Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve, de vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.
Mégis, néha még
kapaszkodom semmibe hajló
álmaimba, és fojtott indulattal
kérdezem: miért hagyott
remények nélkül a hatalmasnak,
jóságosnak hitt Isten?

"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*

Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,
- betöltetlen űrt - ringatni dalomban.

Fény elől bujdosok fagyos-hófehéren,
átlényegülve rideg, zord Időben
kínná kövesedett, jeges fájdalommá.

Végeláthatatlan lélek-útvesztőkben,
magzatként hordalak versemben, időtlen',
fájdalomköveken sírlak verssorokká.

*Folytassa pályázat. /Idézett sorok: Babits Mihály - A lírikus epilógja/ részlet/

Emlékszel?
Tűzliliomok égtek a kertben
kezedért nyúltam lassan
a beszédes csendben meglapult
egy maroknyi vallomás
félszeg gondolat
feleslegessé váltak
akkor a szavak csak egyetlen
halk mozdulat volt
ami fontos maradt a szótlan estből:
egymásba font kezünk kerekre forrt
majd lomhán elnyúlt  árnyéka
ami sokáig mozdulatlanul
megbújt a hintaszék alatt
aztán jött az a különös pillanat
a holdfényben megláttam újra
lángoló arcodat
szemed tükrén a fény cikázva
hirtelen átszaladt
tűzliliomok égtek a kertben
a csillagok alatt.

(WORDSWORTH, William (1770-1850)
TÁNCOLÓ TŰZLILIOMOK c. versére