Fogva tart a két szemed, bár meg sem születtél,

fogva tart, mint száz gyönyör, ha izzok tüzednél.

Messzi múltból tündökölsz, hol én sem éltem még,

te is csak egy álom vagy, édes szellemkép.

Semmi ködén követtél, hozzám köt hited;

jöhet nyár, vagy hideg tél itt dobog szíved.

Oly őszinte két szemed, tán igaz lett mégis,

szerelem szült angyal vagy, nem csak poézis.

Táncba viszel kéjesen, szállva, mint madár,

irigy szemek vágya közt a végtelenbe már.

Vakon bízom rád magam, együtt lélegzünk,

ha sors tépi szárnyunkat, ölel két kezünk.

Iránytűm lett szép szemed, röpül kis hajóm,

ádáz vihar verdesi, álmom és valóm.

Bejárjuk a végtelent, poklot is talán,

belesünk majd  szemtelen’, mennynek ablakán.

Nem maradunk ott mégsem, több kell már nekünk,

testet öltött álmunk lesz, majd a végzetünk.

/Az örök Éva /

Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,

hamva sincs, emléke mégis izgató. 

Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,

kígyóbőrrel játszik, mire is való.

Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,

ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.

Itt fejezte tán be az isteni kéz…

Ádám, szerelmem, így ugye izgató.

Tűzbe borult aggyal mi atyánk mása

simogatja párját, lelke megtelve,

hogy az úr, a szobrász gondolt reája.

Sehol sem hibádzik, formája, bája,

picike hája, külcsíne, belbecse

csupa  tökély… de hol is a ruhája.

2 /A középkor asszonya/

Csupa tökély… de hol is a ruhája…

Csak meg ne találja, esdekel imánk,

maradjon, ahogy megszülte mamája,

divatkirály rongya nem hatna miránk.

Festőecsettől lesz szemének árnya,

szobrász véső alatt pattan a szilánk,

Vénusz születik, teste csupa párna,

ő az örök Éva, ebben nincs vitánk.

Bár mosolya csalfa, tűzbe menni kész,

mégis égi jelt vár, szerelmes igét.

Egekkel kokettál, lelkében a félsz,

bűnös tán az álma… Uram, m'ért ítélsz,

 dacos könnye ömlik, jó uram miért…

Gyöngyeit szórja, de vágya még merész.

3 /Az anya/

Gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

győztes ősi ösztön, izzó pengeél…

idege rezdül, ezt úgy sem érti ész.

Gyermekzsivajt sodor messziről a szél,

szeme tágra nyílik, szíve már becéz:

Édes éhes kincsem, – hangja gőgicsél.

Bajnok lesz belőled, udvari zenész,

királyok királya, nagyobb bárkinél.

Remélő tegnapok, küzdelem, dráma,

 ringató remény… nem múló szenvedély

szorításában alázattal várja

 a  társas hajnalokat. Legyint rája,

ha izgatva sunyít millió szeszély,

nem kell csillogás fügefa árnyába'.

4 /Az ókor asszonya/

Nem kell csillogás! Fügefa árnyába'

nincs hivalkodás, szerények a fények.

A szó biztató, csak a vágy vágtázna, 

hamis szózatok ide fel nem érnek.

Nincs tusa, harc, csak a gének játszmája.

Lágy az érintés, nappalok és éjek

a tanúk, fogódznak szelek szárnyába,

szétviszik a hírt, szállnak a remények.

Vad és vadász együtt pihen, felejtés

pora mindenen. A habokon túlról 

szirén ének száll, de ölel a féltés,

 majd semmivé hal az édes kísértés.

 Illat oson, zsongás ömlik a húrról,

 láz járta táncok, gyorsuló szívverés.

5 /A Szent szűz/

Láz járta táncok, gyorsuló szívverés

űzi. Lelki kéjjel éli  a valót,

égi a jövevény, égi  rendelés

írja a nemes, sorsbéli csattanót.

Birodalmak rendülnek, keresztelés

mossa évmilliók mocskát, hol a jó

előtt út nyílik, min semmivé enyész

  a rettegés, nincs első, nincs utolsó.

Fogná a kis kezet, szerető karja

 ölelné még, de az isteni másság

már bizonyoságot tesz, meg is hal, ha

eljön az idő, és hív a Golgota,

majd  végtelenbe emel az imádság,

lobogó álmok ezernyi alakja.

6 /Az amazon/

Lobogó álmok ezernyi alakja

dacot gerjeszt, remény utakra buzdít,

a szülő-szolga vágyának patakja

a sorsot mossa, világokat hódít.

Amazonná válva villogó kardja

törvényeket zúz, összedől az őshit

súgta kétes bástya, hogy a nő karja

csak ölelni tud, teste, ami számít.

Pedig énje képe bájos és merész.

Uralni vágya tárgyát, ez élteti.

Habzsolni az életerőt, mit lenéz.

Bár lelkében csókot vágyva már egész

világot rejt, tán még meg nem értheti,

mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész.

7 /A mesebeli nő/

Mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész

ábránd ágyán beteljesülve piheg,

cirógat a lét, és mint féltő kertész

gyümölcsöt érlel, éleszti a hitet.

Tündérkert a mező, édesebb a méz,

álombölcső ring, óhaj lénye tipeg,

vágyott sorsot rendez az isteni kéz,

patak csörgedez, olajfa ág libeg.

Futna, nem számít az idő, mert nyomba'

életre kel ki benne ázik újra,

újra, és netán, ha békát csókolna

királyfi toppan bűbájjal bókolva,

mitől forr a vér, szívpitvarba  zúgva.

Ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

8  /A sportoló/

Ösztönök jogán, vágyakon tombolna,

idege megfeszül, trónusért kacsint,

unja már a múzsa létet. Csókja ha

cuppan, lelketlen lehelet, búsan int

poétánknak: Lelkem porig rombolva.

Hagyd a verset, nem bírom én már a kínt,

lelkem sajog, elveszek. Rímbe róva

gúzsba kötve, jobb lenne már odakint.

A háborút én vezénylem. Hiába

csábítanak harcra fényes fegyverek,

hurrát mégis a lelátó kiáltja.

Itt nem csordul vér, a küzdők imája

egymásért is szól, a célok nemesek.

Vénséges törvény nem hajthat igába.

.

9  /A modern nő/

Vénséges törvény nem hajthat igába

hús-vér tüneményt, megtestesült erényt.

Hullámzó kebleket piciny ruhába',

szoknyácskát, spórolósat, cseppnyi szerényt

át nem szabhatja a múlt. M'ért alázna

ősi szokás? Ó de prűd vagy, bús remény,

gúnyát húztál a három gráciára,

vakon tapogathat a szegény legény.

Ez már új kor, új regény… kicsi övvel

fűszoknyában, mint Hawaii leányai,

vagy aktok modellje, ki emelt fővel

hirdeti, hogy az álomban hinni kell…

Erósz szárnyain suhannak vágyai,

ujja csak simogat, lába már ölel.

10 /Utcalány/

Ujja csak simogat, lába már ölel…

gyönyörtelen a kéj, bús a csicsergés, 

a szívhang is csak zakatoló zörej,

hazug élvezet, önkínzó lihegés.

Szebb jövőben  bízik, de ádáz röhej

 állja útját , ha álmodik. Pihenés

nincs, forog a mókuskerék, nem jön el

 a herceg lovon, fásult minden érzés.

Végtelen az alagút… biztatásra

várva riadtan szűköl, talán mégse.

Csepp fény, ha csillan, édes izgatása

gazellareményt csihol, egyre másra

dőlnek a falak, s szétömlik a rétre

a tavaszi hang kedves suttogása.

11 /A tavasz lánya/

A tavaszi hang kedves suttogása

izgatón oson, lázadásra késztet,

Cupido íján rezdül a húr, társra

vágyó leányok selymes vágya éled.

Hormon űzte álom víg szárnyalása

tüzeket csihol, ott belül úgy éget,

nincs nyugalom, a pokol hasonmása

lesz  minden, ha Apolló csak ígérget.   

Tüzek  lobognak, húr pendül, a hárfa

hangján csüngő remény örömmel sikolt,

jövőbe kacsint, titkait kitárva.

Új hullám gerjed, új időket várva

zsibong már a vér, minden törvényt felold,

száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

12 /A nyár asszonya/

Száz esküvéssel úszik át a nyárba,

kitárul a világ, csipkedallamon

ég az éj, csók ízű dobbanás járja

táncát a sokszínű, kéjes hajnalon.

De jaj... Pitymallat szigora kitárja

a nappal új kapuját, és zaklatón

követel a gyerek, a férj. Hibája

csepp sem lehet, csak dolgozik hallgatón.

Teszi mit kell, vonata teljes gőzzel

zakatol, tüzet izzít,vagy fékre lép,

dacol idővel, kegyetlennel, bősszel.

Érzi még nyár hevét, de bájos gőggel

hajából egyre már ősz szálakat tép,

csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

13 /Az ősz asszonya/

Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel.

Nem hulló levél, de gyümölcs Ő, érett,

kit lopni volna jó. Nem őrzik csősszel,

mégis, erénye százezerszer féltett.

Perli az időt, a mennyei őrrel

alkudik, jogos hosszabbítás végett.

Küzdöttem léttel, verekedtem hőssel,

alig volt imám, lelkem még nem érett.

Hidd el jó uram, kis napfény még járna!

Hulló levélhang zenéje a csóknak,

régi ízt varázsol, dallama párna.

A tűz sem alszik még, vágynak kél szárnya,

múló őszidőn súlya lett a bóknak,

a fagyos tél sem orvosság a lázra.

14 /Az érett nő/

A fagyos tél sem orvosság a lázra.

Fújhat hideg szél zúzmarás reggelen,

üvölthet farkas, áldozatra várva,

ijeszthet lidérc, elvadult sejtelem.

Ő szűkölve ölel, karjában álma,

múltnak idézete, óvott rejtelem…

bölcsőnesz, férfisóhaj, vagy pletykája

lánypajtásoknak, az édes szemtelen.

Tűnhetnek századok, zúghat ezer vész,

izgató alakját, varázsát, báját

óvja az idő, az újjászületés.

Talány lengi útját, lénye megigéz,

mégsem lelhetem titkainak zárját.

Győző, vagy vesztes ő… zsibong csak az ész.

Mesterszonett

Győző, vagy vesztes ő, zsibong csak az ész.

Csupa tökély… de hol is a ruhája…

gyöngyeit szórja, de vágya még merész,

nem kell csillogás, fügefa árnyába'.

Láz járta táncok, gyorsuló szívverés,

lobogó álmok ezernyi alakja,

mi elfojtva nyugszik, mi robbanni kész,

ösztönök jogán, vágyakon tombolna.

Vénséges törvény nem hajthat igába.

Ujja csak simogat, lába már ölel…

a tavaszi hang kedves suttogása

száz esküvéssel, úszik át a nyárba.

Csendes vágy-sóhaja dacol az ősszel

 a fagyos tél sem orvosság a lázra.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült.)

Langyos vágyakban unottan fürödve,

szívtelen ritmust rezegnek a dobok,

íztelen italom már szomjamat nem oltja,

parazsam hamu lett, csak az idő robog.

Hiteltelen csodák hitemet emésztik,

mert ördögi a szép, az áldozat is hazug.

Vándorútra keljek szerencsém keresni,

hol van, 'kiért lettem, mit rejt ezer zug?

Borgőzben vibráló vágyébresztő bájak

lasszóján vergődve csiholjam a reményt?

Imát mormoljak, jósok szavát lessem,

tobzódva öleljek, vagy csiszoljam az erényt?

Lovak közé azt a gyeplőt, vágtass te idő,

nyűglődni kár, a szerencse úgyis vak!

Friss vizet keresek új keresztelésre,

vesszen a tespedés, vesszenek a szavak.

Víz hangja csicsereg, a függönyt lebbenteném,

de... de... megáll a lendület, lépésem béna,

álmom  néz vissza rám, hús-vér igézet,

bár ezer szó tolul fel, torkom mégis néma.

Nincs sikoly, rezdülés, tettetett ijedtség,

csak szótlan meglepetés, vágyban ezer íz,

és én most várok, várok, várok, amíg

boldog kéjelgéssel, csobog az a víz.

Kedvem szegték buta népek,
lábam nehéz, ahogy lépek,
bús lelkemet köd borítja,
szívem kétség úgy szorítja.

Megyek vakon csak előre,
jól esne most egy kis lőre,
kortyolgatnám italomat,
felejteném bánatomat,

Mégse leszek, bódult szamár,
rút életben palimadár,
körülnézek, hol egy kis fény,
nem vagyok én gyarló legény.

Lányra lelve úgy vidulnék,
nem én, de más haragudjék,
buta népek, hess-hess innen,
dobban nagyot most a szívem.

Mit lát szemem, kapu résén,
de mert a rés kicsi lévén,
hajolok hogy szemem lássa,
mit dolgozik szomszéd lányka.

Munkálkodik, ó a szépség,
lobban benne minden érzék
ügyes kezek rendre járnak
felcsigáznak minden vágyat.

Tehenet fej eszemadta,
irigység a lelkem marja,
úgy cserélnék a tehénnel
nem bánnám én, ha vezényel.

Tűrnék mindent a kedvesnek,
bár fura lenne, ahogy fejnek,
nincsen nékem olyan cicim
mit kezelne, ő a picim.

Kedvem szegve, sóvár lényem,
tervet eszel, mit is lépjen,
királyfi már nem lehetek,
lovam sincsen, így meredek.

Tudtam én, hogy nagy az eszem,
megvan, most már megcselekszem,
kábát játszok, ájult fiút,
tudja ő majd, nincsen kiút.

Szalad hozzám, könyörögve,
el ne patkolj mindörökre.
Gyere vissza hozzám máma,
lélegezünk száj a szájba.

Teszi ezt majd nagy lelkesen,
így lesz ő majd a kedvesem,
nem érdekel már a tehén,
elájulok azonnal én.

Kedve lenne rejtett mennyre,
menne szembe, menne egyre,
lelke lebeg, teste remeg,
kerge helyzet perce ketyeg.

Egyre szemez, keze lebeg,
merev-lemez ezret pereg,
zene zengve kedvet kerget,
egek bele lelket vernek.

Esze eseng, kedvest keres.
Csecses kedves legyen jegyes,
vele egybe, mennybe menjen,
teste szemben rezeg menten.

Szavaim szerteszét szélednek,
szelek szárnyán szikrázón szállván,
szerelmet, szellemi szépséget
szülnek szónokló színészek száján.

Szürke színpad szélén szemkönnyezve,
szakadt szegény színész szól szelíden.
„Száz szilaj szörny szennyes szava szurkál:
szegény szolgák szerelméből születtem”

Szurkáljatok szégyentelen szukák,
szerelem szerelmet szül számtalant.
Százezrek szeme szemez szemtelen,
szomjúhozva szabatos szexet szótalan.

Szerelem szentsége szökell
szavak szárnyára szemérmetlenül,
szüzeknek szótlan szenvedélyétől
szertefutva, szívekbe szenderül.

A semmi fogságából magamat kitépve,

végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.

Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:

Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –

én gáncsot nem vetek, azt sem tudom, hogy kell!

Egy próbát megérsz! A délceg vigyorgó erény

port rúg az arcomba, s a lihegő tüneménybe ölel.

Dobbanó ereim, muzsikát zsibongnak,

szemtelen látomás örvénye zizeg:

Jogom van a létre, maradhatok végre,

sorsom lesz nekem is, már kattognak a sínek!

Csak lassít a süvölvény, már ugranom kéne,

csupa-ránc sors pisszent: saját felelőségre!

…és fut a szél, gőgicsél, vasakon fütyül.

A fogódzót megkaptam, én tapasztalatlan.

Csak éhes ne lennék, és ez a rengeteg kellék,

rám aggatott emlék, mások kacatja ne húzna úgy!

Megszokások tára, legyen abraktarisznyája Pegazus csikajának?

Dohogj te gép, dohogj, veled dohogok!

Mást akarok, mást akarok!

Körülöttem szépek, tán ezrek is élnek, de

tömeges magányuk hőkölni késztet:Jó vonatra szálltam?

Megköveznének-e, ha sminkjüket lemosnám,

s ott állnának pőrén, ránc, ránc hátán mindegyikük bőrén?

S azoknak ott, kik szembe robognak, kél-e kedvük

pazarolni percet… de hiába merengek,

nem lassítanak, hogy hallják, húrjaink mit pengnek.

S mi maradunk dacos düheink buta árnyékában.

*

Állomások várnak, remények szállnak!

Talán a káoszból rendre ős álmom toppan,

s nem kérdezi honnan, merre futnak sínek,

bezárjuk a fülkét, miénk lesz-e sziget!

Odakünn, kártyázzák csak el a világot!

Tombolán bombát, divatokat rondát adjanak, vegyenek!

Nem nyitunk házalónak ajtót, vacakot mulandót

lelkünkre nem veszünk, csak hisszük,

hogy a párhuzamosok egyszer összeérnek.

            
Estefelé kimentem meglocsolni a virágokat. Nagyon meleg volt aznap, szinte izzott a levegő dél tájban, azért is vártam, hogy kicsit alább szálljon a nap. Szeretek locsolni.  Olyankor valamiféle intim kapcsolat jön létre köztünk a virágokkal. Szinte érzem, milyen kellemesen isszák a vizet, amit nem győznek, az meg csepeg csöpög mint az embernél, amikor nagyon jóízűen oltja a szomját.     Valami motoszkált bennem, valami olyan szúrós, szégyenlős hangulat volt ez, ami mindig elővillant, amikor a virágokkal ennyire közel kerültünk egymáshoz. Most itt a csobogó víz kilocsogta, megidézte, honnan is  a kellemetlenül felvillanó érzés.

            Lehet-e szeretni egy lelketlen élőlényt, még ha olyan szép is, mint a virág? Szeretem a virágot az kétségtelen, de hogy is állunk akkor azzal a lélekkel? Egyszer júdáskodtam én, emlékszem már. Valamiféle feloldás kellene erre a régi, elhamarkodott bölcselkedésemre. Pedig ott és akkor nagyon helyénvalónak tetszett. Kicsit ködös ez így tudom, de  hogy érthető legyen, a már régen behegedt sebet is feltárom, hogy a virágokkal való fura viszonyomat tisztázhassam.
            Jó pár évvel ezelőttre megyek vissza most, az a délutáni kép még élénken él bennem. Munkából értem haza – mint mindig ebben az időben –, az unokám állt az udvaron, kicsit homokosan, kicsit maszatosan és csak figyelte, ahogy kiszállok a kocsiból. Néztem rá, mi ez a nagy sértődöttség, vagy csak legyökerezett a lába? Nem szólt, furán bámult, egyszer a földre, majd messze fel az égre. A pillantását csak átvitte rajtam, nem akart a szemembe nézni. Odamentem hozzá, megpróbáltam lesimítani azt a nagy bút a savanyú arcáról, de erre felnyújtotta a kezeit,  leguggoltam hozzá, átölelte a fejemet és súgta: Meghalt a Csöpi, a Pocok meg sír.

            Ettől elállt a lélegzetem egy pillanatra, mert valahogy az elmúlás annyira távoli volt akkoriban. Csupa élet, vidámság és erre, kimúlt a kutyám. Vagyis a kutyánk, mert az kettőnké volt. Amolyan két-gazdájú kutya volt az és ezt ő is tudta.  Már több mint tíz éves volt a gyerek születésekor, akiből hamarosan kisgazdi lett. Amikor elkezdte a lépcsőket mászni, a kutya lehasalva figyelte és szinte várta, hogy mikor ér össze az orruk. Ilyenkor a lányom felkapta Dávidot – Te úr isten, csupa kutya szőr vagy! – kiáltott és porolgatta a gazdát.

            Pici kezét a kezembe adta és vezetett a kert széléhez, ahol a tavalyi szalmakazal maradéka volt. Itt fészkelték be magukat a kutyák, a kis fészerben, ami be volt kerítve, rajta rozoga ajtó. A mi kutyáink nem almon aludtak, hanem fészekben, mint a madarak – azóta tudom, hogy létezik kutya fészek is. Lassan közeledtünk a kutya fészek felé. Nagyon különös volt az a kis idő, amíg a néhány métert megtettük. Nem akartam, hogy odaszaladjon a kihűlt tetemhez, mondtam, hogy csak lassan! 

            – Lessük csak meg, ne menjünk oda! Jó?

            Nem értette miért ne, de úgy csinált, ahogy tőlem látta, bekukucskáltunk az ajtó résén. Az igazi döbbenet engem ért. Pocok, az egy éves kölyökkutya szalmával tele szájjal döfögette az öreget, – akit  akkorra már egészen beborítottak a szálak – majd azt is rászórta és ment újabbért. Temetett! Ilyent még nem láttam, ha mesélték volna, el sem hiszem. Amikor észrevett bennünket, odaszaladt hozzánk és elfeküdt előttünk, mint szokott; simogassuk meg!  Észre sem vettük, hogy lassan az egész család ott áll mögöttünk és leselkednek be ők is . Valamelyikük megszólalt.

            – Ez már nem éled fel, el kellene ásni!

            Nekünk, a két gazdának – majdnem összeért az arcunk – olyan volt ez, mint egy ítélethirdetés. Egy négy éves, és egy több mint ötven éves ember bámult egymásra. Elásni?  Erre kicsit meghűlt a levegő, én is csak dörmögtem, hogy jól van no, majd csinálunk valamit, de most várjunk még. Persze gondoltam én ezt. Reggel, amikor elmentem már nagyon gubbasztott és mindnyájan tudtuk, hogy nagyon öreg. Ahogy csendben ballagtunk vissza a házhoz akkor jutott eszembe, kiviszem a szőlőbe és a kedvenc növényeim tövébe temetem el. Nagyon egyedül akartam maradni, de a gyerek csak lógott rajtam akármerre is mentem. Ládát kerestem, amiben ki tudom vinni szegény kutyát és valami takaró félét, mert  nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy dobálom rá a földet. Egy ruhára mégis csak más. Nem volt gyakorlatom még a temetésben, ha jobban belegondolok, ez volt az első kutyám. Ez is közös lett! Pakolásztam, ásót, mi-egymást és menni akartam, de a gyerek elengedte a kicsi kutyát, amit a gondjaira bíztam, szaladt, hogy ő is jön velem. Valahogy megpróbáltam megszabadulni tőle, az anyjára néztem, hogy csináljanak már valamit.
            – Eddig is ment veled mindig, most miért ne mehetne? Csak bőg, ha itt hagyod.

            Elindultunk ketten a kutyánkkal. Magyaráztam neki, hogy oda megyünk, ahol az a piros szőlő van, ott temetjük el. – Jó – mondta, de mintha nem emlékezett volna rá hol is van az. Kicsit felengedett a hangulatunk, amikor nekikezdtünk. Nekem a munka, – az ásás –, neki meg a szép sárga homok vette el a keserű hangulatát.             Dolgoztunk, jól akartuk csinálni.  Amikor a gödör már elég mély volt, óvatosan belelógattam a kutyát, aztán elengedtem. Egy vászon-félét megpróbáltam rádobni, – ásóval igazgattam – de a gyerekre is figyelni kellett, mert nagyon belemelegedett a munkába, kézzel szórta a homokot és félő volt, hogy a gödörbe esik. Dobáltuk, dobáltuk a homokot. Én meg is akartam taposni, hogy kevesebb föld maradjon ki, de azt nem volt szabad. Szinte rám förmedt, hogy: Ne!

            Veregettem az ásót, hogy megtisztuljon, szedegettem össze a dolgainkat, akkor tűnt fel, hogy micsoda komolykodással dolgoztunk. Fel akartam oldani a hangulatunkat, erőltetett vidámsággal mondtam.

            – Jó kis kutya volt ez a Csöpi.

            Éreztem, nagyon fura a helyzet, hogy is beszélhetek olyan felnőttesen egy ekkora gyerekkel? Hiába, rég kinőttem már abból a korból. Nehéz eltalálni  a hangot, akármennyire is igyekszem. Nem válaszolt, hanem elmerengve, nagyon is felnőttesen mondta.

          – Te, figyelj csak Papa! Ugye csak az embereknek, meg az állatoknak van lelkük a növényeknek nincs?                       Néztem rá, és hát mit is mondhattam volna?

            – A növényeknek szerintem sincs.

            Ez az a mondat, ami miatt szégyenkezem én, ha a virágokkal beszélgetek. Ha teljesen felnő, lehet, hogy elővesszük újra ezt a kérdést, mert nem jó ez így. Tisztázni kellene! Lehet, hogy a növényeknek is van lelkük.

2. felvonás

(A helyszín továbbra is az ivó, de a konyhaajtó mellett a sarokban egy asztal még. Pató és Orbán a kocsma közepén állva, egy cigánnyal akarja elhúzatni a nótát.)

ORBÁN: - Idefigyelj, te gádzsó!

CIGÁNY (csodálkozva): - Hát hogy lennék én gádzsó tekintetes naccságos uram? Bár az vónék!

ORBÁN: - Azt húzd, hogy „Fa leszek, ha fának vagy virága"

(A cigány nyekeregve húzza)

ORBÁN: - Nem jóó! Hol tanultál te hegedülni?

(A cigány megint ugyanúgy húzza)

PATÓ PÁL: - Mert nem fogja le a húrt rendesen!

CIGÁNY: - Lefogom én, naccságos uram, csak ezzel az egyel nem, ni! (mutatja az ujját)

ORBÁN: - Hát fogd le azzal is!

CIGÁNY: - Nem foghatom, kérem alássan, mert azt megharapta a kutya.

ORBÁN: - Akkor nem is tudsz játszani, mit bolondítasz itt bennünket?

CIGÁNY: - De tudok én úgy, akár az égi hegedűsök, csak azt az egyet kéne lenyomni még valahogy. Megpróbáljam a nyelvemmel?

PATÓ PÁL: - Mekkora nyelved van? (a cigány kiölti)

PATÓ PÁL: - Az nem ér le odáig.

ORBÁN (iszik, aztán felderült arccal): - Lenyomom én az te! No, kezdd el! (odateszi az ujját a hegedű fölé)

CIGÁNY: - Majd amikor fütyülök naccságos uram, akkor nyomd le! (elkezdik a nótát, a cigány fütyül, pont, amikor belép Erzsók)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Csendbe legyetek már, az ágyon vendég pihen, ti meg esztelenkedtek itt!

(a cigány kioldalog a helyiségből)

ORBÁN: - A nappal a munkáé, ilyenkor ne aludjon senki!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ó, te szerencsétlen, tudod is te, mi az a munka? (az ivóban törölget, de kijár a konyhába)

ORBÁN: - Amit ez a kéz már megemelt édes Erzsókom! (mutatja a kezét, benne a kupa bor)

PATÓ PÁL: - Ki az, aki ott van?

(János vitéz félre tolja a függönyt az ágy előtt és előlép. Nézi a megszeppent embereket, előbb jön, egészen közel hozzájuk)

JÁNOS VITÉZ: - Adjon Isten!

PATÓ PÁL: - Adjon neked is vitéz uram! Rég láttam már valódi huszárt. … te… te az vagy?

JÁNOS VITÉZ: - Rég? 

PATÓ PÁL: - Mostanában csak díszbe vágja magát egyik másik siheder, aztán úgy tesz, mintha valódi lenne.

JÁNOS VITÉZ: - Pedig ezen a kardon valódi vér van, valódi csatában került rá.

ORBÁN: - A csatáknak végük már, csak néhány forrófejű akarja újra felforgatni a rendet. Itt nálunk még csak irkálnak vad dolgokat, de úgy hírlik, nagyon kivetkőzött magából néhány ifjú. A józanabbak azt mondják, jobb lenne a kiegyezés.

PATÓ PÁL: - Hol vannak most csaták emberfia?

JÁNOS VITÉZ: - A franciákat szutyongatták a törökök, azoknál voltunk mi a pajtásaimmal törökverőben.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Azoknál mindig felfordulás van. Vagy egymást gyilkolásszák, vagy a változatosság kedvéért a szomszédokkal gyúrják egymást.

ORBÁN: - Te, vitéz, nem akkor voltál te ott, amikor felakasztották a királyukat,…aztán lefejezték, aztán meg, ha jól hallottam, sortűzzel ki is végezték?!

JÁNOS VITÉZ: - Ugyan már! Volt azoknak sok királyuk. No, nem egyszerre, hanem úgy egymás után. Lehet, hogy egyiket-másikat elemésztették, de azt, akit mi húztunk ki a csávából, nagyon szerette a népe. (elgondolkodva) Bár lehet, hogy a lánya miatt.

ORBÁN: - Beszélj már te! Igaz, hogy a királylányoknak aranyból van a hajuk?

JÁNOS VITÉZ: - Bolond beszéd!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Saját szemeddel láttad a lányt?

JÁNOS VITÉZ: - Saját szememmel? Így vittem a karomban! (mutatja) Fél napig vittem, mire visszaértünk az apjához, mert el volt rabolva ám! Persze előbb kimentettem, és csak azután vittem.

ORBÁN: - Aztán beszélt hozzád közben? Én úgy tudom, hogy azok egészen másként beszélik a magyart. Neked tudnod kell, ha ott voltál… olyan franciásan. Nem?

JÁNOS VITÉZ: - Nem nagyon beszélt, hanem inkább aludt. Ki volt merülve nagyon, nem volt kedve még kérdezgetni se. Meg, hát gyötörte az éhség és a szomjúság.

ORBÁN: - Hogy mondta, hogy szomjas?

JÁNOS VITÉZ: - Nem mondta azt sehogy, csak amikor álmában a nyakamra borulva elkezdett szívogatni, hát csak letettem, és felébresztettem. Akkor mondta, hogy „párdon, álmomban szalmaszálon szívtam a tejet". Aztán megint elaludt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mutasd a nyakadat! (odamegy a vitézhez, elhúzza a ruhát a nyakánál és nézegeti) Nem is látszik.

JÁNOS VITÉZ: - Hogy látszana már, nem most volt az, sok idő telt el azóta.

PATÓ PÁL (széken ül, lábai felrakva a padra. Pipázna, de nem akar neki meggyulladni a pipa): - A király úr nem neheztelt, hogy nyalábolgattad a lányát?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ez nekem is gyanús! Az egyszerű katonáknak tilos a királylányokat fogdosni. Ezt olyan helyről tudom, ahol nem tévednek.

JÁNOS VITÉZ: - Nem kell, hogy elhiggyétek!

ORBÁN: - Semmi bajod nem lett ebből a nyalábolós esetből?

JÁNOS VITÉZ: - Bajom? Hát hova tévedtem én? (körbefordul) Vendéglő ez, vagy bolondokháza? Hát ennyire nem értitek?

ORBÁN: - Onnan meséld már, hogy visszavitted a lányt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (a konyhából kiabál be): - A király látta, hogy a karodban a lánya?

JÁNOS VITÉZ: - Látta ám! Jött egyenesen elénk, és amikor letettem a lányt, az, az apja nyakába ugrott, ölelte, csókolgatta. Nagy volt az öröme mindkettőjüknek. Közel álltam, hallottam, amikor halkan mondta az öregnek „ez egy nagyon fajintos legény ám édesapám".

SZEMÉRMETES ERZSÓK(bejön): - Miért nem kértél tőle egy kocsmát? Lehet, hogy adott is volna abban a nagy örömben, és megoldódott volna az életed hátralévő része.

JÁNOS VITÉZ: - Kocsmát? Szépasszony, tudod te mit beszélsz?! Az a nagy király hálából az egész országát nekem akarta adni!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - He-he, hiszem, ha akarom. (kikiabál a lánynak) Zsuzsi!

PATÓ PÁL: - Vagy legalább egy lovat.

ZSUZSIKA (bejön): - Tessék anyuskám? Hát ez meg ki? (néz sandán a vitézre)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nézd már meg abban a könyvben, igaz-e hogy ez az ember megmentette a királylányt?

ZSUZSIKA (a vitézhez): - Hogy híjják magát?

JÁNOS VITÉZ: - János Vitéznek, ha a mostani nevemet kérded, te fruska.

ZSUZSIKA: - Miért, volt másik neve is?

JÁNOS VITÉZ: - Azon a másik nevemen ismernek engemet nem is olyan messze innen, de… de van, akinek csak Jancsi vagyok… Jancsikám… úgy mondta régen, remélem, ...no de nem tartozik ez rád.

ZSUZSIKA: - Akkor most, hogy keressem? Jancsikám?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne szórakozz már te lány! János Vitéz, és kész! A másik neve mi kendnek?

JÁNOS VITÉZ: - Kukorica Jancsi

ORBÁN: - Akkor én hallottam már rólad. Téged találtak a kukoricaföldön. Nagy híre volt akkoriban. Azt mondták, hogy kutya lophatott valahol, de nem mert megenni, mert úgy bőgtél. Arra lejjebb lophatott valamelyik faluból, mert a környéken senki sem látott akkoriban gömbölyű menyecskét.

JÁNOS VITÉZ: - Majdnem így volt, csak fordítva. Én loptam a kutyát, csak nem volt szívem megenni szegényt, hát elzavartam.

(Orbán bambán néz, gondolkodik, hogy a vitéz most viccel, vagy igazat mond)

ZSUZSIKA (felnéz az olvasásból): - Hogy kend miken ment keresztül!

PATÓ PÁL: - Tényleg fogdosta a királylányt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Menjen már azzal a fogdosással a pokolba! Magának csak a hülyeségen jár mindig az esze. Mit találtál Zsuzskám?

ZSUZSIKA: - Hát itt azt írja az én kedvesem, hogy a Király azonnal neki akarta adni az egész országát.

PATÓ PÁL: - A lányról nem ír?

ZSUZSIKA: - Dehogynem! Azt is oda akarta adni, de ennek nem kellett.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Magának tán baj van a fejében? … vagy tán lejjebb? Még, hogy nem köll neki sem az ország, sem a lány. Megáll az eszem!

JÁNOS VITÉZ: - Nem tudjátok ti balga népek, hogy mi a szerelem!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha már szerelmes lett abba a királylányba, miért nem akarta?

ZSUZSIKA: - Nem abba volt ez szerelmes, hanem egy szolgálólányba. Itt úgy írja, hogy Iluska volt a neve.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ez igaz?

JÁNOS VITÉZ: - No, ide figyelj te kocsmárosné asszonyság! Hogy az én szerelmem királylány, vagy szolgáló, ahhoz neked semmi közöd! Jobb lenne, ha raknál arra a tűzre, mert így éhen veszek! Azt mondtad, hamarosan megfő.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Jól van már, mindjárt nézem. (felfordít egy széket) Ennek már annyira lötyög a lába, nem csodálkoznék, ha valaki hanyatt esne vele. Orbán komám, megcsinálod?

ORBÁN: - Meg én Erzsókom, de előbb megvárnám az ebédet!

PATÓ PÁL: - Mit főzöl szerelmetes Erzsókom?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Varnyút. …, hogy a villám csapott volna a fészkibe, amikor még tojásban volt!

PATÓ PÁL: - Aztán puhul-e már a húsa?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Lassan. Tegnap délután szurkáltam meg, akkor még nagyon kemény volt, azóta nagy lánggal ég a tűz alatta.

PATÓ PÁL: - Ide figyelj, Erzsókom. Ha máskor nem is, de most tanulhatsz tőlem, mert én ezt az őseimtől tudom, és hát azok…azok tudtak.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mondja kend!

PATÓ PÁL: - A varnyút egy hétig kell főzni, mert az mind nagyon öreg. Három napig kis tűzön, három napig nagy tűzön, oszt slussz.

JÁNOS VITÉZ: - Az csak hat nap jóember.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Akkor most hat napig, vagy hét napig?

PATÓ PÁL: - … mert akkor most egy hétben hány nap is van? Három meg három!?...

SZERELMETES ERZSÓK: - Menjen a fenébe! Magának a tanára is bukott diák volt.

JÁNOS VITÉZ: - Egy varjút főzöl ötünknek?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Lehet, hogy Fejenagy is átjön ebédre. Akkor viszont bajban leszek, annyiunknak kevés lesz, azt hiszem.

Összeesküvés 2

ORBÁN: - Akkor mégiscsak megfogjuk azt a tyúkot?

ZSUZSIKA: - Azt már nem! Ő volt Sándorék egyetlen jószága. (újra nézegeti a könyvet)

ORBÁN: - Akkor főzzél a madár mellé Erzsókom egy kis kukorica-gölödint, úgy talán jut is, marad is.

ZSUZSIKA: - Hogy mit olvasok én itt! Anyuskám, ez a kötet most az eredeti „Petőfi összes művei”?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - A legeredetibb.

ZSUZSIKA (János vitéz felé): - Itt az van írva, hogy maga a királytól egy nagy zsák aranyat kapott hálából. (mindenki Jánost nézi csendben)

JÁNOS VITÉZ: - Ne is említsd, oda lett az!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Egy zsák arany? Mutasd azt a könyvet! (elveszi Zsuzsikától és halkan olvas)

ORBÁN: - Mí? Valódi sárga arany?

JÁNOS VITÉZ: - Mit csodálkoztok, ti is megadtátok volna, ha a ti lányotokat mentem ki a török basa fiának karmaiból!

PATÓ PÁL: - Megadni megadtuk volna az biztos, bár nekem pillanatnyilag nincs lányom.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ezt nem hiszem el! A poéta ezt elírta, az biztos. Hogy egy nagy zsák arany csak úgy belevesszen a tenger habjaiba, az nem létezik, olyan nincs! Annyi aranyért már a világ összes kocsmáját meg lehetne venni.

ORBÁN: - Erzsókom, azért nem biztos ám, hogy tévedett a poéta! Mert ugyebár hol szokott annyi arany lenni egy rakáson?

ZSUZSIKA: - No, hol, maga nagyokos?

ORBÁN: - Hogy hol? Hát én eddig még máshol nem hallottam, hogy lett volna, mint: vagy a király kincstárában vagy a tengerbe veszve, vagy elásva. Már úgy értem, hogy jön az ellenség, és az ember elássa. (körbenéz)

- Láttatok már valahol máshol is? Na, látjátok, ugye, hogy nem!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Én látta.

ORBÁN: - Mí? Hol?

SZERELMETES ERZSÓK: - Előbb, a papnak az ujján.

ORBÁN: - Az nem számít, az kicsi. Csak ha legalább egy zsákkal van az számít.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nem szórakozok én itt veletek, mert így még holnap délre sem lesz ebéd. (a konyha felé megy, kicsit visszafordul)

- Szerintem akkor is el van írva, merthogy a lány helyett egy zsák aranyat… azt nem… azt biztosan nem! (megáll az ajtóban) – Mert ha a király eszével gondolkodunk, akkor nyilvánvaló, a lány bármikor visszaszökhet, ha nem tetszik neki a sorsa, - ha mondjuk; veri a vitéz úr, vagy esetleg ő is legatyásodik, mint Pató uram – de… de az arany, az nem szökik vissza, az elkallódik! (Kimegy a konyhába, most először csukja be maga után az ajtót, így láthatóvá válik, hogy ott is van egy asztal, székkel)

PATÓ PÁL: - Te, vitéz János urambátyám, aztán annak a fenenagy tengernek melyik részén volt az a hiba az időjárással… meg hát közben a hajóval? Amerre a nap kel, vagy amerre nyugszik?

JÁNOS VITÉZ: - Amerre kel is, meg nyugszik is.

PATÓ PÁL: - Az meg hogy lehet?

JÁNOS VITÉZ: - Honnan tudhatnám én hogy hol ment kárba az a hajó, amikor a felhő, amiben kapaszkodtam, legalább kétszer megkerülte a földet, mire véletlenül megláttam azt a sziklát, ahova leugrottam. De az még semmi, hogy kétszer megkerülte, de szerintem néha még vissza is fordult, azért mondom, hogy kelt is, meg nyugodott is közben a nap.

ORBÁN: - Fogalmad sincs merre merülhetett el a zsák?

JÁNOS VITÉZ: - Ejnye már, te szép piros orrú barátom! Te megismernéd azt a hullámot így utólag, ami a mélybe sodorta?

ORBÁN: - Ahogy így mondod, eléggé egyformák szoktak lenni. Legfeljebb egyiknek van taraja, mint a kakasnak, a másiknak meg nincs

PATÓ PÁL: - Hogy emlékszel, tarajos hullám törte szét a hajót, vagy nem tarajos?

JÁNOS VITÉZ: - Ó micsoda balgák vagytok! A hullámok futnak, még ha megismerném is melyik volt, az sem számítana. Ja, meg a madár!

ORBÁN: - Milyen madár?

JÁNOS VITÉZ: - Hát a griff, amit meglovagoltam, mint egy szárnyas lovat, aztán ide hozattam magamat vele. Az is össze-vissza repült az elején, csak azután tudtam irányba állítani, hogy a sarkantyúval elkezdtem noszogatni.

PATÓ PÁL: - Idefigyelj vitézem! Szerinted meg lehetne találni, ha mondjuk, visszamennénk arra a környékre, aztán egy vasmacskát húznánk a víznek a fenekin? … mert úgy akár bele is akadhatna. Nem?

JÁNOS VITÉZ: - Nem érdekel engem az arany. A királyság sem érdekelt, meg a királylány sem. Engem egyedül az érdekel, hogy minél hamarabb hazaérjek és találkozhassak az én drága Iluskámmal. Menjetek, aztán gereblyézzétek fel az összes tenger fenekét, találjátok meg az összes aranyat, ami a világ kezdete óta beleveszett! Legyetek boldogok azt kívánom, de engemet hagyjatok ki belőle!

ORBÁN: - Azért ne gondold, hogy mi fafejű hülyegyerekek vagyunk. Azt azért elismerheted, ha sikerülne megtalálnunk a poétát és néhány dolgot átíratnánk vele, a te életed is könnyebb lehetne. Már mindjárt a kezdeteknél, amikor az a kutya ellopott, vagy, ahogy esett az a dolog. Mert lehet, hogy egy nagyon gazdag úr csemetéje voltál, és ha ott megváltozna az a versszak, mondjuk úgy, hogy király lett belőled. He? Az mindjárt más mederbe terelné az életedet. Képzeld el, hogy a magyarok királya…

JÁNOS VITÉZ: - Azt már nem! Petőfi azt írta, „ …akasszátok fel a királyokat!"

ORBÁN: - Lehetnél generális is.

JÁNOS VITÉZ: - Én annál is nagyobb úr voltam, amíg széjjel nem széledt a nyájam.

PATÓ PÁL: - Na, látod, ha szövetkezel velünk, és együtt rábeszéljük a poétát, akkor azt is átírhatja. Mármint hogy elszéledt a nyájad. Mert ha úgy szólna az a versszak, hogy: „Jaj, de jó volt az a délután a lánnyal, meg szerencsére a nyáj sem széledt szét”. - Ehhez mit szólnál?

ORBÁN: - Nem sok híján már te is poéta vagy édes öcsém! Bár a rímelése, kicsit nem olyan igazi.

PATÓ PÁL: - A poéta majd farag a végire. (félrehúzza a függönyt az ágy előtt, és leheveredik)

(Zsuzsika bejön a cigánnyal, kötözi annak az ujját, közben beleolvas a könyvbe)

- János vitéz uram, magának nem volt rokona az a juhász, aki a szamáron vágtatott a haldokló babájához?

JÁNOS VITÉZ: - A rokonom-e? … hát honnan tudhatnám én azt? Hallottam róla én is. Úgy tudom a keserűségtől elállt a szava, és azóta sem hallotta a hangját senki. …néha, néha nagyot üt a szamár farára, aztán lehajtott fejjel elkullog. Hm! Nagyon szerencsétlen ember.

SZOMSZÉD (berohan a bal ajtón): - Ért valaki a sebekhez közületek?

ORBÁN:- Aztán meglett-e a szamár szomszéd?

SZOMSZÉD: - Ott van az a fához kötve, de nagy a baj ott kint, nem tudjuk elállítani a vérzését a honvédnek. Az öregember befogta a likat, de kötés kellene rá, meg valaki, aki ért az ilyesmihez.

JÁNOS VITÉZ: - Kocsmárosné, hozzál vörösbort, az kell ilyenkor! (felugrik, tépi az ige ujját, aztán kimegy, utána a szomszéd is)

CIGÁNY: - Jó a fehér is instálom, csak abból kicsit több kell.

ORBÁN: - Zenész létedre ugyancsak bölcs vagy.

ZSUZSIKA (cigányhoz): - Ne rángasd már a kezed, így nem lehet dolgozni!

CIGÁNY: - Jaj, drágaságom, nem a fájós ujjamat kötötted be, hanem a virgoncat. Így még fél nótát sem tudok elhúzni.

ZSUZSIKA (lerántja a kötést): - Ha össze-vissza mozgatod, megint nem sikerül. (újra nekilát bekötni a cigány ujját)

JÁNOS VITÉZ  (az ajtóban megjelennek hárman. János és egy öregember; vezetik be a honvédot, leültetik az asztalhoz)

SZERELMETES ERZSÓK (belép): - Miért nem az ágyra fektettétek azt a szerencsétlent? Keljen már fel onnan Pál!

HONVÉD: - Jól vagyok már nénémasszony. A vitéz gyakorlott az kötésben. Nem ez az első eseted ugye testvér?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nagyon elfehéredtél.

JÁNOS VITÉZ: - Egy-egy csata után napokig mást sem csináltunk, mint a sebesültjeinket kötöttük. Kegyetlen napok voltak azok!

CIGÁNY: - Ha bekösse ez a szépsíg az ujjamat elhúzom majd a honvéd úr nótáját. A bortól és a nótától olyan piros lesz a végire, mint a főméltóságú Orbán uram orra.

ORBÁN: - Felejtsd el az orromat, mert nem állok jót magamért.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hiába iszik, ennie is kell, mert legyengül ám. Mindjárt hozom a csülköt, amit azaz átkozott Fejenagy rágott, már úgysem érdemes beletenni a bablevesbe. (kimegy)

SZILVESZTER (látja, hogy jól van a honvéd, otthagyja őket és leül a jobboldali sarokban lévő asztalhoz)

JÁNOS VITÉZ (a Szomszéd segítségével még a kötéssel bajlódik): - Hol vagy te lány? (körülnéz) - Miért kérdezted a juhászt az előbb?

ZSUZSIKA: - Hát csak úgy.

PATÓ PÁL: - Jóravaló gyerek volt.

ORBÁN: - Tán ismerted?

PATÓ PÁL (könyökölve fekszik az ágyon): - Ismertem én annak apját, anyját. Akkor is ott voltam, amikor nekiindult a nagyvilágnak. No, akkor megszólalt

JÁNOS VITÉZ: - Mégis megszólalt? Hova indult, nem mondta?

PATÓ PÁL: - Nem beszélt az sokat csak annyit mondott, hogy „Édesanyám, én egyedül vissza nem jövök".

JÁNOS VITÉZ: - Sohasem derült ki hova indult?

PATÓ PÁL: - Dehogynem. Az anyja apja tudta, de amíg el nem indult, ők maguk sem hitték, hogy elmegy.

Az unokaöcsém lakodalmában vigadtam éppen, amikor megláttam őket a másik asztalnál; ott derült ki, ők meg a menyasszonynak voltak rokonai. Csak búsongva üldögéltek, keserű képpel nézték a mulatozókat, hát leültem melléjük

CIGÁNY: - Úgy volt az, ahogy a Pató főméltóságú uraság mondja. Én húztam a nótát is, meg lestem én mindenre. Ott ültek a sarokban, ugye, jó uram? Még abba is maradt a nóta egyszer, mert amikor hanyatt estél drága uram a padról, én fogtam a lábaidat, és vittünk ki szellőztetni. Biztosan emlékszel.

PATÓ PÁL: - Ne találjál ki történeteket te! Nem vagy te poéta.

ZSUZSIKA: - Mondja már, hogy hova ment a fiú?

PATÓ PÁL: - Az elején kezdjem?

ORBÁN: - Jó, hogy nem visszafelé meséled.

PATÓ PÁL:- Akkor a legeslegelején. Éppen akkoriban szálltak meg a nagybátyám udvarában a garabonciások. Tudjátok, olyan deák-félék. Néhány krajcárért, meg a kvártélyért, meg hát a borért, amit megittak, délután olyan történetet adtak elő az üres szénapajtában, hogy csak ámult a falu apraja-nagyja. Színészkedtek, figuráztak, még furulyáztak is. De nem a délutánról volna most szó, hanem az estéről. Éppen vasárnap volt, hát ráért mindenki, még az este is ott ért bennünket. Ment a beszéd, fogyott a bor. Azok a deákok olyan dolgokról meséltek, hogy még az öregeket is meglepték.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, odaad egy nagy csontot a honvédnek)

- No, rágjad csak fiam, van ezen még!

JÁNOS VITÉZ: - A varjú még nem puha?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hamarosan jó lesz.

ZSUZSIKA: - Hagyják már Pató uramat beszélni!

PATÓ PÁL: - Hát azok a fiúk azt mesélték, van valahol az Óperencián túl, vagyis majdnem túl egy sziget, oszt annak a közepin egy tó, amiben minden holt dolog életre kel. Már úgy értem, ami valamikor élő volt, csak már holt.

HONVÉD: - Életvíz van benne? No, az kellene az én bajtársaimnak, akik ott vesztek a harcmezőn.

PATÓ PÁL: - Nem olyan egyszerű ám oda eljutni, ahogy mondták!

ORBÁN: - Griff madár hátán lehet a legegyszerűbb, gondolom. (János felé)

- Te is azon jöttél.

JÁNOS VITÉZ: - Ugyan már, erre nincsenek griffmadarak. Legfeljebb idáig jön, de már iszkol is vissza a tengerpartra.

PATÓ PÁL: - Csak gyalog mehet, aki nekivág. Akkora a sár, hogy a ló beleragadna,…aztán vége, elnyeli. Meg ott vannak az óriások, meg a boszorkányok, meg a medvék, meg az oroszlánok, meg a jó Isten a megmondhatója, mi még.

ZSUZSIKA: - Sárkánygyík is szokott az olyan helyen lenni.

PATÓ PÁL: - Az is van. Úgy mesélték, hogy ha egy szúnyog átrepül az óriásoktól, hát fut ott az oroszlán is esze nélkül, meg a medve is, mert könnyen lehet, keresztül szúrja a szopókájával.

 SZEMÉRMETES ERZSÓK (bekiabál a konyhából): - Ezt mind tudta a gyerek, aztán mégis nekiindult?

PATÓ PÁL: - Nem volt ám olyan félős az a legény, meg mit veszíthet, ha mégis… legfeljebb az életét. Más problémája volt neki, amit még itthon kellett elintézni, ahogy az apja mondta. Vinni kellett valami darabkát   a lányból, hogy legyen mit életre kelteni. Az volt itt a bibi.

ORBÁN: - Egy hajszálat csak talált!

PATÓ PÁL: - Nem az. Mindent tűvé tett, mégsem lelt semmit.

HONVÉD: - Mélyre temették?

PATÓ PÁL: - Hagyd már el te! Azt hiszed, az csak úgy megy? A pap kizavarta a paplakból, amikor odament, hogy nem lehetne-e, esetleg egy hajszálat kiásni? Azt mondta neki a pap, hogy az a diák be lehetett rúgva, ha ilyent mondott, mert életvíz csak odaát van, ahova élő be nem teheti a lábát. 

HONVÉD: - Akkor mi lett? Mondja már, ne gatyázzon azzal a történettel! Talált valami megoldást? Vitt valamit, vagy nem?

PATÓ PÁL: - Nagy nehezen talált, mert amikor kikönyörögte a pendelyét a lánynak, hátha egy hajszál, vagy valami hozzátapadt, hát végre meglelte, amit keresett.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bedugja a fejét az ajtón): - Pató uram, maga csak döglik azon az ágyon, szegény honvéd meg majd elájul. Tápászkodjék már fel!

(Pató Pál felkel az ágyról, a honvéd odafekszik a helyére)

ZSUZSIKA (fémkanalakat törölget a szabad asztalnál): - Azért, mert felkeltették, még folytathatja ám!

(János vitéz a cigány hegedűjével ismerkedik, néha megszólal egy-egy húr)

(Szilveszter könyököl az asztalon, és figyeli a többieket)

PATÓ PÁL: - Azt sem tudom, hol hagytam abba.

ZSUZSIKA: - Hát a pöndölnél.

PATÓ PÁL: - No, igen! Bogarássza a pendelyt, lesi kigúvadt szemekkel, nem tűnik-e fel akár csak egy hajszál, de akkor mit gondoltok mi történt?

ZSUZSIKA: - Mondja már, mer’ fellököm a székkel!

PATÓ PÁl: - Az történt, hogy amikor a pendelynek a felső szélén hajtogatta a ráncokat,  ahol az összevarrás volt - mert ugye pruszlikos pendely volt - látja ám, hogy valami néz vele szembe. Első gondolata az volt, hogy rácsap, és meghengergeti a tenyere alatt, nehogy már megpattanjon, de a nagy óvatoskodása közepette látja ám, hogy a bolha lefordul a ráncról, és leesik éppen a nadrágjára.

Hanyatt vágta magát, és rázta a lábait, mintha megkergült volna. Több se kellett a fiúnak, egy tűvel felszúrta a bolha hasát, és a kiloccsanó vércseppet a gatyakorcával felitatta. Úgy okoskodott, csakis a lány vére lehet, így aztán megnyugodott, hogy hamarosan indulhat.

ORBÁN: - Te, és ha az a vér mondjuk a bolha saját vére volt? Mert az is lehet, nem? (körbenéz)

HONVÉD: - Hogy lehetne már? A bolha nem olyan állat, mint a többi. A bolha a fűrészporban terem, és hát ott nincs vér.

JÁNOS VITÉZ: - …és aztán nekiindult úgy egymagában, üres kézzel?

PATÓ PÁL: - Nem üres kézzel, bár nagy dolgokat nem vitt, az igaz. Láttam, nála volt a bot, amivel a szamarat szokta fegyelmezni, meg a tarisznyája, benne a hamuba’ sült pogácsa, meg azt mondták, a gatyáját is oda gyűrte bele, ha netán eleredne az eső, nehogy kimosódjon magától.

(Szilveszter kopog a kezével az asztalon)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (hallja a kopogást, és mintha az kérés lenne, már válaszol is rá)

 - Mindjárt, bátyámuram! Zsuzsika! Hozd be a kalamárist, meg egy tollat!

ORBÁN (Szilveszter felé): - Maga ismeri a betűket?

(Szilveszter mosolyog, őszes szakállát simogatja/

ZSUZSIKA: - Anyácskám, múltkor elgörbült a tollnak a hegye, azt mondtad azzal így nem lehet írni!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Igazad van, az a buggyant kántor nagyon rányomta a papírra.

(Szilveszter felé) Maga ki tudja hegyezni, ugye? Hozzál lányom egy bicsakot is! (kimegy ő is)

PATÓ PÁL: - Fiatal koromban én is ismertem a betűket, de már nem emlékszem pontosan milyenek is voltak. Volt kerek, meg egyenes is, meg voltak olyan kacifántosak is. Nem a magamfajtának való az írás. Egy jó fej minden írásnál használhatóbb. (a homlokát kopogtatja)

JÁNOS VITÉZ: - Megette a fene ezt a varjúpaprikást, úgy nézem!

FEJENAGY (belép a konyha felől): - Csak nem, mert éhes vagyok ám én is!

(Orbán félrehúzódik, hogy minél távolabb legyen Fejenagytól)

JÁNOS VITÉZ: - Sorba kerül-e a lovam még ma, Fejenagy uram?  

FEJENAGY: - Az lenne a soros, de azt csak ebéd utánra gondoltam.

(Zsuzsika bejön, hozza a kalamárist, tollat, meg a bicskát, leteszi Szilveszter asztalára)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön ő is, kukoricát önt a szabad asztalra, ahol Zsuzsika ült)

PATÓ PÁL: - Mégiscsak főzöl egy kis kukorica-gölődint is?

SZERELMETES ERZSÓK: - Ennyi éhenkórászt valahogy csak el kell látnom.

SZOMSZÉD (bejön): - Fejenagy uram, akkor folytatjuk, vagy ebéd lesz?

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Szomszéd felé): - Magára nem is gondoltam az ebéddel.

FEJENAGY: - Pedig megéhezhetett, mert eddig húzta a fújtatót.

SZEMÉRMETES ERZSÓKí: - Akkor segítsen körtés-szomszéd átválogatni a kukoricát, aztán meg is kell törni, nem csinálhat mindent a lány egyedül. (a körtés kosarak még ott vannak félretolva, aki arra jár, vesz belőle)

FEJENAGY: - Vitéz uram, mégiscsak megpatkolom ebéd előtt a te lovadat!

SZOMSZÉD: - Akkor most menjek fújtatni, vagy maradjak itt segédkezni?

FEJENAGY: - Maradj csak Szomszéd, elegek leszünk oda mi ketten! (kimennek Jánossal a konyha felé)

ORBÁN (a honvédra mutat): - Ez meg már el is aludt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ráfér.

(hárman a kukoricát bogarásszák, Orbán, meg Pató kártyázik, a cigány figyeli őket)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kimegy, majd visszakiabál): - Zsuzskám, a fejsze merre van?

ZSUZSIKA: - Tegnap elvitte Fejenagy uram, hogy megmelegíti, aztán kikalapálja az élét.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, hóna alatt egy fejszenyél, és egy famozsár): - Törje Szomszéd, haladjuk ezzel is, nehogy túlfőjön a varnyú! (kukoricát önt a mozsárba és beledobja a fejszenyelet) - No, verheti!

SZOMSZÉD (töri a mozsárban a kukoricát, a kártyázók felé szól): - Mi van azzal a szövetkezéssel, jó uraim?

PATÓ PÁL: - Ez a vitéz úgy vettem észre, nem akar egy tálból cseresznyézni velünk.

SZOMSZÉD: - A Kukorica Jancsit mondod? Régen sokat jártam a falujukban.

Nekem is tetszett az az Ilus, de nem állt az szóba senkivel, csak ezt az árva gyereket akarta mindenáron.

PATÓ PÁL: - De te arról nem is tudsz, amit előbb mesélt. Egy egész zsák arany pihen valahol a víz alatt, ha jobban belegondolok, az minket vár.

CIGÁNY: - Engem is magukkal visznek Pali uram?

ORBÁN: - Akkor most a poétát keressük, vagy a zsákot?

PATÓ PÁL: - Az attól függ, melyiket találjuk meg előbb. Ha a poéta lesz meg előbb, akkor átíratjuk vele úgy a vitéz történetét, hogy mondjuk: hozta a zsák aranyat, aztán annyira megtetszett neki a lovam, hogy mind odaadta érte. Akkor nekünk már csak az lesz a dolgunk, hogy elosztjuk.

ZSUZSIKA: - Nem is a magáé a ló, csak azért van ott, hogy a gazt lelegelje.

PATÓ PÁL: - Akkor meg a házam tetszik meg neki, és azért adja a zsák aranyat!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne mondja már, hogy utána meg elosztaná a többiekkel!

ORBÁN: - Megvan! Itt a kártyán bukja el.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aki nem kártyázik, annak semmi? No, Zsuzsikám, ezekkel nem közösködünk, ketten esszük meg a varnyút. Még hogy kihagynak, hát milyen komám vagy te Orbán? Kaptok ám…

ORBÁN: - Várjál már szerelmetes Erzsókom! Dehogy hagyunk ki benneteket! Ha úgy történne a dolog, összetolnánk két asztalt, és körbeülnénk mindnyájan.

CIGÁNY: - Én is tudok ám kártyázni!

ZSUZSIKA: - Meg csalni is.

CIGÁNY: - Csak ha a muszáj rávisz,  drága kisasszonyka!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Na meg persze a honvédot is felkeltenénk, és neki is lenne leosztva

ORBÁN: - Neki is lenne, nem vagyunk mi irigyek. Csak annak az Istentelen Fejenagynak…

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Annak is osztunk!

PATÓ PÁL. - De akkor beláthatod, hogy nektek két rész… mert valljuk be, ti már nagyon összeszűrtétek a levet.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mí? Hát mit gondoltok ti? Ember-ember! Az mindegy, hogy asszonyember, vagy férfiember. Még a Zsuzskának is osztunk.

SZOMSZÉD: - Az úgy nem jó, hogy össze-vissza. Ha már szövetkezünk, akkor egyformán kellene kapnunk. Aki itt van az ivóban, az kap lapot.

ERZSIKE (baloldalról be, észre sem veszik): - Volt már itt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aki itt van az ivóban, meg Fejenagy.

ERZSIKE: - Itt vagyok az ivóban. (meglepődve néznek rá, még a Szomszéd is abbahagyja a fejszenyéllel a mozsárban a kopogást)

ZSUZSIKA: - Hoppá, itt a néni is!

ORBÁN: - Bevesszük?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha itt marad, akkor be, egye fene!

ERZSIKE: - Én? Én addig innen el nem megyek, amíg a kántor meg nem jön!

PATÓ PÁL: - Akkor sokáig maradsz drágaságom! Erzsók, erre a szövetkezésre inni kell, töltsd újra a kupákat! Meg hozzál, akinek még nincs…!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - De minden titok, ami itt elhangzott! (kimegy borért, meg kupákért)

SZOMSZÉD: - Miért keresed annyira a kántort kedves Erzsike?

ERZSIKE: - Hogy a nyakát kitekerjem!

ORBÁN: - Csak nem?!

ERZSIKE: - Ha a kezem közé kerül, bármi megtörténhet.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (be): - Az a balfácán mit követett el, hogy ennyire feldühített?

ERZSIKE: - Tartozik a pénzzel, és most bujkál előlem.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Kölcsön kért?

ERZSIKE: - Nem, másról van szó.

ZSUZSIKA (viszi mindenkinek az új, borral teli kupát): - Mondja már! Nem látja, hogy a guta kerülget mindenkit a kíváncsiságtól?!

ERZSIKE: - Emlékezhettek, - főleg te Erzsók – hogy a Bagarja sógor mennyire beteg volt még az ősszel. Hát onnan kezdődik a baj ezzel az istentelennel. Éppen mentem a henteshez, hogy valami jófajta marhahúsból csináljak étket a sógornak, - merthogy nekem illett, - ugyanis rám hagyta a végrendeletében a házacskáját, meg ezt azt.

ZSUZSIKA: - Biztosan jó volt a sógor bácsihoz a néni.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Eredj már te lány, mert most tőlem kapsz egyet!

ERZSIKE: - Ahogy megyek, jön velem szembe a kántor és kérdezi: hogy van a betegem? Mondom neki: elég sehogy sem, de azért egy kis erőleves jót tehet neki, hát megyek a henteshez. Erre azt mondja. - Ne menj te lelkem a henteshez, mert az igen drágán adja a húst, jobban járnál, ha az helyett megrendelnéd a temetésére az énekeket. - Ezen elgondolkodtam, nagyon ésszerűnek tűnt. Ott mindjárt ki is fizettem minden éneket, még a templomiakat is.

PATÓ PÁL: - Aztán nem énekelt a temetésen? Ne haragudj, de én csak mostanában költöztem be, nem ismerhetek mindenkit.

ERZSIKE: - A temetésen?... Bár igaz, ketten meghaltak akkor, mert romlott marhát árult a hentes, de az én sógorom kikupálódott.

PATÓ PÁL: - Meg se halt?

ERZSIKE: - Két hete nősült újra, hogy a ménkű csapjon bele! Azt a pénzt akarom én most vissza.

ORBÁN (egy furulyát nézeget): - Ez kié?

PATÓ PÁL: - Nekem nem volt olyanom, fogalmam sincs, kié lehet.

CIGÁNY: - Jaj, drága Pali uram, hát azt a vitéz úr felejthette itt, nála láttam!

PATÓ PÁL: - Attól a pénztől elbúcsúzhatsz Erzsike, mert ha Márta megtalálta nála, akkor az huss, elszállt! (cigánynak)- Biztos, hogy az övé? No, majd ha visszajön, megtudjuk.

ZSUZSIKA: - Nem a magáé, Szilveszter bácsi?

(Szilveszter nemet int a fejével)

ORBÁN: - Nem egy bőbeszédű az öreg.

ERZSIKE (a kártyázók felé): - Úgy néz ki ez az öreg, mint a szentképeken az apostolok.

(Orbán nevet) - Lehet, hogy apostol is.

(Szilveszter hallja a beszédet. Feláll, kitárja a két karját, valóba úgy néz ki, mint az apostolok a képeken. Nevet, visszaül, és ír tovább)

(a cigány a hegedűjével babrál, próbálgatja, hogy tudná lefogni a húrokat)

PATÓ PÁL (cigányhoz): - Hány jó ujjad van?

CIGÁNY: - Majdnem mind jó nagyságos Pali úr.

PATÓ PÁL (Orbánhoz): - Hány lik van azon a furulyán?

ORBÁN: - Hat…ami felül van, meg hát a végin is van.

SZOMSZÉD: - Akkor azon könnyű játszani.

ORBÁN: - Te tudsz rajta Szomszéd?

SZOMSZÉD: - Én nem, de aki tud hegedülni, az furulyázni is tud, az már biztos. Sokkal kisebb is, meg nincs rajta annyi sallang kívül. Csak befogod a likat, oszt már szól is.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát nem egészen.

FEJENAGY: - No, elment a vitéz. Nem is volt patkó a lován, jó, hogy le nem sántult idefelé.

ORBÁN: - Elment? Be sem szólt, el sem köszönt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt hagyta a furulyáját is. De sürgős volt neki!

FEJENAGY: - Ha még nincs kész az ebéd, akkor nekifogok a nemesember lovát is megpatkolni. De azért szerelmetes Erzsókom, mire visszaérek, kész legyen az az étek! Lassan sötétedik és még ebéd sem volt.

CIGÁNY: - Nagyságos Fejenagy uraság, ha a sonkacsontot nem akarod tovább rágni, én még átvakargatnám a bicskámmal, ennek a honvédnak úgy sem kell, elaludt szegény.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Eredj innen azzal a csonttal!

FEJENAGY (megy ki az ajtón, de visszaszól Szilveszternek) - Ne is tagadd öreg, mi már találkoztunk valahol!

CIGÁNY (Forgatja kezében a furulyát, majd a szájához illeszti) - A rossz ujjamnak nem is marad lik. Pali uram, melyik nótát fújjam ki?

ORBÁN: - Maradj már veszteg! Az előbb nem gondoltuk végig a dolgot.

SZOMSZÉD: - Az aranyra gondolsz?

ORBÁN: - Drága Szomszéd, én mindig az aranyra gondolok, de most az jutott még eszembe, ha nem találjuk a nyomát a poétának, akkor nagyon nagy útra indulunk. Mert az Óperenciás tenger sokkal messzebb van, mint Szibéria, és oda étlen-szomjan nem indulhatunk.

ZSUZSIKA: - A juhász is hamuba’ sült pogácsát vitt magával, amikor nekiindult, azt mondta Pató bácsi.

ORBÁN: - Az kell nekünk, meg bor.

SZOMSZÉD: - Erzsók süt annyit, amennyit elbírunk vinni.

PATÓ PÁL: - Ugye sütsz? Sütöttél már biztosan másoknak is. Egyszerű az; belerakod a pogácsát a hamuba, aztán…

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aztán mi van? A pogácsa honnan lesz? A gólya hozza?

PATÓ PÁL (tétován): - Az a gyerekeket hozza.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - De ha mondjuk, meggyúrom a pogácsákat és belerakom a hamuba, akkor mi lesz? Ne haragudjon Pali, de maga egyre olyanabb, mint akinek nincs ki a négy kereke!

ORBÁN: - Igazad van Erzsókom, nagyon szétesett lett a Pali. (úgy hajol, hogy a szemébe nézhessen Patónak)  - Iszol te rendesen öregem? Az a te legnagyobb bajod, hogy le vagy gatyásodva, és nem tudsz annyit rászánni a vörösre, amennyit kellene, így kevés a véred, és nem jut a fejedbe.

ZSUZSIKA: - Iszik ő nagyon is rendesen. Délutánonként, amikor megyek hozzá, hogy arrébb kössem a lovat, már az első berúgáson túl is van.

PATÓ PÁL (kicsit szégyenlősen): - Nem mindig.

ZSUZSIKA: - Ott szokott aludni a lépcső mellett, mert a másodikról általában visszagurul, és nem is próbálkozik a felkeléssel. Nézzék csak meg, a képinek a baloldala sokkal barnább. Azért van, mert mindig úgy esik el, balfelével a napnak. Meg szoktam fordítani, hogy barnuljon kicsit a jobb oldala is, de arra felébred, aztán meg csak káromkodik.

PATÓ PÁL: - Eredj már te csintalan lány!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Legjobb lesz, ha most bedagasztom a pogácsának valót. Gyere lányom! (kimennek)

CIGÁNY: - Kezitcsókolom drága Erzsike, melyik nótát fújjam ki magának?

ERZSIKE (ül a széken, ölében a hegedű, pengeti): - Hogy melyiket? …hogy melyiket? Azt tudod-e Gazsikám, hogy: Kis lak áll a nagy Duna mentében? (a cigány gyönyörűen fújja)

ERZSIKE (vállához emeli a hegedűt, ő is húzza, majd elkezdi énekelni): - Kis lak áll…

(A három férfi is bekapcsolódik, majd Zsuzsika is. Gyönyörűen énekelnek, zeng a kocsma)

(A honvéd felül az ágyon, majd csatlakozik a többiekhez)

(Szilveszter nézi őket, törölgeti a könnyeit)

(Az udvarról a bal ajtón idegenek szállingóznak be, ők is énekelnek. Tánc, mulatozás lesz, Erzsók és Zsuzsika időnként két kupával a kezében tolong közöttük, teszi a bort az asztalokra)

SZOMSZÉD: - Most azt, hogy: Fa leszek, ha fának vagy virága…

(belefeledkeznek a táncba, kurjongatásba, csak akkor veszik észre a konyhaajtóban álló fiút, amikor az elkezd kiabálni)

FIÚ: - Ne zúgjatok olyan nagyon, azt üzeni az uraság, teljesen megbolondítjátok a lovat, így nem tudják megpatkolni.

ORBÁN: - Ördög bújjék az uradba, te meg igyál a sikerünkre! (tele kupát nyom a fiú kezébe)

(kifulladnak, mindenki próbál leülni, osztozkodnak melyik kupa kié)

ORBÁN (Erzsikéhez): - Te meg hol tanultál meg ilyen jól hegedülni? Nincs az a cigányprímás, aki úgy húzná, mint te.

ERZSIKE:- Egy hegedűművésszel jártam a világot Orbán uram, három évig, ő tanított meg.

PATÓ PÁL: - Mit csináltál te, hogy magával hurcolászott?!

ERZSIKE: - A hegedűjét vittem, ha valahol fellépése volt, amikor meg zenét írt, ott ültem mellette. Azt mondta, hogy engemet az égiek küldetek hozzá, mert amíg nem voltam neki, soha egy dallamot le nem tudott jegyezni.

SZOMSZÉD: - Zenét is írt? Aztán meg a saját zenéjét adta elő? Az nagy dolog ám!

ORBÁN: - Mégse maradtál vele? Lehet, azóta már világhírű… vagy lebetegedett? Hogy váltatok el, ha már…

ERZSIKE: - Hogy váltunk el? Hát nagyon gyorsan. Éppen teltházas előadása volt, egy szénapajtát díszítettek fel, hogy a kőszínháznak pontos mása legyen… Fent ültünk a lovas kocsin mi ketten… bár én álltam, tartottam a tokot, ő meg pengetett, mintha hangolná a szerszámot… Vártuk, hogy az utolsó ember is a faluból beledobja a ládikába a belépődíjat, amikor a kakasüllőn elkezdtek füttyögni. Igencsak megijedtem, mert tudtam, a mester nagyon komolyan vesz minden előadást. Készül rá. Előtte este végig játssza, mintha közönség is lenne, meghajol… mindegy, no, nagyon vihar előtti lett a hangulat.

SZOMSZÉD: - Pénzért játszott? Azt hittem, a dicsőségért.

ERZSIKE: - Ugyan már szomszéd! Mit érne a dicsőség üres hassal? Hol is hagytam abba… ja, hogy bedobta az utolsó is a pénzt. A mester felállt - nagyon szépen tudott állni, így ni (kiáll, mint egykor a mester) és végighúzta a vonót, olyan jó nyekergősen, hogy mindenki rá figyeljen… és elkezdett játszani. Gyönyörűen bújtak ki a hangok a vonó alól, emlékeztem is rá, mennyit gyötrődött, amikor írta. A publikum síri csendben hallgatta.

A futam kezdeténél, amikor a csend a nyekergős sikolyig fut, újra elkezdtek fütyülni ott fent. Megfeszültek az izmaim a dühtől, szerettem volna ott teremni a kakasüllő mellett és a hegedűtokkal leverni azt a néhány senkiházit. A mesternek fel sem tűnt, mert ő valójában a saját fülébe húzta, és csak másodlagosan a népeknek. Számára az első erős benyomást az öklén szétfreccsenő tojás adta meg.

IDEGEN FÉRFI (belép): - Miért hagytátok abba? Rohantam, amikor meghallottam a hegedűt. Most akartam mulatni, ti meg abbahagyjátok?

IDEGEN NŐ (eddig a mulatók közt volt): - Üljön már le, mindjárt mulatunk tovább!

ORBÁN (Patót kérdezi): - Ezek meg kik? A bor illatára jöttek? Lehet, hogy pénzük sincs.

IDEGEN NŐ: - Ne ijedjen már meg, több pénzünk van, mint amennyit maga el tud képzelni!

ORBÁN (pironkodva): - Ne haragudjon szépségem, csak kicsúszott a számon.

IDEGEN NŐ: - Ha nagyon akarja tudni, minket a klubtagok küldtek, mert hallottuk, hogy expedíciót indítanak Petőfi keresésére, és…

PATÓ PÁL: - És csatlakoznának?

ORBÁN: - Ha nagyon akarnak… és pénzük is van, miért ne?

IDEGEN FÉRFI: - Nem akarunk mi csatlakozni jóember, csak az Emlékkönyvesek Klubjának kérését szeretnénk tolmácsolni.

ORBÁN: - Kérést?

IDEGEN NŐ: - Arról lenne szó, ha találkoznának a költővel, megkérhetnék, írjon már egy-egy versikét az emlékkönyveinkbe.

ORBÁN: - Nagy pénzbe kerül ám egy ilyen expanzíció, vagy mi.

IDEGEN NŐ: - Megfizetjük mi, bármennyibe is kerül.

ORBÁN: - Hát úgy…

PATÓ PÁL: - Hát úgy mindjárt más. Hozzák csak azokat az emlékkönyveket, rajtunk nem múlik. Mi elé tesszük, és azt ír majd bele, amit akar.

IDEGEN NŐ: - Úgy jó lesz, majd ír, amit akar. Hozhatjuk is a könyveket?

ORBÁN: - Hozzák csak, tegyék oda az asztalra.

IDEGEN NŐ (a bal oldali ajtóhoz megy, kikiabál): - Kisasszonyok, hozzátok a könyveket!

(két lány könyvet hoz be, mindkét kezükben egy-egy

IDEGEN NŐ: - Oda, az asztalra! A többit is! (a lányok kettesével hordják be)

ORBÁN (Erzsikéhez): - Nem mondtad végig drágaságom. Aztán mi lett, hogy a tojás szétfreccsent a hegedűn?

ERZSIKE: - Leugrottam a szekérről oldal irányba, mert olyanok lettek azok a durva népek, mint a veszett kutyák. Azt még láttam, ahogy a mester felkapja a ládikát, amiben a belépti díjak voltak, és kibújik a lyukon, a pajta oldalán, ami a szőlőbe vezet, de én bent rekedtem, védtem magamat a hegedűtokkal a záptojások ellen. Szerencsére egy fiatalember pártfogásába vett, így nem mertek szemtelenkedni velem, meg hát mindenki a mester után vetette magát, látták, a pénzes láda nála van.

ZSUZSIKA: - Utolérték?

ERZSIKE: - Nem hiszem. Azóta hírét sem hallottam. Még a népek sem jöttek vissza, csak az a fiatalember vigyázott rám másnap reggelig. (a lányok még mindig hordják a könyveket)

ZSUZSIKA: - Reggelig ott őrizte a pajtában?

ERZSIKE (fenyegetően közelít Zsuzsikához): - Hogy jössz te ahhoz, hogy én kivel őriztetem magamat?

ZSUZSIKA (csak áll, mintha magbénult volna, nem mozdul. A fenyegetően fellépő Erzsike megtorpan, nem érti mi lett)

ERZSIKE: - Megkukultál?******************************

ZSUZSIKA (békülékenyen): - Nem akarom tudni, kivel őriztette magát, nem akarok semmit sem tudni a múltjából. Én… én bocsánatot kérek, hogy olyan utálatos voltam. Én…én nem értettem eddig semmit a világból. Az előbb az a hegedű, meg az az ének valahogy..valahogy… majdnem elbőgtem magamat, na!

ERZSIKE: - A nótától?

ZSUZSIKA: - Meg a hegedűtől, meg a furulyától… megértettem valamit, csak…

ERZSIKE: - Csak…

ZSUZSIKA: - Csak nem tudom mit. Valamit, amiről eddig azt gondoltam, hogy csak a felnőttek tudják.

ERZSIKE: - De hát szerinted mit tudnak a felnőttek, amit…

ZSUZSIKA: - Nem tudom mit, de akkor azok a hangok a lelkemig, az agyamig kúsztak, akkor egy kis időre tudtam. (nevetve) - Néhány percre igazi felnőtté váltam.

ERZSIKE: - Ne lássak férfiembert két hétig, ha értem mit mondasz! (Orbánékra néz)

- Ezek, itt, nem számítanak.

ZSUZSIKA: - Ne is akarja tudni Erzsike, nem értheti azt más, csak én.

ERZSIKE: - Jól van már te lány, nem is haragudtam úgy igazán sohasem rád…csak az bosszantott eddig, hogy nénizel.

ZSUZSIKA: - Nem akarlak magázni, még… még fiatalabb sem akarok lenni, mint te, csak olyan bolond voltam eddig. Ha akarod, ezután én leszek az idősebb! (nevet, ringatja magát, mindenki ráfigyel)

Húzd húgocskám, újra húzd! Te meg fújjad Gazsi, fújjad!

ORBÁN (kiabál):- Erzsókom, gyere be te is!

ZSUZSIKA: - Először azt, amit előbb, hogy: Kis lak áll a nagy Duna mentében, utána meg a többit, mint előbb. De szép lassan az elején, aztán ha elfogytak a nótások, húzzátok-fújjátok, mint két ördögfióka!

(Szilveszter felnéz az írásból, kezével biztatóan int, hogy zenéljenek, majd gyors tapssal biztatja őket)

 (Szomszéd feláll, hóna alatt a mozsárral; veri a kukoricát. A lányok abbahagyják a könyvek behordását; már annyi tornyosul, hogy csúsznak le az asztalról. Mulatnak újra. Minden megzenésített Petőfi nótát elővesznek, majd amikor azok elfogynak, csak úgy össze-vissza gajdolnak, egyszerre több dalt, is ugyanarra a zenére)

JÁNOS VITÉZ (a bal oldali ajtón át érkezik, megáll, és mint egy kísértet szótlan, mereven néz maga elé, kezében egy rózsaszál. Erzsike észreveszi, lassan megáll a kezében a vonó, majd a cigány is abbahagyja, néz bambán, a vitéz felé fordul mindenki)

CIGÁNY: - A furulyáért jött vissza, drága vitéz úr?

JÁNOS VITÉZ: - Meghótt

ORBÁN (értetlenül): - Ki halt meg?

JÁNOS VITÉZ: - Már rég meghótt. Megszakadt a szíve.

SZOMSZÉD: - Az Ilus?

(János Vitéz bólint)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Üljön már le, mert összeesik! Hozok vázát a virágnak.

(az idegenek lassan kihátrálnak a baloldali ajtón, csak a könyveik maradnak)

(János Vitéz leül, a rózsával simogatja az arcát)

PATÓ PÁL: - Akkor most mit csinálsz?

(A Honvéd leül az ágy szélére, látszik, hogy az a kis mulatozás is nagyon megviselte)

SZOMSZÉD: - Mindjárt visszajövök, arrébb kötöm a szamarat. (kimegy balra)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, leteszi a vázát János elé óvatosan: - Tegye bele, el ne hervadjon! (mindnyájan leülnek, feszengve várják, hogy János többet is mondjon)

FEEJENAGY (belép): - Erzsókom, valami nagyon sül a konyhában, nézd meg, össze ne égjen!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te Úristen! A pogácsát már rég betettem a sütőbe. (kirohan)

ERZSIKE (Fejenagynak. János felé bök a fejével): - Meghalt a babája.

ORBÁN (járkál, szeretne mondani valami vigasztalót, de nem talál szavakat, csak amikor ellépked János mellett, mondja): - Öcsém! (leül Pató mellé, és idegesen tologatják a kártyalapokat)

ZSUZSIKA (odamegy Jánoshoz, simogatja a vállát): - Nem halt ám az meg örökre. Akit nagyon szeretnek, az nem szokott meghalni olyan nagyon, csak… csak egy kicsit, mert az… mert az igazából mindig él.

ERZSIKE: - Ha akarja, elkísérjük a babája sírjához mindnyájan és odatűzheti a rózsát a fejfára. Megérzi az a lány még onnan a túlvilágról is az illatát, ha maga viszi!

JÁNOS VITÉZ: - Onnan jövök kedves Erzsike. A sírjáról téptem. Elmondtam én minden imát, amire tanítottak, felidéztem minden együtt töltött percet a fejfájánál. Nem megyek vissza többé, az én párom már csak a magány, azzal meg legjobb lesz minél távolabb innen.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön - fehér abrosszal kibélelt kosarat cipel - búbozva pogácsával): - Holnap indulhattok Orbán komám, a pogácsa már megvan!

(valahonnan, mintha az égből jönne a hang, Kacsóh Pongrác János vitéz c. művéből hangzik: „Ki porából nőtt-e rózsa,e rózsa, rózsa rózsaszál")

JÁNOS VITÉZ (feláll, forgolódva felfelé néz, honnan jöhet a dal): - De hát…

FEJENAGY (szinte ujjongva): - De hát ez a rózsa belőle nőtt, egykomám!

ZSUZSIKA: - Mondtam! Megmondtam, hogy nem hal meg örökre!

JÁNOS VITÉZ: - Az a tó, az életvizű tó, biztosan létezik? Mert ez a rózsa valóban belőle nőtt.

PATÓ PÁL: - Hidd már el, ott van az a tó, ahol mindig is volt!

JÁNOS VITÉZ: - A juhászlegény még nem jött vissza?

ORBÁN: - Azzal ne törődj, annak kardja sem volt, mégis nekiindult!

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Jánoshoz): - Ha mennél, elviheted a pogácsát, meg bort is teszek két csikóbőrös kulaccsal.

(Orbánéknak): - Ti ráértek akkor indulni, ha visszajött a Jánosunk.

PATÓ PÁL: - Egy darabig el is kísérhetünk.

ORBÁN: - Az lenne a jó, ha megint találkoznál egy griffmadárral!

ERZSIKE: - Ne okoskodjon már Orbán! Megvan őneki a magához való esze; ha griffmadárral találkozik, akkor azzal megy, ha meg táltos paripával, akkor meg azzal! Majd tudja ő.

JÁNOS VITÉZ: - Nekiindulok. Még ma, nekiindulok.

ERZSIKE: - Kötök magának pulóvert, hogy ne fázzon, ha hideg télben is vándorolnia kell. A művész úrnak is kötöttem.

ORBÁN: - Drága Erzsike, hogy köthetnél pulóvert? Nem érted, hogy még ma indul?!

PATÓ PÁL: - Meg a vitézek, ha jól tudom nem is hordanak pulóvert.

(nagy sürgés-forgás kezdődik, batyuba kötik a pogácsát, borért mennek a konyha felé)

ORBÁN: - Hol van már a Szomszéd? Fenébe azzal a szamárral! Eljöhetne ő is velünk… remélem, a körtét magunkkal vihetjük.

PATÓ PÁL: - Zsuzsikám, amíg távol leszünk, viseld gondját a lónak, nehogy baja essék, mert a gazdája engem csap agyon, ha…

ZSUZSIKA: - Minden rendben lesz Pató uram.

ORBÁN: - Erzsókom, még egy kulacs bort hozzál, visszafelére is kell!

(Szomszéd bejön, kíváncsian nézelődik)

ORBÁN (Szomszédhoz):- Elkísérjük a vitézt egy darabig, megy oda messze, az életvizű tóhoz.

SZOMSZÉD: - De hát az majdnem a világvégén van, csupán pár lépéssel visszább.

PATÓ PÁL. - Nagy út.

FEEJENAGY: - János komám, jól fogsz haladni a frissen patkolt lóval!

JÁNOS VITÉZ. - Gyalog megyek, a lovat szélnek eresztettem, a szabadság neki is jár… meg hát lopott ló volt.

HONVÉD: - Mennék veled János, ha nem lennék nyomorék!

JÁNOS VITÉZ: - Maradj testvér, neked még itt van dolgod! Mesélj a gyerekeknek csatákról, hősökről, szabadságról. A láng ellobbant, de a parázs még ott van nálad, add tovább, nehogy elhamvadjon végleg!

HONVÉD (visszamegy, leheveredik az ágyra, nézi a készülődőket)

SZOMSZÉD: - Mi lenne, ha bevezetném a szamarat, aztán felmálháznánk?! Mégiscsak könnyebben haladnánk!

JÁNOS VITÉZ. - Semmi értelme nem lenne. Annyi a farkas, hogy úgyis széttépnék, vagy világgá futtatnák. Akkor meg minek?

ORBÁN: - Induljunk emberek, mert már pitymallik! Hajnalban legjobb a menetelés.

(János fel van málházva, hátán az óriási batyu, elől két csikóbőrös kulacs, oldalán a kard.

A Szomszéd, Orbán, meg Pató fogja a két nagy kosár körtét. A két lány búcsúzkodik tőlük.)

JÁNOS VITÉZ: - Hát akkor, induljunk!

ORBÁN (még leteszi a kosarat, visszalép az asztalhoz és elveszi a csomag kártyát): - Jól jöhet ez még!

SZEMÉRMETES (bejön, kis bográcsot cipel): - Ne induljatok még! Megfőtt a varnyú, ki eszi meg ezt a rengeteg ételt, ha itt hagytok bennünket?

JÁNOS VITÉZ: - Indulnunk kell szerelmetes Erzsók, de a varjút azért megesszük.

(cigányhoz) - Hozd Gazsi, meglesz az ebédünk! (Elindulnak öten, a bal ajtón ki. A nők kicsit pityergősen integetnek utánuk.)

FEEJENAGY: - Azt a lovat kár volt elengedni. Jó lábú hátasnak látszott.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Szilveszterhez szól): - Maga meg csak mindig ír. Ne haragudjon, de megmondom őszintén; maga nagyon elhanyagoltnak látszik. A szakálla is elég randán össze van gubancolódva, legjobb lenne, ha levágná. Meg a haja végei is csúnyán kifakultak. Fogadni mernék, hogy még a lába is belebüdösödött abba a csizmába.

(Szilveszter nevetve ingatja a fejét)

ZSUZSIKA (Erzsókhoz): - Hozzuk be a dézsát, itt nem látja senki, itt megfürödhet rendesen!

ERZSIKE: - Ne ijedjen már meg, mi kimegyünk addig!

FEEJENAGY: - Napfelkeltére lovat hoznak patkolni, azt hiszem, mennem kell. Még be sem gyújtottam és már bújik a nap. (kimegy, a nők behoznak egy nagy dézsát és két vödör vizet)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha nem akar itt a kocsma közepén, hát fürödhet ott az ágy előtt is a függöny mögött! (Szilveszter feláll, eljön az asztaltól. Bemegy a függöny mögé, az ágyról leszáll a honvéd, segíti a dézsát arrébb húzni. Az asszonyok még fordulnak párat a vödrökkel, aztán a honvéd kívülről teljesen behúzza a függönyt, majd leül az asztalhoz, amin az emlékkönyvek vannak. Olvasgatja őket.)

ERZSIKE (bekiabál a konyhából): - Azt a kopott piszkos köpenyét meg csak dobja bele a dézsába, ha végzett, majd kimosom! Borotvája van, vagy ollója?

(Szilveszter nem hallja, locsogó víz hangja hallatszik a függöny mögül)

ZSUZSIKA (bejön, hozza az ollót, borotvát): - Nyúljon ki a résen, itt a borotva, meg az olló!

(Szilveszter kinyúl, elvesz azokat. Bejön a három nő. Erzsike Szilveszter asztalán olvas, néha felkapja a fejét. Erzsók a Petőfi összes költeményeiben lapoz. Zsuzsika és a honvéd emlékkönyvet olvasnak.)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (súgva Erzsike felé): - Hozzá ne nyúlj! (Szilveszterhez): - Aztán maga szerint még ma is élnek apostolok?

SZILVESZTER: - Élnek Szerelmetes Erzsók, de élnek ám!

(mindenki érdeklődve néz az ágy irányába, meglepte őket a hang, hisz Szilveszter eddig meg sem szólalt)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt a földön?

SZILVESZTER/PETŐFI: - Igen, legszerelmetesebb kocsmárosné, itt vannak ők közöttünk!

ZSUZSIKA: - Akiknek olyan hosszú köpenyük van…

SZILVESZTER: - Nem, nem, nem! Nem a ruhájuk teszi őket apostollá, hanem a gondolataik tisztasága.

SZERELMETES ERZSÓK: - Nehéz azt kinézni valakiből, tiszták-e a gondolatai? No, és a köpenyét beledobta-e a dézsába?

SZILVESZTER/PETŐFI  (félrecsúszik a függöny, előtűnik Petőfi  karddal az oldalán, fekete hajjal, bajusszal, elegánsan) - Beledobtam kedveském, bele!

(Erzsike, és Zsuzsika annyira meglepődnek, hogy hirtelen egymásba karolnak, mintha védelmet keresnének. Erzsók a könyves asztal túloldalára húzódik. Szólni sem tudnak.)

HONVÉD (örömmel ugrik fel az asztaltól, odamegy Petőfihez, átöleli): - Hát visszajöttél testvér? Mégsem haltál meg?

SZILVESZTER/PETŐFI (Zsuzsikára mutat, nevetve mondja): - A ’Kicsinke szőke kis leányka’ megmondta az előbb; „Akit nagyon szeretnek, az nem szokott meghalni"

HONVÉD: - Az álmok visszahoztak! De örülök neked! (a nők lassan közelebb merészkednek)

ERZSIKE: - Ott van ám még a csillag, ahol akkor volt! Minden este, amikor nincsenek felhők, meg szoktam keresni.

ZSUZSIKA: Drága Sándorom, a valóság viharai szétverték az álmainkat, de a lehetőség gondolata is annyira szép volt, hogy tartást adott az életemnek.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Ott voltatok velem a legnagyobb vészben is.

(honvédhoz) – Ugye, bajtárs, ha nem vártak volna vissza olyan nagyon bennünket, már szél vinné a porainkat!

HONVÉD: - De vártak! Úgy látszik, kellünk még a hazának, meg… meg a lányok sem felejtettek még bennünket.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Petőfinek mutatja a kinyitott könyvet) - Mester, az itt nincs benne, hogy mi most itt…

SZILVESZTER/PETŐFI: - Szerelmetes Erzsók, te dolgos, gondos szépasszony, hát nem tudod, hogy az történik, amit én abba a könyvbe beleírok?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Éppen azt mondom; ez nincs a könyvben.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Zsuzsikám, tedd a lapokat hamar a könyvbe, amit az éjszaka írtam! (Zsuzsika az asztalról, ahol előbb még Szilveszter ült, rakosgatja a lapokat, majd beleteszi a könyvbe)

ZSUZSIKA: - Annál a mondatnál hagytad abba édes Sándorom, hogy Erzsók kimegy és hoz egy kupa bort be Petőfinek… (Erzsók már rohan is ki, majd hozza a kupát, odaadja a költőnek, aki nagyot iszik belőle.)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Az első lapon, amit ott találtál … azt olvasd!

FEJENAGY (betoppan, ámulva mondja): - Mester…!

SZEMÉRMETES ERZSÓK (átöleli Fejenagyot súg valamit a fülébe, mire az kimegy)

ZSUZSIKA (felolvas): - A juhász megtalálta az életvizű tavat, kimosta benne az ingét, mire a habokból előbukkant a babája…, majd hazaballagnak. Ja… itten apró betűvel még ideírtad; mielőtt hazaérnének, meglátogatják Erzsók kocsmáját. (belép a juhász, egy kötelet fog, mintha állatot vezetne)

JUHÁSZ: - Gyí! (rángatja a kötelet)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Be ne hozd a szamarat! (a juhász ledobja a kötelet, kilép az ajtón, majd egy pillanat múlva a karjaiban hozza be a lányt)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Olvassál Zsuzsikám!

ZSUZSIKA: - János vitéz… itt zárójelben az van, hogy - Kukorica Jancsi - is megtalálta Tündérországot, majd életre keltette Iluskát. Hiába marasztalták őket a tündérek, visszamentek a falujukba. Itt is apró betűvel, hogy; de mielőtt hazaértek volna, betértek szerelmetes Erzsók kocsmájába. (Belép János vitéz és Iluska. Úgy néznek ki, mint egy királyi pár. Mosolyognak, ölelgetik a többieket.)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te vitéz, Orbán komámékat hol hagytad el?!

JÁNOS VITÉZ: - Még aznap délben, amikor elindultunk, egy makkfa alatt megebédeltünk. Megjegyzem, ilyen jó varjúpaprikást életemben nem ettem! Ők ott négyen azt mondták: tartunk egy kis déli pihenőt, aztán indulunk is. Hát én nem vártam, hogy felébredjenek, ott hagytam őket.

JUHÁSZ: - Egy cigány is volt velük? Akinek hegedűje volt!?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Igen. Láttad őket valahol?

JUHÁSZ: - Félnapi járásra innen, egy makkfa alatt kártyáztak még nemrég.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Azt a! Erzsók, a könyvet! Tollat is!

(odamegy a sarokban lévő asztalhoz, és le sem ülve ír egy mondatot. Néhány pillanat múlva belép Pató és a Szomszéd)

SZILVESZTER/PETŐFI : – Hol van Orbán és a Gazsi?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: – A komámat hol hagytátok?

(A többiek: János vitéz, Iluska, a juhász, annak menyasszonya, meg a honvéd kicsit a háttérbe húzódva jönnek-mennek, iszogatnak, beszélgetnek egymással. Erzsók, Erzsike és Zsuzsika Petőfi körül nyüzsög)

JUHÁSZ : - Én azóta nem láttam egyiket sem.

SZILVESZTER/PETŐFI: - De hát beleírtam…

ZSUZSIKA (Szinte sikoltva mutat a sarokasztalra, ahol előbb Petőfi írt): – Magától ír a toll!

SZILVESZTER/PETŐFI:- Hogy az a… Ez már nem is az első eset, hogy csak úgy fut a toll a kezemben, pedig eszembe sincs írni. (Odalép, rácsap a tollra, hogy ne írjon)

ERZSIKE:- De hát most nem is fogtad a tollat kedveském.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Most már én sem tudom, hol lehetnek.

JUHÁSZ (Felugrik a padról, súg a menyasszonya fülébe valamit, majd hangosan mondja): - A szamaramat elfelejtettem megkötni! Ha az elcsámborgott…(kirohan az ajtón)

SZEMÉRMETES ERZSÓK:- Biztosan, megint kitört a hegye. Hozd ide lányom, majd a mester kihegyezi.

ZSUZSIKA (Odamegy az asztalhoz a tollért, és beleolvas az írásba) - Te Attyaúristen!

SZILVESZTER/PETŐFI: - Mi az? Add csak Zsuzsikám azt a lapot!

(Zsuzsika odaadja)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi van a komámmal drága mester?! Olvassa már!

SZILVESZTER/PETŐFI: - Hogy az a… Gyorsan kést, vagy másik tollat!

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kiszalad a konyhába késért, azonnal vissza is.)

SZILVESZTER/PETŐFI (Hegyezi gyorsan a tollat)

JÁNOS VITÉZ: - A kardom élesebb, mint az a bugyli.

ERZSIKE:- Mondd már kedveském, mit írt, az, az izgága toll?

SZILVESZTER/PETŐFI: - Összezördültek a kártyán, és most veszekszenek.

ERZSIKE:- Orbán és Gazsi?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ki van fölül?

SZILVESZTER/PETŐFI : – Azt nem írta. (Előbb földhöz vágja a tollat, majd a sarokasztalra repíti mérgesen) Másikat hozzatok, erre valaki rácsaphatott, mert összehorpadt.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kirohan a konyhába, majd vissza, kezében egy fekete toll): - Csak a varnyúnak a tollából tudtam, mert másikat nem találtam.

SZILVESZTER/PETŐFI:– Jó lesz az. (Elkezdi hegyezni)

ZSUZSIKA:- Min veszhettek össze Pató bácsi, nem tudja?

PATÓ PÁL: - Gazsi volt a bankos és már harmadszor nyert.

ERZSIKE: - Az nem tilos.

PATÓ PÁL: - Az nem tilos, kedves Erzsike, de azért ha kidob négy dámát, és abból kettő pikk, akkor csak kinyílik az ember zsebében a bicska.

ZSUZSIKA: - Csak ők ketten játszottak?

SZILVESZTER/PETŐFI (Közbeszól) : – No, kész, hozd a papírt Erzsók!

PATÓ PÁL: - Dehogy ketten! Mind a négyen benne voltunk.

ZSUZSIKA: - Csak ő bukott, maguk nem?

HONVÉD: - Megint magától ír a toll!

PATÓ PÁL: - Szomszéd, az a csibész minket is átvert!

SZOMSZÉD: - Gyerünk, kapjuk el! (Kirohannak)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Ezek engemet teljesen kikészítenek. (Lecsatolja a kardját, odadobja a könyvek tetejére, amitől pár könyv le is esik. Iluska hajol le, rakosgatja vissza őket)

FEJENAGY (Bejön, nagy tálat tesz a kártyásasztalra): - Meghoztam.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Vegyenek belőle! A múltkor nagyon bevált, az a recept szerint dagasztottam, csak most nem a hamuba sütöttem.

SZILVESZTER/PETŐFI: - Nem ér ez a varjútoll semmit! Hozzatok már egy rendes tollat!

ILUSKA (Sikoltozva, mindenki megdermed): - Jancsi! Jancsikám! A mostohám! (A baloldali ajtóra mered, ahol megjelenik egy nagyon rút, görbe öregasszony, kezében egy seprő)

JÁNOS VITÉZ: - Hát magán még a pokol tüze sem fog? (Fenyegetően lép az öregasszony felé, de az a lába közé kapja a seprőt, és már el is tűnik az ajtóból)

SZILVESZTER/PETŐFI: - Ha csak egy pillanatig nincs tollam, már felborul a rend!

JÁNOS VITÉZ: - Majd én hozok mester. Egy perc, és már lesz is toll. (Kirohan)

(Eszegetik a pogácsát, a könyveket nézegetik. Erzsike  kezébe veszi a költő kardját, simogatja.)

HONVÉD: - Az én kardomat elvitte egy orosz, amíg félholtan feküdtem.

(Hirtelen kacsahápogás hallatszik, elcsendesülve les mindenki.)

ERZSIKE: - Hát ez meg mi?

(Iluska az ajtóhoz rohan, ahol az előbb az öregasszony volt)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi az a rettenetes sipítozás?

ILUSKA: - Innen nem látom.(kimegy)

SZERELMETES ERZSÓK (kiabál utána): –  No, mi az?

ILUSKA (Hátrálva jön vissza, még kifelé figyel): – A Jancsikám kopasztja vadrécéket lent a Szamos partján.

SZILVESZTER/PETŐFI: – Csak jönne már! Azok ott négyen agyonverik egymást egy vacak kártyalap miatt.

FEJENAGY: - Kár, hogy nem vagyok ott, majd lehűteném én őket.

JÁNOS VITÉZ: – Már itt is vagyok! (Maroknyi tollat tesz Petőfi elé a könyves asztalra.

SZILVESZTER/PETŐFI (Gyorsan hegyez egyet, és már ír is): – Majd adok én nektek veszekedést, csibészkéim!

(Felegyenesedik, és figyeli az ajtót. A többiek is arra néznek)

Néhány pillanat múlva belép Orbán, Pató; kezében kártya, a Szomszéd, meg a Gazsi; hóna alatt a hegedű. Vitatkoznak. Mint akik hirtelen nem tudják, hol vannak, álmélkodva fordulnak körbe, majd óvatosan lépkednek beljebb)

CIGÁNY: - Ha a hegedűmön egyetlen karcolás is esett, hát én beperellek benneteket naccságos uraim. (Észreveszi Petőfit, visszahőköl)

SZILVESZTER/PETŐFI (Sétál fel-le, mindenki őt figyeli, várják, ír-e tovább? Az emlékkönyveket fogdossa, kinyitja, visszadobja): – Hát még ez hiányzott! Nem elég nekem, hogy minden fiatalkori bolond ötletem itt bámul rám, még ezek a butuska emlékkönyvek is! (Hirtelen megáll, körbehordozza a tekintetét a társaságon.) No, ide figyeljetek kedves lázongók! (Elkezdi hegyezni a tollakat és mindenkinek ad egyet) Írtam én már eleget, mostantól ti írtok helyettem.

CIGÁNY:– Naccságos költő úr, én nem tudok írni.

PATÓ PÁL: – Én sem.

ORBÁN: – Én gyerekkoromban sem tudtam, azóta meg ugyebár sokat felejtettem.

FEJENAGY: – Én csak azt tudom lemásolni, hogy - Ne köpködj -, meg azt, hogy – Kocsma.

SZILVESZTER/PETŐFI: – Csend legyen már! Mindenki mártsa meg a tollat, aztán vegyen magához a könyvek közül. (Tolongva teszik, amit Petőfi parancsol.) Most azt írtok, amit akartok. Nekem elegem van a léha mondatokból.

(Van, aki ülve, van, aki állva ír. Gazsi a földön hasalva)

SZILVESZTER/PETŐFI (Ledől az ágyra, előveszi a pipáját, és tömködi. A honvédhoz szól) Gyere öcsém, te csak pihengess, nehéz még a toll abba a sebesült kézbe.

CIGÁNY (Felugrik, és szinte kiabálja): – Tudok írni! (táncol, bukfencezik) Tudok írni!

FEJENAGY: – Mit írtál Gazsi?

CIGÁNY (Megáll, néz a könyvbe)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: – Olvasd már!

CIGÁNY (Mered a betűkre, majd keserűen mondja): – Olvasni még nem tudok.

függöny

Szereplők: Petőfi verseiből lépnek elő.

Pató Pál (kb. negyvenöt éves)

Orbán (kb. ötven éves)

Szemérmetes Erzsók ((„ A helység kalapácsa" c. versből,  kortalan)

Fejenagy ((„ A helység kalapácsa" c. versből, negyven év körüli)

Márta és a kántor (házaspár, „ A helység kalapácsa" c. versből)

 Szomszéd (a „Szeget szeggel" versből, harmincöt év körüli)

Pór menyecske („A Tisza” c. versből)

Zsuzsika („Zsuzsikához" c. versből, kb. tizennyolc éves)

Erzsike („A négyökrös szekér" c. versből. Csinos, kb. huszonnyolc éves)

Szilveszter(az „Apostol" c. műből

János vitéz

Iluska

Juhász („Megy a juhász a szamáron" c. versből

Szín: kocsma, a „Kurta kocsma" c. versből

Jobb oldalon a sarokban asztal. Mellette ajtó, ami a szerelmetes Erzsók lakásába vezet, befelé nyílik. Középütt nagy asztal, előtte hosszú pad, három oldalán székek.

Baloldalon a sarokban egy priccs, ami egy függönnyel eltakarható.

A mellette (baloldalon) lévő ajtó az udvarra nyílik. A konyhai oldalon előtérben egy másik asztal is székekkel, arra teszik a könyvet, amiből felolvasnak, de nagy összevisszaságban rárakva: demizson, fakupa, hegedű.

(Erzsók, ha szabadideje adódik, azonnal takarít, törölget, rendbe tart.)

1. felvonás

(Az ivóban csak Zsuzsika, a bal oldali ajtónál Orbán)

ZSUZSIKA: - Anya! Anya! Gyere már!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mit vartyogsz? Gyere ide ha… (benéz az ivóba jobbról, meglátja Orbánt)

ZSUZSIKA: - Egyszer csak itt termett mögöttem. (mutat Orbánra) Majd a guta ütött meg, amikor megláttam… csak úgy, a semmiből!

(Orbán és Erzsók nevetnek)

ORBÁN: - A hátsó udvarból jöttem. Ó, Szerelmetes Erzsókom, te szebb vagy, mint valaha!  (tarisznyájával bíbelődik, ténfereg, hova is üljön le)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te vén csibész! György napján múlt nyolc éve, hogy utoljára láttalak. Már azt hittem felkötöttek, vagy az ördög vitt el.

ZSUZSIKA: - Te ismered?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Neked is ismerned kell! Az iskolában tanultatok róla… no, emlékezz csak! Akinek oly vidám hajnal pirult az orrán.

ORBÁN: - Miről beszéltek?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát arról, ahogy a poéta téged megénekelt. (a baloldali ajtó felé fülel) Valaki van kint?

ORBÁN: – Egy lerongyolódott atyafi itatta a lovát, amikor bejöttem, ő motoszkál a kút körül.

ZSUZSIKA: – Tényleg, pont olyan az orra! (bámul Orbánra)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: – Pár éve, amikor a halasi vásárba igyekezett a jónép, úgy mesélte egy kupec kinézetű ember, hogy megállapodtál. ...hogy elvettél egy gömbölyű menyecskét és azóta rá sem nézel a borra.

ORBÁN: - Félig igaz az egész! A bort behunyt szemmel iszom amióta elbuktam azt a fogadást, viszont a menyecske már valóban a múlté. Kidobtam. Azért vagyok most úton.

ZSUZSIKA: - Másik asszonyért megy az Orbán bácsi?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Új asszony a tűzhely mellé. Ezt nevezem!

ORBÁN: - A tűzhely maradt, mert az a régi asszonyé volt. Úgy dobtam én ki, hogy ő maradt a házában, én meg neki a nagyvilágnak. Hát ott meg ki van? (a függönnyel eltakart sarok felé mutogat)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Egy ember, aki éppen most építkezik a szembe soron. Még csak a műhelye készült el, aztán ide jár megpihenni két patkolás között.

ZSUZSIKA: - Főleg az esti, és a reggeli között.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne szájaskodj! Eredj és hozzál egy icce bort, nem látod, hogy szinte kifakult ez a szegény ember? Pénzed azért van… – gondolom. (billenti a fejét, hogy Orbán szemébe nézzen)

ORBÁN: - Téged mindig a pénz tudott felizgatni leggyorsabban (Erzsók fenekén megmarkolja a szoknyát)

FEJENAGY: - A kezed elveszed, vagy letöröm! (dugja ki a fejét a függöny mögül)

ORBÁN: - Nono! Markoltam én már ezt, amikor te még csak nyelvet lógató lóti-futi kisinas voltál.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ejnye, már! (lecsapja a férfi kezét magáról) Ha nem iszik, mindjárt félre beszél. Zsuzsii!

(Fejenagy kilép a függöny mögül, nagyot nyújtózkodik. Széles vállú, határozott ember)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hogy aludt szomszéd? (a jobb oldali ajtó felé fordul)

-  Zsuzsi! Hozzál két früstököt!

PATÓ PÁL: - Hármat, Aranyvirágom! Hármat. Meg egy meszely bort. (belép a bal oldali ajtón)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nézd a! Pató Pál uram! Magának remélem  van pénze, nem csak a mocskos tenyere. (kimegy a jobb ajtón a konyha felé)

PATÓ PÁL(Erzsók után kiabál ki): - Finom kezek ezek Aranyvirágom, nem olyanok, mint egy jött-menté. Nagy dolgokat visznek ezek még végbe, de … ej, ráérünk arra még! Mert hát addig kell élvezni az életet, amíg fiatalok vagyunk!

ZSUZSIKA (Patóhoz): - Tegnap sem fizetett, meg a tegnapelőtti munkám bérével is tartozik. (letesz az asztalra egy tálcát, rajta kenyér látszik, meg alma, de van ott még egyéb is. Aztán még egyet fordul, behoz három kupa bort)

FEJENAGY: - Te lyány, hát még ennek is dolgozol?

ZSUZSIKA: - Gyűjtöm a pénzt, nem válogathatok én a munkában.

PATÓ PÁL: - Megfizetem bíz' Isten, ha meghozzák az adósaim a pénzemet.

FEJENAGY: - Aztán mit dolgozol abban a koszfészekben?

ZSUZSIKA: - Hát úgy egyeztünk, hogy minden agyoncsapott patkányért egy petákot fizet, ha arrébb kötöm a lovát az is egy peták esetenként, meg az itatás is annyi.

ORBÁN (Pató Pál felé): - Aztán miért akartad néhány nappal ezelőtt agyoncsapni azt a lovat te? Mert ugyebár itt vagyok ám a faluban megszállva már napok óta, azóta sokat láttam.

ZSUZSIKA: - Nem is az ő lova. Kölcsön kérte, hogy lelegeltesse a gazt a portáján.

PATÓ PÁL: - Én akartam agyoncsapni a lovat?

ORBÁN: - Láttam, ahogy átnyaláboltad a nyakát, odavágtad a földhöz, aztán két ököllel verted a fejét.

(Fejenagy eközben kisomfordál a konyhába Erzsók után)

PATÓ PÁL: - Kicsit feldühített az a dög, akkor láthattad.

ZSUZSIKA: - Olyan erős lenne? (méregeti Pató Pált)

ERZSIKE (balról érkezik): - Már elnézést, a kántort keresem. Ide látták bejönni.

ZSUZSIKA: - Ma még nem ette ide a fene.

ERZSIKE: - (Orbán felé néz): - Maga is itt van lókötő? Meg ez a másik is? (meglepődve ismeri fel Pató Pált)Aztán kialudta-e már magát?

ORBÁN: - Mi ugye ott találkoztunk, amikor Pató szomszéd (oldalra néz) -  ugye hívhatlak szomszédnak?  … amikor Pató szomszéd odacsapta a lovat a földhöz.

ERZSIKE: - Mit csinált? Ráesett az a sovány gebe!

ZSUZSIKA: - Hát akkor, most hogy volt?

ERZSIKE: - Ezt a szerencsétlent emeltem fel éppen a földről (néz Orbánra) és megkapaszkodtattam a kerítésben, amikor látom ám, hogy ez a másik bent az udvaron támogatja azt a gebét, hogy eljusson a vályúig. Húzogatta, tologatta, de az csak remegve botladozott.

ORBÁN: - Úgy meséld, ahogy volt!

ERZSIKE: - Úgy mesélem! Szegény állatnak összecsuklottak a lábai, és ráesett erre az emberfiára. Ki sem bírt kecmeregni alóla, mert a ló nyaka alatt volt leszorítva. Úgy kapálódzott, mint egy büdösbogár, keze lába az égnek, ez meg (Orbánra mutat) csak üvöltött be a deszka résén, hogy „agyon ne üsd szomszéd!”

ZSUZSIKA (Pató Pál felé): - Mondtam, hogy egyedül ne próbálkozzon!

ORBÁN: - Asszony beszéd.

ERZSIKE: - Nehogy már azt mondja kend, hogy nem volt berúgva! Olyan volt, mint a kacsák, ha epret esznek!

ORBÁN: - Megvan!

ERZSIKE: - Mi van meg?

ORBÁN: - Te voltál ott, vagy húsz éve, amikor a négyökrös szekérrel vittem a társaságot éjnek idején. Hej, de szép volt az élet akkor még!

ERZSIKE (mintha megvilágosodna az emlékezete): - A hajtó! Azzal a nagy ostorral.

ORBÁN: - Énekeltek, mesékkel traktálták egymást. Csak …csak ti ketten.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (beviharzik, az asztalra önti a babot, aztán kimegy): - Válogassátok a zsizsikest, meg a kavicsokat, egyedül nem győzök mindent!

(a két férfi ímmel-ámmal tologatja a babszemeket az asztalon)

ERZSIKE: - Mit akar azzal mondani, hogy csak ti ketten?

ORBÁN: - Ne tettesd magad te menyecske, láttam, amit láttam!

ERZSIKE: - Mit látott maga? Mit? No mit?

ORBÁN: - Úgy ültetek ott a saroglyában a poétával, mintha össze lettetek volna nőve.

ERZSIKE: - Ugyan már! Csak mesélt a csillagokról, meg a Holdról. Azt mondta, álmában szokott odafönt járni, és hogy milyen gyönyörű ott!

PATÓ PÁL: - Akkor az holdkóros.

ERZSIKE: - Holdkóros a maga öreganyja! Azt mondta, ott fent nincsenek tohonya emberek, csak gyönyörű ifjak és lányok, akik szabadon elbújhatnak a vizslató szemek elől, meg hogy ott nem szól bele senki, hogy ki kit szerethet.

ORBÁN: - No, ezt elhiszem. Nagy kópé volt az a fiú, tudott a lányok nyelvén beszélni. Aztán amikor azok a vizslató szemek nem láttak oda, akkor is csak ábrándoztatok, vagy… ? (Erzsike közbevág)

ERZSIKE: - Ó, maga szégyentelen! Maga aztán összehord itt mindent.

ORBÁN: - Nono! Amikor kiesett a szekérből a kerék, mindenki ott sertepertélt körülöttem, amíg valahogy sikerült helyre hoznom a bajt, csak kiket nem láttak a szemeim? …pedig égett a tűz, hogy tudjak munkálkodni.

ERZSIKE: - Menjen már, maga vén bolond!

ORBÁN: - Én vén?                                                                                                                      

ZSUZSIKA: - Mit habratyol maga arról a kerékről, meg az ifjúról?

ORBÁN: - Kicsi lyányka voltál te akkor még, nem értheted ezt.

ZSUZSIKA: - Akkor lehet, hogy az voltam, de már nem. Valami poétát is emlegetett. Az meg ki volt?

ERZSIKE: - Azt mondta, válasszunk magunknak csillagot. (merengve felfelé néz)

ZSUZSIKA: - A néni a plafonról választ csillagot? (csúfondároskodva)

ERZSIKE: - Te taknyos, mit tudod te mi az a … ehh, még hogy majd veled beszélem meg!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: (berohan, kezével beletúr a babba) - Még hozzá sem fogtatok?

PATÓ PÁL: - Evés közben hogy lehet zsizsikre vadászni? A koma, aki ott feküdt, az is itt hagyta a früstököt, tán kiderült, hogy nincs pénze?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Magának arra ne legyen gondja!

ZSUZSIKA: - Anyácskám, miféle poétáról beszél ez a néni? Azt mondja, még csillagot is választottak. (Erzsike felé néz) aztán le is hozta a néninek azt a csillagot?

ERZSIKE: - Te, én úgy csaplak szájon itt a mostohaanyád szeme előtt, ha még egyszer nénizel, hogy kiugranak a szemeid!

ZSUZSIKA: - Csak nem a János bácsiról? 

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ugyan már!

ZSUZSIKA: - A Vitéz Mihály?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hogy lenne az?

ZSUZSIKA: - Más poétát nem ismerek… hacsak nem Vörösmarty bácsi!? Tudod, aki a Szózatot írta.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne találgassál már te lány! Hát a Sándor volt az, nem érted?

ORBÁN: - Na, végre!

PATÓ PÁL: - Nekem is nagyon ismerős a neve.

ORBÁN: - A …a Petrovics gyerek. Tudod, aki mikor megemberesedett, Petőfire gyúrta át a nevét.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ó, ennyi balga embert egy rakáson! Hát megérthetnétek már végre, hogy mindnyájan az ő gondolataiból születtünk. Az egész falu… meg még akik majd betévednek, az mind.

ZSUZSIKA: - Akkor is nekem ígérte, hogy elvesz, majd ha megnövök. (újra harciasan Erzsike felé fordul)

ERZSIKE: - Kis butám! Úgy mégis… kivel ücsörgött abban a saroglyában? (cukkolja a lányt)

ZSUZSIKA: - Akkor is engem vesz el, ha visszajön.

ERZSIKE: - Sugdosott a fülembe!

ZSUZSIKA: - Öreglányok nem kellenek neki.

ERZSIKE: - Nyolc évvel, ha idősebb vagyok.

ZSUZSIKA: - Akkor is vén.

(A többiek a babot bogarásszák az asztalnál, lesik a fejleményeket)

ERZSIKE: - Választottunk magunknak csillagot is.

ZSUZSIKA: - Az a csillag már évekkel ezelőtt lehullott.

ERZSIKE: - Fogdosott is.

ZSUZSIKA: - Az anyád, te vén satrafa! Megtéplek, ha…

(Erzsók odaugrik közéjük, a két férfi vigyorog)

ERZSIKE: (Zsuzsika félé) - Kis liba! No, majd megtalálom én azt a kántort. Ha bejönne, mondják meg neki, hogy kerestem. (kimegy balra)

ZSUZSIKA (megy a konyha felé ki jobbra, morgolódva, hüvelykujját lefelé fordítva mondja): - Kapsz te még éntőlem olyan poétát, hogy abba hülyülsz bele!

(hárman maradnak bent, válogatják a babot)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ezek most elharapnák egymás torkát.

ORBÁN: - Kár lenne értük. Hogy ez a poéta hány lányt bolondíthatott?

PATÓ PÁL: - Jó gusztusa volt az már biztos. Kívánatos teremtések…

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Micsoda két bunkóval bogarászok én itt?!

ORBÁN: - Már miért lennénk mi bunkók?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Igaz, ilyennek írt meg benneteket a költő, nem bújhattok ki a bőrötökből. (felegyenesedik, riszálja kicsit magát, mint akinek elgémberedtek a tagjai, majd a két tenyerével megemeli a melleit. A két koma tátott szájjal bámul rá)

PATÓ PÁL: - De hát milyennek írt meg bennünket?

ORBÁN: - Hol lehet azt megtudni, miket hordott össze rólunk?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát a könyvből. Abban benne van mindnyájunknak a sorsa.

ORBÁN: - A papnál van a könyv?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Már miért lenne a papnál? Ott van kint, a lány abból szokta kiolvasni, kiféle az, aki éppen a falunkba költözött. (kiabál ki) - Zsuzsika, hozd be a nagykönyvet!

ORBÁN: - Miféle nagykönyv az?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát a „Petőfi összes költeményei”.

ZSUZSIKA: - Az okulárédat is vigyem? (hallatszik kintről)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Azt nem kell, majd te felolvasod belőle, amit ezek tudni akarnak.

ZSUZSIKA (bejön, könyv a kezében): - Mit keressek ki belőle Anyácskám?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Az Orbánt. Azt a verset, aminek az a címe, hogy „Orbán”.

ZSUZSIKA (lapoz, keres, leül a pad végén): - Megvan! „Komor, mogorva férfiú
volt Orbán…"

ORBÁN (Felugrik, Zsuzsika megszeppenve megáll az olvasásban): Mí? Hogy én mogorva?

(kényszeredetten nevet)

ZSUZSIKA (folytatja): - „Bár oly vidám hajnal pirult az orrán”.

ORBÁN: - Te, az én orromat ne hirdesd!

ZSUZSIKA: - „De hisz mogorva, épp azért volt Orbán".

ORBÁN (megint felugrik): - No, hát ebből elég! Mi baja a poétának az én orrommal? A tavaszi vásárban ki volt akasztva egy tükör a bajuszkötő-árusnál, abban láttam magamat. Semmi baja nem volt az orromnak.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Sok baj nincs vele, az igaz. Szép vörös, meg csupán kétszeresére duzzadt. Kimondottan jól áll neked.

ORBÁN: - Hogy az én orrom kétszeresére dagadt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Duzzadt! (mintha eszébe jutott volna valami)

Ez a Fejenagy lehet, vissza sem jön délelőtt. Elmoslékosodik a bor, ha sokáig áll az asztalon.

(felemeli az egyik kupát, és iszik belőle)

ORBÁN: - Hol egy tükör? Van a faluban tükör egyáltalán?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ott van kint a konyhában, a lány szokta magát nézegetni benne.

ORBÁN (kimegy jobbra)

ZSUZSIKA (Pató Pál felé): - Magáról is szépeket írnak.

ORBÁN: (Hirtelen csörömpölés hallatszik kintről, majd Orbán jön vissza, fogja az orrát)

:- Az a mocsok!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi van már veled? Tán nem fért bele az orrod a tükörbe?

ORBÁN: - Megütött a szemét. Észre sem vettem, hogy ott rágcsálja a csülköt, csak amikor már, az ökle csattant az orromon.

SZEMÉRMETES ERZSÓK (kiabál ki a konyhába): - Fejenagy! Hogy lehetsz olyan piszok, hogy beleeszel a babba való csülökbe?

ZSUZSIKA: - Mondtam neki, hogy azt a babba szántad.

ORBÁN (Leveszi a tenyerét az orráról, és a többieknek mutatja): - Nem dagadt be?

PATÓ PÁL: - Szerintem éppen akkora, mint volt. (ökölbe szorított kezét nézegeti, mintha nagyságát vetné össze az orral)

ORBÁN (kezét fenyegetőzve rázza a konyha felé): - Várjál, te istentelen, most emberedre akadtál! Ha nem lennének itt ezek az asszonynépek, bemutatkoznék én neked! (nincs rá válasz kintről, tovább dédelgeti az orrát)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ebben a házban nem lesz veszekedés!

PATÓ PÁL: - Mert mindenki az igazságát keresi! Ej, ráérünk arra még! Most kell élvezni az életet, amíg fiatalok vagyunk!

ZSUZSIKA: - Most kellene! De a poéta szerint maga is ugyancsak mogorva ember. Itt van, ni!  (szétnyitja a könyvet, és olvas)

„Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.”

PATÓ PÁL: - Mit bánom én, a szomszédot hogy figurázta ki, de hogy ezt nem rólam írta az biztos!

ZSUZSIKA: - Azt is megírta ám, hogy a tetőt elvitte a vihar a feje fölül.

ORBÁN: - Dobd el azt a könyvet te lány, mert nagyon nagy ferdítések vannak abba beleírva.

ZSUZSIKA: - No, meg azt is megírta ám, hogy a földjein csak gaz terem, meg…

PATÓ PÁL: - Meg még mit? Ne cifrázd lányka, mondd meg egyszerűen, mit írhat egy csóró poéta, egy nemesemberről?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Na, mit írhatott? Megírta az igazságot, hogy kend le van gatyásodva.

PATÓ PÁL: - Hogy én le vagyok gatyásodva? Én, akinek kétszáz holdja van a királydinnyés dűlőben? Megvarratom a posztót és úgy nézek majd ki, mint egy herceg. Még hogy rólam mondja, le vagyok gatyásodva!? Csak kapjam a kezem közé az a firkászt, hát én kicsavarom a libatollat a kezéből. Ki én! Áthúzatom vele a sorokat abban a nagykönyvben! Még a szomszédról kiírt híreszteléseit is áthúzatom, hogy teljesen olvashatatlanok legyenek.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Azt nem teheti, mert akkor az én Orbán komám abban a pillanatban megszűnik. Elszáll. Elpárolog. Kipukkad, mint a disznó hólyagja, amikor nagyon felfújják. (Erzsók és Zsuzsika a könyvet lapozgatják, keresgélnek benne)

ORBÁN (feláll, áthajol az asztalon, egészen közel Pató Pál arcához): - Szomszéd, tömörüljünk szövetségbe!

PATÓ PÁL (Bután néz Orbán arcába): - Mink ketten?

ORBÁN: - Mink ketten.

PATÓ PÁL: - Aztán minek?

ORBÁN: - Hogy elkapjuk a poétát. Elkapjuk, és átíratjuk vele az életünket.

PATÓ PÁL: - Elkapjuk, jól elverjük, aztán átíratjuk vele az egészet.

ORBÁN: - Ahogy mondod. Elverjük, ha…ha…

PATÓ PÁL: - Mi az, hogy ha? Elverjük, oszt kész !

ORBÁN: - Csak az jutott eszembe, hogy azóta esetleg megerősödött, és hát nem vagyunk mi képzett verőlegények.

PATÓ PÁL: - Azok nem vagyunk, az igaz, de akkor is minél hamarabb meg kell találnunk.

ZSUZSIKA: - Itt még azt is írja, hogy a bortól olyan bibircsókos az Orbán bácsi orra.

ORBÁN: - Eredj már te lány, mert többé nem mustrálgatlak, ha ilyeneket olvasol fel.

ZSUZSIKA: - Maga csak ne mustrálgasson engem! Menjen az Erzsikéje után, oszt azt mustrálgassa!

PATÓ PÁL: - Most jut eszembe, hogy másik kocsmában ismertelek én meg téged Erzsók. Hogy kerültél te ide?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát a könyv miatt. Ahol a könyv, ott vagyunk mi is.

PATÓ PÁL: - De hát hogy léphettél át egyik versből a másikba? Ott egy szép nagy kocsmád volt, ahol akár a fél falu is verhette egymást vasárnap délutánonként, ez meg olyan kicsike. Olyan kurta.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Megváltozott a világ, mióta bejöttek az oroszok. Ezt a kurta kocsmát is csak bérlem. De nem panaszkodom. Itt van a Szamos is, meg az a sok jóember, akiket a poéta megénekelt. Sokan még csak ezután költöznek be.

ORBÁN: - Nono! Csak csínján azzal a poétával!

ZSUZSIKA: - Jaj, most jut eszembe!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi, drágaságom?

ZSUZSIKA: - Hogy tegnap, amikor lementem a folyópartra, egy pór menyecske kiabált át, hogy van-e már a faluban Máramaros környéki, mert ő egy olyannak szeretne a szomszédja lenni.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Menjen a paphoz, majd az megmondja.

ZSUZSIKA: - Csak ott a túlparton járkál le fel, hóna alatt egy korsó, és ácsingózik által, ide mifelénk.

ORBÁN: - Ha még most is ott van, átúszok én hozzá, aztán kerítek valahol egy csónakot.

(Erzsók lehurrogja)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Tán nem férsz a gatyádban, hogy első hallásra, már úsznál is át?

ORBÁN (meglepi Erzsók beszéde) : - Ejnye már! Csupán csak mert ő is benne van a könyvben.

PATÓ PÁL - A könyvet ne említsétek, amíg át nem lesz javítva, mert már a hallatára is dühbe jövök.

(A szomszéd bácsi jön be nagy nyögésekkel a Szeget szeggel versből, két óriási kosárral, alig fér be)

SZOMSZÉD: - Adjon Isten jóemberek!

ORBÁN: - Neked is atyámfia!

SZOMSZÉD: - Már ne haragudjanak, hogy csak úgy betörtem ide, de nyitva volt az ajtó, és érdeklődnék, hogy…

SZEMÉRMETES ERZSÓK (közbevág): - Már miért haragudnánk, elvégre kocsma ez, és a vendég bármikor is jön, jókor jön.

SZOMSZÉD: - Kocsma?

PATÓ PÁL: - Hát persze, hogy kocsma. Láthatod, ki van írva nagybetűkkel. Nézd csak meg!

(mutat a jobb oldali ajtó fölé)

SZOMSZÉD: - De hát oda az van írva, hogy „ne köpködj!"

PATÓ PÁL: - Akkor meg oda. (a szoba falára mutat középütt) A fene ismeri ezt a sok betűt!

SZOMSZÉD: - Jól van, de az kívülről nem látszik.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Az a lüke Fejenagy kívülre ki sem írta? Hogy az mekkora bolond!

ZSUZSIKA (szomszédhoz): - Maga nem szakadt meg ez alatt a két kosár alatt?

SZOMSZÉD: - Erős kezek ezek. Jó termés volt, kierősödtek a cipekedésben. Akár egy lányt is megtartok a tenyeremen. Ülj csak rá! (tenyerét a lány felé nyújtja)

ORBÁN: - Te csak ne ültessed azt a lányt sehova, van annak, aki majd odaülteti, ahova akarja.

SZOMSZÉD: - Nagy kár…nagy kár. (félig megkerüli a lányt és vizslatja) Nagy kár.

ZSUZSIKA: - Van magának biztosan, azt ültesse!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hagyd azt a lányt, nem kell annak más, csak aki eljegyezte álmában.

SZOMSZÉD: - Álmában? Azt meg hogy?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nézd már meg lánykám, ki ez a körtés, majdnem úriember?

(Zsuzsika lapoz, majd megdöbbenve, kezeit csípőre téve szinte kiabálja a Szomszéd felé)

ZSUZSIKA: - Te elverted az én Sándoromat? Leverted a máját, meg a veséjét? Hát micsoda moslék egy emberfia vagy te? (Erzsók látja, hogy ebből baj lehet, felugrik, hogy elrántsa a lányt)  Kikaparom a szemedet te! Ha én odarúgok, hát neked még álmodban se lehet gyereked te bakkecske! (a kosarakat akarja felborítani, de nem bírja. Orbánék hangosan nevetnek)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Maradj már nyugton! (a szomszéd felé fordul) Tényleg elverted a poétát?

SZOMSZÉD: - Rég volt, még kölökkorában, amikor a szomszédban laktak.

ZSUZSIKA: - De akkor is! Miért kellett leverni a vaséjét. (Erzsók olvas a könyvben)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt nincs az írva, hogy leverte a veséjét, csak hogy jól elpicsogázta.

ZSUZSIKA: - Hát nem elég az? (Szomszéd felé) Én magához többet nem szólok! Soha! Maga is csak olyan, mint ezek. (Orbánék hahotáznak, Zsuzsika sírva kiszalad a konyhába)

PATÓ PÁL: - Te valóban találkoztál a költővel?

SZOMSZÉD: - Gyerek volt ő még akkor, és az a kis vesszőzés nem is volt olyan kegyetlen.

ORBÁN: - Tudom én! Rólunk is összeírt minden marhaságot. …hogy nekem milyen vörös lett az orrom a bortól, meg ilyeneket. Te is szólalj meg, mert rólad is hadovált szépen (Pató Pált noszogatja) - Azt írta róla, hogy egy senkiházi, akire hamarosan rádől a háza.

SZOMSZÉD: - Azért nagyon haragszom rá, hogy este odalármázta az anyját az ablakhoz.

PATÓ PÁL: - Bosszúból, a verés miatt?

SZOMSZÉD: - Azért hát. Tudjátok, a nénikéjével beszélgettem esténkét az ablaknál, …no, de minek mesélem én ezt?

ORBÁN:- Meséld csak, van időnk.

SZOMSZÉD: - Hááát… Úgy volt az, hogy a lányka éppen mászott volna ki az ablakon, mert ő is látni akarta milyen, amikor a tóban úszik a hold, hát nem ott mögöttem pár lépéssel kiabál ám a gyerek, hogy: „Anya, anya, kiesik a Julis az ablakon!” -  Képzelhetitek!

PATÓ PÁL:- Elrontotta a mulatságodat?

SZOMSZÉD: - El az rendesen.

ORBÁN: - Akkor neked is be kell lépned a szövetkezésbe.

SZOMSZÉD: - Milyen szövetkezésbe?

ORBÁN: - Meg akarjuk keresni a poétát, és át akarjuk íratni vele a könyvet.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Lehet, hogy meg is halt már azóta, mit hergelitek magatokat?

ORBÁN: - Miért? Hát akartam én, hogy megírjon? Kértem én rá, hogy rácifrázzon azokra a lapokra? Csak hegyezte a tollat, oszt már mártotta is a téntába, aztán cirkalmazott a lapon.

PATÓ PÁL: - Engem megkérdezett azt hiszitek? Se szó, se beszéd, egyszer csak azt veszem észre, ott vagyok a papíroson. Persze akkor még nem tudhattam, milyen formában írt meg, hanem ez a lány az előbb, amikor felolvasott, akkor döbbentem meg.

SZOMSZÉD: - Aztán merre gondoljátok, hogy érdemes keresni?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mondom, hogy meghalt Segesvárnál. … de legjobb esetben is elhurcolták az oroszok Szibériába.

PATÓ PÁL: - Az meg hol van?

SZOMSZÉD: - Szibéria, az a fél világ. Vagyis akkora, mint a világ fele.

ORBÁN: - Messze van innen?

SZOMSZÉD: - Nagyon messze. Én tudom, mert egyik falubeli ott volt, egészen a széliben.

ORBÁN: - Az óriási Szibéria széliben? Mit keresett az ott?

SZOMSZÉD: - Bort vittek szekereken az orosz cárnak. (magyarázóan hozzáteszi) - Azoknál a királyt cárnak hívják.

PATÓ PÁL: - Vittek bort a cárnak, és mégis azután karddal jöttek ránk? ... Esetleg megölték a poétát is!?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Én azt mondtam, hogy lehet. De azt is mondtam, megesik, hogy most Szibériában van.

ORBÁN: - Drága Erzsókom, éppen arról beszélünk. (Szomszédhoz fordul) - Miért pont olyan messze lakik az a cár?

SZOMSZÉD: - Mert ott van a Moszkva, az oroszok legnagyobb városa. … oszt ott lakik a cár is.

ORBÁN: (szinte magának mondja) - Azon túl meg a Szibéria, ahol esetleg megtalálhatjuk a mi poétánkat.

SZOMSZÉD: - Végre már, hogy értitek!

PATÓ PÁL: - Aztán ott merre kell menni?

SZOMSZÉD: - Merre, merre? Hát arra, amerre ilyenkor szokás. Mert ugyebár, ha az ember bemegy egy ilyen Istentől elrugaszkodott városba, akkor merre szokott menni?

PATÓ PÁL: - No, merre?

SZOMSZÉD: - Hát most vagy jobbra megy, vagy balra, aztán ki a széléig, onnan meg neki előre. Nem? (néz mindenkire külön, külön)

ORBÁN (elgondolkodva): - Hát úgy.

ZSUZSIKA (sietve be, Szomszéd előtt megáll): - Idefigyeljen! Még egyszer szólok magához, megígérem, hogy soha többé. Csak azt mondja meg, hogy ezek a körték arról a fáról valók, amiről az én Sándorom is lopott?

SZOMSZÉD: - Persze, hogy azokról valók.

ZSUZSIKA: - Nem azt kérdeztem, hogy azokról, hanem hogy arról, amelyikről ő is evett?

SZOMSZÉD (Nevetve): - Megdézsmálta az mindegyik fát. Persze azt írta, hogy csak egyszer, de átmászott ő minden nap, csak azokat az átmászásokat nem írta bele a versbe.

ZSUZSIKA: - Mennyiért ad egy körtét?

SZOMSZÉD: - Neked olcsón.

ZSUZSIKA: - Mennyiért?

SZOMSZÉD: - Ha ráülsz a tenyeremre, kettőt is vehetsz.

ZSUZSIKA: - Ó, hogy az a magasságos csináljon így a maga lelkével.

(Olyan mozdulatot tesz az ökleivel, mint amikor a vizes ruhát csavarják. Kikap egy körtét a kosárból, és kiszalad, balról Erzsike érkezik vissza)

ERZSIKE: - Nem volt még?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nem.

ERZSIKE (káromkodik): - Hogy a nyaka nyúljon meg! Kint az udvaron azt mondták, hogy ott ólálkodott még akkor is, amikor a szamarat próbálták kihúzni a gödörből. (kimegy Erzsók után)

SZOMSZÉD: - Mííí? A szamár az enyém. Nem volt másik szamár az udvaron, csak az a véres ruhájú ember, meg az öreg, de azoknak nem volt szamaruk. (kiszalad a bal ajtón)

(tyúk kárálása hallatszik a függöny mögül)

ORBÁN: - Erzsókom, mit keres ez a tyúk az ágyon? Összeszarja a subát!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Zavarjátok ki! De szépen, lassan, mert csak ez az egy tojik rendesen.

(A két koma a függöny mögött hajkurássza a tyúkot, éktelen hangzavarral - a tyúk rikácsol, ők kiabálnak.)

PATÓ PÁL: - Ereszd az ajtó felé! (mindketten egyszerre beszélnek) Vigyázz! Kapd el! Végre, kiment!

ORBÁN (az ajtóból kiabál a tyúk után): - Hess, hess… hogy az a! (csapkodja le magáról a tollat. Majd visszaülnek az asztalhoz, válogatják tovább a babot, néha isznak)

PATÓ PÁL (abbahagyja a munkát, egyik keze az asztal alatt, szemei kikerekednek, egy szó sem jön ki a torkán)

ORBÁN: - Mi lelt, tán rosszul vagy szomszéd? Igyál hamar egy kortyot, mindjárt jobb lesz!

PATÓ PÁL (hátralöki a székét, lassan feláll és kihúzza a kezét a zsebéből): - Nekem ma nincs szerencsém. (törölgeti magát a konyhai kendővel, amiben a babot hozta be Erzsók)

Isten bizony, nem akartam a tojást ellopni, csak amíg hajkurásztuk az állatot, gondoltam jó helye lesz ott … nehogy már rálépjen az a tyúk. (jön vissza a két nő)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ó, maga szerencsétlen! Tele van ám magával az összes izém…hócipőm. Hogy lehet annyi esze egy meglett embernek, hogy a zsebébe teszi a tojást?

(törölgetik Pató Pált, még a nadrágot is lehúzzák róla)

ORBÁN (vihogva): - Tisztába teszik a komámat!

(Zsuzsika bejön)

ZSUZSIKA: - Ez való az Erzsi néninek, nem a poéta!

ERZSIKE: - Eredj innen, mert nem állok jó magamért!

ZSUZSIKA: - De azért nehogy már itt a kocsma közepén teperje le!

ERZSIKE  (egy csizmát dob a lány felé)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Eredj már te lány, és hozz vizet, olyan ennek a lába szára, mintha… (felveszi az egyik kupát, és iszik belőle) No, erre az ijedtségre! (kínálja Erzsikét)

(Orbán nagyon élvezi a helyzetet, odamegy a másik asztalhoz, és pengeti a hegedűt. A lány bejön, lavórt hoz óvatosan - ki ne loccsanjon a víz. Beleállítják Pató Pál egyik lábát és egy kefével mossák. Közben besurran egy alak a bal ajtón, és a függöny mögé bújik)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Álljon már rendesen!

(Erzsike törölgeti Pató lábát)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Jöjjön ki a konyhába, oszt szárítkozzék meg, ne szerencsétlenkedjen már itt ezzel a pipaszár lábával!

ERZSIKE: - Menjünk már! Nem látja, hogy mindenki magát bámulja? Erzsókom, miért nem teszel függönyt az ablakokra, így mindenki belát. (a nézőtér felé mutat)

(Mindenki kimegy - utolsónak Orbán,  cincogtatja a hegedűt. Néma csend a színpadon, majd kis nesz az ágy felől. Lent a függöny aljánál megjelenik egy fej. Néz fel, mert visszajött Erzsók és iszik a kupából. A kántor - mert ő hasal az ágy alatt – megrángatja a nő szoknyáját. Az ijedtében majd elejti a kupát)

KÁNTOR (feltérdel): - Én édes Erzsókom, már azt hittem ez a siserehad sohasem tágít innen. Azt mondtad múltkor, hogy a hangom elvarázsolt, szinte másállapotba kerültél tőle, ugye remélhetek…ugye azzal a durva kováccsal csak a bolondját járatod?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát, ha jobban belegondolok, sokkal több esze neki sincs, mint kendnek.

KÁNTOR: - Ha hiszed, ha nem, de a templomban mindig csak neked énekelek, érted könyörgök, ez a mennyei hang, csak téged szólít. Amikor azt a magas hangot megcifrázom, mint egy rigó…

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Páva.

KÁNTOR: - Mi, drága Erzsókom?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mondom, nem annyira rigó, mint inkább egy páva, úgy cifrázza.

KÁNTOR: - Hozok neked pávatollat, ha akarod. Nagyon feldobná a helyiséget néhány ilyen a falra felszögezve.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Akkor már miért nem a toronyórát aranylánccal? Vagy tudja mit, kántor uram? Hozhatna olyan jó sűrűszövésű vásznat, oszt varrnék belőle az ablakokra függönyt, hogy ne magán nevessen a fél világ.

KÁNTOR (térden csúszik Erzsók után) : - Drága Erzsókom, üss agyon, ha nem kellek, mert nélküled én… !

(Kiabálás hallatszik a konyha felől, a kántor megpróbál Erzsók szoknyája alá bújni, de az ellökdösi magától, ezért visszatolat az ágy alá)

MÁRTA (belép, Erzsók felé fordul): - Itt van az a senkiházi? Mondd meg te szégyentelen, mert rád hozom a pandúrokat.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Kit érdekel a te puruttya urad?!  Tőlem akár meg is nyúzhatod, aztán kecskedudát csináltathatsz a bőréből, azt se bánom. Azt hiszed, megijedek a pandúrjaidtól? Én etetem, itatom őket éjszakánként, azok engemet úgy szeretnek, mint a saját nénikéjüket

MÁRTA: - A fogadott nénikéjüket. (Hirtelen szembefordul Erzsókkal)

Aztán a fináncok tudják-e, hogy hamis borral traktálod a népeket?

SZEMÉRMETES ERZSÓK (nevet): - Le van papírosozva az utolsó akó bor is, hiába fenyegetőzöl.

MÁRTA: - Ha ennyire tagadsz mindent, akkor mondd meg, miért Téged ölelt álmában, és suttogta a fülembe, hogy; édes Erzsókom!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - A fejében lehet a baj.

MÁRTA: - Tán megetetted bolondgombával?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Bolond az magától is.

MÁRTA: - Nem mondod meg hova tűnt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt ugyan nem volt, most sincs, és ha ide tolná azt a nyamvadék képit, hát megindítom a mángorlóval hazafelé, az biztos!

MÁRTA: - Nyamvadék? Az én uram egy nyamvadék?

(Fenyegetően lépked Erzsók felé, de az elhátrál az ágy elől a bal ajtó felé, így a kántor feje kilátszik az ágy alól. Márta észreveszi)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát az egy nyamvadék, mindenki tudja!

MÁRTA: - Ó, te, kántorok legsatnyábbika! (lehajol, s hajánál fogva megemeli a kántor fejét, hogy az arcába nézhessen)

Nem kell megijedni, nem bánt a néni! Vertelek én már el tanúk előtt … he…? Látta már akár egyetlen ember, hogy pofozlak? Na, ugye, hogy nem?! Most sem fogja!

(kiráncigálja a kántort, és amíg ki nem érnek a jobb oldali ajtón, taszigálja)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (amikor azok ketten kilépnek az ajtón, Mártát utánozza): - „Ó, te, kántorok legsatnyábbika!” (öklözik a kezeivel) piff-puff!

ORBÁN: - Erzsókom, gyere ki! Innen láthatod csak, ahogy a kovács fenékbe billenti a kántort. Te attya ég!... Júú… Márta akkora pofont adott a kovácsnak, hogy az nekiesett a falnak. (Nevet. Erzsók is kimegy, üres lesz kocsma)

PAP (Bedugja a fejét a baloldali ajtón): - Áldassék az úr neve eme kedves helyen…! Van itt valaki?

PATÓ PÁL (a konyhából kiabál): - Erzsók, nézd már meg, miféle motoszkálás van az ivóban, nehogy ellopjanak valamit! 

ORBÁN (bedugja a fejét az ajtón, hátraszól): - Egy pap, egy igazi pap! Még ruhája is van, biztos, hogy az!

SZEMÉRMETES ERZSÓK (félrelöki Pató Pált, bejön): - Dicsértessék! Atyám, itt nincs beteg, biztosan eltévesztette a címet!

PAP: - Jaj, dehogy!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Gyónni sem akarunk, itt bűnös sincsen.

PAP (legyint): - Nem azért hanem… hanem(keresi a szavakat)

SZEMÉRMETES ERZSÓK (kicsit gondolkodik): - Nekem nincs bűnöm, amilyen balfácán ennek sincs! (a belépő Patóra mutat, aki után Orbán lépked) - Orbán meg szegénykém évek óta be van rúgva, ő már ha akarna, akkor sem tudna bűnt elkövetni.

PAP (jó húsz évvel lehet fiatalabb Erzsóknál): - Állj már meg lányom! Nem ezért néztem én be ide, hanem, hogy a Mihály nincs-e itt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - A Mihály, az nincs, az nincsen … milyen Mihály?

ZSUZSIKA (bejön, megáll az ajtónál): - Dicsértessék!

PAP: - Mindörökké lányom. Az én kedves barátomat, a Csokonai Vitéz Mihályt keresem. Nem is volt itt?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Még sosem járt itt. Nem is hallottam még, hogy ő is beköltözött volna a faluba.

ERZSIKE (bejön Orbánnal és Patóval beszélne, de): - A Csokonai is beköltözött? (táncol örömében) - Megyek magával atyám, előkerítjük a föld alól is!

ZSUZSIKA: - A néni csak ne örüljön! Azt hiszi, minden poétát bolondíthat?

ERZSIKE: - Esetleg  meg is fázhatott és ápolásra szorul. Az nem lehet atyám?

ZSUZSIKA (csúfondároskodva): - Nem hát. (kimegy a konyhába)

PAP: - Nincs annak semmi baja, vagyis remélem, hogy nincs. Csak…

PATÓ PÁL: - De hát miért keresi atyám?

PAP: - Meglátogatott, hogy a bánatát elmondja és tanácsot kért, hogyan lehetne az égiekhez fohászkodni támogatásért, mert a javasasszony összekutyulta a szerelmi életét.

PATÓ PÁL: - Azaz enyémet is összekutyulta.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Menjen már, nem is volt magának olyanja.

PATÓ PÁL: - Hát akkor mondd meg szentem,…vagyis majdnem szentem, hogy miért vagyok én még most is egyedül, és hát eléggé legatyásodva.

PAP: - Megyek, mert a Mihálynak akár baja is eshetett. Érthetetlen, hova lett!?

ERZSIKE: - Menjünk, Atyám!

ORBÁN: - De hát mi történt?

PAP: - Amint beszélgeténk, mondom neki: megkínálnálak, egy pohár borral kedves hívem, de rálépett a kántor a lopóra, így nem tudok bort szívni neked. Üssük csapra! - mondja ő. Hát üssük! - mondom én. No, és akkor lementünk a pincébe, hogy csapra üssük a hordót, de amint kihúztam az alsó dugót, és nyúlok a csapért, hát az sehol. Spriccelt a bor, hát bedugtam az ujjammal, Mihály meg futott fel, hogy körülnézzen, merre az a fránya csap?

ORBÁN: - Vörös?

PAP: - Mi vörös fiam?

ORBÁN: - A bor, ami spriccelt, vörös volt?

PAP: - Nem kimondottan.

ORBÁN: - Igaz, mindegy is.

ERZSIKE: - Aztán a Mihály azóta is keresi a csapot?

PAP: - Ott volt az bedugva a gerenda fölé a kamrában, csak nem vette észre és valahova …

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - De hát akkor most hol lehet? Ott hagyott csapot, papot és elbóklászott a világba?

PAP: - Most már végképp nem tudom, hol keressem!

ERZSIKE (belekarol a papba): - Jöjjön Atyám, a szomszédban disznót vágtak, talán a nótázás odacsábította!

PAP: - Melyik szomszédban lányom?

ERZSIKE: - Ott a paplak mellett mindjárt, a Vadorzó Brühüméknél. Tudja Atyám, akinek a fia betyár volt, oszt ha jól tudom, azt a kölyköt fel is akasztották.

PAP: - Felakasztották? (keresztet vet)

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ja, azt mondod, aki agyonverte az anyósnak valót, mert az meghalasztotta a lányát? Emlékszem rá, nagy híre volt akkoriban.

PAP: - De hát miért?

PATÓ PÁL: - Én úgy hallottam, hogy az asszony éjszakánként felöltözött a lánya gúnyájába, és úgy ment ki a szalmaboglyához, ahol a betyár várakozott. Már vagy két hét óta hentergette az anyósnak valót, mire rájött a turpisságra.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Na hallja, az meg hogy lehet, hogy két hétig…hát no, érti?!

PATÓ PÁL: - Nem volt ám az olyan nyim-nyám asszony! Olyan volt annak a fara járása…!

ERZSIKE: - De Pató uram! Muszáj magának mindent kiteregetni?

(a pap a Petőfi kötetben lapozgat)

ORBÁN: - Hogy nem vette észre melyiket izé… no, hát hogy melyiket?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Egyszer csak észrevette … nem?

PATÓ PÁL: - Szerencsétlenségére a nagy szerelmeteskedéstől mindketten elpilledtek, aztán elaludtak. Csakhogy közben felkelt a hold, és amikor a betyár holdvilágnál meglátta, kit nyalábol éppen, azt hitte megkergült. No, akkor tisztázni akarta a dolgot, követelte a lányt, de az asszony csak nyüszített, hogy drága szerelmem így, meg drága szerelmem úgy. A betyár nem hagyta magát bolondítani, és kiverte az asszonyságból az igazat, hogy az kikergette a télbe, és megfagyasztotta a saját lányát.

ERZSIKE: - Te Attya úr Isten! ... bocsánat atyám, csak kiszaladt a számon.

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aztán mi lett?

PATÓ PÁL: - Ott helyben agyonverte az asszonyt.

(A pap olvasás közben keresztet vet)

ERZSIKE: - Aztán ezért felakasztották, ezt már tudjuk. Menjünk Atyám, hátha szüksége van ránk a Csokonai Vitéz Mihálynak. (megsimogatja a pap arcát)

Atyám, maga ma még nem borotválkozott? (balra kimennek)

ZSUZSIKA (kiabálva jön be): - Azt hiszem, ezt a Fejenagyot még ma megüti a guta.

FEJENAGY (Zsuzsika után ő is bejön, mérges): - Szerintetek bántottam én Mártát? Hozzányúltam valamikor is akárcsak egy ujjal is?

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te csak ne ujjazzál itt. Honnan tudnánk mi, hogy mi zajlik a túlsó soron?

FEJENAGY: - Hogy jön ő ahhoz, hogy pofon vágjon? Engem, akitől mindenki tart! Mert olyan a kezem, mint egy fogó, olyan az öklöm, …

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Pofán vágott és kész. Kibírtad!

FEJENAGY: - Elszemtelenednek a népek nagyon. Hallhattátok múltkor, még az a senkiházi Harangláb is felfújt pofával oda mert állni elém, és tudjátok mit mondott? Azt mondta „én kendet útálom, mint a kukorica-gölődint" Hát bántottam én őt valamikor is? Nyúlkáltam az asszonya szoknyája alá valamikor is?

ZSUZSIKA: - Nincs is asszonya neki.

FEJENAGY: - Akkor meg kétszeresen nem nyúlkáltam. Egyszer mert nem akartam, másodszor meg nem volt hova. Na, kérem, hát akkor most mondja meg nekem valaki, miért kaptam azt az istentelen nagy pofont Mártától, és miért utál az a nyomoronc engemet, mint a kukorica-gölődint?

(Hangosan kárál a tyúk a bal ajtón kívül)

ORBÁN: - Te Erzsók már megint itt a tyúk, csukd már be valahova!

FEJENAGY (az ajtóhoz megy kinéz) : - Ez aztán a madár Erzsókom! Micsoda jó combú tyúk!

SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Leveszed a szemed a tyúkról, te éhenkórász!

FEJENAGY (Mélázva néz az ajtó felé): - Micsoda mellehúsa lehet ennek!

 Függöny

Dr. Loncay éppen két külföldről hazatért ötlethalász beszámolóját hallgatta. Egyikük, Szike J. még valójában csak mint adathalász tevékenykedett, de az addigi sikereit látva a Dr. biztos volt benne, hogy a következő bevetésen már mint ötlethalász tevékenykedhet. Ez a mostani kiküldetése fényesen sikerült, mint ahogy az általa hozott bemutató italok is bizonyították. Szike J. egy dél amerikai borászati útról tért vissza, ahol minden értékelhető adatot zsebre vágott, ami alapján minimális szőlőből nagy mennyiségű, olcsó, exportképes bor állítható elő. Már az ötödik fajtából töltött a három pohárba, amikor a kollégája Szturbál hadnagy nagyot nyelt, letette a poharat az asztalra, és kijelentette - Ez még jobb, mint a többi.
- Haladjunk, kérem! - siettette a beszámolót Dr. Loncay - még abba a kettőbe belekóstolunk és áttérünk a hadnagy jelentésére. Nekem sajnos családi probléma miatt hamarabb kell ma elmennem.
- A kedves nagyságos asszony gyengélkedik talán? - Szike J. illemtudóan érdeklődött. 
- Temetés - a főnök arcán mintha halvány, fájdalmas grimasz suhant volna át. - Nem a nejemről, csupán az öccséről van szó - próbálta úgy kifejezni magát, hogy a gyomrából feltörő levegő hörgő hangja beszéddé szelídüljön.
- Akkor talán előbb megírom a jelentést és majd holnap számolok be szóban. Nehogy miattam késs el tisztelt tábornokom! - Szturbál hadnagy hajlamos volt a túlzásokra, de most jólesett a Dr.- nak a lelkes előléptetés, szinte elérzékenyült. Szerette volna átölelni ezt a két csintalan kölyköt, akik bőven verték szaktudásban a CIA ügynököket... és hát ő maga képezte ki őket. Tudnak ezek a fiúk, jó mesterük volt. 
Lehet, hogy jobb is lesz, ha holnap újra összeülünk így hárman - morfondírozott magában. Ma úgysem tudna érdemben intézkedni senki, hiába sikerült Szturbál hadnagynak értékes ötleteket lehalásznia Kínában. 
A gyár már két napja leállt a hörömpölő gyártással, mert elfogyott a faszög, és egyáltalán sem festék nincs a királyságban, sem pác, tehát nagyot úgysem tudnának most lépni. Itt Európában senki sem mer belefognia gyártásba, egyedül a Mahorka Demokratikus Királyságban folyik kísérleti termelés, de a piacra még ők sem mertek kilépni vele. Jó lenne tudni, hogyan oldja meg a kínai a szerkezet fényezését, és a csomagolásuk is utánozhatatlan, így még az igazihoz megszólalásig hasonló "kopival" sem rukkolhatnak elő. Mindegy most, mert ha holnap összeülnek, Szturbál hadnagy megoldja a főbb problémákat Ha minden igaz, ma este meg fog érkezni Csuma százados is, és végre lezárhatják az egész ügyet. A századosnak kell most már minden kétséget kizáróan felvilágosítani a kereskedelmi részleget, mire is használják azt az átkozott hörömpölőt. A gyártást minden zökkenő nélkül be tudták indítani, de a nyomda már két hete követeli a szöveget, hogy a használati utasítást legyárthassák.
Egyébként senki sem tudta, milyen doktor a "doktor"? Úgy szemtől szembe még Millácska, a felesége sem merte megkérdezni.
Csalányosi néni szerint orvos doktor az biztos, mert amikor egyszer panaszos napja volt, mert ugyebár ment a hasa, a doktor csak annyit mondott: "Igyon meg Csalányosi néni hat kupica pálinkát úgy tízpercenként beosztva, és már meg is gyógyul"... és meggyógyult!
Csíz sógor szerint is orvosdoktor, de nem ember, hanem állatorvos. Ott akkor erről minden bámészkodó meg volt győződve, amikor elütötte a kutyát az autó, és Dr Loncay is megállt egy pillanatra. Csak ránézett a kutyára, még meg sem vizsgálta, csak annyit mondott: "ezt megeszi a fene!" Ha nem is azonnal, de fél óra múlva valóban kimúlt az állat.
Az alvégen csak nevettek ezen. A Gazsi, a vásározó még fel is fogadta volna a doktort, ha el mer menni a lakására. Utóbb már nagyon bánta, hogy nem kereste fel akármennyibe is került volna, mert a doktor megmondta még a bírósági szakasz előtt: Ezt a kölköt lecsukják... és lecsukták. Úgyhogy az alvég szerint jogászdoktor, az már szent.
- Drágaságom, neked hamarosan indulnod kell - hajolt a Dr. füléhez Huzsika titkárnő, nem tudta közbeszólhat-e hangosan, amikor azok hárman elmélyülten kóstolgatják az italt.
- Már is aranyom - küldött egy mosolyt a szőkeség után, de nem akarta elvenni a lelkesedését a hadnagynak, hát hagyta, hogy végig énekelje kínaiul azt a szép dalt, amit a bevetés alatt tanult.
A szolgálati autóban már benne ült a sofőr mire leért. Egy pillanatra mintha meginogott volna és mellé is nyúlt a kilincsnek, amikor be akart szállni. - Nagyon erős borok! Nagyon! - villantak be Szike J. szavai.
- Polajkám, a hátsó bejárathoz vigyél, ne a ravatalozóhoz! Majd elsétálok gyalog a sírok között, elvégre nem vagyok én díszvendég.
- Ahogy gondolod, méltóságos uram - G Polaj sohasem kérdezett, csak bólintott és tette a dolgát.
Meglepetésére már egész tömeg állta körül a ravatalozót, és ahogy közeledett, egyre erősödött a zene is. Kicsit furcsállta, hogy Cidri sógor temetésén Murgatovics Áporkája szól, sokkal jobban illett volna ide egy bordal, vagy egy régi betyárnóta. Senki sem fordult hátra, így észrevétlenül állhatott a méltósággal várakozók mögé. Így hátulról nézve nem értette, hogy lehet ennyire idegen mindenki. Biztosan a sógor távoli retyerutyája jött megint fogadott busszal, mint néhány éve is, amikor a kis huginak, Délikének a lakodalma volt. 
Jobb is itt, nem volt kedve rokonokkal összetalálkozni ilyen körülmények közt: Nem tudta volna, hogyan is viselkedjen. Mindenkit úgysem üdvözölhet külön-külön, így abból még akár sértődés is lehetne.
Jálnoki tiszteletes várta, hogy a kántor befejezze az éneket, unalmát leplezve körbevitte tekintetét az összegyűlteken. Amikor észrevette őt, felrántotta a szemöldökét, majd belekezdett a búcsúztatóba. A doktort nem érdekelte a példabeszéd, de mintha a pap direkt neki szánta volna azt, minduntalan rápillantott.
Kis ködfátyolon keresztül nézegette a tarkókat, a festett hajakat, próbálta elképzelni milyen lenne az arc, ha megfordulna a hölgy, vagy esetleg az a nagyfejű kopasz.
Egyre jobban elérzékenyült, jólesett hagyni, hogy a szeme előtt vastagodjon a fátyol, inkább csak véletlen volt, hogy néha pislantott egyet, és kis időre kitisztult valamelyest a rengeteg koszorúval szemben álló pap látványa. A mellette álló nő, elővette a zsebkendőjét és nagy erővel belefújta az orrát. Idővel a fújás szipogásba ment át, így már lehetett hallani, hogy a nénike sír. Érthetetlen volt, de mint az ásítás, ez is ragályossá vált, mert többen is elkezdték a szemüket törölgetni. A doktor talán gyerekkorában sírt utoljára, de most őt is elkapta, és néhány pillanattal később már úgy zokogott, hogy többen is hátranéztek. A zokogástól leesett a kalapja, és a széllökés, mint egy játékszert kapta fel és messze dobta. Utána kapott, majd futott pár lépést, de mire lehajolt, a szél játékszere már a ravatalozó mögötti kiserdőben volt. Ő hátra is nézett, hányan látják a küzdelmét a kalappal, de onnan már takarásban volt a tömeg, csak a felhangzó éneket hozta hullámzóan a szél
Leporolta a virgonc kalapot, feltette a fejére, és mintha visszajelzést várna valakitől, hogy jól áll-e, körbetekintett. Senki emberfia nem láthatta, így szinte felfedezésszámba ment a lehetőség, mert igencsak szorongatta előbb a szükség. Nekivetette egyik vállát a fának és olyan boldog örömmel könnyített magán, ahogy még talán soha. 
Mire visszaért, a gyászmenet már elindult. Bölcsen várt, hogy azokhoz csatlakozva ballagjon, akik a busszal jöhettek, így megmarad a méltósága, ha netán valaki a közvetlen rokonok közül látta volna a kalapvadászatot. Csak ballagott a menet, csend volt a hosszú sor végén, mögötte csak néhány fiatal pár ballagott összeölelkezve, meg két helybéli tolta a biciklijét, úgy tartották, jobb, ha nem hagyják el; a temetőben köztudomásúan igencsak lopnak.
- Hej, sógor, hát mégiscsak megtörtént...! - mélázott miközben azért figyelt, hogy azon a fátyolon keresztül, amin most látta a világot észrevegye, ha gödör kerül az útjába, vagy uram bocsá' egy fának is nekikoccanhat az ember, ha csak a földet nézi. - Még hogy a Cidri sógor is meg tud halni! 
Valahogy nagyon nem illett hozzá a halál, mert annak az időnek, amit eddig leélt, felét biztos, hogy elbolondozta.
Néhány évvel ezelőtt is, amikor már majdnem a mise végére ért oda, látta ám, hogy a Cidri sógor ott fütyörészik a kocsik között. Tudta róla addig is, hogy csak bemegy a templomba, aztán addig-addig nyüzsög a tömegben, míg elkeveredik az asszonya mellől és már kint is van. A mise végére mindig visszaért a kocsmából, mint akkor is.
- Sógorkám, te is szellőzteted magadat? - fogadta szinte hahotázva, mint ahogy beszélni is szokott.
- Ugyan kérlek! - válaszolta akkor ő - csak megkéstem kicsit.
- Én már voltam bent - és tovább nevetett. 
Mesélte, hogy csusszant ki az ajtón, majd addig beszélt, hogy már nem volt érdemes bemenni a templomba, úgyis vége lesz hamarosan a szertartásnak. Tétovázott kicsit, a sógor meg közben trágár vicceket mesélt. Egyszer csak hirtelen elhalkult a mese, nagy komolyan ránézett, és a mellettük lévő autókra mutatott.
- Fogadjunk sógor, hogy lespriccelem a zöld autót a piroson keresztül úgy, hogy arra egy csepp sem megy.
- Bolond vagy már megint! Neked sose nő be a fejed lágya? Meg ne próbáld, mert Istenuccse többé nem mutatkozok veled az utcán, amíg élek.
Hm. Talán azóta nem is váltottak szót egymással. Társaságban ment a bolondozás, de hogy ők csak úgy ketten, úgy nem. 
A gyászmenet eleje már régen a sírnál volt, ő még mindig csak kerülgette a vésett köveket, kereszteket, valahogy nem volt kedve közelebb menni. Mindegy az most már, hogy hol áll, nem az számít: megadta a tiszteletet és kész. Nézegette a feliratokat, néha kicsit hunyorogni kellett, mert összefolytak a betűk, de valahogy atmoszférája volt a helynek, vitte vissza az embert a múltba. Hamarosan szét is oszlott a társaság, csak a friss sírnál álldogáltak páran. Gondolta, vissza kell ide máskor is jönni. A múlttal való kapocs felfedezése új színt vitt a hangulatába. 
Most a főkapu felé vette az irányt, Polajka biztosan figyel kívülről, láthatja, oda kell a kocsi. Ráfordult a bejárati útra. Már messziről látszott, másik temetés is lesz, mert vagy tízen jöttek szembe, mindenkinél koszorú. Úgy tűnt, mintha egy mozgó, feldíszített fenyőbokor közeledne.
- Loncykám, hát ennyivel hamarabb kijöttél? - Millácska hangja szólalt meg a zöldes foltból. A felesége, a középső hosszú szoknyás szólította, a többieket egyelőre még nem ismerte meg.
- Most jöttök, kérlek!? - széttárta a tenyereit, mint aki valóban méltatlankodik.
- Hát mikor jönnénk? - Csíz sógor hangja volt, megismerte a hülye kis kalapjáról. - Jálnoki atya is csak most ment vissza az előbbi temetésről, a sógorénak még legalább fél óra kell, hogy elkezdődjön.
- Mí? - a doktorból elszállt a lila köd, még a látása is kitisztult.
- Ejnye, öcsém, azt a fél órát te is kiszakíthatod - Alota bácsi, a szomszéd próbálta csitítani, mert azt hitte, idegesíti Dr. Loncayt a pontatlan kezdés - Lazítsál drága öcsém. Láthatod, szegény Cidri is hiába rohant mindig, mégis itt kötött ki - és megigazította a szalagot a koszorún.

Zacc igazgató, a Légvétel Bizottság elnöke érdeklődve nézett Moff kisasszonyra, aki a kis társaság közepén állt és begörbített ujjával kérdőjelet mutatott felé.
- Tőlem kezdhetünk - válaszolta a néma felhívásra, majd kezével a hosszú asztal melletti székekre mutatott.
Elhalkult a beszélgetés, a jelenlévők székeket tologatva próbáltak harcüléspontokat felvenni, bár nem sok választásuk volt: Hagyományosan, a Csöröge pártot, a királyság éppen hatalmon lévő legerősebb pártját mindig az ablaknak hátat fordító széksor illette meg. Szemben az ablakokkal,(ha épp voltak ablakok) az ellenzéki Mutyulina párt képviselői ültek.
- Megjegyzem - állt is fel azonnal Cuppy úr a Csöröge párt pénzügyi zsenije - az ellenzék nem kezeli megfelelő komolysággal a témát. Simítjuk úr megint késik.
- Elnézést kérek a párttársam késéséért. - Prütty Feri az ellenzék tánccsoportjának manadzsere indulatosan ugrott fel. - Meg is értem, ha esetleg egy komolyabb számításba van elmerülve, mint sem egy rossz törvényen csámcsogjon itt velünk.
- De kérem! - fakadt ki Porhanya úr a királyi Csörögék vezére indulatosságot mímelve. - Lehet, hogy önnek nem tetszik, de az ellenzék többsége is megszavazta a törvényt - itt Moff kisasszonyra mosolygott, aki valójában a Mutyulina pártot vezette, mióta a választott elnököt tévedésből előzetes letartóztatásba helyezték.
- De uraim! - emelte békítőleg Zacc igazgató a kezét.
A Légvételi Bizottság elnöke sosem volt egyik pártnak sem a tagja, függetlenként vezette a bizottsági munkát. Csendes ember volt, mégis hallgattak rá, mert megmaradt benne az a határozottság, amivel egykor komoly karriert épített. Emlékezett még a téli napra, életének talán legdicsőbb szakaszából, amikor disznó-felvásárlóként teljesített szolgálatot, - pillanatok alatt lecsendesítette a két verekedőt ott a mázsaház előtt hajnali négykor. Előbb a józanabbik fejére csapott, aztán a másikra, bár azt el sem érte úgy igazán, mert az magától összerogyott.
Minden bizottsági ülés előtt csipkelődős párbajokkal kezdtek, de valahogy a végén mégis kézfogással búcsúztak egymástól. Szinte természetes volt már az is, hogy a két pártvezér - a békét demonstrálandó - még puszival is megpecsételték a munkát. 
Prütty Feri érezte, most neki kell kiállnia, hiszen az ellenzéket csak Moff kisasszony és ő képviselik. - Mi nem akarjuk felülbírálni a törvényt, mi úgy végre hajtjuk, ahogy kell, csupán megjegyezzük, hogy úgy rossz, ahogy van.
- Azért, ha ifjú barátom ön is végig olvassa figyelmesen a törvényszöveget rájön, minden az egyén érdekében történik - Lázárné úr, a Csöröge párt titkos tartaléka azonnal magázódni kezdett, ha kicsit idegessé vált. - Mert ugye, miről is van szó? Mindenki nyakában ott lóg a kis légvétel számláló, ami el is küldi az adatokat azonnal a központi elemzőbe. Ezeket a számokat a betegellátás is felhasználhatja, de akár a sportalkalmasságban, ne adj Isten a kriminalisztikában is jó támpontot nyújthatnak.
- Bocsánat! Nem mindenkinek, mert a képviselőknek nem kötelező, sőt; a titkosszolgálat ajánlására meg is tiltották nekik... nekünk - pontosított Feri.
Pontosított volna még, lett volna mit, de kivágódott az ajtó, és Nasztázia kisasszony perdült a ruhafogas elé, dobálta le a felesleges ruhadarabokat.
Még azt az egyet ledobhatná nyugodtan, bámult rá elmélázva Prütyy képviselő és megnyalta a száját. Bár biztosan van az alatt is valami, de hogy melltartót nem hord, arra meg mert volna esküdni.
- Kezdhetünk! - tette le az asztalra a felvételre állított telefonját Nasztázia, a bedolgozó jegyzőkönyvvezető.
- De kérem! - méltatlankodott Moff kisasszony - mi ragaszkodunk a pontos jegyzőkönyvvezetéshez.
- Mire az ülés végén megigazítja a kisasszony a sminkjét, minden betű be lesz ütve... még a hangsúlyok is - tette hozzá kicsit csúfondároskodva a megszólított.
- Egyáltalán miért kellett összehívni bennünket? - Moff kisasszony mondta az első mondatot, ami jegyzőkönyvbe került. - Kedden délután a Csöröge párt elnökével megvitattuk a főbb kérdéseket - és Porhanya úrra mosolygott, mint aki tiszteli az ellenfelét.
- Igen, itt, ebben az irodában futottunk át minden kérdést, amiben addig nem tudtunk zöldágra vergődni - bizonyította az ellen-párt elnöke. Még az asztalos is csodálkozott, hogy a vezetőknek mennyi üggyel meg kell küzdeniük, mielőtt utasítást adnak a beosztottaknak. Bár máskor nem szabad engedni, hogy munkaidőben zavarjanak bennünket a karbantartók - tette még hozzá.
- Egy olyan esetről van szó, amihez még csak hasonló sem volt eddig - Zacc igazgató, bizottsági elnök a telefon felé fordulva beszélt, nehogy egy hang is kimaradjon a jegyzőkönyvből. - Arról van szó, ki kell vizsgálnunk mi okozhatta a rendkívüli légzésszámot egyik királyi alattvalónál.
- Mennyi volt? - Nasztázia kisasszonyból, a bedolgozó jegyzőkönyvvezetőből önkéntelenül bukott ki a kérdés, felé is nézett mindenki.
- Volt egy félpercnyi időszak, amikor nyolcvannyolcas légzésszámot regisztrált a műszer.
- Az fenomenális! - kiáltott fel Moff kisasszony.
- Olyan nincs! - Cuppy úr, mint pénzügyi zseni otthon volt a számok birodalmában. - Az ki van zárva.
- Szerintem is - Lázárné úr felemelte az ujját, figyelmet kérve, majd megigazította a selyemsálat a nyakában. - Emlékeztek a tavalyi a légvételi csúcsra? A kis Cupi negyvenegyet tudott, de a második perc felénél lefordult a székről. Akkor a nyolcvannyolc? Lehetetlen.
- A műszer hibája?
- Fondorlatos hamisítás?
- Ne találgassunk, kérem! - Zacc igazgató nem akarta, hogy vita alakuljon ki megint. - Kis tudományos megközelítés... kérem!
- Úgy tudom, ha nem megy másként, akkor a bizottságnak jogában áll belehallgatni a hangfelvételbe, amit a műszer szintén rögzít. - Lázárné úr nem hiába volt pártjának titkos tartaléka, tovább tudta lendíteni a nyomozást.
- Az már biztosan törlődött, mert három nap után automatikusan megsemmisül a hang.
- Akkor még két óránk van, ugyanis akkor telik le a három nap - számolgatott halkan az elnök.
- Az fenomenális lenne - lelkendezett Moff kisasszony - Az utolsó percekben, de akkor is megoldjuk.
- Nasztázia drágaságom! Repüljél át a titkosszolgákhoz, hozd el a lemezt és a lejátszót! - Zacc úr leglágyabb hangját vette elő, majd, mint aki siettetni akarná a kisasszonyt, mindkét tenyerével egyszerre rávert a fenekére.
- Az alattvaló, akinek a rögzítőjét most meghallgatjuk, az országban tartózkodik?... esetleg már nincs is szabadlábon? - hangzott a kérdés az ellenzék oldaláról.
- De kérem! -méltatlankodott Cuppy úr - ez egy demokratikus királyság.
Kár volt neki a demokráciát ráhúznia a királyra, mert bár nyilvánosan ki nem mondták volna, mégis mindnyájuknak ugyanaz jutott eszébe. Mármint a király önkéntes száműzetése.
Mindenki másként tudta, mert csak súgva terjedhettek a hírek, ha a királyról volt szó, és így egyre ferdült a történet. Az a pár ember, aki ismerte a titkosszolgálat jelentéseit az tudta, az uralkodó nem a pusztában vezekelt a népe pénztárcájának dagadásáért, bűneinek bocsánatát kérve, hanem..., hanem az a tíz évvel előbbi látogatás borította fel a felség fenséges programját, amikor egy afrikai törzset látogatott meg a miniszterei kíséretében. 
Valami nagyon kesernyés italt hoztak a vendéglátók, hogy a kedvükbe járjanak, de mert nem voltak hozzászokva, különös változáson ment át a tudatuk. 
A király, miután felhajtotta a jó félliternyi édeskés italt felállt, odament a félig meztelen néptáncos lányok közé, és úgy csapkodta a talpát ő is a földhöz, mint azok, és istenuccse, ha a bőre nem világosabb, elkeveredett volna köztük. Persze neki ott elől nem emelkedtek a ritmusra olyan észtvesztően a mellei, mint a fekete szépségeknek, csupán a királyi medál verte az állát minden nagyobb felugrásnál. ... és hát, amikor vége lett a táncnak, két lány belekarolt és vitte a vendéget be egy félreeső sátorba. Mentek volna a miniszterek is, de elhúzták előttük a függönyt, így csak a hangokat leshették naplementig. Akkor vették a bátorságot, hogy mégiscsak megszólítják az uralkodót. Őfelsége, mikor már unta a könyörgést kiszólt: menjetek a francba, én maradok.
- Uraim és hölgyem! - szólt lihegve a mindig késésben leledző Simítjuk úr, aki már fél füllel azóta figyelt, hogy becsukta a távozó Nasztázia kisasszony mögött az ajtót - ha elérhető távolságban van az illető személy, hozassuk ide, és hallgassuk ki.
Zacc igazgatónak is tetszett az ötlet.
- Ha a többiek is egyetértenek vele, azonnal idehozatom Laja mester urat, és feltehetik neki a kérdéseiket.
- A Laja? - kapta fel a fejét Simítjuk úr a későn jövő gazdasági kutató - hát a Laja kalapál ott kint - mutatott az ajtó felé, amin túlról hangos kopácsolás hallatszott.
- Ez fenomenális! - csillant fel Moff kisasszony szeme - akkor csak megkérdezzük tőle, hol volt kedden délután és már mehetünk is haza.
Szinte egyszerre léptek az irodába Nasztázia bedolgozó jegyzőkönyvvezető és Laja mester.
- De kérem! - fakadt ki Laja mester - én sem a királyi Csörögékhez nem tartozom, sem a Mutyulina párthoz. Egyáltalán! - emelte fel az ujját - én egyetlen Istenverte pátnak nem vagyok a tagja.
- Nyugodj már meg, nem pártgyűlésre hívtunk! - csendesítette Prütty Feri, akinek valamikor régen a mester majd' két napig a mostohaapja volt.
- Akkor meg amiatt a k.....a nyakba akasztó miatt - nézett körbe. - Hát nincs meg, és ott üssön bele a...! - kifújta a levegőt, majd lemondóan legyintett.
- Mi az Laja? - kérdezte Zacc úr, mert a mester, mint aki meg van babonázva, nézett az asztal közepén álló szárazvirág csokorra, majd áthajolt a bizottsági tagok válla felett és leakasztotta a nemesmázing gubójáról a kis szíjacskát. - Hát itt felejtettelek - dörmögte. Kicsit rántott rajta, mint a horgászok szoktak a zsinóron, majd előhúzta a légzésszámlálóját az egykor tejesköcsögnek használt népi-virágtartóból. Átszellemült, felsőbbrendű arccal a nyakába akasztotta, mint akinek ezentúl senki, még a magasságos bizottság sem tud ártani. El sem köszönt, csak bevágta maga mögött az ajtót.
- Kész vagyok! - tért észhez elsőnek a meglepetésből Nasztázia kisasszony és lenyomta a gombot. Úgy tűnt az első fél percben a lejátszás nem indult el, de aztán mintha egyre közelebbről susogna, meglehetősen össze-vissza lihegés hallatszott.
- Csak a hetven centiméteren belüli hangokat veszi a készülék - figyelmeztette a síri csendben fülelő bizottságot Zacc elnök úr, amikor olyan hang volt hallható, mint amikor egy fatáblát tíz körömmel kapar valaki.
- Ez nem egy ember - szólalt meg Cuppy úr, de mintha csak magának mondta volna.
- Fogadni mernék, hogy az egyik nő - mindenki Prütty Feri felé nézett, hogy igaz lehet, elvégre ő itt a legfiatalabb, biztosan neki a legjobb a hallása is.
A finom hangokat egy éles csikorgás törte szét. Moff kisasszony hátrarúgta a székét, felállt, és az arcához kapta a tenyereit.
- Fenomenális! - töltötte be a szobabelsőt a hang, de szinte érthetetlenné válva, mert az első magánhangzók fékevesztett nyikkanásoknak tűntek, majd a második e-t szinte sikoltva ejtették, aztán a szó végén már minden betűre két légvétel jutott. Úgy igazán nem lehetett megtudni mivé fajult a szerencsétlen szó, mert Porhanya úr, mint akit rosszullét kap el nagyot csapott ököllel a lejátszóra. A szerkezet a földre esett, darabjaira hullott, majd a királyi párt elnöke a gyomrához kapott, és összegörnyedt. Lehajolva járt a szeme, mint a sasé. Szerencséjére az adathordozó lemez éppen a lábánál feküdt el azután, hogy körbe gurulta a termet. Mielőtt még bárki észrevette volna rátette a cipőjét, és mint ahogyan azt a több százezer csikket elnyomta eddig a talpával, most a lemezt gyötörte teljes súlyával. A megszeppent tagok az egészből nem értettek semmit.
Azt, hogy Moff kisasszony miért sikoltott olyan különösen bele a csendes hallgatózásba egyikük sem értette, de az is nagyon különös volt, hogy az asztal akkora hangerővel verte vissza a lihegős sikolyt.
- Valami bajod van drágám? - mosolyodott el Nasztázia némi kárörömmel.
A bizottsági elnök mentette meg a helyzet méltóságát.
- Ha már ilyen szerencsétlenül sikerült az ügy felgöngyölítése ajánlom, hogy igyuk meg ezt a cseppecske whiskyt - Zacc úr felmutatta az egyliteres kiszerelésű nedűt - aztán forduljon figyelmünk a következő eset felé, amit holnap ugyanitt, ugyanebben az időpontban vizsgálunk ki.
Fél óra múlva a Mahorka Demokratikus Királyság Légvétel bizottságának tagjai mosolyogva köszöntek el egymástól: az elnökök hagyományosan puszit váltottak, a többiekkel kezet fogtak és ment mindenki a dolgára.

Megjegyzés: haiku

Az a nyár olyan volt,
mint soha még.
Színesebb volt a szivárvány
és kékebb volt az ég.
Volt e az útnak pora?
Lábam felette járt!
Lelkem tánca bársonyon siklott
tudtam, hogy eljön az ezerszer várt.
Simulva jött.
Éreztem a bőrét.
A mennybe ájultam, vagy ez a vég?
Puszi volt csupán,
- szerelmes - amilyen soha még.
A villám dísszé szelídült,
gurgulázva dalolt,
az egek nekem játszottak!
Az a nyár...  az a nyár olyan volt.

... a párját várom...
hiába kutatom!
 ... az a nyár egyke volt.

Megjegyzés: szépírások

Én mindenhova véletlenül keveredek, ezt már sokadszor ismételgetem, de mindhiába, visszaeső vagyok. Isten látja lelkemet, legkevésbé a pecásokhoz szegődnék, ha választanom kellene, milyen társaságban tölteném el azt a néhány szabad órát, ami még a vasárnapból hátra van. Mégis azon vettem észre magam, hogy ülök a fűben, szemből csillog a nap a hullámokon, és a társaságom, akikkel jöttem zsinórt csomóz, dobozokat rendez, csalikról diskurál.

    -  Érzed ezt a levegőt? Szinte hallani lehet a csendet – nézett rám a barátom, aki a fél életét vízparton töltötte. – Ha megfogod az első halad, meglátod, a pecán jár az eszed, még akkor is, ha ágyban henteregsz valakivel.

     - Egyelőre nem kockáztatom a lelki üdvöm, inkább csak nézlek benneteket, – hárítottam el a felém nyújtott botot.

      - Ott a kisszék, az a tied lehet mára – mutatott a kabát halom alól kilátszó alkalmatosságra. – Bárki mögé odaülhetsz, az idegenek sem haragszanak meg érte, csak csendben legyél.

 Mint akivel mára össze van kötve a sorsunk, megmarkoltam a székecske lábát, és elindultam a tó partján, jó pár méterrel a víztől, hogy ne is kelljen köszöngetni senkinek. Nem messze, kis erdő volt, szinte a vízből nőttek a szélső fák, és ami a lényeg, senki sem volt azon a szakaszon. Jól esett magamra maradni, szinte felszabadultam a sok rigolyás "szenvedélybeteg" nyomása alól, akiknek az sem volt mindegy, merre tekeredik a kukac a horgon.

A fűzfák kellemes lombja alatt kis utakat jártak már ki, nem volt ez mindig ennyire kihalt, olyan volt, mintha gondozott ligetben találtam volna magam, eltekintve attól, hogy egyáltalán nem volt gondozott. A bokrok alá sörös dobozokat dobtak, újságpapír lógott az ágakon, de mégis volt benne valami varázslatos. Külön tavacskája volt a ligetnek, talán a régebben kiöntött tó vize töltötte fel az egyik gödröt, és abban egy másfajta életközösség vert tanyát.

Ha már eddig cipeltem azt a horgász széket, hát ráültem, és elkezdtem számba venni, miféle fickándozó állatkák lakják a pocsolyát. Akkora ebihalak nyüzsögtek, amekkorákat életemben nem láttam, volt, amelyiknek már a két kis lábacskája is látszott. A rétek, vizek átka is innen származhatott, mert a szúnyog lárvák millió szám rebbentek szét, ha vesszővel megpiszkáltam a vizet. Még felkaptam a fejem, mert autók álltak meg a parton, és éktelen lármával jókedvű társág szállt ki. Sípoltak, nevetgéreztek, úgy tűnt a hangokból, mintha egy karneválról szabadultak volna el. Nem érdekeltek, most örültem a magánynak, mert idilli volt ez, nem hiányzott, a társaság.

Már festővásznat is képzeltem magam elé, hogy ezt a nyugodt szépséget gondolatban lefessem, esetleg kis igazításokat eszközöljek, - sörös doboz, és rozsdás vödör nélkül jobban mutatna a táj, - amikor szinte az orrom előtt hullámok indultak körbe, és rám kiáltott valaki, hogy: brekk. Ocsúdtam volna a meglepetésből, amikor ijedtemben hátrakaptam a fejem, mert a hang gazdája, egy óriási béka meggondolta magát, és felugrott, hogy pár centivel közelebbről nézzen farkasszemet velem.

Mindig undorítottak a békák, bár a kíváncsiság is bennem fészkelt, milyen lenne, ha a tenyeremben tartanék egyet, de soha meg nem próbáltam volna eddig.

    - Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, - mondtam neki, de az csak fújta a tokáját, ki-be járt a levegő a kis lufiszerű zacskójában, mintha válaszolni akarna, de nem jött ki hang a nagy a tátogó szájból. Bolondos emlék bukkant fel, a Tom és Jerry  - film jelenete, amikor a kisegér fenékbe billenti a békát, hogy az a macska szájában köt ki. No, nem! Még sohasem rúgtam állatba, miért pont most kezdenék ilyen aljas dologba? Mert ugye egészen más, ha egy támadó oroszlánnak kirúgja az ember a egyik tépőfogát, de ezt a cseppnyi szerencsétlen fulladozó békát mégsem … . Próbáltam az ujjammal megérinteni, esetleg megváltozik a viszonyom velük szembe, ha egy simogatás feloldja az utálatot. Gondoltam elugrik, de mégsem, csak ült, lüktetett a szája alatti kis zacskó, és bámult rám a kis golyó-szemeivel.

Nagyon bátor lettem, nem tudom mi adott erőt, mert lassan a széttárt tenyeremet rátettem a hátára, és megmarkoltam. Nem ellenkezett, a lábaival sem karmolt, mint ahogy egy harcos békához illik, csak lapult, és pislogott. Tartottam a kezemben, felemeltem, hogy közelről barátkozzak a látvánnyal, mert nem igazolódott, hogy olyan a bőre, mint a jég, és úgy egyáltalán, kedves állatkának tűnt.

     - No, kispajtás, hogy állunk azzal a három kívánsággal? – szögeztem neki a kérdést. – Míí …, hogy az, az aranyhal dolga? Majd ha vele lesz találkozóm, … - folytattam volna a beszélgetést, de felfújta a brekegőjét, és mintha katapultból repítették volna, nekiugrott az arcomnak. Köpni sem tudtam hirtelen, csak kapálóztam, eveztem a karjaimmal, hogy a támadástól ülve tudjak maradni, de hiába, mert hanyatt estem székestől, bele a másik gödörbe, ahonnan fát téphetett ki a szél. Hirtelen felfordult velem a világ, nem csak a székem: mert az első gondolatom az volt, hogy álmodom.  Fejem alatt levelek, a lábaim az égnek álltak, hasamon a kisszék, és a két mezítelen lábfejem közt, mintha az égből nézne le, egy királylány vigyorgott.

 Csak bámultam rá, nagyon tudathasadásosnak véltem a pillanatot. Az eszméletemet nem vesztettem el, az biztos, mert azt a rusnya békát folyamatosan láttam, csak valahogy most bújhatott el a levelek között. De a másvilágon sem lehetek, mivel a lány, akin ott volt a korona, olyan élethűen nevetett, hogy szinte elszégyelltem magam. Lehet, hogy csak meghülyültem, de mégis az jutott, eszembe milyen szerencse, hogy ebben a gödörben nincs víz, elég blamázs ez így is. Feltűnt egy másik lány is, az még talán hangosabban vihorászott, mint a koronás, ő is egy kisfában kapaszkodott egyik kezével, másikkal a könnyeit törölte, mert kicsordultak a nevetéstől.

Próbáltam méltósággal feltápászkodni, lerúgni a kisszéket magamról, de nagyon esetlen lehettem, mert azok csak a hasukat fogva nevettek a kínomon.  Már álltam, amikor a koronás lány hirtelen lelépett a fűről, bele a tőzeglápos vízbe, ahonnan előbb az én mocskos békám kimászott.  Nyúltam utána azonnal, kapaszkodott a karomba, de nem tudtam kihúzni, mert egyik lába mélyen beragadt, Át kellett ölelnem, és húztam lassan, amíg végre kint volt a sárból, de mintha megsérült volna a lába, nem akart ráállni, csak kapaszkodott a nyakamban.

     - A cipőm beleragadt, ott van lent valahol. Léccci' Panka halászd ki. – most hallottam először a hangját, mert eddig csak a nevetés össze-vissza hangjait produkálták, beszélhettek volna akár kínaiul is. … és már egyikük nevét is megtudtam.

     - Vigyél ki a kocsiig lécccí' – nézett az arcomba egészen közelről.

 Most lett érthető az állandó nevetgélésük, mert a királylánykának a lehelete mesélt az délután laza nyalakodásáról. Talán whisky, és szilvapálinka keveréke volt, de az is lehet, hogy némi körteillat is megcsapott, ahogy édeskedve kért, vigyem, mert nem biztos, hogy rá tudna állni most a sérült lábára. Látszani nem látszott a sérülés, csak mintha szurokba mártotta volna, a fekete, tőzeges sár csepegett róla. A másik lány karja vállig a vízben a nyomát kutatta, majd egy kis cipőfélét húzott elő a sárból, ami semmire sem hasonlított, legkevésbé a másik lábán lévő csodás lábbelire.

      - Pont onnan vettem fel a békát, - szaladt ki a számon.

     - Innen? - mutatott a Panka nevű maga elé.

     - Nem, hanem ahol a királylány lába belesüllyedt.

Ez olaj volt a tűzre.

    - Királylány, királylány, békás királylány – szinte énekelve fedezték fel a mesével való hamis egyezést, majd, mint aki nagy felfedezést tesz, a koronás a homlokomhoz szorította az övét, és a szemembe mondta.

      – Akkor te királyfi vagy!

     - Hány éves vagy királyfi? –Panka sem akart kimaradnia, hátha mégis igaz a mese, mert annyi ital után akár valósággá is válhat egy kusza látomás.

Ez most meglepett, mert ha része akarok maradni a történetnek, akkor igazítani kell azokon az éveken, hát egy húszast letagadtam, mert még így is bácsizhatnának, ha szigorúan vennénk a megszólítást.

    - Még sosem csókoltam békát, mégis van királyfim.

    - Akkor gyorsan adj neki egyet, mert visszaalakul – Panka nagyon lelkes volt.

Éppen akkor értünk ki a fák takarásából, már látszódott a horgászok csendes csapata, amikor a lány beteljesítette a mesét. Úgy csókolt, olyan erővel, mint amilyen ragaszkodással kísért bennünket a pálinkaillat. Ahogy így visszagondolok, a kettő közt szoros összefüggés lehetett, de az egyáltalán nem zavart, viszont furán éreztem magam, hogy egy lány ficánkol a karjaimban, ahogy bújunk ki a bokrok közül, a másik meg lármásan nevet mellettünk.

 Néhány lépés után ocsúdtam fel, hogy mennyivel más most a parkoló, ahova be szoktak sorjázni a pecások.

Két Buick La Crosse állt a kis tér közepén, körülöttük három ember, látszott, hogy ők most dolgoznak, vagyis a két sofőr lehetett, és egy nagyokos. A nagydarab óvó bácsi jött is felénk, amint észrevett bennünket, de nem szólt, csak ballagott velünk visszafelé, amint kiderült, hogy nincs szükség a segítségére.

Pillanatok alatt, körbevett bennünket a jókedvű társaság, de csak ugratták egymást, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mentem volna már vissza a haverokhoz, akik messzebbről lesték, mibe keveredhettem, de az én királylányom nem tágított mellőlem akkor sem, amikor kiderült, hogy semmi baja a lábának, csupán sáros.

     - Segíts léccci!- nézett rám, és mozgatta a lábát, hogy valamit jó lenne csinálni vele.

     - Oké, pillanat, és megoldva – értettem meg mit akar, és odamentem a barátomhoz.

    - Elviszem egy percre a vödrödet, rögtön hozom – kaptam fel az edényt, és loccsantottam ki a vizet belőle.

     - Neeee! – Már késő volt, én is láttam, hogy vagy tucatnyi kishal vergődik a fűben. – Dobáld vissza őket, élő csali kell.

     - Nem lesz azoknak semmi bajuk. Legeljenek addig, pár perc, és jövök.

Merítettem vizet, és baktattam vissza a húsz méterre lévő társasághoz. Azon gondolkodtam, ennek a lánynak melyik lehet a fiúja, esetleg az apja, mert mintha nem mernének hozzáérni, úgy tűnt, és hát hogy viselkedjek ezután. Én egy idegen vagyok csak, miféle úri társaság ez, természetes nekik, hogy egy magamfajta, szinte kiszolgálja a lányt? Mintha csoportképhez álltak volna be, úgy várakoztak. Középen a királylány, - le nem vette volna fejéről a koronát - még mindig fél lábon, - az egyik sofőr tálcát tartott a kezében, tele apró poharakkal, éppen töltötte őket, de fél szemmel ő is rám pislogott, ahogy zavaromban ki kiloccsantottam a vizet. Amikor közel értem, már elmúlt a zavarom, mert azonnal értettük egymást a két lánnyal, elvégre egy mesében szerepeltünk.

Letettem a vödröt, karba tettem a kezeim, és néztem, ahogy a lány a sáros lábával beleáll. Rám nézett, mintha nem értene valamit, és a pillantásával intett, hogy kicsit segítsek már, vagyis mossam a lábát. Hát én mostam. Fél szemmel oldalra figyeltem szól-e valaki, hogy azért mégiscsak illetlen, de nem. Hoztam volna tisztább vizet is, hogy arra feljebb ne ezzel a vízzel, de féltem mire visszaérek, ezek eltűnnek. A törölköző, amit a sofőr hozott, azonnal elszíneződött, de én mindig a tisztább részével töröltem, ahogy illik. Lehet, hogy kicsit belefeledkeztem, a törölgetésbe a térdei felett, mert a lány a vállamra tette a kezét, és cinkosan súgta.

     - Te királyfim, ne vidd túlzásba, mert ha bepörgetsz, nem állok jó magamért, - és mint aki jó viccet mondott nevetett is hozzá!  

Nem válaszoltam, de éreztem, hogy a mese tovább él, és egyikünknek sincs kedve a valósággal törődni.

 Természetesen minden mese véget ér egyszer, hát a bohém társaság is elviharzott hamarosan. Ez az egy óra úgy kibillentette a megszokott kis világomat, hogy valódi űr maradt utánuk. Fásultan mentem vissza a székért, ami még ott hevert a gödörben. Nem érdekeltek már az ebihalak, a rusnya béka sem. Az én mesém már nem kötődik hozzájuk, az én mesémből csak a nevetés maradt, a cinkos játékosság, és a remény, hogy ha egy percre is, valamikor folytatása lesz.