örökkön semmi kis

szanaszét fájások

botlasztanak nappal

riogatnak éjjel

orvoshoz sem lehet

minden kis szeszéllyel

hogy tegnap a gyomrom

ma meg a bal csuklóm

hogy a kávéfőzőt

szétcsavarni sehogy

így aztán kávét sem

lassan már-már semmit

néha még magam is

áltatom remélem

hogy talán majd holnap

vagy a jövő héten

de tavasszal biztos

kimegyek eljárok

leszedem felrakom

átrendezem végre

de most csak itt ülök

ülök és tűnődök

nézek magam elé

nézek a távolba

látom mind közelebb

A szeptember végi tört,

elcsigázott fényben

a sápadt levelek ijedt

halálugrását nézem.

Rövidül léptem.

A nyári, tarka örömök

cikázó, csicsergő raja

már rég elköltözött.

Elrepült délnek.

Üres a fészek.

Élek - konstatálom reggel

ébredés és ébrenlét között

vállcsontomban a sajgást

s a felbúgó szirénahangot

a halántékom mögött.

Tudom, - ó, már mindent tudok! -

hogy fénytelen, foszlott napok

végtelen sora vár rám,

álmatlan éjek és fagyos,

lélekvacogtató hajnalok.

Félek.

'77 augusztusa, három hetes katonai kiképzés Bukarestben. Csak mi lányok vagyunk bent, a fiúk vakációznak, a Petőfi Ház üres, az őszi szesszió még messze van. Por, meleg és dög unalom.


Nagyjából így kezdődik minden valamire való mese. Hát ezért kezdtem  én is így.


Egyedül kószálok valamerre a városban, amikor magyar szóra figyelek fel: három fiatal férfi egy utcai mérleg előtt nézelődik, nem tudnak kiigazodni rajta, hogy megméretkezzenek. Az egyik észreveszi, hogy mosolyogva őket figyelem, és megszólít.


- Szkojke máni... tegyek oda be, hogy megmérjen?


Apám, ilyent is csak a tősgyökeres magyarok tudnak mondani, mint ahogy valamelyik magyar filmben Csöpi rendőr közli az amerikai kollégájával, hogy: bugyet oké.


A legtökéletesebb magyar rádióbemondói hangsúlyommal válaszolok.


- Tegyél be egy huszonöt banis érmét a nyílásba, és akkor működik.


- Kák? Kák? - jött a további értetlenkedés, mert úgy meglepődtek, hogy hirtelenjében már magyarul sem értettek.


- Kaka nem kell, huszonötös érme jó lesz,  ilyen – nyújtok oda vidáman egy pár megfelelő piculát, és indul is a bemutatkozás,  barátkozás.


Laci magas, fekete hajú, jóképű, huszonötös srác, Péter negyven fele van, alacsony ember, de vidám, nagy dumás, amolyan társaság bohóca, és a harmadik a kettő között magasságban és korban, de olyan seszínű, sehangú, lagymatag, flegmatikus alak, hogy a nevét sem jegyzem meg. Pestről jöttek számítógépes tanfolyamra, - no, hallj oda, hogy milyen elől járunk! hozzánk jönnek tanulni a magyarok, - románul egy kukkot sem tudnak, az előadások angolul folynak, azt mondják, azt valahogy értik, de nem jól, szóval el vannak veszve teljesen. Körbejárom velük a városközpontot, beviszem őket a Petőfi Házba, hogy legyen valami biztos pont, ahol segítséget kérhetnek. Épp bent van Damó Pista, az adminisztrátor, bemutatom őket egymásnak. Damó mondja, hogy este lesz valami program, menjünk be. A srácokat elviszem  egy vendéglőbe, ahol van egy magyar pincér is, és megegyezzük az esti randit a Házban.


Felbiztatom a román szobatársnőimet, Mary-t és Máriát, - mindketten erdélyiek, - hogy jöjjenek ők is, úgy sincs, amit csináljanak, meg jön Ildikó, egy matekos lány, akivel erre a három hétre kerültünk egy szobába. Este, amikor találkozunk a Ház előtt, és Laci lelkes üdvözlésekkel elénk jön, engem utolér az a bizonyos bénázás: érzem, ahogy fosszilizálódok, ahogy minden élő hal ki belőlem, hogy nem bírok megszólalni, mozogni. A délutáni poénkodásomnak vége, csak nyökögök. Legszívesebben sarkon fordulnék, és futás. De most nem tehetem.


Lacin látom, hogy érdeklem, hozzám beszél, tőlem kérdez, ez még oké is, mert hát én vagyok mentőangyal, de ha viccet mesél, azt is csak nekem mondja. Én meg lépek el tőle, minél távolabb, mert megszólalni sem bírok. Közben tolmácsolok is, de csak dadogás lesz belőle. Ildikó meg öt perc múlva már ott van Laci karjába kapaszkodva, a srác néz egyikünkről a másikra, mint a viccbéli kisegér, aki nem tud dönteni a szalonnabőr és a dióbél között, én meg dühös vagyok magamra, és félig-meddig hálás Ildikónak. Igyekszem mindegyre  Péter közelébe lenni, hogy dumáljon ő, és én végre hallgathassak.


A Házban vannak vagy húszan, ismerős alig. De buli van, táncolnak, tehát mi is táncolunk,  és közben ismerkedünk egymással. Ott van két katona srác is, az egyik majdnem két méteres, még soha nem láttam, a másik apró, fekete. Velük dumálok, ha már sorstársak vagyunk. Ahogy a magas srác táncol, abból látom, hogy a rock and roll nem a két méteres embereknek való: külön ritmusra jár a lába meg a keze, olyan mint egy rogyadozó robot, akinek kicsavarozták a térd- és könyökízületeit, és így minden mozdulata kibicsaklik; de édes, vigyori fiú. Az ő nevét meg is jegyzem, Kálmánnak hívják.


Közben Laci mindegyre odajön valamivel hozzám, de ahogy a hangját meghallom, jön ez az idióta bénultság, és nagyon kell összpontosítsak, hogy válaszolni tudjak.


Dühös vagyok magamra, dühös, dühös.


Vajon nincs valami védőoltás erre az idiótaságra?


Buli végén gyalog indulunk haza át a parkon. Ildikó és Laci mennek elől, én igyekszem a sor végén maradni. Vagyunk egy páran,  fiúk, lányok, vidáman hangoskodunk, dumálunk, a sorrend mindegyre változik, ide-oda csapódva vonulunk. Kálmán a kis katonatársát ölelgeti, lapogatja a hátát amolyan legényesen, közben nagyokat kacagnak. Mi van velük? Nem ittak, de mintha részegek lennének, olyan vidámak. Kálmán megfutamodik, nagyot ugrik, felkapaszkodik egy kiálló faágra és kihúzza magát vagy kétszer, tárzánkodik, majd ismét összeölelkeznek a kisbakával. Hűha! Ez kakastánc, mosolyodok el, és kezdem figyelni, hogy kinek a kedvéért pörgött be így ez a hosszú fiú, de nem látom, nem jövök rá.


A bentlakás előtt búcsúzkodunk a srácoktól, egyeztetjük, hogy mikor és hol találkozunk még, Kálmán kezet nyújt nekem, - ez elég fura gesztus itt, - és elköszön.


- Jó éjszakát, Ilona – mondja, és olyan gyorsan fordul meg és indul, mint aki begyakorolta a hátra arcot.


Állok és nézek most már tényleg bambán.


Hogyan? Visszacseng a fülembe, ahogy a nevemet mondta. Puhán, lágyan, mintha selyempapírba csomagolta volna. Most már tudom, hogy kinek szólt a legénykedése. Nekem. De én olyan béna és bamba voltam, hogy jóformán rá sem néztem.


Jaj, ez nem az én napom! Adjatok egy aszpirint!


Most hogy magyarázzam meg, hogy mi is volt a bajom, miért voltam dühös magamra és a világra?


Nem, nem azért, hogy két szék között a földön maradtam, mert eszem ágában sem volt egyik sráccal sem komplikációkba implikálódni. Nem akartam én egyáltalán felszedni, felcsípni, felhogyismondjákolni egyik fiút sem: nem volt semmi vonzása annak, hogy összejöjjek egy fiatal bakával, várjam, hogy mikor lesz kimenője, és együtt lógjunk a városban; a magyar sráccal meg még inkább nem tartottam értelmesnek leállni, mert két hétig vagy meddig, amíg még itt vagyunk, megy a grand lámúr, aztán én megyek haza, ő meg kap magának egy másik lányt, hogy ne unatkozzon, és ha nem is, de három hónap múlva úgyis visszamegy Pestre a barátnőjéhez, mert naná, hogy van neki olyan, miért ne lenne? Hogyha nincs, akkor baj van a fejével, mert tényleg szuper srác.


Engem nem vonzottak soha a perspektíva nélküli rövid távú kapcsolatok. Unalom űzésnek, játéknak megteszik, de nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen helyzetben jól érezném magam. Az olyan, mint amikor az ember egy váróteremben alszik: nincs biztonságérzet, nincs kényelem, nem nyújt  igazi pihenést. Akkor meg miért töltsem szunkikálással az időt, főleg, ha álmos sem vagyok?


A baj az ijedtségem volt és a lelkiismeret furdalásom.


Igen, ijedt voltam. Zavaró volt ez az érzés, olyan mint egy rövidzárlat az agyban, majdnem hogy tudathasadás. Mert egyfelől azt éreztem, hogy megszűnik az akaratom, és azt várom, hogy átadhassam magam valaminek/valakinek, hogy az rendelkezzék felettem,  és ebben volt  egy bizsergető hívás is, hogy engedjem, hogy hagyjam magam, de másrészt mintha egy vészcsengő is ott vijjogott volna, hogy: vigyázz! veszély! védd magad! És ez a kettő úgy összekeveredett bennem, hogy nem voltam képes tudatos gondolkodásra, hanem ösztönösen úgy viselkedtem, mint a hanyatt esett bogár, amelyik mozdulatlanná dermed, hogy halottnak higgyék, úgy várja meg, amíg elmúlik a veszély. Nem értettem, hogy mi van velem, és ijesztő volt, hogy nem vagyok ura magamnak, a helyzetnek. Mintha valami nem lenne rendben velem.


Másfelől meg bántott, hogy elrontottam egy pár ember hangulatát, elbaltáztam egy nagyszerűnek ígérkező estét.


Mert gondoljunk például a tábortűzre. Lényegtelen, hogy kis lobogó tüzecske vagy nagy fahasábokból épített égig érő máglya, hogy ketten ücsörögnek mellette vagy egy csapat ember énekel, gitározik, táncol, mit tudom én mit csinál, de minden tábortűznek van egy különleges varázsa: az mindig élmény, ahogy ott ülsz a tűznél, ahogy látod, hogy lobog a láng, hogy szállnak a szikrák; az mindig esemény, attól függetlenül, hogy történik-e valami igazán nagy dolog, vagy csak csendben elvagy magadban. Egy tábortűz mindig öröm, ott valahogy megnyílik a lélek, és másképpen rezonál, minden érdekes és nagyszerű, ott mindenki vidám, feltöltődik, megtelik jókedvvel és élni akarással.


Hát ilyen tábortűz hangulatuk van a véletlenül összejött ad hoc buliknak is, amikor különböző kultúrájú, nyelvű emberek összeverődnek, ilyenkor mindenki megnyílik, felpörög, olyan érdekes és nagyszerű minden. Én meg egy ilyen különlegesnek ígérkező alkalmat döngöltem laposra a bénázásommal, hogy ahelyett hogy pörögjek, tegyem-vegyem magam, mint ahogy máskor szoktam,  hogy feldobjam a hangulatot poénkodással, sziporkákkal, ott álltam bambán, és ezzel fojtottam le a fel-fellángoló jókedvet, mint amikor a ceremóniamester begyújtja a tábortüzet, és utána elkezdi vízzel locsolgatni, hogy az csak füstöl, nyöszörög, kínlódik, és mindenkiben csak a csalódás gyűlik fel, nem az öröm.


Meg aztán még nem is ért véget, nem lehetett letudni, elfelejteni, mert megegyeztük, hogy másnap este is összejövünk. A barátnőim, a román lányok, már mondták, hogy nekik nincs kedvük, mert nem nagyon tudtak értekezni semmilyen nyelven a fiúkkal, ha én nem fordítok nekik, na meg nem is találták érdekesnek őket. Ildikó lelkesen készülődött, alig várta, hogy este legyen, és induljunk. Nekem sem volt már semmi kedvem az egészhez, még ott éreztem magamban a szorongást, és majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog elmúlni,  hanem ismét előjön, és ismét csak lecsapom a többiek hangulatát is. Akkor már jobb itthon aludni. De nem tudtam egy valamire való indokot sem kitalálni, amiért otthon maradjak, ha már én indítottam el ezt az egészet.


Ebéd után, amíg a lányok aludtak, én csak forgolódtam, mindegyre kimentem cigizni, és próbáltam kitalálni valami okosat. Nem ment, csak a hangulatom lett egyre pocsékabb.


Amikor egy ilyen kínkeserves cigizésről visszamentem a szobába, szólt Mary.


- Te, Léna! Nézd meg, nem téged keresnek? Mintha azt kiabálná valaki, hogy Ilona.


Engem így nincs aki keressen. Nyolcadikos koromtól mindenki Lénának szólít,  én is mindig így mutatkozom be. De azért csak kinéztem az ablakon, és mit láttak csodálkozó szemeim? Ott volt a langaléta kiskatona, bámult fel az ablakokra, és olyan elveszetten álldogált, mint egy áruházban ott felejtett kisfiú. Kiintettem neki, hogy várjon, mert lejövök, és öt perc múlva már lenn is voltam.


Hű, de jól nézett ki! Magas, barna, göndör hajú és kisfiúsan vigyori képű. Ha nem lenne bajusza, középiskolás kamasznak látszana. Olyan helyes volt, hogy  egyből elmúlt minden rosszkedvem.


- Szervusz, Ilona – szólalt meg, ahogy meglátott, - épp erre jártam... és eszembe jutott... hogy nem tudom a szobaszámodat... de ha volna kedved... mert van egy kis időm... egy kávét... ha esetleg... azt gondoltam... ha meg akarsz inni... mert az este elfelejtettem megkérdezni...


Apám! Na, ezt a bénázást! Ahogy ott állt egyik lábáról a másikra, úgy inogott, hogy néztem, mindjárt hanyatt esik, meg ahogy egy pillanat alatt hatfelé nézett: a cipője orrára, meg a fák hegyére és rám, majd fel az ablakokra, és ahogy ott dadogott, hogy végre kinyögje, hogy el akar hívni kávézni, jaj, az nekem akkor olyan jól esett, hogy majdnem hahotázni kezdtem. Ez a srác még rajtam és túltett, de nem megsajnálni való volt, hanem édes.  Annyira megtetszett, hogy bennem egyből megszólaltak az öröm csengettyűi. Úgyhogy nem sokat teketóriáztam, félkézzel átöleltem a nyakát, lenyomtam neki két puszit, hogy 'Szia, gyere, menjünk!', azzal kézen fogtam és indultam is.


Ezen úgy meglepődött, hogy egy darabig majdnem hogy vonszolnom kellett magam után, mert sehogy sem találta el a lépést, már néztem, hogy el kell énekeljem neki az 'aki nem lép egyszerré-t'.


Jaj, de vidám voltam! Jól voltam, felszabadult voltam, pergett a nyelvem, ahogy máskor is szokott, nem voltam egy percig sem elakadva azon, hogy mit mondjak, mit kérdezzek.


A bentlakással szemben volt egy cukrászda kis terasszal, oda ültünk le, és öt perc múlva már az ő nyelve is megeredt, olyan könnyedén beszélgettünk, mint a régi barátok.


Láttam, hogy tetszem neki, láttszott a szemén, ahogy néz, és nekem is nagyon kedvemre való fiú volt. Olyan puhán, lágyan beszélt, meg állandóan mosolygott és kuncogva kacagott.


Dehogy is volt kiskatona, ahogy én azt az este értettem. Kadét volt, negyedévet végzett a katonai akadémián, ők is nyári kiképzésen voltak, most délután kötelező pihenőjük van, de ellógott, a barátai falaznak majd, de este hétre muszáj visszamennie, akkor raport, névsor olvasás, egyéb cécó, de nyolc után már ismét meg tud szökni valahogy.


Hát így már szép a világ!  Amikor az ember lánya azt hallja, hogy valaki képes megszegni a katonai regulát, csakhogy őt láthassa, akkor már neki is kedve szottyanhat egy kézenfogósdira. Így már nekem is megjött a kedvem az esti találkához a magyarországi fiúkkal, ha ő is jön.


És jött, még hamarabb is érkezett, mint a többiek. Végül haton indultunk el, a barátnőimet csak nem sikerült rábeszélnem, hogy jöjjenek velünk. Ma már teljesen más volt a hangulat,  ma tényleg kigyúltak a tábortüzek. Kiültünk egy teraszra sörözni, és folyt a duma, ahogy ilyenkor szokás: viccek, poénok, történetek, a 'nálatok hogy van?' meg a 'nálunk hogy szokás?' meséi, egyszóval, tényleg mindenki jól szórakozott.


És én is nagyszerűen éreztem magam. Megszűnt az a bűvkör, amit azelőtt este éreztem, egyáltalán nem voltam zavarban a magyar sráctól, és ahogy elnéztem, nem is érettem, mi volt velem a tegnap? Most nem is találtam vonzónak, érdekesnek. Szép volt valóban, hasonlított Alain Delon-ra, de élettelen arc, hűvös nézés, és volt benne egy adag beképzeltség, ami nem vált a javára. Hogy most is nekem magyarázott, velem volt beszéde, hogy láttam, hogy engem igyekszik elkápráztatni? Ezen most már nem voltam elakadva, csak csendesen mosolyogtam magamban, és sajnáltam Ildikót, aki mindenképpen próbálta magára terelni a figyelmet. Én arra vigyáztam, hogy ne pörögjek túl, ne essek a másik végletbe, ne én arassam le a poénkodásaimmal az összes babért, ahogy máskor szoktam egy ilyen társaságban, és közben úgy néztem Kálmánra, hogy abból biztosan megértse: üljön csak nyugodtan, mert nagyon is jó helyen van.


Nem maradtunk túl későig, mert reggel korán kellett kelni. Hazafele menet Kálmánnal kettesben maradtunk.


Ó, ezek a sétálós nyári esték, amikor kéz a kézben ballagunk semmiségekről beszélgetve, de mégis minden szó különleges értelmet nyer, minden lépésnél újabb és újabb örömtüzek gyúlnak bennünk, és nem cserélnénk el azt a fél órát egy fél királyságért!


Közeledtünk a bentlakáshoz, és magamban mosolyogva figyeltem, hogy Kálmán el-elakad a beszédben, a kezem meg-megszorítja, meg lassít néha, amikor elhaladunk egy-egy villanyoszlop mellett, láttam, hogy nagyon fontolgatja magában, hogy hol és mikor volna alkalmas pillanat arra, hogy … szóval... hogy akkor... hogy  ő … Hát megálltam, szembefordultam vele, és odasimultam a mellére, hogy öleljen meg már végre ez a szájtáti csibész.


Nagy, meleg, puha ölelés volt, olyan jó volt elveszni benne.


És megcsókolt. Hát persze, hogy megcsókolt, ilyen egyértelmű biztatásra csak össze tudta szedni ő is a bátorságát. Könnyű, puha, kereső-kutató csók volt, bátortalan, ismerkedő csók, épp ilyenre vágytam, ilyen csendes csókra, hogy közben hallhassam, ahogy csilingelnek bennem az örömök.


De női fifikáért engem sem kell a szomszédba küldeni, úgyhogy a bentlakás bejáratáig vidáman végigcsacsogtam az utat, és hogy lássa az új gavallérom, hogy ez nem sült galamb, és ha nem kapja össze magát, már repül is a kismadár, nem álltam meg a lépcső előtt, hanem csak erősebben megszorítottam a kezét búcsúzóul, és már léptem is fel az első fokra, úgyhogy ott maradt kinyújtott kézzel és elkerekedett szemekkel, én meg vidáman köszöntem el tőle.


- Szia. Gyere még, ha van időd. Délután legtöbbször itthon vagyunk.  A 35-ösben vagyok – azzal már bent is voltam az ajtón, és kettesével vettem a lépcsőket.


A szobában a lányok lerohantak a lelkendező kérdéseikkel.


- Na, mondjad, hogy volt? Milyen volt? Milyen a srác?


Jaj, ezek a lányok! Most mit kell mondani? Mit meséljek? Hogy mentünk, és beszélgettünk, előbb én, aztán ő, aztán mindketten, aztán jöttünk, és megölelt, vagy az nem is ő volt, mert előbb én, de aztán ő is. Ó, na, hogy lehet ezt elmesélni?


Egy tökéletes, pontos és mindenki számára érthető részletes magyarázat gyanánt előadtam a győzelmi táncot, hogy: tám, tá-rám, tá-rá-rá-rám, és fülig érő mosollyal végigbalettoztam a szobát.


De nem volt elég, ennyivel nem érték be.


- Jaj, Léna, na, ne hülyéskedj! Mondjad, mit beszéltetek? Miben egyeztetek meg?


Oké, hát legyen. Abbahagytam a hülyéskedést, és komoly, nagylányhoz illő módon feleltem.


- Hááát... Hm... Úgy néz ki, hogy holnap megkéri a kezemet. És azt hiszem, igent mondok. De majd még meglátom. Még meggondolom.


És hogy békén hagyjanak, elmondtam, hogy szép, vagány és nagyon tetszik, és ha holnap is jön, akkor majd még mesélhetek is róla. Azzal indultam gyorsan mosdani, mert alig vártam már, hogy ágyban lehessek, egyedül lehessek, hogy hallgathassam azokat a csengettyűket.


Július eleje volt, Palkó az utolsó vizsgájára készült. Addig mindegyik sikerült, és nem is gyenge jegyekkel, egészen jól teljesített, de ettől a vizsgától rettenetesen félt.

Úgy egyeztünk, hogy nála alszom, nehogy elaludjon és elkésse, mert reggel nyolckor kezdődött az írásbeli és utána a szóbeli,  és ő egyedül volt a lakásban, Levi hazament Vásárhelyre.

Amikor odaértem délután, Palkó már tanult. Jaj, az minden volt, csak tanulás nem. Izgatott volt, félt, remegett, kapkodott, öt percenként felugrott az asztaltól, beletúrt a hajába, majd az arcát a kezébe temetve motyogta: 'Elvág. Biztos vagyok benne, hogy nem enged át.'

De már ült is vissza, az egyik cigit a másik után gyújtotta, legtöbbször el sem szívta, ott égett még a hamuzóba téve, de ő már nyúlt a következőért. Pánikolt.

- Nem fogok átmenni. Elhúz, biztos elbuktat. Még nem vettem át az egész anyagot, és most már idő sincs rá. Hol a hatos lecke? Még meg akarok nézni egy képletet, hogy jól emlékszem-e? Nem láttad, hova tettem? Az előbb néztem, és most nem kapom. Itt volt. Hol van? Hova lett? - kapkodott össze-vissza, forgatta a jegyzeteit, zörögtek a kezében a lapok, néztem, hogy mindjárt összetépi őket, vagy úgy összebolondítja, hogy meg sem kapja melyik hova jár.

Jajistenem, így nem lehet tanulni, és vizsgázni sem lehet! Ha így izgul, még az Anyám tyúkját sem tudja holnap elmondani, abba is belezavarodik két sor után, nemhogy a képletekbe, számításokba! Próbáltam nyugtatni, csendesíteni, megpróbáltam mindent, ami csak eszembe jutott.

- Gyere, járjuk meg magunkat, menjünk ki egy félórára, amíg megnyugszol.

- Nem, nincs időm, muszáj még átnézzem az anyagot.

- Főzök egy teát, az hátha segít.

- Nem kell, nem bírom meginni.

- Van-e gyógyszered? Vettél-e be? Nincs valamilyen nyugtatód?

- Most nem. Már vettem. Majd később. Most hagyjál!

Szintelen, fahangon koppantak a válaszai, már-már bántóan utasította el minden próbálkozásomat, és veselkedett neki újra meg újra a tanulásnak, de nem bírt ülve maradni, nem bírt koncentrálni, ugrott fel mindegyre, járt körbe a szobában idegesen és a ' megbuktat, elvág, elhúz, nem enged át' változatait ragozta, ismételgette, motyogta egyre elkeseredettebben. Csupa ideg volt, csupa görcs az egész ember: az ádámcsutkája ugrált, az arca rángott, a keze reszketett, a tekintete úgy verdesett a szobában, mint a lépcsőházba szorult madár.

- Gyere, masszírozzalak meg! - ugrott be az ötlet.

- Hogy? Értesz hozzá? - nézett rám olyannyira elcsodálkozva és kételkedve, mintha egy késdobálós kínai artista produkcióra invitáltam volna asszisztensnek.

- Most kiderül. Feltéve, ha túléled – ijesztgettem viccesen, hogy hátha sikerül valahogy kirángatnom ebből a szétesett hangulatából, és ha már megadatott az ember lányának az állandó derékfájás, akkor legalább valami haszna is legyen belőle: a nyári gyógytáborban felszedtem egy pár alapfogást, és reméltem, hogy talán azzal sikerül egy kissé kioldani a feszültséget Palkóból.

Nem sok meggyőződéssel, de jött, hasra feküdt az ágyban, én rátérdeltem, és elkezdtem masszírozni. Előbb csak körkörös, egész tenyeres simításokkal mentem végig a hátán, fel a nyakáig, hogy lazuljon egy kissé, de tényleg olyan merev volt minden izma, főleg a vállában, nyakában, mintha fából lett volna, és ahogy ujjbeggyel próbáltam megmozgatni a leragadt izmokat, máris jajgatott, sziszegett.

- Jaj! Jujj! Ezt tényleg nem élem túl – nyafogta panaszosan.

- Ne reménykedj, nem lesz olyan szerencséd – céloztam a másnapi vizsgájára, és újra kezdtem a simításokat a végig a gerincén, fel a feje tetejéig vezetve-taszítva az összecsomósodott feszültséget, majd a vállakból lefele a karjain egészen az ujjbegyekig, és egyre erőteljesebb, mélyebbre ható mozdulatokkal, amíg végre éreztem, hogy enged benne a görcs, hogy kezd lazulni, és akkor kezdtem gyúrni, előbb csak ujjbeggyel szétszedni a lekövesedett izmokat, aztán szétdörzsölni, a helyükre igazítani, fellazítani sorra. Használt, éreztem, ahogy kezd felengedni, ahogy szűnik benne a merevség, és már nem sziszegett, hanem jóízűen sóhajtozott, nyögdécselt, de már rá is játszott azonnal, jaj, nem is ő lett volna, ha nem kezd rögtön hülyéskedni; ahogy egy kissé megkönnyebbült máris fogta a figura, és akkorákat nyögött, olyan egyértelműen, mint aki mindjárt a csúcsra érkezik egy jól sikerült hancúrozásban.

- Ne hülyülj! Ne röhögtess! - mordultam rá kacagva. - Különben sincs itt Levi, hogy hallja, és irigykedjen. És ne hidd, hogy ennyivel megúszod, mert most jön a nemulass – fenyegetőztem, és elkezdtem tenyéréllel végigkalapálni a gerincét, a hátát, a vállait, egyre gyorsabban és erősebben ütögettem, amíg csak bírtam szusszal, végezetül adtam egy csattanós pacsit a fenekére, ahogy illik: ' Ennyi volt. Egészségedre!'

- Joaaaaj! Végem van. Meghaltam. Kinyírtál - jajgatott Palkó, és én örvendeztem, hogy jól van, hogy visszatért bele az élet, hogy ismét van kedve játszani, hülyéskedni, és nem futkározik ijedten a szobában, mint a kisegér, mikor macskát lát.

- Na, ez jól esett – tápászkodott fel az ágyból és nyújtózkodott jókedvűen. - Hát ez megért egy jó baszást – mondta röhögve.

- Örvendek. Részemról a szerencse - pukkedliztem vidáman, és azt sem bántam, hogy így idétlenkedik, tényleg örültem, hogy az ötletem bevált, és sikerült leállítanom a pánikrohamát.

Palkó hirtelen elkomolyodott, félszeg, szégyenlős mosollyal nézett rám, és bólogatva, csendes hangon mondta.

- Köszönöm.

Aztán odalépett hozzám, átölelte a vállamat és megcsókolt. Könnyű, kedveskedő, meleg csók volt, nem szenvedélyes, hanem amolyan csendes, délutáni csók, olyan igazi köszönő csók, ami csak pár másodpercig tartott, de ő még utána is ott maradt a vállamat ölelve, és nézett rám mosolyogva, nem vidáman, hanem szomorkás-kesernyés mosollyal, és mélyről, nagyon mélyről jövő hangon ismételte meg.

- Köszönöm. Köszönöm.

Azzal odaült tanulni.

Álltam, néztem, és úgy futott végig rajtam a sejtelem, mint a tó jegén a rianás: Hűha! Baj van. Palkó bajban van.

Mi volt ez? Mert most nem elvétette a tánclépést, nem beletévedt, hanem teljesen bele van zavarodva. De hogyan? És mióta? És én hogy nem vettem eddig észre?

Én is teljesen összezavarodtam, és megteltem bűntudattal, de nem Zsófival szemben, hanem Palkó iránt. És nem is a csók miatt, mert az már belefért volna ebbe a barátságba, annyira közvetlenek voltunk egymáshoz, hogy nem akadtam volna fenn rajta, főleg ha feloldja a szokásos hülyéskedéseinkkel, ha ott van a levegőben, hogy ez vagy vicc vagy komoly, döntse el mindenki maga. De ez egyértelműen komoly volt, tele affektivítással, de ugyanakkor annyira rutinos, automatikus, olyan mindennapi volt a mozdulata, ahogy hozzám hajolt és megcsókolt, mintha naponta csókolóznánk. Hogyan? Mi van Palkóval? Mi van a fejében? És mit jelent a 'köszönöm'? Mert az egyféle hibaigazításnak tűnt, de nem arra a helyzetre, arra szobára, arra a délutánra vonatkozott, hanem szétterült, átfogóbb volt, úgy hangzott, mintha az Ady verset akarta volna elszavalni, mintha a 'mindig mindenben mindenért' akarna köszönetet mondani. De miért? Mit kellene megköszönnie? És miért most?

Jaj, ez nem jó! Ez így nem lesz jó. Palkó szerelmes belém? És akkor mit lehetne tenni? Megbeszélni? Nem, az úgysem változtatna a dolgon, és most meg semmiképp nem alkalmas a pillanat, most tanulnia kell.

Palkó tanult. Most tényleg tanult, fel sem állt az asztal mellől, tette-vette, forgatta a jegyzeteit és közben magában motyogott románul vagy magyarul rám sem figyelve: 'Igen. Ez úgy van. Aha. Most már értem. Ez abból következik. Ja, már látom. Egyenesen arányos, ha ez nő, akkor az is.'

Néha körbeforgatta a fejét, mintha keresne valamit, de engem meg sem látott, az emlékezetében kutatott, és már fordult is vissza a lapjaihoz, hogy: 'Aha, megvan. Tudom.'

Tanult, most teljes odafigyeléssel, koncentrálással tanult.

Kezdtem megnyugodni, kezdtem hinni, hogy sikerül a másnapi vizsgája. Most már én is úgy gondoltam rá, úgy kapaszkodtam ebbe a vizsgába, mintha az hozná a megoldást, a megváltást, mert hát az volt az ok és a cél, az ürügy és a magyarázat, a tökéletes alibi: ha sikerül befejeznie ezt az évet, akkor nemhiába voltunk együtt, talán csak segített rajta a jelenlétem, a biztatásom. Ha túl van a vizsgán, mehet haza vidáman, örvendezhet a sikerének, együtt lehet a feleségével, a fiával, és ott van a hosszú vakáció, azalatt úgysem találkozunk, őszig leülepednek benne a dolgok. Addig még rengeteg idő van. És jövőben már negyedéves leszek, diplomamunka, egyebek, nem lesz ennyi időm tekeregni, akkor majd kevesebbet találkozunk, akkor már Palkónak sem lesz annyira szüksége rám. Na meg ideje, hogy én is körbenézzek, és keressek végre egy hozzám illő helyes fiút, mert ez így vagány volt, szép volt, nagyszerű volt ez a tánc-a-jégen-barátság, de látom, hogy mégsem olyan egyszerű, mint ahogy azt az elején gondoltuk.

Palkó tanult, én meg igyekeztem csendben maradni, hogy ne vonjam el a figyelmét. Olvasgatni próbáltam, de nem ment. Palkót néztem, ahogy a jegyzetei fölé hajolva ül az asztalnál, a meztelen hátán külön látszott minden csigolya, borda; sovány volt, olyan védtelennek tűnt így, hogy jött, hogy odalépjek hozzá és megsimogassam: 'Ne keseregj, te, fiú! Nem lesz baj. Meglátod, menni fog. Holnap már túl leszel rajta, holnap már ismét bolondozni, kacagni fogunk. És őszre  ezen is túl leszel. Addig még sok minden történik. Majd csak túl leszel rajta te is, mint ahogy én is túl vagyok már Mikin, meg Kálmánon, meg... hagyjuk. Már nem érdekes. Már nem fáj egyik sem, már elmúltak.'

Jaj, egyáltalán nem volt örömteli ez a revelációm, nem boldogságot és megnyugvást hozott a felismerés, hogy Palkó ugyanazt játszodta el velem, mint én Mikivel. Nem helyükre kerültek a dolgok, csak tovább gyűrűztek. Ijesztő volt megérezni a kicsinységünket, azt, hogy nincs igazán befolyásunk a dolgok menetére, hiába próbáljuk okosan és tudatosan irányítani a sorsunkat, mert az csak kicsúszik a kezünk közül. Hogy nem lehet mindenre figyelni, nem lehet előre látni a dolgok alakulását. Igen, azt már tudtam, hogy egy patak két partjáról nem ugyanúgy látszik a világ, tudtam, hogy két emberben nem ugyanazok az érzelmek, élmények gyűlnek fel, hiába mennek kéz a kézben, hogy amíg az egyik part lankás, szelíd, a másik lehet éppen sziklás is, bejárhatatlan; hogy egy kapcsolatban amíg ez egyik fél boldog, és kiteljesedett, lehet, hogy a másik aközben a poklok poklát járja meg.  És ott a vakság, az a szelektív látás, amikor csak azt látjuk meg, amit látni szeretnénk, aminek a befogadására készek vagyunk, és a többi jelzés, üzenet, ami a másiktól érkezik, értelmetlenül és értelmezetlenül hullik a semmibe, mint ahogy egy foton halad végig a sötét világűrön, ha nem talál útjában semmit, amin reflektálódhatna, hogy fénnyé, színné alakulhasson. De azt hittem, hogy ez csak az ostoba, csak az önző emberekkel töténik így, és Palkó mellett végig abban a tudatban voltam, hogy mi kivételek vagyunk, hogy nekünk sikerül egymást figyelve, egymást vigyázva úgy pörögnünk, hogy mindkettőnben csak az örömök nőjjenek.

'Világ, képzelt világ, elképzelt arcodon, nem látok át.'

'Ha mellettem áll, akkor sincs velem, … magával vitte fele életem.'

Jaj, hányszor de hányszor tette újra és újra ezt a számot a Colortól Palkó, és hallgatta elgondolkodó, kereső, távolba révedő tekintettel.

- Figyeld, milyen érdekes! Hogy ez mennyire igaz? Ez a kedvencem – nézett rám szomorkásan mosolyogva, és dúdolta a refrént, de én nem szerettem ezt a dalt, nem szerettem Palkót így látni, azt hittem, hogy Zsófira gondol, hogy a felesége az, akin nem láthat át, és aki nem látja őt, hogy kettőjük között nem működik jól az egymásra hangolódás, mert hát én... én nagyon is jól értettem Palkót, én úgy ismertem, mint önmagamat, minden hangulatát, gondolatát, azonnal megláttam és megéreztem, - legalábbis azt hittem egészen eddig a délutánig, - és meg sem fordult a fejemben, hogy talán éppen rám gondol, hogy nekem próbál üzenni. Fel sem tételeztem egy pillanatra sem, hogy talán ugyanúgy rejti el az igazi érzelmeit, mint ahogy én tettem annak idején Mikivel, mert akkor és ott nem láttam más utat, más megoldást arra, hogy mindig mellette lehessek.

Nem örömteli, hanem fájdalmas felismerés volt, hogy valószínű, ugyanazt a féloldalú szerelmet játszodtuk el Palkóval, csak most más szereposztásban. És tudtam, hogy erre nincs megoldás. Hogy ez csak így működhetett, csak így volt lehetséges. Kellett az én vakságom, hogy csak azt lássam, ami nekem megfelelt: hogy vidámak vagyunk, jól egyezünk, jól kiegészítsük egymást, hogy Palkó mellett el lehetett felejteni Kálmánt és Mikit és a többit sorra, és lehetett kacagni, pörögni, bolondozni, végre lehetett vidáman és szabadon élni szerelem és kínlódás mentesen. Nekem. Mert én tényleg nem voltam szerelmes Palkóba, bennem tökéletesem működtek a tabuk: felesége van és gyereke, meg beteg is, nem ő az, akit keresek. Nem ő a nagy Ő, nem ez a szerelem. Ő csak egy kis kitérő, egy vargabetű, kikapcsolódás, kellemes időtöltés, unaloműzés, szórakozás. Ő csak barát.

Szégyelltem magam, és sajnáltam Palkót. Tudtam, hogy semmit nem tehetek érte, hogy ezt egymaga kell megoldja, ahogy tudja, talán csak annyival könnyíthetem a helyzetét, ha ezután sem veszem tudomásul, hogy ami közöttünk van az más, egészen más, mint aminek én hittem. Pontosabban, ami volt. Mert holnap van az utolsó vizsgája, utána megy mindenki haza, külön külön haza, őszig nem is találkozunk, és addigra már minden más lesz, egészen más, és mi is másak leszünk. Ennyi volt. Nincs tovább. Ez az, amit tudtunk az elejétől fogva, mégha nem is tudatodítottuk magunkba.

Sajnáltam Palkót. És sajnáltam magamat is.

Elsétáltam cigiért, mert én is egyik szálat a másik után szívtam, nemcsak Palkó, vacsorát készítettem, teát főztem, odaraktam az asztalára, csendben tettem-vettem, majd leültem mögéje az ágyra, megjátszva, hogy olvasok, igyekeztem nem zavarni a tanulásban, hogy készüljön másnapra.

Ahogy lassan besötétedett és csak a benti villanyfény világított, és ahogy elhaltak a kinti zajok, és egyre ritkábban kopogott végig egy-egy késői járókelő lépte a pincelakás ablaka előtt, egy különös hangulat telepedett a szobára: mintha egy buborékban lennénk és lebegnénk csak mi ketten az idő és tér koordinátáin kívül, nem volt múlt és nem volt jövő, a másnapi vizsga is elképzelhetetlen távolinak tűnt, csak a lassan percegő pillanatok üres egymásutánisága terült szét a szobában és töltötte meg egy békés, mindent átölelő csenddel, valahogy úgy, mint egy kis erdei házikóban téli estén, amikor duruzsol a kályha, és a macska dorombol a fásládán, papó az asztalnál szöszmötöl hümmögve a bibliával vagy kalendáriummal szemüvegét igazgatva, nannyó két kezét az ölébe téve ül, mert már minden dolgát elvégezte; csak ülnek csendben, mert már mindent tudnak egymásról, nincs amit mondjanak, és már nincs, amire várjanak, mert az, ami jön, aminek még jönnie kell, azt egyikük sem várja, hát csak ülnek és hallgatnak, és csak néha villan össze a tekintetük bátorítóan egy félszeg mosoly kíséretében: 'Még itt vagyok, még nem mentem el, ne félj!'

Mi lesz, Uram, ha verni kezdesz,

- nem bottal, mert az nem szokásod,-
hanem engem, földi képmásod,
a mostanba beledermesztesz?

Mint Sétet, aki visszanézett.
Ha elveszel jövőt és múltat,
s a mát hagyod, az elborultat:
az lesz az igazi enyészet?

Vagy talán az lesz a mennyország,
ha elsimul öröm és bánat?
Ha elveszel emléket, vágyat,
akkor lesz majd fényes az orcád?

Mutassál utat, mert elveszek!
Nem látok hátra, sem előre.
Nem kapok jártányi erőre.
Uram, jaj, hagyd meg az eszemet!

A kis székely városka állomásán ücsörögtem. Nyári gyakorlatra utaztam vissza a fővárosba, ahol egyetemista voltam. Harmadév utáni nyáron volt ez, már egészen belejöttem a nagyvárosi életbe, alig vártam, hogy ismét ott lehessek. Türelmetlenül nézegettem az órámra, de nem sok haszonnal: vagy két napja egy rossz mozdulattal felhúzás közben kiugrattam a rugóját, így az kitartóan mutatta a reggeli fél tízet.

A személyvonattal féltizenegyre érkeztem be, és a gyors, amivel tovább utazhattam, csak éjjel egykor jött . Az állomáson egy-két ember lézengett. Magamfajta, társaságnak való, senki.
Gondolatban már Bukarestben jártam, a kollegáknak meséltem az apró-cseprő nyári élményeimet. Sejtem, hogy románul futott bennem a belső monológ, mert akkora már bátran, majdnem hibátlanul beszéltem a nyelvet.
- Kisasszonkám, ha meg nem sérteném, órája van-é?
No, egy ilyen ostoba leszólítás igazán nem hiányzott! Már megtanultam, hogy okosabb semmit sem felelni, így lehet a legkönnyebben lerázni az alkalmatlankodót, és már léptem volna is tovább, rá sem nézve a kérdezőre, amikor visszacsengett a fülembe a körülményesen megfogalmazott kérdés a hangsúllyal együtt.
Jé, apám szokása így cifrázni a beszédet, ha mókázni, viccelődni akar.„Kisasszony, adna-e nekem egy pakk szivarat, de hitelbe?” – szokta kérdezni a kezdő eladó lányoktól, és közben ’vágott’ a szemével, jelezve, hogy ez csak játék. És ha a kislány nem értette a viccet, és rávágta, hogy „hitelbe nem árulunk”, apám elkeseredve panaszkodni kezdett: „No, Feri, te jól alája mentél, hogy a széplányoknál még egy annyi hiteled sincs, ameddig a bukszádat elékotorod.”
Székely ember szokása, hogy minden mondatban, köszöntésben, kérésben ott legyen a móka, a sziporka, ott bujkáljon a huncutság. Kell a sok ködre, hidegre egy kis kacagás is napfény helyett.
Ahogy fordultam volna el, faképnél hagyva a hívatlan beszélgetőtársat,végigszaladt rajta a szemem: félcipő, pantalló, más színű zakó, alatta szürke, házilag kötött szvetter, kihajtott inggallér, napégette, hatvan körüli arc, vidáman csillogó szemek, és a szemek körül a kacagó, fehéren virító szarkalábak. De hát ez így ismerős! Ez egy jókedvű és rendes falusi ember, nem leszólítani akar vagy tolakodni, csak unatkozik, és - ahogy a szemén látom -, valami mókát forgat a fejében.Hát akkor lássuk a medvét!
Mit is kérdezett? Hogy van-e órám? Előkaptam a legtökéletesebb rádióbemondó hangsúlyomat, - igazi pesti kisasszonyhoz illőt -, és széles mosollyal fordultam feléje.
- Igen, bácsi, van.
- S ha szépen megkérném, megmondaná-é nekem, hogy mennyet mutat?
A kisördög táncra perdült bennem: a kérdés így fogalmazva éppen kérte a mókát. Nagyon vigyázva, hogy a szemem se rebbenjen, és anélkül hogy ránéztem volna az órámra, adtam a választ nagyon komolyan.
- Fél tízet.
- De a’ nem létezik - hőkölt hátra az öreg.
- Hogyne létezne! Meg is mutathatom – folytattam rezzenéstelen arccal, és odatartottam a kezem az órával, olyan mozdulattal, mintha kézcsókra nyújtottam volna.
Odahajolt, megnézte, rám pillantott csodálkozva, majd megfogta a kezem, és egészen ráhajolt az órára, hogy jobban lássa. Aztán óvatos, atyáskodó hangon, hogy meg ne sértsen, fejcsavargatások között mondta:
- Akkor az ejsze nem jár jól.
- Az sehogy sem jár. El van romolva – közöltem a lehető legtermészetesebb hangon.
- Ej, az álgyódat, te léjánka, hogy kibabráltál velem! Melyik falusi vagy? – taszította a feje búbjára kacagva a kalapját .

Ennyi volt. Négy mondat, alig több tíz szónál, és a kisasszonykából visszavedlettem egyértelműen azzá, aki voltam: falusi leánykává.

Egy hajnalon Isten meg én
ültünk a világ tetején.
Az Úr szomorú volt nagyon,
gondoltam, megvigasztalom.

Mutattam neki száz csodát:
virágos rétet, almafát,
emlőn szendergő gyermeket,
pillangót, örömkönnyeket,

csillagszemű leányt s fiút,
lágy völgyben búvó kis falut,
fűzfás patakot, szirteket,
égő szivárványszíneket...

Nem szólt, csupán egy mozdulat
- ujj elhúzva az áll alatt -
mutatta, hogy elege van;
csak töröm hiába magam.

Pajkosan diákcsínyeket
meséltem, hátha felkacag,
s csaptam térdemre nagyokat.

Már fájt a hús, serkent a vér,
de láttam rajta: mit sem ér.
Öreg volt, fáradt, roskatag.
Kibuktak torkán a szavak:

”Ne tovább! Nem... Elég legyen!
Fáj a fülem, fáj a fejem.
Örökös rimánság özön,
s bár egy nem mondja: ’Köszönöm’.

zúg a könyörgők kórusa:
’Adj, adj, adj!’ Nem bírom tovább!”
...s a semmibe dobta magát.

November másodikán vagy harmadikán adta ki a diri az ukázt nekünk, fiatal mérnököknek:
- Tizedikén kell jelentsük a terv teljesítését, tizenkettedikén nagygyűlés, jönnek a minisztériumból is. Rendbe kell szedni a kimutatásokat, és meg kell írni addig az évi jelentést.
Mit? Hogy? Tizedikére akkor se lesz meg az évi terv, ha addig 500%-os túlteljesítést jelentünk naponta. Szeptemberben, amikor az áramszünetek miatti veszteségekről készítettünk egy kimutatást, már akkor kiszámoltuk, hogy fuccs az évi tervnek, kapacitás fölött kellene dolgoznunk minden nap, hogy év végéig kihozzuk.
- Lári-fári! Mit locsogtok össze-vissza? – így a diri. – Miféle 500%? Milyen áramszünet? Az nem ide tartozik. A minisztérium mondta, hogy tizedikére jelentsük a tervteljesítést. Írjátok át a regisztereket, a napi jelentéseket, készítsétek el az évi beszámolót! Semmi mást nem csináltok addig. Értve vagyok?
- De hát minden nap jelentjük Bukarestnek a napi termelést. Abból látszik, hogy nincs meg a terv.
- Kit izgat, hogy valami hülye tyúk mit irkált össze a minisztériumban? Hogy miket hallott a telefonon? Itt legyenek rendbe a regiszterek, a jelentések és minden, ha valaki esetleg megnézné! Fogjatok hozzá, és írjátok újra az egészet májustól, augusztustól, melyiket ahogy kell, hogy kijöjjön a lépés. És ne okoskodjatok annyit! Ha nem lesztek készen, mindenkit megszázalékolok.
Ja, úgy? Ezt már értettük. Tehát termelést kell gyártsunk papíron, másodpéldányban, a jól bevált szokás szerint: ötéves terv négy és fél év alatt. Gyerekkorunk óta ismertük a jelszót, benne volt minden újságban, minden tévéadásban. És ismertük a közszájon forgó folytatását is, amit vigyorogva fűztünk hozzá: meglesz az ötéves terv négy és fél év alatt, még ha napi huszonnyolc órát kell is dolgozni.
Opportunizmusból már mi sem voltunk kezdők. Mindenképpen jobb volt a meleg irodában, ahol cigizni is lehetett, mint a hideg, huzatos részlegeken lógándozni, mímelve a lázas tevékenység látszatát; mert az az igazság, hogy nem sok tennivalónk akadt. Jól elvolt a kis, falusi gyár harminc évig nélkülünk, újsütetű mérnökök nélkül is, és most sem igazán volt, amit kezdjen velünk, hogy idesodródtunk az utóbbi négy-öt évben egynéhányan, frissen végzett mérnökök, vegyészek, kihasználva minden befolyást, protekciót, hogy szabaduljunk a kényszerű kihelyezésektől, ami akkoriban csakis román vidékre szólt. Nem akartunk mi itt megmaradni, csak dobbantónak használtunk ezt a lehetőséget, amíg valami jobb munkahelyet kapunk, de legalább hazakerülhettünk a szülőföldre, vagy közelebb a családhoz.
Nekiláttunk hát lelkesen a papírmunkának: kiszámigáltuk, hogy melyik részlegnél mikortól kell újraírni a regisztereket, a jelentéseket, körmöltünk, indigóztunk, doszároztunk, gépeltük a hamis havi jelentéseket, és persze, egyfolytában poénkodtunk, kacarásztunk. Veronika, a kis román kolléganő, nagy segítségünkre volt. Neki már volt némi tapasztalata az ilyen fajta ’tervteljesítésben’, tudta, hogyan kell megoperálni a termelési regisztereket, egész íveket kiemelve belőlük, és újat fűzni a helyükre, és így nem kellett mindent újra írnunk.
Ha valamivel elakadtunk, ha nem tudtunk egy fontos adatot, a részlegvezető mérnökhöz kopogtunk be, Varga elvtárshoz, aki mindig ott ücsörgött az irodájában. Vajszívű és erőtlen kezű ember volt, aki mindentől pánikolt. Valamikor jóképű, sármos legény lehetett, de mostanra elhízott, elrészegesedett, és ezért holtvágányra taszítódott, de lehet, hogy nem ez volt az okozati sorrend.
- Nnnemm, ne-nemm ttu-tudom, nem tudom – dadogta a pufók arc kisfiús duzzogással, amiért megzavartuk, – kérdezzétek Manyikától! De igyekezzetek, mert jön a direktor és cirkuszozni fog, ha nem vagytok készen.
A direktor tényleg nagyon tudott cirkuszozni, de ez igazi élvezetet csak akkor hozott, ha véletlenül volt szerencsénk távolról végignézni a produkcióját, amint behajt a gyárudvarra, kipattan a fehér Dacia-ból, és gesztikulálva, haját tépve, káromkodva ide-oda ugrál, amire a mesterek, irodai dolgozók sorra odaszaladnak, vigyázzba állnak, majd hirtelen megfutamodnak, mindenki más irányba, de visszakullognak, és lesunyt fejjel állingálnak, amíg a diri ugrándozik, hadonászik a kör közepén. Totál röhej volt, de csak távolról, mert hallótávolságon belül már felfordult a gyomrom attól a trágár kutya-ló-öregisten-micsodázástól, ami dőlt belőle megállás nélkül. És legtöbbször mi, kezdő mérnökök kaptuk a letolást. Visszaszólni nem mertünk, de nem is engedte, így hát sztoikus beletörődéssel vártuk, amíg kifullad, vagy másra támad rá.
Tehát a cirkuszozó direktor rémálmával a fejünkben igyekeztünk Manyikához, hogy megkapjuk a hiányzó adatokat.
Manyika volt a könyvelő. Szép, babaarcú, de jól megtermett, amolyan tenyeres-talpas falusi jelenség volt, aki a piros rózsa, sárga rózsa vagy fehér rózsa valamelyik közszájon forgó dalát énekelte mindig, tiszta, csengő hangon és mély átéléssel, amíg a jelentéseket, táblázatokat gépelte románul, magyarul, hibátlan helyességgel. Mindig csodálkozva és irigykedve figyeltem, hogy képes erre? Mint Napóleon! Az éneklést csak addig hagyta abba, amíg telefonon beszélgetett, legtöbbször a három gyerekét nevelte távirányítással: „Miért veszekedtek? Mit csinált Lacika? De az hogy került hozzá? Na, add ide Lacikát! Lacika, most azonnal helyrerakod! Megértetted? És ne piszkáld Katit! Ki van-e seperve a konyha? Akkor annak fogj, de azonnal. És Klárikának mondd meg... de nem is. Add ide Klárikát! Klárikám, a játékokat ne hord ki a konyhába! Hagyd békén Katit és Lacikát, hogy tanulhassanak. Te játsszál szépen egyedül, mert nekik dolguk van. Rendben? No, puszi, puszi. Majd jövök.”- és ahogy letette a telefont, már folytatta is a rózsák szenvedéseit ugyanannál a taktusnál, ahol abbahagyta, és pötyögött tovább serényen az írógépen.
Most se hagyta abba az éneklést, amíg mi elmondtuk, hogy mit is akarunk tőle, de azonnal nyúlt a fiókjába, vette elő a kért dokumentumokat, lapozta fel, mutatott rá az ujjával a kívánt számadatra, és közben énekelt tovább. Bolond volt? Vagy zseni? Most, visszagondolva sejtem, hogy ő tartotta rendben a gyár összes adatát, aktáit, könyveléseit, mert bármit kértünk tőle, azonnal adta a kezünkbe.
Szépen, gyorsan és – mondhatni - szakszerűen haladtunk a ’tervteljesítéssel’. Mindenki igyekezett segíteni nekünk, kivéve Dezső bácsit, aki egyáltalán nem volt tekintettel a mi fontos feladatunkra.
Dezső bácsi volt az üzemi párttitkár. Mi egymás között Dinónak hívtuk, de ez nem a korára vonatkozott, mert nem volt még hatvanéves sem, hanem a pártos státuszára értettük; őt is a negyvenes évek végén emelték ki pártmunkára sok ezer iskolázatlan munkással, paraszttal együtt, de azok sorra lemorzsolódtak, kihaltak, mellőződtek, kövületekké váltak, eltűntek, mint a dinók. Csak Dezső bácsi élt és virult a nyolcvanas évek közepén is, és intézkedett mindenhol és mindenben.
Fura ember volt. Már az öltözéke is egy érdekes átmenetet mutatott a falusi paraszt, a gyári munkás, a nagyvárosi vagány és az úriember között: mindig vasalt élű pantallóban volt, kihajtott gallérú, világos színű ingben, de a zakója más színárnyalatú volt, mint a nadrág. Soha nem viselt igazi öltönyt, nyakkendőt, és kalapot sem láttam rajta egyszer sem, hanem Lenin-sapkát vagy kucsmát tett, és a zakó vagy bőrkabát alá vastag, házilag font gyapjúból kötött, zöld vagy szürke szvettert hordott.
Nem szerettük, és nem is tiszteltük, - mert hát azért ez valami mást jelent, - de respektáltuk. Mindenki csak Dezső bácsinak szólította, még a nála öregebb munkások is. Senkitől nem hallottam, hogy Kovács elvtársnak titulálja, és ő sem elvtársozott senkit, de mindenkit kivétel nélkül tegezett, még a cirkuszozó direktort is, akinek nem volt bátorsága őt visszategezni.
Amolyan tótumfaktum volt a gyárban: ott volt a vagonok ürítésénél, a csomagolásnál, a javító műhelyben, a lepárló oszlopokhoz is szabad bejárása volt, és mindenütt beleszólt, irányított, de tényleg nem ’értékes útbaigazításokat’ adott, mint a kondukátorunk és annak a csicskásai, hanem tényszerű, pontos megjegyzései voltak; tudott mindent a gyárról, minden folyamatról, és minden emberről.
Erzsike néni, az özvegy takarítónő, tőle kérezkedett szabadnapra.
-Minek neked most szabadnap? Nem szedted ki még a pityókát*?
-Jaj, azt már rég kiszedtük, de olyan kicsi lett, hogy mindjárt el is fogy, s hát le kéne a vágjuk disznót, mert nem lesz, amit enni adjak.
-Most, november elején? Mekkora az a disznó, hogy le akarod vágni?
-Hát kicsi, még nyolcvan kilós sincs, tavaszi malac, de mit csináljak, ha nincs mivel etessem?
-De hát szólni kell, ember! - tárta szét a kezeit Dezső bácsi. - Szólni kell szép leányom, mert nem szophatom az ujjamból! Este otthon leszel-e, mert küldök valamit. De aztán egy szót se erről, - harsogta Dezső bácsi a folyosón, - s nem vágsz most semmiféle disznót! Hát mi lesz veletek tavaszig, ha most levágjátok? Csak szólni kell, és akkor intézkedünk.
Aznap este a nagy markológép magasra felemelt kupával ment ki a gyár hátsó kijáratán. Laji, a gépkezelő csak úgy félvállról szólt oda a kapusnak, hogy „Dezső bácsi tudja”, és döcögött végig a falun a sötétség leple alatt lassan, óvatosan, hogy egy szem se hulljon ki, és a kapu tetején keresztül ürített be egy féltonnányi kukoricát Erzsike néninek. Aztán még fordult vagy kettőt-hármat, mert a néptanács elnök is tartott disznót, na meg a rendőr is, és persze, Dezső bácsi is, és akkor már saját magát sem felejtette el, mert az ő disznói is jobban híztak a kukoricától, mint a krumplitól.
Dezső bácsi bármit, bárkinek elintézett, ha úgy tartotta a kedve. Persze, hogy kéznél volt a szesz, ami akkor keményvalutának számított. Keresztelő, esküvő, temetés, névnap minden családban sorra került, még a nagy elvtársak házatáján is, és az üzletekben ők sem találtak megvásárlásra érdemes italt, ráadásul a gyárból ingyen kapták, vagy legalábbis, bizonyos szívességekért cserébe. Hát Dezső bácsi intézett – a szóbeszéd szerint - útlevelet, hajtási jogosítványt, lakáskiutalást, munkahelyet, középiskolai és egyetemi felvételit, fehér olajfestéket vagy csempét a fürdőszobába, soron kivül hűtőszekrényt, - majdnem éves várakozási lista volt már az üzletekben, - perzsaszőnyeget és pelenkának való flanelanyagot, mert hát az egy olyan világ volt, hogy mindet intézni kellett. Bárkinek, aki megkérte, és olyan kedvében találta, elintézett bármit, és nem is kért ő ezért cserébe senkitől semmit, csak a kötelező hálálkodásokat zsebelte be önelégült félmosollyal a szája szögletén.
Az a legenda keringett róla, hogy annak idején ő intézte el, hogy a keményítőgyár mellé óvodát és üzemi étkezdét is építsenek, de állítólag még a szeszgyár felépítését is ő járta ki Bukarestben. A szeszgyár most igazi áldás volt a falunak, mert duplán nyújtott megélhetést. Mert a szesz folyt, csöpögött, csurrant, cseppent, kinek hogy, amolyan kiegészítő jövedelemként, a gyár és így a falu is főleg ebből élt.
Érdekes módon nem kaptak el senkit, soha senki nem került börtönbe szeszlopásért.
Nem volt még egy hete sem annak, hogy a gyárba kerültem, de a legfontosabb munkavédelmi kiképzést én is megkaptam: ha meghallom valakitől hogy ’ Jól öltözzetek fel, mert vendégek vannak!’ vagy ennek a kijelentésnek bármilyen ragozott formáját, akkor az első feladatom, hogy ezt én is mindenkivel közöljem telefonon, személyesen, bárhogy, és a második művelet, hogy jól nézzem meg a táskámat, zsebemet, mielőtt kilépek a kapun. Így a kapu előtt ácsorgó, játékból vagy komolyan ellenőrző rendőrök soha nem találtak semmi szabályelleneset.
És ez így működött. Akkor még volt igazi munkafegyelem.
Dezső bácsi sohasem volt a saját irodájában. Egy hatalmas terem volt a pártkabinet az emeleten, de egyébre nem használták, minthogy ott raktározták szép rendben a falak mentén a nagy transzparenseket, zászlókat, a kondukátor-páros hatalmas méretű fényképeit és egyéb kellékeket a május elsejei és az augusztusi díszfelvonulásokra. Dezső bácsi nem ült ott, hanem sorra betelepedett valamelyik irodába, és ott dumált, iszogatott, fecsegett, telefonált.
Legtöbbször hozzánk ült be, elszívta a ciginket, belekortyolt a kávénkba, kínálás nélkül falatozott az uzsonnánkból, és mesélt, mesélt megállíthatatlanul, ontotta magából a rablómeséit. Órákon át ott lebzselt, amíg mi már tűkön ültünk, mert nem haladtunk az országépítő körmölgetéseinkkel, de az az igazság, hogy mi is élveztük, jókat szórakoztunk a történetein. Főleg, hogy Veronika kedvéért - igazi tapintatos úriember módjára - mindig románul beszélt, de annyira hibásan, annyira rossz románsággal, hogy sokszor percekbe került, amíg kibogoztuk, hogy mit is mondott, és legtöbbször hatalmas röhögés kerekedett belőle.
Emlékszem, egy alkalommal fancsali képpel lépett be hozzánk az ajtón, és köszönés helyett bejelentette: Ám csevá ridik.* Mi, lányok, azt értettük ebből, hogy csak retket hozott tízóraira, és kezdtük előszedni az uzsonnánkat, hogy valami lényegesebb harapnivalóval kínáljuk meg, a fiúk meg indultak ki az ajtón, hogy segítsenek neki behozni a cipelni valót. Aztán hosszas értetlenkedés után kiderült, hogy csak azt akarta mondani, hogy fáj a veséje. És ugyanígy jártunk akkor is, amikor elmesélte, hogy részt vett Gheorghiu-Dej* temetésén, ahol ágyúval huszonegy díszlövést adtak le, és mi azon csodálkoztunk, hogy miért kellett oda éppen huszonegy darab mentőautó, és azokat miért ágyúkkal vontatták, ha már nem voltak üzemképesek.
Én akkor, a Dezső bácsi román tudásának kapcsán értettem meg, hogy miért kellett nekem három év, amíg meg mertem szólalni bátran románul bukaresti egyetemistaként, pedig jól értettem mindent már az első perctől, és nemegyszer én magyaráztam meg egyes kifejezéseket a román kollégáknak, de a ragozással sok bajom volt, még a mai napig is elvétem. És akkor értettem meg Veronikát is, hogy soha nem beszél magyarul közöttünk, csak néha viccből, vagy az olyan munkásokkal, akik egy kukkot sem tudnak románul, mert moldovai csángó lévén, tökéletesen értett magyarul, de otthon másképpen beszéltek, és inkább felvállalta az iskolában tanult románságát, minthogy nevetséges legyen.
Dezső bácsit nem zavarta a hibás beszéde; ezzel a román tudásával járta az országot, Bukarestet, és intézett el mindent, ami a gyárnak kellett. Sőt, saját magán is szórakozott, kacagva mesélgette nekünk, hogy miként értetlenkedtek a minisztériumban vagy más gyáraknál, amíg valahogy kiigazodtak.
Az aktahamisítással időben készen lettünk, a jelentést is legépeltük három példányban, ahogy illik, és átadtuk a dirinek, aki most elfelejtett cirkuszozni, hanem dicséretképpen megjegyezte: „Na, így na. Legalább titeket is fel lehetett valami értelmes munkára használni.”
Kiegészítő feladatnak megkaptunk, hogy vigyünk át minden használható széket az üzemi étkezdébe, díszítsük fel a termet, készítsük elő a tizenkettedikei nagygyűlésre.
És felvirradt a nagy nap. Az óramutatók lassan és kimért egyenletességgel közeledtek három órához, amíg a gyárban mindenki futkározott, ordítozott, szervezett, intézkedett, hogy az országra szóló esemény rendben és hibamentesen járjon le.
A délelőtti váltást bent tartották, berendelték az éjszakásokat, és a délutáni műszakból is minden mozgatható embert betereltek a terembe. A nők nagy szatyrokban hozták a kézimunkáikat, mert falusi asszonyok lévén, elképzelhetetlen volt a számukra, hogy két-három órát üldögéljenek csak úgy, hiába; a férfiak éhesek voltak, vagy még álmosak, morgolódtak, hogy egyéb dolguk is lenne, de nem volt kiút, hát beletörődve helyezkedtek el a székeken.
Mi mérnökök, irodisták a legelső sorban ültünk, mert értettünk románul, és értelmes képet tudtunk vágni, amíg az elnökség elzsolozsmázza a díszbeszédeit.
A piros abrosszal leterített, ásványvízzel, üdítőkkel, poharakkal és mindenféle harapnivalóval megrakott díszasztalok mögé bevonult a díszelnökség, és elhelyezkedtek jobbról balra rang és tisztség szerint: a diri, a megyei szakszervezeti elnök, a megyei párttitkár, a minisztériumi elvtárs, mellette egy szőke hölgy ugyancsak a minisztériumból, akinek a pontos funkcióját nem értettük, csak sejtettük abból, ahogy ránézett a minisztériumi elvtársra, és ahogy el-elvihogta magát, ha az elvtárs keze nem volt az asztalon, aztán meg Varga elvtárs, mint részlegvezető, és balszélen zárta a sort Dezső bácsi üzemi párttitkári minőségben. Minden elvtárs sötét öltönyben, szolid nyakkendővel feszített az alkalomnak megfelelően, a hölgy egy gyönyörű csipkés-habos rózsaszín kötött blúzban, Dezső bácsi zöld gyapjúszvetterben.
Az igazgató románul köszöntötte a kiküldött elvtársakat, rang és tisztség szerint sorban, majd üdvözölte az egybegyűlteket, és belekezdett a jelentés felolvasásába.
Mi, az első sorban ülők, büszkén figyeltük a több tucat oldalalnyi irományt a diri kezében, eltelve a saját fontosságunk tudatával, és mint értők bólogattunk az újabb és újabb számadatokhoz, bekezdésekhez, amíg a monoton román szöveg el nem álmosított, és a fantáziánk el nem lopott a fülledt teremből minket is kellemesebb és értelmesebb ábrándok színhelyeire. Mögöttünk a terem halkan zsongott: a kötőtűk ütemesen surrogtak, a hangosodó szuszogás jelezte, hogy a fél terem már csendesen alszik, az elguruló gomolyákat óvatosan visszarugdosták a széklábak alatt a tulajdonosukhoz, a horkolókat diszkréten oldalba bökték, már csak azért is, hogy ne zavarják a mellettük csendben alvókat.
Lassan elfogytak a felolvasásra szánt oldalak, a diri hangos sóhajtással kortyolt az ásványvizes pohárból, és várakozásteljesen nézett ránk. Mi, megértve kérését, tapsolni kezdtünk: plitty, plotty, platty, pityili-potyoli-platty hangzott fel a gyér, vérszegény taps az első sorokból, amíg a terem hátsó részén zavartalanul surrogtak tovább a kötőtűk, és egy-egy szék reccsenése vagy egy-egy horkanás jelezte, hogy egyesek most fordultak álmukban a másik oldalukra.
- Valaki akar-e hozzászólni? Van-e valami hozzáfűzni valója a jelentéshez? – szólalt meg ismét a diri románul, majd elismételte magyarul is a biztonság kedvéért, és a szemével már állította is fel Bélát, az üzemi szakszervezeti elnököt.
Béla nyurga és nyegle legény volt, új generációs elvtárs, aki KISZ-titkárságból nőtte ki magát szakszervezeti elnöknek, és sehogy sem sikerült belopnia magát a szívünkbe, hiába nyájaskodott velünk, mert intrikus természete és gurgulázó kamaszhangja, mindenkiből ellenszenvet váltott ki.
Sietve állt fel, megigazgatta a fekete zakóját és a piros nyakkendőjét, majd belekezdett a mondandójába.
- Én csak azt akarom ehhez hozzáfűzni, hogy az úgy van, ahogy az igazgató elvtárs is mondta, ahogy le van írva a bészámolóba, fehéren a fekete, hogy hibák még vótak, még vannak, még lesznek, s lenni fognak. De ha a vezetőség es úgy áll melléjek, mint münk, és münk es úgy, ahogy a vezetőség, hát münk akkor ezeket kiküszöböjjük.
Apám! Borogass! Ez tényleg lázálom! Hogy a csudába nem jutott ez eszünkbe, hogy a jelentés mellé írjunk egy pár soros felszólalást ennek a szerencsétlen flótásnak, mert hát az is odajárt volna, hogy ne ilyen bődületet szövegeljen. Szerencsére, a román változatból, ami töretlenül követte a magyar felszólalást, dicséretesen kimaradt a ’lenni fognak’ kifejezés, nem lévén román megfelelője, és a kiküszöbölés ténye is egyértelműbbre sikeredett, bár a kiejtés miatt így sem sokat érthettek belőle a tisztelt elvtársak.
Őt is megtapsoltuk illedelmesen plitty-platty-plotty tapssal, mint a dirit, majd a megyei elvtársakat is, akik hosszan, és ékesen szónokoltak kondukátorunk és neje bölcs vezetéséről, pártunk és államunk kiemelkedő gondoskodásáról, a szocializmus építésének dicsőséges harcáról; lökték a korhű szabványszöveget, amit mi már betéve tudtunk és halálra untunk, és kihasználtuk az így adódó félórát arra, hogy megtervezzük gondolatban a másnapi ebédünket, a hétvégi programunkat, a szombat esti randinkat, mindenki a maga módja és lehetősége szerint; a hátsó sorokban az asszonyok leapasztották a karöltőket, és egy új darab kötögetésébe kezdtek, a férfiak meg halk székreccsenésekkel lekérték a soron következő álmukat. És folyt a nagygyűlés szépen, rendben, ahogy illett.
Végre elérkezett az új tervmutatók ismertetése és szavazásra bocsájtása.
A minisztériumi elvtárs a rózsaszín hölgynek nyújtotta át a paksamétát, hogy lenne szíves felolvasni, és ezáltal hivatalos minőséget adni a jelenlétének.
A teremben mozgolódás támadt, a nők letették a kötéseiket, a férfiakat sorra felköltögették, és mindenki próbált figyelni és megérteni valamit a román szövegből.
Az elvtársnőnek szép csengő hangja volt, az elején nem is volt baj, azt a szöveget ő is ismerte, hát szépen, kifejezően olvasta, de amikor a termékekhez, számadatokhoz ért, ott mindegyre belebotlott, kétszeri-háromszori nekifutásra tudta kiolvasni a tonnákat, mázsákat, de akkor boldog mosollyal nézett ránk: ’ Megszavazzuk? Én azt mondom, szavazzuk meg!’
Mi értetlenül kapkodtuk a fejünket: ’ Mi ezerkétszáz tonna? Legfeljebb nyolcvan. Vagy ez öt évre van? De hát nyolcvanszor öt sem annyi! És hogy-hogy kilencvenkét százalékos hatásfok? Az mire vonatkozik? Elméletileg is csak nyolcvanhét lehetséges, és mi nyolcvanhat és féllel számoltunk, illedelemből. Mi ez az egész?’
De a diri és a minisztériumi elvtárs sűrű bólogatása közepette csak felemeltük sorra a kezünket, határozatlanul, de fegyelmezetten, amolyan Orwell-i hangulatban. Szavaztunk.
Már az utolsó lapot tartotta a kezében a hölgy, amikor elsápadt, a minisztériumi elvtárshoz hajolva heves sugdolózásba fogtak, majd széles mosollyal ismét a terem fele fordult.
- Elvtársak, egy kis tévedés történt, mert véletlenül az elmúlt ötéves terv adatait olvastam fel, és akkor így a szavazás nem érvényes. Tehát újra kell az egészet szavazni, de hogy gyorsabban menjen, most csak a számokat mondom, és akkor szavazzunk újra! Rendben?
És elkezdte sorolni, hogy százhúsz, kétszáznyolcvan, ötven, kilencven, és közben ránk-ránk pillantott, mi meg néztünk értetlenül, fel-fel kaptuk a kezünket egy számadat hallatán, majd leengedtük, hogy ismét magasba emeljük tétován. Egy páran, akik már kialudták magukat, és friss erőben voltak, bátran feltartott kézzel várták ki a felsorolás végét, a többek meg ölükbe ejtett kezekkel csüggedten, éhesen, kimerülten várták, hogy vége legyen ennek a cécónak. Úgy nézhettünk ott ki, mint egy tudományos-fantasztikus film abszurd jelenete, ahol egy pár száz kiszuperált robot valamilyen delejes áram folytán bekapcsol, és automatikusan ismételget egy néhány akadozó, meghibásodott mozdulatsort.
Dühös voltam, és felháborodott, és megalázott, és kimerült.
Aztán ez is véget ért. Kezdtünk mocorogni, szedelőzködni, amikor a minisztériumi elvtárs kért szót, és belekezdett egy monoton mondókába, amire már senki sem figyelt, de mit volt mit tenni? Ültünk tovább fegyelmezetten, a kötőtűk újra munkához láttak, és a szuszogás is felerősödött. Jóformán észre sem vettük, hogy mikor ért véget a hozzászólás, és ült le az elvtárs, csak a diri integetését láttuk, hogy tapsolni kell, hát ismét lagymatag tapsba kezdtünk az első sorokban, míg a hátsó sorok folytatták a csendes tevékenységüket.
A díszasztalnál halkan egyezkedtek, hogy ideje bezárni a gyűlést és vacsorázni menni, Varga elvtárs felszusszanni látszott, hogy hál’Istennek őt, szerencséjére, most is kihagyták, amikor az addig unottan cigarettázgató Dezső bácsi intett, hogy szót kér, és meg se várta, hogy valaki rábólintson, már állt is fel, és megszólalt magyarul.
- Emberek, értsük meg egymást!
Talán ennyit, ha elmondhatott a rövid, alig húsz-huszonöt szavas mondandójából, amikorra már tisztán érezhető volt, hátra sem kellett pillantanom, hogy a teremben abbamaradt a kötögetés, szundikálás, és mindenki egy emberként őt figyeli. A magyar szó tette, vagy Dezső bácsi hangja, ami most ércesebben csengett, nem olyan fásult-rekedtesen, mint szokott, vagy ahogy ott állt felemelt bal kézzel, figyelmet kérve? Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mit fog mondani az öreg.
A diszkurzus minden rövidsége ellenére igazi retorikai műremek lett, hatásszünetekkel, hanghordozással és csattanóval együtt, amit nem hiszem, hogy most nekem sikerül majd írásban úgy visszaadnom, ahogy ott elhangzott.
Megpróbálom elölről kezdeni, hogy az a pár szó egyhuzamra hangozzék el.
Tehát, jobb kézzel intett az elnökség felé, hogy szót kér, de már támaszkodott is a jobb tenyerével az asztallapra, és állt fel, közben a bal kezét magasba lendítette kinyújtott tenyérrel figyelemkérően, és három másodpercnyi hatásszünet után kezdte: ... ... ...Emberek! ... ... ... Értsük meg egymást! ... ... Én is lopok, más is lop. ... ... ... Valahogy meg kell élni. ... ... ... ... De-e ... (itt a hang magasság egy kisterccel feljebb emelkedett, a tenyér becsukódott, csak a mutatóujj marad fenn parancsolóan és figyelmeztetően) De tartsuk be a mértéket!. ... ... Ennyit akartam. Köszönöm.
Ennyi volt. Ezzel le is ült, hanyag mozdulattal cigarettára gyújtott, és a gyufa lángja felett nézett körbe a teremben a megdöbbent arcokon, majd önelégülten hátradőlt a széken, és kifújta a füstöt.
Atya Úristen, ez mi volt?
Szűz Mária édesanyám, most mi lesz?
Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik.
Az öreg megbolondult.
Végünk van, most a fejünket veszik.
Ültünk mozdulatlanul, rezzenéstelenül, kővé dermedve.
Ezt nem ússzuk meg! Nincs olyan isten!
A díszasztalnál ülők is éppen ilyen mozdulatlanul, értetlenül néztek körbe, cikázott a kérdő tekintetük köztünk és Dezső bácsi között, majd végül a minisztériumi elvtárs fordult magyarázatért a mellette ülő részlegvezetőnkhöz.
- Cse, cse, cse zicse? Mi? Mit? Mit mondott?
Varga elvtárs a maga száztíz kilójába teljesen belesüppedve, a váratlanul rászakadt szinkrontolmácsi feladattól tűzpirosan és izzadságtól lucskos arccal kezdett dadogni a tőle megszokott folyékonysággal.
- Hogy, … ööö, izé, …ööö, hogy a … ööö, a fegyelem, …izé, ööö… a pártfegyelem, ….ööö a munkafegyelem, az… izé az fontos, anélkül nem lehet…
A minisztériumi elvtárs csodálkozó arcán egyre bőségesebben kezdett gyűlni a jóságos atyai mosoly a fordítás hallatán, majd lelkesen és buzdítóan bólogatni kezdett.
- Így van elvtársak, így van. De milyen igaza van! – és mélységes csodálattal eltelve nézett Dezső bácsira, akinek egyetlen mozdulatába tellett, hogy az egész gyár rezzenetlen figyelemmel kövesse a párttitkár minden szavát. - No, ez derék! Ez igen! De miért nem tapsoljuk meg? Hát megérdemli? Nem így van? Tapsoljuk meg! – és két kezével tapsot mímelve intett felénk.
És akkor berobbant a taps; zúgott, dübörgött, harsogott perceken át.
Tapsoltunk, tapsoltunk, tapsoltunk eszeveszetten.
Mit is? Dezső bácsi hülyeségét? Vagy a bátorságát, ahogy tojt az összes román elvtársra, díszcécóra? Ahogy hányavetin ki merte mondani a mindenki által tudott alapszabályt: valahogy meg kell élni. A mi gyávaságunkat tapsoltuk, hogy megúsztuk, most is megúsztuk? Túléltük, és semmi bajunk nem lett! A hirtelen-váratlan-elképzelhetetlen megszabadulásunkat tapsoltuk, a felismerést, hogy talán egyszer tényleg megszabadulunk?
Zúgott a taps, egy olyan vastaps, amit a kondukátor páros csak álmodott magának, de élőben soha nem hallhatott, hiába volt minden gyűlésen jelen az odarendelt tapsgépezet. No, ez volt az újságok által emlegetett viharos taps és tomboló taps összevont, élő bemutatója, ahogy mi lelkesen és egyre lelkesebben ütöttük össze egy eszement ritmusban a kezünket, majd hirtelen, mintha varázsütésre, szinkronba rendeződött mozdulatokkal tapsoltunk tovább egyre gyorsuló ütemben, hogy ismét szétágazzon százegy dübörgő vonulatba, és összeálljon újra és újra egyetlen hatalmas ritmusba.
Életemben akkor, először és utoljára, tapsoltam lángvörösre a kezemet nagygyűlésen.

*pityóka - burgonya
*Ám csevá ridikj. – Van egy kevés retkem.
Ám csevá szö ridik. – valamit meg kell emelnem.
Ám csevá la rinikj – Valami (baj) van a vesémmel.
Gheorghiu-Dej (Georgiu-Dézs) Románia elnöke volt 1961 és 1965 között
Trádgze- húzni, vonni, lőni (meghúzni a ravaszt)
Szálve – díszlövések
Szálváre – mentőautó, mentés
Száu trász ku tunul 21 de szálve – 21 díszlövést adtak le ágyúval.
Áu trász ku tunul 21 de szálváre - 21 mentőautó vontattak ágyúval.

Sötét hajamban fehér szálak.
Megfakult színe már a nyárnak;
lassan anyámhoz békülök.

Harsogó hangú apám csendje
visszhangzik bennem éjjelente,
amíg álomba révülök.

Elmentek rég. Döbbenten állok.
Gúzsba kötnek ezüst pókhálók.
Őszi szél jár az utakon.

Hull a levél, ahogy ők hulltak...
Nem leltem balzsamát a múltnak,
így hát a jövőt kutatom:

langymeleg ősz jön, bő szürettel,
vagy hideg, esős, nehéz ködökkel?
Jó lenne tudni?! Nem tudom…

Csak azt tudom: egy fehér télen
aláringok majd négy kötélen,
és hó fedi el a lábnyomom.