Csengődi Péter (csega) bejegyzései (36)

Sorrend
ALKOTÓ

A negyedik fal


„Egy színész a színpadon akkor »töri át« a negyedik falat, mikor játékában, mint a darab szereplője, valamilyen formában a nézőközönség tudtára adja, hogy tisztában van vele, hogy azok figyelik őt.”

(Forrás: Wikipédia)

 

A nézőtér üres volt, a színpadon egyetlen szék árválkodott. Egy színész jelent meg, borostásan, gyűrött ingben, szakadt farmerben, egy zacskó pattogatott kukoricával a kezében.  Leült a székre, arccal a nézőtér felé, és csak bámult előre. Néha bekapott egy-egy szem kukoricát.

Két fiatal hölgy jelent meg a bejáratnál. Oldaltarisznya volt a vállukon, tornacipőt hordtak és színes csíkos harisnyát. Arra gondoltak, ez valami kortárs színdarab lehet, performansz, vagy hasonló. Először csak az ajtóban ácsorogtak, várták, hogy hátha történik valami.

A színész mozdulatlanul nézett előre, és bekapott néha egy-egy szem kukoricát.

Egy fiú tűnt fel a kishölgyek mögött, haja hosszú és bozontos volt, kalapot tartott kezében, magyar népi minták voltak a felsőjén, szakálla nagyon ritka volt, mégis megnövesztette. Megkérdezte a hölgyeket, mi van odabent, mondták, hogy fogalmuk sincs. Arra a kérdésre, hogy akkor miért vannak még ott, azt válaszolták, hogy úgysincs hova menniük, és a színész bamba tekintete egyenesen mulatságos. Beszélgetni kezdtek, leültek a nézőtér közepére, és ott folytatták.

A színész mozdulatlanul nézett előre, és bekapott néha egy-egy szem kukoricát.

Három nő érkezett meg, kezükben kistáskákkal, lenge ruhában, magas sarkú cipőben, mindegyiknek frissen beigazított frizurája és hosszú műkörme volt. Valahol el kellett tölteniük még fél órát, de igazából már csak ücsörögni szerettek volna. Látták, hogy bent a teremben már ülnek és beszélgetnek, így ők is bevonultak, és az egyik sarokba ültek csevegni.

A színész mozdulatlanul nézett előre, és bekapott néha egy-egy szem kukoricát.

Egy öltönyös, aktatáskás férfi tért be, lement a fiatalokhoz, és megkérdezte, hogy milyen előadás megy. Elmondták neki, hogy fogalmuk sincs, a színész ezt csinálja már egy ideje, de talán a végén lesz valami csattanó. A férfi lesétált a legelső sorba, kiválasztott egy helyet baloldalon, levette a zakóját, az inge csupa izzadságfolt volt. Egyenes háttal ült le, ahogy kiskorában tanították neki, és türelmesen, szótlanul nézte a színpadot.

A színész mozdulatlanul nézett előre, és bekapott néha egy-egy szem kukoricát.

Egy csoport kisiskolás lepte be a folyosót. A pedagógusok panaszkodtak, hogy valamivel el kellene foglalni a gyerekeket, amíg a szüleik nem jönnek értük. Végül beküldték őket a nézőtérre, jobbra előre, hogy üljenek le ott, és maradjanak csendben.

A színész mozdulatlanul nézett előre, és bekapott néha egy-egy szem kukoricát.

Néhány kisgyerek nem bírt tovább egyhelyben ülni, és rohangálni kezdtek a sorok között, mások köpőcsővel lőtték a népi mintás fölsős fiút, aki összegyűrt papírlabdákkal válaszolt.  A sarokban ülő nők a zaj miatt egyre hangosabban tárgyalták, mi történt a műkörmösnél, miközben az aktatáskás mérgelődött, hogy nagy a hangzavar, nem tud az előadásra figyelni.

Fogalmuk sem volt, hogy ma ők a műsor, és a színész a közönség.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

1 óra, 5 év, mit számít...

1 óra, 5 év, mit számít...

Este tizenegy óra huszonnégy perc,
egyre ritkábban járnak a metrók.
Egy kisöreg igyekszik lefelé,
próbál időt nyerni azzal,
hogy sétál a mozgólépcsőn.

Végül az orra előtt megy el az utolsó.
"Újpest irányába már nem közlekedik
több járat" - szól a hangosbemondó,
"csak azok várakozzanak az állomáson,
akik Kőbánya felé szeretnének menni."

Leül a kisöreg egy székre pihenni,
most sajnálja igazán, hogy felment
még egy zsemléért az aluljáróba.
Ismerősökkel találkozott, rokonokkal,
munkát ajánlottak neki többször is,
és segített, ha valaki rászorult,
ezer köszönés, ötszáz kézfogás,
gyorsan elszaladt az idő.

Aztán éjfélt üt az óra,
a kisöreg végleg lehunyja szemét
a koszos, billegő, műanyag széken.

Kilenc perc múlva
megszületik egy gyermek.
Hajnali két óra, már cseperedik,
de még mindig túl fiatal.
Négy óra, már életerős férfi,
de a sínek még sötétek.
Háromnegyed öt, fény az alagútban,
megérkezik az első szerelvény,

Mégsem száll fel rá.
Úgy dönt, gyorsan felugrik
még egy zsemléért az aluljáróba.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Bújócska

Van egy szekrény a lenti szobában, 
ahova el szoktam bújni. 
Én még pont beférek oda, 
de öcsi nem tudja, hogy kell kinyitni. 

Remélem, 
anyu vesz majd egy nagyobbat, 
mert ezt nemsokára ki fogom nőni. 

Tegnap eljött hozzánk a tanító néni, 
és árulkodott rólam. 
Anyu utána le is szidott, 
azt mondta, hogy hazudni nem szabad. 

Amikor megkérdezem, 
hogy apu hol van, 
anyu mindig azt mondja, 
hogy elutazott, messzire. 

De én tudom, hogy nem mond igazat. 
Tegnap a szekrénybe bújtam a tanító néni elől, 
és ott volt apu cipője. 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ünnepi hangulat

Csak egy helyben állt,
belélegezte a hangulatot,
a karácsonyfa díszei
arcára szórták
a fény szilánkjait,
kitalálóst játszott
az aranyszínű szalaggal
átkötött csomagokkal,
érezte a fenyő
és a friss kalács illatát.

Közben az erős szél sürgette,
ideje tovább indulni,
de csak állt egy helyben,
bámulta a díszes kirakatot,
mint egy mesekönyv borítóját.

Nem volt annyi pénze,
hogy ünnepet vehessen magának,
de ma,
talán ma
valóra válnak a mesék is.

Kidobta a műanyag tányért,
amiben ingyen levest kapott,
zsebébe dugta a kezeit,
a balban egy gyufásskatulya volt,
a másikban meg épp csak
egy doboz cigaretta ára,
a bolt felé indult,
elképzelte az első slukkot,
a füst aromáját,
ahogy a légutait karcolja.

- Gyufát tessék!
- kiáltott mellette
vékony hangon egy kislány.

Odaadta az összes pénzét
egyetlen doboz gyufáért,
hátha a mesék,
bizonyos mesék
ma mégsem válnak valóra.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ahol a madár se jár

10843601086?profile=original



Látom a képzeletbeli kórót elgurulni előttem. Ide csak a legbátrabbak merészkednek. Arcomon borosta, nyakamban dögcédula, kezemen anyu keze, nyugtatgat.
 - Te következel, sápadt arcú! - szól hozzám Nagy Fehér Köpeny.
Bemegyek hozzá, felültet, a vallató lámpát az arcomba irányítja.
 - Naponta hányszor mos fogat? Milyen fogkrémet használ? Eszik csokoládét?
 - Doktor úr, az életemre esküszöm, igen!
Orálisan behatol, körbenéz, majd summáz.
 - Lyukas a foga.
 - És nagyon fáj.
 - Nyugalom, az a kórral jár. Be fogjuk tömni.
 - Ha már arra jár - teszi hozzá anyám -, akkor a száját is!
A doktor úr elmélyed bennem, belülről fúr meg, kitöm. Felegyenesedik, mosolyog.
 - Kész vagyok. Látom, maga is.
Felállok, elköszönök, megszédülök. Még időben elkapnak.
 - Azért adhatott volna egy érzéstelenítőt - dorgáltam a doktor urat -, mielőtt átnyújtotta a számlát.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Rongytörlés

"de ez már olyan távoli
mint az a rövid mozdulat
ahogy a törlőrongyot
a polcon hagyod"

-- Kókai János --

 

(Elképzelem, hogy)
Már szinte mindent leselejteztél,
amihez valami közöm volt.
A szárított rózsákat már aznap kukába vágtad,
hogy összevesztünk,
a pólóddal, amit utoljára simítottam rajtad,
már csak port törölsz,
és megannyi apróság esett ügyetlen
mozdulatok áldozatául.
Egy dísztárgy maradt csak a szekrény közepén,
amit még külföldről hoztam neked,
annyira beleivódott a nappali hangulatába,
hogy hiába léptél be s ki milliószor az ajtón,
észrevétlen maradt az évek során,
azzal, hogy pont szem előtt volt.
Épp azt a polcot takarítottad,
és mikor a kezed alá került,
furcsa érzések fogtak el.
Levetted, és leültél egy fotelba,
hogy átgondold őket.
Közben a koszos rongy úgy állt a helyén,
mintha azt kaptad volna tőlem emlékbe

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Apa és fia



Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.

 

Család: háborgó lelkek fogsága.
Fogadkozások, fogantatások,
testvéri szeretet szülők között.

 

Öcsivel bújócskáztunk.
Látlak! – mondtam. Az ajtó mögött volt.
Nem látsz! – mondta. Betakarta a szemét.
Nekifutott az ajtónak. Koppant.
Nem látok! – mondta. Még mindig fogta a szemét.

 

Nagy tenyérben a kicsi:
pótköldökzsinór.

Érzelemhíd,
apró pókfonálrezgések.

 

Öcsi meglátott.
Nem látlak! – kiáltott. Betakarta a szemét.
Elfutott.
Pedig nem is bújócskáztunk.

 

Lét és nem lét közötti
tiszteletkörök.

A test kapu. A test kontúr.
Lélek-manifesztáció
vizuális összegzése.

Visszapillant, ó, a tükör.

 

Öcsi gyertyát gyújtott fölöttem.
Biztos mókás volt, mert kuncogott.
Anyu nem szeret gyertyázni. Ő sírt.

 

Monoton morajt megszakító,
pillanatsűrű ítélkezés:
karambol.

Impressziókoncert,
lélekzuhanás.

 

Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Aztán belénk jött a kocsi.
Ő elhallgatott, én sikítottam.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A hiány helye

 

 

  (Széll Zsófia verseire)

 

A sápadt tapétán
egy téglalapnyi élénk folt,
egy képnek a lábnyoma,
amit magaddal vittél.
A hiány kontúrokban
fejezi ki magát:
Ez nem üresség, szólít meg,
ez a kép helye.

 

Elnevezhetem, eltakarhatom,
a hiány rejtve is hiány marad.
Ha a falat is elvitted volna,
és nem állna ott emlékeztetőül,
a látvány sem ragadna tüdőn,
amikor a szobába lépek.

 

Talán már a képen sem vagyok,
csak a helyem melletted,
fal híján szekrénynek döntve.
Jó is, ha nem leszek valami,
ha úgy gondolnál rá,
hogy a semmi hiánya.

 

[***]

 

A lencse, a pupilla is,
összegyűjtik a pillanat fényeit,
hogy meg lehessen örökíteni,
amikor bekattan valami.
Film híján papírra vetem
gondozatlan soraimat.
Íme, a fénykép sötétben,
az írás olvasólámpa alatt születik.
Oldalak, másodpercek alatt,
Az eredmény mégis
alig ad vissza valamit.
Hát,
rajzoltam neked keretet.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A fodros ruha

A lány még aludt, a fiú puha érintésekkel ébresztette fel. Kinyitotta a szemét, álmosan dörzsölgette a szemeit, próbált észhez térni, és felfogni, hol van, mi történik vele.

- Nézd! – szólt a fiú, a kezében egy ruhát tartott – Neked hoztam.

- Istenem, ez gyönyörű! – kiáltott a lány, és egy pillanat alatt felpattant. Megfogta a ruhát érezni akarta a kezei között, hogy valóságos, hogy nem csak álmodik – Ez csodálatos! Köszönöm szépen! – Magához szorította, nézte, hogyan állna rajta, miközben ujjaival a fodrokat cirógatta.

- Ó, a fene vinné el! – mérgelődött a fiú, és felemelte a ruha alját – El van szakadva.

- Nem baj, nem számít – simogatta a lány a fiú letört arcát – Gyönyörű ez a ruha. Fel is próbálom azonnal!

Már bugyira vetkőzött, amikor egy rendőr odajött hozzájuk, és ordítani kezdett.

- Mit képzelnek?! Itt vetkőzik, mindenki előtt?

- Mi köze magának ahhoz? – üvöltött vissza a fiú.

- Csak fel akarom próbálni. Mégis hova mennénk? – kiáltott a lány is.

- Nem tudom, de most elmennek innen! Tünés az aluljáróból! – folytatta a rendőr, és elővette a gumibotját. A pár felszedett a földről mindent, amit tudott hirtelen, és a maradékot hátrahagyva a lépcső felé siettek.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Macska-messiás

Mária azt mondta, még szűz. A háztömbben lakók viszont emlegették, hogy napról napra gömbölyödik a pocakja. Aztán hirtelen lement róla a nagyja. Hiába faggatták, mi történt, a tizenhét éves lány riadva futott el. Feljelenteni nem akarták, mert tudták, hogy nehéz időszakot él meg, az apjával pedig senki sem mert beszélni, amióta a felesége elment, ha nem is minden este, de legalább másnaponta beült a kocsmába, két sarokra a lakásuktól, és haza már igen agresszív hangulatban járt.

A Heródes utcai sikátorban egy hajléktalan apró szívdobbanást hallott a horganyzott kukák közül.

Szinte hordhatatlanra szakadt tornacipőt viselt, egy ingyen reklámsapkát, valamelyik informatikai cég emblémájával, de ezen kívül csupán egy lepelbe volt burkolózva. Talán fehér lehetett annak idején, de koszos volt és foszlott, mintha több ezer éves lett volna. Szakálla hosszú volt, töredezett, és helyenként csimbókos, arcán a bőr emitt kipattogzott, amott elfertőződött. Követte a hangot, nem is a hangot, már nem hallott semmit, a megérzéseit kereste magában, hátha segítenek. Esetlen mozdulataival lerántott nagy zörejjel egy amúgy is félrecsúszott fedőt, benyúlt a szemetesbe, és saját meglepetésére emelt ki onnan egy újszülött csecsemőt. Nem volt pulzusa, nem szuszogott, törékeny kis élettelen test volt már.

Magához ölelte, büdös testéhez, és úgy szorította, mintha szeretetével akarna ölni. Aztán megbontotta fogását, kinyitotta hatalmas tenyereit, és egy apró kölyökmacska feküdt benne. Elvitte egy akkortájt megellett macska alomjába, és a többi kicsi közé tette. Az anya először vonakodott befogadni a csöppséget, de miután megbizonyosodott róla, hogy életre való, saját testéből etette. Éveket adott neki, macskaévekben számolva harminchármat.

Hónapok teltek el, Mária magányos volt. Pletykák terjengtek róla, a környékbeliek nem álltak szóba vele, apja sem volt kellemes társaság. Befogadott egy macskát a Heródes utcai sikátorból, és fiaként szerette.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Az elavult város

Kiveszem egy perce a fülhallgatót,
hagyom hogy belémigya magát
az elavult város zenéje,
ahogy a kereplő teherautók ritmusára
szólózik a nyikorgó villamos,
és vén koldus vokálozik
egy korhadó fapadon.

Elavult város Budapest,
megőrzi a nyomod a lehullott vakolatban,
a járdákra mosott sárban,
tenyered, ahogy a piszkos falnak dőlve
akaratlanul megtisztogatod.

Elavult város ez a Budapest,
és keresztül vágja egy zöld folyam,
beteg a Duna, penészes, fekélyes,
urbánus szemét karistolja az alját.

Omlásveszélyt jelző szalagok,
kátyúk, vizeletszagú aluljárók,
Budapest elavult város.
A kiemelkedett házakat,
mint röghegyeket,
az idő tömzsi ujjaival
morzsolgatja zavartalanul.
Levesz egy-egy darabot,
és a törmeléket
a kőmadarak elé szórja.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Na!

A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.
- Vettél?
- Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.
- Olyan izét.
- Mizét?
- Ami ebbe kell.
- Mibe?
- Gyere már!
Az asszony is besétál a konyhába, majd mikor meglátja a teát, az egyik alsó polcból kivesz egy bontatlan csomag cukrot.
- Ezt? – kérdezi a férjétől.
- Ezt.
A férfi idegesen cukrot szór a csészébe, majd ahogy letenné, felborítja a teát, és az kiömlik a földre.
- Ba… Ku… A fra…
- Csönd legyen már! – ordít rá a nő – Hozd inkább azt az izét!
- Milyen izét?
- Az izét! Na! Azt.
- Mit?
- Na!
- Na!
- Tudod!
- Nem tudom!
Az asszony megelégeli, és még hangosabban ordibál.
- Azt az izét, amivel így csinálsz, hogy felizéljed azt a vackot!
- Ja, hát azt mondjad! – kap észbe a férj, kiszalad a felmosóért, majd feltörli vele a kiömlött teát. Végül nekitámasztja a szekrénynek, és kifelé indul.
- Elmegyek.
- Hova?
- Tudod…
- Nem.
- Na!
- Na!
- Amit tegnap este mondtam.
- Ja… délután.
- Igen, délután.
- Jó. Addig főzök.
- Mit?
- Olyan izét?
- Az mi?
- Tudod, amikor van az a valami, és akkor körben az a sok kis apró micsoda.
- Ja… az nagyon jó! Na szia!
- Szia!
A férfi elindul otthonról, és bemegy a hivatalba. Odasétál az első szabad ablakhoz, és így köszön:
- Egy olyan izét szeretnék!
- Egy micsodát?
- Egy olyan izét, amire rá lehet izélni a… tudja mit…
- Mi baja van? Mit akar?
A férfi körbenéz, majd egy halom papírra mutat rá.
- Azt, na!
- Azt?
- Azt.
- Munkakeresői regisztrációs űrlapot?
- Azt, hát!
- Jól van – sóhajt fel a hivatalnok – Vezetékneve?
- Péter.
- Keresztneve?
- Péter.
- Péter Péter? – néz fel furcsán a hivatalnok.
- Igen.
- No fene… Foglalkozása?
- Író.
- Író?
- Igen, regényíró.
- Na ne etessen! Maga? Író?
- Igen.
- És miről írt utoljára?
A férfi röviden elgondolkodik, majd mesélni kezd.
- Hát izé…

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Széll Örs

Ismeretlen névtábla jelzi
  a kettes metró bejáratát.
Hiába a nyugat az új irány
  - a fő széljárással szemben -,
  ez a tér nekem Moszkva marad.
Felszállok a szerelvényre,
  sehol egy mosoly vagy könny,
  merev, szürke arcok inganak
  a kocsi monoton ritmusára.
Megszokásból bámulok ki az ablakon,
  két megálló között
  véletlenül eltelt egy év.
Unottan himbálódzom a fogantyún,
  mint egy füstölni való darab sonka,
  pácolódom a többiek
  sós izzadságának szagában.
Örs vezér tere, végállomás,
  az emberek türelmetlenül szállnak le,
  mintha lekéshetnék a megérkezést.
Egy fenn felejtett, idős nénike
  szundít az utolsó ülésen,
  tesz még egy kört a megálló körül.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Apám kabátja

Felsír rácsos kiságyában az ősz,
a hideg felzabálja a várost.
A régi kabátom elszakadt,
az újak a fizetésnapot várják.
Örököltem egy jó-lesz-még-szekrényt,
megszolgált ruhák idősotthonát,
a mélyéről előkerül egy füstszagú,
kopott-foltozott bársonykabát.

Didergő emberalakok az utcán,
nincstelen időmilliomosok
és elkeseredett örömlányok.

A dohánybolt előtt ácsorogva
ritkuló hajamat hátrasimítom,
nosztalgia a bozontos időkre.
Kezem a kabátzsebben melegedik,
s miközben a kirakatban pózoló
cigaretta illatáról hallucinálok,
beleakad egy fél doboz Kossuth.

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Háziállat a plafonon

A felső szomszédom egy pók.
Azt hazudtam mindenkinek,
a szúnyogok miatt tartom,
de csak lusta voltam kiűzni.
Folyton lestem a háló-szobáját,
na nem kukucskálni akartam,
féltem, hogy egy nap megismer
egy szőrös, nyolc lábú lányt,
aki olyan szerelmes lesz,
hogy maga alá petézik.
Nem tudtam, hogyan kell
egy pókot ivartalanítani.
Egyik napról a másikra eltűnt, 
csak egy hálófoszlány leng
a karnison. Rám unt.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Futás!

Egy kisvárosban éltem, Kiskőrösön. Annak is a szélén, szemben a Kurta Kocsmával. Az ablak előtt, a radiátorra támaszkodva figyeltem az Odakintet: a kiüresedett utcákat, a fagyott földet, a parkoló kocsik deres szélvédőjét. Azt kellett volna gondolnom, hogy a falak megvédenek a hidegtől. De nem ezt gondoltam, azt gondoltam valójában, hogy a falak bezárnak. Hirtelen úgy éreztem, hogy ki kell mennem a szabadba, hát felöltöztem, és sétálni indultam.
Először türelmesen lépkedtem, egy lassú ütemben, hogy ne melegedjek ki a vastag kabátomban. Zavart, hogy milyen sok idő, míg elhaladok egy-egy ház előtt. Gyorsítottam a tempót, kocogni kezdtem, végül rohantam, hogy minél messzebb, minél távolabb jussak. Már jóval elhagytam a városvégi táblát, amikor elfogyott a levegőm, és meg kellett állnom.
Elkeseredtem, hogy volt egy pont, aminél nem juthattam tovább. Innen vissza kellett fordulnom, ha csak nem akartam az átizzadt ruhákban megfázni. Beláttam, hogy átmehetek egy másik városba, egy másik országba, vagy esetleg egy másik kontinensre is, mindig lesz egy pont, ahol vissza kell fordulnom. A kényszerek, a belül feszülő erők mindig szabnak nekem egy határt, amit már nem fogok tudni átlépni. Ha egyszer valami csoda folytán kilőnek az űrbe, valamikor el fog fogyni a levegő, az élelem, vagy az üzemanyag. Börtönben élek, csak az a kérdés, hogy mekkorában.
Aztán a gyermekkoromra gondoltam, a szinte állandóan a négy fal között töltött évekre. Hogy egészen addig nem voltam rab, amíg nem vágytam a túloldalra.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Kémia

Az
ember olyan, mint az ion, mert hiányos és magányos,
hozzá illő társat keres, 'ki aranyos és arányos,
idővel a pár megindul, egy másik párhoz csapódik,
alakul a molekula, s ahogy tovább folytatódik,
a csoportból csapat lesz majd, a csapatból pedig csorda,
gyűlik-gyűlik a gyűlölet, végül elszakad a korda,
hömpölyögni kezd az utcán, akár a kiömlött vegyszer,
a tömeg vak, a tömeg vad, a tömeg pusztító fegyver.

Olvass tovább…