszogós lépéseit és a halk kis nyögést, amellyel a lélek kiszakadt a testből. Sovány karjával a szívéhez kapott és össze esett. Némán, habzó szájjal még rángatózott egy párat, aztán végleg kimúlt. A lány nem jött érte, nem szaladt ki a fedezék mögül, nem vetette magát az aszott testre. Nem történt semmi sem. Baross nem tette szóvá, én sem említettem neki. Úgy tettünk mintha minden rendben lett volna. Keletről csatlakoztak hozzánk, így már nem kellett tartanunk a Nyugati támadástól. Az ellenség mintha ott sem lett volna. Nem tett semmit sem, csak az öreg testét átlépve elmentek vízért. Mi ugyan ott maradtunk Barossal. Vártuk a lányt, de nem jött. Idegőrlő éjszakák és nappalok. A hangulat feszült volt, és mindenki túlságosan is túl volt húzva. Szinte már fájtak a legapróbb idegszálaim is. Minden neszre, szinte oda kaptuk a fejünket és egy támadást vártunk. Várhattuk azt. Akkor még nem tudtuk,hogy nem jönnek, a fele csapatott elvitte egy betegség, a másik fele olyannyira elcsigázott volt, hogy a fegyvert sem volt képes felemelni. A parancs mind a két félnél ugyan az volt. Az állomást tartani, míg az erősítés meg nem érkezik. Egyikünk sem tudta,hogy valahol egy határ menti településnél a csapataink össze futottak és patt helyzet alakult ki. A felmentősereg egymást felőrölte. Az ilyesmi előfordul, de ott ahol mi vártunk eszünkbe sem jutott erre gondolni. Semmire sem mertünk gondolni.
Az öreg testét napról napra ette az enyészet. Én a lányra gondoltam. Annyira akartam tudni,hogy mi lehet vele,hogy szinte a betege lettem. Nem volt sem éjszakám se nappalom, csak a balsejtelem.
- Nah, gyere öcsém... – intett maga mellé Baross délután, a közös helységben szívtam az egyik cigit a másik után, versenyezve a rádióssal. Akinek még mindig nem sikerült semmit sem befognia. – Elmegyünk vízért. – nyomta a kannát a kezembe, miközben oda mordultam volna,hogy nem tudsz egyedül menni!? Nem kellett semmit se kiejtenem, csak megpaskolta az arcom és azt mondta. – Félnék oda kint, nah, menjünk.
Mentünk is. Baross ment elől, én fedeztem. Nehéz bakancsunk alatt a törmelék szinte porrá tört. Azt hittem tényleg vízért megyünk, de Baross egyenesen az öreg hullájához ment. Nem szólt semmit sem, megragadta a ruhájának a szegélyét és bevonszolta az egyik földes részhez. Ottan aztán neki vetkőzött és elkezdte kiásni a sírt. Kissé feszülten csatlakoztam hozzá, miközben vártam a golyók fütyülését, ahogy felénk szaladva a levegőt hasítják.
Az ő hallottuk is volt, nem csak a mienk. Nem ástunk neki túl mély gödröt, csak akkorát, amekkorába tisztességesen elkaparhatuk. Nem került rá a földön kívül semmi sem. Nem kapott keresztet, vagy kókadt virágot. A romlásnak induló teste a földrögöknek örült a legjobban. Aztán vissza öltöztünk és mentünk tovább. Be a házak közé. Azon az úton haladtunk, amit a lány az öreggel mindig megtett. Elég sokáig láttuk a hátukat ahhoz,hogy tudjuk merre mentek. Aztán elvesztek a szemünk elől. Baross nem kérdezett semmit sem és úgy tett mintha nagyon is jól tudná merre jár. Én pedig akkor úgy tettem, mintha ezt el is hinném és hűségesen követtem, pedig elég volt egy rosszul megtett kanyar, egy óvatlan pillanat és az ellenség karjaiba szaladtunk volna.
Nem sokat kellett keresnünk, a régi bérházat hamar megtaláltuk. Az épület felét már nem fedte a fal, a szobák, szalonok és az elrendezés tisztán kivehető volt. Gazdag negyed lehetett valamikor. Most kifosztva, elhagyatottva állt és várt.
- Itt lakhatnak.
- Honnan veszed? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel.
- A ruha anyagából. – vont vállat. De az volt az igazság csak ráhibázott. Óvatosan másztunk be a lakásba. Egykoron takaros kis szobácskák állhattak itt, élettel és vendégekkel telve. Minden helységbe belépve szinte magam előtt láttam a lányt, báli ruhában. Csak fehérben tudtam elképzelni, minden más szín csak nevetségesen festett volna rajta. A fehérség a maga tisztaságában és erényében ő maga volt. Aztán megtaláltam. Két puha matrac tornyosult egymáson és ő ott feküdt, az oldalán, kissé felhúzott lábbal,
mezítláb, a jól ismert fehér ruhácskában. A haja leomlott a vállára, finom keretbe foglalta arcát és úgy tűnt mélyen alszik már a szürkületben. A fal repedésén meghúzódó borostyán apai szeretettel öleli át, felkúszik a matracra, a testére és öleli. Baross csak áll felette és nézi a leányt. Kezébe veszi az egyik törékeny levelet és nézegeti.
- Borostyán... – suttogta. Nem tudtam oda figyelni rá, csak néztem, ahogy ölelkezik a virággal és hirtelenjében irigyeltem tőle a leányt. Még érezhette a testének melegét, ahogy körbe fonta. A kezem már mozdult volna,hogy letépjem, de Baross megfogta a vállam. – A hűség jelképe.
Csak lerogytam a parkettára és a fehér , vastag ajtót néztem, mely előtt hevert a szívem, csendes örök álomban. Baross magamra hagyott, de fel sem tűnt. Csak néztem a lányt, akinek a nevét soha nem tudtam meg. Annyit tudtam róla,hogy egy öreg emberrel a kútra járt vízért. Ki volt, kihez tartozott s meddig élt, nem tudtam. Mégis a legmélyebb gyásszal ültem mellette.
- Nézd mit szereztem. – bukkant fel újra a férfi és felemelte a bal kezét. Annyira hihetetlennek tűnt és abszurdnak,hogy elsőre nem ismertem fel a tárgyat. Lassan tudatosult,hogy mit is akar tenni.
- Készítesz egy képet?
-Ez a legkevesebb amit tehetsz érte.- nyomta a kezembe a masinát. Még a nagyszüleimtől hallottam,hogy voltak olyanok akik a halottaikat lefotózták. Félelmetesnek és kissé visszataszítónak tűnt akkor a gondolat. Ahogy fogtam a gépet és igyekeztem a megfelelő szögre beállni, rádöbbentem, az ember nyomorúságára. Mindenbe bele kapaszkodik, csakhogy akit szeret örökre vele lehessen, mindig lássa, vagy így vagy úgy. Ez alól pedig én sem voltam kivétel. Reszkető kézzel nyomta le a gombot. Egyetlen képet készítettem, aztán ahogy jöttünk, úgy el is siettünk. Nem temettük el, nem mertük. Úgy éreztük még él, még nagyon is közöttünk van. Pedig már napok óta nem élt, a másik szobában megtaláltuk a naplóját. Az utolsó bejegyzés csak ennyi volt:

„ Már hűséges lehetek hozzád, hiszen nagypapa sincs már és ez a világ felemészti magát. „

A világ végül nem emésztette fel magát csak a várost. Három nap múlva már tovább haladtunk nyugat felé, elhagyva a várost. Emlékszek még megálltunk egyszer és vissza néztünk. Néztük a sötét falakat és az elveszett templom tornyot. Magunk előtt láttuk a borostyánnal ölelkező leányt is. Aztán egy aprócska rezdülés és a város lángokba borult.
- Nem maradt belőle már semmi sem. – fordult el Baross és tovább indult elcsigázottan. Ebben az egyben nem volt igaza. Sikerült előhívatnom a képet. Kissé felhúzott meztelen lábakkal feküdt a szivacson, hófehér karjaival mintha csak hegedűt tartana. Feje kissé előre esett, s ettől olyan szelíddé és elveszetté vált. A bánat és a magány benne foglaltatott.
Baross is néha néha ránézett a képre. Nézegettük, másnak is megmutattuk. Nem kérdeztek sokat csak olyat amire nem tudtuk a választ. Nem firtatták.
- Hogy hívják? – jött egyszer a megszokott kérdés egy fiatal fiútól. Nem lehetett több tizennyolcnál, a bajsza éppen csak pelyhedzett neki.
- Nincs neve. – morogtam. Akkor már jó sok éve halott volt a lány. A háborúnak pedig még mindig nem volt vége.
- Olyan mint Csipkerózsika...
Összenéztünk Barossal. Ez a név illett a legjobban rá. Nem Mária, Erzsébet vagy Johanna. Ő egyszerűen a háború Csipkerózsikája volt, akit nem szerelmes csókkal, hanem a béke szeretetével lehet feltámasztani.

Itt a szívemben


Soha többé nem fogok egyedül sétálni,
Ez az a bánat, amely felőrli szívemet.
Ebben az örökké változó pillanatban,
Hinni szeretném,hogy létezik a szerelem,
S nem csak áramló elmúló érzelmek...
Évszakok örökké változnak újra és újra..
Már nem tudok vissza tekinteni és látni,
Mintha valami kényszerítene a felejtés felé...
Arra,hogy elfelejtsem tavaszban az illatod,
Őszi levelek között tiszta, gondtalan arcod,
Tested meztelen vonalát, a túlfűtött nyárban,
S a téli hidegben fénytelen elmúlásod percét.
Soha többé nem fogok egyedül sétálni,
Szívem, amely hinni akar a lét örökében,
Magával hordoz összetörten, végzetéig. 

Isteni figyelmeztetés 

A legszörnyűbb tettek előtt az embereknek ezt mondják, ne csinálj olyat amit később megbánsz. Mint egy jó angyal, a bűn elkövetése előtt, figyelmeztet a lelkiismeretre, amely Isteni jóságból, erkölcsökből és empátiából összegyúrva a szívünkben él. Megtettem, amit kértek. Mikor elhagytak, a világom össze dőlt és meg akartam halni. A pszichológusom, csak ennyit mondott: - Ne tegyen semmi olyat amit megbánhat, a halálból nincs visszatérés. Nem tudná jóvá tenni... - Nem érne több bánat és keserűség... - De nem érné öröm és boldogság sem. Nem hallgattam rá, felvágtam az ereimet. A kádban a vért nézve elgondolkoztam a szavain. Az öröm hiányozna. A másoknak adott boldogság elveszne velem együtt és Istennek nem tudnék mit mondani. Nem tudnák jóra mutatni, csak az itt hagyottak fájdalmára. Kihívtam a mentőket és megfogadtam nem teszek többet ilyet. Megfogadtam azt is,hogy nem leszek makacs. Hallgatni fogok a tanácsokra. Az ember a saját fogadalmait szegi meg a leghamarabb. Nem követtem el öngyilkossági kísérletet, de hiába mondták, megbánhatom, csak mentem előre. A lelkiismeret mellett az emberben sok minden kavarok, a harag és a bosszú is. Nem kellett sok idő, ki elhagyott újra vissza jött. - Maradhatok? Megbocsátasz nekem? - kérdezte halkan, szívhez szólóan De a szívem össze volt törve. Süket volt és vak. A harag lüktetett minden szívdobannásban. - Nem. - könnyű volt kimondani, pedig belül, égetett a tudat, ne tedd meg, megbánod. Megbántam, de addigra a szó, már felmarta a másik lelkét. Felállt, még egyszer rám nézett és mint egy kivert kutya, eloldalgott. Sikoltani szerettem volna, megtépni a ruhám és utána vetni magam, de csak álltam és néztem a hátát, amely egyre zsugorodott a látóhatárban. Annyi minden előtt, halottam ne tedd, mert megbánod... Mintha csak a másikból szólna, fájdalmasan könyörögve, ne bántsuk egymást.

Szeretők búcsúja

Úgy érezték a kinti feszültség, semmi ahhoz képest amit a szívük generált. Az elektromos kisülés végig cikázott a sötét fellegeken, becsapódott a földbe és elhalt. Egy másodperc volt az egész. Tekintetük össze találkozott, egy egy villanásra, a szempilláik lehulltak és a pillantás meghalt a sötét szemhéjak mögött.
Még nem esett, csak gyűltek a felhők, hömpölyögtek a város közepe felé,hogy mindent elsöprő, árvizet zúdítsanak rá. Csak állt az ablakban és figyelt. Szerette az esőt, amely mindet megtisztította. Ez volt az egyedüli dolog, amely feloldozta minden fájdalom és bűn alól.
- Leeresszem a redőnyt? - fordult a szeretője  felé, aki rettegve, húzódott meg az ágyon.
- Nem kell, gyönyörködj csak benne. - jött a tompa válasz.  Tehetetlen sóhajjal vissza fordult az ablakhoz. Most mindennél jobban vágyott az eső cseppek, borzongató érzésére. Az egész ház megremegett, ahogy egy villám a közeli házba csapódott.
- Meghalt. - szaladt ki a száján a félelmetes szó. Meghalt a fény, amely a sötét eget megvilágította, csak egy meddő pillanat kellett neki, semmi több. Meghalt valami a felhőben és csak annyi kellett,hogy össze ütközzön egy másikkal. Az érzés fénycsóvájaként pedig kiszakadt belőle és sisteregve végig égette az égboltot, félelmet
és bizonytalanságot hagyva maga után, pillanatok alatt kihunyt.
A bársony párna, finom nesze, megzavarta egy pillanatra. Várta az ölelő karokat, amelyek néma makacssággal egy párnát szorongatott. Két villogó felhő tartott egymás felé, lángoló szerelemmel.
- Nagy vihar lesz... - fogta meg az ablak szélét, de nem hajtotta be. A felhők megütköztek és egymásba rohanva egyesültek. A közelben csapódott be a villám, bekapcsolva egy kocsinak a riasztóját. - De hamar elmúlik... Nekem mennem kell... - csukta be hirtelen az ablakot.
- Félek a vihartól! - nyúlt felé a kar, de hamar lehanyatlott. Lelkében  ott ült a rettegés, a magány és a szenvedély.
Lehunyta a szemét, ki tuja hányadjára és csak motyogott valamit, amelyből csak a meghalt szót lehetett tisztán érteni, a mennydörgés mellett is. Nem indult el, nem mozdult, csak megroggyant térdekkel, kereste a szavakat, amelyek nem akartak összefüggő mondatokká állni. Szerencsétlenül buktak ki a száján, erőtlenül kapaszkodtak a semmibe, hogy pozdorjává törjenek széjjel.
Az ég felmordult, kétségbe esetten, haragosan és abban a percben az égszakadás megindult. Keservesen hullottak alá az esőcseppek, megállíthatatlanul verték a macskakövet. 
A felhők pedig sírtak tudván,hogy hajnalra, már a könnyeket, a nap sugarai felisszák, hogy holnapra már foszlányokká olvadnak a kék égben, elveszve, darabokra tépve, reménytelenül, bárány felhők képében úsznak tovább, hamis álmokat idézve.

Sörös doboz halála

Nem tudta mikor, de egyszer öntudatra ébredt. Akkor már a bevásárlóközpont polcán pihent, hátulról a harmadik sörös doboz lehetett. Talán ez a bűvös helyzete, talán valami más volt az amiért életre ébredt. Más volt mint a többi, ezt tudta jól. Nem különbözött a többitől semmiben sem, egyszerű fém dobozka volt, hatalmas betűkkel festették rá a márka nevet. Nem volt, semmi horpadás rajta vagy bármiféle gyári hiba, amelytől kicsit kilógott volna a többitől. A nyitófüle sem hiányzott. Mindene meg volt, mégis más volt. Talán több volt benne negyedszázalékkal az alkohol, kicsit több keserűség, árpa vagy tovább erjesztették mint a többit...Erre ő maga sem tudott mit mondani, csak azt,hogy ő eltér az átlagtól. Csak állt és gondolkodott, mást igen nem tudott tenni. Az előtte állóktól nem igazán látott ki a polc belseje mögül, hátra fele, meg még két doboz állt és a fal. Maradt hát a képzelet és az előtte álló háta. Gondolataiba merülve elhagyta a harmadik helyet, majd a negyediket, s mire észbe kapott, már nem hátulról volt a harmadik, hanem elölről. Nem akart első lenni. Az elsők mindig eltűntek a megrakodott bevásárló kocsikban vagy megtöltötték az üres kosarat. Az elsők soha nem jöttek vissza és soha nem mesélték el mi is történik velük. Nem akart ezzel foglalkozni és ez a taktika részben bejött. A harmadik helyről ragadták el, még öt társával együtt. A kosárban feltárult előtte a világ. Neon lámpák, más fémdobozok, karton dobozok és üvegek. Testvérek, más márkás sörök, magas alkoholtartalmúak és alkohol mentesek. Árpás, mézes komlós, gyümölcsös... A futószalagon végig gurult, majd a világ újra beszűkült, de eszeveszetten mozgott. Mikor felbukkant, akkor meg egy erős kéz markolta magához, egyetlen mozdulattal feltépte a nyitófülét és nagyot kortyolt belőle. Látta a társait is vérezve alá hullani. Nem zavarta, ez volt a sorsa, bár jobban szeretett volna ebben a helyzetben első lenni sem mint harmadik. De így lett, így kellett elfogadnia. Mikor az utolsó korty is elfogyott belőle, félre dobták. Nevetve, újabb sörös dobozokat halásztak elő az olcsó szatyorból, miközben tovább álltak az embereknek nevezett lények. Egyedül maradt az úton. Nem bánta, csak ámult a világra. Első kézből láthatott mindent. Érezte ahogy átjárja a szél, ahogy a lámpa fény rávilágít és valahol távol még a hold ezüst sugarának a csiklandozása is megérintette. A szabadság röpke illúziója távlatokat nyitott meg előtte, aztán be is zárult minden. Hatalmas, lomha kerekek fordultak felé és minden gyalázkodás és szégyen érzett nélkül, lassan és óvatosan maguk alá gyűrték. Ropogott, jajongót és küzdött egy sort reménytelenül. Néhány utas hallotta halál tusájának fémes elpattanásait, de nem érintette meg senkinek sem a lelkét, közönnyel arcukon, léptek fel a lépcsőre,hogy a legjobb helyet elfoglalhassák. A busz pár perc állás után, megfutamodott, a hátsó kerék is végig hajtott a szerencsétlen Borsodin, majd a piros lámpáknál elidőzött egy röpke időre, hogy a kanyarban tova tűnjön, elfeledkezve áldozatáról. Végül egy hajléktalan kóborolt arra, s vette ráncos kezébe az agyontiport kis fém dobozt. Nem igazította meg s nem is simította ki, csak egykedvűen behajította zsákjába és tovább keresgélt. Akkor már nem volt több a többinél. Nem volt öntudata és nem volt szabadságérzete sem. Nem gondolt semmire s nem létezett számára a világ sem. Akkor már halott volt minden és ő maga is.

       A végtelenek völgyébe váltottam jegyet és fel sem tűnt, hogy a vonat, amely oda vitt a múlt fojtogató ködét hasította keresztül. A jegyem, nem az első osztályra szólt, csupán csak a másodosztályra. Az alig fűtött fülkébe, kissé koszos ablak és megtépázott huzat közé. A gyér világítás mellett is elég nyomasztó volt a valóság, de vállat vontam és helyet foglaltam, menetirányba, közvetlen az ablak mellett. Arc nélküli körvonalak siklottak el a tolóajtó mellett, és néma fohászba kezdtem, hogy senki ne üljön mellém. Nem kellett sokáig várnom, a mozgolódás abba maradt, és csak én uralhattam a helyiséget. A vonat sípolt és elindult a kora éjszakába...

Ahogy telt az idő, rádöbbentem még sem volt annyira jó ötlet egyedül bezárkóznom ide, kissé egyedül éreztem magam. A tájat nem láttam tisztán, a gomolygó köd mindent eltakart. Az újságot, alig félóra alatt végiglapoztam, végigolvastam és a nem érdekes részeket is átböngésztem kínos unatkozásomban. Felálltam, lehúztam az ablakot és kidugtam rajta a fejem, a menetszél megcsapott. A mozdony erőlködve zakatolt, és a pernye mindenfele szállt. Nem kockáztattam a szemem világát, inkább visszadugtam a fejem, és bezártam az ablakot. Visszahuppantam a helyemre és megpróbáltam aludni, de akárhogy erőltettem a dolgot, az álom nem hintett édes port a szememre.
Dühömben újra felpattantam és kidugtam a fejem a folyosóra. Sehol senki, még a kalauzt sem láttam. Felmarkoltam csekély holmimat, hogy elinduljak és helyet foglaljak szinte tolakodóan egy másik fülkében, de ahogy elmentem a melegen megvilágított kis beugrók mellett, restelltem volna benyitni és magamat az idegenekre erőltetni. Inkább visszafordultam és némiképp csalódottan helyet foglaltam. Így kívánjon bármit is az ember... De mit beszélek, torkoltam le azonmód magamat, hiszen erre az utazásra csak egy jegyet váltottam! Nem akartam senkivel és semmivel sem foglalkozni, a végtelenek völgyébe akartam elérni, mélyen átgondolva a múltat, és minden egyes rezdülését feleleveníteni!
Kanosszajárásba kezdtem, s most, hogy ténylegesen egyedül maradtam, most ebben a percben visszakoznék? Nem, nem... ebben teljesen igazat adtam magamnak.
A következő a percben a tolóajtó félreszaladt, s nagy, nehéz kabátban a kalauz nézett be.
- Jegyet... – s helyet foglalt az ülésen. Nem sietett sehová sem. Kissé idegesen kotortam végig a zsebeimet, a sárga jegy után kutatva.
- Itt is van, tessék... – nyújtottam oda. Ebben a pillanatban tűnt csak fel, hogy enyhén remeg a kezem. Megvan a jegyem, ma váltottam meg, érvényesnek kell lennie, emiatt nem aggódhatok. Talán csak a kalauz miatt van. Nagy nehéz kabátja erős testet rejt. Széles vállától a fülke szűknek tűnik, és az elsuhanó tájtól még inkább fojtogató a légkör. Hosszasan tanulmányozza a jegyet, s halkan hümmög néha, mintha csak önnönmagával beszélné meg, ki is a vonata utasa.
- A végtelenek völgyébe tart? – kérdezte meg aztán.
- Oda – biccentettem és vártam, hogy vissza adja a jegyem, de nem tette meg, csak forgatta ormótlan kezében és hümmögött. Tán már azon voltam, hogy bővebben kifejtem utazásom mibenlétét mikor megszólalt.
- Még hátra van három állomás...
- Az útjelző táblán többet olvastam... – csodálkoztam el.
- Ez gyorsvonat, nem áll meg azokon a helyeken.
Bólogattam. Feszélyezett az érzés, hogy mindjárt ott vagyok a végtelenek völgyében.
- Csak oda?
- Csak oda – sóhajtottam fel. – Azt mondják onnan nem akarnak visszautazni...
- Igaz igaz... – most rajta volt a sor, hogy bólogasson. Nem láttam az arcát a kabát alól egy vékony kapucnival borította be a fejét. Félelmetes lett volna, ha nem a végtelenek völgyébe tartok. Egy darabig megint csak hallgattunk. A vonat nagyot rándulva fékezett.
- Az első állomás... – jelentette be, és egy könnyed mozdulattal az ablakhoz csúszott, felállt és kinyitotta az ablakot. A friss, hideg illat megcsapta az arcomat. Önkéntelenül feltápászkodtam én is, és kihajoltam az ablakon. A hajamba tépet a szél és a sűrű ködtől nem láttam semmit sem. A kalauz csuklyája mozdulatlanul tűrte az orkán cibálását. Nem lepet meg a dolog, amióta ezen a járaton voltam semmin sem csodálkoztam. Végül is egy olyan hely felé tartok ami nem is létezik.
- Mi ez a hely?
- Ott a tábla... – mutatott előre, de semmit sem láttam. – Látja?
- Látom – hazudtam, nem akartam ostobának tűnni mellette.
- Mindjárt megadják a jelet és mehetünk tovább... – nézett el jobbra. Néztem én is arra, de az égvilágon semmit nem láttam az egyre vadabbul gomolygó ködben. Hogy a kalauzom mit látott, arról fogalmam sem volt. Megfontoltam a dolgot, hogy itt szálljak-e le, és bevárjak–e egy vonatott, ami visszavinne, de nem mertem lekéredzkedni. Inkább csak álltam és vártam, hogy tovább gördüljön a mozdony.
- Nah, az iszákos... – húzott ki zsebéből egy órát és ránézet.
- Késni fogunk?
- Késni – csukta össze a zsebórát, és elsüllyesztette a ruhájának egy fekete hasítékában. – Teljes két percet!
Csak álltam és hallgatóztam, mintha beszélgetés foszlányokat hallottam volna, abroncsos szoknyák susogását, kemény katona csizmák ütemes kopogását, szolgalegények fáradt sóhaját, ahogy a poggyászaikkal ide-oda szaladgálnak. Jó lett volna látni őket. Még jobban kihajoltam az ablakon, de nem sokat ért.
- Indulunk! – szólt rám erélyesen, majd sípjába fújt. Az ajtók hangos döngéssel becsapódtak a mozdony fújtatott kettőt, és vas teste megfeszült. A kerekek járni kezdtek, és elindult tovább. Visszazuhantam az ülésre, útitársam könnyedén becsukta az ablakot, és helyet foglalt az ajtó mellett. Onnan nézte az elsuhanó árnyakat. Nem tudtam kivenni őket, hogy kik vagy éppen mifélék. Emberieknek tűntek.
- Már csak két állomás maradt hátra – jelentette be.
- Nem sok – ismertem el. Hallgattunk. Nem volt ínyemre a dolog, gondoltam ha már itt van, csak eldiskurálok vele s addig eldöntöm, hol is szálljak le. A következő állomáson vagy az azutánin, vagy menjek el a végtelenek völgyéig. Még mindig volt három választásom, ha nem több, de arra éppen elég, hogy ne tudjak választani.
- Aztán, sok utas szállt fel? – kérdeztem csak úgy.
- Éppen elég – jött a kimért válasz rá.
- Teli van a vonat? – tudakoltam tovább, hiszen leszállót alig látok. Mind oda tartanak ahova én?
- Mind – s úgy éreztem a szemembe néz. – Mindnek mondva van, hogy nem jönnek onnan vissza, de van, akit ez nem zavar, és van aki nem hiszi el. Oda–vissza jegyet váltanak, és a vonaton felejtik.
- Ez a vonat nem jön vissza?
- Ez a vonat onnan is tovább megy, de a maga jegye csak addig szól.
- Igaz, igaz...
- Itt jön a második állomás... – tovább suhantunk. Éppen csak láttam a mázát ledobó falakat, csupasz gerendákat és elkorhadt, leszakadt palettás ablakokat.
- Nem állunk meg? – döbbentem meg.
- Nem.
- De hát, azt mondta...
- Senki nem akart leszállni és ott senki sem száll fel. A reményvesztettek faluja volt az a hely.
- Azokban a házakban éltek emberek?! – nem akarom elhinni.
- Éltek, de már csak úgy vannak. Nem élnek csak vannak, bent a szobában a hideg lángnyelvek mellett sopánkodva, összehúzzák magukat. Nem beszélnek, csak sopánkodnak. Mondják sorsuk keserveit, rínak és sopánkodnak, de tenni ellene már nem tesznek semmit. Csak úgy vannak. Hát ide, ki akarna leszállni? Fel meg az ilyen nem száll, nem képes otthagyni a búját, baját. Jó, ha ezerévente egy feleszmél, hogy mily nyomort okozott magának... De akkor ők a másik irányba mennek, hogy kijavítsák a csorbát.
- Tán ide kellett volna váltanom jegyet! – szakadt ki belőlem egyszerre csak.
A felismeréstől összeroskadva ültem, teljesen letaglózva. A végtelenek völgyébe is csak azért utaznék, hogy ami múlt volt, azt mind megtartsam a jövő és jelen nélküliségben. A reményvesztettek falujában még csak akad egy-egy kósza remény, de ott a völgyben, már mind csak múlt, még maga a megváltás is.
- Adjon egy jegyet a másik vonatra! – parancsoltam rá, elfulló hangon.
- Hát, leszáll? Nem utazik végig?
- Nem én! – csattantam fel. – Eszembe sincs ily’ balga ötletemet végig vinni!
- Ráfizetéses út ez...
- Az ördög bánja! Csak adja azt a jegyet! – kezdtem türelmemet elveszíteni s félni, hogy tán csak nem maradok itt ezen a vonaton, és állomásom célja nem az üres végtelen lesz.
- Itt van – nyújtotta vissza a jegyemet.
- Ez nem az... – tiltakoztam.
- Leszáll és megváltja majd a jegyet a másikon... – állt fel, és hanyagul megmozgatta magát. – Akkor jöjjön, mert már itt lesz az állomás.
Mentem én szinte futottam utána, a hirtelen magamra öltött kabátban és a felkapott csomaggal. A vonat megállt, a kalauz kitárta a vonat ajtaját és a lépcsőre ereszkedett.
- Itt is volnánk...
- Ez az a hely? – kérdeztem, s a hangom elbizonytalanodott. A halovány naplementében csupa rom és elszenesedett gerenda.
- Ez.
- Itt várjam be a vonatot?
- Itt.
- De itt nincs semmi, ez mind csak rom! – léptem le a lépcsőfokra, hogy jobban körülnézzek.
- Mi lesz?
- Nem tudom még... – bizonytalanodtam el. Leszálljak itt?
- Még két perc és továbbmegyünk, így is késésben vagyunk...
- Mikor jön a vonat? – de már az utolsó előtti lépcsőfokon álltam. Két lépés vissza, és elvisz a vonat a végtelenek völgyébe vagy egy előre és a törmelékes földre lépek.
- Amikor jön – nézett a mozdony felé. A keze elindult a szája felé, hogy sípjába fújva jelezze, indulni fognak.
- Isten önnel... – huppantam a földre a sípszót meghallva. A vonat meglódult én pedig ott maradtam, a törmelék város közepén, az egyre zsugorodó vonatot nézve.

Már nem sírok csak temetek, 
Fájdalmat, évet, szeretetet, 
Keserű hosszú életeket, 
Álom nélküli, téli éjeket,
Csendes, üres névtelent,
Bús borongós fellegeket...

              Mikor szembesültem a ténnyel, hogy haldoklom ledöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire közömbösen tudják, ezt az ember szemébe mondani. Egy világ omlott össze bennem, míg kintről az élet szokványos neszei beszűrődtek. Nem voltam sem élő, sem holt, az orvos monoton szavai között. Csak meredtem magam elé és az ujjamon feszülő gyűrűt néztem. Közölnöm kellene veled is a hírt...
- Mennyi időm van még hátra? - kérdeztem tompán. Fel sem fogtam a hírt, de már tudni akartam a napok számát, amit itt tölthetek, ebben az életben.
- Talán egy év... Fél év... Kezelésektől...
     Kezelések. Gyógyszerek és orvosi hiábavalóságok. Ha az ember ideje lejár semmi ima, nem tarthatja vissza. 365 nap vagy még annyi sem adatott meg nekem. Életem virágában szembesülnöm kell saját múlandóságommal. Újabb időpont, újabb kivizsgálás immáron harc a halállal. A klinika épületéből kilépve a nap ragyogása elvakít, és mintha hályog hullana le a szememről, féltékeny vággyal meredek az életre. Haldokló vagyok a zsibongó város közepén. A buszon, fájó szívvel nézem a játszadozó gyermekeket, csalfa csacsogásuk könnyes mosolyt csal az arcomra. Apró jelentéktelenség a vita tárgya, de benne van az életük. Szomorúan gondolok Rád. Az utóbbi hónapokban a vihar elült az életedben. A levelek száma megfogyatkozott és szerelmes lettél. Az irigység vagy már a féltékenység rossz démona kiölte belőlem a bizalmat. Most újra szaladnék feléd, de nem teszem meg. Nem zúzhatom széjjel a boldogságodat. Itthon a villogó képernyő üzenetet jelez Tőled. Olyan egyszerűt, amit barátoknak írunk, olyanoknak, akiket szeretünk, de túl hamar átlépnénk felettük. Ez pedig elkeserít. Választ gépelek, de nem ejtek szót a 365 napról, amely óráról órára csökken. A kétségbeesés, pokoli kín és félelem fölé a Te személyed utáni vágyódás, szeretett és féltés tolakodik. Reménytelen kétségbe esés, hogy itt maradsz, és itt leszel mellettem... Egy ócska regény részlet, amely valamikor belőlünk építkezett... Hétköznapi dolgokat írok le és pár verset is megosztok Veled... Nehéz emberi akarat, mert a szavak az életem végéről akaratlanul is kitörnek, de elnyelem őket. Túlfűtött volt régen minden levelünk, most porban szunnyadó apró kis szikrák, melyek egymástól távol állnak. Te lángolsz még, de én már kihunyni készülök, sisteregve egy kis fekete füstöt hagyva. De nem szólok róla, csak némán, zokogva vicces dolgokat osztok meg Veled az életemről.

Ezt a kis szösszenet Szilágyi Anikó segítségével született meg.

           Szeretem. Még mindig. A vonat zakatol. Hazafelé robog, át a pusztaságon, az otthonom felé, amelyben soha nem laktunk együtt, vissza Apához, aki csendben vár. Szerelmi fészkünket messze magam mögött hagyom, akárcsak a lángoló szerelmemet, s minden megtett kilométernél sajog a szívem, mert még mindig szeretlek. A döntés sokáig érlelődött lelkemben, míg végül lassan, remegő lábakkal elhatároztam, megteszem az első lépést. Mindig az első lépés a legnehezebb, aztán már automatikusan lépkedsz az elhatározásod biztos tudatában a forduló pontig. Mindig van egy pont... Egy átkozott fordulópont, ahol megfutamodhatsz. Én csak álltam és sokáig néztem hátra, kezemben a jeggyel, a csomagom a lábam mellett. Vissza kellene mennem és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De akkor minden vissza áll a régi megszokott medrébe és semmi sem változik. Nem fogod elhagyni rossz szokásaidat és egy idő után teljesen a fejedre nő. Lassan megmérgez, megkeseríti a tested, a lelked összetöri és eluralkodik rajtad. Szégyen elönti, ahogy vissza gondolsz az ital mámorában elkövetett ködös tetteidre. Bocsánatot kérsz, magyarázkodsz és újra és újra elköveted őket. A szép szó már nem volt elég. Hiába veszekedtünk egymással, hiába korholtalak és igyekeztelek védeni... A vacsora megvonások és a kisebb büntetések. Hízelgő szavakkal meglágyítottad szívem és megbocsátottam,hogy újra a huszonhármas csapdájába essél és megbánts.
      A nap korongja izzik a távolban s lassan kihuny a fénye. Könnyes szemmel nézem s a kapcsolatunkra gondolok. A fényes napot a sötétség pillanatról pillanatra megfojtja, akárcsak az ital a közöttünk lévő, szilárdnak hit bizalmat. A vonat belső neonlámpái felkapcsolódnak, s a kinti homályt még tompábbá teszik. Körülbelül most találhatod meg a levelet. Nem nyitod ki egyből, mert még megpróbálsz megkeresni. Vidáman hívsz, aztán ahogy körbe járod a házat, egyre csalódottabban. Még megkérdezed a szomszéd fiút és a barátnőjét,hogy nem láttak-e. Láttak. Csomaggal a kezemben, oda adtam nekik a lakás kulcsot és elköszöntem. Hova megyek? Haza. Közömbösen konstatálták a válaszomat és elengedtek, jó utat kívánva. A füledben a vér kellemetlenül dobog s az érzés fojtogat. Egy délután kisétáltam az életedből és a szomszéd srác nem állított meg. Senki nem állított meg... Visszatántorogsz és lerogysz a székre. A levél előtted, hivalkodóan áll a bögrének támasztva. Nem mered, nem akarod még elolvasni. A percek kínos gyorsasággal telnek és mire felnézel már kilenc óra is elmúlt, én pedig a megszokott úton ballagok hazafelé, a falu, egyik földútját koptatva. Remeg a kezed, alig bírod megfogni a vékony borítékot, ami neked van címezve. A kés éle hangosan tépi fel a papírt s kibuggyan belőle az üzenet. Mielőtt átlépném a ház küszöbét és köszönnék apának, csak állok és elismétlem az írott szavakat.


Kedves...

     Nagyon szeretlek, és ezért a te érdekedben elhagylak. Az indok az, hogy túl sokat iszol, és nagyon igénytelen lettél. Tudom, hogy csak abból tanulsz amivel megégeted magad. Ezért most elhagylak, hogy majd boldogan tudj élni egy olyan nővel, akinél már nem fogod elkövetni azon hibát, hogy a kelleténél többet iszol, és figyelni fogsz arra a rendre, amit a lány megkövetel maga körül. Úgy, hogy abban a reményben, hogy okulsz ebből a kapcsolatból, elhagylak! De hidd el nagyon szeretlek!

Kívánom, légy boldog!

       Kiejti a levelet, az éjszakába szalad, egyenesen az állomásra, de már minden vonat elment és én sem vagyok ott. Hitetlenkedve nézi a messzi fényeket és valahol engem is oda képzel, az egyik hívogató fénycsóva mögé... Kinyújtja kezét és összezárja öklét, de a fény kifolyik ujjai közt s tudja, már túl messze vagyunk egymástól. Már nem érhet el... Mély levegőt veszek és belököm a bejárati ajtót, majd apámra mosolygok, aki az asztalnál ül és eszik.
- Szia apa, hazajöttem - mindent magam mögött hagyva. 

Az éjszaka árnyai mindent beborítottak. A sötétség fekete árnyékként borult a világra. A kíváncsi telihold érdeklődve lesett be az egyik ház ablakán. A férfi az oldalára fordult és átölelte az asszonyt aki mellette feküdt csendben, nyitott szemekkel. Nem aludt, figyelte az éjszaka neszeit, amelyek egyre ismerősebbek lettek, ahogy telt az éjszaka. A zaj, amely az estéket körülölelte egy hanggá olvadt össze... Minden éjjel hallotta őt... Minden este eljön. Soha egyetlen egy estét sem hagy ki. Szinte már az őrületbe kergeti...

Csöpög a csap... Tisztán hallja ide fentről is,hogy nem lett rendesen elzárva... Biztos mosogatás után felejtette el jól meghúzni... Csöpög... Már egy jó ideje ezt a monoton hangot hallja... Ha a dugót is benne felejtette akkor már minden bizonnyal megtelt... Le kell menni elzárni... Le kell menni és megnézni... Óvatosan félrerakta az ura karját és felkelt. A hidegtől egy pillanatra összerezzent. A könnyű fehér pongyolában ereszkedett le a lépcsőn. Hallotta tisztán a hangját... Könnyedén nevetett rajta. Nem érdekelte..Nevessen csak... A lépcső aljában álldogált egy keveset, fel kellene kapcsolnia a villanyt, de minek? Azért kíváncsi rá... Megszeretné lesni csak egy pillanatra is.. Milyen lett volna? Az elképzelés illet volna rá? Vagy teljesen más... Az ujjai végül is lecsúsztak a kapcsolóról és a konyhába sietett. A holdfény megvilágította a mosogatót... a csapból nem víz csöppent a teli mosogatótálcába hanem vér... Sörű sötét vér, amely minden egyes lecsapódásnál kis hullámokat vert fel... Az ő vére volt az... Az ő átkozott vére...

Remegve hátrált a kapcsoló felé... Csak álmodik... Az árnyékok csúfos tréfát játszanak vele... Az nem lehet,hogy a vére itt legyen...Látta, tisztán látta ahogy elfolyt kis örvényt kavarva, eltűnt a lefolyóban... Lemosta magáról a vérét... Igaz mire hazaért még mindig volt rajta, de nem számított...a zuhany alatt az a kicsi kötelék is megszűnt létezni... Most pedig itt van... Itt van a vére... A kapcsoló kattant egyet, de a megváltó világosság nem érkezett meg. Az éjszaka csendjét egy édes nevetés zavarta meg. Hirtelen fordult hátra... A fény egy pillanatra megrémisztette... Aztán sóhajtott egyet. Képzelődik... Igen ez az egész csak a képzelete szüleménye volt, semmi több... A karácsonyfát elfelejtették kihúzni... Most a nappali sarkában ünnepélyes pompában állt, örökzöld levelei alatt a sok értékes ajándékkal. Mindenre van magyarázat.. Mint mindig mindent meg lehet magyarázni... Az égők bíbor fénye színezte vérvörösre a tiszta vizet... Lassan oda sétált a fához... Érezte a kellemes fenyőillatot és egy pillanatra átérezte a boldogságot... Karácsony... Kihúzta a konnektorból a dugót. Egy apró kis zizzenés és a mesterséges fények kialudtak. A hold tiszta ezüstje beborított mindent. Kicsit rendezgetni kezdte a csomagokat, szeretett teljesen végig simított rajtuk. Mennyit bajlódott velük, mire kiválasztotta mindenkinek az ajándékot, mire becsomagolta őket... Sok sok munka.. Újra és újra megszámolta őket elképzelte az ajándékok tulajdonosainak arcát mikor kinyitják... A boldogságot látta rajtuk, az örömöt... mohó beteljesülést...megszerezték azt amire vágytak... De az idillikus képet megzavarta az az egy kis doboz... Nem volt túl nagy... Vörös masni díszítette... a keze munkáját dicsérte, de mégis... Egyel több ajándék hevert a fa alatt. Ez az a doboz... A hideg fuvallat végigszaladt a bokája mellett és egy jéghideg kar hátulról megölelte... Nem mozdult. Nem mert és nem is akart. Erre vágyott nem? Az ölelésre... Nem mert megfordulni és a szemébe nézni... Mit kellene neki mondani? Hiszen megtette nem? Magyarázkodjon előtte, hiszen mind a ketten tisztában vannak vele, lehetett volna másképp is. Nincs a tettére semmiféle mentség... Nem oldozhatja fel senki sem a bűne alól... Döntött... A kéz amely eddig szorosan ölelte hátulról befogta a szemét... Játszik vele... S a füle mellett felcsendült a jól ismert kacaj hangja... Finoman megcirógatták a kezek majd minden elhalkult. Eltűnt. Vagy még itt van? A keze a doboz felé nyúlt, óvatosan felemelte a fedelét és... Ott feküdt benne... Hiszen még el sem temették igazán... Nem volt temetése és csak ő az egyedüli, aki megemlékezik róla... Hiszen az ő döntése volt nem.... Lassan felemelte a bársonyban fekvő testet, ahogy emelkedett úgy nyílt ki lassan a szeme... Kék volt...Ugyan olyan kék mint az övé... De már semmi élet sem tükröződött benne... Kiolvasta a szemeiből... Ott volt benne a néma vád... Sokkal jobban fájt neki minden szónál ez a halott baba üres tekintette... Megtette... Nem volt nehéz döntés... Akkor nem volt az. Mi volt akkor? S a távolban egy kisgyermek felsír panaszosan. Akkor nem volt nehéz. Mind a ketten ott ültek az ebédlőasztalnál. A jövőt tervezgették. A terhességi teszt ott pihent kettőjük között, egy gyermek a boldogságuk koronája... De még olyan fiatalok, előttük az élet, a karrier tervezése... Mindennek tökéletesnek kell lennie...Nem fér bele egy gyerek...Egyszerű döntés volt. Hiszen bármikor vállalhatnak gyereket, elég sok pénzük van... De most fontosabb a siker...a siker... Akkor csak ültek és nem gondoltak rá. Csak egy idegen képződmény volt, egy terhes dolog... Az orvos többször is megkérdezte... De ő csak igennel felelt...Biztos ezt akarja? Igen... Jól meggondolta? Igen.... Tényleg elvetetné az első gyermekét? Lehet majd még...

Egyetlen egy mozdulattal a falhoz vágta a kis testet, a karácsonyfa nehéz sóhajtással eldőlt. Nem akarta...Igen...Nem akarta,hogy éljen...Gond lett volna csak vele és neki a munkája volt az első... Itt volt vele, érezte a hideg kezecskéit, ahogy megfogja az övét... Miért hazudott magának? Hiszen mindennél jobban vágyott erre a gyerekre? Nem így van? Hiszen ő nem tehet semmiről sem... Ha nem mondták volna neki el,hogy lehet másképp is, akkor most nem itt tartana... Békésen aludna az ágyában és a pocakját fogná, melyben ott nő ő is... Érezné a szívverését és nem a hideg élettelen kezét... A csapból a vér csordogált... A zöld fa ágain a baba fennakadt szemekkel figyelte a nő minden egyes mozdulatát... Kitántorgott a konyhába, már nem zavarta a vér látványa sem... Hiszen az ő méhéből kaparták ki ezt a sokat... A szekrény fiókja könnyed mozdulattal csúszott ki és a tompa fényben az acél megcsillant... Lehetünk mi boldogok még! Miért ne... Élhetünk mi hármasban együtt, úgy ahogy annak lennie kell.... Szinte felsiklott a vidám gyermekkacaj közepette az emeletre.... Az ágy véres volt az oldalánál... Fehér pongyolája vérben úszott... Hiszen ez mind a méhéből fakad... A boldogság... Igen...a megváltás...

A hó nagy pelyhekben hullani kezdett. Az első rokon aki megérkezett a házhoz vidáman becsengetett. Senki sem nyitott ajtót. Egy kislány lépet mellé.
- Nincsenek itthon... - mondta kedves mosollyal. - Tegnap este elmentek...

" Szenteste éjszakáján brutálisan megölte férjét egy 27 éves asszony, majd önmagával is végzett. Tettének okaként az orvosszakértők az abortusz utáni depressziót állapították meg... "  

Ő még gyerek... 


A hír villámként érte. A vád, mely szerint, rossz szülő, a lelkében lüktetett égő sebként. Az emberek megbámulták az arcát és gyalázattal forgatták szájukon a nevét, a nevüket. Már nem volt ember ebben a felfordulásban, már nem érezte a részvétet. Elnyomták őt. Igen, mások fájdalma és gyásza, haragja mind,mind előtérbe került és csak ő szorult ki ebből.Kezdetben közéjük tartozott, a részvét mindenkit megilletett. A hírek görcsében, fogták egymás kezét és imádkoztak, közösen, mindenkiért. A percek kínosan lassan teltek, az emberek pedig túl gyorsan mozogtak. 

Aztán kinyílt az ajtó és kirohantak, azok akik tudtak menekülni. Őt kereste, kétségbe esetten. A remény minden egyes arcnál feltámadt, hogy idegenét látva elcsituljon. Aztán becsukódott az ajtó. Újabb imák következtek és lövések. Remegő zokogások és vigasz szavak, biztos minden rendben lesz...nem fogjuk elveszíteni... ne gondolj ilyenre!Megkapta ezeket és hit bennük. Minden rendben lesz. 

A mentősök berohantak a kibiztosított épületbe és tolták kifele hordágyakon, a sebesülteket és holtakat. Kereste azok között is, de nem lelt rá, s akkor már érezte, ennek az egész tragédiának még csak most jön a harmadik felvonása. A tudatot, amely ott motoszkált benne, elnyomta a tévképzet, talán ma lógott a suliból és most otthon várja már. De a kellemes érzés nem tartott sokáig, az emberek suttogása és ujjal mutogatása mindent tönkre tett. Megbélyegzett lett és megvetett, csak egy gyilkos anyja volt, semmi több s felelősség terhelte, amely szerint erről csakis az anya tehet, hiszen valamit elronthatott a nevelésében... 

Egy rendőr jött érte, mielőtt a csőcselékké vált bajtársak neki estek volna, de még akkor sem jutott el a tudatáig, fia tette. Csak félt,hogy minden túl kés és imái nem nyertek meghallgatást. Egy szobába vezették, a fehér falat vér borította és lent a földön, a felborult padok között egy letakart test. Olyan forma, mint a fia, de ő ma nem jött iskolába. Beszélnek hozzá, de ezek csak hangok. Ez az ön fia? Ez ... Már nem ember, csak véres tetem. Még csak egy gyerek, miért kellett... hány golyó lehet a testében? Tizenöt, talán húsz vagy több? Nem tette le a fegyvert... Ő még csak gyerek... S mellé térdel, kétségbe esetten, de nem ér hozzá. Hiába gyerek, hiába az ő fia, szereti a bűntől terhes kisfiát, de ösztönösen undorodik a szétmarcangolt testtől, amely több mint 24 emberrel végzett, akik gyerekek voltak. 

Nem értette a miérteket. Azt,hogy miért tette ezt... Szerette s ez a szeretett ennyire volt elég? Az emberek megvetik. S ez mindig így lesz, nem lett több ő sem ezzel, csak kevesebb. Minden megvetésben és szégyenben, anya maradt. S ebben a tényben elfogadta a külvilág támadását és magában kereste az okot. Hol rontottal el? Hiszen a fia...Ő még gyerek.. 

Szürke volt az ég azon a napon,
Nem várta a föld a fényes napot.
Nem volt sötét és nem volt fény,
Csak a szürke ég és hideg szél.

A kis házban csendben, vártunk.
Szürke volt az ég azon a napon,
Reménytelen vágyak otthonában,
A kis mécses érted égett remélve.

Anyám ha hallanád a sorsom dalát,
Könnyeid meghoznák a feloldozást.
Megvigasztalnál a szürke napokon,
Fénnyel töltenéd meg az otthonunk.

Nem várta a föld a fényes napot.
Nem volt sötét és nem volt fény,
Mégse értél hozzánk haza többé.

A lelkiismeret majd bekopog,
De ajtót nem nyitok,
Mert elfáradt bennem a fájdalom.
S mint fáradt folyó, hordaléka kevés,
Homokvárat nem épít belőle, szegény.