Mézszínű asszony a múzsám
- negyed évszázada már -
Az Ő szerelme burkán
nincs semmilyen határ...
Mézszínű asszony a nőm,
s a nap, ha pirítja,
bőre forró, mint a főn,
haját bodorítja.
Akácméz szín az egész teste.
Nem is bőr az, hanem bársony!
A természet jól kicselezte,
ebbe öltöztette nyáron.
Vaddohány - virágméz árnyalattal
Hosszú sörénye koronája,
porcelán füleit gonosz akarattal
minduntalan bugyolálja.
Tenger az, mely a partra hullámot ver,
festetlen arcát, mint ráma egy képet
beszegni mer,
De nem haragszom érte, gyönyörködöm.
Beletúrok néha fojtott szenvedéllyel,
s amíg vár a számtalan öröm,
ez méltó elégtétel.
Nem csak színe méz, az illata is az,
az íze is, unni lehetetlen nektár,
s mint az incselkedő, játékos tavasz,
néha elfut egy picit, de aztán megvár.
A múzsám - a mézszínű asszonyom -,
ránctalan képet hordoz bennem,
bársonyán pusztul, kiég a gyom,
nem él meg a tökéletesben.
Annyi mindent elvett tőlem az Isten,
de megszánt, s nem koncot dobott;
Egy mézszínű múzsát,
s vele ezernyi boldog pillanatot.
Herczeg Zoltán bejegyzései (3)
Sorrend
Hogy ropog! Figyeled?
- szűz a lelke még -,
olyan jó, olyan jó szag
van, ahogy megnyílik az ég.
Hátrahajtom fejem, úgy állok
csiklandva csipked a sok pihe,
ártatlan hullottak pillámra
fentről, - a semmibe.
Nincs céljuk, csak útjuk.
Ezer tűként szúrják át az eget,
s mielőtt bőrömön cseppekké lesznek,
mind kissé megremeg.
Spike, a loncsos korcsom
- Ő kísér e korai sétán -,
akár egy szöcske, ugrál a hóban,
amikor megáll, mint Istenére, néz rám.
Leguggolok hozzá,
fejét hízelkedve az ölembe fúrja,
ez a - bárhová - kóborlás,
a boldogság - szinte - giccses útja.
Úgy lépkedünk a fák között,
ahogy azt teszi két régi, jó barát,
utunk a fehér horizontba vész,
ragyogása ezernyi fény-karát.
Szavak nélkül, egyszerű csenddel,
nehézzé ázott bundáink alatt,
s e békében, a hajnali ég rejtekében,
élvezzük a ránk hulló havat.
