Tűnődés. Történt velem valami! Különleges, újszerű, minden eddigitől eltérő, minden eddigi észlelésemtől különböző édes finomság. Nem mintha a korábbiakban bármiféle panaszom lehetett volna, de a mai élményem egyenesen felemelő. Mostanáig csak lebegtem a semmiben, békésen pihengettem, nagyon ritkán éberen, többnyire félálomban, nem törődve a körülöttem levő dolgokkal. Csak nagy ritkán suhant át rajtam, és nagyon enyhén egy kínos érzés, amelynek értelmében senkinek nem vagyok fontos, senki nem figyel rám, mert a létezésemről sem tudnak. Szerencsére a sok szundítástól ez a nyomasztó érzés nem uralkodott el rajtam.

Az ezt megelőző időben volt itt néhány igazán kínos élményem, de nagyon hamar elfelejtettem szerencsére. Az bizony kemény időszak volt, és erősen megviselt.

Többször előfordult, hogy minden megváltozott körülöttem. Ilyenkor kisebb lett számomra a hely, kemény és kényelmetlen. Mintha valamibe beszoritottak volna, s nyomnák ki belőlem a szuszt. Ez nem volt valami felemelő élmény. Most már tudom, hogy az a kényelmetlen tapasztalatok közül való volt. Ezek is azok közé tartoznak, melyekkel meg kell később ismerkednem. Tudom, hogy sok hasonlót át kell élnem a jövőben.

Szerencsére, ami rossz volt, már a múlté. Ez a mostani viszont csodálatos! Finom simogató közegben lubickolok, ha kedvem van, bekapom az ujjamat, vagy kinyújtóztatom a tagjaimat. Ma is ezt tettem néhányszor, s valaki kívülről gyengéden megérintett. Finoman, lágyan, alig észrevehetően. Majd erőteljesebben, határozottabban tapogatott körül. Éreztem, hogy átjár egy érdekes érzés, amely kívülről táplálkozik ugyan, de bennem kél életre. Örömre emlékeztető hangokat hallottam kintről is, amire engem is elkapott az elragadtatottságnak valami különlegesen kellemes érzése. Ettől ismét nagyot nyújtózkodtam.

Most kezdek éledezni. Amikor először megéreztem, hogy létezem, nem voltam elragadtatva a ténytől. Nem éreztem semmit, így nem is tudatosult bennem, hogy vagyok. Egyébként ekkor még a környezetem sem nagyon vett tudomást rólam, ha egyáltalán tudták már, hogy létezem. Később sem történt semmi különös velem, de valahogy eljutott hozzám, megéreztem, hogy tudomásul vették jelenlétemet. Semmi halleluja, semmi elragadtatás, csak elfogadott a kicsike, és kész. 

Hogy ezt honnan tudom? Nem tudom, de valahogy, mindenre ráérzek. Régi, elfelejtett emlékekből táplálkozom, és minden érzés átmegy az énemen. Azt is éreztem, és tulajdonképpen sértett is, hogy ez a kis vékonyka nem foglalkozott velem, sőt rám sem figyelt, csak úgy éltünk egymás közegében. Nem sértett engem különösebben a nemtörődömsége, elvégre én választottam őket magamnak, én óhajtottam az övék lenni, de azért csak jól esett volna egy kis örvendezés, egy csipetnyi hozsánna, némi simogatás. De eleinte semmi ilyen nem történt.

Abban az időben törtek rám azok a tompa kiszorító érzések is, amelyek oly sok kényelmetlenséget okoztak. Előfordulhat, hogy éppen a teste tiltakozott az új, szokatlan állapot ellen, s ez ért el hozzám? Az is lehetséges, hogy tőle, pontosabban általa szereztem ezeket a benyomásokat. Meglehet, hogy ő meg miattam kínlódott? Hiszen ez azt jelentené, hogy egymásnak fájtunk! Mindent nem érzek még tisztán. A múltat elfeledem lassan, itt pedig csak érzéseim vannak. Tény, hogy miután megszűntek a sanyargatások, csak éldegéltem észrevétlen, s mert nem éreztem, hogy bárki is törődne velem, megszületett bennem az a fura neheztelés.

Valójában sértett, hogy ez a kis teremtés, aki befogadott, nem nyilvánít semmi érdeklődést irántam. Egyszerűen elviselte, hogy vele vagyok. Persze azt sem tudhatom, hogy egyáltalán felfogta-e, mit jelent az, ami vele történik. Én minden esetre korábban éreztem, hogy összetartozunk, hogy a miénknél nagyobb kötődés nem létezik, és nem is lesz soha, de ekkor ő még nem tudhatta ezt. Mit tehettem? Vártam. Igazából akkoriban én sem voltam biztos magamban, csak éreztem valami vágyódást az öröm, a szeretet, az eggyé válás vágyát.

 Ez a nap viszont különleges! Ez az ismeretlen kis anya, akit én választottam, akihez nagyon vonzódom, s tartozni is akarok, ma ráérzett, hogy az övé lettem, és felkiáltott. Hallottam a hangját! Tehát, már elérnek hozzám a hangok. Aha! Ez a fejlődés! Bizonyára később majd a gondolatokat is megértem.

Ebben a karcsú kis hangban, - amely ma eljutott hozzám -, több volt a meglepődés, mint az öröm. Valakinek sorolta az élményeit, amelyet cirógatással kísért, és hallottam egy kellemes, biztonságos, sokat ígérő hangot, amely elöntött jó érzéssel. Megéreztem, hogy amit hallok, az a boldogság, a legnagyobb öröm hangja. Nem sokkal később a simogatását is élvezhettem, azt, hogy fog, hogy tart, és már azt is tudtam, hogy örökké vigyázni fog rám. Megnyugodtam. Kellemes, finom érzés töltött el, amint ráébredtem, hogy jó szülőket választottam magamnak. Most el is alszom mindjárt, mert úgy tűnik, az örömben is el lehet fáradni.

2. Tűnődés. Amióta hallok, naponta érzem, hogy megsimogatnak mind a ketten. Többször is. A karcsú hangocska is, meg a mélyebb, kellemesen duruzsoló is. Szeretetet érzek és örömet. Mindkettő felém árad. Hallom, hogy beszélnek rólam, hogy tervezgetik a közös jövőnket. Ez annyit mond nekem, hogy fogadnak, mi több, szeretettel várnak, és tudják, hogy ezentúl együtt fogunk élni. Pelenkák és ingecskék vásárlását emlegetik, és készülnek, hogy átrendezik a szobát. Minden gondolatuk hozzám száll, mindent értem tesznek, minden az én érdekemben történik. Alaposan felforgattam az életüket!

 Most éppen az a gondjuk, hogy a legbiztonságosabb helyre kerüljön a fekhelyem. Úgy akarják elhelyezni, hogy napfényből is megfelelő mennyiséget kapjak, és huzat se érhessen hozzám. Várhatok ennél többet? Elvégre még éppen megmozdultam egy röpke időre. Amikor őket választottam, meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi mindenről kell gondoskodnia egy szülőpárnak. Minden esetre örömmel tölt el, hogy komolyan készülnek a közös életünkre, és ez nemcsak nem gond a számukra, hanem édes teher. Szaporodnak a finom, jó érzéseim.

Nagyon figyelek minden rezdülésre, mert meg kell ismernem a szüleimet közelebbről! Fontos tudnom, hogy biztos lehetek-e bennük, segítenek-e későbbi életcélom megvalósításában. Időközben azt is elfeledtem természetesen, mi az a cél, ami ide irányított, ami miatt határozottan vállaltam, akartam ezt az életet, de ez nem lényeges most, mert úgyis kiderül minden menet közben.

Most, mintha fokozatosan minden ködbe veszne, ami eddig fontos volt. Sajnálom, noha tudtam előre, hogy mire kikerülök innen, teljesen elfeledem mindazt, ami korábbi életeimben történt velem. Valamit azért tudok! Érzem, hogy duruzsolóra azért esett a választásom, mert ismerem a múltját. Tudom, hogy vele olyan dolgok történtek korábban, amelyekért meg kell őt vigasztalni. Akkora bánat, veszteség, és olyan drasztikus élményköteg érte őt régebben, olyan testet, lelket ölő, ami kiheverhetetlen. Valami olyasmi, amelyet már én is érzek magamban.

Most úgy érzem, mintha átadta, átutalta volna belém a megrendítő élmények borzoló, feszítő lenyomatát. Azonosulok vele, miként felmenői tapasztalásaival. Bizsergető, borzongató, kellemetlen dolog, ami létrejön bennem ilyenkor. Mondhatnám, kínzó érzés. Nem lehetséges, hogy ezért élek át neheztelést olyankor, ha nem tapasztalok kellő odafigyelést? Érdekes, őt, mintha éppen ezért még jobban szeretném!

A kis karcsú mostanában tollászkodik. Már érzem, hogy tudatosan várandós. Megfeszül a bőr a hasán, hiszen én szépen növekszem itt benn. Jól nézünk ki! Feszengünk egy bőrben ketten.

 Eldicsekszik mindenhol, hogy nagyon mozgékony vagyok, és érzi, hogy hamarosan megérkezem. Az előttem is rejtély lett, mikor kapok jelet a születésre, de annyi bizonyos, hogy egyre szűkebb itt benn. A kényelmetlenség, hogy nem nyújtózhatok kedvemre, mit sem számít, mert tudom, hogy minden nappal jobban szeretnek engem, s nagyon várnak rám.

Aggódnak, hogy egészségesen érkezzem. Milyen érdekes! Olyan kifejezéseket használnak velem kapcsolatban, mintha tudnák, hogy igenis nagyon messziről jövök, hogy a régi múlt, mely köddé vált már számomra is, most hoz össze minket. Ismert előttük, hogy hordozom magamban az összes ismeretlen előd jó és rossz tulajdonságát, mert ez genetika. Erről tudnak. De arról, hogy a múlt s a jelen összefonódik, hogy az ember megismétlődik, nincs tudomásuk. Erre ők nem is gondolhatnak, mert a hely, s a kor, amelyben élnek, más gondolatokat közvetít. Érzem, hogy közeleg a nagy találkozás.

Előfordul, hogy egyszerre ketten simogatnak, és igyekeznek kitalálni, hogy melyik testrészem tapintható éppen. Amikor duruzsoló gyengéden átöleli pocakost, hatalmasra nő a biztonságom, mert tudom, ilyenkor kettőnket szeret, kettőnket ölel egy időben. Ilyenkor alig várom, hogy mielőbb megkapjam a jelet az indulásra, hogy végre láthassam őket.

3. Tűnődés. Természetesen, amikor nem alszom, folyamatosan tűnődöm azon, ami halványan megmaradt az emlékezetemben. Csak nagyon nehéz ám a sűrű gomolyból, - amely eltűnteti az emlékeket -, előhívni, amit már csak halványan érzek csupán. Fogalmam sincs honnan, de biztos vagyok benne, hogy mindkét szülőm őriz magában olyan jellegű keserűségeket, vagy fájdalmakat, amelyek miatt tudatosan választottam őket. Annál is inkább, mert akkor, amikor még volt választási lehetőségem, az is tudott volt előttem, milyen lesz az ő későbbi életsorsuk.

Akkor, amikor még tudtam, mit miért cselekszem, világos volt előttem, hogy egykor mindketten segítségemre lesznek minden dolgomban, s elnézően kezelik majd, ahogyan kialakítom saját életemet. Mert ez is eljön egyszer. Akkor fog kiderülni, mit kell megélnem, mi a feladatom.

Már nagyon szűk nekem itt a hely, és alkalmasint kényelmetlen is, de csodálatos élmény itt lenni, és a valóság az, hogy nem is nagyon vágyom elhagyni ezt a biztonságot nyújtó helyet. Valami azt súgja, hogy ilyen jó dolgom soha nem lesz többé. Roppant kellemes a hőmérséklet, simogató és andalító a víz melyben ringatózom, noha határozottan úgy tűnik, mintha erősen fogyna. Ettől függetlenül mindennel el vagyok látva, és biztonságérzetemet alátámasztja az a szeretet, amely körülölel.

 Ketten vagyunk karcsú sikollyal, mert duruzsoló elment valahová, ahol majd együtt élünk később. Lassan ballagunk, mert nehéz lehetek már neki, és gondolom, nyomom is ott lenn nagyon a lágy részeket..

Ma be kell mennünk a kórházba, mert az orvosok ki akarnak kényszeríteni innen. Nincs tovább! Nem örülök neki, de ha kell, hát legyen! Legalább megérzem végre ezt a kis aranyost, aki annyit nyűglődik velem. Hol a gyomra ég, hol aludni nem tud, sőt már megfordulnia is nehéz. Szűk lett kettőnknek ez az egy bőr. Elismerem, meg kell szabadítani őt ettől a tehertől, aki én vagyok.

Állunk a trolin. Ez egy mozgó valami, ami nem csupán ráz, de halad is. Rengeteg az ember. Kapaszkodunk, mert erősen rángatózik alattunk a jármű.  Ülőhely nincs, azaz van, de már ülnek rajta. Senki nem kísér minket a családból, mert nem is tudják, milyen nagy napunk lesz ma. Ez a mi titkunk. 

4. Tűnődés. Nehéz napunk lesz, úgy érzem. Nem félünk egy cseppet sem, csak várakozunk mindketten. Jó erős injekciókat kaptunk, amitől fájások kezdődtek pocakos derekában, hasában lent, még én is éreztem az erős, ismeretlen szorításokat. Hallottam egy szokatlan hangot, olyat, mint amikor elpattan valami. Ettől minden víz eltűnt, ami körülöttem volt eddig. Így már nem is jó itt nekem! Szűk, száraz és kényelmetlen lett a helyem. Igyekeznék is kifelé, de érzem, hogy ez az injekció el sem indított, mondhatják ezek a morgó hangok, hogy délre megérkezem.

 Sajnos, ismét igazam lett. Már nagyon rég kivittek minket a vajúdóba, és mind a ketten kínlódunk, de semmi nem alakul. Annyit hallottam, hogy összezárult a méhszáj. Hát hol vagyok én tulajdonképpen?  Egyáltalán mi az, hogy méh? Testrész, vagy rovar? Különben mért lenne szája? Eddig nem érdekelt, mert jó volt nekem itt nagyon, de egyre nehezebben viselem. Ez a hely, ez a méh, ma folyton megkeményedik, olyankor nyom, szorongat, gyötör. Lehet, hogy ez a jel az indulásra, mert már menekülnék innen, de nem lelem az utat kifelé. Csak segítene már valaki! Nem értem mi történik, nem értek már semmit, de nem is érdekel, csak intézzék gyorsan, mert ez már nekem is fáj!

Most itt óbégat fölöttünk ez a fő dörgő, akinek a kezében zörögtek korábban a fémek. Azt harsogja, nem tehet már mást, csak a fogót használhatja. Hát tegye, kérem!!! Használja már azt a fémet gyorsan, és segítsen ki ebből a szoros fojtogató abroncsból! Fogjon meg, és cibáljon ki végre, mert fulladoook!

Nincs több tűnődés. Minden megszűnt körülötte, minden elveszett. Nem maradt emlék, gondolat sem kísértette többé, csak a szabadulás ösztönös vágya lökte előre. A minden újszülöttek célja, akik szabályosan kimenekítik magukat az őket magába ölelő testből, amely hirtelen börtönné alakult át, s koporsójuk lenne, ha nem tesznek magukért valamit.

Teljesen összehúzódott. Ilyet még sohasem tett; mint egy szabaduló művész, ösztönösen felkészült a menekülésre. Vállait összehúzta, két karját testéhez szorította, kezeit keresztbe fektette maga előtt. Két lábával ugyanezt cselekedte. Térde szinte az állát verte, úgy felhúzta, fejét befúrta válla, s térdei közé. Szinte belegöndörödött, míg teste felvette a hengeres formát. Most végre rátalált egy helyre, ahonnan lassan, gördülő mozdulatokkal túrta, erőltette ki magát a világba. A világ, amely kemény, hideg begörbített vasakkal fogta át fejét, most teljes súlyával is rázuhant. Fojtogatta. Amit eddig nem kellett tennie, most kapkodva, védekezve, nyüszítve próbálta beosztani a levegőt, de nem győzte. Meggyötörten érkezve, karjait ég felé lökdösve, lábaival kalimpálva zihált, elkékült szájjal fuldokolva nyelte az ismeretlen közeget, a levegőt. Tanult lélegezni.

Élete első pillanatában kiderült, amit ugyan most nem érzett, hogy vége a finom mélázásoknak, hogy a gondtalan élet korábbi formája megszűnt. Nincs tovább langyos víz, mely eddig gyengéden ölelte, lebegtette. Vége a finom meztelenségnek is, amely eddig természetes közege volt. Most belekényszerítik valami szokatlan, kényelmetlen viseletbe, s ezzel együtt a védettség, a biztonság, végleg elillant. Itt a hideg szigor veszi körül. Megszűnt, eltűnt az a mindent átölelő csoda, ahol egy testben ketten voltak egyek.

Kifosztva, zihálva és kimerülten védtelenül sikoltozik az után, ahol eddig jó volt. De nem ér el hozzá semmi más, csak a félelmetes semmi. Még jobban óbégat. Most valami ismeretlen erő megemeli, más helyre rakja át, s megtörténik a csoda!

Megnyugtató, csendesítő, békét ígérő illat jut el hozzá. Ismert illat, kívánt illat, csodás illat. Tátogó szájával megkeresi, megérzi az édes testen azt a helyet, ahonnan elindul számára a csak neki termelt, finom édes lé. Az élet nedűje. Mámorosan belefúrja magát abba a csodába, melyben ismét egyek lettek. Kezdődik az élet.

Berettyóújfalu. 2008-03-17

Olyan természetes, oly magától értetődő, hogy soha senki egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényt, hogy rajta múlik az élet. Mindenki tisztában van vele egészen apró korától, hogy testünk motorja egy takaros kis izomköteg, melynek neve szív. A lényeg, hogy ez a szerv minden emberben ugyanott helyezkedik el bőrszíntől, testmérettől, földrajzi helytől függetlenül, s teljesen egyforma, ha egészséges. Senkié semmiben nem különbözik a másétól. Ugyanazon a helyen, ugyanoda elhelyezett kamrákkal, pitvarokkal és billentyűkkel ellátva egyenlő ritmusban továbbítja, szállítja éltető folyadékunkat, a vért, minden szervünkhöz.

Mindannyian természetesnek tartjuk, hogy ott lüktet a bordánk mögött, különösen, ha úgy teszi a dolgát, hogy semmi gondunk vele. Ez a remek kis szerkezet, amellyel életünk során soha nem találkozunk, soha nem látjuk személyesen, (a ma embere már olyan szerencsés, hogy intelligens gépek segítségével képeket kaphat róla) kérés nélkül azonnal működésbe lép, amint magzati létünk függ tőle, és szolgál minket mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér.

Elfogadjuk, mert elfogadjuk, hogy miként testünk motorja a szív, lelkünké az érzelem. Mégis mekkora különbség van a kettő között!

Míg a test látható, fogható, tapintható, ugyanúgy a szív is. Mert félelmetes ugyan, de az orvosok már megállítják, mellkasunkat feltárva kezükben tartják, varrják, foltozzák, kijavítják, és újra elindítják. Azaz, használhatóvá teszik. Sőt, esetenként ki is cserélik egy jobb minőségűvel. Igaz, hogy ez utóbbi pepecselések csak néhány évtizede költöztek be az életünkbe, de ezzel stabilizálták is egyben a biztonságunkat, s tenyéren nyújtják felénk megjavított életlehetőségeinket.

De hol található a lélek, az érzelem? Mondhatnánk, hogy a lélek székhelye a szív, az agy, vagy a mellkas, de még egyetlen sebész sem találkozott vele sosem. Sem a szívszakember, sem az agysebész, sem az, aki bármely okból kényszerül feltárni a testet. A lélek tehát láthatatlan, miközben mind tudjuk, hogy létező, hozzánk tartozó jelenség, miként az érzelem. Pedig az orvostudományban már neve is van a vele foglalkozó tudománynak. Nehéz dolguk van a vele foglalkozóknak, mert a lélek természeténél fogva olyan sokszínű, annyira árnyalt, hogy itt derül ki, minden lény egyedisége. Ezért kezelni, gyógyítani lehet, de átalakítani nem.

Most derül ki, hogy látható, tapintható szerveinket lényegesen egyszerűbb definiálni, magyarázni, mint azt, amelyről csak tapasztalásaink vannak.

Komoly tudósok nyilatkozzák, hogy ami nem fogható, tapintható, nem is létezik. Álljunk csak meg! És a matematika? Abból mi látható? A számjegy, ami papírra kerül. Hiszen az egész tudomány következtetések elmélkedések együttese, tehát az elme szüleménye, mely szintén nem tapintható, bár csaknem olyan régi, mint az emberiség. A matematika pedig az elme diadala. Tudomány, mely felhasználandó a csillagászatban, a fizikában, az építészetben, s minden területén a létnek.

Tehát vannak láthatatlan, megfoghatatlan jelenségek az életünkben, amelyek különleges dolgokat képesek velünk tenni, belőlünk kiváltani, ám örökre megfoghatatlanok maradnak. Mert ugyebár itt van az a csodálatos dolog az életünkben, amit úgy nevezünk, érzelem. Ez már a lélek tartományába tartozik. Vagy ő maga a lélek? Életünk első pillanatában visítva, sikoltozva, vergődve veszünk tudomást arról a számunkra kínos környezeti változásról, - miután halálosan kimerülve átverekedjük magunkat egy sötét alagúton -, melynek csaknem rabjai lettünk. De azonnal elcsendesedünk, megnyugszunk, belekábulunk annak a nőnemű lénynek az illatába, érintésébe, akit Illyés Gyula olyan megrendítően aposztrofált: „életünknek első asszonya-ként. Aki egyetlen pillanat alatt nő fel az anyaság misztikumához, s aki haláláig szeret, védelmez és aggódik értünk. Honnan az a biztonság, amelyet magunkkal hozunk, s mely világra jövetelünk első pillanatától érvényes? Miféle jelekből tudjuk, érezzük, hogy itt minket vár az, az egy, s szeret?

Honnan a szeretet, mely anyává avat egy nőt? Honnan ez a láthatatlan, megfoghatatlan valóság, amely néha úgy megkínoz, hogy belerokkansz az elviselésébe, s mely máskor magasba emel? Előfordul, hogy te kínozod meg magad lelkifurdalás, sérelem, veszteség ürügyén, de van, amikor más teszi ezt veled. Meglehet, hogy szerénység rád a jellemző, más esetben a becsvágy, a gőg. A rettegés, vagy a biztonság. Minden pozitív élmény ellentétpárja, s nem szabadulsz tőle, csak az utolsó lélegzetvétellel.

Honnan az emberben a közöny, a szeretetlenség, a gyűlölet, mely szintén láthatatlan, bár sajnos gyakorta felismerhető, mely tragikus ellentéte a szeretetnek? Ennek a számtalan érzésnek az ölelésében/szorításában éljük le életünket, melynek esetleges szereplői vagy szemlélői vagyunk, s ha szerencsénk is van, nem szenvedjük meg nagyon.

Ütjük egymást, rúgjuk egymást, s gyalázzuk is helyenként. Öleljük egymást a feltörő, és mások által észrevétlenül irányított érzelmeink következtében. Akik rúgnak, többnyire összekapaszkodnak, egy alomba valónak tekintik magukat, s vallják, hogy összefogásban az erő. Megérzik egymást az egyívásúak. Akiket rúgnak, szintén összekapaszkodva próbálnak védekezni, de sohasem tudod, mikor lép át az egyén a másik csoportba, és mikor lesz a másik csoportból egyik. Ki lesz az első a marakodásban, és ki üt vissza. Elkezdődik ez az érzelemjáték az óvodában, s félő, hogy sosem lesz vége. Mert mindent az érzelem irányít, de minden érzelmet igába hajt valaki, s ha képes akaratát átvinni a másikra, manipulálja is általa. Az érzelmek hatalmas tárházából egy hajt embereket egymás karjába, ismerteti meg a világ legcsodálatosabb érzésével, a szerelemmel. Ez az érzelem tesz boldoggá, féltékennyé, zsarnokká vagy boldog kiszolgáltatottá.

Optimális esetben az okos szeretettel irányított nevelés a legkiválóbb érzéseket váltja ki a gyermekből, bár, fájdalom, arra is van ellenpélda. Amikor közönyös, érzéketlen, ellenálló, sőt durva, kegyetlen érzelmek törnek elő olyanokból, akiknek a nevelése nem indokolja ezt. Bennük tehát az érzelem negatív előjellel rakott fészket. Ennek következménye a szülőkben a döbbenet, a szégyen, a legkegyetlenebb fájdalom, melyet minden megmozdulásával gyakorta tervszerűen idéz elő a deviancia.

A lélek. Hát, igen, a lélek sokféle. Ez a valami, melynek nincs meghatározható helye a testben, nem érinthető, tapintható, nagyszerű és elrettentő teremtményekben nyilvánul meg. Szívet, szemet gyönyörködtető testben lehet hasonlóan szép, meleg, szinte emelkedett lélek, mások érdekében tevékenykedő, áldozatkész, és önzetlen. Az is megtörténhet, hogy hasonlóan szemet gyönyörködtető testben tragikusan durva ösztönök uralkodnak, rémisztőek, ártó szándékúak.

Vannak közöttünk Teréz anya lelkűek, és Jézus lelkűek. Vannak, akiknek lételeme a segítés, akik magukra vállalnák a világ bűneit, s letörölnének minden könnyet. Az ellenkezőjére is rengeteg példát találhatna a hátratekintő, de az előre nézők sem érezhetik magukat teljes biztonságban.

Az ember, akit megajándékozott a sorsa ezzel a különleges és láthatatlan valamivel, amelynek lélek a neve, felsorolhatatlanul sok bűnt követett el az emberiség története folyamán önmaga, az egyes ember, s az emberiség ellen, változatlanul viszi tovább az individum jellegzetességeit. Ez a sorsa. Ezzel született. Erre született.

Mégis áll a világ. S állni is fog, mert örökké tartó. Amiért megmenekült Ninive a pusztulástól, hiába átkozódott Jónás. Mert még a kevés jóság is menti a menthetőt. S, mert napjainkban egyre inkább lehet érezni, hogy a mindenkori átlag tiszta szemmel, nyílt lélekkel tekint egymásra, s összeadja azt a szeretet mennyiséget, mely fenntartja az egyensúlyt örökké.

2006-10-23

2006-11-08

2006-11-15

Ülök a képernyő előtt, és aléltan bámulom azt a tengernyi szépséget, mely mások közvetítésével elém tárul. Érdekes a világ! Valakinek megtetszett egy hegyvonulat, lefotózta, én pedig itt élvezkedem. Fel sem kell állnom ebből a székből, ki sem kell mozdulnom a szobámból, ha és amennyiben olyan szerencsés vagyok, hogy tulajdonomba kerül egy számítógép. Általa, vele mindent tudhatok és láthatok a világból, anélkül, hogy megmozdulnék. Mi ez, ha nem csoda?

Múlt jelen és jövő így tárulkozik ki előttem mások retinájának kivetülésével. Csak fel kell töltenem mások tapasztalatait saját hitemmel, képzeletemmel, s máris kialakítottam az én világomat. Nem kell nekem pont olyan szögből néznem egy képet, mint annak, aki által eljutott hozzám, egyszerűen én mást nézek ki belőle, más a fénytörés az én szememben, más a lényeg nálam, mint nála, aki felfedezte, megmutatta. 

Ma egy új képsorozat került elém barátnőm jóvoltából, melyben hatalmas perui hegyormok jelentek meg előttem lépcsőzetes szépségükben, láttatva, ahogy a föld rétegei rakodtak egymásra évmilliókon által, mintegy bizonyítva azok korát. Ekkor ismét új dimenzióban találkoztam Isten létével. Hiszen emberi léptékkel mérve már sok évet megéltem, és sokat viaskodtam az ő milyenségével, létével, s természetesen ma sem tudom, mit gondolok igazán.

Eddig hittem abban a hatalmas erőben, amely mindent meghatároz, eldönt, létrehoz, alakít, változtat. Tudtam, hogy nem emberi, láthatatlan. Alaktalan, de fényesen fénylő, mindent betöltő erő. Hittem benne, mint bennem tartózkodó hatalmas energiában, akivel én eggyé válok, egymásban vagyok, aki feltölt, irányít engem, bennem mindent. Hittem benne, mint megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan biztonságban. És ma, azokat a határtalanul magas hegyeket nézve, összezsugorodtam, mert felidéződött bennem, hogy egyetlen rengés, mely ugyanennek a hegynek a mélyéből feltörhet bármikor, mindent megváltoztat, átalakít. Eltűntet szépségeket, s létrehoz újabbakat. Az új valószínűleg szintén pompás lesz, és különleges, de nem ez, mert ez, ami itt gyönyörködtet, eltűnik örökre. Akkor viszont nem értem, hogyan teheti Isten tönkre azt, amit már egyszer megalkotott, még annak árán is, ha ismét szemet gyönyörködtető az újabb.

Vagyok olyan szerencsétlen, önző, erőszakos, vagy mafla, hogy mindig mindent tovább gondolok, s jaj azoknak a gondolatoknak, amelyeket én kicsavarok! Ismerve az emberiség történetét, bár már azt sem tudom, hogy ismerem-e, vagy csak vélem, hogy ismerem, tehát nézem ezeket, az igazán csodás hegyvonulatokat, melyeket mások szeme, látásmódja elém sodort, elgondolom, hogy csupán ezeknek a hegyeknek a történetében hány variáció, vonulat változott meg, alakult át, amióta az első apró kis féregformátumból kialakult ez az embernek tisztelt figura, az ősöm.

Aki már nem kúszik fel a fára, ha meglát egy nálánál nagyobb, vagy erősebbnek tűnő alakzatot, mert az élőlények közül elsőként jutott olyan tökéletes agyállományhoz, hogy emlékszik, gondolkozik, továbbgondol, alkot. Mi több, már létrehozta azt a fegyvert is, amellyel megvédi magát. Sőt, már azt is birtokolja, amellyel kiirthatja azokat, akik ízlése ellen vannak.

No, Istenem! Hogy gondoljam tovább a léted, ha ez az igazán eszes lény, akit te alkottál állítólag a saját bordádból, s te lehelted bele a lelket, ez az ember, lépten-nyomon meggyőz engem az aljasságáról? Nem létezik, hogy ilyennek alkottad! Hogy ezt akartad! Márpedig tudnod kell, hogy ilyen félresikerült!

Helmuth von Glasenapp kutatásai és írása szerint öt világvallás létezik a világon. Szüleim előre meg nem gondolt egyesüléséből kettőbe beleszülettem, és vallom, hogy egy vallást igazán megismerni csak abban az esetben lehetséges, ha beleszületik az ember, s folyamatosan gyakorolja. Így nem ismertem én meg igazán az enyémeket. Pontosabban egyiket igen. A másikat csak vallom. De a többiről nem, vagy alig tudok.

Az utóbbi évtizedekben beszivárgott hozzánk a keleti tanokból némi ismeret. Tudjuk tehát, hogy az ő felfogásuk szerint az élet örök körforgás. Halálunk pillanatában itt hagyjuk ezt a bomlandó anyagot, a testet, melyben eddig éltünk, s a láthatatlan, tapinthatatlan anyag, a lélek, eltávozik és találkozik a többiekkel, akikkel együtt teremtenek hatalmas energiákat, mely mind kikerül az univerzumba. Ám, ha egy lélek úgy érzi, hogy ismét földi lény akar lenni, kinézi magának a lehetőségeket, s leszületik ismét.

Csodálatos a kép! Ott lebeg fenn az a sok drága jó lélek, közülük egyik úgy dönt: Jézus leszek, Máriától és Józseftől való, mellette egy másik, aki azt leheli: Bar Abbas, éppen nekem való figura. Lelke rajta, döntsön mindenki a saját ízlése szerint.

Mindez rendben lenne, amíg az, az ismertté vált másik lélek meg nem szólal kétezer év elteltével, és azt süvölti: Én leszek Hitler, ő pedig Sztálin! Sajnos, csak később ér oda az a szerény kis apróság, aki Teréz anyaként óhajt majd élni. Szuper! Mondhatnám, szupi! Ha nem lenne rettenetes, még a gondolat is, hogy Teréz anyán kívül ezek a szörnyetegek is Isten gyermekei! Merthogy erről van szó ugye? S, amióta világ a világ, számtalan szörnyű emberi tett gyűlt halomra. Nem lehetséges, hogy Isten egyszer is ne tett volna az ember gonoszsága ellen, ha már úgy alakult, hogy megteremtette! Vagy mégsem tett? Vagy esetleg mégsem ő teremtette a világot? Mert a tudósok azt állítják, hogy a föld csak úgy lett magától, amikor megtörtént az a híres nagy bumm! S forog a föld, miként a többi bolygó.

Lehetséges lenne, hogy az ember félelmében teremtett magának egy mindenben segítő mindent megoldó, mindent elrendező Istent? Hogy élni tudjon rettegés nélkül? De hát, akkor ez azt jelentené, hogy az ember nem változtatható, a világ nem javítható, minden csak esetleges. Az pedig végzetes!

Meg kell tudnom az igazságot, mielőtt elmegy a kedvem az egésztől!

Berettyóújfalu. 2011-11-06

Nevelő apám lábához tapadva, szinte átkarolva, szorítva, néztem a bocit, aki most érkezett hozzánk abból a célból, hogy borjúpaprikássá alakulva ünnepeljük meg Erzsike esküvőjét. A borjú természetesen mit sem tudott a tervről, csak pislogva bámult bele a világba ingatag négy lábát négyfelé terpesztve. Azt hiszem, az, lehetett minden gondja, - ha volt egyáltalán gondja -, hogy hova tűnhetett az a hatalmas tőgy, amelyik alá bebújva, beleszuszogva, finom tejecske tette számára elviselhetővé a világot. Nem volt rémült, nem látszott rajta semmilyen jele félelemnek, nem élt benne az a döbbenet, amit én éltem át.
Itt volt körülöttünk az a néhány ember, az is, aki idehozta, az is, aki csak bámészkodni jött ide, meg itt volt az a néni, aki korábban soha nem járt hozzánk, akit én magamban csak Ferge Zsófinak hívtam, de mások előtt természetesen és illedelmesen Zsófi néninek szólítottam. Abban a faluban ahol éltünk, az volt a szokás, hogy az asszonyokat lánynéven emlegették, s haláluk után a fejfájukra is a lánynevük került.

Egyszóval néztem a borjút, amelyiken csodaszép barna foltok olvadtak össze a göndör fehér alapszínnel, és hat évem teljes döbbenetével éltem át, hogy hamarosan levágják, leölik, mint egy csirkét, és burgonyával tálalják fel ezt a tündéri kis élőlényt, amelyiknek olyan gyönyörűen csillognak a szemecskéi, és olyan csodásan rózsaszínű az orra, és - ami számomra a legrettenetesebb, - hogy ezt itt mindenki természetesnek tartja. Úgy éreztem, az egésznek ez a Ferge Zsófi az oka, mert amióta hozzánk jár, szokatlan dolgok történnek.
Korábban soha nem lépett be a kapun, aztán amikor kezdett ide járni, nagy izgalmak, és takarítások, és öltözködések történtek, aztán egyszer magával hozott egy bácsit, aki azért jött, hogy Erzsikét magával vigye messzire. Már ez is! Miért kell Erzsikét elvinni innen, ahol mi nagyon jó testvérek vagyunk? Ő tizennégy éves volt, amikor idekerültem, dajkált és szeretgetett engem, mindenhová együtt mentünk, mindent együtt csináltunk, és most, tessék, elviszi tőlem egy idegen!
Már a menyasszonyi ruha is elkészült, a hosszú, fehér ruha ott függ az akasztón a szekrény oldalán, és hozzátűzve díszeleg a még hosszabb fehér fátyol, amit egy gyönyörű pártára fűztek fel, és én fogom mögötte vinni rózsaszín ruhában, hogy le ne érjen a porba. De én nem örülök, hogy én viszem a fátylat rózsaszín ruhában, fekete lakkcipőben, és annak sem, hogy lakodalom lesz a háznál, ha annak az a vége, hogy Erzsike eltűnik innen.

Itt álltunk tehát a borjú körül, amelyik egy kissé illetlenül - hát, hogy is mondjam, - elszínezte a hátsó combját. Vastagon és masszívan folyt rajta a sárga maszat, de ezt itt mindenki természetesnek tartotta. Sőt, egyszerűen észre sem vette. Mert ott a körben mindenki azt figyelte, hogy miről beszél Ferge Zsófi, mert a Zsófi néni mindig mondott valamit. A többiek nem figyelték a legyet, de én igen, mert nem is volt több a közelben, és mert a légy pontosan odarepült, ahol a boci tarka szőrzete elszíneződött. Izgatottan figyeltem tehát, mi történik vele. Először körözött egy kicsit, aztán miután eldöntötte, hogy mit tegyen, pontosan oda telepedett, ahol a sárga maszat a legvastagabb volt. Abban dagonyázott jó ideig. Nagyon kíváncsivá tett, mert nem ismertem a legyek szokását, nem tudtam, hová megy erről a szokatlan helyről. Láttam, hogy egy kis időre még megült, látszott, hogy jó ott neki, aztán lassan sétálva elindult lefelé a borjú combján. Majd felemelkedett, és felröppent egy kissé. De csak egy kissé. Figyeltem az útját, ritkán, rövideket repült, majd vissza-visszatért az elsárgult részre. Aztán ismét felemelkedett, most gyors tempóval megindult, száguldott, s amikor Zsófi néni egy nagyot lélegzett, huss, belerepült szájába és nem láttam többé. Én fuldokoltam néhány pillanatig, különös undort éreztem, hányingerem is lett, de Zsófi néni csak krahácsolt egyet, és mondta tovább a magáét. Nem sejthetem, hogy a jelenlevők közül látta-e bárki a légy sorsát, tény, hogy senki nem szólalt meg. De, azt hogy milyen utat tett meg a légy, honnan jutott el a végállomásig, meggyőződésem, hogy rajtam kívül senki nem látta.

Berettyóújfalu, 2011-03-13

Rossz napom van. Bármihez kezdek, semmi nem akar sikerülni. Minden kiesik a kezemből, mindent felborítok. Úgy érzem, ma olyan üres vagyok, mint egy átvilágított tojás.

Gyermekkorom emléke, hogy a kotló alatt melegedő tojásokat hét nap elteltével a gazdasszony megvizsgálta. Sötétedés után kihúzta a kotlóst kosárba rakott fészkével együtt az ágy alól. Mert, tudni kell, hogy a kotló a szobában lakott addig, amíg kotlott, utána pedig a konyhában addig, amíg megerősödtek a csibéi. Tehát, miután a háziasszony maga mellé vette a szalmával bélelt vesszőkosarat, melyben a tojások melegedtek a kotló alatt, leült egy petróleumlámpa elé, és egyenként emelte a tojásokat a fény irányába. Azon a napon már megmutatkozott, hogy megtermékenyült-e a tojás, vagy üres. Amelyikben nem keletkezett csibe, félre rakta, mert az még felhasználható volt. Később már záptojás lett volna belőle.

A mai fiatal falusi nők, ha csibét akarnak egyáltalán nevelni, nagyüzemben villany alatt melengetett, frissen kelt csibéket vásárolnak, és bizonyára jókat mulatnának a régieken. Pedig dédanyáik így keltették kotló alatt a csibéket, s amikor vizsgálgatni kezdték a tojásokat, szétterített fekete kendőt borítottak a fejükre, jól előre húzva, hogy a tojásokat is fedje felülről, hogy a lámpa célzott világítása csak rájuk essen. S huszonegy nap után, amikor világra segítették a tojásokból az apró sárga pihés jószágokat, - mert sok nem tudta világra verekedni magát egyedül -, a melengető kotlós anyót csak annyi időre szedte le róluk, amíg megetette. Vízzel telt poharat már a csibék szalma fészkébe helyezett számára. Öröm volt látni, ahogyan lökdöste vissza, rendezte maga alá a kicsinyeit az anya, hogy meg ne fázzon egy is közülük. Meg is maradt mind egy szálig. Mert a régiek mindent maguk teremtettek elő sok munkával, figyelemmel, gondoskodással.

A szappant is maguk főzték. Nem voltak finom mosóporok, illatos szappanok, fürdőhabok. Egész évben gyűjtötték a különböző zsiradékokat. A disznóölésből összegyűlt zsíros maradékokat már az előző évi ölésnél eltették, hogy most a téli hidegben nagykendőbe bugyolálva magukat, az udvaron üstbe tegyenek minden szappannak valót, hogy a maguk által fahamuból előállított lúggal addig főzzék, kavargassák, míg elkülönült, és felülre emelkedett a szappan, míg alul maradt a megsokszorozódott hasznos lúg. Ekkor egy vászonnal bélelt hatalmas edénybe kiszedték a szappan masszáját, majd gondosan leöntötték, és magasra tették (gyerekek elől gondosan elrejtették) a lúgot. Hiszen egész esztendőben ebből tesznek a mosogatóvízhez egy keveset, és ezzel lágyítják a vizet mosáshoz. Ennek a lúgnak minden cseppje aranyat ér avatott kezekben, és minden cseppje ölni, gyilkolni képes, ha dőrén bánunk vele. – Másnapra megszilárdult a szappan. Már lehetett kifeszített madzaggal darabolni, majd a padláson szárítani, mert így egész évben használható volt az újabb főzésig.

Mesélhetnék még a kenyérsütés házi technológiájáról, a fárasztó, izmokat mozgósító dagasztásról, meg arról, hogy ők már akkor sütöttek pizzát a kemence forró belsejében, amikor még csak egyszerűen lángosnak nevezték.

Elmondhatnám, mert láttam, - hogyan nevelték a kendert vizes árokban, s ha magasra nőtt és törékenyre száradt a vékony szár, ami a fonal alapanyagát rejtette, törték, tilolták, hántották le róla a kérget, hogy az alóla előbújó szálakból rokkával, guzsallyal, fonalat sodorjanak, amelyet megszőttek, hogy sütőteknőbe való vásznat, törülközőt, ágyruhát, viselő ruhát, szemfedőt varrjanak belőle.

S akkor még nem szóltam egy szót sem arról, hogy nem volt mosógép, mosogatógép, porszívó. De szobafestő sem. Padló sem volt sehol, csak döngölt föld, amit rendszeresen mázoltak vízzel, hogy ne kelekezzen por. És minden asszony maga meszelte kívül-belül otthonának falát. Így az ő munkájuk legfeljebb nehezedett a számos gyerekkel, de semmiként sem könnyült. Mert nem volt félig kész étel, előre gyártott élelmiszer, sem házhoz szállított ebéd. Nekik azt mind elő kellett teremteni a saját két kezükkel. Ehhez ők maguk ültették „fészkekbe” a burgonyát - egyik főételüket, - és maguk szedték ki a földből guggolva, hajlongva a megsokszorozódott új burgonyát, hogy utóbb rendszeresen csirátlanítsák, élvezhetővé tegyék.

Maguk vetették, törték, fosztották a kukoricát, hogy ledarálva meghizlalják vele a maguk által nevelt sertést. És maguk vetették, aratták kaszával, szedték sarlóval kévékbe a búzát, s lisztjéből sütötték a kenyeret, amit nemes egyszerűséggel úgy neveztek: élet. Mindezt két kézzel, erővel, előre megtervezve tették, úgy, hogy soha nem volt gondjuk az idővel.

A mi elődeink nem élvezhették korunk előnyeit, sem hátrányait. Ha kihullott a foguk, nem volt helyette pótlás, betegségben orvosi ellátás, kórház. Nem telefonálhattak, mert nem tudtak róla, hogy feltalálták. Nem nézhettek TV-t, mert még nem létezett, nem olvashattak újságot, mert nem is tudtak olvasni. De tudták becsülni a munkát, és annak eredményét: a biztonságot.

Én soha egyetlen falusi embertől nem hallottam panaszt. Nem siránkoztak, hogy sok a munka, pedig pirkadattól napszálltáig dolgoztak. Számukra az volt a természetes, sőt örömteli. Fát neveltek, szedték gyümölcsét, vagy kivágták elszáradván, aztán felaprították tüzelőnek.

Állatot neveltek, tereltek, húzták fel nekik a mély kútból a rengeteg vizet, kaszálták a számukra nevelt szénát, melynek magját már korábban elvetették. És örvendeztek, ha fejlődött és szép egészséges lett. Nem mondták, hogy kevés a pénz, mert tudták, hogy azt meg kell keresni. És fáradtan, de elégedetten dőltek álomra, ha feljöttek a csillagok.

Nyugodtan hajthatunk fejet nevenincs elődeink előtt. Van kikre büszkék lennünk.

B.újfalu. 2011-02-22

Gyönyörű ma ez az ébredezés! Csupa derű, és nyugalom. A napfény beárad az ablakon, az érzések és gondolatok még nem érnek el az ember tudatáig. Ez az a néhány pillanat, mely az élet legszebb ajándéka. Sajnos röpke ideig tart!

Az asszony, aki itt fekszik az ágyban, s aki mellesleg én vagyok, örül. Félálomban van, pihen, örül. Alatta gyapjú, felette gyapjú, feje alatt is. Korábban azt hitte, ez a készlet megvédi mindentől. A mostani pillanat is ezt sugallja. Nincs fáradtság, nincs kellemetlen érzet, sőt, elégedettség és kényelem veszi körül.

Még egy kicsit szeretnék visszazuhanni ebbe a félig álom, félig valóság állapotba, amikor minden jó, kellemes és zsongító. Csak nem felébredni, csak nem gondolkozni, nem is lenni! Nem lenni.

Hmmm... Hamlet. Lenni, vagy nem lenni. A szépséges, komoly, átélhető dráma a színpadon, s a valóság itt az ágyban. Nem mindegy! Ami most következik a mindennapok valósága. Ki kell nyitnom a világra a szemem.

Janó már neszez kinn a konyhában. Óvatosan, halkan. Issza, vagy főzi a kávéját a drágám, rakja tálcára az én reggelimet, még pizsamában, mert imád pizsamában szédelegni ilyenkor a lakásban. Időnként megdörzsöli dús, őszülő szőrzetét, rossz szokás, sajnos hullik is,  de elnézhető. Ráadásul a gombokat sem szereti használni. Igy, lebegő pizsama felsővel, gombolatlan sliccel ténfereg, és élvezi, hogy most kitol a világgal.

Úgy él, ahogy neki tetszik, és fütyül arra, mi van a falon túl. Jól van, csak higgye, hogy ez a négy fal kirekeszti a világot, s meg is védi attól. Legyen boldog és nyugodt, legalábbis arra az időre, amíg nem gondol rá, hogy ő itt fekszik rettegve a saját testétől.

Különleges szerencse, hogy ennek a hatalmas háznak Janó lett a közös képviselője. Így legalább a munkája mellett engem is kisérgethet alkalom adtán, és el is láthatja, ha úgy adódik. Az adminisztrációját itthon végzi az íróasztalnál, egy egész szekrény is erre a célra lett kiürítve jó ideje, pénzt soha nem hoz haza, azt egyenesen utalják a lakók a bankba. Az azért izgalmas lenne, ha itt őriznénk nagyobb összeget.

Már hozza is a reggelit, fel kell ébredni, nincs tovább álmodozás. De étvágy sajnos nincs! Ebből lesz a vita.

- Jó reggelt Janókám. Puszi drágám. Hamar ébredtél.

- Korántsem. Ez egy valódi reggelizős idő. A gyógyszereket is be kell venni, tudod. Étkezés után.

- Mit hoztál nekem? Remek! A pirítós menni fog. A kávé is. Mást most nem eszem. De mit szónál hozzá, ha kimennék Veled a konyhába? Jó kedvem van, meghozta a jó idő. Menj előre, felveszem a köntösömet, és máris ott vagyok.

Elvileg ma jó napom lenne, tehát vasalni szándékozom. Úgy érzem, ma be is tudom fejezni. Marcsi telefonált, hogy a Gazsi gyermek fogzik, nyugtalan. Csaknem állandóan karon ül. Hőemelkedése is van, és hasmenése, mint minden alkalommal. A gyermekorvos szerint ez a jelenség nem attól van, de az összes anyuka arra panaszkodik, amire ő.

El se merem mondani egyiknek sem, hogy ilyenkor addig rettegek, amíg felcsendül az örömének; megkoppant a fogacskán a kanál. Mert ezek a hőemelkedések nekem a halált jósolják! Így kezdődik rettegésem tárgya, a leukaemia. Én már beszereztem a magam adagját, és örök félelmem, hogy örökítem a hajlamot a gyermeknek, vagy a gyermekemnek. De hallgatok, mert nem akarom őket izgatni. Így csak magamban őrlődöm.

Mindjárt elkészülök, már lezuhanyoztam, felöltöztem. A parókát szerencsére már nem kell feltennem, egész elfogadható már a hajam. Korábban egyetlen pillanatig sem mutatkoztam senki előtt, Janó sem láthatott, és a lányom sem csupasz fejjel. Magamtól is undorodtam. Janó folyton azzal biztatott a nagy hőségben, ne gyötörjem magam, tegyem le az a nyavalyás idegen hajat. A kisbabánknak sem volt haja, amikor megérkezett, mégis imádtuk. Nem beszélve róla, ő is megkopaszodhat.

Nem tudta megérteni, hogy ez valami egészen más. Az a nő ott a tükörben nem én vagyok, hanem egy kótyagos, beteg perszóna, akivel én nem tudok közösséget vállalni. Ez az egészségesnek tűnő meg akar gyógyulni abból a kezdődő nyavalyából.

Folyton a herpeszeimmel kínlódtam. Úgy éreztem, csupa seb a szám belülről. Persze, az is volt. Közben kis lázak kínoztak, amelyektől érzékeny lett a bőrfelületem, ingerült voltam, és gyenge. Szidtam az orvost, hogy nem segít, türelmetlen voltam az én szegény kis kamaszommal, s nehezemre esett a munka. Főleg itthon. A munkahelyen még csak elment valahogy, de mire hazaértem, elfogyott az erőm. Ha Janó nem olyan türelmes, el is válhattunk volna. De ő tudta, hogy beteg vagyok. Megcsípte az arcomat, a karomat, s a fene tudja honnan, érezte, hogy baj van.
- Fogytál! - mondta. Ráállított a mérlegre, és neki lett igaza. Sajnos, folyton. Mindennek nekimentem, az ütésektől szép kis sötét foltok jelentek meg rajtam. Erre már az orvosom is felkapta a fejét.

- Az orra nem vérzik?

- Nem.

- Ínye?

- Az igen. Fogmosáskor.

- Ezt mért nem mondta?

- Nem kérdezte.

            - Félek, hogy rosszat kell mondanom. Gyanakszom, hogy ez a vérképző rendszer rosszindulatú betegsége. A csontvelőben…

            - Doktor úr, kérem szépen, magyarul! Tudnom kell, mire gondol?

            - Attól tartok, hogy leukaemiával van dolgunk.

            - Szeretettel üdvözlöm körünkben. Ezt nem teszi hozzá? És mikor derül ki véglegesen?

            - Néhány vizsgálatra szükség van, hogy biztosak legyünk. Amíg rám nézett, közben pötyögött a telefonján, s rájöttem, hogy az én vizsgálatomat egyengeti.

- Kérem, beszélni szeretnék Ormos főorvossal! - köszönöm, várok.

- Zoltánom, van egy nőbetegem, akinél leukaemiára gyanakszom. Mikor tudsz neki ágyat adni? Köszönöm, remek. Holnap jelentkezik nálad.

- Ez minden, amit tehetek önért. Ha beigazolódik, sokszor találkozunk. Most kórházba kell mennie. Vannak vizsgálatok, amelyeket csak ott végezhetnek el. Ormos doktor várja holnap reggel.

 2.

 A világért el nem mondanám, miket éltem át az idő alatt, míg kiderült, s mióta nekiestek az orvosok kiűzni belőlem a bajt. Nem vagyok hajlandó sokat mesélni a megpróbáltatásokról. Elég annyit mondanom, hogy rettenetes. Összetört lélekkel bemenni egy olyan közösségbe, ahol mindenki körül a halál ólálkodik, nem éppen felemelő élmény. Ez egy minden szempontból heterogén társaság. Társadalmi státusztól, neveltetéstől, iskolázottságtól függetlenül teljesen egyformák. Ugyanattól szenvednek, ugyanattól rettegnek. Ez egy  ingerlékeny, alkalmasint megkínzott betegek testvérivé vált szövetsége, amelybe belefér az is, hogy ordítunk egymással. Sírunk egymás ölelésében, vígasztalunk, és undorkodunk. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint oldódik, de az egymásra utaltság mindent megold.

Nekem legnagyobb gondom a gyerek volt. Nyilván azért, mert Janóban biztos voltam. Ő egyébként a világ csodája. Amikor közöltem vele mi a bajom, átölelt, ringatott, és sírt. Azt mondta:

- És mi még kisbabát terveztünk.

- Hát az nem lesz nekünk. De lesz neked Marcsival elég gondod! Komisz kamasz.

- A lány miatt ne aggódj! Amint megtudja, mi a baj, azonnal felnőtté válik.

Úgy történt. Amint hazajött, összebújtunk hárman a rekamién, és elmondtunk neki mindent. Nagyon sírt. Reggel pedig egy felnőtt nő kísért be engem a kórházba. Akkor még Janónak volt munkahelye. Ez akkor volt, amikor az emberek még dolgoztak.

Közben ment a pénz, mintha lába nőtt volna. Egy orvos, két orvos, több orvos, nővér nővér hátán, kiderült, hogy nincs tovább. Az én táppénzem nem futotta a hálapénzt, a Janó fizetése nem volt elég a háztartásra. Eladtuk a telket.  

Nem mentem el Janóval az adásvételi szerződés megkötésére. Úgy éreztem, most vágják le mindkét lábam. Az én kisbabám élvezte volna ott sikongva a levelek mozgását, a friss levegő őt növelte volna. Csupa csipke, rózsaszínű fodros kalapka óvta volna a nap erős sugaraitól harmatgyenge fejecskéjét. Simogattam volna hurkás, gödrös karját, combocskáját. Már éreztem tenyeremben apró teste minden hajlatát. Hogy vágytam rá!

Gyerek nélkül is szerettem hétvégén ott időzni, pihenni. Bíbelődni a növényekkel. Minden megtermett ott, amire a háztartásban szükség volt. Marcsival hármasban a befőzést is megoldottuk, a szőlőt én kötöztem, szedtem, a préselés Janóé volt. De a burgonyát Marcsival varázsoltuk elő a földből. Térden állva, nagyokat nevetve hajigáltuk zsákba az előbukkanó burgonyákat. Még a fülünk is homokos volt. Télen szinte semmit nem kellett vásárolni húson kívül. Még pálinkánk is lett a lehullott gyümölcsből.  Most az is elment a többi óhajjal. Mint a hajam.

Egyetlen dolognak örültem ebben a szerencsétlen helyzetünkben. Annak, hogy a szülők nem élnek. Most ellátni sem lett volna erőm őket, meg az aggodalmukat figyelni sem. Hirtelen sok lettem magamnak is. Utáltam a chemót, a vele járó nyavalygásokat, a sugárkezelést, meg a környezetet, Istenem, tele volt az épület hozzám hasonló hülyékkel!

A munkahelyemre viszont rendesen bejártam. Szükségem volt arra a közömbös közegre, amely nem tudott rólam semmit, nem is sajnált, nem is óvott látványosan. Szervezés kérdése az egész. Amikor néhány napra feküdtem be, azt egy terhesség megszakításának tűntettem fel. Minden egyéb kezelést péntek délre tetettem, s a kórházból mentem hétfő reggel dolgozni. A többi már csak egy kicsivel több smink kérdése. A sugárkezelést munkaidőn túl kértem. Ez különben is rövid idő, csak arra a kis sorra kell várni, aki előttem vár. És azt a rengeteg tragédiát kell végighallgatni, amit én nyeltem le a könnyeimmel együtt. Ilyenkor lettem egy kicsit békés, mert itt derült ki, hogy nekem semmi bajom. Elvégre engem otthon szerettek, kíméltek. Aztán ennek a színészkedésnek is vége lett. Igen egyszerűen történt: megszűnt az állásom.

Miért ne mondhatnám el, hogy az egy fejlövés erejével hatott rám? De legalább nem az alkalmatlanságom okán történt, egyszerűen csak kiment alólam a vállalat. De én elmehettem hosszú időre táppénzre, mert sajnos az én betegségem garantálta a hosszú távot, de mi lett a többivel? Az egyedülállókkal, a gyereket nevelőkkel, a részletet törlesztőkkel?

A telek ára valami különleges képességgel szívódott fel a bankból, pedig mi csak a gyerekre költöttünk, és az orvosokra. Csak? Nos, az orvosok nem voltak hajlandóak tudomásul venni a recessziót, a munkanélküliséget, ragaszkodtak a megszokott életszínvonalukhoz. S, ők a betegségből éltek!

Közben az én Marcsim megnőtt. Magyarul telt az idő. Halálosan szégyellem, hogy rengeteg bajom közepette ez nem tűnt fel nekem. Ő állítja, hogy mindig mindent megbeszéltünk mint jó barátnők, de én ebből valahogy kimaradtam, semmit nem rögzített az agyam. Tény, hogy a lányom igen alaposan megnőtt, s közölte velünk, hogy férjhez szándékozik menni. Azt is elmondta szerencsére, hogy a fiúnak, akitől a gyereket várja, van saját lakása. Berendezve! Egy kő, egy hatalmas kő zuhant le rólam. Janó állítja, hogy hallotta.

Hogyne már! Hiszen mi egy szerencsés család vagyunk! A lányunk egyetemre jár, feleségül megy ahhoz, akit szeret, akinek van munkája, és unokánk lesz hamarosan. Soha többé nem panaszkodom. Igaz, hogy Janónak is felmondtak a munkahelyén, lévén köztisztviselő, de nekünk legalább itt van ez a házkezelőség! Még a takarítást is elvállalom, ha kell, csak a házkezelőség maradjon! A gyógyszereimet meg tudjuk venni, ezekkel a bajom kordában tartható, a többi nem érdekes!

A takarítást elvállaltam persze, amit sajnos természetesen az én ártatlan Janóm végez. Mert én nem bírom. Szégyellem, de nem megy. Még a férjem segítségével sem. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy az adminisztrációba vonjon be, mert nem engedhetem, hogy mindent ő végezzen. Tanítgat is, annál is inkább, mert jár castingokra, meg pályázik állásokra, hátha letekint ránk véletlenül a Jóisten, bár nem nagyon hiszem, ennyi állás nélküli között nehéz lesz minket kiszúrnia. De, ha mégis, és szerez egy akármilyen munkát, akkor én itt tudok Janó helyett dolgozni.

Tegnap is elvállaltam kicsi Gazsi vigyázását, mert jó napom volt, legalább Marcsim is adhatott magának egy kis kimenőt ettől a mini rabszolgatartótól. Letettem egy plédet a szőnyegre, s a legény úgy trappolt le róla pillanatok alatt, mintha ott sem lett volna. Minden mellett felállt, mindenbe belekapaszkodott, legyen az székláb, vagy asztalterítő. A függönyt úgy megcibálta, hogy Janó este három csipeszt szerelt fel a sérültek helyett. Miután emelgetni nem tudtam, én költöztem le a padlóra. Óriási szerencsém volt, Gazsi úgy elfáradt a vágtában, hogy minden előzetes bejelentés nélkül elaludt az összegyűrt takarón. Erős a gyermek, és eleven, a fogacskán megkoppant végre a kanál, rajtam pedig elterült a nyugalom.

Most éppen nem kell kórházba mennem, mintha könnyebben is lennék, pillanatnyilag nincsenek bajok, az áremelkedés már nem is tényező. Nem is lenne semmi baj, csak a gyógyszerész említette tegnap, hogy a gyógyszerem, ami havonta hatszáz forintba került eddig, elsejétől hétezer lesz. Az pedig egyenlő egy halálos ítélettel. Minden leukémiás halálos ítéletével. A francért kellett ennyit kínlódnunk? Nem lett volna egyszerűbb rögtön az elején elengedni minket?

Egyébként pedig nem is rossz megoldás. Kezd megoldódni a számtalan eltartott gondja.

Berettyóújfalu, 2012-03-07

Ebben az országban, ahol élek, minden van! És mindenből sok! És minden eladó! Hát nem csodálatos, nem lenyűgöző? Minden értem történik! Értem, a kisemberért! Végre!

Eladó az egész világ, és ebben a világban én, ÉN, É.N. előléptem!!! Én a kis senki főszereplő lettem. Ezt látna a nagyanyám! Kihúzom magam, egyenes derékkal ülök otthon, és járok a világban - otthontól egészen a CBA-ig. Bizony!

 Nem győzöm kapkodni a fejem, nem győzöm felfogni, hogy lehettem én ennyire balga eddig? Hogy nem vettem észre már jóval korábban, hogy nem tudatosult bennem, hogy az én kegyeim ekkora fontossággal bírnak? Ó Istenem, lásd, el vagyok alélva a gyönyörtől, hogy itt mindenki nekem akar eladni, hogy itt minden, de minden értem, az én érdekemben történik!

 Semmit nem kell tenni, csak alaposan oda kell figyelni, és különleges lehetőségek várnak rám! Ajánlanak nekem nercbundát, irhabundát, nyestet és ezüstrókát! Fél áron! Tetszik érteni? Fél áron! Ez aztán az üzlet! A három milliós nerc most a feléért enyém lehet!

Megrendelhetem a kurkumából készült fájdalomcsillapítót, mely bokától vállig gyógyít! Megszüntet minden fájdalmat, s úgy mozgok a fogyasztása után, mint tizenhat éves koromban. Sőt, ha két dobozzal rendelek, adagonként ezer forint kedvezményben részesülhetek! Igen!

Ajánlanak nekem készüléket, mely mindenféle zöldségeket aprít, darabol, őröl, kavar, kevés helyen elfér, különösen, ha az addig használt szintén legkiválóbb, legpraktikusabb készülékeket, melyeket szintén tőlük vásároltam /volna,/ most mind kihajítom.

Vehetek magamnak testépítő eszközöket, amelyekől karcsúbb leszek és izmosabb. Feszes lesz a combom a hasam, és a fenekem is! Egyáltalán olyan vonzó külsővel rendelkezem majd, hogy ihaj! Az eszköz pedig, amelyről szó van, mindenképpen hatékonyabb annál, amelyet két évvel korábban ugyanilyen előnyökkel ajánlottak. Ám, ha ez nem segítene, vagy netalán többre vágyom szépségben, kellemben, nincs elveszve semmi, mert annyi, és annyiféle fogyasztószer kapható, amelyek mellett megtartóztatnom sem kell magam, mert szinte ránézésre is levisz rólam hetente négy-öt kilót!

De, ez most nem is érdekes, mert amit felsoroltam, mind eltörpül a legújabb ajánlat mellett! Itt van előttem a szórólapon, hogy ha most rendelek műanyag ajtót, ablakot, ingyen redőnyt szerelnek fel hozzá! Igen! Ingyen és bérmentve! Hogy már megcsináltattam teljes áron? Kár!

Csak állok, és bámulok a csodás fürdőszoba berendezések láttán, melyeket a jászberényi úton árulnak, s a televízióban reklámoznak. Ki gondolta, hogy ilyen gyönyörűség egyáltalán létezik? Teremtőm! Ha én azt megvenném, ki nem jönnék belőle! Lakni is benne maradnék inkább, hiszen oly szép, oly különleges és méltóságos, hogy a lakószobám sem ér fel vele.

Pihentetőnek, altatónak itt kelletik magukat a különleges kialakítású ágybetétek, melyeket a Nasa számára fejlesztettek ki! S akkora szerencse ért, hogy ehhez most én is hozzájuthatok! Hozzá a pillekönnyű takarók és párnák, melyek által pihentetőbb az alvás, és minőségibb az ébredés.

S, ha még ez sem elégít ki, meghívhatok egy egész színtársulatot, akik mind az én nevettetésemre, szórakoztatásomra rendezkedtek be! Mi több, Sas József is szívesen velük tart, ha kérem.

Egek! Mindent megvehetek, mindent elérhetek, minden enyém lehet! Enyém lehet az egész világ! Csupán pénzkérdés az egész.

Hogy kevés a nyugdíj? A fizetés? Netán a munkanélküli támogatás? Ó ezt el is felejtettem, úgy elkábítottak a lehetőségek! Milyen kár!

Berettyóújfalu. 2012-01-28

 Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem akit magommal én ültettem az asszony hasába, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem azután.

Korábban mondtam ennek az én magomnak, nézné meg a lábam, mert belerúgtam egy kiálló gyökérbe amikor gyűjtöttük a magvakat, s a nagy ujjamból kiszakadt a köröm. Alig időre elsötétedett előttem még a nap hosszúra sikeredett sugara is, de csak megláttam ismét. Mintha erőm is elhagyott volna, fájt, meg jött belőle az a piros lé, ami szokott ilyenkor, de nem gondoltam vele. Akkor kellett volna rátenni annak a fának a levelét, amivel megtöröljük orcánkat, testnyílásainkat ha ébredünk, de nem találtam a közelben olyan fát.

 Ahol hosszabb meleg időkre megpihenni szoktunk az enyémekkel, mindig ilyen fát keresünk előbb, s ha lehetséges olyan helyet, ahol csordogál egy csermely is, de ahol leütöttem a körmöm, ott nem volt semmi, nem óvhattam hát, hogy szenny ne érje.

Mentem tovább a többivel. Lábunk alatt apró férgek hemzsegtek, fa és levéltörmelék, állatok ürüléke, és por. Sok por. Mindenhol ezt találjuk, de máskor nem szakadt ki a körmöm.  Most nagy baja eshetett, mert szürkületre lüktetett erősen, és feldagadt, meg piroslott is, de a sötétség eljöttével  már aludni sem engedett. Átvette a hatalmat a testemen. Ott fetrengtem a fiak között, akik riadtan lestek rám. Akkor mondtam az elsőnek, hozná a furkót, és verne fejbe, mert csak addig tudok pihenni, míg magamhoz nem térek. Az asszony külön hált a fiatalabbakkal, most felserkent és keresni indult valami fűfélét, hogy forrázatot csinálna nekem. Mindenki jól bánt velem, aki tőlem való, meg az asszonyaik, meg a más fiai is, de én tudtam, nem keresek vélek többé biztos helyet a hideg ellen.

Nagyon nagyra nőtt ez az egész nyomorult láb, még a fejem tetején is az fájt, az dörömbölt, és vörös csík húzódott fel a hasam irányába, amikor az első magom azt mondta az utána jövőnek, hogy meg kéne szabadulni attól az ujjtól. Előtte építettek nekem zöld ágakból búvóhelyet, hogy a nap sugarai ne bántsák annyira a szememet, és behúztak az árnyékba, utána pedig megszemlélték a baj okozóját. Ekkor már az egész láb úgy megnőtt, hogy szét akart durranni rajta a fényes vörös bőr, a testem olyan forró lett, mintha tűz égne belülről bennem, és hallottam, hogy azt mondta valamelyik, az egész lábtól kéne megszabadítani. Ekkor valamelyik felemelhette a furkót, mert eldőltem egy időre, s tőlem akár le is vághatták volna azt a kártékony lábat, de ekkor még nem volt eszközünk semmire.

Kábulatomban olyan helyeken jártam, ahol valamikor rég az az asszony ölelt, akinek teste kilökött magából, mikor eljött az ideje erre. Utána ölébe vont és tejet csöpögtetett a számba. Aztán már szívtam is a bimbóját, az az ismeretlen finomság ömlött át belém. Ölelt, ringatott, óvott. Jó volt lennem. 

Gyakorta arrébb ment tőlem, magas fákra mászott, bokrok alatt kuporgott, íly módon gyűjtötte az élelmet a nagyobbaknak, akik már nem szívták emlőjét. Ha elment, nem rakott le a földre, hanem sok-sok száraz levelet gyűjtött, ezzel bélelte azt a mélyedést, amit a földbe vájt, s engem abba a kupacba helyezett, amelyekkel a gödröt megtöltötte. Nem is fáztam, pedig a testünket nem védte semmi öltözék. Mielőtt elment volna, még zsenge pálcákból görbe íveket hajlított fölém, közel egymáshoz. Ezzel óvott kisebb állatok bántalmától. Nem is esett bajom, csak az apró férgek mászkálása zavarta álmomat. Máskor beletett valamibe, amit ő maga tákolt hajlított növényekből, és hosszú liánnal elemelt a földtől magasabbra. Olyan helyre, ahol több fa is összenőtt. Biztonságos helyem volt itt, ringattak a fák ágai, legyeztek a levelek.

Ha felnéztem a magasba, a rengeteg erdő minden fája az ég felé tört, ott összeért. Alig jutott le a mélybe egy csekély fény. A levelek mozogtak, zizegtek. Elszunnyadtam.

Hirtelen összerándultam. Arra riadtam, hogy ismeretlen arcok hajoltak fölém. Hangosan felsírtam, de anyám ott termett, s magához vont. Éreztem, hogy ezek az újak nem véletlenül jöttek közénk. Kaphattak valami jelet, valamiféle hívást, mely gondolati úton terjed. Itt is maradtak velünk. Így már többen lettünk.

Beszédünk alig volt több, mint egy apró gyermek nyögdelése, inkább hangokkal adtuk egymás tudtára, ami szükséges. Vagy arcunk változtatásával, karjaink mozgásával. No meg a gondolataink által.

Valahonnan fájdalmas hangok jutottak el hozzám, s úgy tűnt számomra, mintha ezek a hangok az én torkomból szakadtak volna ki. Amíg erre irányítottam figyelmemet, szeretteim eltűntek előlem. Kerestem, kutattam utánuk de örökre elvesztettem őket.

Követni sem tudtam az eseményeket, mert közben olyan élmény megélője lettem, mint soha korábban. Később élő korok később élő emberei közé kerültem. Megmagyarázhatatlan, és érthetetlen, hogy ilyesmi lehetséges, de tény, hogy ahol most élek, csak ezután lesz valóság, mert ez még a meg nem eshetett dolgok közé tartozik.  

Itt a Nilus nevezetű folyó közelében mindenki érti a másik szavát, beszélni is tudunk egymással. Én magam írni is tudok, pontosabban az a dolgom, hogy mindent jegyezzek fel a papíruszra, ami itt történik. Mert ez az írnokok feladata. Itt ülök az építkezések között, és feljegyzek mindent. Egyik papíruszra az kerül, miből mennyit használtak fel, a másikra pedig a történések sorát jegyzem. Ha marad időm, a falakra készítek rajzokat, olyanokat, melyek napjainkat mutatják.

A fáraót szolgálom, akinek orcáját még soha nem láttam, mert ha az építkezést óhajtja megtekinteni, engem másokkal együtt elzavarnak innen. Másként sem láthatnám, mert szemem rá sem emelhetném, nehogy ártsak vele. Fiatal vékony férfi, aki örök emléket kíván emelni magának ezzel a piramissal, amit most építenek neki.

Azt akarja elérni, hogy úgy emelkedjék magasba az ő emlékműve, hogy örök időkre szóljon. Kheopsz a nagy fáraó. Róla szól itt minden. Szolgái által gondoskodik róla, hogy az építők kellően lakjanak jól, mert tudja, hogy csak az tud igazán dolgozni, aki elég élelemhez jut. Papok veszik körül, akik segítségükkel, bírálatukkal, hízelgéssel közlik vele elvárásaikat. Mindenre bólint, és azt teszi, amit jónak vél.

Nekem érthetetlen, és természetes egyben, hogy honnan ez a rengeteg ember, aki itt dolgozik, és honnan ez a rengeteg eszköz, mely mind a munkát szolgálja. Addig alakítják fából, vasból, és a kettő együtteséből készült eszközeikkel a követ, addig pattintgatják, verik le róla ami nem oda való, míg olyan formájú lesz, amilyennek tervezője rajzolta. Hatalmas, nehéz kövek, amelyekkel dolgoznak. Valamiféle emelőkkel teszik be a helyükre, de azok úgy oda illenek, mintha oda születtek volna.  

Én csak jegyzem, hogy hány sor, hány kő, hány élet. Mert bizony az is megesik, hogy emberre zuhan az a szörnyű nehézség. A fáraó dicsőségére.

Én még nem láttam, de azt mondják akik voltak már benn a piramis mélyében, hogy lefelé hatalmasabb, mint ami itt látható. Akkora, hogy elvész, aki oda bekerül. Szoros, kanyargós utak, kamrák vannak odalenn, mert ott mindennek el kell férnie, amire a fáraónak szüksége lesz jövendő életeiben. Ez, amit mi itt kinn látunk, csak a dísz, a látvány, a jövő káprázata. 

Napkeltétől napnyugtáig folyik a munka, de cserélődnek is az emberek. Vannak akik ledőlnek parancsra pihenni, míg a másik csoport dolgozik. Csak így bírják a munkát, a hőséget, a cipekedést. Engem is felvált egy másik írnok, amikor hazamegyek aludni. Éjszaka is készülnek a feljegyzések mécses lángjánál.

Otthonom keskeny utcából nyílik, mint mindenkié. Itt minden utca keskeny. A gyalogos, vagy a gyaloghintó elfér egymás mellett. Meg a szamár is. Hiszen mi már rég összenőttünk terheink megosztójával, a szamárral.

A tisztségviselők gyaloghintóban vitetik magukat. Nekem nincs is ilyenem, de szívesen gyalogolok. Szeretem a mi kacskaringós kis utcáinkat, az építkezés udvar felé fordulását. Baj csak akkor lehet ezzel a túlzott közelséggel, ahogy élünk,  ha tűz üti fel a fejét, és ha még a szél is fú. Akkor bizony minden a tűz martaléka lesz. Noha kövezett minden, hiszen kőre építjük a házainkat.

Kopogtatóval jutok be a kapun, mely mögött az én családom éli napjait. Nem könnyű bejutnom. Sokáig zörgök, dörömbölök a saját kapumon, mert a zajongó gyerekektől nem hallatszik a kopogásom. Ők korábban megjöttek üres kannáikkal, miután szétosztották a vizet a tikkadt kőfaragóknak. Többször is fordultak már. Ez az ő kötelező feladatuk.

Ha nagy nehezen kinyílik a kapu, minden gyerek odasereglik jöttömre. Mind egyszerre kérdez, és mesél. Sietve jön felém a nőm a langy vízzel, hogy megmossa lábam, száraz vászonnal itassa fel, és tiszta vásznat ad, hogy magamra tekerjem. Így teszi elém az étket, melyre áldást mormolunk előbb.

Pihenni sincs módom, mert a sok gyermeket minden érdekli, amit napközben láthatok az építkezésnél, mindenről beszélnem kell nekik. A hatalmas kövekről, a csigákról, mellyel felhúzzák a terhet, s mindarról, amit láttam a nap folyamán. A homokba rajzolok nekik, hogy láttassam a feszítő, kalapáló, tömítő eszközöket. Úgy, ahogyan a papiruszokon is teszem.

Végül nyugovóra térünk, mert napfelkelte előtt kezdődik a munka. Előbb még körbejárom az amfiteátrumnak tisztelt, kis fedett teret, és megállok minden isten apró szobra előtt, amit a fal mélyedéseiben tartunk, és megajándékozom őket apró, semmit mondó dolgaimmal. Majd eljutok kamrámig, hogy megpihenhessek asszonyom mellett, miután magamhoz öleltem, s örömömben egyesültem vele.

Ez a legszebb ideje a napnak. Kellemes, hűvös simogatja a bőröm, a Nilus illata idáig ér. A munkások próbálgatják szerszámaikat, figyelik, jól előkészítették-e azok, akiknek ez a dolga. A munkavezetők elmondják mi a kezdő feladat. Mindenki elfoglalja helyét a hatalmas tömegben, indul a munka.

Ülök az x lábú székemen az x lábú asztal előtt, és megjelölöm a mai napot. Még nem tettem fejemre a vásznat, mely a tűző naptól véd a későbbi órákon, még hagyom, hogy az alig megmozduló szellő megborzolja fejemet

Már feljegyeztem az eszközök listáját, amit az építők magukhoz vettek. Itt kezdődik az egyik kő megmunkálása a közelemben. Odébb is hasonló történik. Mindenhol. Oda-vissza járkálok közöttük. Itt egy széles, lapos deszkára tolják, húzzák, vonszolják fel a hatalmas tömegű követ. A deszkát már aládúcolták középen egy lapos kővel, hogy átlibbentve fölötte a követ, ráemelhessék egy tartófalra, ahol megformálják.

Nagy nehezen helyére került a kő, az arra kijelöltek elkezdhették formálni. Hatalmas, nehéz fából kialakított durunggal ütik a vésőt. Ebbe korábban lyukat vájtak, és nyelet erősítettek. Csak ezzel tudják elérni, hogy a véső megfelelő mélységre hatoljon a kőbe. Így alakítják, formálják. Emelik, lesujt. Emelik, lesujt.

A deszka véletlenül ott maradt, alatta a lapos „továbbküldő” kővel. Én is odatolakodtam, látni akartam, hogyan adja meg magát a hatalmas gránit, amikor akár többen is ráléphettek a deszkára, amely mozdulat meglendítette annak túlsó végét, az pedig könnyedén átrepítette a követ a számtalan kéz fölött. Elsodort, ledöntött, agyonnyomott útjában mindent és mindenkit. Engem is eltiport. Miközben a rémült, halálba kisérő sikoly elhagyta ajkamat, egy erőtejes hang parancsot süvöltött felém: muzulmán vagy!

Mi az, hogy muzulmán vagyok? Eddig mi voltam? Voltam egyáltalán valamilyen? Leginkább a világ volt körülöttem valamilyen. Ez idáig úgy alakult az életem, - és én természetesnek tartottam -, hogy beleszülettem egy létformába, s azt éltem, amíg a halál át nem lendített egy másikba. De utasítást, parancsot még soha nem kaptam, arra vonatkozólag, hogy mi, vagy milyen legyek. Különösen nem a jövőből.

Most tehát muszlim vagyok. Jó, legyen!

Itt élek ezen a hatalmas térfelén a világnak, az arab világnak, ahol akkorák a hegyek, hogy szememmel nem mindig érem el ormukat, csak látom, hogy a felhők beburkolják. Ha pedig a mélységeket nézem, nem szabad megszédülni, mert ott lenn az a porszem egy ember. Nem szólva a hatalmas sivatagokról, mert ott is mi, arabok élünk. Többnyire szétszórtan, közben tudjuk, hogy összetartozunk. Kivéve azt az esetet, amikor civakodunk.

 Tudom, hogy a muszlimok vallását Mohamed alapította, egyetlen istenünk, Allah. Mohamed próféta a legszerényebb, legtisztább vallást adta népének, melynek alapja a szeretet, egymás tisztelete és segítése, s a Koránba fektette le miként kell élni.

 Ismerte és tisztelte a zsidók prófétáit Mózestól Ábrahámig és Jézusig, olvasta a vallásuk alapjául szolgáló Tórát, miként a keresztények szentírását, a Bibliát.

Ő a Koránba írta le mit tegyen a muzulmán ember, ha Istennek tetsző életet akar élni. Pontosabban mit kellene tennie.

Imádkozzon a muszlim férfiú naponta ötször Allahhoz, s minden dolgában Allah segítségét kérje. Ne ártson másoknak, legyen békés, és segítőkész.

Tartsa el asszonyait, és ne tegyen közöttük különbséget. Szeresse egyformán a más más asszonyoktól való gyermekeit. Biztosítson családja asszonyainak olyan otthont, mely távol tartja és megóvja őket a külső bajoktól. Ezért tartsa is távol őket a külső világtól.

Itt van ez a sok sok muzulmán, aki úgy ahogy igyekszik megfelelni Mohamed elvárásainak, de tudni kell, hogy itt van ez a rengeteg beduin is, aki nem kér a Koránból. Ő a hegyek és a hatalmas sivatagok szabad népe, aki annyi törzsből áll, ahányat köp maga körül. Hatalmas ez a föld, és gazdag a mélye. Annyi tevét, szamarat és egyéb állatot terelhet itt minden arab, amennyit elbír.

Élnek itt a közelünkben keresztények is, nagy templomokat építettek maguknak, ők nem Allahtól kérnek, ők Istennek hívják az egyetlen fölöttünk levőt.

Ezek vagyunk mi összezárva, és elkülönülve, és mondhatta Allah, hogy óriási a szeretet hatalma, én már látom, hogy a gyűlöleté is van akkora. Itt egyszerűen nem lehet kiismerni magad, nem tudod, ki mit gondol, ki mit érez.

Ez minden, amit tudok a muzulmánok életéről. És amit tudok, nem is mind tetszik nekem.

Itt élek Medinában, és nem szeretem, hogy az én anyám egy a többi feleség között, bár őt ez láthatóan nem zavarja. Neki ez az élet biztonságot ad. Még itt élek vele és lánytestvéreimmel, de tudom, hogy elvisznek hamarosan a férfiak közé, aztán már csak látogatóba jövök ide vissza, és akkor elfedik előlem arcukat azok, akikkel együtt éltem eddig. Tőlem pedig még a gondolata is idegen annak, amit döntenek felettem.

Pedig nekem még szerencsém is van, gazdag családban élek, tanulhatok, és művelt ember lehet belőlem, de mit tehet a tevehajcsár fia, aki soha nem lehet több az apjánál?

Muzulmán vagyok, de a nővérem aki szintén muzulmán, és tiszteli Allah törvényeit, tiltakozik, hogy nem mehet utcára amikor odavágyik, hogy el kell takarnia magát ha kijut innét, és az anyánk csitítgatja, és türelemre inti. Ő pedig bizakodik, hogy eljön majd a nap, amikor a nők úgy tanulhatnak mint a férfiak, fedetlen fejjel járhatnak az utcán, és otthonukban sem lesznek úgy elkülönítve többé mint manapság.

Mindez csak egy kis család nyűgje, de forrong az egész arab világ, és hiába hirdet bármit a Korán, a Tóra, a Biblia, már tudom, hogy  nem igaz amit hirdetnek, hogy a jóság és a szeretet uralja a világot. Olvass csak vissza! Nem is volt úgy soha!

Fürdet, és keneget, és ölelget engem az én anyám. Készít a költözésre. Tudom, hogy szenved. Tudta születésem pillanatától, hogy így lesz, de talán ma ért el a tudatáig. El fog veszíteni. Nem alszom mellette többé, nem szuszogok bele a hónaljába, nem ölelem át többé a nyakát. Ölelném, de ilyenek itt a szokások.

Mindenki szeretget, hiszen apró fiú vagyok én még, de ma elvisznek innen a férfiak közé, és ott már nem szeretget többé senki. Ott meg kell keményíteni a lelkem, mert egy leszek a sok között.

Éjszaka sokat sírok anyám után, s apám mellém fekszik, és simogat. De hát neki annyi a gyereke, mint kinn a mezőn a juh, mindet nem szeretgetheti. A nagy fiúk között is vannak testvéreim, akiket azért ismerek, mert látogatóban többször jártak nálunk.

Malik mintha egy kicsit többször jött volna a többinél, és meg is beszélte anyámmal a gondjait. Ő valahol külországban tanult, és beleszeretett egy lányba, akit el is vett feleségül az ottani törvények szerint. Meg akart ott telepedni.

Amikor apánk hazarendelte, hozta a feleségét is, akit itt bekényszerítettek a feleségek közé, bár itteni törvények szerint nem is házasok. Szegény fiú állandóan ott eseng a zokogó nő előtt, és azt hajtogatja, hogy nem ezt akarta. A válasz pedig mindig annyi: Haza akarok menni.

Malik többször hozzám bújik este. Nem mondja, de tudom, hogy ő is  bánkódik nagyon, de én a legkisebb nem tehetek érte semmit. Tudom, hogy legszívesebben a síró Lizájához menne, de annak már nem kell többé, mert becsapva érzi magát. Értetlenül szemléli ezt a - számára idegen - világot, amiben mi élünk. Erről említést kellett volna tennie az én bátyámnak még ott.

Apánk okos ember, tudja, hogy ez az asszony nem lesz néma, földet néző arab teremtés soha. Szerinte legfeljebb métely lesz az itteniek között, ezért máris intézi, hogy hazamehessen. De Malik is menni akar, mert együtt akar élni vele. Ott, az ottani szokások szerint. Mert ő már nem igazi arab. Őt már nem elégíti ki az az élet, amit mi itt élünk.

Apánk okos ember, tanácstalanságában elment anyámhoz, megtudni az ő véleményét. Megtudni, mit súg a szíve.

Anyánk sírt és úgy döntöttek, elengedik Malik kezét.

Most itt állnak a csomagok, és várnak az indulásra. A bátyám legtöbb idejét az ő Lizájánál tölti, és azt bizonygatja apánknak, megtartja mindenkor a Korán parancsait, de követi asszonyát.

Elmentek. Felszálltak egy hatalmas gépre, mely elviszi őket Európába, ahol az itteni arabok szerint a hitetlenek élnek. Mért bűnük azoknak, hogy nem ismerik a Korán elvárásait, és miért bűnünk nekünk, hogy nem ismerjük Jézus tanításait?

De itt élnek közöttünk a Mózes hitűek, akik itt éltek ezen a helyen minden idők óta. Nekik Mózes már Mohamed előtt lehozta a követ a hegyről. Kőbe vésve hozta le a tíz parancsolatot. Később megszületett a Tóra, mely magában foglalja számukra az egyetlen felettünk élő parancsait.

Minden Nagy Könyv a szeretetről szól, egymás segítését kéri, mégis itt civakodik ez a sok arab, és mindegyik nagyobb teret követel magának.

Késő van, aludni kell menni. Álmos vagyok és fáradt, szeretnék már okos felnőtt lenni, hogy ne más mondja meg mit kell gondolnom. Jó éjt anya, gondolatban hozzád bújok. Jó volt amíg veled lehettem!                                                

Egyetlen pillanat alatt tűnt el előlem, fölülem minden ami múltban és jövőben megeshet velem, minden ami jó történhet az életben, helyette olyan fájdalom uralta el a testemet, hogy mindenfelé tekert, pedig nem akartam, de nem uraltam már semmimet, dobáltam magam és üvöltöttem. Már vendégül láttam volna a halált inkább, semmint éljek. Fetrengtem a földön elgyötörten, amikor megláttam a lábát! A sámánét. Eljött hát hozzám! Akkor már nem tart sokáig, ő megszabadít minden kíntól.

Láttam a lábát. Barna volt, sovány, és teljesen felhúzta a térdét a válláig. A nagy sovány sarka a hasa fölött rugdosott. Majd leengedte, és a másikat lökte el másfelé a testétől. A karja is vonaglott, a lába, az egész teste. A szeme kidülledt. Ijesztő hangok törtek elő a szájából.

Honnan jött nem tudhatom, ő mindig tudja, mikor, hol várják erősen. Ide ismeretlen fiak követték, és körbe - körbe jártak a tűzön, - egyre gyorsabban, egyre gyorsabban. A tűz körül, - amit az én egyik magzatom csiholt, - gyakorta dobbantottak a lábukkal, lehajoltak az oda készített ágakhoz, és szálanként dobálták a tűzre. Mindenki mindig egy szálat. Sok pirosló lángnyelv szállt a magasba, de a füst sehova, csak felém. Dobok szólaltak meg, és azok, akik a sámánnal jöttek, most mormogva jártak körbe-körbe, ütemesen verték a tam-tamot, és én úgy éreztem, mintha a füst belement volna a szemembe. Lecsuktam hát a szemem. Az enyémek furcsa dallamot kiáltottak be néha néha, a sámán vonaglott, a dob pergett, az idegenek táncoltak, és éreztem, amint elkábul a lelkem.

Még nem alszom, de már csend és nyugalom van a testemben. A zaj egyre nagyobb és rájöttem, hogy a sámán minden rándulása engem utánoz. Az én mozdulataimat veszi át tőlem, ő ráng helyettem a tűz közelében, én pedig itt fekszem megnyugodva, fájdalom nélkül.

Nézem őket, mint táncolnak, ugrálnak, örvendeznek, hiszen én elcsendesedve fekszem, és élvezettel szippantom be az illatot, mely felém száll a tűzből, miközben ők a dob ütemére isszák az altató füst ellen forrázott fű levét, mely ajzza őket.

Elhozta hát a sámán hozzám a halált. De előtte megszelídítette nekem. Meggyógyítani nem tudott, de az ő segítségével olyan egyszerűen, olyan készségesen simulok bele a halál ölelésébe, mint anyám karjába hajdanán.

Berettyóújfalu, 2012-03-17

Mindannyiszor átmelegszik a lelkem, valahányszor végigmegyek szabályosan tervezett útjain, és ismételten megállapítom, hogy ez a klinika mennyire elegáns, milyen különlegesen szép. Örömmel tölt el, ahogyan belesimulnak az évszázados fák ölelésébe a hatalmas klasszikus épületek. Miféle ragyogó elme alkotta meg valaha, hogy még mindig lehet rajta újítani úgy, hogy ne törjön meg az, az egység, amelynek keretébe be kell, be lehet illeszteni a mindig újabbakat.

Megbámulom ezeket a megölelhetetlen ősrégi fákat, s a később ültetetteket, melyek lassan felnőnek a régiekhez. Ez a növényzet úgy bugyolálja be az épületeket, hogy azok megőrizhessék azt a hatalmas mennyiségű tapasztalatot, tudást, mely mind itt halmozódott fel. Itt sétálva eszünkbe sem jut, mennyi gyötrelmet oldottak itt fel gondos kezek, mennyi verítéket itattak fel, s mennyi félelmet lazítottak. Egyáltalán, azt a zöld keretet bámulom, mely energiáival meglágyítja annak a mérhetetlen feszültségnek a tömegét, melyeket ezek az épületek hosszú időkön át magukba fogadtak.

A főbejárattól jövök, s mindjárt megpillantom a Szemklinika patinás épületét. Bizalom visz, és a reménység, hogy romló szememről leveszik a hályogot, és megszabadulok a homálytól, mely az utóbbi időben egyre kellemetlenebbül tolakodott közém és a látható világ közé. Nincs bennem semmi feszültség, pontosabban nem érzem, hogy lenne. Inkább bizonyos megnyugvás költözött belém, hogy végre eljött ez a nap is.

Újfajta megoldás, és egyben megnyugtató, hogy nem kell befeküdnöm, nem kell itt maradnom. Azt mondta a tanár úr, csak néhány órát pihenek a beavatkozás után, s már mehetek is haza. Ez önmagában megnyugtató. Mert ugyebár nem olyan nagydolog az, amivel hazamehetek ilyen hamar?

A Szemklinika épülete nem ismeretlen előttem, hiszen itt vizsgált meg korábban a tanár úr, itt egyeztettük vele a műtét időpontját. Az osztályon ugyan nem jártam, mert a vizsgáló lenn van az alagsorban, amelynek egyetlen kulturált tartozéka a lift.

Maga a helyiség, ahol Debrecen és valahány megye lakossága szemészeti ellátásra vár, egy olyan szűk alagsor, ahol elfogy a levegő, mire az orvos ideér. Egyébként nem elég, hogy alacsony és keskeny és levegőtlen itt minden, de közvetlenül a fejünk fölött futnak azok a derék vastagságú csövek beburkolva, melyek számára ezt a helyiséget műszaki szempontból kizárólagosságra tervezhették, - gondolom - betegek nélkül.

Itt ül, padokon és székeken szorongva, aki műtétet szeretne előjegyeztetni, akinek olyan panasza van, amire itt kap orvoslást, aki ellenőrző vizsgálatra érkezett. Szóval a tömeg. Megállapítom, hogy ennél méltatlanabb helyre már nem száműzhették volna a szemészetet, mely egyébként, ha végre bejutok, felszereltségben vetekszik a legmodernebb intézetek készülékeivel. Csak éppen helye nincs szegénynek, mint népmesékben az igazságnak.

Amióta én idejárok, annyit újult, fejlődött, nőtt ez a klinika, hogy csak elismeréssel szólhatok mindenről, de ez a várórész megkérdőjelezi mindazt a szépet és jót, amiről eddig módom volt beszélni.

Most az osztályra megyek fel. Korán érkeztem, hogy biztosan kapjak egy kényelmes ágyat, amelyből majd kiszállok, ha megyek a műtőbe, s amelyben visszaérkezve kipihenhetem a beavatkozást.

Az éppen felém közeledő nővérkének átadom a papírjaimat, aki igen udvariasan foglalkozik velem, felveszi az adataimat, majd feláll, és hív, hogy menjek vele.

Ballagunk a ragyogóan felújított és karban tartott széles (!) folyosón, befordulunk egy ajtón, mely még csak előtér, innen nyílhat az én szobám, gondolom, - de nem, ez itt, a megrendülés helye!

A küszöbről nem visz tovább a lábam, gyökeret eresztettem. Nincs jelentősége, lesz időm magamhoz térni, mert a nővér csepegtetett valamit a szemembe, és már itt sem volt. Maradtam mozdulatlanul lecövekelve, néhány kíváncsi szempár kereszttüzében, és lassan kezdtem felfogni, amit igenis, nehezen vettem tudomásul.

Az ránézésre kiderült számomra, hogy ebben a helyiségben nekem ugyan ágyam nem lesz. Jellemző, hogy, gondomat az, az, egyetlen ágy jelentette, ebben a nagyon lehetetlen helyzetben, melyet az ajtóval szemközt keresztben helyeztek el. Egyetlen ágy. Mi célból? És miért ott, és miért úgy? Azóta is csak remélni merem, hogy nem megtévesztéséül annak, aki elmegy az ajtó előtt, és véletlenül rátekint? Hogy úgy tűnjék a számára, mintha egy kórterem egyetlen szegletét látná?

Lassan elvittem magam egy öreg repedezett, viaszkos vászonnal bevont egykor fehér fotelhoz, és illedelmesen meghúzódtam benne. Ebben a pillanatban rettenetesen, didergetően egyedül voltam. Nem volt mellettem senkim, - amit eddig nem is igényeltem -, de most nagy szükségem lenne arra az egyre, ha élne.

Már nem érdekelt az ágy, a helyzet morbid volta, eluralt a saját keserűségem. Ekkor már úgy tekintettem arra a ronda fotelra, mintha abba vetülne ki az egész sorsom. Nekem ez jár. Ez az én pihenő helyem. Műtét után engem ez vár. Elvégre nem mondta nekem a tanár úr egyetlen szóval sem, hogy ágyban fogok pihenni. Nem volt szó fekhelyről, sem fekvésről, az ágy kizárólag az én paraszti logikám terméke.

A mellettem levő székre letettem a táskámat, rá a kabátomat, és megpróbáltam kizárni magamból a világot. Ebben a pillanatban, és még legalább huszonötször jött és csöpögtetett valamelyik nővér, mert mint mondták, ez egy fájdalomcsillapító, melytől érzéketlenné válik a szem, és el lehet végezni a műtétet. 

A mellettem levő fotelban már ült egy nőbeteg, akiről lerítt, nem először jár itt. Tőle lehetett volna érdeklődni, de ő rideg volt és elutasító.

Szemközt velem az ablak előtti széken egy öreg házaspár várakozott egymás kezét fogva. Kideríthetetlen, melyikük várt műtétre, a néni kezében bot. Nem beszéltek, csak vigyázták egymást.

Az én soromban az utolsó foglalt fotel szintén egy öreg házaspárt ölelt. Ott már láttam, hogy a férj szemébe csöpögtettek.

Ismét jött egy nővér egy négytagú cigány családot terelgetve, akik közül a férjnek azonnal infúziót kötött be, a fiúkat pedig kiküldte a folyosóra. Mint utóbb megtudtam a feleségtől, húsz éve járnak ide, a férjnek zöld hályog van a szemén, nagy fájdalmai vannak, s ma több órás műtét előtt áll.

Máshol már nem lévén hely, a középen elhelyezett asztal mellett telepedett le egy újabb házaspár. Ők is az én korosztályom tagjai. A férfi nyugodtan ült, közben folyamatosan nyugtatta izgő-mozgó feleségét. Egyértelmű volt, hogy a nő már sokat elvesztett valaha meglévő szellemi készségéből. Férje gondosan, türelmesen bánt vele.

Kilenc óra után az én nevemet szólította egy műtős fiatalember, akitől beteg benyomását keltő zöld öltözéket kaptam a műtő előterében, akinek legalább annyit jelentett a személyem, mint az a műszerszekrény, amelyiknek nekitámaszkodtam. Nem is vártam el tőle többet, remélem ő sem várt tőlem semmit.

Amint beléptem a műtőbe, fordult egyet a világ. Ami az ajtó mögött fogadott, az már nem is Magyarország volt, hanem egy valódi Európa. Olyan gazdagon felszerelt helyiségbe léptem, amilyet korábban nyugati filmekben láthattam, a leggazdagabbak számára felturbózott helyeken. Sötétlila tompa fény ölelt mindent, a műtőasztal pedig egyenesen elkápráztatott. Külön volt rajta kialakítva helye törzsnek, karnak, fejnek lábnak. Hallatlanul kényelmes és biztonságos érzetet keltett, amikor elhelyezkedtem rajta. Már fektemben szemlélődtem. Láttam, hogyan készítik elő nekem azt a készüléket, mely majd a folyadékot adagolja műtét közben.

Halk zümmögés, halk kulturált beszéd a tanár úr és munkatársai között. Minden megnyugtató és biztonságot sugárzó. Néhány keresetlen szó hozzám, melyet csak nekem szánt az orvosom, majd rám rakták a maszkot, melyet szétterítve rajtam, gyanítom, már csak a bal szemem látszott ki belőlem. Semmit nem éreztem, nem alakult ki bennem szemernyi félelem, sem izgalom, mire magamhoz térhettem volna, túl voltam mindenen.

Amikor mentem vissza pihenő helyemre, láttam fel, alá sétálni a cigány fiatalasszonyt. Intettem neki, ő is felém, jelezve, hogy benn van a férje a műtőben.

A fotelom mellesleg nem várt rám. Még az sem várt rám! Valaki közben birtokába vette. A nehezen megközelíthető székről magamhoz vettem a táskámat, és le akartam ülni, de már az egész helyzetet rühelltem, maradtam állva. Ekkor jelent meg a túlmozgásos nő, a férje kíséretében. Őt is megoperálták már. Sőt, hozták is nekik a zárójelentést, és elmentek. Ő sem pihent. Én is megkaptam az „elbocsátó végüzenetet”, de én még vártam a családomra. Akik viszont nem siettek, mert azt hitték, pihenek egy-két órát a kényelmes kis ágyikómban.

Nem volt türelmem itt maradni, kimentem a folyosóra. Leültem egy székre, amelyen egyedül ültem, s nem vett körül a néma közöny. Istenem áldd meg a mobil feltalálóját! Hívtam a gyerekeimet, s már itt is lesznek mindjárt.

Már régen rendbejöttem. A műtétem sikerült, nagyon szépnek látom a világot. Ismét módomban volt megcsodálni a Nagyerdő rendezettségét, parkjait, pihenő szegleteit, fáit, szépséges épületeit, amikor visszajöttem ellenőrző vizsgálatra. Megjártam az alagsort is, a tanár úr rendben találta a szemem állapotát. Sőt újabb időpontot is birtoklok a következő műtéthez. Minden rendben van hát. Csak ne tudnám, hogy az ördög a részletekben bújik meg. S, hogy számtalan a részlet!

Berettyóújfalu, 2012-07-18.

                                                  No, ne olyan nagyon!

Úgy fészkelte be magát a kis fekete urna a díszes fehér csipketerítő alá, mint egy betegen gubbasztó madár. Aprón, törékenyen, szívszorítóan magányosan, a koporsókhoz méretezett, gyászlepellel borított ravatal közepén. Árvaságát csupán az a szál lila orchidea enyhítette kissé, melyet egy szerető kéz helyezett el a hófehér csipkén. Az urnát körülölelték a család, s a tisztelők fenyővel ékesített fehér virágai. De nincs az a virágmennyiség, mely képes oldani azt a szinte látható, tapintható elkülönülést, melyet a halál ténye emel az élők és a holtak közé. Mert ez itt már a halál. A véglegesség. Sánta Judit nincs itt, csak az a maroknyi hamu, melyet azért ölel magába ez a kehely, hogy az emlékezők elköszönhessenek tőle, mielőtt örökre elrejti egy keskeny kőlap.

         Senki nem közelítette meg a ravatalt. Az összegyűltek némán ültek a ravatalozóban, és emlékeztek.   

A Ladányi család olyan mély megrendüléssel irányította tekintetét az eltávozott maradványait őrző urnára, hogy még a távoli ismerősök is meghatódtak a szeretetnek ilyen ritkán megnyilvánuló formáján. Elvégre nem voltak ők közvetlen leszármazottai az elhunyt özvegy Kárpáti Miksánénak. Nem is ölelhetett magához soha saját gyermeket, örök bánatára utód nélkül ment el. Aki itt gyászolt lesújtottan a hamvainál, első házasságából való, és már szinte elfeledett sógornőjének egyetlen fia, maga is karnyújtásnyira a nyolcvantól. Fiatalnak tehát régen nem volt mondható. Az első pillanatok láthatóvá tették a jelenlévők számára, hogy ez az ember már az utazástól, és a várakozástól teljesen kimerült, holott még el sem kezdődött a búcsúztatás. Vonásai megmerevedtek, tartása görnyedtebb volt a szokottnál. Mereven nézett maga elé, és érezhetően mindent elkövetett, hogy ne vegye észre senki rajta, mint remeg mindene a testi-lelki feszültségtől. Keményen állt tizenhét évvel fiatalabb felesége, és ragyogó felnőtt fia között, de leplezhetetlen volt mindenki előtt, hogy nagy veszteség érte mindannyiukat.

         Szorosan mellettük, a korábban elhunyt férj, Kárpáti Miksa unokaöccsének fia, és családja. Dr. Kárpáti Milán mondta még a búcsúbeszédet is. Elegáns, szép búcsúzás volt. Sem pap, sem kántor, sem semmiféle hivatalos személy nem tartott fennkölt beszédet. Aki most itt megjelent, Milán szövegével köszönt el tőle. Ő és környezete volt az, aki az elmúlt esztendőkben az elhunyt családját jelentette. Náluk lelt meghitt ünnepekre, az ő gyereke vitte az öreg hölgy helyébe minden hétvégén az ünnepi ebédet, ha éppen nem volt kedve beülni az érte küldött autóba. Meglehetősen össze-nőttek az utóbbi időben, mert bár a fiatalok sokat és keményen dolgoztak, és nem volt könnyű megoldaniuk, nagyon sok időt szántak a magányos öregasszonyra.

         A gyászolók között állt gondolataiba merülten Szerencsés Áron is felesége és lánya társaságában. Mindenki által ismert volt a jelenlévők közül, hogy ő és családja voltak évtizedekig a közvetlen, és igen segítőkész szomszédok. Azt már csak az érintettek tudták, hogy ők voltak minden bánatok és örömök első kézből tudói, a fájdalmas titkok hordozói is, akik mellesleg mindenben és mindenkor rendelkezésére álltak az özvegynek. Lerítt róluk, hogy mélyen érintette őket az özvegy hirtelen elhunyta.

Némán és csendesen téblábolt a gyászolók között Kárpáti Klári is férjével Szelídy Misivel. Hasonlóan a Ladányi családhoz, ők is Pestről utaztak az alföldi kisvárosba a temetésre. Korán indultak, eltörődtek a hosszú úton. A nagy hideg is erősen megviselte őket. Meg hát, már ők is túl voltak életük delén, már ők is csak az elhunythoz viszonyítva voltak fiatalok.

         Ott volt szétszórtan a Kárpáti rokonok öregje, fiatalja, az aránylag nagy baráti és ismeretségi kör, mindazok, akik még ismerték, tisztelték és szerették a kilencven évet megélt Sánta Juditot. Akik eljöttek, hogy végső köszönéssel vegyenek tőle búcsút.

         Néma csöndben állták körül a sírt, amíg az urnát behelyezték azon a szűk résen a több mint két évtizeddel korábban elhunyt férj, a valaha daliás és jó humorú, sok országot megjárt, de főleg nagyon jómódú Kárpáti Miksa mellé. Megtalálta hát végső nyughelyét Sánta Judit, akiről soha nem derült ki, hogy ide kívánt-e temetkezni, vagy inkább vágyott volna egyedül pihenni, ha már a szeretett és korán elvesztett első férj jeltelen sírja nem nyújthat neki örök nyugodalmat.

         Nem tudni, mennyi titkot vitt magával, mennyi keserűséget, mennyi megalkuvást. Az életet le kellett élni felemelt fejjel, egyenes derékkal, mert ez hozzá tartozott a jelleméhez. Mindig megmondani a véleményét, még akkor is, ha ez alkalmasint kínos volt másoknak. Igen. Soha nem gondolt az emberek érzékenységére. Mindig őszintének lenni - ez volt az alapállása. Még akkor is, ha ezzel történetesen fájdalmat okoz. Mégis ő lett az, aki kora és kiszolgáltatottsága okán kénytelen volt megtartani magának késői véleményét, elfogadni mások akaratát, mert ha nem ezt teszi, végleg elmagányosodik. Igen, élete végén a kora zsarolhatóvá tette. Nem valóságosan, hanem érzelmileg. És ő, az örök igazmondó, a sokszor kellemetlenül őszinte ember rákényszerült, hogy megfontoltan megtagadja önmagát.

         Most itt maradnak hamvai a hideg földben, senki nem tart rá igényt, hogy hazavigye. Elhagyják a temetőt azok, akik az utolsó percben még körülvették. De a távoli és a közeli múlt fecseg, meg akarja ismertetni magát. Egy életet csak úgy lehet igazán befejezni                                                          

                                  A szegény, de meleg családi fészek

Ugyan melyik mozzanatot ölelte magához az életéből Sánta Judit azon az estén, amikor kikészítette magányos vacsoráját, és határozottan odalépett a tűzhelyhez, hogy teát főzzön magának? Amikor félbe maradt a mozdulat, elmúlt a szándék, és már nem is tudott róla, hogy összecsuklott a konyhájában, ahol, mint egy gyorsított film, lepergett előtte életének minden jelentős eseménye?

         Bizonyára látta maga előtt azt a szegényes szobát, melyben utolsó gyermekként először felsírt. A fekhelyektől zsúfolt szobában adta át a bába meghatottságtól könnyező időske anyjának, aki végre egy apró lányt is karjába ölelhetett annyi rosszcsont fiú után.

         Nagy örömet, egyben hatalmas terhet jelentett az újabb éhes száj betömése a Sánta családban. Úgy érkeztek ide a gyerekek menetrend szerint szinte minden évben, mintha rendelésre jöttek volna. Ebben az utcában nem volt ez meglepő senki számára. A keskeny kis utca minden udvarából szinte kidőlt a gyermeksereg a közös nagy hancúrozásokra. A nagyobbak úgy vigyáztak a kicsikre, mintha mind egyetlen hatalmas család tagjai lettek volna. Még el is fenekelték egymás testvéreit, ha úgy érezték, arra van szükség a fegyelmezéséhez. Csak péntek este csendesedtek le szinte varázsütésre. Ilyenkor egy csapásra kihalt és elnémult az utca, mindenki eltűnt saját kapuja biztonságában. Ilyenkor tárt kapukkal várták őket haza az anyák, és terelték kis seregüket a párától átláthatatlan konyha felé. Ide készítették már előre a dézsába öntött meleg vizet, hogy ragyogó tisztára csutakolva irányítsák őket tovább a fehér abrosszal terített asztal mellé.

         A gyertya lobogó fénye és illata szívet zsongítóan lengte be a szobát. Úgy lecsendesedtek ilyenkor, mintha egész héten ezt gyakorolták volna. És vigyáztak, hogy a kisebbek is tartsák be a rendet. Áhítattal nézték anyát, amint egyetlen ünneplő ruhájában, haján szürke csipkével gyönyörködött bennük, miután Isten parancsára kénytelen volt végre megpihenni. Hálát adtak és áldást kértek ilyenkor. Anya állt a gyertya fölött, és körös mozdulatokkal hívta le magukhoz az égiek áldását. Apa mondta az imákat, anya és a nagyobbak vele mormolták, hogy vacsora végeztével közösen vonuljanak át a zsinagógába.

         Ezek voltak azok a szépséges alkalmak, amikor együtt volt az egész család. Ilyenkor találkoztak apával, aki a hosszú hét folyamán alig volt látható.  Állandóan dolgozott, hogy a sok éhes száj soha ne legyen üres. A vörös hajú, langaléta, csupa szeplő Sánta Ármin arról volt nevezetes, hogy vállához már szinte odanőtt a létra, kezéhez a festékes vödör. Járta a gazdagabb házakat, és festette, díszítette a szobák falát olyan szépre, hogy az úriasszonyok elirigyeljék egymástól, és gyorsan meghívják őt egy nagy lakásfestésre. Volt is sok munkája szerencsére, de nagyon be kellett osztani a keresetet, mert ez a fajta munka nagyon idényhez kötött. Télen már senki nem üríti ki szívesen a lakást, meg nem is száradnának a falak.

Télen pihent az ecset. Ilyenkor várták őt kísérőnek azok a kereskedők, akik vásározásból éltek. Ponyvás szekerekre rakodták a különböző eladni valókat, olyan gondossággal, hogy kis helyen sok áru férjen el a ponyva alatt. Már mesterei voltak a rakodásnak. Éjjel indultak, ha esett, ha fújt, bundákba csomagolva, mert hajnalban már csillagos égnél verték a sátrat, hogy maga kelletően elhelyezzék az árut, mire beindul a vásár. És ő boldogan ment pakolni, sátrat építeni, mert valami keveset hozzá tudott pótolni a nyáron keresetthez. Fárasztó munka volt embernek, lónak. Sokat áztak, fáztak, de ez, hozzá tartozott a télhez. Mint az izzadság a nyárhoz.

Anya is rendszeresen tett egy kevés pénzt a családi kasszába. Hetenként két-három alkalommal pedikűrözni járt azokhoz a házakhoz, amelyeknél igényt tartottak szolgálatára. Előre be volt osztva, mikor melyik háznál várják a megadott időben. Nagyszerűen értett hozzá, hogy egy éles borotva segítségével megszabadítsa a fájós lábakat a bőrkeményedéstől, és a tyúkszemektől. Örömmel végezte ezt a munkát. Nem is volt ez számára munka, inkább kellemes időtöltés. És kirándulás. Csaknem vendégség. Általa lett bejáratos olyan családokhoz, ahová különben sohasem jutott volna el. De otthon ezekről a látogatásokról soha nem beszélt, még gondolatban sem foglalkozott velük az után hogy kilépett a kapujukon. Az egy külön világ volt, mesevilág, míg neki csak a munka jutott, de ő boldogan fogadta a munkát is. Az ő szótlansága, megbízhatósága lett a valóságban a kalács, amelyet letett a család asztalára.

         Ebbe a gondos családba született be 1912 februárjában a kis vörös hajú hószín bőrű Jutka, mindenki örömére. A nagy testvérek is élvezték ezt a kis cserfes csodát, aki boldogan adta oda magát mindannyiuk ölelésének. A fiúk eleje már kezdett dolgozni. Ők is elsajátították apjuk tudományát, és járták létráikkal az alföldi kisváros környékét, hogy munkájukkal felváltsák a meszelt házak egyik másik szobáját. És bárhol jártak, ennek az aranyos babának mindig hoztak valami apróságot. A kis Jutka semmiben nem szenvedett hiányt, boldogan fúrta be magát környezetébe, de valahol a tudata mélyén érezte, hogy ahova a testvérei, vagy apja járnak, ott nagyobb a jómód, több a kényelem. És még nem tudta, csak érezte, hogy ő arra vágyik, amit nem is ismer, csak sejt, és később majd megpróbálja úgy alakítani az életét, hogy részese legyen az ismeretlen jónak. Addig is itt jön-megy a szűk kis Festő utcában kapukon ki, kapukon be, és begyűjti a sok szeretet-morzsát, amely itt mindenki gyerekének kijár.

Az utca mindkét oldalát a szülők, a kiröpült, önállósult testvérek, és azok családja népesítette be. Itt valamilyen formában mindenki rokona volt mindenkinek. Számukra ez az utca volt a város, amelyet csak a vallási szertartások, a szombati séták, és a kenyérkereset idejére hagytak el. Minden társadalmi érintkezést e területen belül bonyolítottak le. Számukra ez volt a biztonság, a játszótér, a közösség, a minden. Nem tudtak ők arról, hogy a világ tágas és gyönyörű. Hogy Magyarország a legcsodálatosabb a térségben, ahol élünk, s, hogy Budapest királyi ékszer, egyike legszebb városainknak. Honnan is tudták volna, hogy abban a csodálatos városban már büszkén hirdeti őseink dicsőségét az a szoborpark, melynek neve Milleniumi emlékmű? Miként azt sem tudták, hogy a kéklő Duna fölött kőcsipkékbe burkolózva lebeg az építészet csodája, az ország háza. Nem sejtették, hogy a föld mélyében kanyarog egy csodás kis villamosvasút, mely elvezet a tíz éves Állatkertbe, melyet egy különleges erdélyi lángelme tervei csaltak életre. És mennyi mindenről nem tudtak még, amely csak később lépett be az életükbe. Egyelőre élték a kis mindennapi életüket. Játszottak, tanultak, barátkoztak.

 A növekvő Jutka is egy olyan család lányaival került elmélyült barátságba, akikkel már a rokoni szálakat sem tudták kibogozni. Meg nem is nagyon érdekelte őket. Összetartoztak, és kész.

A Schwartz családban három hasonló korú lány élt, idősebb férfitestvéreik már kiröpültek a családból. A legidősebb, Lina, már jegyese volt a fess Kárpáti Miksának. Szorgalmasan vásárolta kevéske pénzéből a hozománynak való ágy és asztalneműt. Amikor csak tehette, azokba hímezte bele névjelét. Ő már évek óta dolgozni járt a Fő téren álló rőfös boltba, tanulta az eladói szakmát. Így készült kereskedő vőlegényének jó társa lenni annak apró, de már önálló üzletében. Csendes, visszafogott lány volt, igazán nem is barátkozó hajlamú. Néha leült a sutyorgó lányok közé, de szívesebben serénykedett egyedül a ház körüli munkákban. Szeréna és Anna sokkal nyitottabbak, barátkozóbbak voltak. Szerették Jutkát, szívesen megosztották vele apró titkaikat, bár Jutka korántsem tűnt hasonlóan bizalmasnak. Már csak azért sem, mert nem mondhatta el nekik, mennyire vonzódik testvérükhöz, Lacihoz. Magas, jóképű, vidám és figyelmes legény volt a legidősebb Schwartz fiú. Jóval idősebb is a cseperedő Jutkánál, nem is igen figyelt fel a növekvő lányra, de ez nem befolyásolta annak csodálatát. Anna nővéréhez hasonlóan bolti eladónak készült, Szerén pedig, a középső, a gazdag Fekete ügyvéd irodájában gyakorolta az irodai munkát. Jutka is valami hasonló tevékenységet akart majd végezni, ha megnő, de egyelőre ő a háztartásvezetést tanulta anyja irányítása mellett. Szükség is volt a segítségére, mert Sánta Áronné mostanában egyre kevésbé győzte ellátni a már megfogyatkozott család körüli teendőket is. Lefogyott, fáradékonnyá vált. Jutka maga is belátta, hogy most neki kell helyt állnia. Meg egyébként is tudatában volt, hogy mindent el kell lesnie anyától, ha egyszer jó feleség akar lenni. Anya ugyan azt remélte, hogy előbb-utóbb elsajátítja, és átveszi tőle a pedikűrözést, de Jutka időben, és igen határozottan tiltakozott, közölve, hogy erre ne is számítson senki. Az természetes volt számára, hogy dolgozni fog, máris ismerte a pénz értékét, és hiányát.

                                  Kitörési kényszer

Szorgosan intézte hát a ház körüli teendőket, de alig várta, hogy valami jó lehetőség közelébe kerüljön. S amint meghallotta, hogy Bartus ékszerész megbízható eladólányt keres, azonnal kérte anyját, engedje meg, hogy elvállalja ezt a munkát.

         A nagy nap reggelén gondosan kivasalta egyetlen igazán szép fehér selyem blúzát, és a délelőtt folyamán többször is beszaladt a szobába, ellenőrizni, nem gyűrődött-e össze. Mert az idő csak cammogott. Már mindent elvégzett, de sehogyan sem jött el a két óra, amit Bartus úr megadott, hogy fogadja anyja kíséretében. Megmosta közben tűzvörös haját is, már meg is száradt a kellemes melegben, és még mindig maradt idő a várakozásra. Átszaladt hát megnézni, nem jött-e véletlenül haza Szerén ebédelni. Csak Schwartz néni tevékenykedett egyedül otthon, és amíg érdeklődött barátnője után, benyitotta a családi kaput Laci is. Jutka háttal állt a bejáratnak, nem vette észre a férfi érkezését. Kényelmesen támaszkodott a ház előtti folyosó egyik oszlopához.

A déli napfény felülről dobta rá lángcsóváját. Arannyal vonta be haját, csillagfényűvé dajkálta minden kis szeplőjét, gyengéd fénnyel övezte karcsú derekát, keskeny csípőjét. Anélkül, hogy tudta volna, igézetes látványt gyakorolt a közelgő férfire. Mire a jövevény végig ért a keskeny folyosón, teljesen elbűvölte a perc varázsa. Most ébredt rá, hogy a szeme előtt ért nővé a kis vörös lány. És milyen lélegzet elállítóan, kívánatos teremtés lett belőle!

         Amíg üdvözölte anyját, kutató pillantást küldött a lány szeme felé. Elég volt ez a röpke idő, Jutka biztos volt benne, hogy megfogta Laci szívét. Tánclépésben tette meg az utat a kapuig, és libegő lélekkel ment végig anyja kíséretében Kiskecel macskakövekkel kirakott utcáján.

          Ha nem felelt volna meg, ha elutasították volna, most talán az sem keserítette volna el, de nem így történt.

         Bartus úr nagyon udvarias volt ugyan, de igen komoly és méltóságos. Határozottan adta tudtára, hogy amit vállal, felelősségteljes munka, és kemény fegyelmet követel. Ami az üzletben található, komoly értéket képvisel, és annak megfelelően kell bánni vele. Az ékszereket csak a segéd úr jelenlétében cserélheti ki, önállóan nem érintheti. Vevőt csak a főnök úr, vagy a segéd úr ellenőrzése mellett szolgálhat ki. Az üzlet rendjéért és tisztaságáért viszont ő felel, mert más itt nem tartózkodhat. Ha beválik, a cég költségére elküldi Budapestre, két évre tanulni. De azt ki kell érdemelni. Hétfő reggel hétkor legyen itt. Nyolckor nyitás.

         A csoda földre szállt. Olyasmit kapott, ami reményeiben sem élt, mert nem is tudta, hogy létezik. Most kezdte érezni, mekkora szépség közelébe engedte a sorsa. Az üzletben rá se mert pillantani a rengeteg csillogó csodára, de most, hogy bandukol hazafelé, minden darab külön beköszön az emlékezetébe. Anya is nagyon boldog. Az ő egyetlen kislánya elnyerte a gazdag Bartus úr bizalmát! Mekkora szerencse! Mekkora megtiszteltetés!

Jutka minden este kimosta azt a bizonyos fehér blúzt, és minden reggel kivasalta a szoknyával együtt. Úgy állított be reggelenként az üzletbe, mintha egy selyem dobozból emelték volna ki. Ilyenkor még csak a segéd úr meg ő tartózkodott itt, de tudták, mire beindul a piac, és megjelennek az első vevők, Bartus úr is megérkezik. Addig a lány letörölte a port, vizes ruhával áttörölte az aranyakat védő üvegeket, majd szárazzal csillogóvá fényesítette. A takarítást még tegnap, zárás után elvégezte. Kilencre megfésülködött, megigazította blúzát, szoknyáját, és fegyelmezetten, mosolygó lélekkel várt.

         Bartus úr minden nap megjelent az üzletben, kivéve, ha dolga akadt a fővárosban. Ilyenkor Pesten élő fia jött be helyette. Ő is igen udvarias volt velük, de apjához hasonlóan igen távolságtartó. Elegáns öltönyökben, selyem ingekben, drága cipőkben jelent meg közöttük. Ez a végtelenül visszafogott, alacsony, kissé görnyedt tartású férfi igazság szerint a legelegánsabb öltözékekben sem volt figyelemre méltó. Bár nem is igen tartott erre igényt. Ha nem volt vevő az üzletben, állandóan az irodában tartózkodott, körül bástyázta magát könyvekkel és újságokkal, esetleg rádiót hallgatott. Láthatóan nagyon jól érezte magát ebben a közegben.

         Már közeledett Jutka számára a fővárosba költözés időpontja, és amennyire örült a nagy eseménynek, annyira bántotta, hogy most kell elutaznia, amikor Lacival érezhetően kezd elmélyülni a kapcsolata. Igaz, még csak apró, izgalmas megnyilvánulásokkal adta tudtára a fiatalember, hogy nem közömbös a számára. De bármennyire boldog volt, tudatosan készült az utazásra. Már lelevelezte apja Pesten élő testvérénél, hogy befogadják családjukba a tanulási időre. Azt is eltervezte, hogyan ossza be eddig gondosan őrzött kis pénzét, hogy néhány elegáns kosztümöt, blúzt vásárolhasson magának, ha már nagyobb helyismerettel rendelkezik a fővárosban. Tudta, hogy egy nagy, elegáns ékszerüzletben nem jelenhet meg mindennap ugyanabban az öltözékben. Az utolsó napon Bartus úr kérette magához az irodába.

         - Nagyon meg voltunk magával elégedve az első nap óta. Azért is küldjük korábban Budapestre. Ott megtanul mindent, amire az ékszer szakmában szüksége lehet. Megismeri a különböző köveket, azok csiszolását. Az arany karát fokát, és a hozzá kevert anyagok összetételét. És minden egyebet, amire a későbbiekben szüksége lehet. Megfelelő fizetést kap. Fizetem az albérletét is, tessék itt a cím, ahol lakni fog. Van viszont két elvárásom: ott is hasonló jó hozzáállást tanúsít a munkához, és teljes diszkréciót garantál a cég felé. Itthon senkinek nem beszél arról, amit Pesten tapasztal. Az, legyen a maga számára hivatali titok. Ha hazajön egy hétvégére, kérem, látogasson meg a lakásomon. Kíváncsi vagyok a beszámolójára.

                                           Budapest varázsa

Csodálatos két esztendő következett. Jutka mindent látni akart, s amit lehetséges, megismerni a nagyvárosból. Meg is nézett mindent, amire lehetősége adódott. Most közeledett befejezéshez az Operett-színház építése, a Bródy Sándor utcában pedig megkezdte adását a Magyar Rádió. Minden elbűvölte. Megcsodálta az Erzsébet hidat, és még az utcai telefonfülkéknek is örvendezett. Minden érdekelte, semmit nem akart elmulasztani. Mégis elkerülte figyelmét egy nem éppen jelentéktelen törvény, a numerus clausus módosítása. Igaz, hogy eddigi létezéséről sem tudott, s ez a jelen pillanatban nem befolyásolta az ő életét, de sajnos később rengeteg keserűség, tragédia forrása lett. Most csak annak örült, amit látott, ami belefért fiatal élete érdeklődési körébe. Kellemes munkatársnői voltak ebben segítségére. A munka, ami itt várt rá igazi örömet nyújtott számára. Élvezte ezt a különleges életet, amibe belecsöppent. Amit látott, ami körülvette, az élet ajándékának tekintette. Meg is tanult mindent, amit csak lehetett. Komoly, megbízható munkatárs vált belőle.

         Többször találkozott Bartus fiatalúrral is, noha ő nem vett részt az üzlet munkájában, inkább a hivatalos ügyek intézése volt a feladata. Jutka többször észrevette, hogy férfi rajta felejti tekintetét, de ezt kizárólag annak tulajdonította, hogy tetszik neki megváltozott öltözéke. Ez a külsejében jelentéktelen fiatalember, fénylő bőrével, hízást jósló alakjával nem bírt rá semmilyen vonzerővel. Ha gondolt valakire, az Schwartz Laci volt. Változatlanul ő testesítette meg számára azt az ideált, amelyre vágyott.

Hónapok teltek el, de haza még egyszer sem utazott, csak leveleket küldözgetett szorgalmasan szüleinek, és barátnőinek. Lacinak nem írt. Nem mélyült el annyira közöttük a kapcsolat, hogy ennek szükségét látta volna. De most már nagyon vágyott az övéihez. Csomagostól jött be dolgozni ma is, hogy időben kiérjen az állomásra. Amikor leszálltak a vonatról, akkor nézett nagyot, hogy egy vonaton utazott Bartus Erikkel, csak éppen egy osztály választotta el őket egymástól.

Apa várta az állomáson, és olyan boldogan beszélték végig az utat, hogy észre sem vették a távolságot, amit megtettek hazáig. Igyekeztek nagyon, hogy beérjenek a házba, mire az ünnep megkezdődik. Anya már mindent elkészített, ők gyorsan rendbe tették magukat, hogy mielőbb megtörhessék a kalácsot. A fiúk is besorjáztak pillanatok alatt feleségeikkel, gyerekeikkel, elégedett, boldog emberekkel telt meg az ünnepi szoba.

         Az egész szombati nap az ünneplés és az összetartozás jegyében telt el. Esteledett. Jutka alig várta, hogy összebújjon barátnőivel, amikor megjelent náluk Bartusék szakácsnője az üzenettel, hogy ünnep végeztével látogasson el hozzájuk. Apja elkísérte a rövid úton, de be már nem ment vele.

         Tudta ő, pontosabban gondolta, hogy a gazdagság szép, kényelmes valami, de ami itt körülvette, minden képzeletet felülmúlt. Olyan bútorokkal, olyan dísztárgyakkal, olyan porcelán dísz és asztalneművel, a könyveknek akkora tömegével találkozott, a gazdagságnak annyi kézzel fogható jelével, amennyit még a filmekben sem látott eddig. Nem is jutott szóhoz a csodálattól. Alig bírt elmenni a fotelig, amellyel a családfő kínálta. Mindenki jelen volt a szobában, aki ide tartozott. A Bartus szülők, két fiuk, egy fiú unokájuk, s a menyük, akin látszott, hogy hamarosan növekszik a Bartus család létszáma. 

         Rövid ideig csend volt a szobában. Jutka nem tudta, mit várnak tőle, mit illene mondania. Mindenki mosolyogva nézett rá, míg a csendet az öreg Bartus törte meg:

         - Hogy tetszik a pesti üzletünk? Hogy érzi magát benne?

         Jutka testét kiverte a veríték, szíve hangosan dörömbölt mellkasában, és alig bírta kinyögni a szavakat:

- Ééén azt sem sejtettem mostanáig, hogy az, az, üzlet is a Bartus úré. Nagy baj, hogy ilyen tájékozatlan vagyok?

- A világért sem. Örülök, hogy ilyen diszkrét a személyzet. És annak is, hogy a fiam ezt a tényt kellő szerénységgel viselte. De különösen örülök, hogy magának nem az volt a legfőbb gondja, hogy megtudja a tulajdonos kilétét. Hogy tetszik magának ott az élet?

- Nagyon szeretem a fővárost uram, különösen a belvárost. Az üzlet gazdag, és különleges. Akikkel együtt dolgozom, nagyon értenek ahhoz, ami a dolguk. S én is sok olyan dolgot megtanultam már, amiről eddig sejtelmem sem volt.

         - Például?

- Nem beszélek a szakmai ismeretekről, amelyekből már sokat elsajátítottam, de észrevettem, mennyire más ott a vevőkör, s mennyire másként kell velük bánni. Nagyon köszönöm, hogy lehetőséget teremtett nekem ezekhez a tapasztalatokhoz uram.

         Jutka már állt is fel, hogy távozzék, de vendéglátói még nem engedték elmenni. Kínálták teával, süteménnyel, úgy bántak vele, mint egy igazi vendéggel. De ő mindenáron menni akart. Arra hivatkozott, hogy nem szeret sötétben közlekedni a kihalt utcákon. Bartusné felajánlotta, hogy a szakácsnővel haza kísérteti, de a férje közbevágott:

- Szó sem lehet róla! Majd Erik lesz a kísérője. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ezért utazott haza. Ne játszadozzunk már tovább ezzel a szegény lánnyal!

         Jutkával megfordult a világ. Hol elsápadt, hol pirosba váltott. Szégyellte is a helyzetet, meg el is töltötte valami határtalan öröm. Csak ült lesütött szemmel¬, nem akarta, hogy meglássák szemében a diadalt, mely átjárta egész lényét.

                                             Szerelem másként

Bartus Erik segítette fel rá a kabátját, és kísérte haza ezen az estén.  Lassan ballagtak az utcán. A férfi beszélgetni akart, hiszen régóta kísérte figyelemmel a lány minden rezdülését, amíg végül kiderült számára, hogy bele is szeretett. Most végre eljött az alkalom, amikor megtudja, van-e esélye a viszonzásra.

         - Nagyon meglepte, amit apám közölt rólam?

- Igen, uram. Soha, egyetlen pillantással sem utalt rá, hogy érdekelném.

- Nem akartam kínos helyzetbe hozni. Attól féltem, félre érti, s azt hiheti, visszaélek a helyzetemmel. Meg apámmal is tisztáznom kellett, elfogadja-e az érzelmeimet. A mai napig nem beszéltünk róla komolyan. Most már magán a sor Judit. Ha elfogad engem, tisztelettel megkérem a szüleit, adják hozzám feleségül.

         Jutka azt sem tudta, merre nézzen, hogyan viselkedjen. Végül nagy nehezen nyögdécselte:

- Kérem uram, legyen türelemmel. Nem tudok ebben a pillanatban dönteni. Időre van szükségem.

Pedig már döntött. Már tudta, hogy a felesége lesz. Csakis ehhez az emberhez megy nőül, aki a szíve mellett a jólétet, a gazdagságot, az ismeretlen szépségeket hozta elé. Közben maga is megdöbbent a felismeréstől, hogy ez a néhány mondat elég volt ahhoz, hogy elillanjon szívéből az a vonzalom, amelyet eddig a csinos sharmos Schwartz Laci iránt táplált, hogy beköltözzék helyette egy új érzés, melynek a lúdtalpas, puhány Bartus Erik a főszereplője. Vagy az, talán amit Bartus Erik nyújtani tud?

         Saját magát is megrendítette, hogy úgy reagál dolgokra, amint ezt soha nem képzelte volna. Döbbenten, de a legkisebb szégyenkezés nélkül észlelte, hogy egyre megnyerőbb lett számára az a férfi, akit korábban észre sem vett. Szembesülnie kellett azzal a felismeréssel, hogy egy eddig ismeretlen Judit lelke költözött belé, egy olyan lányé, akit korábban elítélt volna, most meg természetesnek tartotta, hogy ilyen.

Szülei már aggódva fogadták, nem tudták mire vélni hosszú elmaradását. Szinte zihálva szedték a levegőt, amikor felfogták, hogy milyen ajánlatot kapott a lányuk.

- El ne mondd senkinek gyerekem, mert ha nem lesz belőle semmi, nem marad más nekünk, csak a szégyen. - kérlelte anya.

          - Mit döntöttél, hozzá mész? - kíváncsiskodott apa.

 - Igen. Már eldöntöttem. Neki még nem adtam választ, de magamban már tudom. Hozzá megyek. De anya, ha én Bartusné leszek, ugye tudja, hogy nem szégyeníthet meg azzal, hogy mindig más lábát dajkálgatja az ölében? Inkább kifizetem a veszteségét, de hagyjon fel ezzel a foglalkozással. Már most, hogy ne legyen feltűnő később.

         Anyja keserűen mondta:

- Én akkor is Sánta Áronné leszek kedvesem, ha neked így megváltozik a sorsod. Engem itt így ismernek. És szeretem is ezt a munkát. Hosszú ideje végzem, és ennek a jövedelemnek, amit szereztem vele, része van abban, hogy azt tudtuk nyújtani neked, amit lehetőségünkből tellett. Ne fossz meg ennek az örömétől! Amikor megkért Bartus Erik, akkor is tudta, kik a szüleid. Azt pedig nem említetted, hogy ő kért volna meg erre. Nem kell minket szégyellned!

- Jaj, édes-drága anyuskám, nem akartam megbántani! Ne, tessék rám neheztelni! Csak egy kicsit felfordult velem a világ.

         Jutka egész éjjel nem tudott aludni olyan felfokozott izgalmi állapotban volt. Úgy forgolódott ágyában, mintha hangyabolyba feküdt volna.

A Ladányi család olyan mély megrendüléssel irányította tekintetét az eltávozott maradványait őrző urnára, hogy még a távoli ismerősök is meghatódtak a szeretetnek ilyen ritkán megnyilvánuló formáján. Elvégre nem voltak ők közvetlen leszármazottai az elhunyt özvegy Kárpáti Miksánénak. Nem is ölelhetett magához soha saját gyermeket, örök bánatára utód nélkül ment el. Aki itt gyászolt lesújtottan a hamvainál, első házasságából való, és már szinte elfeledett sógornőjének egyetlen fia, maga is karnyújtásnyira a nyolcvantól. Fiatalnak tehát régen nem volt mondható. Az első pillanatok láthatóvá tették a jelenlévők számára, hogy ez az ember már az utazástól, és a várakozástól teljesen kimerült, holott még el sem kezdődött a búcsúztatás. Vonásai megmerevedtek, tartása görnyedtebb volt a szokottnál. Mereven nézett maga elé, és érezhetően mindent elkövetett, hogy ne vegye észre senki rajta, mint remeg mindene a testi-lelki feszültségtől. Keményen állt tizenhét évvel fiatalabb felesége, és ragyogó felnőtt fia között, de leplezhetetlen volt mindenki előtt, hogy nagy veszteség érte mindannyiukat.

         Szorosan mellettük, a korábban elhunyt férj, Kárpáti Miksa unokaöccsének fia, és családja. Dr. Kárpáti Milán mondta még a búcsúbeszédet is. Elegáns, szép búcsúzás volt. Sem pap, sem kántor, sem semmiféle hivatalos személy nem tartott fennkölt beszédet. Aki most itt megjelent, Milán szövegével köszönt el tőle. Ő és környezete volt az, aki az elmúlt esztendőkben az elhunyt családját jelentette. Náluk lelt meghitt ünnepekre, az ő gyereke vitte az öreg hölgy helyébe minden hétvégén az ünnepi ebédet, ha éppen nem volt kedve beülni az érte küldött autóba. Meglehetősen össze-nőttek az utóbbi időben, mert bár a fiatalok sokat és keményen dolgoztak, és nem volt könnyű megoldaniuk, nagyon sok időt szántak a magányos öregasszonyra.

         A gyászolók között állt gondolataiba merülten Szerencsés Áron is felesége és lánya társaságában. Mindenki által ismert volt a jelenlévők közül, hogy ő és családja voltak évtizedekig a közvetlen, és igen segítőkész szomszédok. Azt már csak az érintettek tudták, hogy ők voltak minden bánatok és örömök első kézből tudói, a fájdalmas titkok hordozói is, akik mellesleg mindenben és mindenkor rendelkezésére álltak az özvegynek. Lerítt róluk, hogy mélyen érintette őket az özvegy hirtelen elhunyta.

Némán és csendesen téblábolt a gyászolók között Kárpáti Klári is férjével Szelídy Misivel. Hasonlóan a Ladányi családhoz, ők is Pestről utaztak az alföldi kisvárosba a temetésre. Korán indultak, eltörődtek a hosszú úton. A nagy hideg is erősen megviselte őket. Meg hát, már ők is túl voltak életük delén, már ők is csak az elhunythoz viszonyítva voltak fiatalok.

         Ott volt szétszórtan a Kárpáti rokonok öregje, fiatalja, az aránylag nagy baráti és ismeretségi kör, mindazok, akik még ismerték, tisztelték és szerették a kilencven évet megélt Sánta Juditot. Akik eljöttek, hogy végső köszönéssel vegyenek tőle búcsút.

         Néma csöndben állták körül a sírt, amíg az urnát behelyezték azon a szűk résen a több mint két évtizeddel korábban elhunyt férj, a valaha daliás és jó humorú, sok országot megjárt, de főleg nagyon jómódú Kárpáti Miksa mellé. Megtalálta hát végső nyughelyét Sánta Judit, akiről soha nem derült ki, hogy ide kívánt-e temetkezni, vagy inkább vágyott volna egyedül pihenni, ha már a szeretett és korán elvesztett első férj jeltelen sírja nem nyújthat neki örök nyugodalmat.

         Nem tudni, mennyi titkot vitt magával, mennyi keserűséget, mennyi megalkuvást. Az életet le kellett élni felemelt fejjel, egyenes derékkal, mert ez hozzá tartozott a jelleméhez. Mindig megmondani a véleményét, még akkor is, ha ez alkalmasint kínos volt másoknak. Igen. Soha nem gondolt az emberek érzékenységére. Mindig őszintének lenni - ez volt az alapállása. Még akkor is, ha ezzel történetesen fájdalmat okoz. Mégis ő lett az, aki kora és kiszolgáltatottsága okán kénytelen volt megtartani magának késői véleményét, elfogadni mások akaratát, mert ha nem ezt teszi, végleg elmagányosodik. Igen, élete végén a kora zsarolhatóvá tette. Nem valóságosan, hanem érzelmileg. És ő, az örök igazmondó, a sokszor kellemetlenül őszinte ember rákényszerült, hogy megfontoltan megtagadja önmagát.

         Most itt maradnak hamvai a hideg földben, senki nem tart rá igényt, hogy hazavigye. Elhagyják a temetőt azok, akik az utolsó percben még körülvették. De a távoli és a közeli múlt fecseg, meg akarja ismertetni magát. Egy életet csak

Sorsok 2

Maja és Erzsi minden reggel együtt költik el kávéjukat Maja elegáns konyhájában. Amíg lefő a kávé, Maja kinyitja hetvenhét zárral felszerelt vasrácsát, mellyel azok ellen védekezik, akik minden zárat kinyitnak, amelyet igazán akarnak. Aztán átlép Erzsi ajtajáig, és beszól az ajtón, hogy kész a kávé. Nem kiabál, inkább suttog, mert tudja, hogy Erzsi már ott áll az ajtó mögött ugrásra, pontosabban vonszolásra kész állapotban, és jön boldogan, hiszen ez számára a nap fénypontja.

Itt élvezi a kávé zamatát, a besütő nap ráeső fényét itt mesélheti el az összes pletykát, amit a bérházban begyűjtött, és itt panaszolja el minden baját, bánatát, amely annyi, de annyi, hogy mostanában ennek az igazán megértő Majának is az idegeire megy.

Ez a két asszony mindenben ellentéte a másiknak, még csak nem is barátnők, de több mint hetven éve egy házban élnek. Ide születtek, itt cseperedtek fel, s ez akkora kötelék, hogy egyszerűen szükségük van egymásra. Maja elegáns, fess, mozgékony idős hölgy, Erzsi pedig elhízott, szétfolyt, fogatlan vénasszony, rettenetesen fájó lábakkal.

Nem barátnők, miközben azok. Társadalmi státuszuk nem hasonlít egymásra, életmódjuk, életfelfogásuk, műveltségük különösen eltérő, mindezzel együtt meg sem tudnának már élni egymás nélkül. A hosszú évtizedek alatt egyetlen alkalommal történt meg velük, hogy hosszabb ideig nem éltek a bérház közös fedele alatt. A háború végén Maja lakhatását más kerületben határozták meg az akkori hatóságok. Abban az időben gettóba kényszerítettek minden zsidó családot Budapesten, akiket nem vittek. Sokukat kiterelték a Duna partra Szálasi keretlegényei, majd a Dunába lőtték őket. Nőket, gyerekeket, öregeket. Nekik szerencséjük volt. Nem került sor rájuk.

 Amikor felszabadulásuk után hazajöttek, Erzsi anyja akkora szeretettel fogadta őket, hogy még az önmaga elől elrejtett babkávéját is elővette, abból kínálta Icát, Maja anyját. Ekkor kezdődött el a reggeli kávézás, igaz, hogy többnyire csak pótkávéval. Ma már hagyománnyá vált. Ők ketten folytatják anyáik helyett. Hosszan kavargatják, módjával iszogatják. Az utolsó cseppig. Utána Erzsi hazamegy, Maja bezárkózik, és éli mindenki a saját életét. Napközben már csak Erzsi csönget rá Majára néha valamilyen mondva csinált indokkal, amit Maja nagy-nagy önfegyelemmel visel el.

 Maja is özvegyasszony, aki a saját nyugdíjával, és elhunyt férje utáni nyugdíjtöredékkel, örökségeivel igazán könnyen élne, ha nem lennének neki is gondjai. De nincs az Istennek az a pénze, amit egy nagymama el ne tudna költeni, ha az unokáiról van szó. Ezért még takarékoskodik is, csak, hogy adni tudjon.

Külföldön élő Zsuzsi unokáját csak abban az esetben van módja látni, ha fizeti az útiköltségeket, de korábban még a tanulmányok megszerzésében is támogatta. Sőt a lakhatásban is. Mert a világban mindenhol gondok vannak, s a munkahely mindenhol kevesebb, mint a jelentkező. Most sincs éppen állása, s ha a fiú, akivel él nem vállalná fel, lakni, sőt enni sem tudna. Hát ez nem éppen megnyugtató egy olyan nagymama számára, amilyen Maja.

Ráadásul itt is van egy unokája, a kinn élő Zsuzsi öccse, aki még egyetemre jár egy meglehetősen életképtelen apa háztartásából. Mert az ő egyetlen lánya úgy elment a szerelmével, hogy meg sem állt New Yorkig, ahol tudomásul kellett vennie, hogy ott nem a szólóban érkező magyar vegyészekre vártak. Magukkal vitték Ági lánykáját is, aki nem éppen az alkalmazkodó fajtából való, ezért képtelen volt kijönni mostoha apjával. Zsuzsi tehát lázadó keserűségében önállósította az életét, sok kellemetlenséget, munkát, keserű élményt szerezve ezzel magának. Itt hagyták viszont a tizenkét éves fiúcskát, aki nehezen ocsúdott fel a megrendülésből. Nagyanyja naponta otthonában várta, és vele töltötte minden szabad idejét. Szerette, nevelte, és próbálta pótolni anyját, ami természetesen lehetetlen. De azóta is teszi, a fiú pedig megsokszorozva rajongja, szereti, kíméli. Majának tehát megvan a maga gondja, de ez az ő baja, nem tartozik másra, nem is traktálja vele Erzsit, és nem kínálja fel a bérháznak csámcsogásra. Ő csak csendesen oszt, szoroz, hogy mindenre jusson, mindenki megkapja a legszükségesebbet, s örül, hogy minderre van lehetősége.

*

Erzsi története korántsem hasonlít Majáéra, sem senkiére, ő ugyan úgy érzi, hogy az egész világ az ő vállára telepedett, s noha a világgal is baj van sokak szerint, elfelejti meggondolni, hogy mit követett ő el maguk ellen.

Mert bizony Erzsi felnevelt két olyan gyereket, akiknek eddigi élete meglehetősen sikertelen.  Ötven és negyvenhat éves csemetéi még mindig az ő nyakán élnek, s ha ő nem lenne, már rég az utcán tengődnének. Ezt el kellene ismernie szegény fejének. Mindenért nem lehet a társadalmat hibáztatni. Mindig mindent megadott nekik, ugyanakkor nem támasztott feléjük követelményeket, nem alakított ki bennük kellő kötelességtudatot, s most felnőttként mindig a könnyebb utat választják.

Mellesleg ebben a házban ő az egyetlen, aki nem vette meg a lakását még a férje életében, nála nincs fürdőszoba kialakítva, és az ő gázát kötötték ki még a tél elején, mert tartósan adós maradt. Arról már ne is szóljunk, hogy nem festtettek lakást legalább harminc éve, s hogy a berendezés is ennek megfelelő. Maja, aki őszintén aggódik érte, szünet nélkül ösztökéli,

- A lakbért fizesd ki először Erzsi, és a villanyt, mert ha ezt nem teszed, kiraknak  belőle, és fűteni sem tudsz áram nélkül!

Meg is teszi természetesen, de a nyugdíj csak nyolcvanezer Ft, s ezzel a két tétellel el is költi az egészet, mert mindennel tartozik már, mindenért büntetést fizet. A gyerekekből meg igen nehéz pénzt kicsiholni.

Mert Öcsike minimál bérből él, dohányzik, és tizenkét órában dolgozik egy olyan kereskedelmi láncolatnak, ahol mutatós és tartalmas szendvicseket, vendég tálakat készítenek, s ha sikerül húsz ezer Ft-ot elrimánkodni tőle, az, nagy esemény. De jobban fizető állás után nem néz.

Erzsike pedig takarít kiajánlott helyeken, szintén minimál béren, de 30 ezer  ft-ot már eleve nem kap kézhez, mert bírói letiltása van. Ezt a pénzt hivatalból átutalják az OTP-be, ahol korábban dolgozott, és nagyon jól keresett, de hozzányúlt ahhoz a pénzhez, amely nem volt az övé.

Igaz, hogy korábban sem nagyon adott haza az anyjának, mert úgy belemerült a gépes játékokba,  hogy ráment a becsület. Most aztán se pénz, se munka, se játék.

Erzsike tehát egy életre ellehetetlenítette magát, nincs és nem is lesz erkölcsi bizonyítványa többé. Anélkül pedig még takarítónő sem lehet. Már le is szürkült, lekopott, elhasznált külseje szívszomorító.

A két drága gyermek tehát nem ad haza annyit, amennyiből naponta ebédet lehetne főzni. Pedig az ő konyhájukban már egyébként sem lehet főzni, mert gáz sincs. Kikötötték. Amikor tehát Erzsi - egyre ritkábban - főzni akar, megkéri Maját, hogy engedje be a konyhájába. Amit Maja természetesen megenged, de magában lázad, mert valahol az ízlése, a finnyássága tiltakozik az ellen, hogy közös konyhában dolgozzék bárkivel. De, ha Erzsi nem főz napokig, ő főz egy hatalmas adag rakott krumplit, kivesz belőle magának egy kicsit, a többit odaadja ennek a szerencsétlennek.

Csakhogy ennek a szerencsétlennek a mosógépe is tönkrement, amit természetesen meg sem tud javíttatni, minek következtében a szennyesét is ide hordja, amitől szintén vonakodik Maja, de nincs mit tenni. És hoz ennek a piszok nőnek a patikából fájdalomcsillapítót is, hogy tudjon járni, de nem veszi el a pénzt érte, mert tudja, hogy holnap ugyanazt kölcsön kéri tőle, hiszen egy vasa sincs. Erről a házban magától értetődően hallgat Maja.

A világért sem alázná meg Erzsit azzal, hogy kiszolgáltatja másoknak. De kínozza a gondolat, mely szerint az mind semmi, ami ezzel a hármassal történik, mert a java csak ezután jön. Mert ezek úgy száguldanak a tragédia felé, mint egy pilóta nélküli repülő. És azért ennyire szánalmas Erzsi, mert tudja, mert tisztában van vele, s retteg, hogy mi lesz az övéivel, ha már nem lesz közöttük. Pontosabban, ha nem lesz az a nyavalyás nyolcvanezret érő nyugdíj, ami megmenti őket az utcára kerüléstől.

2012-05-26

Mostanában bármit teszek, akármivel foglakozom, különböző korú, nemű és bőrszínű gyerekek lebegnek előttem filmszerűen. Csak a felső testüket látom, mert egymást takarják. Itt lebeg előttem apró alakjuk. Rengetegen vannak, de elém ezeknek a gyerekeknek csak egy szelete vetül ki, viszont soha nem azonosak, soha nem egyformák. Látom őket. Tudom róluk, hogy itt élnek közöttünk, tehát magyar gyerekek. A mi gyerekeink. Ők a jövőnk.

Az, amit elmondok róluk, nem válik dicsőségünkre. Ezekben a kócos, vagy fésült, esetleg jól fésült gyerekekben van valami közös. Akár mosolyognak, akár komolyak, rohangálnak vagy egy helyben állnak, közös bennük, hogy hiányzik a tekintetükből valami, aminek a látványát korábban megszoktam. Most döbbentem rá, hogy nincs élet ezekben a szemekben. Pontosabban ennél súlyosabb a dolog: hiányzik tekintetükből a biztonság. Valamiféle lemondás, rossz ízű beletörődés rí le róluk.

Nem ismerem a környezetüket, mégis tudom, hogy ők azok, akik számára rendszeresen gyűjtenek külünböző jótékonykodó szervezetek, vagy érdekükben tömörülő magánszemélyek. Ők a rossz helyre születettek. A szegénységre ítéltek. Ők azok akikért gyakorta cseng a telefonom, értük énekelnek a jó hangú fiatal küzdők, értük nyomja a gombot a rengeteg néző a TV előtt. Az ő érdekükben nevelik az előnevelt csirkét, értük növekszik kecske anyó pocakjában a kisgida. Gyermeteg segítség, egységes, központi megoldás helyett. Mellesleg ez mind kell, szükséges, amennyiben a nevelés egyik módja. De mi lesz addig, amíg a csibe ehetővé válik, amíg a kecske tejet ad, amíg a kertben megnő a burgonya? Mert addig is enni kéne valamit.

A jelek szerint mi mindent megteszünk értük. MI?

Kinek a feladata megóvni ezeket a gyerekeket a nélkülözéstől? Nekem az állampolgárnak? Nekem a nyugdíjasnak? Vagy a keveset keresőnek? Netán a munkanélkülinek? Tessék végre elgondolkozni ezen! Mert ezeknek a gyerekeknek a sorsát nem tisztességes a társadalom esetlegességére áthárítani.

Nem szeretek éhező gyerekeket látni!

Nem szeretem olvasni, vagy a TV - ből értesülni róla, hogy mennyi azoknak a gyermekeknek a száma, aki éhezik. Sajnos, ez mára komoly tömeg.

Én egy olyan elátkozott, megvetett rendszerben nőttem fel és tanítottam évekig, ahol a gyermekek nem ismerték az éhezést. Ahol a Magyar Állam olyan helyzetet teremtett, hogy a magyar gyerekek naponta jól lakhattak. Akármilyen környezetbe szállította őket a gólya. Bármilyen minőségű, magatartású szülő nevelte őket otthon. A gyermekek érdekében tevékenykedett az ő érettük létrehozott Gyermekvédelem.

A hetekben jelent meg egy film a televízióban a jótékonykodó Hit Gyülekezetről, ahol ingyen levest osztott valaki a rászorulóknak. Elállt a szavam, amikor még munkára alkalmas, értelmes középkorú férfi alázatosan köszönte meg a tányér ételt, mikor rá került a sor. Később ugyanitt idős nő rebegett hálát minden éhező szegény ember nevében. No, ne!!!

Eltévedtem volna? Hol élek én? Mi történt ebben az országban, hogy hamarosan több lesz a hálálkodó, mint a középosztálybeli? Van még egyáltalán középosztály? Hova tovább kizárólag a semmibe kapaszkodó, felszínen evickélő, fizetésképtelen emberek vesznek körül.

Menjünk vissza a gyerekekhez!

Mindannyiunk számára egyértelmű, hogy az csupán a szerencsén múlik, ki, hol fogamzott, kinek a méhében fejlődött, hová viszik haza. Nem arra gondolok, hogy divattervező által kivitelezett ruhácskákba öltöztetik, vagy agyonmosott holmikat visel majd a testén, de egész további életére kivetülő élmény, hogy biztonságot sugalló meleg anyai kar ölelését érezze magán. S, ha a munkára alkalmatlan, vagy munkához nem jutó szülő nem biztosítja a gyermeknek, ami MAGYARORSZÁGON MINDEN MAGYAR GYERMEKNEK JÁR, meg kell büntetni, munkára kell kötelezni, munkát kell neki biztosítani, de a gyermeknek ehhez semmi köze.

A kisgyermek mindennap többször éhes, tehát meg kell etetni. Egyenletes meleget igényel, miként cipőt, és élelmet is, mert magáról gondoskodni képtelen lény. A MAGYAR ÁLLAMTÓL PEDIG ELVÁRJUK, HOGY TEGYEN MEG MiNDENT minden magatehetetlen, másoknak kiszolgáltatott kiskorú állampolgáráért.

Mindegy, hogy hogyan teszi, s miből, nem érdekel, hogy milyen tervekkel, elképzelésekkel kezdte meg tevékenységét a kormány, most az a feladata, hogy teljesítse kötelességét. Én mint állampolgár elvárom tőle, hogy a gyermekeinkről gondoskodjon!            Mert a gyermek kiszolgáltatott, önellátásra képtelen, s nem ő akart megszületni.

Mellesleg a statisztikákis arra intenek, hogy fogy a nemzet. Fogy bizony! Mert a társadalom már korábban berendezkedett az egyke, vagy egy se szaporulatra. S a helyzet romlik tovább. Mert a most szülőkorba lépett fiatal felnőttek már nem is hozzák világra a gyermekeiket. Nem merik. Félik, hogy nem lesz lehetőségük olyan gyermek és felnőttkort biztosítani számukra, amilyet szükségesnek tartanak. Amelyhez biztos munka kell, és otthon. S amíg nem érzik maguk mögött az Államot, annak garanciáját, hogy fel is tudják nevelni becsülettel utódaikat, addig a várható létszám nem születik meg.

Szeretném mindenkinek figyelmébe ajánlani, hogy ezek a már megszületett éhező kis emberek a mi gyermekeink! A vesztükre ide születettek. De ők a jövő tevőleges állampolgárai is!!! Ma még csak enni kérnek.

Berettyóújfalu. 2012-04-17

                                A csibe és a szappan

Rossz napom van. Bármihez kezdek, semmi nem akar sikerülni. Minden kiesik a kezemből, mindent felborítok. Úgy érzem, ma olyan üres vagyok, mint egy átvilágított tojás.

Gyermekkorom emléke, hogy a kotló alatt melegedő tojásokat hét nap elteltével a gazdasszony megvizsgálta. Sötétedés után kihúzta a kotlóst kosárba rakott fészkével együtt az ágy alól. Mert, tudni kell, hogy a kotló a szobában lakott addig, amíg kotlott, utána pedig a konyhában addig, amíg megerősödtek a csibéi. Tehát, miután a háziasszony maga mellé vette a szalmával bélelt vesszőkosarat, melyben a tojások melegedtek a kotló alatt, leült egy petróleumlámpa elé, és egyenként emelte a tojásokat a fény irányába. Azon a napon már megmutatkozott, hogy megtermékenyült-e a tojás, vagy üres. Amelyikben nem keletkezett csibe, félre rakta, mert az még felhasználható volt. Később már záptojás lett volna belőle.

A mai fiatal falusi nők, ha csibét akarnak egyáltalán nevelni, nagyüzemben villany alatt melengetett, frissen kelt csibéket vásárolnak, és bizonyára jókat mulatnának a régieken. Pedig dédanyáik így keltették kotló alatt a csibéket, s amikor vizsgálgatni kezdték a tojásokat, szétterített fekete kendőt borítottak a fejükre, jól előre húzva, hogy a tojásokat is fedje felülről, hogy a lámpa célzott világítása csak rájuk essen. S huszonegy nap után, amikor világra segítették a tojásokból az apró sárga pihés jószágokat, - mert sok nem tudta világra verekedni magát egyedül -, a melengető kotlós anyót csak annyi időre szedte le róluk, amíg megetette. Vízzel telt poharat már a csibék szalma fészkébe helyezett számára. Öröm volt látni, ahogyan lökdöste vissza, rendezte maga alá a kicsinyeit az anya, hogy meg ne fázzon egy is közülük. Meg is maradt mind egy szálig. Mert a régiek mindent maguk teremtettek elő sok munkával, figyelemmel, gondoskodással.

A szappant is maguk főzték. Nem voltak finom mosóporok, illatos szappanok, fürdőhabok. Egész évben gyűjtötték a különböző zsiradékokat. A disznóölésből összegyűlt zsíros maradékokat már az előző évi ölésnél eltették, hogy most a téli hidegben nagykendőbe bugyolálva magukat, az udvaron üstbe tegyenek minden szappannak valót, hogy a maguk által fahamuból előállított lúggal addig főzzék, kavargassák, míg elkülönült, és felülre emelkedett a szappan, míg alul maradt a megsokszorozódott hasznos lúg. Ekkor egy vászonnal bélelt hatalmas edénybe kiszedték a szappan masszáját, majd gondosan leöntötték, és magasra tették (gyerekek elől gondosan elrejtették) a lúgot. Hiszen egész esztendőben ebből tesznek a mosogatóvízhez egy keveset, és ezzel lágyítják a vizet mosáshoz. Ennek a lúgnak minden cseppje aranyat ér avatott kezekben, és minden cseppje ölni, gyilkolni képes, ha dőrén bánunk vele. – Másnapra megszilárdult a szappan. Már lehetett kifeszített madzaggal darabolni, majd a padláson szárítani, mert így egész évben használható volt az újabb főzésig.

Mesélhetnék még a kenyérsütés házi technológiájáról, a fárasztó, izmokat mozgósító dagasztásról, meg arról, hogy ők már akkor sütöttek pizzát a kemence forró belsejében, amikor még csak egyszerűen lángosnak nevezték.

Elmondhatnám, mert láttam, - hogyan nevelték a kendert vizes árokban, s ha magasra nőtt és törékenyre száradt a vékony szár, ami a fonal alapanyagát rejtette, törték, tilolták, hántották le róla a kérget, hogy az alóla előbújó szálakból rokkával, guzsallyal, fonalat sodorjanak, amelyet megszőttek, hogy sütőteknőbe való vásznat, törülközőt, ágyruhát, viselő ruhát, szemfedőt varrjanak belőle.

S akkor még nem szóltam egy szót sem arról, hogy nem volt mosógép, mosogatógép, porszívó. De szobafestő sem. Padló sem volt sehol, csak döngölt föld, amit rendszeresen mázoltak vízzel, hogy ne kelekezzen por. És minden asszony maga meszelte kívül-belül otthonának falát. Így az ő munkájuk legfeljebb nehezedett a számos gyerekkel, de semmiként sem könnyült. Mert nem volt félig kész étel, előre gyártott élelmiszer, sem házhoz szállított ebéd. Nekik azt mind elő kellett teremteni a saját két kezükkel. Ehhez ők maguk ültették „fészkekbe” a burgonyát - egyik főételüket, - és maguk szedték ki a földből guggolva, hajlongva a megsokszorozódott új burgonyát, hogy utóbb rendszeresen csirátlanítsák, élvezhetővé tegyék.

Maguk vetették, törték, fosztották a kukoricát, hogy ledarálva meghizlalják vele a maguk által nevelt sertést. És maguk vetették, aratták kaszával, szedték sarlóval kévékbe a búzát, s lisztjéből sütötték a kenyeret, amit nemes egyszerűséggel úgy neveztek: élet. Mindezt két kézzel, erővel, előre megtervezve tették, úgy, hogy soha nem volt gondjuk az idővel.

A mi elődeink nem élvezhették korunk előnyeit, sem hátrányait. Ha kihullott a foguk, nem volt helyette pótlás, betegségben orvosi ellátás, kórház. Nem telefonálhattak, mert nem tudtak róla, hogy feltalálták. Nem nézhettek TV-t, mert még nemlétezett, nem olvashattak újságot, mert nem is tudtak olvasni. De tudták becsülni a munkát, és annak eredményét: a biztonságot.

Én soha egyetlen falusi embertől nem hallottam panaszt. Nem siránkoztak, hogy sok a munka, pedig pirkadattól napszálltáig dolgoztak.  Számukra az volt a természetes, sőt örömteli. Fát neveltek, szedték gyümölcsét, vagy kivágták elszáradván, aztán felaprították tüzelőnek.

Állatot neveltek, tereltek, húzták fel nekik a mély kútból a rengeteg vizet, kaszálták a számukra nevelt szénát, melynek magját már korábban elvetették. És örvendeztek, ha fejlődött és szép egészséges lett. Nem mondták, hogy kevés a pénz, mert tudták, hogy azt meg kell keresni. És fáradtan, de elégedetten dőltek álomra, ha feljöttek a csillagok.

Nyugodtan hajthatunk fejet nevenincs elődeink előtt. Van kikre büszkék lennünk.

B.újfalu. 2011-02-22

Halálok halála

Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem akit magommal én ültettem az asszony hasába, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem azután.

Korábban mondtam ennek az én magomnak, nézné meg a lábam, mert belerúgtam egy kiálló gyökérbe amikor gyűjtöttük a magvakat, s a nagy ujjamból kiszakadt a köröm. Alig időre elsötétedett előttem még a nap hosszúra sikeredett sugara is, de csak megláttam ismét. Mintha erőm is elhagyott volna, fájt, meg jött belőle az a piros lé, ami szokott ilyenkor, de nem gondoltam vele. Akkor kellett volna rátenni annak a fának a levelét, amivel megtöröljük orcánkat, testnyílásainkat ha ébredünk, de nem találtam a közelben olyan fát.

 Ahol hosszabb meleg időkre megpihenni szoktunk az enyémekkel, mindig ilyen fát keresünk előbb, s ha lehetséges olyan helyet, ahol csordogál egy csermely is, de ahol leütöttem a körmöm, ott nem volt semmi, nem óvhattam hát, hogy szenny ne érje.

Mentem tovább a többivel. Lábunk alatt apró férgek hemzsegtek, fa és levéltörmelék, állatok ürüléke, és por. Sok por. Mindenhol ezt találjuk, de máskor nem szakadt ki a körmöm.  Most nagy baja eshetett, mert szürkületre lüktetett erősen, és feldagadt, meg piroslott is, de a sötétség eljöttével  már aludni sem engedett. Átvette a hatalmat a testemen. Ott fetrengtem a fiak között, akik riadtan lestek rám. Akkor mondtam az elsőnek, hozná a furkót, és verne fejbe, mert csak addig tudok pihenni, míg magamhoz nem térek. Az asszony külön hált a fiatalabbakkal, most felserkent és keresni indult valami fűfélét, hogy forrázatot csinálna nekem. Mindenki jól bánt velem, aki tőlem való, meg az asszonyaik, meg a más fiai is, de én tudtam, nem keresek vélek többé biztos helyet a hideg ellen.

Nagyon nagyra nőtt ez az egész nyomorult láb, még a fejem tetején is az fájt, az dörömbölt, és vörös csík húzódott fel a hasam irányába, amikor az első magom azt mondta az utána jövőnek, hogy meg kéne szabadulni attól az ujjtól. Előtte építettek nekem zöld ágakból búvóhelyet, hogy a nap sugarai ne bántsák annyira a szememet, és behúztak az árnyékba, utána pedig megszemlélték a baj okozóját. Ekkor már az egész láb úgy megnőtt, hogy szét akart durranni rajta a fényes vörös bőr, a testem olyan forró lett, mintha tűz égne belülről bennem, és hallottam, hogy azt mondta valamelyik, az egész lábtól kéne megszabadítani. Ekkor valamelyik felemelhette a furkót, mert eldőltem egy időre, s tőlem akár le is vághatták volna azt a kártékony lábat, de ekkor még nem volt eszközünk semmire.

                                                    ***

Kábulatomban olyan helyeken jártam, ahol valamikor rég az az asszony ölelt, akinek teste kilökött magából, mikor eljött az ideje erre. Utána ölébe vont és tejet csöpögtetett a számba. Aztán már szívtam is a bimbóját, az az ismeretlen finomság ömlött át belém. Ölelt, ringatott, óvott. Jó volt lennem. 

Gyakorta arrébb ment tőlem, magas fákra mászott, bokrok alatt kuporgott, íly módon gyűjtötte az élelmet a nagyobbaknak, akik már nem szívták emlőjét. Ha elment, nem rakott le a földre, hanem sok-sok száraz levelet gyűjtött, ezzel bélelte azt a mélyedést, amit a földbe vájt, s engem abba a kupacba helyezett, amelyekkel a gödröt megtöltötte. Nem is fáztam, pedig a testünket nem védte semmi öltözék. Mielőtt elment volna, még zsenge pálcákból görbe íveket hajlított fölém, közel egymáshoz. Ezzel óvott kisebb állatok bántalmától. Nem is esett bajom, csak az apró férgek mászkálása zavarta álmomat. Máskor beletett valamibe, amit ő maga tákolt hajlított növényekből, és hosszú liánnal elemelt a földtől magasabbra. Olyan helyre, ahol több fa is összenőtt. Biztonságos helyem volt itt, ringattak a fák ágai, legyeztek a levelek.

Ha felnéztem a magasba, a rengeteg erdő minden fája az ég felé tört, ott összeért. Alig jutott le a mélybe egy csekély fény. A levelek mozogtak, zizegtek. Elszunnyadtam.

Hirtelen összerándultam. Arra riadtam, hogy ismeretlen arcok hajoltak fölém. Hangosan felsírtam, de anyám ott termett, s magához vont. Éreztem, hogy ezek az újak nem véletlenül jöttek közénk. Kaphattak valami jelet, valamiféle hívást, mely gondolati úton terjed. Itt is maradtak velünk. Így már többen lettünk.

Beszédünk alig volt több, mint egy apró gyermek nyögdelése, inkább hangokkal adtuk egymás tudtára, ami szükséges. Vagy arcunk változtatásával, karjaink mozgásával. No meg a gondolataink által.

                                                     ***

Valahonnan fájdalmas hangok jutottak el hozzám, s úgy tűnt számomra, mintha ezek a hangok az én torkomból szakadtak volna ki. Amíg erre irányítottam figyelmemet, szeretteim eltűntek előlem. Kerestem, kutattam utánuk de örökre elvesztettem őket.

Követni sem tudtam az eseményeket, mert közben olyan élmény megélője lettem, mint soha korábban. Később élő korok később élő emberei közé kerültem. Megmagyarázhatatlan, és érthetetlen, hogy ilyesmi lehetséges, de tény, hogy ahol most élek, csak ezután lesz valóság, mert ez még a meg nem eshetett dolgok közé tartozik.  

Itt a Nilus nevezetű folyó közelében mindenki érti a másik szavát, beszélni is tudunk egymással. Én magam írni is tudok, pontosabban az a dolgom, hogy mindent jegyezzek fel a papíruszra, ami itt történik. Mert ez az írnokok feladata. Itt ülök az építkezések között, és feljegyzek mindent. Egyik papíruszra az kerül, miből mennyit használtak fel, a másikra pedig a történések sorát jegyzem. Ha marad időm, a falakra készítek rajzokat, olyanokat, melyek napjainkat mutatják.

A fáraót szolgálom, akinek orcáját még soha nem láttam, mert ha az építkezést óhajtja megtekinteni, engem másokkal együtt elzavarnak innen. Másként sem láthatnám, mert szemem rá sem emelhetném, nehogy ártsak vele. Fiatal vékony férfi, aki örök emléket kíván emelni magának ezzel a piramissal, amit most építenek neki.

Azt akarja elérni, hogy úgy emelkedjék magasba az ő emlékműve, hogy örök időkre szóljon. Kheopsz a nagy fáraó. Róla szól itt minden. Szolgái által gondoskodik róla, hogy az építők kellően lakjanak jól, mert tudja, hogy csak az tud igazán dolgozni, aki elég élelemhez jut. Papok veszik körül, akik segítségükkel, bírálatukkal, hízelgéssel közlik vele elvárásaikat. Mindenre bólint, és azt teszi, amit jónak vél.

Nekem érthetetlen, és természetes egyben, hogy honnan ez a rengeteg ember, aki itt dolgozik, és honnan ez a rengeteg eszköz, mely mind a munkát szolgálja. Addig alakítják fából, vasból, és a kettő együtteséből készült eszközeikkel a követ, addig pattintgatják, verik le róla ami nem oda való, míg olyan formájú lesz, amilyennek tervezője rajzolta. Hatalmas, nehéz kövek, amelyekkel dolgoznak. Valamiféle emelőkkel teszik be a helyükre, de azok úgy oda illenek, mintha oda születtek volna.  

Én csak jegyzem, hogy hány sor, hány kő, hány élet. Mert bizony az is megesik, hogy emberre zuhan az a szörnyű nehézség. A fáraó dicsőségére.

 Én még nem láttam, de azt mondják akik voltak már benn a piramis mélyében, hogy lefelé hatalmasabb, mint ami itt látható. Akkora, hogy elvész, aki oda bekerül. Szoros, kanyargós utak, kamrák vannak odalenn, mert ott mindennek el kell férnie, amire a fáraónak szüksége lesz jövendő életeiben. Ez, amit mi itt kinn látunk, csak a dísz, a látvány, a jövő káprázata.

Napkeltétől napnyugtáig folyik a munka, de cserélődnek is az emberek. Vannak akik ledőlnek parancsra pihenni, míg a másik csoport dolgozik. Csak így bírják a munkát, a hőséget, a cipekedést. Engem is felvált egy másik írnok, amikor hazamegyek aludni. Éjszaka is készülnek a feljegyzések mécses lángjánál.

Otthonom keskeny utcából nyílik, mint mindenkié. Itt minden utca keskeny. A gyalogos, vagy a gyaloghintó elfér egymás mellett. Meg a szamár is. Hiszen mi már rég összenőttünk terheink megosztójával, a szamárral.

A tisztségviselők gyaloghintóban vitetik magukat. Nekem nincs is ilyenem, de szívesen gyalogolok. Szeretem a mi kacskaringós kis utcáinkat, az építkezés udvar felé fordulását. Baj csak akkor lehet ezzel a túlzott közelséggel, ahogy élünk,  ha tűz üti fel a fejét, és ha még a szél is fú. Akkor bizony minden a tűz martaléka lesz. Noha kövezett minden, hiszen kőre építjük a házainkat.

Kopogtatóval jutok be a kapun, mely mögött az én családom éli napjait. Nem könnyű bejutnom. Sokáig zörgök, dörömbölök a saját kapumon, mert a zajongó gyerekektől nem hallatszik a kopogásom. Ők korábban megjöttek üres kannáikkal, miután szétosztották a vizet a tikkadt kőfaragóknak. Többször is fordultak már. Ez az ő kötelező feladatuk.

Ha nagy nehezen kinyílik a kapu, minden gyerek odasereglik jöttömre. Mind egyszerre kérdez, és mesél. Sietve jön felém a nőm a langy vízzel, hogy megmossa lábam, száraz vászonnal itassa fel, és tiszta vásznat ad, hogy magamra tekerjem. Így teszi elém az étket, melyre áldást mormolunk előbb.

Pihenni sincs módom, mert a sok gyermeket minden érdekli, amit napközben láthatok az építkezésnél, mindenről beszélnem kell nekik. A hatalmas kövekről, a csigákról, mellyel felhúzzák a terhet, s mindarról, amit láttam a nap folyamán. A homokba rajzolok nekik, hogy láttassam a feszítő, kalapáló, tömítő eszközöket. Úgy, ahogyan a papiruszokon is teszem.

Végül nyugovóra térünk, mert napfelkelte előtt kezdődik a munka. Előbb még körbejárom az amfiteátrumnak tisztelt, kis fedett teret, és megállok minden isten apró szobra előtt, amit a fal mélyedéseiben tartunk, és megajándékozom őket apró, semmit mondó dolgaimmal. Majd eljutok kamrámig, hogy megpihenhessek asszonyom mellett, miután magamhoz öleltem, s örömömben egyesültem vele.

                                                     ***

Ez a legszebb ideje a napnak. Kellemes, hűvös simogatja a bőröm, a Nilus illata idáig ér. A munkások próbálgatják szerszámaikat, figyelik, jól előkészítették-e azok, akiknek ez a dolga. A munkavezetők elmondják mi a kezdő feladat. Mindenki elfoglalja helyét a hatalmas tömegben, indul a munka.

Ülök az x lábú székemen az x lábú asztal előtt, és megjelölöm a mai napot. Még nem tettem fejemre a vásznat, mely a tűző naptól véd a későbbi órákon, még hagyom, hogy az alig megmozduló szellő megborzolja fejemet

Már feljegyeztem az eszközök listáját, amit az építők magukhoz vettek. Itt kezdődik az egyik kő megmunkálása a közelemben. Odébb is hasonló történik. Mindenhol. Oda-vissza járkálok közöttük. Itt egy széles, lapos deszkára tolják, húzzák, vonszolják fel a hatalmas tömegű követ. A deszkát már aládúcolták középen egy lapos kővel, hogy átlibbentve fölötte a követ, ráemelhessék egy tartófalra, ahol megformálják.

Nagy nehezen helyére került a kő, az arra kijelöltek elkezdhették formálni. Hatalmas, nehéz fából kialakított durunggal ütik a vésőt. Ebbe korábban lyukat vájtak, és nyelet erősítettek. Csak ezzel tudják elérni, hogy a véső megfelelő mélységre hatoljon a kőbe. Így alakítják, formálják. Emelik, lesujt. Emelik, lesujt.

A deszka véletlenül ott maradt, alatta a lapos „továbbküldő” kővel. Én is odatolakodtam, látni akartam, hogyan adja meg magát a hatalmas gránit, amikor akár többen is ráléphettek a deszkára, amely mozdulat meglendítette annak túlsó végét, az pedig könnyedén átrepítette a követ a számtalan kéz fölött. Elsodort, ledöntött, agyonnyomott útjában mindent és mindenkit. Engem is eltiport. Miközben a rémült, halálba kisérő sikoly elhagyta ajkamat, egy erőtejes hang parancsot süvöltött felém: muzulmán vagy!

                                                      ***

Mi az, hogy muzulmán vagyok? Eddig mi voltam? Voltam egyáltalán valamilyen? Leginkább a világ volt körülöttem valamilyen. Ez idáig úgy alakult az életem, - és én természetesnek tartottam -, hogy beleszülettem egy létformába, s azt éltem, amíg a halál át nem lendített egy másikba. De utasítást, parancsot még soha nem kaptam, arra vonatkozólag, hogy mi, vagy milyen legyek. Különösen nem a jövőből.

Most tehát muszlim vagyok. Jó, legyen!

Itt élek ezen a hatalmas térfelén a világnak, az arab világnak, ahol akkorák a hegyek, hogy szememmel nem mindig érem el ormukat, csak látom, hogy a felhők beburkolják. Ha pedig a mélységeket nézem, nem szabad megszédülni, mert ott lenn az a porszem egy ember. Nem szólva a hatalmas sivatagokról, mert ott is mi, arabok élünk. Többnyire szétszórtan, közben tudjuk, hogy összetartozunk. Kivéve azt az esetet, amikor civakodunk.

 Tudom, hogy a muszlimok vallását Mohamed alapította, egyetlen istenünk, Allah. Mohamed próféta a legszerényebb, legtisztább vallást adta népének, melynek alapja a szeretet, egymás tisztelete és segítése, s a Koránba fektette le miként kell élni.

 Ismerte és tisztelte a zsidók prófétáit Mózestól Ábrahámig és Jézusig, olvasta a vallásuk alapjául szolgáló Tórát, miként a keresztények szentírását, a Bibliát.

Ő a Koránba írta le mit tegyen a muzulmán ember, ha Istennek tetsző életet akar élni. Pontosabban mit kellene tennie.

Imádkozzon a muszlim férfiú naponta ötször Allahhoz, s minden dolgában Allah segítségét kérje. Ne ártson másoknak, legyen békés, és segítőkész.

Tartsa el asszonyait, és ne tegyen közöttük különbséget. Szeresse egyformán a más más asszonyoktól való gyermekeit. Biztosítson családja asszonyainak olyan otthont, mely távol tartja és megóvja őket a külső bajoktól. Ezért tartsa is távol őket a külső világtól.

Itt van ez a sok sok muzulmán, aki úgy ahogy igyekszik megfelelni Mohamed elvárásainak, de tudni kell, hogy itt van ez a rengeteg beduin is, aki nem kér a Koránból. Ő a hegyek és a hatalmas sivatagok szabad népe, aki annyi törzsből áll, ahányat köp maga körül. Hatalmas ez a föld, és gazdag a mélye. Annyi tevét, szamarat és egyéb állatot terelhet itt minden arab, amennyit elbír.

Élnek itt a közelünkben keresztények is, nagy templomokat építettek maguknak, ők nem Allahtól kérnek, ők Istennek hívják az egyetlen fölöttünk levőt.

Ezek vagyunk mi összezárva, és elkülönülve, és mondhatta Allah, hogy óriási a szeretet hatalma, én már látom, hogy a gyűlöleté is van akkora. Itt egyszerűen nem lehet kiismerni magad, nem tudod, ki mit gondol, ki mit érez.

Ez minden, amit tudok a muzulmánok életéről. És amit tudok, nem is mind tetszik nekem.

Itt élek Medinában, és nem szeretem, hogy az én anyám egy a többi feleség között, bár őt ez láthatóan nem zavarja. Neki ez az élet biztonságot ad. Még itt élek vele és lánytestvéreimmel, de tudom, hogy elvisznek hamarosan a férfiak közé, aztán már csak látogatóba jövök ide vissza, és akkor elfedik előlem arcukat azok, akikkel együtt éltem eddig. Tőlem pedig még a gondolata is idegen annak, amit döntenek felettem.

Pedig nekem még szerencsém is van, gazdag családban élek, tanulhatok, és művelt ember lehet belőlem, de mit tehet a tevehajcsár fia, aki soha nem lehet több az apjánál?

Muzulmán vagyok, de a nővérem aki szintén muzulmán, és tiszteli Allah törvényeit, tiltakozik, hogy nem mehet utcára amikor odavágyik, hogy el kell takarnia magát ha kijut innét, és az anyánk csitítgatja, és türelemre inti. Ő pedig bizakodik, hogy eljön majd a nap, amikor a nők úgy tanulhatnak mint a férfiak, fedetlen fejjel járhatnak az utcán, és otthonukban sem lesznek úgy elkülönítve többé mint manapság.

Mindez csak egy kis család nyűgje, de forrong az egész arab világ, és hiába hirdet bármit a Korán, a Tóra, a Biblia, már tudom, hogy  nem igaz amit hirdetnek, hogy a jóság és a szeretet uralja a világot. Olvass csak vissza! Nem is volt úgy soha!

                                                    ***

Fürdet, és keneget, és ölelget engem az én anyám. Készít a költözésre. Tudom, hogy szenved. Tudta születésem pillanatától, hogy így lesz, de talán ma ért el a tudatáig. El fog veszíteni. Nem alszom mellette többé, nem szuszogok bele a hónaljába, nem ölelem át többé a nyakát. Ölelném, de ilyenek itt a szokások.

Mindenki szeretget, hiszen apró fiú vagyok én még, de ma elvisznek innen a férfiak közé, és ott már nem szeretget többé senki. Ott meg kell keményíteni a lelkem, mert egy leszek a sok között.

Éjszaka sokat sírok anyám után, s apám mellém fekszik, és simogat. De hát neki annyi a gyereke, mint kinn a mezőn a juh, mindet nem szeretgetheti. A nagy fiúk között is vannak testvéreim, akiket azért ismerek, mert látogatóban többször jártak nálunk.

Malik mintha egy kicsit többször jött volna a többinél, és meg is beszélte anyámmal a gondjait. Ő valahol külországban tanult, és beleszeretett egy lányba, akit el is vett feleségül az ottani törvények szerint. Meg akart ott telepedni.

Amikor apánk hazarendelte, hozta a feleségét is, akit itt bekényszerítettek a feleségek közé, bár itteni törvények szerint nem is házasok. Szegény fiú állandóan ott eseng a zokogó nő előtt, és azt hajtogatja, hogy nem ezt akarta. A válasz pedig mindig annyi: Haza akarok menni.

Malik többször hozzám bújik este. Nem mondja, de tudom, hogy ő is  bánkódik nagyon, de én a legkisebb nem tehetek érte semmit. Tudom, hogy legszívesebben a síró Lizájához menne, de annak már nem kell többé, mert becsapva érzi magát. Értetlenül szemléli ezt a - számára idegen - világot, amiben mi élünk. Erről említést kellett volna tennie az én bátyámnak még ott.

Apánk okos ember, tudja, hogy ez az asszony nem lesz néma, földet néző arab teremtés soha. Szerinte legfeljebb métely lesz az itteniek között, ezért máris intézi, hogy hazamehessen. De Malik is menni akar, mert együtt akar élni vele. Ott, az ottani szokások szerint. Mert ő már nem igazi arab. Őt már nem elégíti ki az az élet, amit mi itt élünk.

Apánk okos ember, tanácstalanságában elment anyámhoz, megtudni az ő véleményét. Megtudni, mit súg a szíve.

Anyánk sírt és úgy döntöttek, elengedik Malik kezét.

Most itt állnak a csomagok, és várnak az indulásra. A bátyám legtöbb idejét az ő Lizájánál tölti, és azt bizonygatja apánknak, megtartja mindenkor a Korán parancsait, de követi asszonyát.

Elmentek. Felszálltak egy hatalmas gépre, mely elviszi őket Európába, ahol az itteni arabok szerint a hitetlenek élnek. Mért bűnük azoknak, hogy nem ismerik a Korán elvárásait, és miért bűnünk nekünk, hogy nem ismerjük Jézus tanításait?

De itt élnek közöttünk a Mózes hitűek, akik itt éltek ezen a helyen minden idők óta. Nekik Mózes már Mohamed előtt lehozta a követ a hegyről. Kőbe vésve hozta le a tíz parancsolatot. Később megszületett a Tóra, mely magában foglalja számukra az egyetlen felettünk élő parancsait.

Minden Nagy Könyv a szeretetről szól, egymás segítését kéri, mégis itt civakodik ez a sok arab, és mindegyik nagyobb teret követel magának.

Késő van, aludni kell menni. Álmos vagyok és fáradt, szeretnék már okos felnőtt lenni, hogy ne más mondja meg mit kell gondolnom. Jó éjt anya, gondolatban hozzád bújok. Jó volt amíg veled lehettem!

                                                   ***

Egyetlen pillanat alatt tűnt el előlem, fölülem minden ami múltban és jövőben megeshet velem, minden ami jó történhet az életben, helyette olyan fájdalom uralta el a testemet, hogy mindenfelé tekert, pedig nem akartam, de nem uraltam már semmimet, dobáltam magam és üvöltöttem. Már vendégül láttam volna a halált inkább, semmint éljek. Fetrengtem a földön elgyötörten, amikor megláttam a lábát! A sámánét. Eljött hát hozzám! Akkor már nem tart sokáig, ő megszabadít minden kíntól.

Láttam a lábát. Barna volt, sovány, és teljesen felhúzta a térdét a válláig. A nagy sovány sarka a hasa fölött rugdosott. Majd leengedte, és a másikat lökte el másfelé a testétől. A karja is vonaglott, a lába, az egész teste. A szeme kidülledt. Ijesztő hangok törtek elő a szájából.

Honnan jött nem tudhatom, ő mindig tudja, mikor, hol várják erősen. Ide ismeretlen fiak követték, és körbe - körbe jártak a tűzön, - egyre gyorsabban, egyre gyorsabban. A tűz körül, - amit az én egyik magzatom csiholt, - gyakorta dobbantottak a lábukkal, lehajoltak az oda készített ágakhoz, és szálanként dobálták a tűzre. Mindenki mindig egy szálat. Sok pirosló lángnyelv szállt a magasba, de a füst sehova, csak felém. Dobok szólaltak meg, és azok, akik a sámánnal jöttek, most mormogva jártak körbe-körbe, ütemesen verték a tam-tamot, és én úgy éreztem, mintha a füst belement volna a szemembe. Lecsuktam hát a szemem. Az enyémek furcsa dallamot kiáltottak be néha néha, a sámán vonaglott, a dob pergett, az idegenek táncoltak, és éreztem, amint elkábul a lelkem.

Még nem alszom, de már csend és nyugalom van a testemben. A zaj egyre nagyobb és rájöttem, hogy a sámán minden rándulása engem utánoz. Az én mozdulataimat veszi át tőlem, ő ráng helyettem a tűz közelében, én pedig itt fekszem megnyugodva, fájdalom nélkül.

Nézem őket, mint táncolnak, ugrálnak, örvendeznek, hiszen én elcsendesedve fekszem, és élvezettel szippantom be az illatot, mely felém száll a tűzből, miközben ők a dob ütemére isszák az altató füst ellen forrázott fű levét,  mely allyza őket.

Elhozta hát a sámán hozzám a halált. De előtte megszelídítette nekem. Meggyógyítani nem tudott, de az ő segítségével olyan egyszerűen, olyan készségesen simulok bele a halál ölelésébe, mint anyám karjába hajdanán.

Berettyóújfalu, 2012-03-17

Még mindig futok. Még mindig loholok. Nem azért mert kergetnek, nem is cél és értelem nélkül, hanem mert megszoktam szorgosabb éveimben. És mert tudok! Pedig már lassítani kéne. De képes vagyok rá! Igaz, hogy már csak a lakásban, s ha úgy érzem, nem bírom tovább, leülök. Megfejtek egy rejtvényt, írok egy pár sort. Aztán újrakezdem.

Képes vagyok gyorsan elmosogatni, mert hogy néz ki az a konyha, amelyik nem ragyog! És elrendezni a növényeket, mert micsoda dolog az, ha senyved a virág! Nálam húzza ki magát mindegyik, elvégre azért (is) vagyok! Azért hozza hozzám a lányom az ő elsárgult, koszlott kis növénykéjét ide a kórházba, hogy rendbe tegyem.

Istenem, hogy van letéve az a díszpárna? Annak a színnek üzenete van! Azt hangsúlyozni kell! A másiké itt csak aláfestés, ő bújjon el, s emelje ki a felette levőt. Tiszta hülye vagyok. Hát, ki a kórság jön ide, ki látja az én otthonom színeit? S, ha látná is, ki érzi azt a színeimről, amit én? És ezelőtt ki figyelt úgy a dolgaimra, ahogy én? A környezetét mindenki  magának alakítja a saját jó közérzete érdekében. Ezért húzza odébb öt centivel a vázát, ezért tesz az övére, vagy a hajába rózsát.

Ezelőtt? Ezelőtt is megtettem, noha tisztában voltam vele, hogy mindenki mást lát meg mindenben, és másként. Csak akkor nem volt időm ezt végiggondolni.

Nos, ezelőtt többen voltunk, feltétlen híveim voltak az enyémek. Ez akkor volt, amikor még én voltam az úr a lelkükben. Ma már ez felesleges, nincs szükség az óvó kézre, talán el is tolnák maguktól. Már az óvó lélek is divatjamúlt dolog, de azért alkalmazzák a sajátjaikon. Felnőttek, s elengedtem a kezüket. Csak figyelem, miket csinálnak, hogyan, milyen megfontolásból. Már más a világ. Nem igaz, hogy rosszabb, csak más. Miként a mienk sem volt rosszabb az elődökénél, csak eltérő. Ezt viszont nem fogtuk fel. Ahogyan a maiak is képtelenek visszanézni, s megérteni a mi hajdani elvárásainkat, és ők is súrolni fogják arccal a padlót hamarosan, ha már el nem kezdték.

Semmi baj. Majd ők is megvívják a saját kis harcaikat, megélik a maguk kis történelmét, s jó esetben gondolni fognak ránk.

Tehát én még futok. Itt a saját kis környezetemben. És örülök mindannak, ami körülvesz.

Az ebédlőben az üzenőfalra Évike unokám, rettenetesen ronda betűkkel odapingálta, hogy „Szeretünk Rock Mami!”Karácsony óta díszeleg ott, s mindjárt itt a húsvét. És a nyuszi előre küldte a legújabb családtagot, egy szép, egészséges fiút. A képen látom az unokám boldog, elragadtatott arcát, amint fölé hajol. Aha, már elkapta a lelkét! Jól van drágám, így kell ezt!

Ez a nyavalyás influenza úgy ledöntött, azt hittem örökre ágyban maradok. Pedig csak tovább tart mint korábban, és persze jobban megvisel. De most már tudom, hogy holnap kimegyek az utcára, intézni fogom az ügyeimet, mint eddig is, csak ezután kicsit tervszerűbben, egymáshoz kapcsolva a közeli dolgokat, hogy ne legyenek fölösleges mozdulatok, üres járatok. Hogy kevésbé fárasszon a „futás”. Fúj! Ez már az öregség!

Azaz, hogy nem. Az öregség akkor lesz, amikor már nem tudom, hova futok, s miért. Amikor nem örülök a színek harmóniájának, a természet illatának, a gyermekmosolynak, a szeretetnek, a gondoskodásnak. De azt már nem kívánom megérni. Az elől elfutok.

Berettyóújfalu, 2012-03-14

Gyönyörű ma ez az ébredezés! Csupa derű, és nyugalom. A napfény beárad az ablakon, az érzések és gondolatok még nem érnek el az ember tudatáig. Ez az a néhány pillanat, mely az élet legszebb ajándéka. Sajnos röpke ideig tart!

Az asszony, aki itt fekszik az ágyban, s aki mellesleg én vagyok, örül. Félálomban van, pihen, örül. Alatta gyapjú, felette gyapjú, feje alatt is. Korábban azt hitte, ez a készlet megvédi mindentől. A mostani pillanat is ezt sugallja. Nincs fáradtság, nincs kellemetlen érzet, sőt, elégedettség és kényelem veszi körül.

Még egy kicsit szeretnék visszazuhanni ebbe a félig álom, félig valóság állapotba, amikor minden jó, kellemes és zsongító. Csak nem felébredni, csak nem gondolkozni, nem is lenni! Nem lenni.

Hm. Hamlet. Lenni, vagy nem lenni. A szépséges, komoly, átélhető dráma a színpadon, s a valóság itt az ágyban. Nem mindegy! Ami most következik a mindennapok valósága. Ki kell nyitnom a világra a szemem.

Janó már neszez kinn a konyhában. Óvatosan, halkan. Issza, vagy főzi a kávéját a drágám, rakja tálcára az én reggelimet, még pizsamában, mert imád pizsamában szédelegni ilyenkor a lakásban. Időnként megdörzsöli dús, őszülő szőrzetét, rossz szokás, sajnos hullik is,  de elnézhető. Ráadásul a gombokat sem szereti használni. Így, lebegő pizsama felsővel, gombolatlan sliccel ténfereg, és élvezi, hogy most kitol a világgal.

Úgy él, ahogy neki tetszik, és fütyül arra, mi van a falon túl. Jól van, csak higgye, hogy ez a négy fal kirekeszti a világot, s meg is védi attól. Legyen boldog és nyugodt, legalábbis arra az időre, amíg nem gondol rá, hogy ő itt fekszik rettegve a saját testétől.

Különleges szerencse, hogy ennek a hatalmas háznak Janó lett a közös képviselője. Így legalább a munkája mellett engem is kísérgethet alkalomadtán, és el is láthatja, ha úgy adódik. Az adminisztrációját itthon végzi az íróasztalnál, egy egész szekrény is erre a célra lett kiürítve jó ideje, pénzt soha nem hoz haza, azt egyenesem utalják a lakók a bankba. Az azért izgalmas lenne, ha itt őriznénk nagyobb összeget.

Már hozza is a reggelit, fel kell ébredni, nincs tovább álmodozás. De étvágy sajnos nincs! Ebből lesz a vita.

- Jó reggelt Janókám. Puszi drágám. Hamar ébredtél.

- Korántsem. Ez egy valódi reggelizős idő. A gyógyszereket is be kell venni, tudod. Étkezés után.

- Mit hoztál nekem? Remek! A pirítós menni fog. A kávé is. Mást most nem eszem. De mit szónál hozzá, ha kimennék Veled a konyhába? Jó kedvem van, meghozta a jó idő. Menj előre, felveszem a köntösömet, és máris ott vagyok.

Elvileg ma jó napom lenne, tehát vasalni szándékozom. Úgy érzem, ma be is tudom fejezni. Marcsi telefonált, hogy a Gazsi gyermek fogzik, nyugtalan. Csaknem állandóan karon ül. Hőemelkedése is van, és hasmenése, mint minden alkalommal. A gyermekorvos szerint ez a jelenség nem attól van, de az összes anyuka arra panaszkodik, amire ő.

El se merem mondani egyiknek sem, hogy ilyenkor addig rettegek, amíg felcsendül az örömének; megkoppant a fogacskán a kanál. Mert ezek a hőemelkedések nekem a halált jósolják! Így kezdődik rettegésem tárgya, a laeucaemia. Én már beszereztem a magam adagját, és örök félelmem, hogy örökítem a hajlamot a gyermeknek, vagy a gyermekemnek. De hallgatok, mert nem akarom őket izgatni. Így csak magamban őrlődöm.

Mindjárt elkészülök, már lezuhanyoztam, felöltöztem. A parókát szerencsére már nem kell feltennem, egész elfogadható már a hajam. Korábban egyetlen pillanatig sem mutatkoztam senki előtt, Janó sem láthatott, és a lányom sem csupasz fejjel. Magamtól is undorodtam. Janó folyton azzal biztatott a nagy hőségben, ne gyötörjem magam, tegyem le az a nyavalyás idegen hajat. A kisbabánknak sem volt haja, amikor megérkezett, mégis imádtuk. Nem beszélve róla, ő is megkopaszodhat.

Nem tudta megérteni, hogy ez valami egészen más. Az a nő ott a tükörben nem én vagyok, hanem egy kótyagos, beteg perszóna, akivel én nem tudok közösséget vállalni. Ez az egészségesnek tűnő meg akar gyógyulni abból a kezdődő nyavalyából.

Folyton a herpeszeimmel kínlódtam. Úgy éreztem, csupa seb a szám belülről. Persze, az is volt. Közben kis lázak kínoztak, amelyektől érzékeny lett a bőrfelületem, ingerült voltam, és gyenge. Szidtam az orvost, hogy nem segít, türelmetlen voltam az én szegény kis kamaszommal, s nehezemre esett a munka. Főleg itthon. A munkahelyen még csak elment valahogy, de mire hazaértem, elfogyott az erőm. Ha Janó nem olyan türelmes, el is válhattunk volna. De ő tudta, hogy beteg vagyok. Megcsípte az arcomat, a karomat, s a fene tudja honnan, érezte, hogy baj van. - Fogytál! - mondta. Ráállított a mérlegre, és neki lett igaza. Sajnos, folyton. Mindennek nekimentem, az ütésektől szép kis sötét foltok jelentek meg rajtam. Erre már az orvosom is felkapta a fejét.

- Az orra nem vérzik?

- Nem.

- Ínye?

- Az igen. Fogmosáskor.

- Ezt mért nem mondta?

- Nem kérdezte.

            - Félek, hogy rosszat kell mondanom. Gyanakszom, hogy ez a vérképző rendszer rosszindulatú betegsége. A csontvelőben…..

            - Doktor úr, kérem szépen, magyarul! Tudnom kell, mire gondol?

            - Attól tartok, hogy laeucemiával van dolgunk.

            - Szeretettel üdvözlöm körünkben. Ezt nem teszi hozzá? És mikor derül ki véglegesen?

            - Néhány vizsgálatra szükség van, hogy biztosak legyünk. Amíg rám nézett, közben pötyögött a telefonján, s rájöttem, hogy az én vizsgálatomat egyengeti.

- Kérem, beszélni szeretnék Ormos főorvossal! - köszönöm, várok.

- Zoltánom, van egy nőbetegem, akinél laeucemiára gyanakszom. Mikor tudsz neki ágyat adni? Köszönöm Remek. Holnap jelentkezik nálad.

- Ez minden, amit tehetek önért. Ha beigazolódik, sokszor találkozunk. Most kórházba kell mennie. Vannak vizsgálatok, amelyeket csak ott végezhetnek el. Ormos doktor várja holnap reggel.

                                                               2.

A világért el nem mondanám, miket éltem át az idő alatt míg kiderült, s mióta nekiestek az orvosok kiűzni belőlem a bajt. Nem vagyok hajlandó sokat mesélni a megpróbáltatásokról. Elég annyit mondanom, hogy rettenetes. Összetört lélekkel bemenni egy olyan közösségbe, ahol mindenki körül a halál ólálkodik, nem éppen felemelő élmény. Ez egy minden szempontból heterogén társaság. Társadalmi státusztól, neveltetéstől, iskolázottságtól függetlenül teljesen egyformák. Ugyanattól szenvednek, ugyanattól rettegnek. Ez egy  ingerlékeny, alkalmasint megkínzott betegek testvérivé vált szövetsége, amelybe belefér az is, hogy ordítunk egymással. Sírunk egymás ölelésében, vigasztalunk, és undorkodunk. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint oldódik, de az egymásra utaltság mindent megold.

Nekem legnagyobb gondom a gyerek volt. Nyilván azért, mert Janóban biztos voltam. Ő egyébként a világ csodája. Amikor közöltem vele mi a bajom, átölelt, ringatott, és sírt. Azt mondta:

- És mi még kisbabát terveztünk.

- Hát az nem lesz nekünk. De lesz neked Marcsival elég gondod! Komisz kamasz.

- A lány miatt ne aggódj! Amint megtudja, mi a baj, azonnal felnőtté válik.

Úgy történt. Amint hazajött, összebújtunk hárman a rekamién, és elmondtunk neki mindent. Nagyon sírt. Reggel pedig egy felnőtt nő kísért be engem a kórházba. Akkor még Janónak volt munkahelye. Ez akkor volt, amikor az emberek még dolgoztak.

Közben ment a pénz, mintha lába nőtt volna. Egy orvos, két orvos, több orvos, nővér nővér hátán, kiderült, hogy nincs tovább. Az én táppénzem nem futotta a hálapénzt, a Janó fizetése nem volt elég a háztartásra. Eladtuk a telket.  

Nem mentem el Janóval az adásvételi szerződés megkötésére. Úgy éreztem, most vágják le mindkét lábam. Az én kisbabám élvezte volna ott sikongva a levelek mozgását, a friss levegő őt növelte volna. Csupa csipke, rózsaszínű fodros kalapka óvta volna a nap erős sugaraitól harmatgyenge fejecskéjét. Simogattam volna hurkás, gödrös karját, combocskáját. Már éreztem tenyeremben  apró teste minden hajlatát. Hogy vágytam rá!

Gyerek nélkül is szerettem hét végén ott időzni, pihenni. Bíbelődni a növényekkel. Minden megtermett ott, amire a háztartásban szükség volt. Marcsival hármasban a befőzést is megoldottuk, a szőlőt én kötöztem, szedtem, a préselés Janóé volt. De a burgonyát Marcsival varázsoltuk elő a földből. Térden állva, nagyokat nevetve hajigáltuk zsákba az előbukkanó burgonyákat. Még a fülünk is homokos volt. Télen szinte semmit nem kellett vásárolni húson kívül. Még pálinkánk is lett a lehullott gyümölcsből.  Most az is elment a többi óhajjal. Mint a hajam.

Egyetlen dolognak örültem ebben a szerencsétlen helyzetünkben. Annak, hogy a szülők nem élnek. Most ellátni sem lett volna erőm őket, meg az aggodalmukat figyelni sem. Hirtelen sok lettem magamnak is. Utáltam a chemót, a vele járó nyavalygásokat, a sugárkezelést, meg a környezetet, Istenem, tele volt az épület hozzám hasonló elesettekkel!

A munkahelyemre viszont rendesen bejártam. Szükségem volt arra a közömbös közegre, amely nem tudott rólam semmit, nem is sajnált, nem is óvott látványosan. Szervezés kérdése az egész. Amikor néhány napra feküdtem be, azt egy terhesség megszakításának tüntettem fel. Minden egyéb kezelést péntek délre tetettem, s a kórházból mentem hétfő reggel dolgozni. A többi már csak egy kicsivel több smink kérdése. A sugárkezelést munka időn túl kértem. Ez különben is rövid idő, csak arra a kis sorra kell várni, aki előttem vár. És azt a rengeteg tragédiát kell végighallgatni, amit én nyeltem le a könnyeimmel együtt. Ilyenkor lettem egy kicsit békés, mert itt derült ki, hogy nekem semmi bajom. Elvégre engem otthon szerettek, kíméltek. Aztán ennek a színészkedésnek is vége lett. Igen egyszerűen történt: megszűnt az állásom.

Miért ne mondhatnám el, hogy az egy fejlövés erejével hatott rám? De legalább nem az alkalmatlanságom okán történt, egyszerűen csak kiment alólam a vállalat. De én elmehettem hosszú időre táppénzre, mert sajnos az én betegségem garantálta a hosszú távot, de mi lett a többivel? Az egyedülállókkal, a gyereket nevelőkkel, a részletet törlesztőkkel?

A telek ára valami különleges képességgel szívódott fel a bankból, pedig mi csak a gyerekre költöttünk, és az orvosokra. Csak? Nos, az orvosok nem voltak hajlandóak tudomásul venni a recessziót, a munkanélküliséget, ragaszkodtak a megszokott életszínvonalukhoz. S, ők a betegségből éltek!

Közben az én Marcsim megnőtt. Magyarul telt az idő. Halálosan szégyellem, hogy rengeteg bajom közepette ez nem tűnt fel nekem. Ő állítja, hogy mindig mindent megbeszéltünk mint jó barátnők, de én ebből valahogy kimaradtam, semmit nem rögzített az agyam. Tény, hogy a lányom igen alaposan megnőtt, s közölte velünk, hogy férjhez szándékozik menni. Azt is elmondta szerencsére, hogy a fiúnak, akitől a gyereket várja, van saját lakása! Berendezve! Egy kő. Egy hatalmas kő zuhant le rólam. Janó állítja, hogy hallotta.

Hogyne már! Hiszen mi egy szerencsés család vagyunk! A lányunk egyetemre jár, feleségül megy ahhoz, akit szeret, akinek van munkája, és unokánk lesz hamarosan. Soha többé nem panaszkodom. Igaz, hogy Janónak is felmondtak a munkahelyén, lévén köztisztviselő, de nekünk legalább itt van ez a házkezelőség! Még a takarítást is elvállalom, ha kell, csak a házkezelőség maradjon! A gyógyszereimet meg tudjuk venni, ezekkel a bajom kordában tartható, a többi nem érdekes!

A takarítást elvállaltam természetesen, amit sajnos természetesen az én ártatlan Janóm végez. Mert én nem bírom. Szégyellem, de nem megy. Még a férjem segítségével sem. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy az adminisztrációba vonjon be, mert nem engedhetem, hogy mindent ő végezzen. Tanítgat is, annál is inkább, mert jár castingokra, meg pályázik állásokra, hátha letekint ránk véletlenül a Jóisten, bár nem nagyon hiszem, ennyi állás nélküli között nehéz lesz minket kiszúrnia. De, ha mégis, és szerez egy akármilyen munkát, akkor én itt tudok Janó helyett dolgozni.

Tegnap együtt töltöttem pár órát a kicsi Gazsival, mert jó napom volt. Így legalább Marcsim is adhatott magának egy kis kimenőt ettől a mini rabszolgatartótól. Letettem egy plédet a szőnyegre, s a legény úgy trappolt le róla pillanatok alatt, mintha ott sem lett volna. Minden mellett felállt, mindenbe belekapaszkodott, legyen az székláb, vagy asztalterítő. A függönyt úgy megcibálta, hogy Janó este három csipeszt szerelt fel a sérültek helyett. Miután emelgetni nem tudtam, én költöztem le a padlóra. Óriási szerencsém volt, Gazsi úgy elfáradt a vágtában, hogy minden előzetes bejelentés nélkül elaludt az összegyűrt takarón. Erős a gyermek, és eleven, a fogacskán megkoppant végre a kanál, rajtam pedig elterült a nyugalom.

Most éppen nem kell kórházba mennem, mintha könnyebben is lennék, pillanatnyilag nincsenek bajok, az áremelkedés már nem is tényező. Nem is lenne semmi baj, csak a gyógyszerész említette tegnap, hogy a gyógyszerem, ami havonta hatezer Ft-ba került eddig, elsejétől hétezer lesz. Az pedig egyenlő egy halálos ítélettel. Minden laeucémiás halálos ítéletével. A francért kellett ennyit kínlódnunk? Nem lett volna egyszerűbb rögtön az elején elengedni minket?

Egyébként pedig nem is rossz megoldás. Kezd megoldódni a számtalan eltartott gondja.

Berettyóújfalu, 2012-03-07

Szántó Teri vagyok. Dani, Te emlékszel? Csak úgy kapásból? De örülök! Ez több, mint gyönyörű! És, még én féltem, hogy zavarok. Hogy én milyen boldog vagyok Tőled, annak, hogy hogy rád találtam! Évtizedek óta kereslek, mindenkit kérdeztem, aki akkoriban a köreinkbe tartozott. Hogy-hogy milyen néven kerestelek? Daniként. Jó, hogy te tudod, hogy mi a neved, de én akkoron, abban a nagy kavarban, csak azt jegyeztem meg, ahogy mindenki szólított. Képzeld, ma találkoztam Fábián Ferivel, akire valami különleges helyzet folytán ráismertem, s ő mondta, hogy nem is az a neved. Ó, sajnálom, hogy csak úgy rád törtem. Ha menned kell, menj, a világért sem tartalak fenn, de bemondanám az elérhetőségemet, hogy hívhass, ha van kedved.

Szántó lakás. Igen, én vagyok Szántó Teri. Ó, Dani! Igazán rendes tőled, hogy hívtál. Már azt hittem, nem is keresel. Ugyan, hogy sértődtem volna meg, hiszen egy világ múlt el közben. Ami egykor fontos volt, már nem is létezik.

Hogy miért vagyok ismét Szántó? Mert elváltam, és úgy döntöttem, ha hosszú ideig megfelelt nekem ez a név, ezután is megleszek vele. Igen. Kis kitérővel visszajött. Hogy mikor váltam el? Rég. Húsz éve. Igen, az enyém is elromlott. Előfordul az ilyesmi. De benne éltem negyven évig! Tudod te, milyen sok az a negyven év? Hogyne tudnád! Jó vicceid vannak! Én is szeretnék még negyven éves lenni, de pillanatokon belül a duplája leszek. Te gondolom, már túl is vagy rajta?

Hogyne. Van három felnőtt gyerekem, unokáim, dédunokáim, szétszéledve. Mindet imádom, és érzem, hogy mindnek fontos vagyok, de tudod, milyen az élet, a sajátja mindenkinek a legfontosabb.

Így igaz. Mi is vágtattunk élni a magunk életét, és bár szerettük a felmenőinket, mert ők jelentették a biztonságot, vonzott bennünket a világ. Meg akartuk ismerni a lehetőségeinket. S éltük is a magunkét becsületesen.

Jó, jó. Köszönöm, hogy hívtál. Tedd máskor is kérlek! Ha nem érsz el, orvosnál vagyok. Begyűjtöttem néhány betegséget az évek folyamán. Egyébként nem zavarhatsz, többet vagyok egyedül, mint nem. Szervusz.

Igen. Szántó Teri. Ó, de rendes fiú vagy te változatlanul Danikám! Igazság szerint számítottam rád, valahogy éreztem, hogy neked is sok az üres járat az életedben! Nem tudlak ám másként elképzelni, mint ahogyan abbahagytuk. Magas, vékony, sötét hajú fiú. Gyönyörű szemekkel. Orvosira jártál. Nekem sikerült egy scarlátot begyűjtenem, és ablak mögé kerültem a fertőzőn. Te becsülettel látogattad a pöttyeimet. Ott vacogtál az ablak előtt januárban, februárban, és imádtam, hogy van egy ember…

Igen, a kórházat megelőző napot, a szilvesztert együtt töltöttük valahol…..i..gen, igen, az Alkotmány utcában. Földszinti lakás, szoba konyha, és hangulatvilágítás. Voltunk vagy nyolcan. Szölők sehol. Milyen társasjátékot? Istenem, de idétlen! Ec, pec, kimehetsz? Jó, jó tudom, de akkor is! Kiszámoló? És kimentünk a fürdőszobába, azzal, akivel kisorsoltak? No ne! Mesélnéd ezt az unokámnak!

És kimentem? Ráadásul nem is veled? Hogy piros volt az arcom? Jó vicceid vannak. Ki nem pirulna el, ha visszajön egy ilyen ostoba helyzetből, miközben tudja, hogy mindenki őt figyeli? És ráadásul nem is emlékszem az egészre! Legalább emlékezném!

Ó Danikám, de régen volt, de szép lehetett, de kár, hogy elfelejtettem! Arra igen. Arra emlékszem. Igen. Finom volt. Tudtunk csókolózni. És mégcsak egy árva scarlát vírust sem kaptál tőlem! Igen, nem csak egyet, tömeget kaphattál volna. De tunya vírusok lehettek. Vagy másra gondoltál. Ige..n? Óriási. Még ez is. És csak most mondod? Szóval hazajött a Janó anyukája, és nem zavartak meg minket? Ezek szerint jól belefelejtkeztünk a dologba! Örülök, hogy csak most tudtam meg, mert tartósan égett volna a képem, ha előbb elárulod. Most bocsáss meg, de éppen főzésben vagyok. Jön a népem ebédelni, s be akarom fejezni addig. Szióka.

Szervusz Danika! Mondd, egyáltalán, hív még téged így valaki? Dániel Gábriel. Nem azért mondom, de nem kevés energiájukba kerülhetett a szüleidnek, amíg ezt a nevet kimódolták neked! S ezt nem jegyeztem én meg akkor? Egyébként remekül alliterál. Nem csoda, ha a baráti közeged lerövidítette. Tehát, dr Dániel sebészfőorvos. Hát nem rettenetes, hogy már ismét nem vagy az? Csak az én Danim.

Tudod, ha meggondoljuk, piszok dolog, hogy az utcaseprő is nyugdíjas, meg te is az összes tudományos fokozatoddal, a munkás éveiddel. Meg a katolikus pap is. De hát, ilyen a világ. Az ember megöregszik, és leszarják a fejét. Az enyémet is, természetesen. Tegnap az unokám, aki tizenkilenc éves, azt kérdezte, ki az a Merilin Monroe. Ennyit a világ dicsőségéről. Pedig ő aztán olyan fontos személyiség volt, hogy meg is kellett öletni.

Most éppen írok Neked. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy kedved lenne beszélgetni ebben a pillanatban, de a készüléket akkor nyitod ki, amikor akarod, akkor olvasol, akkor válaszolsz, amikor jónak látod. Így legalább írok egyet-mást az életemről, no nem sokat, ne félj. Csak éppen a legszükségesebbet. Úgyis kérdezted.

Azt tudod rólam, hogy elváltam. Negyven év alatt megváltoznak a viszonyok. Bizonyára vonzóbb voltam korábban, netán türelmesebb is, de mire hazamentem az iskolából, úgy vágytam egy csöppnyi csöndre, hogy az üdvösségemet is odaadtam volna érte. Ezzel szemben rengett a ház. A gyerekek zenét hallgattak, lehetőleg mindenki mást, de tőlem mindenki akart valamit, és az sem volt egyforma, mire a férjemre került volna a sor, már ingerült volt, mert őt senki  nem hallgatja meg, amiben igaza volt, mert valaki mindig közbeszólt. Aztán amikor már kirepültek a gyerekek, és nem szólt közbe senki, elfogyott a mondanivaló. Kiderült, hogy túl nagy a csönd, s nem is erre vártunk. A csésze eltörött.

Nem én akartam válni, őszintén szólva már megszoktam, úgy ahogy volt. Neki lett elege belőlem. Mondtam: Rendben. Meg sem sértődtem. A feladatunkat elvégeztük, belefáradtunk, kész. Később megriadhatott az egyedülléttől, vissza akarta csinálni, de én már kidobtam a csésze cserepeit. A gyerekek ugyanannyit járnak hozzá, mint ide, nincs kifosztva, én sem érzem úgy magam.

Most elküldöm neked ezt a levelet, és elmegyek, mert randevúzom az unokámmal. Nyalunk együtt egy nagyot! Fagyit. Rosszra gondoltál?

Tudod mi a hosszú élet titka? Nem szabad a lélégzést abbahagyni. Lélegezz! Teri

Mostanában nem hívsz, Danika, én pedig nem akarlak zavarni. De látod, ez az átkozott Teriségem nem hagy nyugodni! Most várjam, amíg jelentkezel? Hiszen örülök, hogy végre megvagy! Csakhogy megvagy!

Lehet, hogy nevetséges, de nem óhajtom, hogy a feleséged vegye fel a telefont. Pedig nem is ismerem, és mégis van valami, ami tiltakozik bennem, hogy halljam a hangját. A mi kapcsolatunkban, és főleg a mi korunkban ez már egyenesen nevetségesnek tűnik, elvégre, mégha sokkal fiatalabb is nálad, akkor sem tartozhat már a tinik közé. Igencsak eljutott oda, hogy néninek tekintik. Hatvanon túl lehet ő is.

Tudom, hogy nagyon tapintatlan vagyok, de mégis megkérdezem, hogy mertél elvenni egy ennyivel fiatalabb valakit? Kizárólag olyan szempontból érdekel, milyen lehet élni valakivel, hogy akivel nincs közös múltad. Mert ami neked valóság, neki történelem. Sőt, mese. Ha nincs közös megélése az eseményeknek, nem tudtok belebújni a múltba. Aki melletted élve nem tudja, mi volt a KISZ, a VIT, mit jelentett neked a NÉKOSZ, azt sem értheti, voltál-e fiatal. Nem mintha érdekelné! De nem tudhatja, mit jelentett neked a hidak között a Manci, és nem értheti, ki volt Gerő, a hídverő, és Rákosi a gyilkos törpe. Mert a fiatalságnak súlya van, a személyiség kialakulása akkor megy végbe, abban a közegben, amelyben élsz. Honnan érthetné meg ő, akárki a korosztályából, hogy te átúsztál a Szigetig fejeden az ünneplő ruháddal, hogy ne kelljen belépőt fizetni, mert nem volt miből? S, honnan sejthetné, hogy a Manci ponton híd volt, mely szinte belógott a Dunába, de átért Budáig?

Visszatérve a mára, érzek veled kapcsolatban valami szokatlant. Valami izoláltságot, természetelleneset, amit nem tudok magamban rendezni. Olyan vagy, mint régen, és mégsem. Most nem arról van szó, hogy rakodtak rád az évek, a pályádból eredő tapasztalatok, élmények, melyeket az élet hozott magával, s azok megkövesedtek,  ez el is várható. A két házasság hozadéka is lehetne érzékelhető rajtad, de ez valami más. Ezt ez a kapcsolat hozhatta ki belőled.

Azt érzem rajtad, mintha állandóan ugrásra készen, ugyanakkor hallatlanul visszafogottan viselnél valamit, ami teher rajtad, ami számomra megmagyarázhatatlan. Aggódom érted, s nem tudom miért. Ha akarod, elmondod, én nem őrzöm már a régi kulcsot, amellyel megnyithatnálak. Az egy régi, igen fiatal, az életnek nekilóduló Danihoz szólt. Ölelés

Tudod szívem, meg vagyok rendülve! Ennyire azért nem voltam kíváncsi. Az a tény,

hogy te telefonba sem mersz megnyilvánulni, és gépen sem küldöd át az élményeidet, több mint tragédia. Te félsz megnyilvánulni a saját otthonodban? Ez annyit jelent, hogy a fasizmus lakik veled egy háztatartásban!

Azt jelenti, hogy Téged gyengéden zsarolnak, fojtogató öleléssel tartanak sakkban! Hát ez nonszensz! Hogy én egy postafiókba írjam, küldjem a véleményemet, az ötleteimet, ha segíteni akarok rajtad! És, még azt is én találjam ki Neked!

Csodálkozol, azt kérdezed, miből jöttem rá? Nem a nagy eszemtől. Inkább megéreztem. De most már szeretném tudni, hogy jöhetett ez létre? Hogy történhetett meg veled, hogy nem vetted észre? Túl magabiztos voltál? Azt hitted, veled nem történhet meg, hogy kinéznek a hónod alól? Hát igen, az ember dolgozik, hajt, mert szeret dolgozni, mert elragadja a siker is, meg kell is az a jövedelem, de azért már ne is neheztelj meg érte, csak a hülyének minden mindegy! Tudom, hogy egy férfinak mindig kényelmes, ha semmire nincs gondja, amit egy háztartás jelent, és ezért mindent, főleg a gondokat átengedi, de az röhej, hogy a nevenincs kórház sikeres sebészének, a híres csapatok orvosának nincs egy vasa sem a nyugdíján kívül. De szava se lehet, mert akkor jól megkomponált jelenettel a háttérben, kihívják rá a rendőrséget! Nem látsz ebben valami tervszerűséget?

Menj már, hát ki a nyavalyát érdekel, hogy megcsalt? Dani, nekem most ne az önérzetedről szavalj, mert belehalok! De ha már létezik, és akkora, miért vagy mellette?  Érzem, hogy mondanál valamit, és hallgatsz! Mit értesz az alatt, hogy mindenkivel megcsalt? Hogy minden barátodat eltántorította tőled? Hát egyáltalán barátok voltak azok, akiket annak véltél? Nem hinném, hogy nimfomán, inkább remek sakkozó. Mert, ha a környeztedet eltántorítja tőled, izolál majd ellehetetlenít. Ugye magad is tudod, hogy ezek nem barátok? Hiszen korábban írtad, hogy már ez sincs köztünk, az sincs köztünk. Bizonyára a jó barátok halnak meg korán.

Jaj, ne ökörködj! Manapság nem a csinos, ám idősödő puncikon mennek tönkre barátságok, hanem a hazug elveken, megváltozott elveken, pénzen, beosztáson, csalárdságon, minden egyében! Drága Danikám, ne tegyünk már úgy, mintha a te feleségedé egy kincses sziget lett volna! Mert bárhogy gondolkodom, jelenleg már az övéről is csak praeteritum imperfectumban beszélhetünk, még akkor is, ha nehezen törődik bele! Elvégre nagy a felhozatal. Itt vannak az újabbak, sőt a még újabbak!

Most derült volna ki számára a korkülönbség? Ugyan ugyan! Nem hinném! Viszont azt mondod, fiatalon nem vettél észre kilengéseket, sőt ő volt féltékeny. Miért most tört ki rajta a dilinó? Itt valami nem igazi! Tessék? Hogy ez az állapot csak három évvel ezelőtt kezdődött, az infarktusod után? Nocsak! Volt képed túlélni egy infarktust?!

Ó, bocsáss meg, nem akartam megbántani, elvégre nem is ismerem. De vedd tudomásul, hogy irigylem a múltadat, mert lehet, hogy azt hitted, hogy minden oké benne, meg hihetően volt is benne sok szépség, de én talán igazán széppé tehettem volna!

Igen, én tűntem el, én léptem ki mindenből, de ezt már nincs értelme feszegetni. Nem utolsó sorban én is öregebb vagyok nála egy korosztállyal. Azt ellenben meg kell beszélnünk, hogy mit tehetnénk érted. Méghozzá gyorsan, mert nincs annyi időd, mint eddig volt.

Danikám, sokat gondolok Rád! Egyre többet. Ülök a fotelomban, és örülök neked. Érted ezt? Befészkelted magad tudatomba. Tehát, örülök. Annak, hogy vagy!

Hogy számíthatok-e a gyerekeimre? Igen. Maximálisan. Amikor beteg voltam, a vejem az ölében vitt fel a harmadikra. Mindegyik ilyen. Sorolhatnám, miken vagyunk már túl velem.

Igen, én minden szempontból biztonságban vagyok. Ez most miről jutott eszedbe? Hogy te nem? Vagy úgy, ki sem tudod törülni az agyadból. Te szegényem! Rettenetes élmény lehetett, amikor kaptál egy jóindulatú telefont, hogy hozd haza abból a kórházból, ahol elvetette kakukkfióka magzatát. De, mi a nehézségért vitted haza akkor? Mert ez ugye jóval korábban történt? Amikor még boldogan fogadtál volna egy gyereket.  Ó, szivem!

Nagyon jól értem, hogy félsz a magánytól. Hidd el, tudom, mit jelent egyedül maradni. De azt is, hogy meztelenül megyünk a krematóriumba! Hát, ha így esett, megesett. Ha minden pénzedet eltüntette, spongyát rá! Az elvált emberként sem bizonyítható, és házasságban sem! Nyugdíjad még van, osszátok el ami bizonyítható, és majd lesz valahogy! Máris visszavonom! Elnézést, elnézést! Tudom, nagyon nehéz, sőt lehetetlen nyolcvan után elölről kezdeni. De vannak helyzetek, amikor folytatni is.

Ha egészséges lennék, ha tudnám, hogy el tudlak látni életed végéig, azt mondanám, hagyj ott csapot, papot, s hozd a fogkefédet. Sajnos, tisztességgel nem tehetem meg veled, bármennyire szeretném. Túl sok a betegségem. Most pihenjünk egy kicsit, mert kimerültem. Később visszahívlak.

Már felfrissültem, és gyötör a gond. Valamit nem tudok megfejteni körülötted, pedig nagyon akarom. Miért megy el éjjel a te autóddal? Mit akar ezzel elérni? Merthogy, autója neki is van. Csak nem azért, hogy lássa a környék, hogy te jársz el éjszaka? És, ha így cselekszik, mi a nyavalyát akar ezzel bizonyítani? Megtaláltad nála a kis szállodák címeit, melyek a környéketeken találhatók. Oké! De meg kellene tudni, bejelentkezett-e valamelyikben a te neveden. Danikám! Ne áltasd magad, ez nem az a betegség, pontosabban nem az a neve a bajnak. Hidd el nekem, nincs az a hatvan fölötti férfi, aki éjek éjén lecseréli a pizsamáját kimenőre, egy feleséged korú nőért. Ahhoz már túl kényelmes! Nem Danikám, ez manipuláció. Beteges manipuláció. Valami, aminek a nevét neked már tudnod kell, mi több, ő rég tudja, te pedig rettegsz, hogy rájön, hogy te is arra gyanakszol. Vigyáz magadra, kérlek!

De jó, hogy hívtál! Már vártalak. Miért? Egyszerűen szeretem hallani a hangodat. Itt ülök a kézzel írt életrajzoddal, és tanulom az életedet. Hosszú élet, rengeteg történés. Pontos, precíz, logikus fogalmazás.

Kérlek szépen, írd le nekem részletesen, hogy mostanában mivel foglalkozol. Persze, örülök, hogy velem is gondolsz, sőt, de említetted a múltkor, hogy a kvantum fizikát tanulod, mert a te ismereteid elévültek.

Mit nevetsz? Nem ezt mondtad? Nem jól értelmeztem? Azt mondtad, hogy új ismeretek merültek fel, más megvilágításban képes előrevinni az orvostudományt. No, ezt írd le nekem kérlek, és küldd el a nevemre! Csak mert nekem most erre van szükségem! De nagyon közérthetően, mert én nem vagyok szakember!

Miért hallgatsz ilyen nagyon? Hát ki törődjön veled? Kérlek, figyelj rám kicsit! Most mondok valamit! Fontosat, de csak egyszer mondom. Nem ismétlem meg soha többé! Szeretlek. Most gondold, hogy megölelsz, magadhoz szorítasz. Szervusz Danika, most el kell mennem. Vigyázz magadra!

Tudom! De azért csak mondjad, nagyon jó hallani. Tudod, hogy símogat az az „s” az édesemben? De jó, hogy hétfő van végre, s hogy a lakótársadnak még mindig van munkája. Igen, már mondtad. Most én is áldom az eszét, és a szorgalmát, hogy pótolhatatlanná teszi magát. Hosszú volt ez a két nap! Többször volt kezemben a telefon. Mondd mi lesz velünk, ha megesik, hogy nyugdíjba küldik?

Majd elfelejtettem mondani, megérkezett a papírnemű. Nem, nem bontottam fel. Előbb lepecsételtetem a házban lakó országgyűlési képviselővel, aki mellesleg jogász, és ügyvédi irodát tart fenn. Bizony ám! Ezzel a logikus, közérthető, kézzel írott szöveggel bizonyíthatod bármikor, hogy épeszű, tiszta gondolkodású férje vagy a nődnek. Nem lehet megszabadulni tőled, nem lehet intézetbe záratni, s főleg ezzel fenyegetni. Ez a veszély elmúlt. De csak ez!

Rájöttem. Pontosabban megéreztem. Ne félj, minden megoldódik lassan, csak óvatosan, gondosan tegyük a dolgunk. Nem kell kimondani a baj okát, a baj így is létezik. A lényeg, hogy már nem vagy egyedül.

Igen, kicsit távol élünk egymástól, de ez most nem is baj, mert így legalább nem követünk el hibát. Így nyugton lehet, nincs lépéskényszerben. Bár csak Pest-környéken vagyok, a Móricz-tól egy köpés, de a lényeg, hogy van telefon. Így is lehet szeretni egymást. A fiatalok nem is sejtik, mennyire lehet így is szeretni egymást. Csak nehéz. Szeretnék egyszer veled ébredni, reggelinél megsimítani a kezed. Csókollak.                                                    

Szervusz drágám! Már tartottam a telefont, hogy kész legyek, mire csöng. Persze, hogy én is örülök a hangodnak. Most friss, és nyugodt. Ma mi a terved? Ó, én minden napot azzal kezdek, hogy felöltözöm, sminkelek, és rendet rakok magam körül. Nagyon szép rendet. Minden nap vendéget várok. Úgy érzem, mindjárt érkezel. Érzem, hogy itt vagy körülöttem. Nem láthatóan, csak ahogyan egy filmben megjelenítenek egy szellemet. Megidézlek magamnak. Érzem a levegő mozdulását, amint közelítesz.

Be is tartom. Soha többé nem mondom ki, de úgy teszek, és beszélek, hogy tudd. Te szerencsére nem tettél fogadalmat, te mondhatod. Délelőtt még különben sem fárad annyira a test. Mondd, te is fáradsz? Jó, akkor ebben sem vagyok egyedül. Ha elmegyek a boltba, hazaérve ledőlök, el is alszom pár percre. Aztán ismét teszem, amit kell. Annak örülök, hogy az érzelmek fiatalok maradnak. Frissek, mint a reggel. Minden szundítás után ezt érzem.

Már előre szólok, el ne feledd, a jövő héten elutazom. A barátnőmhöz megyek. Már alig várom, hogy jól kibeszélhessük magunkat. Rólad nem ejtek szót, mert te nem is vagy nekem. Bár a szívem megszakad. Ne aggódj kérlek, itt felraknak, ott levesz Anna, azután már szállítanak az övéi. Nagyon készülök. Ott is van telefon, nem gond, hogy hol érezzük egymást.

No, te szegény, akkor most ismét járkálhatsz azért a nyomorult telefonért egy sort. Jó dolog a technika, sokan meg is élnek belőle, de a nem szakembernek számtalan gondot okoz. Akkor most indulj el a korai órákban, amikor még nem vagy fáradt. Hívj, ha megjöttél! Nem baj, ha lepihensz előtte! Puszi.

Szervusz édesem. Hallom a hangodon, hogy friss vagy, kipihent, és jókedvű. Nem érkezett meg a küldeményem? Három határozott madárkát küldtem, akik jól megmondták egymásnak a magukét.

Csöngettek Danikám, jön a lányom. Van kulcsa, de mindig csenget, mint a postás. Kétszer, igen. Leteszem, mert te egy hatalmas titok vagy nekem. Senki nem tudhat rólad, hiszen nem is vagy igazán, csak a lelkemben. Légy nagyon boldog!

Szióka! Mit csinálsz? Akkor tegyük le gyorsan! Inkább én is hozzáfogok tornázni.

Nagyszerű, már le is letusoltam, friss vagyok. Mikor ébredtél? Én korábban. Már mindent elvégeztem. Tudod, nem sok ez a tennivaló. Köszönöm, igen. Bevettem. Az inzulint is beadtam. Most megyek a Postára, és megtudakolom neked azt a telefont útközben.

Tedd azt! Neked is kikapcsolódás, egy kicsit szakma, neki pedig áldás. Testi-lelki épülés mind a kettőtöknek. Ó, de szabatosan mondtad el! Tartottál korábban előadásokat hallgatóknak? Ezt éreztem. Jaj, nem jut eszembe! Igen, igen, Selye! Persze, a stressz atyja. Szégyellem. Most levizsgáztam. Már megyek is. Örülök, hogy vagy nekem.    

Danikám, már próbálkoztam néhányszor nálad dél óta, de bizonyára később indultál, mint tervezted. Most mit köszönsz? Megigértem, hogy elintézem, különben pedig semmiség az egész. Tehát nem Favorit díjcsomag, mint tegnap mondtam, annál már van előnyösebb is. A neve: Hoppá. Tudod, mint amikor belelépsz a tócsába. 0 percdíj, annyit beszélhetsz rajta, amennyit jól esik. Velem is, igen. Mondhatnám, sőt. Két év hűségnyilatkozattal. Valóban, ha megéljük. De amíg élünk, hűségesek vagyunk. Addig meg betartjuk a szabályt: a lélegzést….tudod! Menj pihenni! Aludj jól! Igen, én is!

Ezt inkább csak megírom! Ezt nem tudnám elmondani, de a papír mindent elbír. Azt is, amit most fogsz olvasni. Tudod, hogy mire készítem fel magam hetek óta? Arra, hogy ez a kapcsolat nem tartható tovább. Lelkileg nagyon kimerítő. Főleg neked, mert te házasságban élsz. Az a realitás, ha csalódtál is benne, ha nem is becsülöd már, tudomásul kell vennünk, ő lesz melletted, amikor én majd nem tehetem. És nem lehet, tehát nem is akarom tovább, hogy hazuságban élj! Hogy mélyüljön a szakadék közöttetek. Ezt a telefonosdi levelezősdi kapcsolatot csak addig műveljük, amíg Neked szükséged lesz rá. Amint úgy érzed, hogy nem megy - márpedig tudom, hogy úgy érzed -, ezennel felszabadítalak.

Ha bekövetkezne, hogy ápolásra szorulsz, és nem örülsz annak, aki melletted áll, kérlek, hunyd be a szemed, és gondolj arra, hogy én fogom a kezed, én hajolok hozzád szeretettel, én óvlak, gyógyítalak. Mert úgy lesz, meglásd…

Berettyóújfalu, 2012-03-02

Illusztráció: a free foto.com oldalról

Örökösök/3

A férfiak, miután kihunyt bennük a remény, hogy még viszont láthatják szeretteiket, olyan túlélő asszonyokhoz kötötték sorsukat, akik Jutkának még lány korából voltak ismerősei. Így lettek rokonai olyanok, akikről korábban elképzelni sem merte volna. Velük jött össze többször is egy héten.  Nagy örömére és megnyugvására, Szerén is itt élt a közelében. Ő olyan kötelék volt a múltból, amely biztonságérzetét erősítette. Az új rokonság késői kicsinyekkel is bővült. Ők voltak a fényadók, az öröm közvetítői. Miattuk járt Jutka nagy gyakorisággal a Kárpáti rokonokhoz.

Miksával ellentétben annyi volt az elfoglaltsága, hogy óramű pontossággal élt, tevékenykedett. Reggel nagy gonddal, rendbe tette magát, megfontolt válogatással elegánsan felöltözött, sminkelt, kevés ékszert vett magára, ruhájához színben illő cipőt húzott. Papucsban soha senki nem látta Miksán kívül. Ő is csak kora reggel, vagy késő este. Ezt a szokását élete végéig megtartotta. Rendkívül összeszedett volt élete minden pillanatában. Reggel lefőzte a kávét, termoszba töltötte, kirakta a süteményeket, és kész volt a bármely pillanatban érkező vendég fogadására. Szükségét érezte, hogy olyan emberekkel vegye magát körül, akiket szeret, és akik felé is hasonlóan nyilvánulnak meg.

 Ezért szervezte meg a hét végi összejöveteleket is. Ilyenkor nála gyűlt össze az egész népes család. Hozták a kicsiket, akik szeretettel, és titkos irigységgel töltötték el a szívét. De ha megsértett valakit, ha nem, mindenkor elmondta véleményét. Úgy a gyerekek neveléséről, mint a felnőttek viselkedéséről, vagy bármiről, ha elégedetlen volt. Mert saját önálló véleménye mindenről volt. Jó, vagy rossz, de volt. Igaz, hogy ő maga soha nem szembesült a gyermeknevelés gondjaival, mondjuk a kamaszok kezelésével, de mindig tudta, mit kellett volna tenni akkor, abban a pillanatban a szülőknek. Határozott volt, és nemtetszését, vagy egyetértését azonnal kihangsúlyozta. Ott, és abban a pillanatban, mikor kigondolta. Szemtől szembe. De soha senkiről nem mondott rosszat a háta mögött. A politikát pedig nagy ívben kerülte.

         Időnként, bár egyre ritkábban, feltűnt a városban Bartus Endre, a korábbi sógor. És minden alkalommal eljött vele Ladányi János, sógornőjének, Bartus Magdának a felnőtt fia. Rokoni szeretettel időztek egymás társaságában, dicsérték Jutka püspök kenyerét és pogácsáját, de a társalgás felszínes maradt. Kis semmiségekről, esetleg betegségekről, gyerekek csínytevéseiről esett szó. Úgy éltek, mintha nem is ezen a földön laktak volna. Nagyon ügyeltek, hogy a valóság említésre ne kerüljön.

Miksa nem örült túlságosan ezeknek a népes családi összejöveteleknek. Attól tartott, hogy valakinek szemet szúr a rendszeresség, és elvisz közülük valakit az agyon hallgatott, lefüggönyözött fekete autó. Aztán vagy hazajön az illető, vagy sem.

Ismert Pesten olyan egyszerű családot, akit a Hortobágyra telepítettek ki. Egyik héten még áruért ment hozzájuk a lakásukra, mert az egész raktáruk elfért otthon, másik alkalommal már senki nem tudott róluk semmit. Még azt is letagadták a szomszédok, hogy valaha látták őket. Állították, hogy téved, itt nem is lakott ilyen nevű család soha. Már kezdte elhinni, hogy ő a szamár, és rossz helyen kopogtat.

 Csak jóval később, amikor a síró anyóssal futott össze az utcán, tudta meg mi történt. Kellett valakinek a lánya lakása, hát feljelentést küldött ellenük. Természetesen névtelenül. Elég, ha azzal vádolta őket az illető, hogy rendszeresen hallgatják a Szabad Európa rádiót, vagy, hogy a szocializmus ellenségei. Nem tudni, mit írt a levélben, de már benn is lakik a lakásban. Ezek meg szegények már oda is vannak a kicsikkel együtt. De nincsenek egyedül. Nagyon sok családot telepítettek oda.

Mindenféle rendű, rangú népek vannak köztük, és olyan embertelen körülmények között élnek, hogy azt még állatnak sem lehetne jó érzéssel kívánni. Beszélni pedig erről egyenesen tilos. Mert akkor mehet ő is a többiek után. Meg minek riogatna akárkit is? Hálás, ha egyszer-egyszer elmehet szegényekhez látogatóba. Olyankor viszi el nekik a legszükségesebbeket. Hiszen összecsomagolni sem tudták a dolgaikat. Jött a végzés, és vele egy időben a teherautó.

Miksa nem említette itthon keserű tapasztalatait. Jobb, ha minél kevesebben tudnak a szörnyűségekről. Menekülésként egyre inkább befelé fordult. Újságja, könyve mögött, rekamién pihenve szárnyalt az elme, és az érzelem.

 Különben valóban kevésnek találta azt a maradék üres időt, amit a gyerekeire fordíthatott. Pedig mostanában különösen meggyűlt a gondja velük. Évike közelében feltűnt egy olyan fiatalember, akinek ő nagyon nem örült. Nagyhangú fickó, okoskodó, pökhendi. Nem kedvelte a stílusát. Azt is jobban szerette volna, ha nem keresztény.

Kizárólag azért, hogy soha ne merülhessen fel lányában a szörnyű gondolat, vajon mit tett a vészterhes időben. Mert mindenre gondolt. Miksa féltette a kislányt. Korainak is tartotta még a házasságra. Kérlelte tehát, szórakozzon, válogasson, és főleg tanuljon valami szakmát. De nem lehetett vele bírni. Minden áron férjhez akart menni Kósa Kolozshoz. És amikor bejelentette, hogy kisbabát vár, Miksa beletörődött a házasságba. Most már csak abban reménykedett, hogy Zsuzsikát sikerül szerencsésebben elindítani az életben.

Itt Kiskecelen nem volt semmi jele -, legalábbis ők nem észlelték-, hogy bármiféle megrendítő eseménysor lenne készülőben az országban. Itt csak csend volt. Talán túl nagy csend. Ők nem adták meg a világnak, hogy zaja beférkőzzön hozzájuk. Arról is a rádióból értesültek, hogy Pesten és egyéb nagy városokban az elégedetlenségtől, tüntetések vannak a diákok, és az értelmiség körében. A rádióból tudták meg azt is, hogy sokfelé leverték a vörös csillagot, és ledöntötték a Sztálin szobrokat.

Azt már félelemtől vegyes döbbenettel hallgatták, hogy a tüntetőkhöz tömegek csatlakoztak, hogy köztük van már a munkások többsége is. Szerencsére most nem jött hozzájuk senki, Miksa nem szeretett volna véleményt nyilvánítani. Jutkát is rendszeresen arra kérte, ő is tartózkodjon lehetőleg otthon, a közelében.

 Pillanatnyilag azt sem tudta felmérni tájékozatlanságában, hogy jó-e nekik, ami most történik, vagy félni kell megint. Mert úgy látszik, a félelem örökre benne marad a zsigereikben. Tudta ő jól, hogy történelmet nem az ilyen kis megriasztott Kárpáti Miksák igazgatják, amilyenné ő is vált. Tisztán látta már rég, hogy az élet, amelyet rákényszerítettek vezetői a népre, bizonyos embercsoportnak nagyszerű változást hozott az életében, de álmában sem képzelte, hogy azok, akik majdnem megtolták a vagon hátulját, amikor őket vitték a koncentrációs táborba, nem engedelmeskednek többé a hatalomnak.

Toporgott a rádió előtt, és félt. Olyan bizonytalan volt, hogy eláradt benne a szégyen érzése. Azokra gondolt, akik most börtönben, vagy kitelepítésben sínylődnek, akik ugyanúgy nem vétettek senkinek, mint ő, de tudta, hogy semmit nem akar tenni. A bőrén érezte a gyávaságot, undorodott az egésztől, de eldöntötte, hogy a kezét sem fogja felemelni, a hangját sem fogja kiengedni soha. Érte sem tette senki. Több veszteséget már nem bírna elviselni. Tehát mától süket és vak.

 Inkább ledőlt a fekhelyére, alvást tettetett, kikapcsolta a való világot, és belemenekült abba, amelyet maga teremtett magának.

                           A valóság és a képzelet terméke

És itt megpihent. Lecsillapodott a lelke, és bár itt is aggódott, ez másfajta aggodalom volt. Most éppen rátört valami rossz sejtés, mintha valakit veszély fenyegetne a családban. Már utazott is, kapaszkodott a vonatra, alig várta, hogy Pesten legyen, hogy elérje Mikit. Jaj, csak az a fiú nehogy belekeveredjen valamibe! A fiatalság heves, könnyen meglódul a lelke, de Mikinek nem szabad! Ő már egyszer megjárta a poklot, a fia nem hősködhet senki helyett!

Bármerre kereste, nem találta. Páni félelemmel loholt a kollégiumba, kereste az egyetemen, de senki nem látta, nem tudott róla. Nem jártak a villamosok, már sínek sem voltak, autók hevertek az oldalukon, felborítva. Orosz tank tetején Miki korú kiskatona barátkozott a magyar gyerekekkel. Mindezt csak egyetlen pillanatra rögzítette a szeme. A lába vágtatott, a szíve zakatolt, a kabátja félig szakadtan lobogott utána. Már szinte vánszorgott, mire befordult Jutka bátyjának lakása felé. Itt kell lennie a fiúnak! Itt él Sanyi második feleségével, és két kicsi lányával. Ide szokott eljönni Miki, ha családi szeretetre éhezik. De nem találta itt sem.

Sehol sem volt már!

Elment. Elmentek. Sanyival vállvetve cipelték a két kicsit egy-egy háti kosárban, miközben sógornője vitte a gyerekek holmijait. Más családok is csatlakoztak hozzájuk. A bérházban, ahonnan elmentek, többen készültek, de csak ők mertek vállalkozni a nagy útra. Irigyelték is őket később. Miksa az egészből semmit nem hallott meg, csak annyit, hogy Miki elment. Levelet is hagyott Sanyiék asztalán. Kérte, ne haragudjon rá az apja, nem akar tovább itt élni. Nagyon huzatos neki ez a táj, lépten-nyomon ki van téve az időjárás viszontagságainak. Érzékeny erre a szünet nélkül újabb időjárási frontot hozó környezetre. Jobb, ha elmegy. Azonnal jelentkezik, amint valahol megállapodik.

Miksa összetörten utazott képzeletben haza. És összetörten, kimerülten ébredt bele a valóságba. Duzzadt, zavaros tekintettel nézett körül, inge izzadt volt, az egész ember úgy nézett ki, mintha nem lenne jelen.

Jutka rémülten figyelte, hogy milyen megviselten ébredt Miksa. Már orvost akart hozzá hívni, amikor beállított Ladányi János, aki akaratlanul maga felé irányította figyelmét. Még szerencse, hogy a fiú nem az a fajta, aki bekapcsolódna bármilyen eseménybe. Ahhoz túlságosan óvatos, még inkább magának való. A forradalomhoz sincs semmi köze. Igazság szerint most kezdett magához térni a személyes sorsát meggyötrő kábultságból.

Elcsitult végre a fájdalom, mely családja elvesztése miatt gyötörte. Most is, mint korábban is mindig, kizárólag a saját lehetőségei foglalkoztatták. Néhányan kimentek külföldre a környezetéből, és az ő fejében is ott motoszkált a kényszer, hogy csatlakozzon a távozókhoz. Tanácsért jött. Miközben elmondta kétségeit, megérkezett Bartus Endre éppen őt keresve.

- Nagyon aggódtam miattad! – mondta feldúltan. Pesten elszabadult a pokol. Mindenki lő mindenkire. Akinek valaha valamilyen sérelme volt, úgy érzi, most jött el az idő a megtorlásra. Kibújt az emberekből a gonosz is a jobbító szándék mellett. Tombol a harag, s minden sértett bosszúért liheg.

- Miről beszélsz itt nekünk Endre? -- kérdezte Jutka. Még a hideg is kilel az indulatodtól! Nagyon kérlek, ha egy mód van rá, ne hozz minket ilyen kínos helyzetbe. Tudhatod, hogy nem tűrjük meg a házban a politikát!

- És azt hiszitek, hogy ki lehet tiltani? Hogy, ha nálatok tilos, akkor házon kívül nem történnek meg a dogok? Nem lehettek ennyire együgyűek! Pontosan te hangoztatod ezt Jutka, aki egyszer már lejátszottál egy hasonló partit, s csak akkor ébredtél fel, amikor egy fellobogózott marhavagonban találtad magad?

 Remélem, magatok sem hiszitek el, hogy ha homokba dugjátok a fejeteket, a feneketekbe nem lehet rakétát lőni? Nem létezik, hogy fogalmatok se legyen arról, mi történik ebben az országban! Jó, én sem értem, hogy juthattunk el idáig. De legalább nézem! Nézem, és nem értem. Ez a legiszonyatosabb az egészben!

                                               1956

 De annyit én is meglátok, hogy itt most egyik magyar a másik magyar ellen feni a kését. És nem számít még a vallás sem. Most nem a zsidókról van szó, ez a történet az egész magyar népről szól. Ezt nektek is tudni illik. Idáig jutottunk az elegáns, nagy hallgatásunkkal, a finom kis püspökkenyeres, kávés délutánokkal. Addig, addig finomkodtunk, kerülgettük a témát, míg a fejünkre zuhant az egész Szocializmus. Legalább ennek a félelmetes hallgatásnak van végre vége.

Miksa nem vett részt a beszélgetésben. Igazság szerint még mindig a saját élményeinek hatása alatt élt. Fél füllel hallgatta Endrét, de ő csak visszaigazolta a saját tapasztalatait. Jutka viszont a maga tapasztalatlanságával faggatta sógorát.

 - De hát, mi van Pesten, hogy így ki vagy cserélve? Legalább világosítsd meg előttünk, mi miért történik!

- Hogy mi miért történik? Hm. Hát ezt nehéz lenne elmondani! Talán azokért az agyon hallgatott évekért, amikor mindenki úgy tett félelemből, vagy rosszul értelmezett szolidaritásból, hogy minden rendben van. Pedig nem volt jól semmi! S a hazugság megmérgezte a lelkeket. Most pedig nagy baj van!

Az emberek megelégelték, hogy behúzzák fülüket, farkukat, és bólogassanak, mint az idióták. Kimentek az utcára. Onnan meg már nagyon nehéz visszahozni őket.

- Ha láttátok volna milyen szépen kezdődött! Némán és méltóságteljesen hömpölygött a sokaság. Aztán elszabadultak a fékevesztett indulatok. És most magyarok lógnak a lámpavasakon, és magyarok tették nyakukra a kötelet. Magyar lövi a magyart. A világ meg szurkol, lelkesen buzdít, de nem segít! Így lettünk mi Hősök. Meg egymás gyilkosai!

                                                                             *

Mindannyian némán hallgatták ezt az egyébként csendes embert, aki vett egy mély lélegzetet, és folytatta, lelke minden terhét kikiabálva, az élményeit:

- Az oroszok már ismét itthon vannak nálunk. Ha egyáltalán kimentek, és nem csak tettették. Most aztán elverik a port mindenkin, akit elérnek. Természetesen velük tartanak hitvány magyar híveik, akik nagyszerűen értenek a köpönyeg ki-be fordításához. Az ilyenek hívták egyébként vissza is őket. Nem mintha nem jöttek volna maguktól! Ugyan már! Csak nem hagynak el ilyen jó helyet, mikor nekik ez itt a Kánaán! Arról nem is beszélve, ha most engednének a magyarok nyomásának, vége lenne a jó világnak máshol is, mert akkor a többi kis nép is felmondaná a szállást, ahol megpihentek egy röpke időre. Akkor pedig végük. Így inkább minket taposnak nyakig a földbe. 

- Honnan tudsz te ilyen dolgokat Endre bátyám? – kérdezte döbbenten a fiatal János. És miért nem tudom mindezt én?

- Mert nem akartál szembesülni az igazsággal. Ez is egy módszer. De legalább magadnak ismerd be, hogy nagyon jól tudtad a korosztályodról, mennyire elégedetlen. Miként a lakosság többsége is. Ott vagy közöttük a gyárban, ha csak el nem fordulsz, tudnod kell, mit gondolnak. Nem véletlenül vonultak ki az utcára. De fegyver nélkül tették, kizárólag a jobbítás szándékával. Erre közéjük lőttek! Kikényszerítették belőlük a harcot, most pedig statáriális bíróság elé állítják a javát lázadásért. Halál, halál!

- A Istenért Endre, teljesen megrémítesz! Már így is meg vagyunk zavarodva attól, amit a rádióból hallunk. Azt reméltük, végre lecsendesedik a nagy zaj, most meg azzal állsz elő, hogy ismét harcok, börtönök, büntetések következnek. Ezt már nem lehet tovább elviselni!

- Higyjétek el, már meg is kezdődött a nagy színjáték. Mostantól megint senki nincs biztonságban. Lehet nem oda figyelni, másról beszélni de én láttam, hogy Pesten orosz tankokból lövik a békés lakosságot. S vannak közülünk olyanok bőven, akik hősiesen segítenek nekik. A valóságban már vége is a forradalomnak. Leverték. Kis nép vagyunk mi magunkban. Itt csak elkezdeni lehet a Himnusz éneklését, de mire a végéhez érnél, azt is beléd fojtják. Nincs itt most biztonságban senki. Nagyon reméltem fiam, hogy nem mászol bele a közepébe, mégis féltettelek. -, mondta el egy szuszra.

- Mi ugyan nem éltük át az említett az eseményeket, de hidd el, a bizonytalanság és a hírek sivársága nem festi rózsaszínűvé a bárányfelhőket. - szólalt meg Jutka. - Valóban megpróbáltunk nem oda figyelni, mert ez az egyetlen módja, hogy ne éledjenek fel újra régi félelmeink. Látod, ez a fiú is azon töri a fejét, ne induljon-e a nyugati határ felé.

- Elkéstél fiam. A határokat már lezárták. Örülök is neki. Ki maradt volna a Bartus családból, ha te is elmentél volna? A nagymamáékról sincs semmi hírünk, mióta létrejött ez a szörnyű hírzárlat.

- Sanyiék is kimentek a gyerekekkel - fordult Jutkához. Engem hívtak fel indulás előtt, és kértek, hogy tudassam veled, ha találkozunk. Sokan mentek együtt. Hallgasd a rádiót, Bécsből üzennek, amint tudnak!

                                          Tükörbe is kell néha nézni

Endre nem gondolta, hogy ennek az odavetett mondatnak olyan megbetegítő hatása lesz

az asszonyra, mint ami bekövetkezett. Mindenki őrzi lelkében a maga által elítélt, szégyenteljes titkait, amelyek egyszer csak önálló életre kelnek, és visszaszállnak arra, akik el akarták felejteni azokat.

Jutka kábultan hallgatta a hírt a fivéréről. Lesújtotta, amit hallott. Pontosabban letaglózta. Most hirtelen leteperte, megsemmisítette a hosszú ideje elhessegetett önvád. Visszapergett előtte az utóbbi évek minden eseménye, a saját önzése, a tudat, hogy ő is cserbenhagyta nagy bajában a fivérét.

Mi történt ővele, hogy olyan közönyössé vált a más bajára, nem segített ott, ahol tehette volna! Ő, a mindenkinek mindent megmondó, magának mért nem nyitotta fel a szemét? Milyen jó testvérek voltak, amikor együtt laktak kifosztva testileg lelkileg a szülői házban! Tudták, hogy csak egymásra számíthatnak, s megpróbálták támogatni a másikat a mérhetetlen veszteségek elviselésében. Igaz, hogy Sanyi volt az öregebb néhány évvel, de pont ő nem tudott megbékélni, megmaradni itthon. Úgy érezte, el kell mennie, tenni kell valamit, hogy bele ne őrüljön a várakozásba. Pedig akkor már tisztában volt vele mindenki, hogy nincs kire várni. Elment szó nélkül. Talált magának valami rozzant szobát Pesten, és belépett a Néphadseregbe. - Most legalább fegyver lesz a kezemben az ecset helyett, ha veszedelem fenyeget - mondta. És belevetette magát a tanulásba. Dolgozott és tanult, mint a megszállott. Le akarta foglalni minden percét. Loholt egyik helyről a másikra, néha Kiskecelre is eljutott, csupán annyi időre, amíg beszámolt élete alakulásáról, és vágtatott tovább. Itt maradt róla a tudat, hogy sikeresek késői tanulmányi eredményei, közeledik az érettségi időpontja. Elfogadható lakásra várt, erre ígérete volt, és fegyverszakértői előadói kinevezésre a honvédségnél. Nem igen volt nála lelkesebb szolgálója a hadseregnek, és a magyar népi demokráciának.

Egyik alkalommal másodmagával érkezett, és bemutatta Hannát, a feleségét. Akkor már gömbölyödött az asszony hasa, és Sanyi örömmel, vegyes aggodalommal várta a gyermek érkezését. Felesége mindössze két évvel volt fiatalabb nála, ilyenkor már van némi rizikója egy gyermek kihordásának. Viszont volt saját otthonuk, még ha kissé hiányos is a berendezése, és a szomszédban egy megbízható néni vállalta a babát, ha Hanna visszamegy dolgozni az iskolába. Később rövid levélben tudatta, hogy gyönyörű kislányuk született, mindannyian egészségesek, és lakásuk is kezd már otthonnak látszani. A kicsinek mindene megvan, ami szükséges a fejlődéséhez, és úgy tűnik, hogy hamarosan testvérkéje is születik.

Jutka őszintén örült a híreknek, de nem ment el Sanyiékhoz meglátogatni a babát, mert pontosan ebben az időben államosították az üzletet, és nem akarta magára hagyni Miksát rövid időre sem. Sokáig csend volt Sanyi körül, aztán megtudták Endrétől, hogy megszületett a második kislány is. Most nem írt, úgy látszott, nagyon lefoglalták a növekvő család körüli teendők. Vagy a sérelem a közönyre?

Hogy távolodtak el egymástól ennyire? Pontosabban ő, hogy engedhette el ilyen nagyon Sanyi kezét? Túl sokat törődött önmagával, önző lett. Önzőbb, mint korábban. Lekötötték a külsőségek, és azok a rendszeresen érkező izgalmak, amelyek a mindennapokkal jártak.  Élte a saját életét, nem gondolt Sanyiékkal. Ez még megbocsátható is lenne. De később nagyobb dolgok történtek a fivére körül, és ő közönyös lett a baj iránt is. Nem igaz! Sokkal súlyosabb dolog történt: Gyáva lett! Nem segített, amikor Sanyiék bajba kerültek. És ennek tanúja Miksa is, és Endre is. Ha nem lennének, most akkor is mardosná a szégyen és az önvád, de így még rettenetesebb az érzés.

Bátyját és feleségét egyik napról a másikra elbocsátották az állásából. Nem indokolták, miért történik ez velük, de hirtelen megfagyott körülöttük a levegő. Régi barátok nem álltak velük szóba, sőt kikerülték őket az utcán, ha találkoztak. Elfogyott a pénzük, nem volt kitől kölcsön kérniük. Mindenüket eladogatták, de azok ára hamar ráment a kicsikre. Kirakták őket a szolgálati lakásukból is, és senki nem fogadta be őket. Mert mindenki félt. Ez volt a nagy rettegések, a koncepciós perek időszaka. A közelmúlt. Senki nem tudta, hogy koholt vádak alapján mikor derül ki róla, a saját bűnössége. Itt már fejek is hullottak. Rajk László az elvtársak lenagyobbika akasztófán végezte egy ilyen per kapcsán. Azért mert Spanyolországban harcolt, mert nem élt a Szovjetunióban, emigrációban, és mert kellett egy bűnbak.

Sanyi Endrével üzent Jutkának, hogy segítségre van szüksége. Nem keresi fel, mert nem akarja bajba sodorni, de a gyerekek éhesek. Pénzt küldött neki. Pénzt. Azt igen. De biztatást, hívó szót nem mellékelt a küldeményhez. Mert félt. Mert nem merte kérni Miksától, hogy fogadják be őket. És mert Miksa sem ajánlotta ezt fel. Azok szegények a pénzen albérletet szereztek. Szinte a földön háltak, mert már semmijük sem maradt. És rettegtek, mert nem tudták mi a bűnük. Ekkor már Sanyi három műszakban dolgozott apró pénzért egy gyárban, és a kisebbik lánykától meg kellett válniuk egy időre. Ez volt életükben a legtragikusabb döntés. Be kellett adni a babát hetes bölcsődébe, mert nem tudták volna megfelelően táplálni. Erről már nem értesítette a fivére, mert ekkor már meg volt bántva az egész világra. Csak Rajk újra temetése után tudta meg, hogy ő lett volna a következő koncepciós per főszereplője.

Olyan tervszerűen, és előrelátóan szervezték meg a dolgokat, hogy már a honvédséghez is azért vették fel évekkel korábban, azért segítették a gyors előmenetelét, hogy meg lehessen vádolni haza ellenes hírszerzéssel később. Mivel az ő lágerüket az amerikaiak szabadították fel, be lehetett volna bizonyítani róla, hogy előre szövetkezett azokkal. Egy nagy volumenű cionista és orvosper konstrukciója várt kidolgozva bevetésre, de szerencséjére Sztálin halála miatt ez már nem valósult meg.

Jutka a részletekről semmit nem tudott, de a tény, hogy fivére azóta is elzárkózott előle, és szó nélkül távozott az országból, mélyítették benne a bűntudatot.

A veszteség érzése szinte megbénította. Csak ült némán, bal keze ujjai bal combjába markoltak, jobb tenyerével az állát szorongatta, és csupán annyi jutott el a tudatához, hogy megint eltűnt valaki a közeléből, aki szerette őt. És ráadásul ő szervezte meg a saját veszteségét. Hiába beszéltek hozzá a továbbiakban, néma maradt. Ijesztő volt a reakció, amit a rengeteg rossz hír, váltott ki belőle.

Miksa, aki szintén a maga veszteségével volt elfoglalva, de már megszokta, hogy kétfelé él, tisztán érezte, hogy Jutkának az ő megnyugtató segítségére van most szüksége. Imbolygó, fáradt járásával mellé lépett, átkarolta a vállát, arcát, karját paskolta, arcát arcához szorította, érezte, hogy pillanatnyilag a testi kontaktus az, amivel kiemelheti ebből a lehetetlen állapotából.

Közben vergődött, mert most ő maga is olyan válságos helyzetbe került, hogy neki is segítségre lenne szüksége. Az imént szédelegve hallgatta Endre beszámolóját, a pesti eseményekről, és majdnem felkiáltott, amikor olyan dolgokat mondott, amelyeket ő órákkal korábban, képzeletben már átélt. Arról nem is beszélve, hogy korábban tudott Sanyiék távozásáról, mint mielőtt Endre a városba érkezett. Hamarabb látta a feldúlt Budapestet, az orosz tankokat a rekamiéján fekve, hiszen megjárta azt, mint, ahogy a valóságban hallott róla. Most aztán nem tudta, mit gondoljon magáról. Félt, hogy túl messze ment a maga által teremtett világban. Okos ember volt, tudta, hogy nem normális dolog, hogy egy időben két helyen érzékeljen dolgokat. De, ha mégis megtörtént, az, kész elmebaj! És, Miki is elment!

 Ne haragudj Jutka, de fel nem foghatom, hogy ekkora tragédiának éled meg a történteket. - lépett Jutkához Endre. - Nem voltatok ti örökké együtt! Értsd, már meg amit mondok! Élnek!!! Hallod, amit mondok? Élnek. Csak elmentek. Gondolom, hogy nem érezték magukat túl nagy biztonságban. Az elmúlt években nem volt ez az ország olyan nyugodt, amilyennek te magaddal elhitetted. És miután voltak olyan elszántak és merészek, hogy vállalták a gyerekeket, nekik most az ő érdekeiket kell elsősorban szem előtt tartaniuk. Kérlek, kérlek, ne omolj össze!

Jutka lassan felengedett ebből a merev kábulatból, amelybe magát sodorta, ő is átölelte Miksát, és maradtak csendben. Úgy elmerültek saját gondolataikban, és egymás vigasztalásában, hogy észre sem vették, mint tervezik az éjszakát vendégeik

- Endre bátyám, gyere hozzám aludni! - kérlelte János. Szerencsésen hozzá jutottam egy apró lakáshoz. Elférünk benne ketten is. Szeretném, ha ilyen viharos időkben nem utazgatnál!

Jutkát szemmel láthatóan megviselték az átélt események. Képtelen volt elfogadni a tényt, hogy Sanyi minden szempontból messze került tőle. Sápadt lett és nagyon csendes. Miksa látva mennyire magába fordult, most a korábbinál többet törődött vele, és kevesebbet vonult vissza rejtett magányába. Egyébként mindketten nehezen viselték a most következő kemény időket. Noha ők csak szemlélői voltak az országban lezajló eseményeknek, így is nehéz volt megélniük, hogy a megtorlásnak és a megfélemlítésnek a legalantasabb eszközeitől sem riad vissza a hatalom. Most derült ki maguk számára is, mennyire megviselték idegeiket a lágerekben töltött idők. Minden személyes ok nélkül félelemben és bizonytalanságban éltek. Úgy érezték, ahol a törvényes magyar minisztert is kivégezhették, senki nem várhat el jogi védelmet. Mindenki elborzadt a törvényesített gyilkosságok olyan sorozatán, amely egy egész nemzetet kiáltott ki bűnösnek, és tartott rettegésben évtizedekig.

                                         Társas magány

Miksa szinte menekülésként is egyre több időt töltött most lányaival. Rossz alvó lett, így az éjszakai órákat is arra használta fel, hogy eleget tegyen apai kötelességének. Nagyon megviselte, hogy semmi jel nem érkezik Mikiről, és hatalmas tehertől szabadult, amikor megtudta, hogy jól alakult a sorsa. Dicsekedni szeretett volna, világgá kiáltani örömét, büszkeségét, amikor értesült, hogy megszerezte kinn a diplomát, és hogy megbecsülik a munkáját. És megkönnyebbült a tudattól, hogy talált egy magához illő disszidens magyar lányt, akivel házasságot kötött. Gyereket egyelőre nem terveznek, szeretnék megismerni előbb a világot.

Nagy, nagy nyugalom szállta meg, hogy a fia sorsa végre elrendeződik. Van itt neki éppen elég gondja Évikével. Minden tiltakozása ellenére hozzáment ehhez a csirkefogóhoz, hiába akarta lebeszélni a házasságról. Most ott él egyedül a gyönyörű gyerekével, mert természetesen mindenki más is kell ennek a szoknyapecérnek. Állandóan félre lép, és hol összeköltöznek, hol külön vannak. Most éppen külön. Az anyagi gondok természetesen őt terhelik, mert Évikének se szakmája, se állása. De legalább itt van, és a kicsi különösen sok örömet nyújt neki. Ha a karjába emelheti, minden bánata elszáll, és csak a kis finom tejszaga tölti be a világot.

 Különös helyzeteket élt át ebben a maga alkotta világban. Miközben boldogan vesződött a gyerekeivel, tisztán látta, hogy ezzel a külön élettel lassan tönkre teszi a valódi házasságát. Észrevétlenül távolodik el feleségétől. Éppen ezért időnként rátört a vágy, hogy Jutkát mégis részesévé tegye ennek a maga által kreált életnek. Fel is ajánlotta a lányoknak, hogy megnősül, elveszi Jutka nénit. De minden alkalommal akkora ellenállásba ütközött a lányok részéről, hogy letett szándékáról. A végén már azt sem tudta, melyik az éber, és melyik a gondolati élete. Egyre súlyosabb teherként cipelte vállán kettős életének terhét, és egyre gyakrabban határozta el, hogy véget vet ennek a buta, beteges képzelgésnek. De valahányszor eljutott a döntés határához, mindig történt valami, ami megakadályozta, hogy megtegye. Legutóbb is, amikor eljutott addig a pontig, hogy vége, nincs tovább álmodozás, Miki jelezte, hogy jön haza családostól látogatóba. Hát lehet ennek ellenállni? Hiszen az ember boldogságra vágyik! Arra van teremtve.

És az ő fia azt írta neki, hogy hála az égieknek, már elég jól állnak anyagilag, és, ha már felhúzták azt a vasfüggönyt az ország és a nyugati világ között, röpül haza. Alig várja, hogy megölelhesse az itthoniakat, és bemutathassa azokat, akikkel bővült szeretteinek köre. Mert hozza a gyerekeit is!

Miksa aléltan hallgatta a telefonba kiáltott örömhírt, és lélekben készült a nehezen várt találkozásra. Szinte abban a pillanatban kikapcsolta a valódi Kárpáti Miksát, hogy boldog apaként, várja feltámasztott fiát. Megismétlődtek vele a korábbi csodák. Mire az élet kihordta a történelmi eseményeket, addig ő a maga teremtette külön világában mindenben megelőzte azokat.

Pedig a valós élet is egyre szállította a mindennapok újraéledő csodáit. Begyógyultak a nehezen hegedő sebek, összeszoktak az új kapcsolatokban élők, és nőttek a belőlük származó utódok. Jutka kiélhette családi központot létrehozó szerepét, reggel kiöltözött, szeplőire rakott egy kiló púdert, rá egy halom pirosítót, kávét és teát készített termoszokba, úgy várta az érkezőket. És azok jöttek. Hozták a gyerekeiket, később pedig a gyerekek maguktól is ide találtak már.

Ladányi János is harmadmagával járt már hozzájuk minden vasárnap délután. Mint egy ékszert, úgy hordta ide gyönyörű, égszínkék szemű feleségét, okos, jól nevelt fiukat, Norbertet. Józsa karcsú, fiatal teremtés volt, sok évvel fiatalabban Jánosnál, rajongva szerette férjét. Rengeteg dolga ellenére sem panaszkodott soha fáradtságra, és valóban fáradhatatlanul szolgált másokat. Nevelt lánya volt meglehetősen idős szüleinek, és azok minden gondját akkora természetességgel vállalta magára, ahogyan reggel felkel a nap. Budapestről jött ide férjhez a nagyon csinos, nagyon kapós Ladányi Jánoshoz, és rengeteget kellett utaznia, hogy szüleit is ellátva tudja. A gyermek nevelésére is rendkívül igényes volt, háztartására is, és postatiszti munkáját is igen korrektül végezte. Mindig mosolygott, mindig elégedett volt, folyamatosan boldognak látszott.

Igazság szerint csodálatos kettőst alkottak. Mindkettőjüknek ugyanaz volt az éltetője: a szerzés. Ezért sem a fáradságot, sem a lemondást nem érezték áldozatnak. Józsa úgy dolgozott utazás előtt, mint a gőzgép, hogy mindent rendben hagyjon itthon, és mindent vigyen magával, amire szükség van Pesten. János pedig ugyanolyan természetességgel vállalta a gyermekkel járó feladatokat. Mert szemük előtt a végcél lebegett, a vagyon. És vagyon lett is hamarosan, mert Józsa szülei idősek voltak és roppant gazdagok. S ami utánuk maradt, mindent megörököltek. Házat, antik berendezést, festményt, porcelánt, nyaralót, ezüstöt. És amikor mindezt megszerezték, akkor hajtottak csak igazán, mert kiderült, hogy ami van, az még nem elég.

Mások számára érthetetlennek tűnt az a kényszer, ami szinte sodorta őket, hiszen Jutka is tudta, Endre is, hogy mennyi ékszer jutott Jánosnak a családi örökségből. Tehát már megállhattak volna. De nem tudtak, mert már elkapta őket az a szenvedély, amely szinte erősebb volt, mint a legizzóbb szerelem. Pedig innen az sem hiányzott. Most a kis pénzt rakták egymásra. Olyan takarékosan éltek amennyire csak lehetett, minden mellék munkát elvállaltak, és elolvadtak a gyönyörűségtől, ha ismét hozzá tehettek valamennyit a sokhoz. Szinte semmilyen szerintük fölöslegesnek ítélt kiadást nem engedtek meg maguknak. És ebben őszinte egyetértés volt köztük. Kizárólag ezeket a vasárnapi összejöveteleket vállalták. Itt is, mint mindenhol, mindenkihez kedvesen, kellemesen közeledtek. Elvégre ez nem került semmibe.

                                                                              *

Miksa néma tűnődéssel szemlélte az emberek különböző viselkedését, a különböző helyzetekben, miközben, ha lehetséges, még inkább befelé fordult. Jutka nagyon gyakran érte tetten valami indokolatlan révült boldogságban. Ilyenkor a saját külön szerettei juttatták nagy örömökhöz. Készülődött Miki és családja látogatására, egyengette Évike ügyeit. Kell, hogy tanuljon valamit az a lány. Szerencsére ő is belátta szegény, hogy a házassággal nagyon rossz vásárt csinált. Apja vett neki egy használt autót, meg két drága kézi kötőgépet, mellyel otthon készítette a szebbnél szebb darabokat, melyeket autójával szállított rendelőjének.

 Apja megnyugvására Zsuzsika is megkomolyodott, felelősséggel élte az életét, és nem kellett már miatta örökké aggódnia. Ami külön örömöt jelentett számára, olyan jó hatással voltak egymásra, hogy a fiatalabb lány is belépett a kis vállalkozásba. Már ő is külön lakott egy ideje, neki is vásároltak egy nagyon helyes lakást, és nála rendeztek be egy külön helyiséget, ahol dolgozhattak.

Most végre nyugalom költözött Miksa lelkébe, és úgy készült a régen várt találkozóra, mint hajdan az esküvőjére. Mindent megszervezett, minden nap minden óráját előre eltervezte, így egy csodálatos hónapot töltöttek el együtt. Persze, hogy ragyogott a boldogságtól! A menye kellemes, kedves teremtés, az unokák csintalan tünemények, a fia semmit nem változott, csak megemberesedett, és kapcsolata a testvéreivel változatlan. Miksa úgy elmerült belső örömeiben, hogy nem is figyelt arra, ami az országban történik.

Tudnia kellett a saját élményén keresztül,- ha már a való világra alig figyelt, - hogy az ország lassan feltápászkodott a forradalom ütötte sebek utáni lábadozásból. A lakosság zöme először a félelemtől elcsendesedett, majd belefásult az eseményekbe. Lassan behegedtek a fájdalom ütötte sebek, nem folytatódott az immár értelmetlenné vált tiltakozás. Annál is inkább, mert a felnövekvő nemzedék mit sem tudott az általa át nem élt eseményekből. Éppen ezért meg sem érthették őket.

Meg sem érthették szüleiket, akik pontosan értük meghúzták magukat. Ötvenhat és környéke eseményeiről különben sem volt ajánlatos beszélni. Az emberek élni akartak, megélni, és ezért kompromisszumokat kötöttek. Úgy tűnt, mindenki elégedett az életével. A nemzetközi helyzet feszültsége is oldódott lassan, a hideg háborús évek kitörlődtek az emberek tudatából. Észrevétlenül létrejött egy konszolidált nyugalom. Ez az időszak egybe esett a gazdasági élet pozitív alakulásával, minek hatására egy talán nem is látszólagos nyugalom terpeszkedett el az embereken. Az ország, miként a világ is, fejlődött, gazdagodott. A később születettek már nem is tudtak semmit a nagy megrázkódtatásról. Úgy tűnt csend, rend és nyugalom jellemzi az országot.

A világ eseményeit már televízió közvetítette, a szennyest géppel mosta a háziasszony, és porszívóval takarított. A lakosság autót, telket vásárolt, kölcsönökből szép nagy házakat emelt, modern gépekkel tette könnyebbé az életet.

Elfelejtődtek azok az évek, amikor levelezni sem lehetett a külföldön élő rokonokkal, eljött az, az idő, hogy személyes találkozásokra is sor kerülhetett. Ennyi év után elévültek a személyes keserűségek, sérelmek, de megsokszorozódott a szeretet, és a ragaszkodás. Jutka is várta haza Sanyiékat. Nem látott és nem hallott a nagy készülődéstől. Röpködött ide-oda. Kalapot próbált, hozzá színben hasonló sálért loholt, Szerénhez és Józsához is naponta elszaladt egy-egy jó ételreceptért, mert egyszerűen nem fért a bőrében a várakozás örömétől. A Kárpáti rokonság szintén vele lelkesedett.

Kárpáti Vince már eleve itt telepedett le második feleségével, Ernával. Egyébként itt praktizált már a deportálások előtt is. Ő is elvesztette az elsőt, a szerelmetest, aki első gyermeküket hordta a szíve alatt, amikor Auswitzba érkezve balra indult a kíméletes bánásmód reményében…

Amikor hazajött, és fájdalomtól szédelegve próbálta összetákolni romokban heverő életét, komoly segítség volt számára nagybátyja, aki erős támasza tudott lenni azokban az időkben. Akkor mindannyiuk számára úgy tűnt, Miksa a legerősebb valamennyiük között. Mindenesetre a kapocs, amely akkor kötötte össze őket, egyre erősödött, és Erna, az új feleség is nagy odaadással ápolta a rokonságot. 

                              A  harácsolás  művészete

Lázban égett a két asszony a készülődések közepében. Jutka az új hűtőszekrényt mutogatta nagy boldogan, ami kevés otthonban volt látható még ebben az időben. Igazán mindent elkövetett, hogy minden rendelkezésére álljon, hogy mindenben a legjobbakat tudja nyújtani, ha eljön a nagy nap.

Végre megérkezett a várva-várt levél, a pontos időponttal. A levelet Hanna írta, melyben részletesen közölte, mikor érkeznek a Ferihegyi repülőtérre. Az, az elképzelésük, onnan személyautóval jönnének Kiskecelre. Ladányi János azonnal felajánlotta szolgálatait: ő nagyon szívesen felutazik értük az autójával. Annyiért ő is haza fuvarozza őket, mint bárki más. Kizárólag az a kérése, hogy a fuvardíjat dollárban adja ide Sanyi bácsi.

Az, az igazság, hogy senki nem lepődött meg az ajánlatán, ismerve János kapzsiságát. Hiszen ebben az időben ritkán lehetett valutához jutni, sőt, egyenesen büntetendő dolog volt otthon tartani. Nem tett senki megjegyzést, holott mindenki ízetlennek találta egy kicsit. Erre a családra ez nem volt jellemző. Kizárólag Vince dünnyögte a bajsza alatt, hogy ő is szívesen elment volna a rokonokért Pestre, és még fizetséget sem fogadott volna el érte.

Az asszonyoknak fel sem tűnt, hogy Miksa nem foglalkozik velük különösebben, miként az sem, hogy milyen látványosan kellemes hangulatban éli napjait. Vagy nem törődtek most vele eléggé, vagy azt hitték, velük örül a maga módján. Mert Miksa alélt boldogságban élte meg ezt az időszakot. Az ő külön világában minden, de minden a legnagyobb rendben volt most. Igaz, hogy Mikiék már elutaztak, de a kedves emlék éltető melege itt maradt a szívében. A lányok élete is szerencsésen sínre került. Most már az sem bántotta, hogy végleg nyugdíjazta magát, és a piacra sem ment árulni többé. Ami némileg megkeserítette örömét, az, az a lelkiismeret furdalás volt, amelyet Jutka miatt érzett.

 Megszenvedte, hogy kirekesztette őt külön öröméből. Ugyanakkor azt is tisztán érezte, ha bevallotta volna neki képzelgéseit, jogosan megrémítette volna, s azonnal elmeorvoshoz vitte volna. Így aztán azzal vigasztalta magát, hogy miután nem vett észre semmit, fájdalmat sem okozhatott neki. Egyébként messzemenően gondoskodott a jövőjéről. Minden pénzüket takarék levelekbe fektette, és kiszámította, ha optimális esetben él nyolcvan éves koráig, ezzel a kamatozási rendszerrel Jutka is élhet, mondjuk kilencvenig, és a pénz kitart élete végéig. Anyagi helyzetük felől tehát biztonságban érezte magát.

Mostanában különben nagy megelégedésére igen kellemes szomszéd család költözött a mellettük levő házba. Jóval fiatalabbak voltak náluk, udvarias, előzékeny, de cseppet sem tolakodó emberek. Szerencsés volt a vezetéknevük, és úgy tűnt, hogy az életük is szerencsésen alakul. Mellesleg Miksa magukat is szerencsésnek érezte, hogy ilyen szomszédokat hozott közelükbe a sors.

Egy hónapot töltöttek itthon a nehezen várt vendégek, és amikor elutaztak, itt maradt utánuk a szeretetnek az a dédelgető érzése, amely valósággal elringatta Jutkát. A múltról nem beszéltek ugyan, de felhőtlenül szerették egymást. Ettől kezdve minden évben egy hónapot biztosan együtt töltöttek.

 Vince napi munkája végeztével minden este karon fogta Ernát, és elsétáltak meglátogatni idős nagybátyjukat, meg Jutkát. Itt pihentek meg, itt fújták ki magukat. Szinte észrevétlenül, úgy alakult, hogy programmá vált ez a mindennapi látogatás. Egész további életében itt fejezte be a házaspár a napot. Fiuk felnőtt, önálló életet élt, Jutka és Miksa pedig ajándéknak tekintette ezt napi néhány percet, amit egymásnak adtak a későbbi években. Mert az évek szálltak, és Kárpáti Miksa göndör haja is rég ezüstbe fordult. És bár szálfa termete még mindig őrizte fiatalságának varázsát, ő is fáradt lassan. Egyre többet feküdt kedvenc heverőjén, és egyre gyakrabban időzött gyerekei társaságában.

Már Zsuzsika is férjnél volt, és mostanában készült egy újabb unokával megajándékozni apját. Nagy lelkendezéssel várta első gyermeke jövetelét. Úgy beszélte meg Évikével, hogy most egy időre szünetelteti jelenlétét a közös vállalkozásban. Ma leszállítják az utolsó közösen kötött pulóvereket, és semmi mással nem foglalkozik, csak a gyermek várásával. Indulás előtt haza kanyarodtak apjukhoz elköszönni, hogy hármasban - Évike kisfiával - elinduljanak. Vidáman és jókedvűen integettek ki az autó ablakán, mielőtt kikanyarodtak a főútra. Miksa csupán annyit látott, hogy egy óriási teherautó is abban a pillanatban ér a kanyarba, amikor ők. Már csak egy hatalmas csattanás hangja ért el hozzá, és tudta, érezte, hogy nincs az az apai szeretet, amely az ő lányait még egyszer életre kelthetné.

Jutkához valami szokatlan, valami félelmetes hang szűrődött ki a konyhába. Még a kezét sem volt módja megtörölni, amikor a hang elért hozzá, mert a lelke megérezte, hogy Miksával valami nagy baj lehet. A férfi összegörnyedve, kezét gyomrára szorítva fetrengett a heverőjén. Torkából soha nem ismert riasztó hangok préselődtek ki, szeme meredten tapadt egy pontra, amely csak az ő számára nyújtott látnivalót. Jutka érezte, hogy róla tudomást sem vesz, de soha nem szorult ennél nagyobb és gyorsabb segítségre.

Vágtatott át a telefonnal rendelkező Szerencsésékhez, hogy mielőbb segítséget hívhasson. Áront éppen otthon találta, aki azonnal értesítette a mentőket, és velük egy időben Kárpáti Vincét is. Marika a felesége pedig futott Jutkával vissza a beteghez. Szinte egy időben érkezett mindenki. Alig vesztegették az időt, már emelték is át a Miksát a hordágyra, és szirénázva suhantak vele a kórház felé. Vince ült be mellé, Szerencsés Áron pedig Jutkát repítette utánuk a saját kocsijával.

Az ember mindent átvészel. Lám, még ezt a szörnyű infarktust is kiheverte. Igaz, hogy lassan ment, hogy sokáig tartott a lábadozás, de végül csak hazaért. Megviselten és legyengülve, de itthon van. Pedig nem akart élni. A kórházban fekve rádöbbent, milyen egészségtelen dolgot művelt magával, és mekkora kegyetlenséggel bánt el Jutkával. Ez még akkor is igaz, ha asszony nem vett észre semmit az egészből. Elég, ha ő tudatában van annak, hogyan közösítette ki a magánéletéből, és hogyan fosztotta meg attól az intim szférától, amit nyújthatott volna neki a szép kis saját játékai helyett. Nagyon határozottan tisztában volt vele, hogy az ő lányai nem halhattak meg autó balesetben, mert már régen nem élnek szegények. S, hogy csupán az ő önző beteges képzelete teremtette őket ujjá.

 Miközben tudta, hogy mindaz, amit művel már az elmebetegség határán mozog. De azzal is tisztában volt, hogy annyi örömet, és ez által annyi energiát biztosított neki ez a másik élet, amely nélkül nem tudta volna túlélni a valóságot. És miközben ott a kórházi ágyon elhatározta, hogy nem akar tovább élni sem az egyik, sem a másik világban, felhívta telefonon Miki, aki vele együtt siratta húgait, és könyörgött, hogy legalább érte, az ő kedvéért akarjon meggyógyulni.

Így kezdte elölről ezt a gyilkos, önmaga által is megvetett játékot, mert közben érezte, hogy ez számára egyetlen módja a továbbélésnek.

Most tehát újra itthon van a régi ágyán, Jutka pedig kiöltözve, kisminkelve, de főleg megnyugodva kering körülötte. Jönnek a rokonok, a felnőtt gyerekek a gyerekeikkel, sőt, a gyerekek már egyedül is, és annyi valódi szeretet lengi körül, hogy ismét szép az élet. Szívet andalító zenét hallgat a régi lemezekről, a TV olyan amilyen, de műsorokat sugároz, s a könyvek ismét barátokká szelídülnek. Vince és Erna naponta megjelenik a szokott időben, Szerencséséktől pedig naponta betekint valaki egy röpke pillanatra.

                                                                                 *

Hamarosan lesz a Holocaust megemlékezés, amikor a Kiskecelről elszármazott zsidók maradékai mind hazajönnek a világ végéről is. Aki még él, aki mozogni tud, mind itt tolong annál a falnál, amelyen elvesztett hozzátartozóik nevét védi az emlékezet. Ilyenkor összebújnak, mert elsiratni csak együtt lehet. Miként emlékezni is.

 Jutka már lázas készülődésben éli napjait, mert ezen alkalmakkal mindenki, aki megfordul a városban, megjelenik az ő házukban is. Szép és keserű találkozások ezek. Ilyenkor fel- elevenednek a régi emlékek, a fiatalság, de főleg a közösen megélt lágerélet eseményei. A régiekről, az elhurcoltakról most véletlenül sem beszélnek, csak örülnek egymásnak. Az, fel sem tűnik nekik, hogy a busztól a temetőbe, és vissza mindenkit Ladányi János fuvaroz diszkrét fuvardíjért. Valutában.

A világ más részén élők örömmel nyugtázzák, hogy fejlődik az ország, és, hogy nyugalom van az itt élők körében. Hogy megindult végre egy egészséges mozgás, mely által, ha ritkán is, ha kevés pénzzel, de elindulhat a magyar ember is a nyugati országok felfedezésére. Azt minden alkalommal jókat röhögve veszik tudomásul, hogy itt a választások idején mindenki arra az egyetlen Pártra voksol, amely már egy lassan-lassan enyhülő diktatúrával uralkodik mindenek felett. Így választ a lakosság egyből - egyet.

Arról viszont nincs tudomásuk, mert még alig észrevehető, hogy annak a Pártnak a falán már sok-sok hajszálrepedés keletkezett, s azon észrevétlenül beszivárgott egy új szándék, a változást sürgető jobbító akarat. Kibontakozóban van egy eddig ismeretlen csendes mozgolódás, amely a változtatást, az átalakítást tűzte zászlajára. A modernebb gondolkozásúak új gazdasági mechanizmust kívánnak létrehozni, amely hasonlít valami módon a nyugati világéhoz, s amelyet az észrevétlenül gyengülő Szovjetunió nem vett észre, vagy már nem képes letiporni. Kísérlet ez még csupán, lassú előrenyomulás, mert a konzervatív szárny állandóan meg akarja akadályozni a változásokat, de már az is nagyszerű, hogy valami visszafordíthatatlanul elkezdődött.

 Miksa csendesen szemlélődik, élvezi az élet apró morzsáit, noha van valami zavaró tényező az életében. Valami megváltozott Jutka körül. Úgy érzékeli, hogy a haja most is lángol a fodrász segítségével, de újsághoz, könyvhöz nem nyúl, viszont a festék egyre vastagabban és egyre elnagyoltabban kerül arcára, szájára.

Nem panaszkodik, de hosszas faggatózásra kiderül, hogy már alig lát. Hályog keletkezett mindkét szemén, és azonnali operáció szükséges. Hiúság, vagy félelem? Soha nem beszélt róla.

A műtétet Budapesten a legjobb orvos végezte, és most igazán szerencse, hogy Ladányi Jánosék fővárosi lakosok lettek nemrég. Miként az is, hogy Józsa is és János is olyan hallatlan szeretettel és gondoskodással sündörgött körülötte, hogy Jutka észre se vette Miksa hiányát. Szinte fel sem tűnt neki, hogy nem jött fel hozzá látogatóba. Azaz, mert el volt látva, természetesnek tartotta, hogy nyolcvan év után már nem utazik az ember, ha, nem muszáj. Szerencsésék viszont észrevették, és felajánlották szolgálatukat, hogy menjenek együtt Pestre. Annál is inkább, mert ők is látni akarták Jutka nénit!!.

Csodálatosan sikerült a műtét, hamarosan haza térhetett a beteg, s az orvos csak azt kötötte a lelkére, ne emeljen nagyobb terheket, és a világért se sírjon. Miért is sírt volna? Naphosszat pihengetett a teraszon, fogadta a látogatókat, és természetesnek tartotta, hogy délutánonként Miksa is leheveredett a belső helyiségben. Senki sem tudta, hogy egy ilyen alkalommal, amikor ismét betévedt belső magánéletébe, hogy találkozzon imádott fiával, az éter hullámain csak síró menyével sikerült felvennie a telefonkapcsolatot. Ekkor közölte vele az asszony, hogy Miki autóbalesetet szenvedett. S azt is, hogy nem élte túl.    

                                              Nincs tovább

Jutka úgy el volt foglalva saját magával és a látogatóival, hogy nem vette észre férjén a változást. Sem azt, hogy nem eszik, sem azt, hogy elnémult. Azt sem, hogy a maga részéről befejezte az életet. Így aztán nem is vigyázhatott rá jobban a szokottnál. Néhány nappal hazajövetele után, egyik ebéd utáni pihenőjük alkalmával bekopogott Szerencsésné Marika, hogy meglepje Miksa bácsit egy kis ínyencséggel. Jutka beküldte a szomszéd szobába, hogy adja át neki személyesen. Az asszonyka sikoltozva rohant haza a férjéért, mert amit látott az önmagáért beszélt. Miksa néhány perccel az ő érkezése előtt elővette azt a zsineget, amelyet napok óta magánál hordott. És eredményesen használta.

Jutka még soha életében nem volt egyedül. Beleszületett egy népes családba, egyetlen nagycsaládnak tűnő utcába, számára egész életében természetes volt a közösségi lét. A lágerból csonkán hazaérve fivéreivel költözött össze. Előtte évekig a Bartus család fonta úgy körül, mint egy kellemes folyondár. Miksával töltött éveiben sem maradt magára soha, egyetlen éjszakára sem. Hiszen, ha párja dolgait intézni Pestre járt is, aludni mindig hazatért. De akkor is nappal minden pillanatban tudta, érezte maga mögött, miként azt is, hogy gondolatban vele van. És a kettősük sem szorítkozott soha csak magukra, hiszen azért szervezte maga köré ösztönösen a mindkét házból való rokonokat, barátokat, mert szüksége volt rá, hogy sokan vegyék körül.

 Most itt maradt egymagában, és olyan üresnek érezte az életét, mintha az egy kongó cserépfazék lenne. Megdermedt a csendtől, mely körülötte, benne keletkezett. Nem érezte a napfény melengető simogatását, és a szellő lelket üdítő hatását sem. Nem látott fényeket, nem léteztek számára színek. Az ízek is elhagyták.

Döbbent lélekkel tengett-lengett akkor is, ha egyedül volt, akkor is, ha a népes család bármely tagja beült hozzá, hogy magányát oldja kissé. Értetlenül figyelte mindenki, hogy amit korábban soha sem tapasztaltak nála, most, ebben a szokatlan helyzetben szinte minden ékszerét magára aggatta. Úgy viselte magán a vastag, nehéz arany díszeket, mintha védelmet nyújtó pajzsnak tekintette volna valamennyit.

Ült szigorúan, kihúzott derékkal, távolba meredve egy fekete hollóhoz hasonlóan, és az volt minden gondolata, csak az, járt a fejében, amit mellesleg ki is mondott, hogy Kárpáti Miksa kicselezte őt. Megfosztotta attól, amely neki, mint házastársnak kijárt, a kötelességétől. Mert ő arra tett szent fogadalmat, hogy sem örömében, sem bánatában nem hagyja magára, de ápolja, ha eljön a végórája. Úgy érezte, Miksa megszégyenítette, megalázta. Nem volt módja teljesíteni azt a feladatát, amelyet normális körülmények között, mint jó házastársnak meg kell tennie. S ettől a saját ura fosztotta meg. Mint egy rossz asszonytól, megszökött előle. 

Úgy szenvedett, mint egy megcsalt feleség, aki mellett szeretőt tartott magának a társa, s meg is szökött vele. Sírni nem mert, mert félt, hogy elveszti a látását is. De belülről rázta a zokogás. Siratta az egész megtépázott életét. Ezt is Miksa ellene elkövetett bűneként tudta be. Az ő embere nagyon jól tisztában volt azzal, hogy neki nem szabad sírnia, mégsem óvta még a szemét se. Még azt is megakadályozta, hogy tiszta szívből elsirathassa. Még a szép búcsúzástól is megfosztotta. Mert búcsúzni sem akart.

 Visszalopta tőle még a saját szép érzéseit is. Lassan rádöbbent, hogy Kárpáti Miksa nem is szerette őt. Csak jobb híján megtűrte maga mellett. Ezért dobta el a végén, mint egy megunt rongyot. Bartus Erik ezt soha nem tette volna meg vele! Erik igazán, és mindenkinél jobban szerette őt. Vállalta érte még az életet is. Azt az életet, amelytől akkor már jobban rettegett, mint a haláltól.

Ezekben a napokban tudatosult benne, hogy ő most vezekel valamiért. Sok mindenért. Neki soha nem lett volna szabad férjhez mennie Kárpáti Miksához. Máshoz sem, mert az a szerencse, melyből ő megalkotta a szerelmet, amely úgy érkezett az életébe Erikkel, mint valami álom, nem tűrte el, hogy felcserélje egy másikra. Ezért bűnhődik most. Mert arra már ráérzett, hogy Miksa sem tudott soha többé boldog lenni senki mellett. Mellette sem.

Hiába hitette el magával, hogy majd ő elfelejtteti a veszteségeit, hogy olyan környezetet teremt számára, amely mindenért kárpótolja. Micsoda naiv álom! Hát ő el tudta felejteni Eriket? Amin ők átmentek, azt túl lehet élni, de kiheverni lehetetlen. És most már mindörökre egyedül van. Ezen túl nincs más dolga, mint úgy vigyázni magára, hogy sokáig és kényelmesen éljen - egyedül. Kész, vége mindennek. Soha többé nem történik vele más, mint hogy él.

        A Kárpáti család minden tagja különös szeretettel és figyelemmel vette most körül. Különösen a helyben lakó Vince és Erna halmozta el a korábbinál is nagyobb gondoskodásával. Ladányi Jánosék pedig, noha Pesten éltek már ekkor, gyakran megjelentek a városban. Nem utolsó sorban itt laktak a szomszédban Szerencsésék, akik úgy szerették őt, mint egy vérbeli nagymamát. Az mindenesetre mindenkinek feltűnt, hogy Jutka valami különös, megmagyarázhatatlan változáson ment át.

Anyagi gondjai nem voltak, eddigi életén nem kellett változtatnia. Reggelente, a korábbiakhoz hasonlóan elegánsan felöltözött, gondosan sminkelt, és egyre több ékszert vett magára azokból, melyeket első férjétől kapott. Végig sem gondolta, mi történik benne, de észrevétlenül újra Bartusné lett belőle. Úgy élt, úgy mozgott, mintha Bartus Erik özvegye lett volna. Nem tudatosult ez benne, viszont ösztönösen megkönnyítette vele életét.

Különös öntudatot kölcsönzött neki ez a változás. És hatalmas megkönnyebbülést. Kárpáti Miksa fotója a főhelyen állt a komódon, és soha nem hiányzott a mellé helyezett vázából a virág. De a temetőben a Bartus család sírját látogatta meg először Jutka, és az áldozatoknak állított emlékműnél Bartus Erik neve alá helyezte el előbb a virágait. Lelkében megszűnt Kárpáti Miksa özvegye lenni.

Soha nem volt egyedül. Vagy barátokat fogadott, - erre való szervezőkészsége most sem hagyta cserben, - vagy járta a várost. Ment. Fodrászhoz, Ernához, ismerősökhöz, bevásárolni, nézelődni. Jelenség volt Kiskecel utcáin. Apró, elegáns, választékosan öltözött öreg hölgy, kihúzott derékkal, szapora léptekkel, hol itt tűnt fel, hol ott. Fájdalmára Szerén korábban Pestre költözött, még Süveges doktor halála után. Közös lakást vásároltak Annáékkal, s ott vállalt olyan munkát, amely elterelte figyelmét fájdalmas veszteségéről. De a temető sűrűn hazahúzta, ilyenkor ismét átélték a régi barátság kellemes együttléteit. Meg leveleztek is. És örökké és minden pillanatban várta haza bátyját, aki közben szintén megözvegyült. A várakozás állandó programmá vált életében. Minden év szeptemberétől elkezdte várni jövő augusztusban érkező testvérét, aki egy teljes hónapot töltött vele minden esztendőben, s aki ugyanúgy vágyott ezekre az együttlétekre, mint testvérhúga.

A későbbiekben ez volt az, az időszaka az esztendőnek, amikor teljes értékű életet élt. Ilyenkor minden nap főzött. Finomabbnál finomabb ételekkel kedveskedett testvérének, aki horgászni járt, régi barátokkal találkozott, nagyokat pihent, és ami egyre inkább előtérbe került, ő finanszírozta ez idő alatt a háztartás kiadásait. Sőt. Megvásárolta azokat a tartós fogyasztási cikkeket, amelyeket az asszony már nem engedhetett meg magának.

Mert a világ észrevétlenül változott, s az ország gazdasági helyzete egyre előnytelenebbül alakult. Egyszer csak azt vette észre, hogy félteni kell azt az összeget, melyről Miksa még jogosan úgy ítélte meg, kitart élete végéig. Az egyre növekvő árak, s a csökkenő kamatok kiszámíthatatlanná tették a jövőt.

Nem lett volna gond, ha Jutka eladhatta volna a hatalmas házat, amelyben már egyébként is gyűlölt élni. Komfortosabb, kisebb lakásra vágyott, maga választotta bútorokra, amelyben semmi nem emlékezteti élete nagy kudarcára. De a változó világban ezt, már nem engedhette meg magának. Testvére ugyan biztatta, hogy bármi történik vele, anyagi gondjai soha nem lesznek, de ezt nem szerette volna megélni.

Első megrendülése a fizikumával kapcsolatban akkor érte, amikor meg kellett válnia egy zápfogától. Eddig még a nátha is elkerülte, s ezt a veszteséget tragédiaként élte meg. Ekkor, bármily nevetséges, de szinte kicsúszott a talaj a lába alól. Ettől az időtől kezdve törődni kezdett az egészségével. Rendszeresen ellenőriztette magát. Minden héten jött hozzá egy fiatal orvos. Mindig csütörtökön, és mindig fél négykor. Ez volt az ő napja. A nagy napja. Szinte fetisizálta ezt a napot. Ilyenkor nem fogadott senkit.

Ezt az időt mindenkivel tiszteletben tarttatta. Erre az alkalomra mindig különösen készült. Még gondosabban csinosította magát, még több ékszert tett magára, még szebben terített. És mindig kiderült, hogy a vérnyomása rendben van, a cukorszintje normális, s hogy a szíve remekül viselkedik.

Szüksége volt ezekre a biztonsági intézkedésekre, miként arra is, hogy hálájával magához kösse orvosát. Tudni, érezni akarta, hogy azon a napon, abban az órában kizárólag övé ez a csodálatos ember, s hogy mindenkor csak jókat mond neki. Ladányi Jánosné, az égszínkék szemű Józsa meg is jegyezte többször nem kevés iróniával:

- Úgy látszik, ez a Jutka szerelmes lett az orvosába. Lassan kiürül a lakás, mert minden dísztárgy a doktor úrhoz vándorol.

A világgal is sokat nyűglődött. Kezdte nem érteni. A történések már nem érdekelték úgy, mint régen. Kizárólag az őt érintő dolgokra koncentrált. A lelkeket felemelő, földre sújtó rendszerváltásból, sem jutott el a tudatához más, csupán annyi, hogy megkapta a kárpótlásokat. Ez határtalan nyugalommal töltötte el a jövőt illetően. Megválhatott a már gyűlölt háztól, és egy új, - ráadásul a régivel szemben épült-lakótömbben vásárolt csinos kényelmes lakrészt magának. A házat Szerencsésék vásárolták meg tőle, és azonnal át is alakították.

Valahányszor lenézett a régi, már szinte felismerhetetlenül átalakult, megszépült épületre, végtelen elégedettség töltötte el, s szinte csendes gúnnyal nézett le rá. Mintha azt mondta volna magában: Végre kiléptem belőled, kivetettelek a nyakamból. Ugyanakkor különös megnyugvással nézett körül csinos új otthonán. Érezte, hogy most van otthon valójában.

Innen járt roppant választékos öltözetben, feszes derékkal alkalmanként Vincéékhez, akik minden ünnepnapot megosztottak vele. A vasárnapokat változatlanul neki szentelték, de a nagy ünnepeken őt vitték be a családba. S amikor az egyetlen Kárpáti fiú megnősült és gyerekek születtek, az ünnepek a fiatalok otthonában folytatódtak. Biztonság, nyugalom, szeretet vette körül.

 Már közel járt kilencvenedik évéhez, amikor Kárpáti Vincéről kiderült, hogy hamarosan kilép közülük. Kedvességét, emberségét, szépséges humorát átviszi egy másik dimenzióba, ahova egyelőre egyedül indul útnak. Erna kétségbeesett küzdelmet vívott a kórral, és az idővel, de vesztésre állt. Jutka minden pillanatát velük töltötte, mindenben rendelkezésükre állt, de tapintatosan félrehúzódott, ha egy árva pillanatra is fölöslegesnek érezte magát. És közben félt. Mit félt? Rettegett. Hiszen Vince fiatalabb volt nála, mégis útra kelt! Korábban már Balázs, az öccse is átmentette lelkét egy másik világba. És most elmegy Vince is, ez a drága fiú!

Nem a haláltól félt Jutka. Dehogy! Az most eszébe sem jutott. De igenis félt az egyedül maradástól. A kiszolgáltatottságtól. Korosztályából már mindenki eltűnt észrevétlenül, de ezt fel sem fogta. Hiszen neki itt volt a család. Vince példáján okulva viszont elbizonytalanodott. Most szembesült először azzal a ténnyel, hogy ha elfogy az ereje, mellette nem áll senki. Neki minden mosolyt, minden törődést, minden odafigyelést sokszorosan meg kell hálálnia! Mert ő, a továbbiakban, kiszolgáltatott. Neki nem lehet többé véleménye, ő csak bólogathat és igenelhet, ha nem akarja azokat elveszíteni, akikre neki van, lesz szüksége.

                                                                             *

Látta Erna sorsán mire számíthat. A fiatalok dolgoztak, hajtottak a pénzért, mert a sok is mindig kevésnek bizonyult, s nem volt sem idejük, sem hajlandóságuk Erna sirámait hallgatni. Ezért-e vagy másért, három-négy hónappal Vince halála után Erna nem akart tovább élni. Egyszerűen nem engedte magát meggyógyítani egy viszonylag banális betegségből. Meg akart halni.

Minek szépíteni, amit nem lehet? A legnagyobb űrt Jutka életében hagyta Erna. Kilencven évesen itt maradt gyermek, férj, közvetlen rokon nélkül. Bizony nagyon megszenvedte a veszteséget! Ereje is elhagyogatta lassan, utcára ritkán vágyott. Pénze volt, szerencsére meg tudott fizetni egy mindenest, egy igazán becsületes, jóravaló embert, aki naponta felkereste, mindent megvásárolt, mindent elintézett, amire szükség volt. Jött a fodrász, jött az orvos, és jöttek Szerencsésék. Önzetlenül, barátságból.

Körülvették szeretettel, gondoskodással. Gondozásra még nem volt szüksége, de a szeretet kincset ért már. Jutka még kulcsot is adott nekik, hogy bármikor felkereshessék. Ha valaki, ő értékelni tudta a figyelmességnek még a morzsáit is. Rokonául fogadta őket. Mindenki másként szerez biztonságot.

Kárpáti Milán felesége, - becsületére legyen mondva -, minden vasárnap úgy főzött, hogy abból Jutka ki nem maradhatott. Vagy az ebédet küldte el valamelyik gyerekével, vagy az autót Jutkáért. És a nagy ünnepeket továbbra is náluk, együtt töltötték. Úgy látták el, mintha a bizonytalan lelki ismeretüket akarták volna kiegyenlíteni nála. Mindazt a gondoskodást megadták neki, ami után Erna sóvárgott. Lehetséges, hogy az örökség is eszükbe jutott? Miért ne? Emberek vagyunk.

                                            Végakarat

Volt egy pillanat, amikor Jutka ráeszmélt, hogy az élet véges. Még akkor is, ha az, az övé. És ő, aki soha senkinek nem adott semmit jó tanácson és szíves vendéglátáson kívül, elkezdett gondolkodni a végrendeletén. A számítás, az önző gondolkodás most is első helyen állt a fontolgatásban. Kire számíthat? Ki mit tett érte eddig?

De most, ebben az esetben először fordult elő a határozott, önző Jutkával, hogy saját akaratát külső érzelmi befolyásoltság határozta meg. A céltudatos Ladányiékról elmondható a szlogen, hogy ismét jókor voltak jó helyen. Mert igaz, ami igaz, az utóbbi időben egyre több időt töltöttek vele.

Már ők is nyugdíjasan, de jól bíróan minden dolgában megpróbáltak mellette állni. Szinte látványosan. Az asszony tevőlegesen, János tanácsaival, egyéb szolgálataival. Józsa különben is fáradhatatlan ember volt, és soha nem sajnálta magát, ha valamit el kellett végeznie. Most ráadásul ismét felülkerekedett rajta szerzési ösztöne. Mindketten hajráztak. Kiújult a nagy közös szerelem, a szerzés vágya. Ez volt a nagy nekilódulás.

Tisztában voltak vele, hogy Jutka a Kárpáti örökség tulajdonosa, Kárpáti Miksa javaiból tudta életnívóját nem akármilyen színvonalon az utolsó pillanatig biztosítani. De arra is ráéreztek, hogy szíve jó ideje a Bartusokhoz húz. Ezt kellett kihasználni. Úgy irányították észrevétlenül döntésében, hogy ők, vagy az ő fiuk legyen a legtöbb dolog örököse. János egyébként is értett Jutka nyelvén, szinte olvasta gondolatait, s mindig időben végszavazott.

Jutka már korábban elhatározta, sőt hangoztatta is, hogy mindenkinek hagy valamit emlékül, aki jelentett valamit az életében. Annyi borítékot címezett meg, ahány személynek emléket óhajtott adni. Mindenikbe tett egyet-egyet ékszereiből. A lakást négyen öröklik, úgy döntött. Szerencséséké lesz a negyede. Ők mellette álltak minden gondjában, minden keservében. Nem számít, hogy nem rokonok. Semmi nem számít, csak az érzelem.

 Milánék szintén kapnak belőle egy negyedet. Nem többet, mert Ladányiék fia közelebb állt hozzá még akkor is, ha semmit nem tett érte. De benne Bartus vér csörgedez! És ő akkor volt életében legboldogabb, mikor ezt a nevet viselte. Amit Erna és Vince kapott volna tőle, az az Erna húgáé lett. Ezt nem tudta magának sem megmagyarázni, miért teszi. Tulajdonképpen nem is kötötte semmi Klárihoz. Miért nem gondol inkább Milánékra? Titokban, némán, neheztelt ezekre a fiatalokra. Meg is mondta egyszer valakinek egy gyenge pillanatában: Ha fele annyit törődtek volna az anyjukkal, mint velem, Erna még ma is élne. Nyilván ezért volt a döntése ilyen kemény.

Az értékpapírjait természetesen Ladányi Jánosra testálta. Akkor is rá hagyta volna, ha nem sündörgött volna ennyit körülötte mostanában. Kár volt annyit fáradnia. Neki elévülhetetlen érdemekei voltak. Bartus unoka volt. Őt Bartusnéként hurcolták el, az elszenvedett sérelmekért és veszteségekért kapta mindazt, ami értékpapírban van. Ez csak Bartus örökség lehet!

Megnyugodott, amikor a végrendelet megszületett. Mindent elintézett. Sanyi bátyjának eddig sem volt szüksége semmire, gyermekei pedig annyira jó módúak, hogy azoknak nem jelent ez a kis örökség semmit. Itt pedig senki nem tudja, mit rejt a végső döntés. Majd, ha ő elmegy, lesz, aki csodálkozik, lesz, aki neheztel, de neki ez már akkor nem számít. Az ő lelke rendben van.

Egy esztendő sem telt el az örökösök megnevezése óta, s már itt áll körülötte mindenki, akinek még jelentett valamit. Olyan szerényen húzódik meg a kis csipkés takaró alatt, amely szerénység életében soha nem volt rá jellemző. És nem is sejti, hogy máris eltűntek a névre szóló borítékok tartalmukkal együtt, imádott otthonából. Mert valakik feltörték a lakást. Mi az, hogy feltörték! Loptak! Mindent elloptak, ami borítékolva volt. A tolvajok, bárkik voltak is, nem tartották tiszteletben Barta Judit végakaratát. Hogy melyik örökös agyában született meg ez az ötlet, amit jó érzésű emberek hullagyalázásként aposztrofálnak, nem tudható. Mindegy is. De élni kell vele, s ez nem egyszerű, mert ha ismerős neki ez az érzés; szégyen.

 Mert a feltört lakást nem látta senki. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy az „elkövető” kizárólag azt tulajdonította el, ami nem az örökösöknek volt címkézve. Az viszontnevetséges, hogy az örökösök máris sértődöttek, még ha nem is mutatják ki egymás előtt. Szerencsés Áron ugyanis, aki a legkülönb közöttük, kifejezetten megalázottan állt a koporsó mellett. Mert Kárpáti Milán ízetlen modorban vette el tőle a lakáskulcsokat, melyek Julka megtisztelő bizalmát jelentették számára. 

- Hoci a kulcsot! S ezt úgy tette, olyan közönségesen, és sajnos olyan természetességgel, amelyért Szerencsés szégyenkezett őhelyette. 

 Ugyanakkor ő maga azt sérelmezi, hogy a „gyásztól megtört Ladányi” már a bizonyosság órájában határozott hangon utasította, hogy az ő saját tulajdonát képező értékpapírokat vegye magához, és őrizze otthonában addig, míg személyesen át nem veheti.  

Amit senki nem tud a jelenlévők között, ezek után nem meglepő. Ezen a temetési napon az őszinte tisztelők, az érdek nélkül szeretők állnak csupán megrendülten az urna körül. A többi színház. A nem öröklők lelke tiszta, és igaz szeretettel köszönnek el attól a jelenségtől, akit valaha úgy hívtak: Sánta Judit

Kezdtem 2002-02-07

Befejeztem 2004-01-18

                           Örömóda

Miután nem volt tovább alkalmazottja a család ékszerüzletének, nem kellett tovább rejtőzködniük. Most következett el az a pillanat, amikor a férfi megismételte a hónapokkal ezelőtt feltett kérdést. És Sánta Judit boldogan mondott igent. Meg volt róla győződve, hogy nincs nála szerencsésebb lány széles e világon.

Szülővárosába már Bartus Erikné érkezett haza. Itt Pesten tartották meg a nagyon egyszerű, nagyon elegáns esküvőt. Mindkét család felutazott ez alkalomra a fővárosba. Otthon senki nem tudott a készülő eseményről, csak a Schwartz lányoknak írta meg Judit, nagy-nagy titoktartást kérve. Ezt a megkésett levelet is Abbáziából, a nászutjáról küldte már, elnézésért esdekelve. Érezte a helyzet fonákságát, ezért sűrű mentegetőzések kíséretében azzal magyarázta eddigi titkolózását, hogy levélben nem indokolható helyzet kényszerítette hallgatásra.

Elegánsan, sugárzó boldogan érkezett meg a kisvárosba. És ezzel a nappal elkezdődött egy örömregény, mely úgy tűnt, soha nem fog véget érni. Mire hazaértek, a Bartus szülők házat vásároltak számukra Kiskecel központi helyén, amelynek minden berendezési tárgya Erik ízlését dicsérte. Judit boldogan engedte át férjének a berendezés gondját, ösztönösen érezve, hogy az ő eddigi élete nagyobb garancia a szép otthon kialakításához. És igaza volt. Ízlés, szépség, kényelem, és harmónia uralkodott otthonában. Mindaz, amit pénzzel, ízléssel a kor színvonalán elő lehetett teremteni, jelen volt életükben.

Jómód, elegancia, kényelem, szerelem. Kell-e ennél több? Jutka tobzódott a boldogságban. Szülei, barátai örömmel fogadták, férje családja elfogadta magáénak. Társadalmi életüket is maga a szűk család alkotta, mely a rokonokat beszámítva nem is volt olyan szűk. A Bartus család meglehetősen kiterjedt volt, noha nem Kiskecelen éltek. Itt a város környékén folytattak gazdag üzleti tevékenységet.

Mindenki segítette a másikat, bár a pénz, mint beszédtéma nem létezett a családban. Az a férfiak külön területe volt. Erik nővére – Ladányi Samuné – gyönyörű asszony, a környék legnagyobb fatelepének tulajdonosához ment feleségül tizenhárom évvel korábban. Két ragyogó fiuk volt. A kisebbik néhány hónapos, az öregebb tizenkét éves. Magda nagyon megszerette sógornőjét, aki örült Erik választásának. Hetenként összejöttek a szülői házban, mert Magdáék az ünnepet Kiskecelen élték meg családi körben. Judit nagy szeretettel közeledett a két gyermekhez is, alig várva, hogy ő is magához ölelhessen egyet. Az apró Ladányi Bence még egyik karból a másikba repdesve élvezte a neki kijáró szeretetet, Jánoska már visszafogottabb, komolyabb fiúcska volt. Minden érdekelte, ami körülötte történt, különösen a férfiak beszélgetései kötötték le.

Néma résztvevőként állandóan ott álldogált közöttük, és csendben tette magáévá a hallottakat.

Jutka a további életet, folyamatos ünnepként élte meg. Ha haza látogatott a szüleihez, ha összejött barátnőivel ünnepelt. Ha otthon volt a kisvárosban, ha bel, vagy külföldön járt a férjével. Saját számára is felfoghatatlan volt ez az örömóda, ami dalolt a lelkében. Annál is inkább, mert azt is csodaként élte meg, hogy szerelmes volt a férjébe. Szerelmes viszonyba került a gazdagsággal, s igaz szerelmet élt át a gazdagságban.

Ha anyához ment, mindig kedveskedett neki valamivel, vitt neki egy kis süteményt, vagy valami más csemegét, amit otthon készített. Nagyobb alkalmakra, mint egy-egy születésnap, ruhaanyaggal, vagy más öltözködéshez szükséges dologgal lepte meg. Apával is hasonlóan bánt. A testvéreivel nem volt ennyire sem adakozó. Mind családos volt már, nem győzte volna a nagy létszámot ellátni figyelmességgel. Azt különben alaposan elsajátította a tanuló években, hogy a vagyont lassan lehet összegyűjteni, de hamar szétforgácsolódik, ha nem vigyázzuk. Hát ő vigyázta. Egy kicsivel jobban is, mint kellett volna. Az viszont nagy büszkeséggel töltötte el, hogy az ő Erikje minden közös látogatásnál nagyon figyelmes és előzékeny volt a szüleivel. Soha nem említette még neki sem, de előre beszerzett valami kis meglepetést az ő szerettei számára minden alkalomra. Jutka ilyenkor kihúzta magát, és némán mosolygott magában.

 Arról azonban végképp nem volt tudomása, hogy férje még előtte is titkolva, rendszeresen támogatja Sánta Andort, az ő legöregebb fivérét. Ez a végtelenül visszafogott és szemérmes ember tudta azt, amire Jutka valóban nem figyelhetett fel, már koránál fogva sem, hogy Andor sérülten, több év hadi fogság után jött haza, és nem tudott már olyan keményen dolgozni, mint korábban. Meg nem is nagyon volt munka. A gyerekek viszont akkor is megéheznek, ha a szülő erőtlen. Erik senkivel sem közölte, hogy a nagy létszámú család az ő segítségével tartja fenn magát.

A barátnőihez többnyire egyedül járt el. Szüksége volt ezekre a finom kis beszélgetésekre. Ilyen bizalmas együttlétekhez nem igényelte férje kíséretét.  

Linával többnyire csak futólag, az utcán találkozott. Már két kisgyerekkel megterhelve rohangált az üzlet és a ház között. Gyorsan jöttek a gyerekek egymás után, közben egy akkoriban hatalmas ház építésébe is bele fogtak. Örömmel vállalták az ezzel járó terheket, nem is esett nehezükre a sok elfoglaltság, de a munka meg is fosztotta őket minden idejüktől. Lina szép volt, boldog, és fáradt. A gyerekek tüneményesek. Nagyon örültek egymásnak, ha találkoztak, de idő nem maradt elmélyült összejövetelekre. Már az is jó volt, hogy tudtak egymásról.

Anna más volt. Mostanában mással nem is foglalkozott, csak az esküvői készületekkel. Egyre inkább tudatosodott benne, hogy elkerül Kiskecelről, de nem fájlalta, sőt alig várta már. Szerette Weisz Gyurit, már ismerte hozzátartozóit is, tudta, hogy jó sora lesz közöttük. Olyan nagy szeretettel készültek a fogadására, hogy egy vegyesboltot alakítottak ki nekik előre, mely biztosítani tudja számukra a szerény, de biztos megélhetést. Ő pedig boldogan készült a közös életre.

                                                 A történelem intézkedik

Szerénnel komplikáltabb volt a boldogságról tárgyalni. Változatlanul szerelmes volt Keresztély Károlyba, de házasságról szó sem lehetett közöttük. Miközben a kor erkölcsi elvárásainak óhajtottak megfelelni, éppen a kor történelmi eseményei és rendelkezései akadályozták őket elvárások betartásában.

 Ettől függetlenül ők foggal-körömmel ragaszkodtak egymáshoz. A két család már beletörődött a kapcsolatba, részint, mert látták, hogy nincs mit tenni, itt a szerelem az úr. Különben pedig Károly is őszinte tisztelettel közeledett a lány környezetéhez. Nyíltan beszélt velük komoly gondjairól. Elmondta, ha le is tudnák tenni a kauciót, amit természetesen nem tudnak, a Magyar Királyi Honvédség akkor sem egyezne bele ebbe a házasságba. Magyar katonatiszt nem vehet el zsidó lányt. Még ennél súlyosabb követelményt nem támasztottak egyelőre, de ismerve a numerus clausus létrejöttét, attól is tartani lehet. Ha bekövetkezne, amitől tart, nem lesz más megoldás, ki kell lépnie a hadsereg kötelékéből. Ezt most is megtehetné, de ez a tanult szakmája, máshoz nem ért, miből tarja el Szerént? Kérte, fogadják el ezt a kapcsolatot ilyennek amilyen, és fogadják el őt is. Mást nem tehet.  

         Ebből az egész nagy gondból a három fiatal teremtés kizárólag annyit érzékelt, hogy nagy baj az, ha zsidó lány más vallású fiúba szeret bele.

Erik viszont nagyon tisztán látta, hogy ezek a folyton módosuló és szigorodó törvények nem azért készülnek, hogy belépőt adjanak a nyugodt jövőbe. Ezért nagyon ügyelt, hogy felesége egyhamar ne szaporítsa Mózes népét. Bár Jutka őszintén vágyott az anyaságra, ő mindig arra hivatkozott, hogy olyan sok helyen nem jártak még, olyan sok mindent kell még látniuk, tapasztalniuk, hogy még nincs itt az ideje kisgyerekkel bíbelődni.

Így aztán Jutka a sógornője gyerekeit halmozta el szeretetével. És segített Szerénnek lakást keresni, mert az már biztos volt, hogy összeköltöznek esküvés nélkül. Úgy élnek majd, mintha birtokában volnának a szerelmet engedélyező papírnak, és nem törődnek mások véleményével. Szerén továbbra is bejár Süveges Ernő ügyvédi irodájába a titkárnői teendők elvégzésére. Hiszen Károlyt ide-oda vezényli a honvédség, távollétében pedig sokat lenne magányos komoly elfoglaltság nélkül. De, ha úgy alakul, hogy távolabbra helyezik a férfit, s ráadásul hosszabb időre, vele költözik ő is. Arra egyik sem gondolt, hogy a Magyar Királyi Honvédség bármely pillanatban beleszólhat az életükbe, ha megsokallják az udvarlást. Behívhatják a fiút katonának, és kiküldik a frontra, ha sokat dacolnak.

Most derült ki, hogy a kisváros melyben éltek, milyen szabad felfogású. Mindenki elfogadta, sőt, szinte jogosnak tartotta ezt a kapcsolatot. Volt hát néhány szép nyugodt éve ennek az emberpárnak is. Bár már gyülekeztek bizonyos viharfelhők az égen, azért még nem kellett komolyan venni a dolgokat. Noha egy Szálasi nevű alak 1935-ben megalakította a Nemzeti Akarat Pártját, 36-ban pedig a Magyar Nemzetiszocialista Pártot, de ezért akkor még három éves fegyházbüntetésben részesült. Még a nevét is kevesen jegyezték meg az időtájt. Csak később vált félelmessé. Most még olyan kormányrendelet született, amely megtiltotta a köztisztviselőknek a szélsőjobboldali nyilas pártokba való belépést. Igaz, hogy I. számú zsidótörvény ugyanebben az időben maximálta a zsidó foglalkozásúak létszámát egyes pályákon.

                                   A férfiakban nyüszít az aggodalom

Erik nem kevés nyugtalansággal szemlélte az eseményeket. Aggodalmát egyelőre nem osztotta meg még apjával sem, mert nem akarta felzaklatni, de a harminckilences módosítás után már meg kellett beszélniük a dolgokat. A II. Zsidótörvény már anyagilag is érintette a családot, mert őket is megfosztotta a „gazdasági térfoglalás”- lehetőségétől. A közéletben ugyan az ő családjukból nem vett részt senki, a tiltás tehát az ő családjukat nem érintette, de a gazdaságin már el kellett gondolkozni. Noha terjeszkedni ezidőtájt nem állt szándékukban, Erik most úgy érezte, inkább meg kell válniuk meglévő javaiktól, semhogy felhívják magukra a figyelmet. Hosszas vívódás után úgy döntött, beszélnie kell apával a gondjairól.

         Amikor ebéd után haza szaladt, és megemlítette, hogy szeretne kettesben beszélgetni egy kicsit. Idősebb Bartus elkomorult.

- Csak nincs közöttetek valami gond?

- Ó, apa, ezért nem kell aggódnod! Kettőnkkel minden rendben. Más jellegű gondjaim vannak. Majd eljövök beszélgetni, ha Jutka vendégeskedik, vagy szépítkezik. Nem kell erről az asszonyoknak tudnia.

Aztán amikor alkalmas időben bele kezdtek a beszélgetésbe, kiderült, hogy kár is volt titkolózni, mert apa ugyanazokkal a gondolatokkal küzd, mint ő. Sőt, nagyobbakkal. Amennyivel öregebb, nagyobb a rálátása a dolgokra. Csak ő is hallgatott eddig, mert nem akart riadalmat kelteni.

- Háború felé sodródunk fiam, attól félek. Láttad, hogy bánt el Lengyelországgal ez a Hitler? Csak nem gondolod, hogy minket kihagyna egy ilyen jó lehetőségből? Figyeld meg, hogy Magyarország is benne van a terveiben! Nem is lesz nehéz dolga. Fájdalom, sok itt a híve. És nézd meg, hogy úgy szaladgálnak ki hozzá egyesek, mintha a szomszédhoz mennének egy jó könyvért.

Nem az itt a kérdés, hogy eladjuk-e az üzletünket, - mert érzem, hogy ide akarsz kilyukadni. - Többről van itt szó. Ezeknek nem a vagyonunkra fáj a foguk. No, persze arra is! De amink van, azt elvehetik tőlünk bármely pillanatban egy újabb rendelettel. Ezeknek az a bajuk velünk, hogy vagyunk. Hogy élünk. Hogy mi vagyunk a túlélők. Legalábbis eddig. Nem lehetsz olyan naiv, hogy azt gondold, ha elrejted a javaidat, és meghúzod magad, akkor kikerülsz a látóterükből! Ugyan, ugyan! Ez már itt nem elég. Most pár évig adtak egy kis pihenőt, de benne van a levegőben, hogy kezdődik elölről a történelem.

- Nem gondolhatod komolyan apa! Amit mondasz, teljesen elképesztő! A civilizált világ nem tűrné ezt el!

- Bízzunk a civilizációban! Legalább is te. Minden esetre én szép lassan, észrevétlenül megválok az üzletektől. Nem csak a pestiektől, hanem mindenünktől! És nem azért, hogy meghúzzuk magunkat, mint az ürge a lyukban. Tudod, hogy még azt is kiöntik. Azt akarom, hogy tűnjünk el a világnak erről a részéről, amíg mód van rá! Nem meglapulni kell itt fiam, hanem lelépni! Ha már olyan szerencsések vagyunk, hogy összegyűjtöttünk egyet-mást, mentsük is meg magunknak. És vele magunkat. Svájcban a bankok nem szagolgatják a pénzt, és titkosan kezelik. Már az elmúlt évben mindennek utána néztem. Én anyátokkal előre megyek, és előkészítek nektek is mindent. A kiskeceli üzletet falból megtartjuk addig, amíg itt vagytok, de csak annyi ékszert hagyunk meg benne, ami a legszükségesebb a látszathoz.

Néma csend terpeszkedett el a sötétedő szobában. Eriknek minden porcikája, minden zsigere tiltakozott a hallottak ellen, ugyanakkor valahol mélyen érezte, hogy apának igaza van. Hallgatott tehát egy darabig, majd felugrott:

         - Most el kell mennem apa, de tudom, hogy erre a témára hamarosan vissza kell térnünk. Csak engedd, meg kérlek, hogy emésszem még ezeket a szörnyűségeket, amikkel megpakoltad a lelkem!

         Úgy megviselte az apával folytatott beszélgetés, hogy alig tudott Jutka előtt úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne körülötte. Udvariasan társalgott vele, de gondolatai messze jártak. Nem hitte ugyan, hogy annyira komolyan kellene vennie a hallottakat, mint apa érzi, de bizony észrevétlenül elmélyült benne a bizonytalanság.

Honnan apában ez az aránytalan félelem? Valóban rengeteg bántódás érte a zsidóságot a korai években, mindenki tud a pogromokról, az ősi gyűlöletről. De ez már egy újabb kor, más világ. Egy modern társadalomban nem képzelhetőek el a korábbi rémségek! Csak ne hoznák azokat a nyomorult zsidótörvényeket, s ne módosítanák folyamatosan! És ráadásul ezek a törvények egyre komorabbak! Ez önmagában véve megalázó. És egyre dermesztőbb. Mégsem tud azonosulni apa túlzott aggályaival. Meg nem is akar.

Ide született. Ezen a gyönyörű nyelven szólította meg először anyát. Itt érezte magáénak felnőve Petőfi, Arany, Ady költeményeit. Ebben a hazában szédült bele először a szerelembe. Itt győzte le a Zagyva ellenállását, amikor először sikeresen rásimult. Minden itt történt vele eddig, amire emlékezni érdemes. Ide tartozik. Magyar, mint mindenki más ebben a megszabdalt országban. Itt élnek a barátai, a rokonai. Mindenki, akit szeret, tisztel. A továbbiakban pedig igenis, elutasítja a félelmeket. Nem lehet örökké aggodalmak között élni. Ő itt akar maradni békében, és mások tiszteletében!

 Miközben már szűkölt benne a félelem, valami megmagyarázhatatlan módon hárított el magától mindent, ami a realitás, így az sem tudatosult benne, hogy ami pillanatnyilag létrejött, az a világháború előestéje.

Egyelőre ezt a témát kerülték mind a ketten, így Erik nem sejtette, hogy apa a fivérével, Endrével is beszélt már. Sőt, a vejével, Benővel is. Ez a szótlan ember amennyire hallgatott eddig, olyan eltökélt tudatossággal készült most a család áttelepítésére. Ám ezek a fiatal férfiak, ha lehetséges, még naivabbak voltak Eriknél is. Nem említették egymásnak sem apa döntését, de magukban külön-külön túlzásnak tartották, amire a családfő készül, és kérték, vegye komolyan fontolóra, nem ítélkezik-e nagyon keményen. Miközben ők sem tudtak teljesen megszabadulni azoktól a nehéz gondolatoktól, melyek akarva akaratlan kísértették őket.

                               A szerelem vakká tesz

Jutka még mindig a boldog tudatlanok életét élte. A család gondosan megkímélte az események megismerésétől, őt pedig elkerülték a kínos élmények. Az ő környezetéből még senki nem járt egyetemre, tehát nem tudhatott a létszámkorlátozásról, s azokról a rendszeres ütlegelésekről sem, melyeknek a szerencsésen bekerült zsidó fiatalok voltak kitéve a keresztény magyar fiatalok irgalmából. Abban a körben sem mozgott, ahol már megtapasztalták hitsorsosaik kiszorítását a munkából. Így eddig elkerülték azok a gondok, amellyel más családok már korábban kénytelenek voltak szembe nézni.

Pedig Jutka nem volt ostoba, egyszerűen olyan önző módon terpeszkedett el saját szerencséjének élvezetében, hogy kizárta a világot az életéből. Minden nap körbe simogatta szemével azokat a tárgyakat, amelyek kényelmesebbé tették az életét, vagy amelyekben gyönyörködött. Boldog extázisban kéjelgett annak a puha fészeknek az ölelésében, ahol minden szép és jó volt körülötte. Nem tudott eltelni a csoda bűvöletével, szerencséje nagyságával. És olyan nagy szerelemmel gondolt arra, aki neki mindezt biztosította, mintha egész korábbi életében erre a férfira áhítozott volna.

 Hálából saját készítésű, nagyszerű ételsorokkal kedveskedett férjének minden étkezésnél. Ünnepi terítékkel, ünnepi öltözékben. És amikor este levetette soha sem remélt fehérneműit, és magára öltötte a legszebb hálóinget, ami létezett az üzletekben, olyan odaadó szerelemmel bújt Erik mellé az ágyba, hogy a férje nyugodtan elfelejthette minden kínzó gondolatát rövid időre. Magától értetődő, hogy ebben a természetellenes kapcsolatban Erik a világért sem fosztotta meg őt gyermekes örömétől, s hallgatott gyötrő gondjairól.

Aztán 1941-ben Magyarország is csatlakozott a Jugoszlávia elleni német, olasz, bolgár támadáshoz. Erről már illett Jutkának is valamit tudnia, mint ahogyan tudott is, de azt remélte, a háború lezajlik határainkon kívül. Még a következő esztendőben bevezetett jegyrendszer sem ébresztette fel igazán, mivel a Bartus családnak mindenből hosszú időre biztosítva volt mindene. Bár ez már megingatta egy kissé. Mert anyáéknak még tudott adni az övéből, de a rokonainak már nem. Ez már zavaró volt, szembe kellett néznie a ténnyel, hogy körülötte emberek nélkülöznek.

                                       Szembesülés a valósággal

Aztán egyik nap hazaköltözött Anna teljesen letörve, mert Weisz Gyurit behívták munkaszolgálatra. Ő pedig nem vezetheti tovább a kis boltot, mely után annyira áhítozott. Mert zsidó. Meg kellett fizetnie egy keresztény kereskedőt, hogy vezesse sajátjaként az üzletet, sőt papírt is írtak róla, hogy átment a bolt annak a tulajdonába. Igaz, hogy ez csak névleges dolog, de ha nem akarja később visszaadni, akkor sincs mit tenni. Jutka háborgott, hüledezett, és nem tudta, hogy az ő ékszerüzletüket is a keresztény kereskedősegéd, - ahogyan mondták, a stróman - vezeti már. Miként arról sem volt tudomása, hogy Budapesten valóban eladták a férfiak az üzletet, s a pénz nagy részét svájci bankba utalták át. És még mennyi mindent nem tudott! Azt sem, hogy apósa hazamentette a megmaradt ékszereket, és Dr. Süveges Ernő segítségével, annak kertjében rejtették el egy éjszaka. Erik mindent elkövetett, hogy amíg lehet, megkímélje őt a fájdalmasan keserves hírektől. Közben szervezte szülei kiutazását Angliába.

De amikor tömegesen megérkeztek a behívók, s kiderült, hogy a zsidó férfiak másodrendű katonák, akkor megingott Jutka alatt a föld. Amikor már sógorait, testvéreit vitték munkaszolgálatra civil ruhában, megalázó módon, akkor már tudta, hogy a szerencse nem valami hitbizomány. Bár nekik még volt egy hajszálnyi előnyük a többiekhez viszonyítva, mert Erik éppen akkor kapott vakbélgyulladást, amikor behívták, így nem kellett elmennie, sőt valami véletlen adminisztrációs elírás következtében őt később sem vitték munkaszolgálatra. De a deportálást azért ő sem kerülhette el. A szüleit még sikerült kiutaztatni az országból, de ők mind itt maradtak. Mert ekkor már nem volt annyi pénz a földön sem, amely megmenthette az európai zsidókat attól a sorstól, amelyet Hitler eltervezett, s melyet hűséges végrehajtói később úgy aposztrofáltak, hogy parancsra cselekedtek.

De addig még rengeteg keserűséget, megalázó helyzetet kellett elszenvedniük.

Mire a deportálásra került a sor, Szerén is itthon volt, több mint egy éve. Keresztély Károlyt ugyanis kivezényelték egy kis boka csattogtató úri csetepatéra Oroszország ellen. El is nyelte valahol a nagy orosz síkság örökre az egész 2. Magyar Hadsereggel együtt, akik magyar tömegek voltak bár, de többnyire nem urak.

Igaz ugyan, hogy Szerénnek előbb-utóbb mindenképpen el kellett volna hagynia a férfit, hiszen az 1941-ben született XV. Törvénycikk, mely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, most kibővült a nemi közösülés büntetésével is. Tehát az együttéléssel mindenképpen veszélyeztette volna szerelme biztonságát. Ez a rendszer katonai vezényszó nélkül is felőrölte volna kapcsolatukat. Így legalább kevésbé érezték a helyzet drasztikumát. Látszólag. De Szeréna nagyon elcsendesedett. Nagyon megszürkült. Amíg be tudott járni a Süveges Ernő ügyvédi irodájába, addig legalább, még ha csendben is, benne élt környezete klímájában, de amióta az ügyvédnek is fel kellett adnia praxisát, teljesen visszahúzódott. Senkivel nem járt össze, senkivel nem tartott kapcsolatot. Sem fájdalmával, sem félelmével nem terhelt senkit

         Amikor már szállingóztak vissza a megcsonkított magyar hadsereg menekülő katonái a győztesnek kikiáltott fáradt német egységekkel együtt, minden kilátástalanná vált.

A nagy ritkán szabadságolt munkaszolgálatos férfiak testileg is, lelkileg is meggyötörve, tragikus élményekről számoltak be már korábban. Elmondásuk szerint mindenki nagyon megszenvedte az orosz telet, a rossz felszerelést, a nagy nélkülözéseket. Nem utolsó sorban az oroszok visszaszorító akcióit. De nekik még fegyverük sem volt, nekik még védekezni sem állt módjukban. A szó szoros értelmében ágyútölteléknek érezték magukat. Ők voltak az eleven aknaszedők. Ha már robban az a szörnyű szerkezet, a zsidó vesszen, azért úgysem kár. Ráadásul ritka kivételtől eltekintve a legkegyetlenebb parancsnokokhoz osztották be őket. Olyanokhoz, akik kéjelegtek, ha kínozhattak másokat.

Erik megrendülten hallgatta a beszámolókat. Szinte szégyellte magát, hogy mindezekben nem lehetett osztályos társa a többieknek. Ugyanakkor, - mert önző az ember -, fel is lélegzett, hogy megúszta az elképzelhetetlen borzalmakat. De saját további sorsukat tekintve egyetlen pillanatig sem voltak illúziói. Akarva-akaratlan tudomására jutott a környező országok zsidóinak tragédiája, hiszen a román, szlovák zsidók ide, - a biztosnak hitt helyre - menekültek a véres pogromok elől. És ők bizony, már beszámoltak a deportálásokról is. De Erik nem beszélhetett. Nem ijeszthette halálra féltett, óvott környezetét.

Most, hogy az orosz tél, és a lenézett orosz hadsereg megsemmisítő vereséget aratott katonáink felett, már minden értelmes ember előtt világossá vált, hogy ezt a háborút a németek elvesztették. Erik röpke időre reménykedni is kezdett egy gyors békekötésben. Sajnos, illúziónak bizonyult a reménykedés, mert a németek megszállták az országot. Ekkor vált bizonyossá számára, hogy nincs tovább menekvés. Most jött el az a pillanat, amikor őszintén kell beszélnie Jutkával. Nem fogadhatja az asszony ilyen ártatlan naivsággal a várható eseményeket.

Csakhogy Jutka hónapok óta nem foglalkozott semmi mással, mint anyával. Szegényke egy agyvérzést követően tolókocsiba kényszerült, járni egyáltalán, beszélni is alig tudott. Apa már nem élt, a fiúk munkaszolgálatban voltak, anya minden gondja Jutka nyakába szakadt. Ráadásul ekkor már keresztény cselédet sem tarthattak, mert már azoknak is tilos volt velük érintkezniük. Ha Anna és a sógornői nem segítettek volna, nem is győzte volna a terheket. De szerencsére mindenki mellette állt nagy bajában.

Azon a napon, amikor Magyarország örök szégyenére felvarratták a zsidókkal a sárga csillagot, de még nem élték meg, hogy be kelljen költözniük a számukra kialakított gettóba, anyát megkönnyebbülten kísérte ki a kiskeceli zsidó temetőbe, miközben hálát adott, hogy ő legalább nem érte meg ezt a gyalázatot. 

                                    Nincs több remény

Erik némán ölelgette a síró Jutkát, amikor a temetés után magukra maradtak. Már vigasztalásra sem maradt ereje. Azt ugyanis nem mondhatta, amit gondolt, hogy mindannyiuk közül legszerencsésebb az elhunyt.

Jutka kétségbeesetten bújt hozzá, és reményt vesztetten hajtogatta:

- Mit vétettünk, hogy így gyűlölnek minket? Milyen bűnt követtek el a korábbi zsidók, amit nem lehet megbocsátani? Tudni akarom, mi az a rettenetes nagy bűn, amiért velünk nem lehet házasságot kötni, és még az is vétkes, aki összefekszik egy zsidóval? Tudni akarok mindent erről a dologról, mert még az anyámat sem tudom meggyászolni ebben a lelkiállapotban! Nem tudok mást, csak félni!

Egyre jobban belelovallta magát a hisztériába. Őrjöngve tépte le testéről ruháit, szaggatta, cibálta Erikét is, és félő volt, hogy ez az állapot csak romolni fog. Romlott is. Szemei kidülledtek, ajka szögletében vékony hab jelent meg, végtagjai furán rángatóztak, majd egész teste előre, hátra vonaglott. És még orvost sem lehetett hozzá hívni, mert ebben az időben már kijárási tilalom volt rájuk érvényben. Ekkor zörgött az ablakukon Süveges ügyvéd, dacolva a tiltó rendelkezésekkel, hogy mellettük legyen ezen a gyászos estén. Őt kérte meg Erik, hogy hozzon gyorsan segítséget. Mielőtt elaludt az asszony a hatalmas adag altató hatására, már lecsendesedve, sírva kérdezte:

Miért is nem mentünk el innen apáékkal?

Másnap még gyengén, ágyban fekve, de már nagyon fegyelmezetten kérte meg Eriket, mindenről pontosan számoljon be neki, mindenre készítse fel, nem bírna el további bizonytalanságot. Mert azzal máris tisztában van, hogy nincs vége a megpróbáltatásoknak.

Ez volt Erik életének egyik legkeservesebb órája. Mindent el kellett mondania, ami tudomása szerint rájuk vár, mindent, ami bizonytalan és elrettentő. A várható deportálást, s azt is, ami ott várhat rájuk, bár arról nem voltak ismeretei. Bocsánatot kért, hogy nem tudja betartani, amit ígért, azt ugyanis, hogy mindig mindentől megvédi. Nehéz ismeretlen erők, melyek sokkal hatalmasabbak nála, megakadályozzák ebben.

- Ne gyűlölj meg érte! - kérte sírva.

Nehéz testét rázta a zokogás, meg nem született gyerekeire gondolt, és arra, hogy más erőszakos keze által kell meghalniuk. Most rögtön be akarta fejezni az egész szörnyűséget. Elviselhetetlenné vált számára a gondolat, hogy itt ül tehetetlenül az ágya szélén annak az asszonynak, akinél jobban senkit nem szerethet, miközben tudja, hogy hamarosan ezt az ágyat is kihúzzák alóla, gettóba viszik, s minden valószínűség szerint tovább. A végállomás pedig úgyis a halál. Ő pedig nem érzett magában elég erőt az addig vezető útra.

- Drágám, valami nagyon fontosat, valami rendkívülit szeretnék neked mondani. Ami most következik, elképzelhetetlenül nehéz időszak lesz. Sokan belehalnak, bár lehet, hogy néhány szerencsés túléli. Én nem vagyok hősi alkat. Bevallom, félek a megpróbáltatásoktól. Nevezhetjük gyávaságnak is amit érzek, de ez mit sem változtat a lényegen. Nem akarom, nem merem megvárni, amíg vagonokba zárva elvisznek, és kegyetlenül ellehetetlenítik az életünket, mielőtt meghalunk. Édesem! Van elég gyógyszerem. Vegyük be együtt! Egy pillanat, és elalszunk tőle! Nincs félelem, nincs fájdalom, csak békés álom. Vegyük be Jutka! Aztán melléd fekszem, és mindennek vége.

Jutka messze meredő szemmel nézett el férje feje felett. Látszott, hogy nincs jelen a szobában, gondolatai valahol távol járnak. Aztán maga mellé vonta a férfit, átölelte, betakarta, és halkan beszélni kezdett:

- Ha tényleg így akarod, megteszem veled. Lehet, hogy neked van igazad. Elkényeztettél. Olyan kényelemhez, annyi szépséghez jutottam a te jóvoltodból, amiről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. Megszoktam. Elpuhultam. És látod, anyát ápolva, minden segítséget nélkülözve, rettegve a bizonytalantól, megálltam a helyem. Tudom tőled, hogy most még ennél is rosszabb következik. De már azt is tudom, hogy az ember mindent kibír. Ha együtt lehetünk, ha támogatjuk egymást, minden elviselhető. És én érzem, hogy nekünk sikerül, mi újra kezdjük! Hazajövünk, és újra kezdjük a semmiből is! Akarj élni, kérlek! Értem, értünk!

Addig simogatta, szeretgette a férfit, amíg az elaludt. S már a tudatnak megpihent szintjén addig fészkelődött, amíg teljesen Jutkához simult, és ettől valami nyugodt, békés álom kerítette hatalmába. Mozdulatlanul aludt, mint a gyermek, álmában kicsi volt, anya fogta a kezét, és érezte, hogy amíg ez a szorítás tart, nem érheti semmi baj. Már esteledett, amire felébredt, Jutka simogató tekintete pihent rajta, és ő érezte, hogy meg kell próbálni élni.

Drágám, nem kérlek többé olyasmire, mint tegnap! Bánom már, hogy megijesztettelek. Ha kell, megyünk a többiekkel. Egy a sorsunk. Megpróbáljuk a lehetetlent is. Megvívunk, ha kell, a hétfejű sárkánnyal is! Jól beszéltem? De bekövetkezhet, hogy nem lehetek melletted, nem foghatjuk egymás kezét. Sőt, még az is megtörténhet, hogy elválasztanak minket egymástól. Akkor is légy ilyen erős!  Ígérem, engem megtart majd a te hited, hogy túl lehet élni.

                                                          Élet

Évekkel később, amikor már újra Magyarországon élt, és nem már rettegni sem kellett, Jutka igen szűkszavúan szólt mindenkinek a megélt eseményekről. Igazából csak azokkal volt képes emlékezni, akikkel együtt élte át a szörnyűségeket. Végiggondolni sem tudta újra. Ennek még ülepednie kellett. Annyi mindent élt át az utóbbi esztendőben, mint korábban egész élete alatt. Ha ezt elmondta volna neki valaki, rálegyint; mese Elvégre emberi elme nem tud kitalálni annyi szörnyűséget, annyi abszurd helyzetet, mint ami előtte, körülötte, vele megtörtént. Rengeteget üldögélt egyedül, és ha felötlött előtte egy-egy jelenet az átéltekből, győzködnie kellett magát, hogy bizony ez volt a valóság, nem a képzelet szüleménye.

Már maga az, hihetetlen, hogy ő túlélte. De hát, megfogadta Eriknek!  Nem mintha ennek ott kinn lett volna jelentősége. Sőt még a helyzet sem adott rá lehetőséget, hogy erre az ígéretre gondolhatott volna. Véletlenül sikerült. Most ült itthon, és várta haza a többieket. Annával és Szerénnel érkezett. Ők voltak azok, akikkel együtt élte át az elmondhatatlant. Ők vigyáztak rá odakint abban a zárt világban, amelyről kiderült, hogy szabadon élő emberek számára nem elképzelhető. A két nőnek köszönhette tulajdonképpen az életét is. Már a kezdet kezdetén, amikor a rampánál szétválasztották a férfiakat és a nőket, ő elvesztette önmagát. Ide - oda sodródott a szörnyűségek zűrzavarában. Észre sem vette az egyenruhás rendezkedőket. Eriktől elszakítva a sógornője közelében próbált elhelyezkedni. S amikor azok kisfiával egymás kezét fogva balra indultak, ő is automatikusan velük tartott. De Szerén és Anna megfogta az akkor még létező kabátja gallérját, és kényszerítették, hogy velük maradjon. Ösztönösen cselekedtek, és nem is tudták, hogy ezzel a mozdulattal a biztos haláltól mentették meg egyelőre.

Most nem erre gondolt. Most minden pillanatát a várakozás töltötte ki. Ült, és várt. Figyelte a beszűrődő neszeket, hogy övé legyen az a pillanat, amikor Erik érkezik. Ült, és várt. Kinn simogatóan sütött a nap, a fecskék fel alá cikáztak a langy melegben, s anya virágai tobzódva ontották illatukat. A ház előtt álló akác bódultan fogadta az őt körül zsongó méhek mohó szippantásait. A természet élt, de a ház kongott az ürességtől.

Jutka először nem idejött haza, hanem a Bartus házhoz, ahol asszonyéveit töltötte, de onnan egy termetes, ellenséges nő rövid úton eltávolította. Közölte, hogy neki ezt a házat a hatóság kiutalta, és ő innen ki nem költözik senki fia kedvéért. Jutkának sem kedve, sem ereje nem volt vele viaskodni, csak annyit mondott, ha még megvannak, a ruhaneműi, lenne szíves ide adni. Szerencséje volt. A nőre minden holmija kicsi volt, és még nem dobott ki semmit. És annak örömére, hogy ilyen rövid úton megszabadult tőle, elő-cipelt egy zsákot valahonnan, amely dugig meg volt tömve a dolgaival. Sőt, még azt is megígérte, ha más holmija előkerül, azt is visszaszolgáltatja neki.

A Bartus ház tehát elúszott, de ez nem foglalkoztatta Jutkát. Minden nap elballagott Annához és Szerénhez, hogy tudnak-e valakiről? Érkeznek-e már a többiek. Volt néhány férfi, aki már hazajött, de asszony és gyerek egy sem. Szörnyű sejtéseik voltak, amit még egymásnak sem mertek elmondani. A férfiakat viszont sorra felkereste Jutka, remélve, hogy hírt kap a férjéről. Megjött Kárpáti Miksa is, ő meg Lináról, és a gyerekekről faggatott mindenkit. Aztán előkerült Ladányi Janika, a sógornője nagy fia, de bizony, ő is egyedül. Húsz éves volt, és nem talált a családjából senkit. Hazament a falujába, abban bízva, hogy otthon várják már az övéi.

Egyik nap Anna zörgetett az ablakon, sugárzott a boldogságtól. Mellette az ő Gyurija. Végre valahol feltámad az öröm, a sok keserűség után! A síri csend után. Mert ez a valaha oly zajos utca teljesen elcsendesedett. Hiányzott belőle a gyerekzsivaj. Eddig még egyetlen gyermek sem érkezett meg!  

Aztán hazajött Kárpáti Balázska, Miksa unokaöccse. Őt már itthon várta apja, fivére. Elgyötört, sápadt arca nagy keserűségekről vallott. Édesanyjáról most tudta meg, hogy az első napokban meghalt. Egy szadista őr halálra verte azt a gyönyörű és jóságos negyven éves teremtést. Mert megrogyott a kimerültségtől a számlálásnál.

 Jutka nehezen szánta rá magát, hogy ebben a helyzetben zavarja őket, de tudta, hogy egy vagonban vitték ki őket, a fiúnak tudnia kell valamit Erikről.

És a tizenöt éves fiú beszélt. Elmondta, hogy valóban együtt voltak. És, hogy Erik sem a kínzó hidegre, sem a hőségre, sem az éhezés miatt nem panaszkodott soha. Nem válogatott azokban a szörnyűséges egyvelegekben, amelyek minden tápértéket nélkülöztek, és csak a gusztustalanságban versenyeztek az előző napiakkal. Legyűrt minden ételnek nevezett moslékot a torkán. Élni akart. Akkor sem, hagyta el zokszó az ajkát, ha órákig álltak az Appelen, és rájuk fagyott az átnedvesedett semmi, vagy amikor a hőségtől rakásra ájultak ki az emberek a sorból. Akkor sem mukkant, ha puskatussal verték az őrök, mert keveset teljesített.

Ők a többiek tudták, hogy gyenge, és megpróbáltak titokban dolgozni helyette. De látszott rajta, hogy egyre kimerültebb. A végén már csak azzal tudták benne tartani a hitet, hogy ide hallatszik az ágyúk dübörgése, ez a háború végét jelenti, ki kell tartani. Az utolsó napon már annyira erőtlen volt, hogy azt mondta, hagyják ott, nincs ereje velük visszajönni a táborba. Nincs több erő benne. Aggódott, hogy miatta a többieket éri retorzió.

Akkor már minden mindegy volt neki. Szinte várta, hogy jöjjön az őr, és emelje halántékához a puskát. Ő akkor a hátára vette, és úgy húzta végig a köves úton Erik bácsit. Csak amikor beértek a táborba, akkor vette észre, hogy halottat vonszolt….

                                            Az emlékek rabságában

Judit már régen Kárpáti Miksa felesége volt, amikor még mindig Erikkel álmodott, vagy a lágerben megélt események gyötörték pihentető alvás helyett. Környezetükben mindenki meg volt győződve arról, hogy az ő kettősük egy igazán jól sikerült kapcsolat, mint ahogy valójában az is volt. Két fegyelmezett ember kulturált kapcsolata. Csupán attól az egyszerű ténytől nem szabad eltekinteni, hogy két sérült, súlyos veszteségeket megélt ember szövetsége volt ez a házasság.t lezárni, ha ismerjük a titkát.

atértek a tanúk. Megjöttek a magányos fiatal nők, és hírt hoztak az elvesztettekről.

Tőlük tudták meg, hogy már az első napon minden öreget minden gyengélkedőt, minden kisgyerekes anyát balra invitáltak az őrök mondván, hogy számukra kíméletesebb életmódot biztosítanak. Ezzel a nyilvánvaló hazugsággal már az érkezés pillanatában eldőlt a sorsuk. Mert akik elhitték ezt a gyalázatos ámítást, és balra álltak, azokat nem látták többé. De a kemencék napokig működtek éjjel-nappal, a bűzös füst belepte a lelkeket is, nem csak a ruhákat.

Csak jóval később tudták meg a régebben ott raboskodóktól mi is történt velük valójában. És, hogy mire kell felkészülniük maguknak is. Ebben a tudatban dolgozták halálra magukat. Mert csak addig élhettek, amíg megvolt bennük a munkaerő. Sokszor, amikor már alig vonszolták magukat, amikor végképp elgyötörtek voltak, feltették a kérdést magukban, nem jártak-e azok jobban, akik már az első napon végére értek a szenvedéseknek.

Megérkezett nagy sokára Jutka két legfiatalabb bátyja is, a két Sánta fivér, de ők is csak egyedül. Nagy késéssel hazajött Bartus Endre is, Erik bátyja. Süveges Ernő is kinyitotta ügyvédi irodáját, noha az otthona kongott az ürességtől. Már lassan mindenki itthon volt, aki túlélte a háborút. És eljött a nap, amikor tudomásul kellett venni, hogy akiknek üres a helye az ágyban, és üres az asztal mellett, arra már nem szabad várni.

Az ország is feltápászkodott lassan a szédült állapotból, elkezdődött a normálishoz hasonló élet.

Jutka együtt élt bátyjaival a szülői házban, és tisztában volt vele, hogy nincs mit remélni, nincs kire várni. De azért naponta felöltözött, megfőzte a délutáni teát, fehér abroszt terített az asztalra, és várta, hátha betoppan valaki hozzá látogatóba. Anna már nem jött, elutazott Weisz Gyurival. Szerén viszont minden délután beköszönt, amikor hazajött az irodából.

Egyik nap, amikor ismét megjelent a szokott időben, teljes visszafogottsággal bejelentette, hogy hét végétől Süvegesné lesz belőle. Keresztély Károly már régen meghalt, Ernő is magányos, jobb lesz ez így.  Már minden hivatalos irat elő van készítve, és senki nem lesz jelen az esküvőn, csak Jutka és Bartus Endre. Most, és így kéri meg, legyenek a tanúik. Esküvő után pedig valami fontos dolgot akarnak közölni velük. Nem úgy, mint tanúkkal, hanem mint Bartusokkal. Jutka némán vette tudomásul a hallottakat, de azért megkérdezte:

- Mondd, szereted te Süveges Ernőt?

- Évek óta ismerem és tisztelem. A legkülönb emberek egyikének tartom. Érzem, hogy jó férjem lesz. S ha a sors megáldana egy gyerekkel, jó apja lenne. Nem is tudom már, azok után, ami velünk történt, milyen érzések élnek bennem. Más az értékrendem, mások az élettel szemben támasztott igényeim. De azt tudom, hogy kizárólag olyan embert tudok elképzelni magam mellett, aki átélte ugyanazokat, amiket én. Neked is férjhez kell menned Jutka! Még nem vagy harmincnégy éves. Nem élhetsz örökké egyedül.

- Még nem készültem fel lélekben, hogy elölről tudjam kezdeni az életet valaki mással. Most még úgy érzem magam, mint aki hosszú betegségből lábadozik. Már nincsenek fájdalmaim, de felébreszt a fájdalom emléke. Emlékszel még arra, amikor levetkőztettek a lágerban, és mindenünket elvették? Ott álltam kopaszon, meztelenül, a szeplőim biztosan virítottak a napfényben. És erre kiosztottak nekem egy uszályos narancssárga estélyi ruhát. Amikor kábán belebújtam, az egyik karomon hosszú volt a ruha ujja, a másik vállam pedig csupasz maradt.

És ehhez a jelmezhez hozzám vágtak egy otromba fapapucsot. Hegyes, felfelé kunkorodó orra volt, de régen nem érdekelt már, hogy hogyan nézek ki. Elbotorkáltam egy pár métert ebben a szörnyűségben. Én, aki úgy tudtam viselni a legegyszerűbb kosztümöt is, hogy az szinte önálló életet élt rajtam, csak csámpázni tudtam ebben az öltözékben. Képzelem, milyen nevetséges látványt nyújtottam. Az uszály ringott utánam, a papucs klaffogott, és állandóan beleakadt a magam után húzott anyagba. Tudtam, éreztem, hogy bizarr ez az egész. Arra gondoltam, mi lesz ezzel, ha rá kell ülnöm a latrinára. Emlékszel?

- Igen. Sajnos emlékszem. Bár teljesen meg voltunk rémülve, a helyzet olyan komikus volt, hogy szegény kis Grűn Terka elnevette magát. Szegény. Ott, ahol tilos volt az öröm. Az éppen ott álló őr ütlegelni kezdte. Mi nem értettük az egészet, próbáltuk menteni a gyereket, akkor meg minket ütött.

Sose bocsátom meg magamnak, hogy meghúztuk magunkat. Ő pedig addig verte a kislányt, amíg mozgott. Csak másnap halt meg a szegényem. Addig csak nyöszörgött, vért hányt, és vért pisilt. Jól kezdődött. Remélted volna, hogy egyszer még itt ülünk?

- Semmit nem reméltem, de nem tudok még házasságra gondolni. De lehet, hogy rávisz a kényszer. Holnap viszont boldogan ott leszek a te napodon. És őszintén bízom benne, hogy előbb, vagy utóbb kisüt a nap mindannyiunk lelkében.

                             A megmenekült vagyon

A gyors és ridegnek is mondható esküvő után mind a négyen elmentek Szerén lakására. Finom süteménnyel, pogácsával készült erre az alkalomra. A két Ernő beszélgetni kezdett, a nők pedig megmelegítették a már kész ebédet. Bort ittak, s az új férj köszöntőt mondott. Süveges Ernőn látszott, hogy boldog. Ha nem mondta is el, mindannyian érezték, hogy ez a vonzalom jóval korábbi a részéről. A múltban gyökerezik. Aztán amikor már a két vendég lassan hazafelé készült, Süveges megköszörülte a torkát, és nagyon komoly képet öltve megszólalt:

- Mostanáig vártam, mert reméltem, hogy Erik még megjöhet. Ma már tudom, hogy ennek semmi esélye. Ezért nektek mondom el, hogy Erik és az édesapja az én kertemben, az én segédletemmel ásta el azokat az ékszereket, amelyeket Pestről hazamentettek. Most is ott van minden, úgy, ahogy odatettük.

Jutka és Endre döbbenten hallgatott, az új házaspár mosolyogva nézte őket. Süveges folytatta:

- Menjünk-e a kertbe, hogy végre megkapjátok, ami a tiétek? Ha úgy gondoljátok, vegyetek kabátot, és induljunk, mert mindjárt besötétedik.

Bartus Endre odafordult sógornőjéhez:

 - Nem tudom, mit szólsz hozzá, de én szeretném, ha Magda nővérem fia, János is ott lenne az eseménynél. Elvégre ő a harmadik örökös. Osszuk el az ő jelenlétében háromfelé, ami megmaradt. Elég baj, hogy nem lehetünk itt mindannyian.

Jutka megrendülten bólintott. Meghatódott ettől a természetes, önzetlen szeretettől. És valami nagyon furcsa, általa szégyellni való gondolat suhant át rajta. Arra gondolt, hogy ez az ember az, akivel elölről tudná kezdeni az életét.

Nem adott el semmit az ékszerekből. Hiszen ez az Erik utolsó ajándéka. Ezt meg kell tartania, amíg él. Mégis az a nap vízválasztó volt az életében, amikor mintegy jussát, megkapta az ékszereket. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, Erik üzent a tárgyak által. Azt üzente, hogy élni kell! Ő pedig megrázta magát, és kibújt a maga teremtette sötétségből. Ehatározta, nem gyászolja tovább sem a jelenét, sem a jövőjét. Nem nélkülöz, nem várja a csodát. Elment dolgozni Kárpáti Miksa textil üzletébe.

A férfi minden munkát egyedül látott el. Sohase beszéltek róla, kinél voltak elrejtve, honnan kerültek elő ezek az anyagok. Jutka szégyellte volna, ha rákérdez. Magától értetődően árult az üzletben, amikor Miksa piacozott. Mert ő ilyenkor sátorból árulta a méterárut a városba jövő tanyasiaknak. Ezért volt szükség az ő jelenlétére. Eleinte nagyon zavarta, hogy Lina helyét tölti be a boltban. Úgy érezte, árulást követ el az emléke ellen. Különösen nehezére esett barátnőjéről, meg a gyerekekről beszélnie Miksával, de ezen az állapoton mindannyian átestek, akiket annyi veszteség ért, mint őket.

A hét minden napja munkával telt el, és ez már közelített a normális élethez. Vasárnaponként mindig meghívta sógorát, és Jánoskát ebédre. Igaz ugyan, hogy ezekről a napokról az volt a véleménye, hogy szigorúan a Bartus családé, de Lina emlékére való tekintettel, meghívta Kárpáti Miksát is maguk közé. Ekkor már Sanyi fivére Pestre költözött. Nem bírta elviselni itthon a magányt. Jóska pedig elvett feleségül egy magányosan hazatért özvegyet. Ők legalább érezték, hogy tartoznak valakihez. A szombat az ünnepé, és Erik emlékéé volt. Ilyenkor meggyújtotta a két gyertyát már pénteken, és emlékezett. A vasárnap pedig eltelt a készülődéssel.

Ahogy telt az idő, egyre jobban várta ezeket az ebédeket. Már tisztán érezte, hogy lélekben készen áll az igennel sógora kérésére. Kezdte eltervezni a jövőt vele. De Endre csak elfogyasztotta az ebédeket, és nem szólt egyetlen szót sem. Sőt, Jutkának volt olyan halvány sejtése is, hogy János még meg is erősíti a férfit ebben a nagy tartózkodásban.

Pedig nagyon elhagyott, nagyon árva, és nagyon szótlan volt a férfi. Aztán egyik vasárnap bejelentette, hogy lakást vett magának Pesten, és oda költözik hamarosan. Köszöni, hogy így gondoskodott róla a legnehezebb időkben, hogy testvérként állt mellette, de úgy érzi, most már egyedül is elboldogul. Tervei nincsenek az életével. Tudja, hogy sivár jövő előtt áll. De ha már túlélte az elképzelhetetlent, ki kell várnia a végét is. Ezt viszont csak a várostól távol tudja elképzelni. Itt minden fájdalmas továbbra is.

Különben pedig olyan dolgokat hallott, amelyek következtében megint megingott a biztonságérzete. Azt hallotta, hogy az itt élő németeket egyik pillanatról a másikra száműzték az országból. Ugyanaz történt velük is, mint velünk annak idején. Mindenüket itt kellett hagyniuk, és tűnniük kellett üres kézzel.

Az asszony alig hallotta sógora kitörését, csupán Miksa próbált hivatkozni arra, hogy nyilván azért történt velük, mert németek voltak, és éppen elég bajt hoztak a magyarokra.

- Jaj, Miksa ne légy már te is ilyen szűklátókörű! Mária Terézia uralkodása óta élnek itt, ideköti őket minden. A földjük, a házuk, itt teremtettek otthont maguknak, mert magyarnak vallják, érzik magukat, mert elhitték, hogy ez a hazájuk. Ezek szerint itt teljesen mindegy, hogy zsidó vagy sváb az ember. Ez egy ilyen ország. Itt valakit mindig gyűlölni kell. S, ha már nincs kit, akkor egymást. Cak békesség ne legyen! Most már tényleg nem tudhatom, hogy mikor következem megint.

Jutka az egész vitából mit sem hallott, csak szédült fejjel vette tudomásul, hogy nem szerepel sógora közeli és távoli terveiben a személye. Látszólag meg se rendült. Pedig az önérzetét mélyen sértette a dolog, és azt is határozottan érezte, hogy a Bartusok kiléptek az életéből. Ezzel véglegesen lezárult életének a Bartusokhoz kötődő szakasza.

                                       Új házasság, újfajta bizonytalanság

A következő időszakban megközelítette néhány férfi az özvegyek közül, de egyikhez sem

vonzódott. Ahhoz egyébként is ragaszkodott, hogy legyen az illető mögött anyagi háttér. Mert azt már tudta, hogy nem marad egyedül, egyszerűen képtelen egyedül élni. Ugyanakkor a régi Jutka is felütötte a fejét benne. Elegancia, kényelem, pénz nélkül szóba sem jöhet senki. Ahhoz túl sokáig volt Bartusné.

Már egy éve dolgozott Miksa közelében, s szinte észre sem vették, hogyan történt, de érezték, hogy összetartoznak. Minden gondjukat egymással beszélik meg, még az anyagi ügyeit, gondjait is rábízza a férfi. Észrevétlenül tört rájuk a felismerés, hogy egymás nélkül nincs számukra más lehetőség a továbbéléshez.

A jóízű munka a legjobb összekötő kapocs. Miksa egyébként is rendkívül jóképű, elegáns férfi volt, a visszatértek között a legmódosabb. Egyetlen határozott kikötése volt Jutka felé, amikor házasságukat elhatározták: Soha, semmilyen helyzetben nem szülhet közös gyereket! Vállalnia kell a meddő házasságot! Ő hármat már elveszített, erre a tájékra egyetlen zsidó sem szülhet felelősséggel gyermeket.  

Jutka tiszteletben tartotta ezt a kérést. Nem könnyen, mert mint minden nő, gyermekre vágyott. De magáévá tette Miksa érzelmeit. Megajándékozhatta volna bármelyik özvegy egy új kicsivel, hozzá egy kiadós lemondással. Mert az emberek többsége a semmire jött haza. Az asszony úgy döntött, nem erőszakolja meg önmagát, ha nem muszáj. Nem volt már képes újra kezdeni, új életet teremteni egy gyermek kedvéért. Akit mellesleg rettegve hozott volna be a világba. Tehát a kényelmet választotta.

Tudta, hogy Miksa mellett elkerüli a magány, a vele kötött házasság pedig rangot ad neki. Ez elemi igény maradt az életében. Mert látta ő, hogy ezek az újrakezdők komoly megfontolások után kapaszkodtak egymásba, senki sem gondolhatja, hogy a történtek után lángoló szerelmek sodorták egymáshoz őket.

Mind a ketten mindent elkövettek, hogy egymásra figyelve, gyengéden és szeretetben éljenek együtt. Ismerték egymás veszteségeit, elhallgatott fájdalmait. Tiszteletben tartották a ki nem mondott gondolatokat is.

         Jutka őszinte lelkifurdalással költözött be Lina otthonába. Elfogadta a barátnője ízlésével berendezett lakást, amely messze nem volt összhangban az általa képviselt elvárásokkal. Lemondott saját ízléséről, és semmit nem változtatott a tárgyakon, még azok helyén sem, melyek csodával határos módon mind megmaradtak. És igaz ugyan, hogy egész életében vendégnek érezte magát abban a környezetben, amelyet örökölt, mely szépségben, gazdagságban, esztétikumban meg sem közelítette azt, amit a Bartus házban Erik nyújtott neki. De tudta, hogy Miksának ez a világ a biztonság a bizonytalanságban.

Miként azt is, hogy férjének a vesztesége is nagyobb az övénél, túl azon, hogy több mint tíz évvel öregebb nála. Éppen ezért igen kevés változtatást végzett. Majdnem semmit. Miksa viszont ezért a kevésért őszintén hálás volt. Mindössze annyit tett, hogy bekereteztette a három gyerek fényképét, és apjuk ágya fölé akasztotta. Lina fotóját ezüst keretben az íróasztalra helyezte. Erik képét viszont a szívében őrizte.

         Megtartotta a régi háztartási alkalmazottat. Ő volt az, aki mindent átmentett, mindent megóvott és visszaszolgáltatott. Őt már legalább nem kellett betanítania semmire. Lina ezt is elvégezte helyette. Rézike ismerte az itteni szokásokat. Családtag volt. Ő pedig mindennap bement az üzletbe, és egyenrangú társként dolgozott a férje mellett. Mindig ízlésesen öltözött, hiszen tartott még a régi eleganciából, bár arra Miksa is sokat adott, hogy az ő feleségénél ne legyen különb senki a városban. Minden anyagi dolgáról beszámolt Jutkának, és amikor az asszony elővette az ékszereket, melyeket férje után örökölt, kereken visszautasította.

         - Őrizd meg! Hála a sorsnak, nincs rá szükségünk. Láthattad, itt is van elég. Hordhatod azokat is! Mit mondjak? Én is szerencsével rejtettem el a miénket. Rézike volt a csoda. Neki köszönhetjük, hogy megmaradtak, mert a családban senki nem mondhatja ezt el magáról. De egyelőre ne nagyon mutogasd, kérlek!  Nem akartam szólni róla, de meg kell tennem. Furcsa dolgokról beszélnek az emberek. Úgy tűnik, megint rossz oldalon állunk. Eddig az volt ellenünk a kifogás, hogy zsidók vagyunk, most meg gazdagnak tartanak bennünket. Mármint a szegényekhez képest. Hogy mit dolgoztam én ezért, mennyit éjszakáztam, utaztam, cipekedtem, vacogtam, míg megteremtettem, nem érdekel senkit. Sajnos, olyat is hallottam, hogy elvesznek teljes vagyonokat is. Meg azt is, hogy be is csukhatnak miatta. Vagy kitelepíthetnek.

 Nagyon vigyázz, ne légy feltűnő, ne keltsd fel magunk iránt a figyelmet! A házba pedig csak a rokonokat, meg néhány barátot engedj be! Soha nem tudhatjuk, kiben mi lakik! Még szerencse, hogy a forint már megerősödött. Nem kell megválnunk az értékeinktől.

Jutka nem merte mutatni, mennyire megrémült. Lelkébe visszatértek az el sem múlt félelmek. Eszébe jutott, hogyan köpte le a mellét az utcán egy fiatal suhanc, amikor a csillagot viselte.

- Milyen érzés zsidónak lenni csillagos dáma? - kérdezte csúnya röhögéssel. - Ha egy kicsit igyekszel, még felkapaszkodhatsz a következő vagonra! Ott várnak a többiek.

Akkor már tudta Eriktől, hogy milyen sorsa lett a környező országokból deportáltaknak, és rettegett. De egyszerűen nem értette, hogy miért gyűlöli őt ez a fiatal gyerek, aki ellen semmit sem követett el, még csak nem is ismerte. És most fellobbant ismét a gyűlölet, csak most más  célpont is van mellettük. Mire feleszméltek, mindenki ellensége lett mindenkinek. Jutka és Miksa olyan személyről is hallott, aki hazajött az egyik internálásból, és elvitték a másikba. Ismét félni kellett. Csak most láthatatlan volt a félelem, és tapinthatatlan. Ismét megszűnt a biztonságérzet.  Hát már soha sem lesz vége?

Néma döbbenettel vették észre, hogy eltűnnek emberek a környezetükből. Olyanok, akik nem titkolták, hogy nincsenek elragadtatva a világ alakulásával. De vittek el éjszaka, lesötétített autókban olyanokat is, akikről biztosan tudták, hogy őszintén örvendeztek az itt élő oroszoknak, az alakuló szocializmusnak. A hazakerült zsidók többsége természetesnek tartotta, sőt örült, hogy itt vannak az oroszok az országban, hiszen ez nekik a biztonságot, az életet jelentette. Szovjet katonák szabadították ki a gettóból többségüket, s azok számára ők voltak a garancia arra, hogy a szörnyűségek nem ismétlődhetnek meg újra. De ami most történik körülöttük, rossz képzeteket váltott ki belőlük. És ami még ennél is szörnyűbb, lezárta ajkukat egymás felé is.

Az asszony olyan gondolatokkal küzdött, amelyekről érezte, hogy csak Erikkel tudná igazán megbeszélni. Nem azért, mert nem bízott Miksában, hanem mert Erikkel már elkezdte egyszer. Ők már úgy összehangolódtak, hogy a ki nem mondott kérdésekre is válaszoltak egymásnak. Egészen természetesnek tartotta tehát a későbbiekben, ha feldolgozhatatlan gondjai adódtak, hogy befelé fordult. Ha nem is kapott gondjaira választ, azt érezte, hogy Erik érti őt. Mostanában azon elmélkedett magában, az a gondolat nem hagyta nyugodni, miért van az, hogy ebben az országban mindig bántanak valakit. Hogy ennek a népnek mindig megvan a maga zsidaja. Most éppen a nép ellensége címet viseli. És ennek tagja lehet bármilyen felekezetű, rendű, rangú ember, akire ráragasztható a címke. Meg is fogadta magában, hogy vele ez nem történhet meg még egyszer. Inkább lelakatolja a száját, még a gondolatait is, de azt se tűri el, hogy a környezetében elhangozhassék bármi, ami vesztüket okozná.

Folyt köv.Miksa is sokáig várta haza Linát és a három gyereket. Meg a többi magányos férfi is várt. Aztán haz

            Beteg gondolatok, kóros érzelmek

Minél inkább érezték a fenyegetettség veszélyét, annál inkább féltették, óvták egymást. Összekovácsolódtak. Észrevétlenül költözött be szívükbe a szerelem. Nem a lángoló, érzékeket felkorbácsoló vihar, hanem a nyugodt, mindent betakaró melegség. Jutka meg sem érezte, hogyan lett belőle ismét boldog asszony, aki büszke férje stílusára, külsejére, társadalmi helyzetére, és arra, hogy éppen őt szemelte ki társául. Egész további életüket meghatározta a biztonság keresése, és védelme. Együttesen is, de főleg külön, külön

Miksa elfogadta, sőt élvezte is Jutka ragaszkodását, de képtelen volt feloldani lelkében azt a keserűséget, amit gyermekei elvesztése okozott. Szinte szégyellte magában, hogy Lina hiánya már megszelídült az új, melengető érzés hatására, ellenben a gyerekek egyetlen pillanatra sem estek ki gondolatából, érzéseiből. Szinte tapinthatóan vele voltak. Meg lehetett volna simogatni őket. Erről nem beszélhetett Jutkával sem, mert nem érthette volna meg, hogy ő csak abban a tudatban tud élni, ha úgy érzi, hogy mellette vannak az övéi. Megvolt tehát az ő titka is. Noha ő maga is rendellenesnek, szinte felfoghatatlannak tartotta, sőt betegesnek, ami végbe ment benne. Nem akarta, nem tervezte, de megtörtént.

Lassan, fokozatosan, és észrevétlenül alakult ki benne, hogy a gyerekei visszaszivárogtak az életébe. Itt vannak körülötte. Életre keltette magában az elvesztetteket. Mindez olyan magától értetődően történt, hogy szinte természetes volt. Hol az egyik, hol a másik jelent meg körülötte valóságosan, és olyankor ezt természetesnek tartotta. Mire ráébredt, mi történt vele, élő, eleven gyerekei állandóan körülötte voltak amint magára maradt. Megoldotta velük mindennapos kisebb, nagyobb gondjaikat. Az egyiket megölelte, másikat korholta, vagy megsimogatta a fejét. A lányai nőttek is természetesen. Hol fodrászhoz mentek, hol új ruhát kértek. Idegen fiúk is feltűntek a közelükben. Nagyon kellett vigyáznia rájuk, hiszen nem élt az anyjuk, míg korábban minden hasonló jellegű dolgot levett a válláról.

A fia már kész fiatalemberré serdült lelkében, és pontosan úgy nézett ki, mint ő hajdanán. Magas, karcsú, fess fiú lett belőle. Egyetemre járt. És udvarolt. Rengeteg pénzt áldozott rájuk, s azt az összeget, amit gondolatban rájuk költött, rendre berakta takarékba.

Tisztában volt vele, hogy mások számára beteges dolog az, amit művel, annál is inkább, mert ő maga is annak tartotta.  Éppen ezért hallgatott róla. Hogy mondhatta volna el Jutkának, miket él meg? - Vágyott pedig rá, hogy társa legyen belső gondjaiban, örömében is. - De, tudta, ha elmondja, halálra rémiszti vele, mert azt gondolja róla, amit ő is hasonló helyzeten, hogy megbolondult.

Végezte a munkáját, élt, mint minden normális ember, aki beletörődött a sorsába. De két élete volt. Egy külső, és egy belső életet alakított ki magának. Olyan tökéletesen működött a két életvitel, hogy senki nem tudta, mi zajlik benne.

Akit mások láttak, az elegáns, okos, szorgalmas középkorú férfiként élte napjait, a másik pedig magára vette árva gyermekei minden örömét és gondját. És még a gondokat is örömként élte át, ha sikerült megoldania. Mert még gondokat is teremtett. Ebben az ő külön életre hívott világában sajnos nem is lett volna helye Jutkának. Itt egyedül élő magános negyvenes volt. A gyerekek belakták a házat, kitöltötték az életét. Rézike elvégezte a ház körüli teendőket, ő pedig azért dolgozott, hogy mindent előteremtsen szeretteinek. Ez az egészségtelen titkos világ biztosította neki, hogy élni tudjon a valóságban.

                                                 A megcsalás

Kárpáti Miksa kétféle harcot vívott. Sajnos a valódi élet sem volt egyszerű. Jó ismerősök bizalmasan értésére adták, hogy sürgősen mentse ki vagyonát az üzletből, mert pillanatokon belül államosítani fognak az országban minden magántulajdont. Éjszakánként lopta ki vég számra a drága kelméket, minden rövid árút, és rejtette el őket Rézike segítségével. Még arra is ügyelt, hogy Jutka ne tudjon semmiről. Ne kényszerüljön hazugságra, ha faggatnák. Elég teher, ha ő hazudik. Óvatosságból arról panaszkodott mindenkinek, hogy hova - tovább a tönk szélére jut, mert nem tud új árut beszerezni. Lassan kiüresedik a boltja. Miközben maga ürítette ki azt.

Nagyon nehezére esett hallgatni a rokonság előtt arról, amit megtudott, de ezzel börtönbe juttathatta volna azt is, aki vele jóhiszeműen járt el. Ugyanakkor szégyenkezett önmaga miatt, hogy nem segít szerettein, akik ezt jogosan várhatnák el tőle.

Amióta megtudta, milyen nehézségek előtt állnak, állandóan magyarázta, a fiának, hogy nagyon óvatosan bánjon a pénzzel. Maga a látszat bajba sodorhatja őket. Nem költekezhet, sőt, le kell mondania bizonyos dolgokról, nehogy megszenvedje az egész család. Miki túl fiatal volt ahhoz, hogy lázongás nélkül elfogadja apja igazát. Vitatkozott, ellenállt, sokat kellett győzködni, míg megértette, miért kell apja kérésének eleget tenni.

De ő legalább belátó volt. Nem így a lányok. Velük, sokkal nehezebben értett szót. Haszontalanok voltak, felelőtlenek, mi több, lusták. Évike egyenesen kijelentette, arra való a takarítónő, hogy elvégezze a házi munkát, Miksa pedig ragaszkodott ahhoz, hogy a saját dolgaikat maguk tartsák rendben. És rendszeresen megvonta a zsebpénzüket, ha másként nem ért el eredményt. 

Zsuzsika hízelgő kis teremtés volt, nagyon kellett vigyáznia vele, mert mire észre tért, már le is vette a lábáról. Ő pedig nagyon következetes apa akart lenni. Egyre inkább érezte, hogy egyedül nehéz fiatalokat nevelni

Amikor államosították az üzletet, teljesen felborult eddigi életvitelük. Eddig mindennap óramű pontossággal nyitottak, zártak, percnyi pontossággal tudták, mi a dolguk. Ennek most hirtelen vége lett. Ettől kezdve már csak a piacnapokra korlátozódott a munkájuk. Oda jártak ki egy szétszedhető könnyű sátorral szerdán és vasárnap. Ott árulták a falusi asszonyok igényeinek megfelelő dolgokat. Dél körül bedobálták a bőröndökbe a megmaradt árut, és egész hétre befejezték a munkát.

A kemény munkához szokott Miksát ez nem elégítette ki, de még csak kilátás sem volt arra, hogy hasznos elfoglaltságot találjon magának. Tisztában volt vele, hogy ő itt osztályidegennek számít, s még a saját boltjában sem kaphatna eladói állást, nem még máshol. Így a hevenyészve szétszedett sátrat hajtogatta össze otthon gondosan, a bőröndök tartalmát rendezte el lassan, alaposan, húzva vele az időt. Szerencsére árubeszerzésre is kellett időt fordítania. Hétfőnként tehát Pestre utazott, onnan hordta haza bőröndökben az eladni valót. A maradék szabad időben órákig rótta az utcákat. Legalább egyszer naponta elment a régi üzlet előtt. Megnézte, milyen áru van a kirakatban, ki most a boltvezető? Amint tovább ment, sürgősen a másik magánéletébe menekült. Elővette azokat a gondokat. Az a gond értelmet adott valós életének

Otthon megpróbálta olvasással, rádiózással elfoglalni magát. És nagy örömmel vette a mindenkori látogató rokonok megjelenését, akikről Jutka gondoskodott.

Őt kevésbé rendítette meg a kényszerű tétlenség. Lefoglalták a háziasszonyi teendők, és a rokoni kapcsolatok ápolása. A Kárpáti családba kizárólag a férfiak jöttek haza a deportálásból, a nők nem élték túl a szelekciót. Édesanyák voltak valamennyien, a gyerekeik kezét szorították, az öregeiket karolták, s részesei lettek sorsuknak.

A férfiak, miután kihunyt bennük

 Örökösök

                                                     No, ne olyan nagyon!

Úgy fészkelte be magát a kis fekete urna a díszes fehér csipketerítő alá, mint egy betegen gubbasztó madár. Aprón, törékenyen, szívszorítóan magányosan, a koporsókhoz méretezett, gyászlepellel borított ravatal közepén. Árvaságát csupán az a szál lila orchidea enyhítette kissé, melyet egy szerető kéz helyezett el a hófehér csipkén. Az urnát körülölelték a család, s a tisztelők fenyővel ékesített fehér virágai. De nincs az a virágmennyiség, mely képes oldani azt a szinte látható, tapintható elkülönülést, melyet a halál ténye emel az élők és a holtak közé. Mert ez itt már a halál. A véglegesség. Sánta Judit nincs itt, csak az a maroknyi hamu, melyet azért ölel magába ez a kehely, hogy az emlékezők elköszönhessenek tőle, mielőtt örökre elrejti egy keskeny kőlap.

         Senki nem közelítette meg a ravatalt. Az összegyűltek némán ültek a ravatalozóban, és emlékeztek.   

A Ladányi család olyan mély megrendüléssel irányította tekintetét az eltávozott maradványait őrző urnára, hogy még a távoli ismerősök is meghatódtak a szeretetnek ilyen ritkán megnyilvánuló formáján. Elvégre nem voltak ők közvetlen leszármazottai az elhunyt özvegy Kárpáti Miksánénak. Nem is ölelhetett magához soha saját gyermeket, örök bánatára utód nélkül ment el. Aki itt gyászolt lesújtottan a hamvainál, első házasságából való, és már szinte elfeledett sógornőjének egyetlen fia, maga is karnyújtásnyira a nyolcvantól. Fiatalnak tehát régen nem volt mondható. Az első pillanatok láthatóvá tették a jelenlévők számára, hogy ez az ember már az utazástól, és a várakozástól teljesen kimerült, holott még el sem kezdődött a búcsúztatás. Vonásai megmerevedtek, tartása görnyedtebb volt a szokottnál. Mereven nézett maga elé, és érezhetően mindent elkövetett, hogy ne vegye észre senki rajta, mint remeg mindene a testi-lelki feszültségtől. Keményen állt tizenhét évvel fiatalabb felesége, és ragyogó felnőtt fia között, de leplezhetetlen volt mindenki előtt, hogy nagy veszteség érte mindannyiukat.

         Szorosan mellettük, a korábban elhunyt férj, Kárpáti Miksa unokaöccsének fia, és családja. Dr. Kárpáti Milán mondta még a búcsúbeszédet is. Elegáns, szép búcsúzás volt. Sem pap, sem kántor, sem semmiféle hivatalos személy nem tartott fennkölt beszédet. Aki most itt megjelent, Milán szövegével köszönt el tőle. Ő és környezete volt az, aki az elmúlt esztendőkben az elhunyt családját jelentette. Náluk lelt meghitt ünnepekre, az ő gyereke vitte az öreg hölgy helyébe minden hétvégén az ünnepi ebédet, ha éppen nem volt kedve beülni az érte küldött autóba. Meglehetősen össze-nőttek az utóbbi időben, mert bár a fiatalok sokat és keményen dolgoztak, és nem volt könnyű megoldaniuk, nagyon sok időt szántak a magányos öregasszonyra.

         A gyászolók között állt gondolataiba merülten Szerencsés Áron is felesége és lánya társaságában. Mindenki által ismert volt a jelenlévők közül, hogy ő és családja voltak évtizedekig a közvetlen, és igen segítőkész szomszédok. Azt már csak az érintettek tudták, hogy ők voltak minden bánatok és örömök első kézből tudói, a fájdalmas titkok hordozói is, akik mellesleg mindenben és mindenkor rendelkezésére álltak az özvegynek. Lerítt róluk, hogy mélyen érintette őket az özvegy hirtelen elhunyta.

Némán és csendesen téblábolt a gyászolók között Kárpáti Klári is férjével Szelídy Misivel. Hasonlóan a Ladányi családhoz, ők is Pestről utaztak az alföldi kisvárosba a temetésre. Korán indultak, eltörődtek a hosszú úton. A nagy hideg is erősen megviselte őket. Meg hát, már ők is túl voltak életük delén, már ők is csak az elhunythoz viszonyítva voltak fiatalok.

         Ott volt szétszórtan a Kárpáti rokonok öregje, fiatalja, az aránylag nagy baráti és ismeretségi kör, mindazok, akik még ismerték, tisztelték és szerették a kilencven évet megélt Sánta Juditot. Akik eljöttek, hogy végső köszönéssel vegyenek tőle búcsút.

         Néma csöndben állták körül a sírt, amíg az urnát behelyezték azon a szűk résen a több mint két évtizeddel korábban elhunyt férj, a valaha daliás és jó humorú, sok országot megjárt, de főleg nagyon jómódú Kárpáti Miksa mellé. Megtalálta hát végső nyughelyét Sánta Judit, akiről soha nem derült ki, hogy ide kívánt-e temetkezni, vagy inkább vágyott volna egyedül pihenni, ha már a szeretett és korán elvesztett első férj jeltelen sírja nem nyújthat neki örök nyugodalmat.

         Nem tudni, mennyi titkot vitt magával, mennyi keserűséget, mennyi megalkuvást. Az életet le kellett élni felemelt fejjel, egyenes derékkal, mert ez hozzá tartozott a jelleméhez. Mindig megmondani a véleményét, még akkor is, ha ez alkalmasint kínos volt másoknak. Igen. Soha nem gondolt az emberek érzékenységére. Mindig őszintének lenni - ez volt az alapállása. Még akkor is, ha ezzel történetesen fájdalmat okoz. Mégis ő lett az, aki kora és kiszolgáltatottsága okán kénytelen volt megtartani magának késői véleményét, elfogadni mások akaratát, mert ha nem ezt teszi, végleg elmagányosodik. Igen, élete végén a kora zsarolhatóvá tette. Nem valóságosan, hanem érzelmileg. És ő, az örök igazmondó, a sokszor kellemetlenül őszinte ember rákényszerült, hogy megfontoltan megtagadja önmagát.

         Most itt maradnak hamvai a hideg földben, senki nem tart rá igényt, hogy hazavigye. Elhagyják a temetőt azok, akik az utolsó percben még körülvették. De a távoli és a közeli múlt fecseg, meg akarja ismertetni magát. Egy életet csak úgy lehet igazán befejezni                                                          

                                  A szegény, de meleg családi fészek

Ugyan melyik mozzanatot ölelte magához az életéből Sánta Judit azon az estén, amikor kikészítette magányos vacsoráját, és határozottan odalépett a tűzhelyhez, hogy teát főzzön magának? Amikor félbe maradt a mozdulat, elmúlt a szándék, és már nem is tudott róla, hogy összecsuklott a konyhájában, ahol, mint egy gyorsított film, lepergett előtte életének minden jelentős eseménye?

         Bizonyára látta maga előtt azt a szegényes szobát, melyben utolsó gyermekként először felsírt. A fekhelyektől zsúfolt szobában adta át a bába meghatottságtól könnyező időske anyjának, aki végre egy apró lányt is karjába ölelhetett annyi rosszcsont fiú után.

         Nagy örömet, egyben hatalmas terhet jelentett az újabb éhes száj betömése a Sánta családban. Úgy érkeztek ide a gyerekek menetrend szerint szinte minden évben, mintha rendelésre jöttek volna. Ebben az utcában nem volt ez meglepő senki számára. A keskeny kis utca minden udvarából szinte kidőlt a gyermeksereg a közös nagy hancúrozásokra. A nagyobbak úgy vigyáztak a kicsikre, mintha mind egyetlen hatalmas család tagjai lettek volna. Még el is fenekelték egymás testvéreit, ha úgy érezték, arra van szükség a fegyelmezéséhez. Csak péntek este csendesedtek le szinte varázsütésre. Ilyenkor egy csapásra kihalt és elnémult az utca, mindenki eltűnt saját kapuja biztonságában. Ilyenkor tárt kapukkal várták őket haza az anyák, és terelték kis seregüket a párától átláthatatlan konyha felé. Ide készítették már előre a dézsába öntött meleg vizet, hogy ragyogó tisztára csutakolva irányítsák őket tovább a fehér abrosszal terített asztal mellé.

         A gyertya lobogó fénye és illata szívet zsongítóan lengte be a szobát. Úgy lecsendesedtek ilyenkor, mintha egész héten ezt gyakorolták volna. És vigyáztak, hogy a kisebbek is tartsák be a rendet. Áhítattal nézték anyát, amint egyetlen ünneplő ruhájában, haján szürke csipkével gyönyörködött bennük, miután Isten parancsára kénytelen volt végre megpihenni. Hálát adtak és áldást kértek ilyenkor. Anya állt a gyertya fölött, és körös mozdulatokkal hívta le magukhoz az égiek áldását. Apa mondta az imákat, anya és a nagyobbak vele mormolták, hogy vacsora végeztével közösen vonuljanak át a zsinagógába.

         Ezek voltak azok a szépséges alkalmak, amikor együtt volt az egész család. Ilyenkor találkoztak apával, aki a hosszú hét folyamán alig volt látható.  Állandóan dolgozott, hogy a sok éhes száj soha ne legyen üres. A vörös hajú, langaléta, csupa szeplő Sánta Ármin arról volt nevezetes, hogy vállához már szinte odanőtt a létra, kezéhez a festékes vödör. Járta a gazdagabb házakat, és festette, díszítette a szobák falát olyan szépre, hogy az úriasszonyok elirigyeljék egymástól, és gyorsan meghívják őt egy nagy lakásfestésre. Volt is sok munkája szerencsére, de nagyon be kellett osztani a keresetet, mert ez a fajta munka nagyon idényhez kötött. Télen már senki nem üríti ki szívesen a lakást, meg nem is száradnának a falak.

Télen pihent az ecset. Ilyenkor várták őt kísérőnek azok a kereskedők, akik vásározásból éltek. Ponyvás szekerekre rakodták a különböző eladni valókat, olyan gondossággal, hogy kis helyen sok áru férjen el a ponyva alatt. Már mesterei voltak a rakodásnak. Éjjel indultak, ha esett, ha fújt, bundákba csomagolva, mert hajnalban már csillagos égnél verték a sátrat, hogy maga kelletően elhelyezzék az árut, mire beindul a vásár. És ő boldogan ment pakolni, sátrat építeni, mert valami keveset hozzá tudott pótolni a nyáron keresetthez. Fárasztó munka volt embernek, lónak. Sokat áztak, fáztak, de ez, hozzá tartozott a télhez. Mint az izzadság a nyárhoz.

Anya is rendszeresen tett egy kevés pénzt a családi kasszába. Hetenként két-három alkalommal pedikűrözni járt azokhoz a házakhoz, amelyeknél igényt tartottak szolgálatára. Előre be volt osztva, mikor melyik háznál várják a megadott időben. Nagyszerűen értett hozzá, hogy egy éles borotva segítségével megszabadítsa a fájós lábakat a bőrkeményedéstől, és a tyúkszemektől. Örömmel végezte ezt a munkát. Nem is volt ez számára munka, inkább kellemes időtöltés. És kirándulás. Csaknem vendégség. Általa lett bejáratos olyan családokhoz, ahová különben sohasem jutott volna el. De otthon ezekről a látogatásokról soha nem beszélt, még gondolatban sem foglalkozott velük az után hogy kilépett a kapujukon. Az egy külön világ volt, mesevilág, míg neki csak a munka jutott, de ő boldogan fogadta a munkát is. Az ő szótlansága, megbízhatósága lett a valóságban a kalács, amelyet letett a család asztalára.

         Ebbe a gondos családba született be 1912 februárjában a kis vörös hajú hószín bőrű Jutka, mindenki örömére. A nagy testvérek is élvezték ezt a kis cserfes csodát, aki boldogan adta oda magát mindannyiuk ölelésének. A fiúk eleje már kezdett dolgozni. Ők is elsajátították apjuk tudományát, és járták létráikkal az alföldi kisváros környékét, hogy munkájukkal felváltsák a meszelt házak egyik másik szobáját. És bárhol jártak, ennek az aranyos babának mindig hoztak valami apróságot. A kis Jutka semmiben nem szenvedett hiányt, boldogan fúrta be magát környezetébe, de valahol a tudata mélyén érezte, hogy ahova a testvérei, vagy apja járnak, ott nagyobb a jómód, több a kényelem. És még nem tudta, csak érezte, hogy ő arra vágyik, amit nem is ismer, csak sejt, és később majd megpróbálja úgy alakítani az életét, hogy részese legyen az ismeretlen jónak. Addig is itt jön-megy a szűk kis Festő utcában kapukon ki, kapukon be, és begyűjti a sok szeretet-morzsát, amely itt mindenki gyerekének kijár.

Az utca mindkét oldalát a szülők, a kiröpült, önállósult testvérek, és azok családja népesítette be. Itt valamilyen formában mindenki rokona volt mindenkinek. Számukra ez az utca volt a város, amelyet csak a vallási szertartások, a szombati séták, és a kenyérkereset idejére hagytak el. Minden társadalmi érintkezést e területen belül bonyolítottak le. Számukra ez volt a biztonság, a játszótér, a közösség, a minden. Nem tudtak ők arról, hogy a világ tágas és gyönyörű. Hogy Magyarország a legcsodálatosabb a térségben, ahol élünk, s, hogy Budapest királyi ékszer, egyike legszebb városainknak. Honnan is tudták volna, hogy abban a csodálatos városban már büszkén hirdeti őseink dicsőségét az a szoborpark, melynek neve Milleniumi emlékmű? Miként azt sem tudták, hogy a kéklő Duna fölött kőcsipkékbe burkolózva lebeg az építészet csodája, az ország háza. Nem sejtették, hogy a föld mélyében kanyarog egy csodás kis villamosvasút, mely elvezet a tíz éves Állatkertbe, melyet egy különleges erdélyi lángelme tervei csaltak életre. És mennyi mindenről nem tudtak még, amely csak később lépett be az életükbe. Egyelőre élték a kis mindennapi életüket. Játszottak, tanultak, barátkoztak.

 A növekvő Jutka is egy olyan család lányaival került elmélyült barátságba, akikkel már a rokoni szálakat sem tudták kibogozni. Meg nem is nagyon érdekelte őket. Összetartoztak, és kész.

A Schwartz családban három hasonló korú lány élt, idősebb férfitestvéreik már kiröpültek a családból. A legidősebb, Lina, már jegyese volt a fess Kárpáti Miksának. Szorgalmasan vásárolta kevéske pénzéből a hozománynak való ágy és asztalneműt. Amikor csak tehette, azokba hímezte bele névjelét. Ő már évek óta dolgozni járt a Fő téren álló rőfös boltba, tanulta az eladói szakmát. Így készült kereskedő vőlegényének jó társa lenni annak apró, de már önálló üzletében. Csendes, visszafogott lány volt, igazán nem is barátkozó hajlamú. Néha leült a sutyorgó lányok közé, de szívesebben serénykedett egyedül a ház körüli munkákban. Szeréna és Anna sokkal nyitottabbak, barátkozóbbak voltak. Szerették Jutkát, szívesen megosztották vele apró titkaikat, bár Jutka korántsem tűnt hasonlóan bizalmasnak. Már csak azért sem, mert nem mondhatta el nekik, mennyire vonzódik testvérükhöz, Lacihoz. Magas, jóképű, vidám és figyelmes legény volt a legidősebb Schwartz fiú. Jóval idősebb is a cseperedő Jutkánál, nem is igen figyelt fel a növekvő lányra, de ez nem befolyásolta annak csodálatát. Anna nővéréhez hasonlóan bolti eladónak készült, Szerén pedig, a középső, a gazdag Fekete ügyvéd irodájában gyakorolta az irodai munkát. Jutka is valami hasonló tevékenységet akart majd végezni, ha megnő, de egyelőre ő a háztartásvezetést tanulta anyja irányítása mellett. Szükség is volt a segítségére, mert Sánta Áronné mostanában egyre kevésbé győzte ellátni a már megfogyatkozott család körüli teendőket is. Lefogyott, fáradékonnyá vált. Jutka maga is belátta, hogy most neki kell helyt állnia. Meg egyébként is tudatában volt, hogy mindent el kell lesnie anyától, ha egyszer jó feleség akar lenni. Anya ugyan azt remélte, hogy előbb-utóbb elsajátítja, és átveszi tőle a pedikűrözést, de Jutka időben, és igen határozottan tiltakozott, közölve, hogy erre ne is számítson senki. Az természetes volt számára, hogy dolgozni fog, máris ismerte a pénz értékét, és hiányát.

                                  Kitörési kényszer

Szorgosan intézte hát a ház körüli teendőket, de alig várta, hogy valami jó lehetőség közelébe kerüljön. S amint meghallotta, hogy Bartus ékszerész megbízható eladólányt keres, azonnal kérte anyját, engedje meg, hogy elvállalja ezt a munkát.

         A nagy nap reggelén gondosan kivasalta egyetlen igazán szép fehér selyem blúzát, és a délelőtt folyamán többször is beszaladt a szobába, ellenőrizni, nem gyűrődött-e össze. Mert az idő csak cammogott. Már mindent elvégzett, de sehogyan sem jött el a két óra, amit Bartus úr megadott, hogy fogadja anyja kíséretében. Megmosta közben tűzvörös haját is, már meg is száradt a kellemes melegben, és még mindig maradt idő a várakozásra. Átszaladt hát megnézni, nem jött-e véletlenül haza Szerén ebédelni. Csak Schwartz néni tevékenykedett egyedül otthon, és amíg érdeklődött barátnője után, benyitotta a családi kaput Laci is. Jutka háttal állt a bejáratnak, nem vette észre a férfi érkezését. Kényelmesen támaszkodott a ház előtti folyosó egyik oszlopához.

A déli napfény felülről dobta rá lángcsóváját. Arannyal vonta be haját, csillagfényűvé dajkálta minden kis szeplőjét, gyengéd fénnyel övezte karcsú derekát, keskeny csípőjét. Anélkül, hogy tudta volna, igézetes látványt gyakorolt a közelgő férfire. Mire a jövevény végig ért a keskeny folyosón, teljesen elbűvölte a perc varázsa. Most ébredt rá, hogy a szeme előtt ért nővé a kis vörös lány. És milyen lélegzet elállítóan, kívánatos teremtés lett belőle!

         Amíg üdvözölte anyját, kutató pillantást küldött a lány szeme felé. Elég volt ez a röpke idő, Jutka biztos volt benne, hogy megfogta Laci szívét. Tánclépésben tette meg az utat a kapuig, és libegő lélekkel ment végig anyja kíséretében Kiskecel macskakövekkel kirakott utcáján.

          Ha nem felelt volna meg, ha elutasították volna, most talán az sem keserítette volna el, de nem így történt.

         Bartus úr nagyon udvarias volt ugyan, de igen komoly és méltóságos. Határozottan adta tudtára, hogy amit vállal, felelősségteljes munka, és kemény fegyelmet követel. Ami az üzletben található, komoly értéket képvisel, és annak megfelelően kell bánni vele. Az ékszereket csak a segéd úr jelenlétében cserélheti ki, önállóan nem érintheti. Vevőt csak a főnök úr, vagy a segéd úr ellenőrzése mellett szolgálhat ki. Az üzlet rendjéért és tisztaságáért viszont ő felel, mert más itt nem tartózkodhat. Ha beválik, a cég költségére elküldi Budapestre, két évre tanulni. De azt ki kell érdemelni. Hétfő reggel hétkor legyen itt. Nyolckor nyitás.

         A csoda földre szállt. Olyasmit kapott, ami reményeiben sem élt, mert nem is tudta, hogy létezik. Most kezdte érezni, mekkora szépség közelébe engedte a sorsa. Az üzletben rá se mert pillantani a rengeteg csillogó csodára, de most, hogy bandukol hazafelé, minden darab külön beköszön az emlékezetébe. Anya is nagyon boldog. Az ő egyetlen kislánya elnyerte a gazdag Bartus úr bizalmát! Mekkora szerencse! Mekkora megtiszteltetés!

Jutka minden este kimosta azt a bizonyos fehér blúzt, és minden reggel kivasalta a szoknyával együtt. Úgy állított be reggelenként az üzletbe, mintha egy selyem dobozból emelték volna ki. Ilyenkor még csak a segéd úr meg ő tartózkodott itt, de tudták, mire beindul a piac, és megjelennek az első vevők, Bartus úr is megérkezik. Addig a lány letörölte a port, vizes ruhával áttörölte az aranyakat védő üvegeket, majd szárazzal csillogóvá fényesítette. A takarítást még tegnap, zárás után elvégezte. Kilencre megfésülködött, megigazította blúzát, szoknyáját, és fegyelmezetten, mosolygó lélekkel várt.

         Bartus úr minden nap megjelent az üzletben, kivéve, ha dolga akadt a fővárosban. Ilyenkor Pesten élő fia jött be helyette. Ő is igen udvarias volt velük, de apjához hasonlóan igen távolságtartó. Elegáns öltönyökben, selyem ingekben, drága cipőkben jelent meg közöttük. Ez a végtelenül visszafogott, alacsony, kissé görnyedt tartású férfi igazság szerint a legelegánsabb öltözékekben sem volt figyelemre méltó. Bár nem is igen tartott erre igényt. Ha nem volt vevő az üzletben, állandóan az irodában tartózkodott, körül bástyázta magát könyvekkel és újságokkal, esetleg rádiót hallgatott. Láthatóan nagyon jól érezte magát ebben a közegben.

         Már közeledett Jutka számára a fővárosba költözés időpontja, és amennyire örült a nagy eseménynek, annyira bántotta, hogy most kell elutaznia, amikor Lacival érezhetően kezd elmélyülni a kapcsolata. Igaz, még csak apró, izgalmas megnyilvánulásokkal adta tudtára a fiatalember, hogy nem közömbös a számára. De bármennyire boldog volt, tudatosan készült az utazásra. Már lelevelezte apja Pesten élő testvérénél, hogy befogadják családjukba a tanulási időre. Azt is eltervezte, hogyan ossza be eddig gondosan őrzött kis pénzét, hogy néhány elegáns kosztümöt, blúzt vásárolhasson magának, ha már nagyobb helyismerettel rendelkezik a fővárosban. Tudta, hogy egy nagy, elegáns ékszerüzletben nem jelenhet meg mindennap ugyanabban az öltözékben. Az utolsó napon Bartus úr kérette magához az irodába.

         - Nagyon meg voltunk magával elégedve az első nap óta. Azért is küldjük korábban Budapestre. Ott megtanul mindent, amire az ékszer szakmában szüksége lehet. Megismeri a különböző köveket, azok csiszolását. Az arany karát fokát, és a hozzá kevert anyagok összetételét. És minden egyebet, amire a későbbiekben szüksége lehet. Megfelelő fizetést kap. Fizetem az albérletét is, tessék itt a cím, ahol lakni fog. Van viszont két elvárásom: ott is hasonló jó hozzáállást tanúsít a munkához, és teljes diszkréciót garantál a cég felé. Itthon senkinek nem beszél arról, amit Pesten tapasztal. Az, legyen a maga számára hivatali titok. Ha hazajön egy hétvégére, kérem, látogasson meg a lakásomon. Kíváncsi vagyok a beszámolójára.

                                           Budapest varázsa

Csodálatos két esztendő következett. Jutka mindent látni akart, s amit lehetséges, megismerni a nagyvárosból. Meg is nézett mindent, amire lehetősége adódott. Most közeledett befejezéshez az Operett-színház építése, a Bródy Sándor utcában pedig megkezdte adását a Magyar Rádió. Minden elbűvölte. Megcsodálta az Erzsébet hidat, és még az utcai telefonfülkéknek is örvendezett. Minden érdekelte, semmit nem akart elmulasztani. Mégis elkerülte figyelmét egy nem éppen jelentéktelen törvény, a numerus clausus módosítása. Igaz, hogy eddigi létezéséről sem tudott, s ez a jelen pillanatban nem befolyásolta az ő életét, de sajnos később rengeteg keserűség, tragédia forrása lett. Most csak annak örült, amit látott, ami belefért fiatal élete érdeklődési körébe. Kellemes munkatársnői voltak ebben segítségére. A munka, ami itt várt rá igazi örömet nyújtott számára. Élvezte ezt a különleges életet, amibe belecsöppent. Amit látott, ami körülvette, az élet ajándékának tekintette. Meg is tanult mindent, amit csak lehetett. Komoly, megbízható munkatárs vált belőle.

         Többször találkozott Bartus fiatalúrral is, noha ő nem vett részt az üzlet munkájában, inkább a hivatalos ügyek intézése volt a feladata. Jutka többször észrevette, hogy férfi rajta felejti tekintetét, de ezt kizárólag annak tulajdonította, hogy tetszik neki megváltozott öltözéke. Ez a külsejében jelentéktelen fiatalember, fénylő bőrével, hízást jósló alakjával nem bírt rá semmilyen vonzerővel. Ha gondolt valakire, az Schwartz Laci volt. Változatlanul ő testesítette meg számára azt az ideált, amelyre vágyott.

Hónapok teltek el, de haza még egyszer sem utazott, csak leveleket küldözgetett szorgalmasan szüleinek, és barátnőinek. Lacinak nem írt. Nem mélyült el annyira közöttük a kapcsolat, hogy ennek szükségét látta volna. De most már nagyon vágyott az övéihez. Csomagostól jött be dolgozni ma is, hogy időben kiérjen az állomásra. Amikor leszálltak a vonatról, akkor nézett nagyot, hogy egy vonaton utazott Bartus Erikkel, csak éppen egy osztály választotta el őket egymástól.

Apa várta az állomáson, és olyan boldogan beszélték végig az utat, hogy észre sem vették a távolságot, amit megtettek hazáig. Igyekeztek nagyon, hogy beérjenek a házba, mire az ünnep megkezdődik. Anya már mindent elkészített, ők gyorsan rendbe tették magukat, hogy mielőbb megtörhessék a kalácsot. A fiúk is besorjáztak pillanatok alatt feleségeikkel, gyerekeikkel, elégedett, boldog emberekkel telt meg az ünnepi szoba.

         Az egész szombati nap az ünneplés és az összetartozás jegyében telt el. Esteledett. Jutka alig várta, hogy összebújjon barátnőivel, amikor megjelent náluk Bartusék szakácsnője az üzenettel, hogy ünnep végeztével látogasson el hozzájuk. Apja elkísérte a rövid úton, de be már nem ment vele.

         Tudta ő, pontosabban gondolta, hogy a gazdagság szép, kényelmes valami, de ami itt körülvette, minden képzeletet felülmúlt. Olyan bútorokkal, olyan dísztárgyakkal, olyan porcelán dísz és asztalneművel, a könyveknek akkora tömegével találkozott, a gazdagságnak annyi kézzel fogható jelével, amennyit még a filmekben sem látott eddig. Nem is jutott szóhoz a csodálattól. Alig bírt elmenni a fotelig, amellyel a családfő kínálta. Mindenki jelen volt a szobában, aki ide tartozott. A Bartus szülők, két fiuk, egy fiú unokájuk, s a menyük, akin látszott, hogy hamarosan növekszik a Bartus család létszáma. 

         Rövid ideig csend volt a szobában. Jutka nem tudta, mit várnak tőle, mit illene mondania. Mindenki mosolyogva nézett rá, míg a csendet az öreg Bartus törte meg:

         - Hogy tetszik a pesti üzletünk? Hogy érzi magát benne?

         Jutka testét kiverte a veríték, szíve hangosan dörömbölt mellkasában, és alig bírta kinyögni a szavakat:

- Ééén azt sem sejtettem mostanáig, hogy az, az, üzlet is a Bartus úré. Nagy baj, hogy ilyen tájékozatlan vagyok?

- A világért sem. Örülök, hogy ilyen diszkrét a személyzet. És annak is, hogy a fiam ezt a tényt kellő szerénységgel viselte. De különösen örülök, hogy magának nem az volt a legfőbb gondja, hogy megtudja a tulajdonos kilétét. Hogy tetszik magának ott az élet?

- Nagyon szeretem a fővárost uram, különösen a belvárost. Az üzlet gazdag, és különleges. Akikkel együtt dolgozom, nagyon értenek ahhoz, ami a dolguk. S én is sok olyan dolgot megtanultam már, amiről eddig sejtelmem sem volt.

         - Például?

- Nem beszélek a szakmai ismeretekről, amelyekből már sokat elsajátítottam, de észrevettem, mennyire más ott a vevőkör, s mennyire másként kell velük bánni. Nagyon köszönöm, hogy lehetőséget teremtett nekem ezekhez a tapasztalatokhoz uram.

         Jutka már állt is fel, hogy távozzék, de vendéglátói még nem engedték elmenni. Kínálták teával, süteménnyel, úgy bántak vele, mint egy igazi vendéggel. De ő mindenáron menni akart. Arra hivatkozott, hogy nem szeret sötétben közlekedni a kihalt utcákon. Bartusné felajánlotta, hogy a szakácsnővel haza kísérteti, de a férje közbevágott:

- Szó sem lehet róla! Majd Erik lesz a kísérője. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ezért utazott haza. Ne játszadozzunk már tovább ezzel a szegény lánnyal!

         Jutkával megfordult a világ. Hol elsápadt, hol pirosba váltott. Szégyellte is a helyzetet, meg el is töltötte valami határtalan öröm. Csak ült lesütött szemmel¬, nem akarta, hogy meglássák szemében a diadalt, mely átjárta egész lényét.

                                             Szerelem másként

Bartus Erik segítette fel rá a kabátját, és kísérte haza ezen az estén.  Lassan ballagtak az utcán. A férfi beszélgetni akart, hiszen régóta kísérte figyelemmel a lány minden rezdülését, amíg végül kiderült számára, hogy bele is szeretett. Most végre eljött az alkalom, amikor megtudja, van-e esélye a viszonzásra.

         - Nagyon meglepte, amit apám közölt rólam?

- Igen, uram. Soha, egyetlen pillantással sem utalt rá, hogy érdekelném.

- Nem akartam kínos helyzetbe hozni. Attól féltem, félre érti, s azt hiheti, visszaélek a helyzetemmel. Meg apámmal is tisztáznom kellett, elfogadja-e az érzelmeimet. A mai napig nem beszéltünk róla komolyan. Most már magán a sor Judit. Ha elfogad engem, tisztelettel megkérem a szüleit, adják hozzám feleségül.

         Jutka azt sem tudta, merre nézzen, hogyan viselkedjen. Végül nagy nehezen nyögdécselte:

- Kérem uram, legyen türelemmel. Nem tudok ebben a pillanatban dönteni. Időre van szükségem.

Pedig már döntött. Már tudta, hogy a felesége lesz. Csakis ehhez az emberhez megy nőül, aki a szíve mellett a jólétet, a gazdagságot, az ismeretlen szépségeket hozta elé. Közben maga is megdöbbent a felismeréstől, hogy ez a néhány mondat elég volt ahhoz, hogy elillanjon szívéből az a vonzalom, amelyet eddig a csinos sharmos Schwartz Laci iránt táplált, hogy beköltözzék helyette egy új érzés, melynek a lúdtalpas, puhány Bartus Erik a főszereplője. Vagy az, talán amit Bartus Erik nyújtani tud?

         Saját magát is megrendítette, hogy úgy reagál dolgokra, amint ezt soha nem képzelte volna. Döbbenten, de a legkisebb szégyenkezés nélkül észlelte, hogy egyre megnyerőbb lett számára az a férfi, akit korábban észre sem vett. Szembesülnie kellett azzal a felismeréssel, hogy egy eddig ismeretlen Judit lelke költözött belé, egy olyan lányé, akit korábban elítélt volna, most meg természetesnek tartotta, hogy ilyen.

Szülei már aggódva fogadták, nem tudták mire vélni hosszú elmaradását. Szinte zihálva szedték a levegőt, amikor felfogták, hogy milyen ajánlatot kapott a lányuk.

- El ne mondd senkinek gyerekem, mert ha nem lesz belőle semmi, nem marad más nekünk, csak a szégyen. - kérlelte anya.

          - Mit döntöttél, hozzá mész? - kíváncsiskodott apa.

 - Igen. Már eldöntöttem. Neki még nem adtam választ, de magamban már tudom. Hozzá megyek. De anya, ha én Bartusné leszek, ugye tudja, hogy nem szégyeníthet meg azzal, hogy mindig más lábát dajkálgatja az ölében? Inkább kifizetem a veszteségét, de hagyjon fel ezzel a foglalkozással. Már most, hogy ne legyen feltűnő később.

         Anyja keserűen mondta:

- Én akkor is Sánta Áronné leszek kedvesem, ha neked így megváltozik a sorsod. Engem itt így ismernek. És szeretem is ezt a munkát. Hosszú ideje végzem, és ennek a jövedelemnek, amit szereztem vele, része van abban, hogy azt tudtuk nyújtani neked, amit lehetőségünkből tellett. Ne fossz meg ennek az örömétől! Amikor megkért Bartus Erik, akkor is tudta, kik a szüleid. Azt pedig nem említetted, hogy ő kért volna meg erre. Nem kell minket szégyellned!

- Jaj, édes-drága anyuskám, nem akartam megbántani! Ne, tessék rám neheztelni! Csak egy kicsit felfordult velem a világ.

         Jutka egész éjjel nem tudott aludni olyan felfokozott izgalmi állapotban volt. Úgy forgolódott ágyában, mintha hangyabolyba feküdt volna.

A Ladányi család olyan mély megrendüléssel irányította tekintetét az eltávozott maradványait őrző urnára, hogy még a távoli ismerősök is meghatódtak a szeretetnek ilyen ritkán megnyilvánuló formáján. Elvégre nem voltak ők közvetlen leszármazottai az elhunyt özvegy Kárpáti Miksánénak. Nem is ölelhetett magához soha saját gyermeket, örök bánatára utód nélkül ment el. Aki itt gyászolt lesújtottan a hamvainál, első házasságából való, és már szinte elfeledett sógornőjének egyetlen fia, maga is karnyújtásnyira a nyolcvantól. Fiatalnak tehát régen nem volt mondható. Az első pillanatok láthatóvá tették a jelenlévők számára, hogy ez az ember már az utazástól, és a várakozástól teljesen kimerült, holott még el sem kezdődött a búcsúztatás. Vonásai megmerevedtek, tartása görnyedtebb volt a szokottnál. Mereven nézett maga elé, és érezhetően mindent elkövetett, hogy ne vegye észre senki rajta, mint remeg mindene a testi-lelki feszültségtől. Keményen állt tizenhét évvel fiatalabb felesége, és ragyogó felnőtt fia között, de leplezhetetlen volt mindenki előtt, hogy nagy veszteség érte mindannyiukat.

         Szorosan mellettük, a korábban elhunyt férj, Kárpáti Miksa unokaöccsének fia, és családja. Dr. Kárpáti Milán mondta még a búcsúbeszédet is. Elegáns, szép búcsúzás volt. Sem pap, sem kántor, sem semmiféle hivatalos személy nem tartott fennkölt beszédet. Aki most itt megjelent, Milán szövegével köszönt el tőle. Ő és környezete volt az, aki az elmúlt esztendőkben az elhunyt családját jelentette. Náluk lelt meghitt ünnepekre, az ő gyereke vitte az öreg hölgy helyébe minden hétvégén az ünnepi ebédet, ha éppen nem volt kedve beülni az érte küldött autóba. Meglehetősen össze-nőttek az utóbbi időben, mert bár a fiatalok sokat és keményen dolgoztak, és nem volt könnyű megoldaniuk, nagyon sok időt szántak a magányos öregasszonyra.

         A gyászolók között állt gondolataiba merülten Szerencsés Áron is felesége és lánya társaságában. Mindenki által ismert volt a jelenlévők közül, hogy ő és családja voltak évtizedekig a közvetlen, és igen segítőkész szomszédok. Azt már csak az érintettek tudták, hogy ők voltak minden bánatok és örömök első kézből tudói, a fájdalmas titkok hordozói is, akik mellesleg mindenben és mindenkor rendelkezésére álltak az özvegynek. Lerítt róluk, hogy mélyen érintette őket az özvegy hirtelen elhunyta.

Némán és csendesen téblábolt a gyászolók között Kárpáti Klári is férjével Szelídy Misivel. Hasonlóan a Ladányi családhoz, ők is Pestről utaztak az alföldi kisvárosba a temetésre. Korán indultak, eltörődtek a hosszú úton. A nagy hideg is erősen megviselte őket. Meg hát, már ők is túl voltak életük delén, már ők is csak az elhunythoz viszonyítva voltak fiatalok.

         Ott volt szétszórtan a Kárpáti rokonok öregje, fiatalja, az aránylag nagy baráti és ismeretségi kör, mindazok, akik még ismerték, tisztelték és szerették a kilencven évet megélt Sánta Juditot. Akik eljöttek, hogy végső köszönéssel vegyenek tőle búcsút.

         Néma csöndben állták körül a sírt, amíg az urnát behelyezték azon a szűk résen a több mint két évtizeddel korábban elhunyt férj, a valaha daliás és jó humorú, sok országot megjárt, de főleg nagyon jómódú Kárpáti Miksa mellé. Megtalálta hát végső nyughelyét Sánta Judit, akiről soha nem derült ki, hogy ide kívánt-e temetkezni, vagy inkább vágyott volna egyedül pihenni, ha már a szeretett és korán elvesztett első férj jeltelen sírja nem nyújthat neki örök nyugodalmat.

         Nem tudni, mennyi titkot vitt magával, mennyi keserűséget, mennyi megalkuvást. Az életet le kellett élni felemelt fejjel, egyenes derékkal, mert ez hozzá tartozott a jelleméhez. Mindig megmondani a véleményét, még akkor is, ha ez alkalmasint kínos volt másoknak. Igen. Soha nem gondolt az emberek érzékenységére. Mindig őszintének lenni - ez volt az alapállása. Még akkor is, ha ezzel történetesen fájdalmat okoz. Mégis ő lett az, aki kora és kiszolgáltatottsága okán kénytelen volt megtartani magának késői véleményét, elfogadni mások akaratát, mert ha nem ezt teszi, végleg elmagányosodik. Igen, élete végén a kora zsarolhatóvá tette. Nem valóságosan, hanem érzelmileg. És ő, az örök igazmondó, a sokszor kellemetlenül őszinte ember rákényszerült, hogy megfontoltan megtagadja önmagát.

         Most itt maradnak hamvai a hideg földben, senki nem tart rá igényt, hogy hazavigye. Elhagyják a temetőt azok, akik az utolsó percben még körülvették. De a távoli és a közeli múlt fecseg, meg akarja ismertetni magát. Egy életet csak úgy lehet igazán befejezni                                                          

                              A szegény, de meleg családi fészek

Ugyan melyik mozzanatot ölelte magához az életéből Sánta Judit azon az estén, amikor kikészítette magányos vacsoráját, és határozottan odalépett a tűzhelyhez, hogy teát főzzön magának? Amikor félbe maradt a mozdulat, elmúlt a szándék, és már nem is tudott róla, hogy összecsuklott a konyhájában, ahol, mint egy gyorsított film, lepergett előtte életének minden jelentős eseménye?

         Bizonyára látta maga előtt azt a szegényes szobát, melyben utolsó gyermekként először felsírt. A fekhelyektől zsúfolt szobában adta át a bába meghatottságtól könnyező időske anyjának, aki végre egy apró lányt is karjába ölelhetett annyi rosszcsont fiú után.

         Nagy örömet, egyben hatalmas terhet jelentett az újabb éhes száj betömése a Sánta családban. Úgy érkeztek ide a gyerekek menetrend szerint szinte minden évben, mintha rendelésre jöttek volna. Ebben az utcában nem volt ez meglepő senki számára. A keskeny kis utca minden udvarából szinte kidőlt a gyermeksereg a közös nagy hancúrozásokra. A nagyobbak úgy vigyáztak a kicsikre, mintha mind egyetlen hatalmas család tagjai lettek volna. Még el is fenekelték egymás testvéreit, ha úgy érezték, arra van szükség a fegyelmezéséhez. Csak péntek este csendesedtek le szinte varázsütésre. Ilyenkor egy csapásra kihalt és elnémult az utca, mindenki eltűnt saját kapuja biztonságában. Ilyenkor tárt kapukkal várták őket haza az anyák, és terelték kis seregüket a párától átláthatatlan konyha felé. Ide készítették már előre a dézsába öntött meleg vizet, hogy ragyogó tisztára csutakolva irányítsák őket tovább a fehér abrosszal terített asztal mellé.

         A gyertya lobogó fénye és illata szívet zsongítóan lengte be a szobát. Úgy lecsendesedtek ilyenkor, mintha egész héten ezt gyakorolták volna. És vigyáztak, hogy a kisebbek is tartsák be a rendet. Áhítattal nézték anyát, amint egyetlen ünneplő ruhájában, haján szürke csipkével gyönyörködött bennük, miután Isten parancsára kénytelen volt végre megpihenni. Hálát adtak és áldást kértek ilyenkor. Anya állt a gyertya fölött, és körös mozdulatokkal hívta le magukhoz az égiek áldását. Apa mondta az imákat, anya és a nagyobbak vele mormolták, hogy vacsora végeztével közösen vonuljanak át a zsinagógába.

         Ezek voltak azok a szépséges alkalmak, amikor együtt volt az egész család. Ilyenkor találkoztak apával, aki a hosszú hét folyamán alig volt látható.  Állandóan dolgozott, hogy a sok éhes száj soha ne legyen üres. A vörös hajú, langaléta, csupa szeplő Sánta Ármin arról volt nevezetes, hogy vállához már szinte odanőtt a létra, kezéhez a festékes vödör. Járta a gazdagabb házakat, és festette, díszítette a szobák falát olyan szépre, hogy az úriasszonyok elirigyeljék egymástól, és gyorsan meghívják őt egy nagy lakásfestésre. Volt is sok munkája szerencsére, de nagyon be kellett osztani a keresetet, mert ez a fajta munka nagyon idényhez kötött. Télen már senki nem üríti ki szívesen a lakást, meg nem is száradnának a falak.

Télen pihent az ecset. Ilyenkor várták őt kísérőnek azok a kereskedők, akik vásározásból éltek. Ponyvás szekerekre rakodták a különböző eladni valókat, olyan gondossággal, hogy kis helyen sok áru férjen el a ponyva alatt. Már mesterei voltak a rakodásnak. Éjjel indultak, ha esett, ha fújt, bundákba csomagolva, mert hajnalban már csillagos égnél verték a sátrat, hogy maga kelletően elhelyezzék az árut, mire beindul a vásár. És ő boldogan ment pakolni, sátrat építeni, mert valami keveset hozzá tudott pótolni a nyáron keresetthez. Fárasztó munka volt embernek, lónak. Sokat áztak, fáztak, de ez, hozzá tartozott a télhez. Mint az izzadság a nyárhoz.

Anya is rendszeresen tett egy kevés pénzt a családi kasszába. Hetenként két-három alkalommal pedikűrözni járt azokhoz a házakhoz, amelyeknél igényt tartottak szolgálatára. Előre be volt osztva, mikor melyik háznál várják a megadott időben. Nagyszerűen értett hozzá, hogy egy éles borotva segítségével megszabadítsa a fájós lábakat a bőrkeményedéstől, és a tyúkszemektől. Örömmel végezte ezt a munkát. Nem is volt ez számára munka, inkább kellemes időtöltés. És kirándulás. Csaknem vendégség. Általa lett bejáratos olyan családokhoz, ahová különben sohasem jutott volna el. De otthon ezekről a látogatásokról soha nem beszélt, még gondolatban sem foglalkozott velük az után hogy kilépett a kapujukon. Az egy külön világ volt, mesevilág, míg neki csak a munka jutott, de ő boldogan fogadta a munkát is. Az ő szótlansága, megbízhatósága lett a valóságban a kalács, amelyet letett a család asztalára.

         Ebbe a gondos családba született be 1912 februárjában a kis vörös hajú hószín bőrű Jutka, mindenki örömére. A nagy testvérek is élvezték ezt a kis cserfes csodát, aki boldogan adta oda magát mindannyiuk ölelésének. A fiúk eleje már kezdett dolgozni. Ők is elsajátították apjuk tudományát, és járták létráikkal az alföldi kisváros környékét, hogy munkájukkal felváltsák a meszelt házak egyik másik szobáját. És bárhol jártak, ennek az aranyos babának mindig hoztak valami apróságot. A kis Jutka semmiben nem szenvedett hiányt, boldogan fúrta be magát környezetébe, de valahol a tudata mélyén érezte, hogy ahova a testvérei, vagy apja járnak, ott nagyobb a jómód, több a kényelem. És még nem tudta, csak érezte, hogy ő arra vágyik, amit nem is ismer, csak sejt, és később majd megpróbálja úgy alakítani az életét, hogy részese legyen az ismeretlen jónak. Addig is itt jön-megy a szűk kis Festő utcában kapukon ki, kapukon be, és begyűjti a sok szeretet-morzsát, amely itt mindenki gyerekének kijár.

Az utca mindkét oldalát a szülők, a kiröpült, önállósult testvérek, és azok családja népesítette be. Itt valamilyen formában mindenki rokona volt mindenkinek. Számukra ez az utca volt a város, amelyet csak a vallási szertartások, a szombati séták, és a kenyérkereset idejére hagytak el. Minden társadalmi érintkezést e területen belül bonyolítottak le. Számukra ez volt a biztonság, a játszótér, a közösség, a minden. Nem tudtak ők arról, hogy a világ tágas és gyönyörű. Hogy Magyarország a legcsodálatosabb a térségben, ahol élünk, s, hogy Budapest királyi ékszer, egyike legszebb városainknak. Honnan is tudták volna, hogy abban a csodálatos városban már büszkén hirdeti őseink dicsőségét az a szoborpark, melynek neve Milleniumi emlékmű? Miként azt sem tudták, hogy a kéklő Duna fölött kőcsipkékbe burkolózva lebeg az építészet csodája, az ország háza. Nem sejtették, hogy a föld mélyében kanyarog egy csodás kis villamosvasút, mely elvezet a tíz éves Állatkertbe, melyet egy különleges erdélyi lángelme tervei csaltak életre. És mennyi mindenről nem tudtak még, amely csak később lépett be az életükbe. Egyelőre élték a kis mindennapi életüket. Játszottak, tanultak, barátkoztak.

 A növekvő Jutka is egy olyan család lányaival került elmélyült barátságba, akikkel már a rokoni szálakat sem tudták kibogozni. Meg nem is nagyon érdekelte őket. Összetartoztak, és kész.

A Schwartz családban három hasonló korú lány élt, idősebb férfitestvéreik már kiröpültek a családból. A legidősebb, Lina, már jegyese volt a fess Kárpáti Miksának. Szorgalmasan vásárolta kevéske pénzéből a hozománynak való ágy és asztalneműt. Amikor csak tehette, azokba hímezte bele névjelét. Ő már évek óta dolgozni járt a Fő téren álló rőfös boltba, tanulta az eladói szakmát. Így készült kereskedő vőlegényének jó társa lenni annak apró, de már önálló üzletében. Csendes, visszafogott lány volt, igazán nem is barátkozó hajlamú. Néha leült a sutyorgó lányok közé, de szívesebben serénykedett egyedül a ház körüli munkákban. Szeréna és Anna sokkal nyitottabbak, barátkozóbbak voltak. Szerették Jutkát, szívesen megosztották vele apró titkaikat, bár Jutka korántsem tűnt hasonlóan bizalmasnak. Már csak azért sem, mert nem mondhatta el nekik, mennyire vonzódik testvérükhöz, Lacihoz. Magas, jóképű, vidám és figyelmes legény volt a legidősebb Schwartz fiú. Jóval idősebb is a cseperedő Jutkánál, nem is igen figyelt fel a növekvő lányra, de ez nem befolyásolta annak csodálatát. Anna nővéréhez hasonlóan bolti eladónak készült, Szerén pedig, a középső, a gazdag Fekete ügyvéd irodájában gyakorolta az irodai munkát. Jutka is valami hasonló tevékenységet akart majd végezni, ha megnő, de egyelőre ő a háztartásvezetést tanulta anyja irányítása mellett. Szükség is volt a segítségére, mert Sánta Áronné mostanában egyre kevésbé győzte ellátni a már megfogyatkozott család körüli teendőket is. Lefogyott, fáradékonnyá vált. Jutka maga is belátta, hogy most neki kell helyt állnia. Meg egyébként is tudatában volt, hogy mindent el kell lesnie anyától, ha egyszer jó feleség akar lenni. Anya ugyan azt remélte, hogy előbb-utóbb elsajátítja, és átveszi tőle a pedikűrözést, de Jutka időben, és igen határozottan tiltakozott, közölve, hogy erre ne is számítson senki. Az természetes volt számára, hogy dolgozni fog, máris ismerte a pénz értékét, és hiányát.

                                  Kitörési kényszer

Szorgosan intézte hát a ház körüli teendőket, de alig várta, hogy valami jó lehetőség közelébe kerüljön. S amint meghallotta, hogy Bartus ékszerész megbízható eladólányt keres, azonnal kérte anyját, engedje meg, hogy elvállalja ezt a munkát.

         A nagy nap reggelén gondosan kivasalta egyetlen igazán szép fehér selyem blúzát, és a délelőtt folyamán többször is beszaladt a szobába, ellenőrizni, nem gyűrődött-e össze. Mert az idő csak cammogott. Már mindent elvégzett, de sehogyan sem jött el a két óra, amit Bartus úr megadott, hogy fogadja anyja kíséretében. Megmosta közben tűzvörös haját is, már meg is száradt a kellemes melegben, és még mindig maradt idő a várakozásra. Átszaladt hát megnézni, nem jött-e véletlenül haza Szerén ebédelni. Csak Schwartz néni tevékenykedett egyedül otthon, és amíg érdeklődött barátnője után, benyitotta a családi kaput Laci is. Jutka háttal állt a bejáratnak, nem vette észre a férfi érkezését. Kényelmesen támaszkodott a ház előtti folyosó egyik oszlopához.

A déli napfény felülről dobta rá lángcsóváját. Arannyal vonta be haját, csillagfényűvé dajkálta minden kis szeplőjét, gyengéd fénnyel övezte karcsú derekát, keskeny csípőjét. Anélkül, hogy tudta volna, igézetes látványt gyakorolt a közelgő férfire. Mire a jövevény végig ért a keskeny folyosón, teljesen elbűvölte a perc varázsa. Most ébredt rá, hogy a szeme előtt ért nővé a kis vörös lány. És milyen lélegzet elállítóan, kívánatos teremtés lett belőle!

         Amíg üdvözölte anyját, kutató pillantást küldött a lány szeme felé. Elég volt ez a röpke idő, Jutka biztos volt benne, hogy megfogta Laci szívét. Tánclépésben tette meg az utat a kapuig, és libegő lélekkel ment végig anyja kíséretében Kiskecel macskakövekkel kirakott utcáján.

          Ha nem felelt volna meg, ha elutasították volna, most talán az sem keserítette volna el, de nem így történt.

         Bartus úr nagyon udvarias volt ugyan, de igen komoly és méltóságos. Határozottan adta tudtára, hogy amit vállal, felelősségteljes munka, és kemény fegyelmet követel. Ami az üzletben található, komoly értéket képvisel, és annak megfelelően kell bánni vele. Az ékszereket csak a segéd úr jelenlétében cserélheti ki, önállóan nem érintheti. Vevőt csak a főnök úr, vagy a segéd úr ellenőrzése mellett szolgálhat ki. Az üzlet rendjéért és tisztaságáért viszont ő felel, mert más itt nem tartózkodhat. Ha beválik, a cég költségére elküldi Budapestre, két évre tanulni. De azt ki kell érdemelni. Hétfő reggel hétkor legyen itt. Nyolckor nyitás.

         A csoda földre szállt. Olyasmit kapott, ami reményeiben sem élt, mert nem is tudta, hogy létezik. Most kezdte érezni, mekkora szépség közelébe engedte a sorsa. Az üzletben rá se mert pillantani a rengeteg csillogó csodára, de most, hogy bandukol hazafelé, minden darab külön beköszön az emlékezetébe. Anya is nagyon boldog. Az ő egyetlen kislánya elnyerte a gazdag Bartus úr bizalmát! Mekkora szerencse! Mekkora megtiszteltetés!

Jutka minden este kimosta azt a bizonyos fehér blúzt, és minden reggel kivasalta a szoknyával együtt. Úgy állított be reggelenként az üzletbe, mintha egy selyem dobozból emelték volna ki. Ilyenkor még csak a segéd úr meg ő tartózkodott itt, de tudták, mire beindul a piac, és megjelennek az első vevők, Bartus úr is megérkezik. Addig a lány letörölte a port, vizes ruhával áttörölte az aranyakat védő üvegeket, majd szárazzal csillogóvá fényesítette. A takarítást még tegnap, zárás után elvégezte. Kilencre megfésülködött, megigazította blúzát, szoknyáját, és fegyelmezetten, mosolygó lélekkel várt.

         Bartus úr minden nap megjelent az üzletben, kivéve, ha dolga akadt a fővárosban. Ilyenkor Pesten élő fia jött be helyette. Ő is igen udvarias volt velük, de apjához hasonlóan igen távolságtartó. Elegáns öltönyökben, selyem ingekben, drága cipőkben jelent meg közöttük. Ez a végtelenül visszafogott, alacsony, kissé görnyedt tartású férfi igazság szerint a legelegánsabb öltözékekben sem volt figyelemre méltó. Bár nem is igen tartott erre igényt. Ha nem volt vevő az üzletben, állandóan az irodában tartózkodott, körül bástyázta magát könyvekkel és újságokkal, esetleg rádiót hallgatott. Láthatóan nagyon jól érezte magát ebben a közegben.

         Már közeledett Jutka számára a fővárosba költözés időpontja, és amennyire örült a nagy eseménynek, annyira bántotta, hogy most kell elutaznia, amikor Lacival érezhetően kezd elmélyülni a kapcsolata. Igaz, még csak apró, izgalmas megnyilvánulásokkal adta tudtára a fiatalember, hogy nem közömbös a számára. De bármennyire boldog volt, tudatosan készült az utazásra. Már lelevelezte apja Pesten élő testvérénél, hogy befogadják családjukba a tanulási időre. Azt is eltervezte, hogyan ossza be eddig gondosan őrzött kis pénzét, hogy néhány elegáns kosztümöt, blúzt vásárolhasson magának, ha már nagyobb helyismerettel rendelkezik a fővárosban. Tudta, hogy egy nagy, elegáns ékszerüzletben nem jelenhet meg mindennap ugyanabban az öltözékben. Az utolsó napon Bartus úr kérette magához az irodába.

         - Nagyon meg voltunk magával elégedve az első nap óta. Azért is küldjük korábban Budapestre. Ott megtanul mindent, amire az ékszer szakmában szüksége lehet. Megismeri a különböző köveket, azok csiszolását. Az arany karát fokát, és a hozzá kevert anyagok összetételét. És minden egyebet, amire a későbbiekben szüksége lehet. Megfelelő fizetést kap. Fizetem az albérletét is, tessék itt a cím, ahol lakni fog. Van viszont két elvárásom: ott is hasonló jó hozzáállást tanúsít a munkához, és teljes diszkréciót garantál a cég felé. Itthon senkinek nem beszél arról, amit Pesten tapasztal. Az, legyen a maga számára hivatali titok. Ha hazajön egy hétvégére, kérem, látogasson meg a lakásomon. Kíváncsi vagyok a beszámolójára.

                                           Budapest varázsa

Csodálatos két esztendő következett. Jutka mindent látni akart, s amit lehetséges, megismerni a nagyvárosból. Meg is nézett mindent, amire lehetősége adódott. Most közeledett befejezéshez az Operett-színház építése, a Bródy Sándor utcában pedig megkezdte adását a Magyar Rádió. Minden elbűvölte. Megcsodálta az Erzsébet hidat, és még az utcai telefonfülkéknek is örvendezett. Minden érdekelte, semmit nem akart elmulasztani. Mégis elkerülte figyelmét egy nem éppen jelentéktelen törvény, a numerus clausus módosítása. Igaz, hogy eddigi létezéséről sem tudott, s ez a jelen pillanatban nem befolyásolta az ő életét, de sajnos később rengeteg keserűség, tragédia forrása lett. Most csak annak örült, amit látott, ami belefért fiatal élete érdeklődési körébe. Kellemes munkatársnői voltak ebben segítségére. A munka, ami itt várt rá igazi örömet nyújtott számára. Élvezte ezt a különleges életet, amibe belecsöppent. Amit látott, ami körülvette, az élet ajándékának tekintette. Meg is tanult mindent, amit csak lehetett. Komoly, megbízható munkatárs vált belőle.

         Többször találkozott Bartus fiatalúrral is, noha ő nem vett részt az üzlet munkájában, inkább a hivatalos ügyek intézése volt a feladata. Jutka többször észrevette, hogy férfi rajta felejti tekintetét, de ezt kizárólag annak tulajdonította, hogy tetszik neki megváltozott öltözéke. Ez a külsejében jelentéktelen fiatalember, fénylő bőrével, hízást jósló alakjával nem bírt rá semmilyen vonzerővel. Ha gondolt valakire, az Schwartz Laci volt. Változatlanul ő testesítette meg számára azt az ideált, amelyre vágyott.

Hónapok teltek el, de haza még egyszer sem utazott, csak leveleket küldözgetett szorgalmasan szüleinek, és barátnőinek. Lacinak nem írt. Nem mélyült el annyira közöttük a kapcsolat, hogy ennek szükségét látta volna. De most már nagyon vágyott az övéihez. Csomagostól jött be dolgozni ma is, hogy időben kiérjen az állomásra. Amikor leszálltak a vonatról, akkor nézett nagyot, hogy egy vonaton utazott Bartus Erikkel, csak éppen egy osztály választotta el őket egymástól.

Apa várta az állomáson, és olyan boldogan beszélték végig az utat, hogy észre sem vették a távolságot, amit megtettek hazáig. Igyekeztek nagyon, hogy beérjenek a házba, mire az ünnep megkezdődik. Anya már mindent elkészített, ők gyorsan rendbe tették magukat, hogy mielőbb megtörhessék a kalácsot. A fiúk is besorjáztak pillanatok alatt feleségeikkel, gyerekeikkel, elégedett, boldog emberekkel telt meg az ünnepi szoba.

         Az egész szombati nap az ünneplés és az összetartozás jegyében telt el. Esteledett. Jutka alig várta, hogy összebújjon barátnőivel, amikor megjelent náluk Bartusék szakácsnője az üzenettel, hogy ünnep végeztével látogasson el hozzájuk. Apja elkísérte a rövid úton, de be már nem ment vele.

         Tudta ő, pontosabban gondolta, hogy a gazdagság szép, kényelmes valami, de ami itt körülvette, minden képzeletet felülmúlt. Olyan bútorokkal, olyan dísztárgyakkal, olyan porcelán dísz és asztalneművel, a könyveknek akkora tömegével találkozott, a gazdagságnak annyi kézzel fogható jelével, amennyit még a filmekben sem látott eddig. Nem is jutott szóhoz a csodálattól. Alig bírt elmenni a fotelig, amellyel a családfő kínálta. Mindenki jelen volt a szobában, aki ide tartozott. A Bartus szülők, két fiuk, egy fiú unokájuk, s a menyük, akin látszott, hogy hamarosan növekszik a Bartus család létszáma. 

         Rövid ideig csend volt a szobában. Jutka nem tudta, mit várnak tőle, mit illene mondania. Mindenki mosolyogva nézett rá, míg a csendet az öreg Bartus törte meg:

         - Hogy tetszik a pesti üzletünk? Hogy érzi magát benne?

         Jutka testét kiverte a veríték, szíve hangosan dörömbölt mellkasában, és alig bírta kinyögni a szavakat:

- Ééén azt sem sejtettem mostanáig, hogy az, az, üzlet is a Bartus úré. Nagy baj, hogy ilyen tájékozatlan vagyok?

- A világért sem. Örülök, hogy ilyen diszkrét a személyzet. És annak is, hogy a fiam ezt a tényt kellő szerénységgel viselte. De különösen örülök, hogy magának nem az volt a legfőbb gondja, hogy megtudja a tulajdonos kilétét. Hogy tetszik magának ott az élet?

- Nagyon szeretem a fővárost uram, különösen a belvárost. Az üzlet gazdag, és különleges. Akikkel együtt dolgozom, nagyon értenek ahhoz, ami a dolguk. S én is sok olyan dolgot megtanultam már, amiről eddig sejtelmem sem volt.

         - Például?

- Nem beszélek a szakmai ismeretekről, amelyekből már sokat elsajátítottam, de észrevettem, mennyire más ott a vevőkör, s mennyire másként kell velük bánni. Nagyon köszönöm, hogy lehetőséget teremtett nekem ezekhez a tapasztalatokhoz uram.

         Jutka már állt is fel, hogy távozzék, de vendéglátói még nem engedték elmenni. Kínálták teával, süteménnyel, úgy bántak vele, mint egy igazi vendéggel. De ő mindenáron menni akart. Arra hivatkozott, hogy nem szeret sötétben közlekedni a kihalt utcákon. Bartusné felajánlotta, hogy a szakácsnővel haza kísérteti, de a férje közbevágott:

- Szó sem lehet róla! Majd Erik lesz a kísérője. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ezért utazott haza. Ne játszadozzunk már tovább ezzel a szegény lánnyal!

         Jutkával megfordult a világ. Hol elsápadt, hol pirosba váltott. Szégyellte is a helyzetet, meg el is töltötte valami határtalan öröm. Csak ült lesütött szemmel¬, nem akarta, hogy meglássák szemében a diadalt, mely átjárta egész lényét.

                                             Szerelem másként

Bartus Erik segítette fel rá a kabátját, és kísérte haza ezen az estén.  Lassan ballagtak az utcán. A férfi beszélgetni akart, hiszen régóta kísérte figyelemmel a lány minden rezdülését, amíg végül kiderült számára, hogy bele is szeretett. Most végre eljött az alkalom, amikor megtudja, van-e esélye a viszonzásra.

         - Nagyon meglepte, amit apám közölt rólam?

- Igen, uram. Soha, egyetlen pillantással sem utalt rá, hogy érdekelném.

- Nem akartam kínos helyzetbe hozni. Attól féltem, félre érti, s azt hiheti, visszaélek a helyzetemmel. Meg apámmal is tisztáznom kellett, elfogadja-e az érzelmeimet. A mai napig nem beszéltünk róla komolyan. Most már magán a sor Judit. Ha elfogad engem, tisztelettel megkérem a szüleit, adják hozzám feleségül.

         Jutka azt sem tudta, merre nézzen, hogyan viselkedjen. Végül nagy nehezen nyögdécselte:

- Kérem uram, legyen türelemmel. Nem tudok ebben a pillanatban dönteni. Időre van szükségem.

Pedig már döntött. Már tudta, hogy a felesége lesz. Csakis ehhez az emberhez megy nőül, aki a szíve mellett a jólétet, a gazdagságot, az ismeretlen szépségeket hozta elé. Közben maga is megdöbbent a felismeréstől, hogy ez a néhány mondat elég volt ahhoz, hogy elillanjon szívéből az a vonzalom, amelyet eddig a csinos sharmos Schwartz Laci iránt táplált, hogy beköltözzék helyette egy új érzés, melynek a lúdtalpas, puhány Bartus Erik a főszereplője. Vagy az, talán amit Bartus Erik nyújtani tud?

         Saját magát is megrendítette, hogy úgy reagál dolgokra, amint ezt soha nem képzelte volna. Döbbenten, de a legkisebb szégyenkezés nélkül észlelte, hogy egyre megnyerőbb lett számára az a férfi, akit korábban észre sem vett. Szembesülnie kellett azzal a felismeréssel, hogy egy eddig ismeretlen Judit lelke költözött belé, egy olyan lányé, akit korábban elítélt volna, most meg természetesnek tartotta, hogy ilyen.

Szülei már aggódva fogadták, nem tudták mire vélni hosszú elmaradását. Szinte zihálva szedték a levegőt, amikor felfogták, hogy milyen ajánlatot kapott a lányuk.

- El ne mondd senkinek gyerekem, mert ha nem lesz belőle semmi, nem marad más nekünk, csak a szégyen. - kérlelte anya.

          - Mit döntöttél, hozzá mész? - kíváncsiskodott apa.

 - Igen. Már eldöntöttem. Neki még nem adtam választ, de magamban már tudom. Hozzá megyek. De anya, ha én Bartusné leszek, ugye tudja, hogy nem szégyeníthet meg azzal, hogy mindig más lábát dajkálgatja az ölében? Inkább kifizetem a veszteségét, de hagyjon fel ezzel a foglalkozással. Már most, hogy ne legyen feltűnő később.

         Anyja keserűen mondta:

- Én akkor is Sánta Áronné leszek kedvesem, ha neked így megváltozik a sorsod. Engem itt így ismernek. És szeretem is ezt a munkát. Hosszú ideje végzem, és ennek a jövedelemnek, amit szereztem vele, része van abban, hogy azt tudtuk nyújtani neked, amit lehetőségünkből tellett. Ne fossz meg ennek az örömétől! Amikor megkért Bartus Erik, akkor is tudta, kik a szüleid. Azt pedig nem említetted, hogy ő kért volna meg erre. Nem kell minket szégyellned!

- Jaj, édes-drága anyuskám, nem akartam megbántani! Ne, tessék rám neheztelni! Csak egy kicsit felfordult velem a világ.

         Jutka egész éjjel nem tudott aludni olyan felfokozott izgalmi állapotban volt. Úgy forgolódott ágyában, mintha hangyabolyba feküdt volna. Az este átélt élmények újra, és újra leperegtek emlékezetében. Szinte el sem hitte, hogy mindaz megtörtént vele.

          Másnap délelőtt már szinte vonakodott átmenni barátnőihez. Érezte, hogy még nem lehet őszinte velük, miközben alig várta, hogy megbeszélhesse valakivel, mit rejtenek száguldó gondolatai. Végül csak elindult, azt remélte, annyi esemény történt a lányokkal, hogy az ő történetén átsiklanak. Így is történt. Lina is megjelent otthon egy röpke időre, csak annyira, hogy lássák egymást. Sokkal közlékenyebb volt, mint bármikor korábban. Boldog kismamaként köszöntötte Jutkát, s örömmel mesélte, hogy megvettek egy öreg házat az utcában, azt szeretnék egyszer felnagyítani. Egyelőre nem a házzal bajlódnak, mert a házzal együtt megvették azt az üzletet is, amely a Főtéren áll. Miksa a továbbiakban vásározik is, olyankor ő vezeti helyette az üzletet. Látszott rajta, hogy elégedett. A gyermek nevét tervezgette, azt mondta, ha lány lesz Karolin lesz, mint ő, ha fiú, akkor az apja nevét kapja.

          Amikor hármasban maradtak, Szeréna kezdett el titokzatoskodni, de végül csak elmesélte, hogy beleszeretett egy csinos, kedves katonatisztbe. 

- Te Szerén, lehet, hogy azért nyögdécselsz itt nekünk, mert zavar, hogy a katonád nem zsidó? - kérdezte Jutka.

- Sajnos, nem az. Nagyon is nem. Pontosan ez a gondunk. A szülei hallani sem akarnak rólam egyelőre, a feletteseinek meg még el se merte mondani.

- Akkor mégis, hogyan képzelitek el a jövőt? Tisztában vagy vele, hogy milyen nagy és nehéz dologra vállalkoztok mind a ketten? És főleg mit szól itthon a család?

- Anya össze van omolva, a fiúknak meg még ráérek elmondani. Károly azt mondta, ha az egész világ esküszik össze ellenünk, akkor is elvesz. Én meg nem merek távolabbra gondolni. Most boldog vagyok, és egyelőre ennyi elég.

Aztán elmondták még, hogy Anna is találkozott egy fiúval, akivel nagyon megtetszettek egymásnak.

- Érdekes, én élek Budapesten, ti meg közben itt Kiskecelen szépen férjhez mentek. Nagyon kíváncsi vagyok ám mindenre, ami veletek történik! Most elutazom, de nagyon kérlek benneteket, számoljatok be részletesen leveletekben mindenről! Ígérem, én is ezt teszem majd.  

Amilyen boldogan érkezett haza néhány napra, olyan repdeső hangulatban készült elutazni. Tudta, hogy ezt az utat már nem egyedül teszi meg, és azt is, hogy életének nagyon kellemes időszaka következik. Azt azonban álmában sem sejtette, hogy mi mindent tartogatnak számára a következő hónapok.

A vonaton megbeszélték, hogy az üzletben senkivel nem közlik, mi szövődik közöttük. Ott látszólag változatlan marad a kapcsolatuk. Nem lenne ízléses, ha pletykára, vagy cinkos összesúgásokra adnának okot. De minden szabad idejüket együtt töltik majd, hogy megismerhessék egymást, és a saját érzéseiket.

És következett a nagy csatangolások, az elegáns szórakozóhelyek, a színházlátogatások, s a díszes vacsorák időszaka. Mindaz, amiről a kis Sánta Juditnak eddig elképzelése sem volt. Egyetlen boldog elragadtatás volt az élete, Melyben élvezte azt a sok csodát, melyet ez a gazdag kapcsolat nyújtott neki. Külön örvendezett, hogy korábban megvette magának azt a néhány elegáns darabot, amelyben majdnem mindenhol megjelenhetett. Bartus ugyan szerette volna megajándékozni néhány alkalmi ruhával, de ettől igen határozottan elzárkózott. Hiszen még igenlő választ sem adott Erik házassági ajánlatára. Már korábban eldöntötte, hogy esküvő előtt a legcsekélyebb ajándékot sem fogadja el.

Eltelt a két év, amely a lány számára feltételként volt kikötve, hogy megtanulja a szakmát.  Indulhatott haza Kiskecelre. Leszámolt az ékszerüzletben, s elment egy kicsit csavarogni a városba. Végigsétált utoljára kedvenc helyein, bekukkantott a Párizsi Áruházba, megvette Móra Ferenc: „Ének a búzamezőkről” című könyvét, és észre sem vette, hogy fogja lett a könyvesboltnak. Az utcára már nem léphetett ki. Az üzletek, épületek előtt mindenhol rendőrök álltak, a Stefánia macskakövén pedig széles sorokban ijesztő tömeg özönlött. Előbb csak morajlást hallott, később tisztán hallotta, mit kiabál a nép: Mun-kát, ke-nye-ret!  Nem tudta meg, hogy ennek a tüntetésnek véres megtorlás lett a vége, mert semmire nem figyelt, csak a saját boldogsága érdekelte. Mint egész életében később is. Meg sem figyelte, hogy 1930. szeptember 1-jét írtak ezen a napon.

Csak késő este szabadult ki a tömeg okozta szorításból. Nem jutott el a tudatáig, hogy a legnagyobb munkástüntetésnek volt véletlen tanúja, nem érezte a megélt helyzet súlyát, de Erik, aki már mindenhol kereste, nagyon nyugtalan volt miatta. Félt, hogy baja esett.