Horváth Géza bejegyzései (8)

Sorrend
ALKOTÓ

Asszonyok utószezonban

12405096290?profile=RESIZE_584xEredendően irodalmi forgatókönyvnek indult, de menet közben meggondoltam magam. És az maradt, ami... lerövídített verzióban.
----------

Szeptember első hete, utószezon. A szigeten ez idő tájt mindig fúj a szél, néha erősebben is, mint ahogy a vendégek szeretnék. A szélformázta fenyőfák érdekes alakzatúak, meghajolnak mind sorban, egyformán az uralkodó szél akaratának. A parti sziklák alacsonyak, a köves partszakasz nem strandolásra való, helyette sétányok hálózzák be a környéket, melyeket az idetévedt látogatók előszeretettel igénybe is vesznek. Sirályok lebegnek a szél hátán, némelyikük sebesen a vízbe csapódik, majd zsákmánnyal repül tovább. Távolban, egészen messze halászok vetik ki hálóikat, ellátják majd a sziget halpiacát friss hallal. A tenger végtelen látóterében néha hajók tűnnek fel. Tengerjáró hajók ezek, amelyek bizonyára egy kereskedelmi útvonal mentén haladnak. Érezni a tenger illatát, ami nem felejthető el soha.
 
A fény-árnyék, a fehér és fekete árnyalatai dominálnak; nem messze a parttól, kissé magasabban egy panzió látható, mintha örök idők óta ott állt volna. 
 
 
Első nap 
 
Valerie a teraszon áll, az egész partszakaszt belátja. Fekete napszemüveget visel, nyaka köré tekert kendőjét ügyes mozdulattal a fejére köti, pontosan úgy, ahogy régen volt divat. Erőteljes szél uralkodik, szemből az arcába fúj, egész teste megborzong, jól kivehetők idomai. 
Női hang szólítja meg a háta mögül. Valerie kissé bosszús érte, mert nincs kedve beszélgetni senkivel. A nő harminc év körüli, kissé fiatalabb nála, alacsonyabb is. Karcsú testén feszül a farmer és a póló, vállig érő hullámos hajába belekap a szél. Szemei a szokottnál közelebb ülnek egymáshoz, érdekesebbé téve arcát.
Szimpatikus – gondolja Valerie. Így szokta osztályozni az embereket: szimpatikus vagy nem szimpatikus, illetve szép vagy nem szép. Ezek az első dolgok, amiket minden esetben megállapít valakiről.
- Marie-nak hívnak – üdvözli, majd határozottan nyújtja kezét. Valerie elfogadja a barátságos közeledést, már el is szállt a mérge:
- Valerie.
Marie meglehetősen közvetlen, úgy kezdi a beszélgetést mintha régről ismernék egymást, akik régen találkoztak, vagy mintha csak egy doboz cigarettáért szaladt volna le a társalgóba, és éppen most térne vissza.
- Tegnap érkeztem. Megfogadtam, hogy minden évben visszatérek és itt töltök néhány napot. Szeretem ezt a szigetet ilyenkor utószezonban. Mindig magam jövök, szükségem van kikapcsolódásra. A férjem eléggé elfoglalt ember. Ha hívnám, sem jönne. Dokumentumfilmeket rendez. Most valahol a Harmadik világban forgat. – Marie nagyot szippant a sós levegőből, és mintha egy pillanatra habozna, így fejezi be az önkéntes bemutatkozást: – Én meg galériát vezetek, és modern képekkel foglalkozom.
Valerie felkapja fejét, kissé másképp tekint Marie-ra, mivel maga is fest, bár többnyire csak akvarelleket, még akkor is, ha sokan nem ezt tartják az igazi festészetnek.
- Valóban? Érdekes lehet!
- Tudja, a férjem mellett nem kellene dolgoznom, de akartam valami hasznosat kezdeni magammal – folytatja Marie. Máshoz nem értek, csak a művészetekhez. Nekem való elfoglaltság. Sok festő ismerősöm van, így nem nehéz fenntartani a galériát, és az eladással sincsenek problémáim.
Valerie arra gondol, hogy rengeteget fecseg ez a nő, de valamiért mégsem idegesíti, sőt, inkább van a hangjában valami kedvesség, ami megnyugtatja; ezen maga is meglepődik. Soha nem volt igazi barátnője, az iskolás éveiben valamiért megpróbálták mindig kirekeszteni. Az egyetemen hasonló volt a helyzet, pedig az elején igazán igyekezett megnyerni a többiek bizalmát. Volt a csoporttársai között néhány lány, akivel szívesen barátkozott volna, de erőfeszítései kudarcba fulladtak. Egy idő után feladta, és bele is törődött.
Újból Marie rázza fel a gondolataiból:
- Vacsorázzunk együtt valamikor, talán holnap, mert ma már fáradt vagyok az utazástól! Három órát autóztam, aztán a hajó is... Van egy kellemes vendéglő a faluban, tavaly rendszeresen jártam oda. Jól főznek. Még nem is kérdeztem, volt már a szigeten, vagy először jár itt? 
- Először vagyok – válaszolja tömören Valerie, s próbál kedvességet belecsem­pészni hangjába, de nem sok sikerrel. Marie ügyet sem vet rá, hogy a válasz nem sikerült kedvesre, nem zavartatja magát, s mint aki lezártnak tekinti a témát, kijelenti:
- Akkor holnap este hétkor találkozunk a hallban!
- Rendben, hétkor – adja meg magát Valerie, de nem tudja, örüljön-e újdonsült ismeretségének, mert valójában azért jött erre az eldugott helyre, hogy átgondolja eddigi életét és pihenjen. Úgy dönt, mégsem viselkedik elutasítóan.
 
 
 
Második nap
 
A tágas, földszinti ebédlő széles ablakai a tengerre néznek. Valerie az egyik ablak előtt ül. Valahol rádió szól, mondják a híreket, majd az időjárás-jelentés verőfényes napot jósol.
 
Valerie befejezi reggelijét, feláll, bólint a pincérnek távozás közben, majd úgy dönt, át sem öltözik, elindul felfedezni a vidéket. Keskeny gyalogút kanyarog lefelé a panziótól, azon kell haladni, majd elfordulni a falu irányába. A sziget másik oldalán teljesen más kép fogadná a látogatót, ahol igazi homokföveny terül el több kilométer hosszan, és két kisebb szálloda is épült pár éve a fellendülő turizmusnak köszönhetően. Valerie mégis a családias panziót választotta, amikor a szigetre érkezett, úgy gondolta, nem akar nyüzsgést maga körül. Most is inkább a sziget belseje felé veszi az irányt, hogy elkerülje a szállodákat összekötő bazársort. Ilyenkor már az árusok töredék áron is képesek túladni portékáikon, de az olcsó vásárlás lehetősége cseppet sem izgatja. Ezt a szórakozást meghagyja a valódi turistáknak, magát nem sorolja közéjük.
Fehérre meszelt házak tűnnek fel előtte, majd a falu közepén, egy árnyas téren kis presszóhoz ér. A napernyők alatt a felszolgáló szemmel láthatólag unatkozik. Valerie leül az egyik kerti asztalhoz, ahol jól belátni a teret. Limonádét rendel, majd cigarettára gyújt. Helybeli férfiak iszogatnak a pultnál, az egyik valamit mesél, a többiek mulatnak rajta, majd nagyokat nevetnek. Észreveszik Valerie-t, jól meg is nézik maguknak, de nem viselkednek tolakodón. Egyikük a zenegépbe érmét dob, régi sláger dallamai csendülnek fel. Ezek az emberek, amikor majd elmennek innen, munkába állnak. Bizonyára valamelyik üdülő alkalmazottjai, esetleg szállodában vagy hajón dolgoznak. Kissé irigyli őket, olyan gondtalannak tűnnek. Újból rendel, de most kávét, majd pár perc múlva újabb cigaretta következik. Magasabban jár már a nap, lassacskán megtelik a kerthelyiség vendégekkel, a felszolgáló most már sürög-forog. Eszébe jut Marie és a vacsorameghívás. Arra gondol, hogy nem volt a legszerencsésebb engedni neki, de most már sokkal kellemetlenebb lenne kimentenie magát, és emiatt idegességet érez. Valerie int a pincérnek, gyorsan fizet, majd megindul a móló felé. Abban reménykedik, hogy ott nem zavarja majd senki...
 
Esteledik. Kellemes vendéglő, ilyenkor már nem tolonganak az üdülők a jobb helyekért. Marie és Valerie az egyik hátsó asztalnál ülnek, szemben egymással. A fény-árnyék, a fehér és fekete árnyalatai töltik be a termet.
 
Vacsora közben Marie viszi a prímet, észre is veszi a másik szótlanságát. Ráteszi Valerie asztalon nyugvó kezére a sajátját – „Valami baj van?” – kérdezi tőle, de Valerie csak szelíden mosolyog, ellenkezik; Marie nem hisz neki, tovább kérleli: 
- Beszélj valamit magadról! Én csak fecsegek, be nem áll a szám, te meg jókat hallgatsz. Kérlek! Szeretnélek megismerni.
 
Valerie arca premier plánban. Intelligens, nyílt tekintet. Mosolyát mára a csalódások fanyarrá érlelték, haja úgy van fésülve, hogy árnyékot vet arcára.
 
Valerie a sajátján érzi a másik hűvös kezét, amely anyjáéra emlékezteti, neki volt ilyen hűvös és megnyugtató keze, s miközben ezekre a dolgokra gondol, érzi, hogy feszültsége kezd engedni. Szeme előtt képsorok jelennek meg a gyerekkorából, majd megint anyjáról, akit nagyon szeretett, meg apjáról, aki nagyon korán elhagyta őket egy másik nőért.
 
Valerie arca profilból, sziluettje jól kivehető. Átszalad rajta a szigetre érkezését megelőző epizód. Mesélni kezd:
 
Egy autó ajtajának csapódása hallatszik, Valerie felfigyel rá, és izgatottan az ablakhoz lép, de ez az izgatottság valójában most haraggal és megkönnyebbülés érzésével keveredett állapot. Elhúzza lassan a függönyt. Kikémlel, látja, hogy lent az utcán férje száll ki egy taxiból. Csak néhány másodperc és már ott fog állni előtte, vele szemben, megint mentegetőzni fog, ahogy szokott. Vajon most mivel áll elő? De mindegy. Fejéhez vágja végre a felgyülemlett indulat szavait. Tudja, hogy nehéz percek következnek, de már elhatározta magát, nem fog meghátrálni. Többet nem fél tőle.
- Hol voltál? Már éjjel fél tizenkettő! – kezdi indulatosan, amikor férje megjelenik az előszobában, s kabátját a helyére akasztja, de érzi, hogy elvetette a sulykot, szavai élesebbre sikerültek, mint ahogy szándékában állt. De ezeket a szavakat nehéz irányítani, hogyha a harag ennyire felgyülemlik az emberben. Majd így folytatja: – Megfeledkeztél egy aprócska dologról, hogy ma kellett volna elmennünk a kiállításom miatt. Neked nem számítanak az ismerőseim! Azok, akik szívességet tesznek nekem. Tudtad jól, hogy mennyire fontos nekem ez a találkozó, és azt is, hogy nem mehetek egymagam. De kénytelen voltam! Magyarázkodnom kellett és hazudnom, miattad!
- Ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből. Nagyon zűrös napom volt ma.
- Akkor tényleg zűrös lehetett, mert éjjel fél tizenkettő van!
- Mi nem tudunk úgy beszélni, hogy ne bántsuk meg egymást? Jól van, beismerem. Késő van egy kicsit, de hazafelé jövet összefutottam valakivel. Nem tudtam kitérni előle.
- Mindig összefutsz valakivel, vagy csak kitalálsz elfoglaltságot, hogy ne kelljen megjönnöd. Mondd! Miért teszed ezt velem?
- Nem teszek én semmit! – s most már férje is felcsattan. – Próbálom végezni a munkámat, ahogy te is a sajátodat. Igen! Lehet, hogy kimaradok néha, de az elmúlt néhány évben igazán nem volt jellemző.
„Csak újabban egyre gyakrabban” – gondolja Valerie, de nem mondja fennhangon. Hogy ne engedje férjét megint felülkerekedni a vitában, amiben mindig jobb volt nála, hozzáteszi: 
- Melletted rosszabb, mintha egyedül élnék.
- Ne tégy szemrehányást! Ehhez már túl fáradt vagyok.
- Nincs benned gyöngédség, nincs benned figyelmesség, nincs benned semmi testi vágy irántam. Legalább ismerd be az igazságot!
- Miféle igazságot? Az én igazságomat? Vagy a te igazságodat? Amúgy teljesen mindegy, hogy kinek van igaza, amikor csakis a végeredmény számít. Semmi más. És te tudod, hogy mi az.
Valerie tudja, de kimondatlanul is szíven üti, hiszen végigcsinált minden vizsgálatot, hogy gyerekük születhessen.
- Eltávolodtál tőlem, mert nem tudok gyereket szülni neked. – Kimondta végre, olyan régóta feszíti már, olyan régóta szeretné a férje fejéhez vágni, de valamiért félt; talán a végső következményektől, attól, hogy férje kifordul az ajtón, és soha többé nem látja. A szája is kiszáradt, remeg, próbálja csillapítani magát.
Férje nem válaszol. Nem válaszol most sem, ahogy szokott, amikor Valerie-nek igaza van.
Különös, hogy a felszínre tört indulat milyen elemi erővel hat, s újra ellenségekké tette őket. Valerie egy lüktető, vérző seb. Levegőtlenné vált számára a helyiség a feszültségtől, szinte fulladozik. Megalázottan és kétségbeesetten megindul a másik szoba felé. Érzi magán férje tekintetét, ugyanakkor ezzel párhuzamosan valamiféle megkönnyebbülést is érez; örül, hogy túl van rajta. Ma este is külön alszanak majd, mint rendesen, ahogy az utóbbi évben többször is előfordult, amikor veszekedtek, de azt is tudja, hogy ezután már mindig így lesz. 
Másnap délelőtt Valerie csomagol. Gyömöszöli bőröndjébe a ruháit, minél több férjen bele. Szipogni kezd, de hamar erőt vesz magán. Férje korán reggel elment otthonról, ezért most nem kellene kapkodnia, de mozdulatai idegesek, gyorsak, mintha hamar túl akarna lenni az egészen, hogy ne legyen idő megváltoztatni az elhatározását. Előző este, amíg várta férjét, kezébe akadt egy utazási iroda kiadványa, abban olvasott a panzióról. Most újra megtalálta, és lapozgatja. Eldönti, hogy nem az anyjához megy, hanem egy szigetre utazik...
 
- Így kerültem ide. Csak egy cetlit hagytam néhány sorral, hogy ne kerestessen – arcát mintha keserű bánat torzítaná el, majd fátyolos hangon fejezi be: – most már belelátsz az életembe.
Marie megértően hallgatott, nem szólt közbe, hagyta kibontakozni Valerie-t, majd a végén megszólal:
- A fiam négyéves korában meghalt betegségben. Kedves, most azt mondanám, hogy cserélnék veled, ha lehetne, mert egy gyermek elvesztésénél nincs borzasztóbb, amikor a szülő temeti gyermekét, annál nincs kegyetlenebb a világon. – Marie másik kezét is megfogja Valerie-nek, mintha meg is szorítaná kissé. – Örülök neked.
 
Mindketten hallgatnak, az arcok közelről. Csend.
 
Későre jár, de sétálnak még a parton. A szél alábbhagyott, most elég kellemes belegázolni a tengerbe. Dagály van. Távolból a panzió fényei látszanak, sok apró kis világ, s minden szobában egy-egy tragédiával terhelt személyiség vagy éppen örömök elé néző pár, akik az utószezont választották az olcsóbb árak kedvéért és a nyugalom utáni vágy miatt.
Marie jókedvet próbál erőltetni barátnőjére, úgy tűnik sikerül is neki, de érzi, hogy a másik szenved. Megfogja Valerie mindkét kezét, húzni kezdi a vízbe, most igazán nincsenek nagy hullámok csak épp akkorák, hogy a felhúzott szoknyájuk alatt a térdüket verdesi a tenger vize. Valerie nehezen áll rá, kéreti magát. Marie fröcskölni kezd, belemeríti összerakott tenyerét a vízbe, majd jó magasra felrepíti az összegyűjtött vizet, mint egy gyerek, önfeledten szórakozik, s így saját maga is csurom víz lesz. Mindketten alaposan átnedvesed­nek, hajukról csöpög a víz, bele a szemükbe, nyakukon le a melleik között, és még lejjebb. Most jókat nevetnek, igazán felszabadultan, mint két kisiskolás. Marie megfogja Valerie kezét, megsimogatja ázott haját, felé fordul, majd gyengéd csókot nyom barátnője nedves arcára. Valerie ettől kicsit meghökken, de nincs ideje továbbgondolni a dolgot, mert a másik már húzza is, futnak a vízben gázolva, tovább.
Amikor elköszönnek egymástól Valerie-t nem hagyják nyugodni a történtek, s érzi, hogy a várttal ellentétben remekül érezte magát egész este, s újból eszébe jut a csók az arcán, valójában nem is tudja, hogy csók volt-e, vagy csak egy hirtelen támadt jókedv következménye. Mégsem hagyja nyugodni a dolog, valami furcsát érez, valami melegséget a szívében, amit már nagyon rég érzett, olyan rég, hogy maga sem emlékszik, hogy mikor. Jó vele, ismeri be önmagának, és amikor a felismerés a tudatáig hatol, megdöbbenést érez.
 
 
 
Harmadik nap
 
Zuhog az eső, szél tépázza a fákat, felkorbácsolja a tengert. Mostanra azonban mégis csendesedni látszik, de még mindig hatalmas hullámokkal támadja a parti sziklákat, amelyek fülsiketítő robajjal és magas vízpermetet az ég felé lövellve törnek meg a sziklák közötti réseken. Gyönyörű, egyben ijesztő színjáték ez. Néhány óra múlva minderről csak a megtépázott fák árulkodnak majd és a tenger hulladéka a parton.
 
Valerie az ablaknál áll, meredten néz kifelé, az eső kopogó zajjal veri az ereszt, a megduzzadt cseppek kis patakokat képezve igyekeznek lefelé az ablaküvegen. A tengert kémleli, bár nem sok látszik most, mert az üveg egyre párásabb lesz. Először írni akar rá, az első betű meg is jelenik, de inkább mégis letörli, majd közelebb emeli szemét hozzá, hogy jobban kilásson. Hirtelen gondol egyet, átöltözik; farmernadrágot húz és garbónyakú pulóvert, aztán lemegy a társalgóba. Tekintete végigfut a helyiségen; udvariasságból köszön néhány embernek, de valójában senkit sem ismer. A vendégek beszorultak az eső miatt. Egy német család a terem hátsó végében, apa, anya, két gyerek, csodálattal hallgatnak egy fiatal lányt, aki zongorán Liszt-etűdöt játszik, ez az Eroica – ismeri fel, odébb meg egy fiatal pár képeslapokat forgat. Az ablak előtt ősz hajú, előkelő arcú férfi ül, vele szemben felesége ásványvizet kortyolgat, kalapja mellette a széken; a pincér édességet szolgál fel nekik.
Ekkor látja meg Marie-t is. Megörül barátnőjének, bár egy arcizma sem rándul. A másik integet, foglaljon mellette helyet, de Valerie jobban szeretne kimenni a teraszra, ha már fedett, ott nem áznak meg. Kicsit érezni akarja az eső illatát. A szél már lecsendesedett, így nincs annyira hideg. Marie nem ellenkezik, követi barátnőjét, elhaladnak a társalgó hatalmas ablaka előtt, majd a korlátnak támaszkodva megállnak. Valerie kifelé fordul, rá akar gyújtani; remegő kézzel vesz elő egy doboz cigarettát, sercen a gyufa, aprócska láng képződik. Ügyesnek kell lenni, nehogy elaludjon az a láng. A cigaretta nyugtató hatása néhány pillanat múlva jelentkezik.
 
Valerie rezzenéstelen arca premier plánban, végül megtöri a csendet:
 
- Most egy csöppet sem vagyok szomorú. Ha visszatekintek régi éveimre, milyen szenvedélyekre voltam képes, irtózom magamtól. Felerősítve érzem a házasélet ellentéteit; valami egészen egyszerű és racionális valóságfelfogással kellene az életemet megélni, és nem túlbonyolítani a dolgokat. Már nem akarom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, nincs erőm ehhez. Én nem látom, amit ő lát, én nem értem, amit ő ért. Ezért el fogom hagyni. Azért vagyok most itt, hogy erőt gyűjtsek ehhez. Meg fog lepődni, mert nem halok bele. Jelen pillanatban egyetlen biztos pont sincs az életemben, és úgy érzem, hogy szilárd támaszra van szükségem, ami védelmet nyújt a világ ellen, máskor meg nem bírok elviselni magam körül senkit. Most úgy gondolom, Isten hallgat, ezért magamnak kell döntenem; és én döntöttem. Azt akarom, hogy tudd: a láthatatlan kötelék elszakadt.
 
Valerie szobájában, az ágy melletti szekrénykén olvasólámpa világít. Valerie az ágyon fekszik vékony hálóingben. A fény-árnyék, a fehér és fekete árnyalatai, félhomály, késő este van, talán tizenegy óra.
 
Nyílik az ajtó, Marie lép be a szobába. Valerie tudja, hogy ott áll barátnője – hiszen nem zárta be az ajtót lefekvés előtt –, mégsem szól semmit. Marie az ágyhoz lép, letérdel mellé, beszélni kezd halkan, suttogva. Valerie nem válaszol, szeme becsukva, egyenletesen veszi a levegőt. 
 
A két arc most nagyon közelről. Marie szájával lágyan simogatja a másik arcát, közben halkan beszél:
 
- Amikor egészen kicsi lány voltam, nagyszüleimnél nyaraltam. Volt a szomszédban egy fiú, pár évvel lehetett idősebb nálam. Csókolóztunk a fészerben, s megfogta a mellemet. Én nem ellenkeztem, mert attól féltem, hogy megharagszik rám, és akkor nem fog szeretni. Azután minden nap találkoztunk a búvóhelyünkön, és azt kívántam, bárcsak fogná meg újból a mellemet, de nem tette meg. Soha többet nem nyaraltam abban a faluban, elköltöztünk az ország másik végébe. Tizenhat év után találkoztam vele egy kiállítás megnyitóján, akkoriban kezdett fellendülni pályafutása. Feleségül mentem hozzá. – Kis szünet, majd folytatja: – Nem szeretem. Erre akkor jöttem rá, miután a fiúnk meghalt. Nagyon megváltozott, durva lett, néha közönséges. Ahelyett, hogy a bajban kapcsolatunk szorosabbá vált volna, inkább zátonyra futott. Azóta egymás mellett élünk. Lassan egy éve nem volt senkim.
 
Marie a fejét oldalra fordítja, Valerie egyik mellére hajtja, s közben tovább beszél. Marie arca nagyon közelről.
 
- Amikor az ember feleszmél, s felismeri léte abszurditását, rájön, hogy bizonyos esetekben nem érdemes tovább gondolkodni. Most én is így érzek. Nem akarok folyton azon rágódni, vajon miért történt velem mindez, miért nem mással? Miért hidegültem el ennyire a férjemtől, és miért csal meg a nálam fiatalabb asszisztenseivel? Sokat utazik, de ez nem mentség. Talán sohasem szerettem, és talán ő sem szeretett igazán engem. Elvetett mindent, ami megkönnyítette volna a köztünk lévő kapcsolatokat, és ezzel még nehezebb helyzetbe hozott. Nagyon fájt. Mára megváltoztam, tetőtől talpig más ember lettem. Már nem vagyok az a régi Marie, lepereg rólam minden megalázási kísérlete. El is válhatnék tőle, de nem teszem.
Marie puha, meleg ujjai gyorsan végigsiklanak Valerie arcán és nyakán – mint a vak ember amikor ujjaival szöveget olvas. Valerie testét forróság önti el, és ezért a gyengeségéért szégyent is érez. Teste, mint egy finom műszer fogja a jeleket, a sok ezernyi kis receptor, továbbítják az impulzusokat az agynak. Kényszeríti magát, hogy másra gondoljon. A test nem mérlegel, csak válaszol, ellenszegül az akaratnak. Marie észreveszi, elhallgat, hirtelen feláll, majd kioson a szobából.
Valerie kinyitja szemét.
 
Most pontosan úgy esnek a fények, hogy kihangsúlyozzák Valerie arcának csalódottságát. 
 
 
 
Negyedik nap 
 
Szintén a panzió teraszán. Valerie a korlátnak támaszkodik. Marie odalép mellé, ráteszi Valerie kezére a sajátját. Együtt nézik a tengert. Minden fekete, fehér és szürke árnyalatban.
 
- A délutáni hajóval indulok – közli Marie tárgyilagosan.
Valerie nem reagál, továbbra is meredten kémleli a hullámzást, majd kis idő után mégis megszólal:
- Vajon miért szeretjük ennyire a tengert?
- Azért, mert mind onnan származunk, a magzati állapotra, az anyaméhre emlékeztet minket, ahol biztonságban és a legboldogabban élhettünk. Archaikus vonzódás. – Marie látja, hogy a másik teljesen elmerült gondolataiban, de kis szünet után hozzáteszi: – Vigyázz magadra! – mondja halkan, búcsúzóul megérinti barátnője vállát, majd távozik a teraszról. 
Valerie nem válaszol, továbbra is a tengert nézi.
 
A kikötőben egy nem túl nagy hajó horgonyoz, naponta egyszer érkezik csak, pontosan ugyanabban az órában. Utánpótlást hoz a sziget lakóinak, egyben a panziónak is. A helybeliek és néhány matróz dobozokat, ládákat rakódnak le és fel. A távozó vendégek helyére újak érkeznek.
Marie felmegy a kis hídon, egyik kezében bőröndje, másik kezével óvatosan kapaszkodva lépdel, majd megkeresi a fedélzet azon pontját, ahol legjobban láthatja barátnőjét. Megadták a jelet az indulásra. Egyikőjük sem integet, nézik egymást, ahogy távolodik a hajó. A szél folyton Valerie arcába fújja a haját, többször megigazítja, de haszontalan. A sirályok vijjogását a hajó motorjának egyenletes dohogása nyomja el.
- Keress meg! – hallatszik a távolból Marie felszólítása, egy gyenge hangfoszlány csupán, majd integet Valerie-nek.
Valerie keserűen elmosolyodik, amit a másik ilyen távolról már nem láthat. Aztán kissé tétovázva ugyan, de mégis felemeli kezét, visszaint a távozó alak felé.
 
A hajó már alig látszik, Valerie alakja is egyre távolodik, távolodik, s már csak egészen aprócska fekete pont, mindent betölt a tenger. A sirályok vijjogása és a parti hullámok zaja egyre erőteljesebb. Majd hirtelen csend.
 
 
Pécs, 2005. május 6.
(V6)
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szabad akarat

12403946075?profile=RESIZE_400xHópelyhek kavarognak odakint, néha nekicsapódnak az ablaküvegnek, majd az úttesten, a járdákon próbálnak megmaradni az emberek bosszúságára, akik gallérjaikat feljebb hajtva igyekeznek szélvédettebb helyekre. Végre igazi tél van hát, olyan sapkát fülre lehajtós, gőzölgő-teás, forralt boros hideg, amikor bele-belemar a szél az ember arcába, nyakába.
Ida busszal utazik a bevásárlóközpontig, onnan gyalog megy majd tovább. Néhány perc haladék csupán, majd ő is odakint találja magát az utcán, a fázók között.
A busz megérkezik, leszáll.
Néhol már látszanak a hófoltok, ha így esik, egy óra múlva akár pár centis is lehet - gondolja.
Az órájára pillant, tizenegyre kell a Színház térre érnie, van ott egy kellemes, beülős hely; oda beszélték meg. Még bő negyedórája van. Nem siet, nem akar jóval korábban odaérni, ezért kis kerülőt tesz, az Irgalmasok utcája felé indul, nem keresi a rövidebb utat. Veszít ugyan néhány percet, de így már pont jó lesz.
Miután megérkezik, az egyik ablak mellett keres helyet, hogy kilásson, nézhesse a havat. Kabátját, sálját a fogasra akasztja, leül, a felszolgáló lány azon nyomban megjelenik, teát rendel, nem akarja megvárni a férfit, szeretne felmelegedni az italtól, és úgy gondolja, így természetesebb is, ha már előbb érkezett.
Ez még csak a harmadik találkozásuk. De ha a férfi felhívja magához, nem mond nemet. Végül is mire várjon, majd' egy év kihagyás után? Felvillannak előtte a korábbi események: ahol találkoztak, mellé került a színházban a balett előadáson, aztán az előadás után egy még nyitva tartó presszóban, ahogy megbeszélték a látottakat, az első kézszorítások, az első csók.
Nagyot sóhajt, érzi, hogy megmoccan benne valami.
Nem sokat kell várnia. A férfi észreveszi odakintről, elmosolyodik, beinteget.
Szeretne valamit kapni ebből a mérhetetlen optimizmusból és magabiztosságból - mert ilyennek látja őt. És minden erénye mellett még pontos is. Hosszú fekete kabátot visel, hosszú sállal, jól beleillik ebbe a télbe, jó kontrasztja a hónak. Mégis, valami zavarja vele kapcsolatban, nem tudja megmagyarázni magának, csak érzi, hogy nemigazán tud feloldódni vele. De hogy miért ez a bizonytalanság?, hiszen nincs rá semmi oka. De amikor a férfi beszél hozzá, és válaszolnia kell, érzi, hogy remeg a hangja, nem mindig találja a szavakat. Pedig máskor nem ilyen, csak ha vele van.
A férfi odahajol hozzá, megcsókolja mindkét oldalról, még hideg az arca, és valami kellemes illat lengi körül.
A lány ismét megjelenik, újabb italt rendelnek.
A férfi mesél, elbeszéli az előző napokat, és azt, hogy gondolt rá, várta ezt a mai találkozást.
Csak ne mosolyogna így, gondolja, folyton néznem kell a száját, a mozdulatait, a kezét, az ujjait, ahogy felemeli a poharat és iszik.
Talán egy óra elteltével hangzik el az a bizonyos kérdő mondat, de csak óvatosan, mégis, amikor igent mond, szinte beleremeg.
A férfi taxit rendel a mobilján. Rendezik a számlát, tíz perc múlva meg is érkezik az autó, beszállnak. Az úton feszélyezve érzi magát, nem tud teljesen feloldódni. Szerencsére rövid idő alatt a férfi lakásához érkeznek, nem kell negyedóra sem.
A lakás kellemesen meleg, mintha várta volna az érkezőket. Álmos nyugalomban terül el a nesz a régi bútorok gesztenyebarna polcain, a teraszajtó előtt súlyos függönyök ráncai között rézvörös fény hasítja ketté a szobát, és a szekrényajtó piros-zöld-sárga ólomüvegei és az üveges vitrinben a precízen sorakozó kristálypoharak ezerfelé szórják a fényt, megállapodnak a szoba szegleteiben. Ebben a káprázatban a férfi mosolya még sejtelmesebb.
Képzeletében korábban sokszor megjelent ilyen kép, ehhez hasonló lakás, amelyben szerelmeskedik kedvesével, de valamiért most túl tökéletesnek találja a pillanatot, és ettől zavarba jön, talán nem kellett volna igent mondania. De most már nincs mit tenni, nem futamodhat meg.
A férfi előkeres egy CD-t, majd felé fordítja.
- Szereted? - kérdezi.
- Szeretem, persze - válaszolja.
A férfi elindítja a zenét, tölt mindkettőjüknek italt, majd ezt mondja:
- Belém fogsz szeretni.
- Ne légy olyan biztos magadban! - de ahogy próbálja közömbösen kiejteni a szavakat, csak reménykedik, hogy nem tűnt bizonytalannak.
Legszívesebben most máshol lenne, nem ennek a férfinak a lakásán, akit alig ismer, csak tíz napja. Akkor miért is vagyok én itt? - kérdezi magától. Agytekervényei útvesztőiből az önigazolás csírái bontakoznak ki, aztán kihajtanak, mint a növény, először a szár, majd a hozzá simuló levelek, s a végén virágba szökkennek, amitől megérkezik a válasz: mert legalább egy éve már, hogy nem voltam senkivel. Mert éjjelente a takaró alatt nem ugyanúgy csillapítható a vágy. Ez van. Most kihasználod az alkalmat vagy sem? - így győzködi magát. De miért pont vele, s miért pont itt?, hát hol másutt, drágám, mit akarsz még?; a mosolyát kísérő ráncocskák, úgy hatnak, mint egy pókháló szálai, amelyek módszeresen köréd szövődnek, és lassan ki sem látszol; igen, ez a konyak nagyon régi, nagyon finom, amikor kibontottad a palackot, engem is megcsapott az illata, de én nem is szeretem a konyakot, akkor mi a fenének kértem?; még egyet?, igen, kérek; tökéletesen kimért mozdulatokkal tekeri le ismét az üveg kupakját, tökéletesen ugyanannyi ital csapódik a poharak falához, gátlásokat feloldó molekulák, meglágyul az akarat, kenyérre lehet kenni, ha nem vigyáz az ember lánya. Lassan kortyolgatja az italt, csípi a szája szélét és a nyelvét. Ez a pasi rémes! Vagy inkább tökéletes. Ha akarom, arca jellegtelen, mint egy modern szoboré, de akarom-e letörölgetni a port, mint egy kiállítási darabon, az apró kis szegletekben, ráncokban, szemének sarkaiban, az orr íveiben, hogy életre keljen? Nézi, ahogy a férfi természetes mozdulattal a pohárkehely alá nyúl, körkörösen mozgatja, hogy felszabaduljanak az illat-molekulák, beleszagol, most leül, majd beszél, beszél, kifogástalanul láncolja szavait egymáshoz, kerek mondatokat alkotva belőlük; miért nem mondod meg egyenesen, hogy mit akarsz tőlem, helyette inkább annyit mondasz, hogy „a fürdőszobát arra találod”…
Az ágyra teríti a ruháit, megkeresi a fürdőszobát, megnyitja a csapokat, kellemesen-melegre keveri a vizet, zuhanyozni kezd. Néhány perc múlva nyílik az ajtó, a férfi levetkőzve mögé áll.
- Megmosom a hátadat, a válladat, a melledet. Megmoslak mindenhol - mondja egyenesen közel hajolva a füléhez, közben finoman bele is harap, de csak épp annyira, hogy ne fájjon.
Egyik lábát felteszi a zuhanyzó fülke szélére, így a férfi könnyedén szappanozhatja, óvatosan végig siklik keze a hajlatokban, majd odafordítva a zuhany rózsáját leöblíti.
Engedelmesen tűri a férfi mozdulatait. Befejezésül hatalmas törölköző kerül elő, amivel átdörzsöli, csak hagynia kell magát.
Az ágy már előkészítve: fehér lepedő, fehér párnák. A ruhák szépen összehajtogatva, letéve az egyik szék támlájára.
Tudja, hogy ebből a helyzetből már lehetetlen szabadulni.
A férfi látja, ahogy meghökken az ágy láttán, ezért ezt mondja:
- Fürdés után soha nem szabad sietni - majd újabb italt tölt mindkettőjüknek.
Elhelyezkedik az ágyon hosszában, párnát tesz a háta mögé, majd elveszi a poharat, nem ellenkezik, de miért is ellenkezne, hiszen szabad akaratából van ebben a lakásban, és ez a férfi kedves hozzá, régen érezte már magát biztonságot nyújtó ölelésben, csak feküdjünk itt egymás mellett egy darabig, idebent, gondolja, különben is jó meleg van, miközben odakint fáznak az emberek, hópelyhek kavarognak.
 
Horváth Géza
Pécs, 2018. december 12.
 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Pokoli vonás

10843594260?profile=RESIZE_400x
Felmászik a vasúti töltésre, és a vágányon megindul előre. Görbült távírópóznák alagutat képeznek előtte. Szíve zakatolására, az agyban sűrűsödő impulzusok hálót vetnek a tájra, foglyul ejtett vándormadarak ezrei viaskodnak a szabadulásért, de mindhiába. Meg akarja szabadítani őket, némelyiket sikerül is, de minden törvénynek ellenszegülve, ellenkezőleg repülnek, fittyet hányva a föld mágneses terének. Lépései ütemére átkölti a verseket, szemei előtt összekuszálódnak a sorok, látja a papír finomszerkezetét, amely az erőlködéstől atomjaira hull. Indokolatlan forróság keríti hatalmába, a táj nem ad rá okot. Kiszáradt a szája. Minden nyelés ezer tűszúrás, ezer aprócska fájdalom az idegrendszerben. Ólomnehézséggel lépdel; szétszakadt izmok, szétszakadt akarat. A megolvadt hegyek tövében néhol csenevész fákat lát, de ezek inkább kiszáradt kórók, ágain fekete madarak pihennek csendesen. Mind őt figyeli. Csak a szél süvít, szemből fúj, szétborzolja haját, majd arcán éket vágva száguld tovább ismeretlen útján. Ettől egy kicsit jobban érzi magát. Kis időre becsukja szemét, s mire újból kinyitja, látja a síneket, a talpfákat, ahogy fogynak léptei nyomán, aztán ahogy feljebb néz, megjelennek a hófödte hegyek. Megtörli izzadt homlokát, de ezek a verejtékcseppek inkább fagyosak, valamiért a halálra emlékeztetik.
„Mit keresek én itt?!” – kérdezi elgyötörten, de senki nem felel.


1989. június 15-én Balla Imre a szerkesztőségből hazaérve egy Chiléből érkezett levelet talált a postaládájában. Forgatta a borítékot, alaposan szemügyre vette a bélyeget, a bélyegzőt és a dátumot. Hitelesnek találta, valóban ott adták fel. Csomagjait lerakta, majd türelmetlenül bontotta ki a borítékot. Alig tíz soros, rövid levél volt, amelyben Chilébe invitálják. Megjelölték a pontos helyszínt és a találkozásra – arra az esetre, ha nehézségek adódnának – két időpontot. A levélben arra az újságcikkre hivatkoztak, amit ez év májusában írt, amelyben felfedi titkát, hogy nagyapja háborús bűnös, aki negyvenöt ember kivégzéséért volt felelős, majd a szovjet csapatok bevonulása után Dél-Amerikába, pontosabban Chilébe menekült. A levél alján aláírás, feladó egy nő, bizonyos Eszter B.
 Meglepődött, hogy ennyi idő után valaki reflektál erre a cikkre, mivel közvetlenül a megjelenése után nem volt különösebb visszhangja, csak a kollégái kérdezősködtek a részletekről. De pár nap alatt elült minden.
Vajon mennyire vegye komolyan? – töprengett a levélen. Ilyen messzire utazni! Arra is gondolt, hogy vajon nem űz-e valaki tréfát vele, például a kollégái, de miután újból átvizsgálta a borítékot, hitelesnek vélte. De ki lehet a titokzatos nő? Elhatározásra jutott. Arcán különös mosoly suhant át, s már tudta, hogy valójában egy ilyen levélre, pontosabban erre a levélre várt, már igen hosszú ideje. Utazni fog.
Éjszaka szinte le sem hunyta a szemét, és a következő hetek intéznivalójára gondolt és arra, hogy mi vár majd rá, azon a távoli vidéken. A találka helyéről pontos leírást kapott. Másnap vett egy térképet, otthon kiterítette a nappaliban, és tanulmányozta. Keresgélte a helyszínt. „Patagónia – állapította meg – már a világ vége. Kietlen hely, szélsőséges időjárással.” A következő éjszaka is végtelennek tűnt, és a reggel kialvatlanul találta. Már tudta mit fog tenni, haditervet eszelt ki a következő napokra. A szerkesztőségben ugyanúgy végezte munkáját, ahogy szokta, tréfálkozott a kollégáival, ahogy máskor is, ne vegyenek észre rajta semmit. De agya kettős munkát végzett. Fiatal kora ellenére – alig múlt harminc – kicsapongásmentesen, menetrend szerint élt. Így tett most is. Minden este, amikor hazaért, elkészítette vacsoráját, majd a térkép és a jegyzetfüzete fölé hajolt. Szőtte a tervét.



Messziről fehér templom tűnik fel, vagy inkább kápolna, alacsony kőfallal körülvéve. Hinni akarja, hogy nem csak tünemény, jó helyen jár, mert akkor megérkezett.
Ekkor pillantja meg a nőt is, aki észreveszi, felé indul. Harminc évnél fiatalabb, kreol, fekete hajú.
- Eljött hát…
- Eljöttem. És a végén ez az erőltetett menet! Bérelni akartam autót, de a levélben az állt, hogy az utolsó előtti állomástól csak néhány óra gyaloglás. Ámbár a kölcsönzőben csak két roncs között választhattam, lehet, hogy ide sem értem volna.
A lány feléje lép, kezet fognak.
- Igen. Az utolsó állomásig már régóta nem jár vonat. Amióta megszűnt a bánya.
A férfi ledobja zsákját, ráül. Kifújja magát.
- Most bizonyára kíváncsi, miért ezt az eldugott helyet jelöltem meg magának – a nő nagyon jól beszél magyarul, de azért észrevehető, hogy nem az anyanyelve.
- Mi tagadás, megfordult a fejemben, hogy esetleg tréfa áldozata lettem. Ez az egyik legbarátságtalanabb zuga ennek az amúgy gyönyörű országnak – kérdően néz vissza. – Patagónia határa már-már a világ vége.
- Csak Budapestről nézve – a férfira mosolyog. – Ezen a vidéken sokszor jártam nagyapámmal, itt ismerte meg nagyanyámat is. Amikor valódi egyedüllétre vágyom, fogom magam, és eljövök ide. Tudja hogy van ez! Valamiféle metafizikai kapcsolat a tájjal. És szentimentalizmus. Bizonyára az is érdekli, miért kellett megtennie ezt a hosszú utat. Budapest nem a szomszédban van.
- Valóban!
- Jöjjön velem! Mutatok valamit.
Egy dzsip pihen a templom mögötti kőfal túloldalán. A motorháztető még ontja magából a meleget. Beszállnak, a nő beindítja a motort. Szépen feszülő, kopott farmer a combokon. A sötét hajat repíti a szél.
Néhány perc múlva egy bánya külszíni fejtéséhez érnek.
- Nézze! Ez régen rézbánya volt, de manapság nem folyik kitermelés, amint azt láthatja is. Nagyapám tehetséges ember volt. Rövid idő alatt a bánya főmérnöke lett, majd néhány évre már a legfőbb részvényese. Aztán jöttek a marxisták majd az államosítás, és tönkrement minden. Be kellett zárni a bányákat. Sok helyen az országban. Így ezt is. Bár igaz, hogy ez a bánya soha nem volt jelentős, ezért nem kezdődött el ismét a kitermelés, amikor rendeződtek a viszonyok. Később szőlőültetvényeket vásárolt a család, abból éltünk meg. Ezekben az időkben születtem, a korábbiakat csak elmondásokból és a tanulmányaimból tudom.
- Nocsak! Chilei bor?
- Csodálkozik? Ez a Föld túlsó fele. Errefelé a magyar borokat nem ismerik.
- Miért mondja el mindezt nekem?
- Mert ha ön valóban az, akinek mondja magát, akkor rokonok vagyunk. Rendszeresen járatom azt az újságot, amibe írni szokott, így bukkantam a cikkére.
Közel a fejtés széle. Mintha Isten dühében belemart volna a tájba, hatalmas gépezetek nyomai. Vörösen tekergőző szerpentinek lefelé a mélybe.
- Vigyázzon! Még leesik nekem! – nevet.
- Megengedi? – A férfi megfogja a nő kezét. Hosszú, ápolt ujjak. Jobban örülne, ha nem lenne ilyen szép ez a nő. Ebben a pillanatban fáradtsága ellenére is vágyat érez iránta. Tovább lépdelnek egymás mellett a fejtés peremén, de szemét nehezen tudja levenni nyurga alakjáról, a fenekén feszülő farmernadrágról. Amikor szemben áll a szélnek, mellére feszül az ing. Ezzel az eshetőséggel nem számolt. Ez a nő megnehezíti a dolgát.
- Nem tegeződnénk? Ha már így hozta a sors – folytatja a beszélgetést a nő.
- Dehogynem.
- Eszter. Szervusz.
- Imre. Örülök.
A férfi felnéz az égre. Nagyon magasan két keselyű kering a fejük felett. Kifeszített szárnyaik foltok az ég abroszán. Előveszi revolverét, a nő felé tartja.
- Hallottál már a nepáliak temetési szertartásáról? Az elhunytat ruha nélkül kiteszik a hegyekben a keselyük martalékául, majd a megmaradt csontokat is darabokra zúzzák, aztán szétszórják. Nepál ugyan a világ túlsó felén fekszik, de keselyük itt is vannak.
- Visszaszolgáltatják az embert a természetnek.
- Pontosan. A mi szemünkkel talán kegyetlennek tűnik mindez, de ha belegondolsz, rendkívül praktikus eljárás.
- Úgy akarsz megölni, hogy ne maradjon semmi nyom? – mutat a revolverre.
- Te választottad a helyszínt, én elfogadtam.
- Bíztam az ítélőképességedben.
- Láttam az autóban letakarva a fegyvert. Annyira mégsem bíztál.
- Kietlen a vidék, minden eshetőségre fel kell készülnie egy védtelen nőnek.
- De ugye tisztában vagy azzal, hogy nagyapád Magyarországon negyvenöt ártatlan ember életéért felelős!
- Természetesen. Nagyapám a halálos ágyán töviről hegyére elmesélt mindent. Megbánta, amit tett. Parancsot kapott.
- Mindenki tudja, mikor lehet vagy kell megszegni a parancsokat.
- Bizonyára így van.
- Nagyapád futni hagyhatta volna a szerencsétleneket.
- Talán nem volt elég bátorsága hozzá, mert ő is félt. A halála pillanatában rémült volt a tekintete, és azt kérte, bocsássak meg.
- A te megbocsájtásod nem elég. Negyvenöt ember számtalan gyermeket nemzhetett volna. Az ő gyermekeiknek is születhettek volna gyermekeik.
- Ezért akarsz megölni?
- Ezért.
- Nem gondolod, hogy elhamarkodott az ítélet?
- Nem. Elég sokat utaztam ezért a percért. Volt időm átgondolni.
- Tehát a nagyapák bűneiért az unokák fizetnek.
- Valakinek mindig fizetnie kell. De valamit elárulhatnál. Miért hívtál meg, ha tudtad, a cikk csapda?
- Természetesen tudtam, hogy nagyapámnak nem volt felesége Budapesten, így unokája sem lehetett. Elárulta volna nekem, voltunk olyan jó viszonyban.
- Akkor miért mentél bele mégis?
- Kíváncsi voltam rád. Hogy meddig mész el. De úgy látom, a végletekig.
- Szeretsz kockáztatni?
- Szeretek.
A vakító nap mint egy kifordult szem.
A férfi lejjebb tartja a revolvert, mintha pillanatra elbizonytalanodna. Talán a fényektől, talán a fáradtságtól.
A fejtés szélétől messzebb állni most a túlélés záloga. Eszter tudja ezt, nem haboz. Határozott mozdulattal a szakadék felé löki a férfit. A test néhány tompa puffanással zuhan a mélybe. Beszáll az autóba, beindítja a motort, hirtelen gázt adva elindul a dombon túlra, ahol ott a kis templom és az út.
Hajába belekap a szél.


Horváth Géza
Pécs, 2012. augusztus 20.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Vágyakozás-szonáta

10843594892?profile=original
Genedics Kamilla festménye


Naponta ismétlem önmagam.
Gondolataim kilobbannak az űrbe,
de nem csillagporból alkotnak téged elevenné,
se nem két kezem mesterien,
ahogy szobrász hasít a nyers kőből.
Amikor a látomás legyőzi az elme korlátait,
a Teremtő szemével látlak
– Ő láthatta az első nőt ilyennek.

Ember-szöveteidbe életet lehelek,
arcodra gyöngyház-fehér nevetést,
de önző a szándék: tökéletlen lényem,
a vad férfi most kénye-kedvére alkot,
hogy bejárhassam tested zarándokútjait,
alakod sejtelmes geometriáját,
miközben összemos minket az éj.
A mű remek, de nem konvencionálisan vagy te szép,
hanem valahogy másképp.

Leírhatnám, milyennek látlak.
Leírhatnám, hogy meztelen bőröd a jázminok jó illata.
Leírhatnám, hogy két melleden megáll az idő,
amin a fáradt szem megpihen,
s hogy tested, mint szőke ágyékú aranypáncél,
mikor a lemenő nap szórt fényt vet,
szavaid pedig a mindent magukba foglaló szavak,
amit kicsikar magából a barbár pillanat.

Jöjj hát könny-oltáraimra,
üres kápolnáimban ne hagyj egyedül,
te légy aki minden szót ismer,
aki tudja a múlt idők történetét –
a szemek és szavak közönyét –,
te légy a mell és a hó-arc, melyre keserű harmat hull!
Testünk kettős integráljele pihenjen csend-szőnyegeinken,
hadd álmodhassalak tovább,
összegyűrt vásznaink melegét,
meztelen perceink csók-zuhatagát,
mígnem megnyugvást találok az idő tengelyében.

Horváth Géza

Pécs, 2012. február 12.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ecce homo

10843586891?profile=original


Munch: Madonna


 

Hosszú út vezetett eddig,
megváltozott az ember szíve és álma,
helyükre kerültek a dolgok: a fényképek,
a leporolt könyvek és a boros poharak,
a vég nélküli beszélgetések,
a torkunkra forrott szavak,
az ujjak, lábak és karok,
minden, ami az élet apró jele.
 
Most illatörvényedben halódva állok,
és keringve jönnek kósza képzetek,
hogyan jött szobádba el a tépett ajkú nyár,
a vörös szakállú ősz a dühös telet vonszolva maga után,
majd ahogy a záporverte tavasz újra fénnyel betakart.
Az erdők is előjönnek és a csüggedt meredélyek,
az utcák, a házak, az elfáradt bazaltkövek,
és mindenki, akit azóta elfeledtem,
de leginkább mezítelen lábad áramvonala,
kreol bőröd, hajlataid színének változása.
Édes anyagból voltál, egy sötét szirmú rózsa,
csókjaid a szétterült folyók lassúsága,
szobád ámbra-homályában elvesztem a szádban.
 
Mint a méh, aki a kaptárt soha el nem véti,
vagy a jó pásztor, aki mindig rátalál a nyájra,
úgy térek vissza templomaimba,
kiapadt folyómedreimbe,
a nedvességet izzadó szőlőlugasokba,
a gyökerekbe,
befelé forduló panaszok között
üres folyosóimban lépdelek,
mert igen!,
aznap megtébolyult bennem az ég,
és úgy kopogott a világ a fejemben,
ahogy azelőtt még soha.
Annyira fáj,
mint amikor levágott tarlókon jár az ember,
amikor tüskék tépik a testét,
vagy inkább... az utolsó szó magába zárult
roppant zenéje.

A katedrálisok mozdulatlansága én vagyok,
minden gyámoltalan cselekedet,
egy súlytalan teher,
egy befelé növő csíra,
a sehová sem vezető út.
Egymagam maradtam, de mégsem egyedül,
mert hallom, hogyan nyitja szirmát a virág,
hogyan lélegzik a fákon a lomb,
látom, hogyan nő a vetés a földeken,
hogyan nő a haj és a köröm, hogyan hull a fog...
de a könnyek tudománya is az enyém,
Isten borzasztó csendje.
 
Horváth Géza
Pécs, 2011. augusztus 3.

 

Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Milyen kár!

Milyen rég volt már, hogy kislányként nekiment annak a kőfalnak. Bal térde alatt nézi a forradást – szépen begyógyult. Dorgálta az anyja, hogy jobban vigyázzon. Apja nem sokat szólt, inkább csak az anyjának vetette oda: "Hagyd már azt a gyereket! Ebcsont beforr!". 
    Úgy is lett. Pár nap múlva már tovább tekerte a biciklit sebesen, mindig ő volt a leggyor­sabb. De ennek már nagyon sok éve... 
     Most vetkőzik. Körültekintően hajtogatja össze ruháit. Sóhajt, kedvenc pólóját magához szorítja, beleszagol, majd lerakja. Már csak az alsónemű van hátra, aztán haját a füle mögé igazítja: kecses, bevett mozdulat; jól áll neki, csak ő tudja így. 
     Megnyitja a vízcsapot, először a meleget, aztán a hideget – ez utóbbi kissé nehezen jár, de ezen most nem bosszankodik, ahogy szokott. Máskor dühös lenne a csapra, vagy inkább arra, aki utoljára megjavította, de a nevére már nem emlékszik. 
     Eltalálja végre a kellő hőfokot. Előbb a bal lábát emeli át a fürdőkád széle fölött, majd miután ráhelyezte súlypontját, jön a másik láb is. A sugárban ömlő víz útjába áll. Megborzong, amikor az első vízsugarak a bőrét érik. Apró kis tűszúrások, nem fájnak, de megszokja hamar.
     Két tenyerét szembe fordítja, vizet gyűjt, leöblíti az arcát.
      A tusfürdőből a kezébe önt egy keveset, majd óvatosan bekeni magát. Begyakorlott mozdulatok: arcát, nyakát, föntről lefelé halad. Jó illatú lesz a bőre. Aztán újból a zuhany alá áll, mert fázni kezd, bőrén látszanak az apró kis jelek.
     Újabb tusfürdő kerül a tenyerébe, szép sorjában a többi testrészre is rákerül a sor: az intimebb helyek, aztán lejjebb is, a combok, a lábszár és végül a boka meg a talp.
     "Milyen szép a lábam" – mondja halkan. Az iskolában mindig dicsérték alakját, a fiúk felhúzták a szoknyáját – már aki merte –, mert meg akarták nézni, mi van alatta. Ezen kissé elmosolyodik, és visszaemlékszik egy fiúra, aki az első szerelmes levélkét rejtette a táskájába, amikor azt hitte, nem figyeli. A fiúcska barna volt és kékszemű, nagyon kedves volt hozzá; hazafelé mindig vitte helyette az iskolatáskáját. 
     De nem engedi magának, hogy túlságosan elkalandozzon. Újból visszatér a jelenbe.
     Szép, íves talpa tökéletes magabiztossággal tapad a nedves fürdőkádban, lábujjait kissé ráfeszíti a kád aljára, hogy még stabilabbnak érezze az állást. 
     Aztán elvesztik mechanikusságukat a mozdulatok, és arra koncentrál, hogyan esnek bőrére a vízsugarak. Ilyenkor a legjobb, amikor az ember a lecsorgó meleg vízre figyel, és ettől a mozdulatai lelassulnak.
     A polc nincs messze. Csak meg kell fordulni, kézre áll minden. De nem is kell most mindennek kézre állnia, csak egyetlen dolognak. És ott is van, pontosan azon a helyen, ahova korábban tette. "Istenem! Milyen jó, hogy ilyen precíz vagyok! – gondolja. Hiába... az alaposság az egyik erényem."
     Elmosolyodik. Érdekes, hogy pont most jut eszébe ez a gondolat. Erény! Van valami értelme egyáltalán ennek a szónak? Egyáltalán valaminek is?
     Eléri a polcot.
     Agyában újabb emlékek tolonganak, mind a gazdájuk kegyeit keresi. Szinte versenyeznek, hogy melyik kerüljön előtérbe. Úgy dönt, az iskolás éveknek ad utat. Arra gondol, hogy mennyit tanult. Az a rengeteg különóra és gyakorlás. Kitartás. Szigorú menetrend szerinti élet. Mindent mindig eltervezett. A dolgoknak terv szerint kell történnie, különben elvész a ritmus, zavar támad, és ideges lesz az ember. És most, tessék! Újra próbára van téve az akarat. Most sem kell mást tenni, csak szép sorjában, tervszerűen cselekedni, akkor megy minden, ahogy kell. 
     A fürdőkád aljába ül. "Nem is hideg a kád" – gondolja, és ettől, talán még jobban élvezi a testére csorgó vizet.
     Aztán kissé felszisszen.
     Az első kellemetlenség után megkönnyebbül. A vízzel keveredett csík gyorsan a lefolyó felé szalad. Apró kis patak. Vagy talán apró kis erecske inkább, a kád alján. Nem ilyennek képzelte. 
     "Csak ne üssem be a fejem, mert azt nem szeretném. Ezért is jobb ülni." – gondolja. "Vajon mennyi lehet az idő?" Bánkódik, hogy nem tudja, meg kellett volna néznie. Most a lefolyt víz mennyisége számolja az időt, vagy talán inkább a dobhártyája dobogása. Nem tik-tak, tik-tak, mint az óra, hanem dob-dob, dob-dob, ahogy dobog a szív. 
     "Milyen jó meleg a víz! Úgy elbágyaszt. Olyan ez, mit a Csipkerózsika-álom! Aztán értem is jön majd egy lovag, megcsókol, én felébredek, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk." 
     Teste a kád bántóan hideg oldalához ér, fejét a csempének támasztja; a barna hajrengeteg most nedves tincsekben áll össze, és omlik a vállára. Szempilláit ólomnehezékkel fáradtság húzza, de a barna szempár valahogy az ujjaira pislant, és a látványtól elszorul a szíve; valamikor hangszeren játszottak ezek az ujjak. Most tehetetlenek mind, már nem jók semmire. "Milyen kár!" – sajnálkozik.
     Arcán szomorúság látszik, majd sírás fogja el, de a vízsugár, amit ráirányít, kimossa a könnyeket. Reménytelen vállalkozás, nem akarnak megszűnni sehogy sem... 
     "Az angyalok fiúk vagy lányok? Vagy nemtelenek?" Ezen még soha nem gondolkodott. Olyan egyformák. De nincs ideje tovább morfondírozni ezen, mert hangokat hall: "Kellesz nekünk! Kellesz nekünk!". Majd újra: "Kellesz nekünk!" – gyerekhangoknak véli. Vagy inkább gyermekkórusnak. Csengő-bongó gyermekkórus. Szépnek találja. 
     Lehajtja fejét, maga elé mered. 
     Aztán az anyja hangját hallja, újra látja kedves mosolyát, ahogy ránéz szófogadó kislányára: "Gyere kincsem kész az ebéd, játszani ráérsz még eleget!" Mozog a szája gondolat közben, ahogy suttogva, inkább csak magának válaszol: "Megyek anya, megyek már..."
     Mintha a semmiben lépkedne... 


Pécs, 2006. november 11.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Mélyinterjú magammal

Bevágódni a szobába, bezárni magam mögött az ajtót, aztán behúzni a függönyöket, és elnyújtózni a bőrfotelben. Ebben a hűvös szobában nem izzad rá a bőrre az ember, mint nyáron, amit ki nem állhatok. Töltök magamnak egy italt, mostanában rákaptam a Glenlivet-re, egy régi haverom ajánlotta pár hónapja, azóta beleestem. Na nem annyira, hogy mindig és rendszeresen, csak ilyen alkalmakkor, amikor magam vagyok, vagy egy nővel, amikor előttem a hétvége és semmi dolgom.Akár nézhetnék egy filmet is, tehetnék bármit, de inkább zenét hallgatnék, most ehhez van kedvem. Végül is mire való a péntek este! Dobódjunk fel! Lazíts barátocskám, megérdemled! Mégis gondolok egyet, bekapcsolom a rádiót, állítok egyet a hangerőn, meg a hangszínen, adok rá a mélyekből, csúszka fel, használjuk a hangfalakat valamire, ha már ennyit tudnak! Szolgálja meg az árát! Hangulatvilágítás, ital, cigi, meg kellemes zene, esetleg egy jó nő még beleférne az estébe, valami egész estét betöltő szám.Keresek valami jó adót. Nocsak! Ez épp kedvemre való: Miles Davistől a Mystery. Hallelúja! Jó helyen vagyok! Női hang a rádióban, az a kellemes, amit az ember órákig hallgat, már csak a tónusa miatt is. Csak nehogy unalmas légy, mert akkor eltekerlek, galambocskám! Viszont a zene jó, az biza! Veled vagyok Davis! Hallasz engem, ott, valahol fönn? Megadja a telefonszámot a drága, ráadásul még doktornő is. Kíváncsivá tettél!- ...várom a következő hívást, ha valakinek van véleménye, vagy szeretne beszélni magáról. Tehát rajta, és közben szóljon a dzsessz kettőig! Mélyinterjú magammal!Aha! Ez amolyan beszélgetős műsor, problémás emberek két órája, jó zenével.A cím még tetszik is, egész találó. Soha nem hittem az ilyenben, mindig azt gondoltam, hogy előre meg vannak szervezve ezek a hívások. Talán mégis sikerülhet? Nem hiszem, de olyan kellemes a hangod, hogy rábeszéltél. Jól van, na! Megfogtál, ezt a játszmát most te nyerted, egy : nulla.Minden adott: kényelmes póz, cigi a számban, Glen a jéggel - kissé megcsörgetem a pohár alján, legalább hígítja egy kissé. Nyomkodom a gombokat, majd a kapcsolás hangjai...Fura! Magamat fogom hallani a rádióban? Azannyát! - szakad ki belőlem. És tényleg én vagyok! Ez a szitu most tényleg fura...- Nevet nem mondanék, ha nem muszáj, mert sok helyen ismernek, de ha minden áron szólítani akarsz valahogy, hívj BS-nek, a nevem kezdőbetűiből.- Oké, BS! Rajta, csapjunk a lovak közé! Nem szólok közbe, az utolsó tizenöt perc a tied! Halljuk, mi bánt manapság?Huh! Beleszerettem a hangodba drágám, de most én jövök! Ebből hámozz ki valamit!- Mivel is kezdjem? Mondjuk azzal, hogy amikor gyerek voltam, apám mindig körmöst adott, amikor félreütöttem a zongorán. Utána persze sajgott az ujjam vége, még rosszabbul játszottam, amitől aztán kaptam még egy fülest vagy pajeszhúzást is. Az biztos, hogy megtanultam zongorázni, de manapság csak ritkán játszom, mert eszembe jutnak a verések. Voltak még egyéb problémáim is az otthoniakkal, főleg akkor, amikor már iskolás voltam. De hogy ne szaladjak előre, hat éves múlhattam, amikor szidtak azért, mert játszani akartam a pajtásaimmal, utána meg azért, mert nem. Erre határozottan emlékszem, mert ebben az időben költöztünk el abba a kerületbe, ahol egész gyerekkoromat leéltem. Nem szerettem ott élni. Egy nagy kupleráj volt az egész környék. A szomszédban melegek laktak - bár ezt csak jóval később mértem föl. Ez még nem lett volna baj, mert alapjában én toleráns tudok lenni ezekkel a dolgokkal, hanem a sarki fűszeres undok fia engem pécézett ki, ha verekedhetnéke támadt. Okosabb voltam, mint ő, de lényegesen gyengébb. Ezért kéthetente mindig rajtam volt a sor, akit elkalapált. Amikor eljött az idő, nekem mindig besurranással kellett fellógni a lakásba. Néha a harmadik emeletig is utánam rohant. Ebben az időben akartam iskolai szakkörökre járni délutánonként, iskola után, de nem engedték otthon. Bele is törődtem volna, ha megindokolják, hogy miért nem. Aztán akartam a szomszéd srácokkal kosarazni menni, ezt sem engedték, mert bajom lesz, ha gang-ek, antiszociális csoportok tagjai közé keveredem. Ezt legalább megindokolták. Pedig nagyon szerettem volna kicsit kitörni otthonról. Így esett, hogy barátok hiányában - itt említeném meg a barátnőket is -, a négy fal között, mint engedelmes csemete éltem az életem. Aztán idővel rájöttem, hogy csak előnyöm származik abból, ha szót fogadok otthon, és megteszem, amit kérnek. Kaptam is zsebpénzt dögivel. Csak épp elverni nem tudtam, mert be voltam zárva. Na, ebben az időben zongoráztam én naphosszat, hogy az elejére visszakanyarodjak. És persze a könyvek. Olvastam éjjel-nappal, amikor tehettem. A középiskolában nem voltam rossz tanuló, sőt, de mégis kimaradoztam. Egy hajszálon múlt, hogy nem csaptak ki. Ekkoriban ismerkedtem meg egy lánnyal, bele voltam zúgva. Eleinte egész jól megvoltunk, de igazából nem kellettem neki. Erre a szalagavató bálon jöttem rá, tánc közben. El akartam hívni egy hétvégére, de amikor nemet mondott rájöttem, hogy nem szeret. Elhatároztam, hogy itt az én életemnek vége, ez már így nem megy. Kimosták a gyomrom. Lehet, nem kellett volna. Mert könnyebb lett volna a világnak nélkülem. Mostanában az a baj, hogy nem tudom elviselni magamat, meg néha másokat sem. Nem tudják megérteni, hogy számomra minden fekete vagy fehér, és ki nem állhatom a félmegoldásokat. Valahogy nem értik mit akarok. Gondoltam, meg kellene házasodni, jó lenne már családban élni. Ezért néha felhozok a lakásomra nőket, de ennyi elég is. Rájövök, hogy nem vagyok én alkalmas családról gondoskodni. Mégsem bírom én az állandóságot. Manapság nem teszek egyebet, mint unatkozom, és fekszem az ágyon, hanyatt. Két kezem hátul a fejem alatt, kényelmesen elnyújtózom, és nézem a plafont, a hajszálrepedéseket, amiket csak én látok. Amikről csak én tudom, hogy léteznek. Közben jár az agyam. Ilyenkor mindenfélék jutnak az eszembe, győzöm kibogozni az értelmüket. Szoktam töprengeni azon is, hogy mit szeretnék én az élettől, de mire arra kerülne a sor, hogy elhatározásra jussak, addigra teljesen más jut az eszembe. Néha meg párhuzamos gondolati vágányokon haladok, de a váltókra ilyenkor vigyázni kell, hogy a bakter nehogy félreváltson, mert akkor karambol. Ki vagyok ütve egy darabig. Ez rosszabb, mint a másnaposság. Néha próbálom felidézni a gyerekkorom apróbb részleteit. Olyan állapotban vagyok ekkor, mint amikor az ember még embrió alakjában leledzik. Pontosabban, összehúzom magam az ágyon és felveszem azt a bizonyos pózt. Először minden stimmel, tiszta idill, aztán nem találom a helyem, nem találom a megoldásokat. Egyszerűen kicsúszik a lábam alól a talaj, s persze ilyenkor kissé idegessé válok. Ezért eléggé nyomorultul érzem magam, s ez az állapot nagy valószínűséggel nem fog enyhülni már. Az biztos, hogy nem vagyok képes akarattal változtatni jelenlegi állapotomon. Minden esetre azért néha-néha kísérletet, bizonyos megszorító intézkedéseket teszek magammal szemben, de igazából nem hiszek ezek sikerében és talán még ezek létjogosultságában sem. Nem vagyok egy kissé zavaros?- Nem, BS, csak folytasd! Hallgatlak.- Az apámat ki nem állhattam, az anyámat szerettem, bár néha őt sem. Minél jobban szerettem, annál nehezebb volt nekem, például amikor beteg volt. Minél jobban beteg volt, annál nagyobb fájdalmat okozott nekem azzal, hogy beteg, s ezért én egyre jobban haragudtam rá, aminek következtében megrettentem, és lelkiismeret-furdalást is éreztem. Ettől persze megint jobban haragudtam rá. Olyan érzés kerít néha hatalmába, amitől valójában megijedek. Ettől az érzéstől nagyon nehezen tudok szabadulni. Valahogy nagyon erősen béklyóz, nagyon erősen láncol magához. Szinte érzem az elviselhetetlen kínt, amikor e láncok a húsomba vágnak, amikor e láncok lerágják csontjaimról a húst, s nem marad más, csak egy cafat véres hústömeg, meg néhány rozoga csont. Szemétdombra vele! – mondják majd az emberek. Lehet, hogy igazuk van! Ilyenkor meg szeretnék halni. Nem sokat tudnék mondani még. Próbálom nyugtatni magamat, s lehet, hogy sikerülne is, de igazán magam sem hiszek benne. Nem hiszek én már nagyon sok mindenben, de legfőképp abban, hogy megjavulnak a dolgaim. Talán gyenge vagyok, mert nem tudok változtatni helyzetemen. Pedig az akarás csíráit felfedezem magamban, de előbb vagy utóbb feladom. Én erre képtelen vagyok...- Hát beismerem BS, ezek valóban borús gondolatok voltak. Sajnos lejárt az időd, kettő perc múlva éjjel két óra. Ha megengedsz egy jó tanácsot: gondolkozz el azon, hogy a múltban milyen hibákat követtek el ellened, s te milyen hibákat követtél el! Vond le a tanulságokat! Meglátod, megkönnyebbülsz. Megfelelő törődéssel, odafigyeléssel elkerülhetők a csalódások. Végül, a helyzet néha reménytelennek tűnik, de túlélhető! Azt javaslom, keress fel a rendelőmben, a munkatársaim megadják a címet. Ne tedd le rögtön a telefont! Viszlát!... Kedves hallgatóim...Drágám! Akkor legközelebb nálad? Ha olyan szép is vagy, mint amennyire jó a hangod, akkor remekül megleszünk. De ha mégsem, a zene, amit adtál, akkor is kiváló volt. Igazán nekem való!Pécs, 2005. augusztus 24.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Miles Davis inspiráció

(Blue in green)https://www.youtube.com/watch?v=PoPL7BExSQUEbben az évben korán köszöntött be az ősz New Yorkba, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, előkerültek az esernyők és a ballonkabátok, az emberek is mintha jobban siettek volna. A sárga taxik foglalt jelzésre váltottak, ezért nehezebben lehetett fogni akár egyet is. Ike nem szerette ezt az időt, mert számára a város ekkor elvesztette varázsát, de amikor újból kisütött a nap, és arany-sárgán ragyogtak Willage utcái a fák leveleitől, újra életre kelt. Ilyenkor órák hosszat sétált, és néha kiült egy padra, s csak nézte a járókelőket: diákokat, művészeket, filmsztárokat (mert divat manapság itt lakni). A Faluban, ahogy errefelé nevezik ezt a városrészt, emeletes téglaházakban laknak az emberek, s a házak közé aprócska terek szorultak, ahonnan kosárlabda pattogást visszhangoznak a falak. Ike néha nézte a játékot, de valójában Maggie-re emlékezett, ahogy kézen fogva járták a várost, a klubhelyiségeket, ahol fekete zenészek zongorán Nat King Cole-t játszottak vagy trombitán Miles Davis egy régi slágerét…Ike aznap már második órája ücsörgött abban a bárban, ahol annak idején az első novelláit írta Maggie-ről, s most, amikor az utolsóba fogott, azt gondolta, hogy nem fejezi be soha. Képtelen rá. Érezte, hogy a fájdalom sűrűsödik benne, és ez megbénította a kezét, a gondolatait. A történetnek nem lehet "boldog vége". A sorok közül folyton Maggie arca bontakozott ki előtte. Különleges metamorfózis volt ez, mert a lány hangját is halotta, illatát is érezte, amely most is ugyanaz a Jasmin Noir volt, amit Maggie annyira szeretett. Eszébe jutott az is, hogy egyszer igazságtalanságokat vágtak egymás fejéhez, és a veszekedésük után Maggie bőrig ázott érte az új, zöld- és kékmintás ruhájában, hogy kiengesztelje, pedig nem ő volt a hibás. Maggie hitt abban, hogy nem az évek számának jókora különbsége vet véget egy szerelemnek, hanem az a rendellenesség a csontokban, amely egyre fokozatosan terjed. Igaza volt. Ike kétségbeesett zokogásánál csak az orvos megerősítő szavai voltak fájdalmasabbak: "Az emberfeletti küzdelem néha nem elegendő."Ike a második pohár whiskyjét iszogatta, előtte feküdt az asztalon a tolla, a jegyzetfüzete; majd mégis felvette tollát, s az utoljára leírt szó után egy pontot tett.A felszolgáló körül serénykedő fekete lányka már régóta nézte Ike-ot. Megérezhette fájdalmát, mert odaült hozzá, s ezt mondta:- Meghalt a bátyám. Tavaly. – Ike meglepetésében nem szólt semmit, csak várta, mi lesz a lány mondandójának vége. – Ő tartott el engem, nem volt senkim rajta kívül. Itt találtam munkát, ebben a bárban. George, a bátyám, az utolsó perceiben azt mondta nekem, hogy nem a haláltól kell félni, hanem az élettől. A halál egyáltalán nem rémületes, semmi negatív nincs benne, egyszerű tény. A halálnak külön néma világa van, amelyben Isten megmutatja nekünk arcát. Ez a jutalmunk a halálunkért, a szenvedésünkért. Azóta nem gondolok a nap minden órájában rá, csak havonta egyszer, amikor virágot viszek a sírjára. Azóta újra az élőkkel foglalkozom.A lányka elhallgatott, majd felkelt, s magára hagyta Ike-ot, hogy tovább gondolhassa szavait. Visszatért a pult mögé poharakat mosogatni, nem látszott rajta rosszkedv, bánat vagy közömbösség, inkább rámosolygott az egyik vendégre, aki valószínűleg szépet mondott neki.Ike ismét felvette a tollát, majd írni kezdett, s már tudta, hogy utolsó novellájának mi lesz a befejezése: "Maggie meghalt, a halál időpontja 2008. szeptember 22., este 7 óra 21 perc."Pécs, 2009. június 2.
Olvass tovább…