Egy délelőtt apró lelkük ideszállt a földre

Testük testemben növekedett hónapokon át

Egy újabb délelőtt a nyári nap előhívta őket

Azóta velünk élnek, így lettünk egy család

Eljöttek e világra törékeny kicsi lényként

Akkor még fél karomban elfért mindkét apróság

Megkezdték hát örökké tartó küzdelmüket a létért

Még nem tudták, hogy sírva kell hívjanak, ha fáj

Most már nagyok, okosak, és nem oly védtelenek

Erősek, két karom kell már, hogy nyúlhassak értük

Megtanulták, úgy járnak jól, ha hangosan követelnek

A fellegekig száll fel édes nevetésük

Nem tudom, m’ért markol szívembe fájón az érzés

Hogy elmúltak már az első hetek és hónapok

Amilyenek akkor voltak, már csak bennem élő emlék

Amelyet többé soha vissza nem hozhatok

Tudom, lesz sok új élményem velük, újabb csodák

Mégis siratom, ami múlik, ami elveszik

Ahogy látom majd minden rezdülésükben a változást

Úgy őrzöm szívembe zártan tovatűnő titkaik

(2012.10.21.)

Eddig reméltem és vártalak

Már csak álmodozom

Mint fogyó Hold a Nappal

én a sóhajoddal

úgy változom

Nem tudhatja azt senki

Milyen reménytelenül szeretni

ha nem élte át

Lehet-e valakitől így elvenni

Élte hajnalát?

Te meg mered tenni, neked szabad

Még ha megölsz is vele

Gyűlöllek, mert tönkre teszel

De élned, s szeretned kell

ez szívem szégyene

Bennem az imádatot látod

De még feloldani nem kívánod

Tán soha nem fogod

Én kétségek közt élek, hátha nem érted

A szerelem szent dolog.

Ezt nem mondhatom el senkinek

Mert a magamban elsírt könnyeket

Nem oszthatom meg veled.

Én kerestem valakit, mikor szükség volt rá

De éppen senki nem volt mellettem

Valami nagyon fájt, amit nem értettem.

Rájöttem, hogy egyedül vagyok

Senkim nem volt, ezért mindenki itt hagyott

Lapozgattam az emlékeimben

És semmi bizonyosat nem találtam az életemben

Csak múlnak a napok, telnek az órák.

Semmit nem ér, hogy gondolkodom

A szívem uralkodik a tudatomon

Ember vagyok, gyarló és becsapható

Én nem tudok magamhoz kötni mást

Mint aki maga is vállalja a tapadást.

Zűrzavar van bennem és körülöttem

Nem találom magamat önbennem

És a kiút csak egyre mélyebbre visz.

Bár lenne valaki, aki kimerít!

Azt mondják: sokat merek, pedig csak védekezem

Nem támadok, csak magam elé rakom a kezem:

Ne bántsatok, bánt eleget a holnap

Kiszívnak belőlem mindent, a remény szorongat.

Az álmaim élnek, de nincs hozzájuk közöm

Az éjjel termeli őket és a hiányzó életöröm

Egyik sem én vagyok, én csak vágyom a jóra

Egy őszinte, hozzám mondott szóra.

Mintha kiveszett volna az én-fajtám közületek

Magányosan egy ősrégi világot tengetek

Nektek rendetek van, én nem illek bele

Bár nem dobtok el, én kihullok nevetve

Az első perctől tudnom kellett volna

Egyik őszinte szó sem vezet jóra.

Üres vagyok, annyira, hogy megtagadom a hitem

Megváltoztatom a saját érdekem

Beadom a derekam még a férgeknek is

És teljesen hiába szédelgek itt

Barátom nem volt, eltűnt és nem lesz

Neked részed vagyok, akkor is, ha megvetsz

Majd 100 év múlva meg fogom érteni

Miért kellett ennyit elszenvedni

És ha még fogok tudni sajtolni könnyeket

Magamban fogok sírni, akkor is nélküled.