Medvegúz és Mumóka már harmadik napja keresték a krova hajtószárát. A műszakilag kevésbé orientáltak kedvéért: egy fémdobozban lévő szerszámkészlet racsnis tekerőjét, amivel a csavarokra illesztett dugókulcsokat lehet elforgatni.
Medvegúz tizennyolc éves korában – amikor első autóját megvette – szüleivel közösen végigjárták az akkori Csehszlovákia felvidéki területeit. Mivel annak idején autószerelőként dolgozott, ezen az úton egy profi krova készletet vásárolt, aminek tizenkét szögű fejei (a kor szinvonalát megelőzve) igazán minőséginek számítottak. A tizenkét szögű fejszerkezet azért fontos egy szakembernek, mivel a hatlapfejű anyákon, csavarokon ez a kivitelmódozat apróbb igazításokat, mozdításokat is lehetővé tesz szűk, alig hozzáférhető helyeken. Ezenkívül az ilyen fejek nem sarkalják le egykönnyen a berohadt csavarfejeket, mint a hatszög kivitelű átlagdugók.
Az 1975 óta eltelt, majd fél évszázad alatt Medvegúz hiánytalanul megőrizte az egykori csehszlovák csúcstechnikát képviselő készletet, amit az utóbbi években igaz, már csak hobbi szinten használt. A garnitúra doboza még mindig az originál állapotot tükrözte, minden korróziós nyom, vagy sérülés nélkül, selymesen fénylett rajta a zöldesszürke kalapácslakk. Most viszont elrévedve, szomorúan kellett konstatálnia, hogy megtört a szentség; tucatnyi költözést és ezernyi munkát átvészelve, élete legtisztább és legrendezettebb garázsában egyszerűen eltűnt a krova harminc centi hosszú, fél kilós hajtószára.

A bonyodalom azzal kezdődött, hogy Mumóka kiadta az ukázt: menni kell a kirakott kukát rendezni a régi telephelyükön, és utána pedig bevásárolni a Tescoba. Medvegúz komótosan átöltözött, és elgondolkodva beült a szinte alig használt (konkrétan huszonhétezer kilométert futott) autójukba. Szokás szerint kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, megigazította az autó színéhez illő metálszürke ülésvédőt, és bekattintotta a biztonsági övet. Hátrahúzta a befordított tükrök elektromos kapcsolóját. A pohártartóban lévő távirányító gombját megnyomva elindította a garázsredőnyt, és automatikus mozdulattal elfordítva a slusszkulcsot, ráindított. A felemelkedő garázsajtó zavaró zajától nem igazán értette, hogy a kulcs elfordítását követően miért nem hangzik fel a megszokott, ketyegő dízelhang. Meglepetésében újra ráindított, de mint megelőzően, most sem történt semmi. Ránézett a műszerfalra, és akkor tudatosult benne, hogy egyetlen ledes fény sem világít. Oldalra pillantva rádöbbent, a tükrök is behajtott állapotban maradtak, tehát már biztos, hogy híján van az áram. Felnyitotta a motorháztetőt és rácsodálkozott a motorházra, amiben a mindennapos patikatisztaság próbálta fölülírni a gyári állapotot. Az AGM* akkumulátor olyannak tűnt, mintha épp most tették volna be a gyártósoron. Az is látszott, hogy a pólusok nemrég lettek kezelve WD-40 kontakt tisztítóval.
A váratlan eseménytől indiszponált Medvegúz átballagott a műhelyébe és a fiókos szekrény felső tárolójából elővett egy kis digitális multimétert. Levette a pozitív akkusaru műanyag burkolatát, és rámért a feszültségre. Meglepetten nyugtázta, hogy a műszer 4,7 voltot mutat. Visszament a műhelybe, és a kétajtós szekrény jobb feléből előhúzta a nagyteljesítményű, német akkutöltőt. Amint rápattintotta a krokodilcsipeszeket az akkumulátor kivezetéseire, a töltésmérő 10 amperen is túl kiakadt. Az erős szikrázásból is nyilvánvaló volt a rendkívül magas áramfelvétel.
– Ez az akkumulátor ki van, mint a liba. – futott át a kézenfekvő gondolat Medvegúzon. – De mitől is? Garázsban állt az autó mindig, se extrém hideg, se extrém meleg nem érte tartósan. Talán valami zárlat keletkezett? Vettem persze az utóbbi időben Temus kütyüket – kamerát, led fényszóróizzókat –, talán azok szívják le az áramot?

Már előre gondolva a legrosszabbra, az akkucserére, letörten átszédelgett a kazánházon keresztül a műhelybe és a kétajtós szekrény bal feléből kiemelte a megkímélt csehszlovák krova készletet, és kirakta a satupadra. Kiválasztotta a racsnis hajtószárat, egy 13-as fejet és egy hosszabbítószárat. Visszakóválygott a garázsba és leszerelte az akkumulátort rögzítő kengyelt, hogyha netán cserére lesz szükség, ne sokat kelljen szombat délelőtt majd ezzel tökölődnie.
Medvegúz hozott írószerszámot és papírlapot a műhelyből, amire feljegyezte az akkumulátor méreteit. Gondosan kezet mosott a háztartási helyiségben, mielőtt a dolgozószobában leült a laptop elé. A méret és teljesítmény adatok alapján rákeresett a megfelelő akkumulátorra. Meglepődött, amikor a böngésző éppen az otthonuktól alig 400 méterre lévő, eddig fel sem fedezett üzletet hozta ki vezető találati pozícióban. 
– Az jó, hogy közel van a bolt, esetleg még gyalog is elmehetek holnap. – morfondírozott Medvegúz. – Csupán az nem tetszik, hogy majd százezer forint a gyárilag előírt akksi. Mindez azért, mert start-stop rendszer van az autóban, amit minden induláskor azonnal ki is kapcsolok, mivel csak nyűgöm van vele. Mennyi is volt egy akkumulátor még, amikor utoljára az Astrába kellett vennem? Úgy emlékszem, 22 ezer forintért vásároltam a 74 amperórás Bosch-t a Metro-ban. Persze azóta már az is 50 ezer körül van, ami elég kifejezően tükrözi a forint értékállóságát.
Medvegúz egy-két dolgot megnézett még a neten, és igencsak meghökkent, amikor elhatározta, hogy kikapcsolja a gépet: a tálcán a kijelző hajnali 3:20-at mutatott.
– Mindjárt virrad.  – jegyezte meg, és a monitor fényétől vaksin kibotorkált a garázsba.
Megmérte az akksi feszültségét, ami már elérte a 12 voltot. Ez jóleső bizakodással töltötte el. 
– Na, megy ez, mint Buza Kata a mindszenti úton. – enyhült fel valamicskét feszült hangulatából Medvegúz.
Be is ült az autóba és kíváncsian ráindított. Az Opel motor szokásos határozottságával, minden erőlködés nélkül bepöccent. Néhány másodpercig járatta finoman, csupán egyszer emelte meg a fordulatot 1200-ra.
Amikor beült az autóba, nem volt bedugva a motorháztetőre felakasztott steklámpa, a plafonon lévő neon pedig nem világította meg a motorteret. A félhomályban nem volt sok értelme nézelődnie, így nem is emlékezett rá, hogy látta volna a motort borító műanyag trepnin a krova hajtószárat. A szár keresése is csak arról jutott eszébe, hogy amikor még egy utolsót rá akart mérni az akkufeszültségre, a trepnin (ami akár egy asztalka, úgy kínálja a helyet a szerszámoknak) 4-5 centire lecsúszva ott pihent az egyenes toldat a 13-as krova fejjel. Medvegúz bedugta a steklámpát és benézve a motortér minden zugába, keresni kezdte a fél évszázada kitűnő állapotban megőrzött racsnis hajtókart.
Közben pedig már meg is virradt, csiviteltek a madarak, civakodtak a macskák, és az utcán hangosan dübörögtek az autók.
– Ezt most különösen megszívtam. – érzett rá Medvegúz. – Nem szabad lett volna az „asztalkára” pakolnom a szerszámokat. Most aztán kereshetem a szívósra edzett, félkilós vasdarabot. Ráadásul nem is az a legnagyobb a gond, hogy eltűnt, hanem inkább az, hogyha netán egyszer megérkezik a ventilátorba, esetleg beakad a kormány irányítókar vagy a féltengely és a futómű közé, rettenetes zűrt tud csinálni. Most ugyan nem látom sehol ebben a zsúfoltságban, hiába bújtam, alá a kocsinak és hiába piszkáltam meg még az alsó burkolatat is fémpálcával, egyszerűen eltűnt – híre, hamva sincs.

Medvegúz öt óra tájt tért nyugovóra. Nehezen aludt el, még félálmában is a lepkeként repkedő racsnis szárakat vadászta a százszorszépekkel teli májusi réten.

Ahogy felébredt, alig várta, hogy elmesélhesse Mumókának a történteket.
– Van egy jó és egy rossz hírem. – kezdte mondókáját sutkára hajazó stílusban, hogy indiszponáltságát leplezze.
– Kezdd a jóval! – kérte Mumó.
– Úgy tűnik tartja a töltést az akksi, beindítottam az autót.
– No, és akkor mi a probléma? – talán tönkrement a kamera?
– Nem vettem észre, hogy azzal baj lenne. – A rossz hír az, hogy eltűnt a szerszám, amivel dolgoztam és lehet, hogy beesett a motortérbe, de a dzsumbujban nem látom sehol.
– Biztos, hogy elővetted azt a szerszámot, nem csak gondolod? – Ha ott volt veled, hová tetted?
– Basszus Mumó, olyan vagy, mint a Bödőcs* faterja: "Hová tetted? Hát hol volt? Nincs ott? Hát hol van?"
– Nem vitted el valahová és letetted? – Hiába nézem én is lámpával, itt sehol nincsen. ­– Még egyszer megmutatnád, mekkora volt?
– Harminc-harmincöt centi hosszú és nem kör alakú, hanem lapos szárú. A nyele pedig ellipszis formájú, tehát nem gurul el annyira könnyedén, mint az egyetlen vonalban felfekvő körszelvényű hosszabbító és dugó. Tehát ennek bőven a trepnin kellene maradnia, ha a hosszabító nem esett le.
– Akkor? – váltott kételkedő kifejezésre Mumóka.
– Akkor talán valahol letettem menet közben, ahogy csalinkáztam a műhelybe a kazánházon át.
– Nézzünk meg minden helyet, ahol letehetted! – adta ki a rendelkezést Mumóka. – Meg kell találnunk, hiszen itt rajtunk kívül nem járt senki.
Késő délutánig együtt keresték az elkallódott vasdarabot, mindent kipakoltak, visszaraktak és újra kipakoltak, újra visszaraktak. Medvegúz ismét befeküdt az autó alá, zörgette a sárvédő dobozokat, piszkálta a borításokat, három különböző lámpával kutatta a motorteret. Semmi sikerrel nem járt azonban.
Végül nagy ötlete támadt: kihajtott az utcára az autóval, ahol előre- és hátramenetben erőteljesen fékezgett, majd a kormányt rángatva billegtette az autót. Mindhiába, a racsnis szár eltűnt, elveszett, megette azt is a ruhat. (Akár az embert, mivel köztudott: a ruhat eszi az embert.)

Vasárnap újrakezdték a kutatást, új technikával, új nyomozási módszerekkel. Mumóka leültetette a besózott Medvegúzt, akinek töviről hegyire el kellett mesélnie, hogy mi történt. Minden lépésére vissza kellett emlékezni. A vége persze így is az lett:
– Mumó, én akkor is úgy emlékszem, leraktam egymás mellé mindkét vasat a „kisasztalra” a motortérben.
Mivel három óra múltán sem jutottak semmire, mint a tajcsizők csak gyakorlatoztak és járkáltak egyik helyiségből a másikba, majd hajlongtak az autó felett és az autó alatt, úgy döntöttek, elmennek végre a kukát elrendezni és vásárolni. A vasat viszont arra kérték, maradjon ott, ahol van és ne mozogjon. Útközben azért mégis gyakran nézték a tükröt, amikor egy rázósabb szakaszon haladtak. Elképzelték, ahogy egy enyhe kanyarban kopogva pattogva kiesik a bujdokló, fránya vasdarab.

A kukát gyorsan elintézték. Bepakolták a krokodilemelőt és a vasbakokat a csomagtartóba. Az utóbbiak a kocsi alatt fetrengés közben jutottak Medvegúz eszébe, mert hát ha megemeli az autót és alábakolja… Szóval még nem mondott le végleg a motortér további böngészéséről.
A Tescoban eltöltöttek egy órát is talán. Amikor beültek a kocsiba, Mumóka megjegyezte:
– Igyekeznünk kell az Aldiba, mert az nyolckor zár, és ott is kell tizenöt perc a vásárlásra.
19:26-kor álltak meg az Aldi parkolóban. Gyorsan kezdtek neki a vásárlásnak. Medvegúz csupán az 50 darabos saját márkás alkáli elemet akarta megvenni, de azért még nagyjából átnézte a legújabb nonfood felhozatalt is. Épp a pénztár melleti alsó polc ártáblája felé hajlongott, hogy tájékozódjon, mennyi az egy termékre jutó különbség a legkisebb pakk elem és az ötvenes kiszerelés közt, amikor az egyik alkalmazot majdnem felborította, olyan lendülettel súrolta a pénztár előtti rakodószalagot. Ezt ráadásul még egyszer – visszafelé is – megismételte, amitől már Medvegúz mosolya nem volt teljesen őszinte. El is kezdte Mumót keresgélni a sorok között. Mumóka viszont alaposan el tud tűnni még egy csökkentett méretű Aldiban is. Most is így történt. A férfi nyakát nyújtogatva pásztázta a sorokat, akár egy szurikáta, amikor veszélyt érez. A felborítós alkalmazott viszont Medvegúzt követte, és amikor az épp felé fordult, ráripakodott:
– El kellene hagynia az üzletet, már későre jár!
– Szóval útban vagyok hölgyem? – Éreztem már az előbb is, amikor kétszer megtaszított, és majdhogynem orra estem az elemeknél… Én is kereskedő voltam máskülönben, de nem ennyire agresszív! – Egyébként pedig mennék már kifelé szívesen, de hiába nézelődök, nem látom a feleségem (azért leselkedem a sorok közt, nem azért, hogy magát idegeljem).
Az alkalmazott visszavonult, és folytatta a takarítást. Ekkor szinte a semmiből előbukkant Mumóka.
– Gyere már a pénztárhoz Mumó! – engem már majdnem kidobtak. – Ahogy te el tudsz tűnni, át kellene nevezni Pumuklinak. 
A pénztárhoz csábították a bőszen takarító alkalmazottat és fizettek. Pakolás közben Medvegúz ránézett a pénztárgép monitorjára és megrökönyödve fedezte fel, hogy 20:15 a pontos idő. Rögtön elnézést is kért, mert érezte itt valami nagy baki történt. Ők ugyanis nem voltak benn az üzletben háromnegyed óráig, annyira nem mehetett el egyszerre az időérzékük. Ahogy becuccoltak a kocsiba és elindultak, Medvegúznál azonnal kitisztult a kép:
– Tudod, hogy volt ez az „időörvény” Mumó?
– Nem én. – Nem tudom, hogy lehetett, mivel biztos nem voltunk benn többet, mint 20 perc.
– No, ez úgy történt, hogy valójában zárás előtt egy-két perccel estünk be. – Azért hittük, hogy 19:26 van, mert az akkumulátortöltés után saccra állítottam be az autó óráját, és elfelejtettem később pontosítani. – Szóval totál megzavar már minden váratlan esemény. – Csak soha ne öregedne meg az ember!

Szómagyarázat:

*Bödőcs: Bödőcs Tibor humorista, író Slusszkulcs meg a másnap c. műsorában elhangzó kérdések.
*AGM akkumulátor: Az Absorbed Glass Mat akkutípus egy felitatott üvegszálas konstrukcióra utal, amelynél az akkulemezek között egy bór-szilikát párna helyezkedik el. Ez a párna megakadályozza a lemezek közötti vagy alatti cellazárlatot. A technológia egyik fő előnye, hogy az akkumulátorból akkor sem szivárog folyadék, ha annak háza megsérül. A gázrekombinációs képességük miatt a töltési-merítési ciklusok közötti folyadékveszteség minimalizálható, megakadályozva az akku kiszáradását. AGM akkumulátorok jóval drágábbak a savas akkuknál, azonban ahová ilyen akkumulátor ajánlott, oda célszerű ilyet tenni, mert hosszú távon megéri. Ezek az akkuk kevésbé szulfátosodnak és jobb a tárolóképességük.

Karácsony előtti napokban kiürült a kórház, minden beteget hazaküldtek. Az ápoló és szakszemélyzet begyűjtötte az ajándékokat, a borítékokat és a rengeteg csöpögős hálálkodást. Ebéd után aztán a kezeltek tempósan szétszéledek. Némelyek csapatokba verődve autóztak haza a Jászságba (a beutaltak zöme ugyanis onnan érkezett, mivel a főorvosnő évfolyamtársa reumatológusként ott tevékenykedett, így megbízható és gyümölcsöző kapcsolatot alakítottak ki), a fővárosiak pedig felültek a közeli megállóban a Combinóra, hogy a nagy üvegek mögött – a város hidegen gomolygó mérges gőzeitől védetten – mélán merengjenek.

A villamosozás nálam ritkaságszámba megy. A nagykörúti egyterűn még sosem utaztam, hiába tűnt már teljesen megszokottnak kívülről. Óvatosan ültem fel pakkommal a kerék feletti, szabaddá vált kakasülőre. 
– Mit mondhatnék róla? – Nem egy nagy truváj. Alig fér el az ember lába a szemközt feszengőétől. A csomagoknak sincs helye, csak a kirakatban, a hatalmas ablak előtt. Régen, emlékszem, az ülés alá lehetett a táskákat pakolni, most meg le van burkolva minden, és alig lehet elférni az üléssorok között. Mintha kevés is lenne az ülőhely…

Ahogy ezeken pörög az agyam és közben visszagondolok fiatalkoromra, amikor rendszeresen jártam a szigetre a négyes hatossal, már a Király utcához is érünk. Egy fiatal suhanc szalad megkésve a megállóban álló tujához*, és akkurátusan nyomkodja az ajtónyitó gombot. Az ajtó viszont már nem nyílik – gondolom a vezető szenzorai jelezték, hogy rögvest vált a lámpa és suhanhatunk tovább.
Jah, minő suhanás… Igencsak várakozáson felüli a csapágyhangja ennek a nagydarab Siemensnek. Meglepi az embert, már ha van persze némi műszaki érzéke. De nem rombolom tovább az illúziót, szóval csak surrogunk szépen… A HVCS* pedig talán azóta is bosszúsan toppantgat a megállóban, és aprócska öklét is fenyegetően rázza, úgy a szívére vette a szándékos kirekesztést. Mosolyogtam is magamban egészen a Blaháig. Annyira eredeti volt a felháborodása, hogy akármelyik színházban elővezethetné esténként – lenne rá igény. Ő lehetne az ország legfelindultabb méregzsák toppantója.

A Határ útról telefonáltam Földimnek, hogy jöhet értem. Ő persze nem lelkesedett túlzottan, mert teli volt munkával. Azt felelte: minimum húsz perc. Tulajdonképpen addig gyalog is hazaérnék, ha kellemesebb lenne az idő. Súlyos csomagjaimmal viszont jobbnak véltem behúzódni az üzletközpont lépcső alatti biztonságos zugába, és onnan figyelni a felajzott vásárlóhordák ádáz hullámokban hömpölygő áradatát.
Nem hiszem, hogy visszahozható már az egykori, nyugodt, karácsony előtti hangulat. Leginkább azt láttam a legtöbb, kapkodva sürgölődő ember arcán, hogy fogcsikorgatva próbál jutányosnak vélt áron megkaparintani még több haszontalanságot, hogy aztán odaszúrhasson szeretteinek: lejártam a lábam miattatok, de meg is van minden csilivili.

A két ünnep közti pakolászás közben benyeltem valami bacilust. Beszívtam talán a felvert port a régi anyagokról. Rögvest éreztem is, hogy masszív légúti fertőzést kaptam, mivel azonnal erősen kapart a torkom. Így aztán emberemlékezet óta az első szabad szilveszteremet, amikor végre nem szolgáltattam taximmal az éjszakában, magas lázzal köszöntöttem.
Egész nap nem ettem, egyre csak takarítottam (közben folyt rólam a víz), míg Földim a konyhában sürgölődött. Amire aztán megjöttek a vendégek, és a vacsoraasztalhoz ültünk, annyira éhes voltam, hogy két böhöm nagy tányér kocsonyát toltam le láztól csillogó szemekkel.
Az étvágyam változatlan maradt – hál istennek –, csak a közérzetem romlott le, és bizonytalanná váltak az eszközök a kezemben. Ahogy a szépen megdermedt, aranysárga levet pakoltam a számba, gyakran el-elvesztettem az ütemérzékem, és összevissza potyogtak a remegő aszpikdarabok.
Ekkor már éreztem, hogy a két nap múlva esedékes kórházi visszatérésem aligha fog valóra válni.
 
Óhh, ez a szeszmentes pezsgő, lényegében annyira töményen szénsavas, hogy egyáltalán nem érzem az ízét. Csak a nyelvem tekeredik a torkom irányába a heves ingertől. Valami olyan érzésem támad az egész éves szénsavmentes életmódom következtében, mint amikor egy absztinens* 50%-os pálinkába kortyint. Hihetetlenül arcul ütő.
– Tényleg mióta is? – Hát igen, már hat év nyolc hónapja nem cefrézgetek. – Huh, ez aztán a komoly teljesítmény. – Ezért már járhatna valamiféle plecsni. Mondjuk egy vörhenyes* ádámcsutka rend.
– Persze már, hogyisne! – mondhatják odafenn a magas stelázsi polcon. – Mi lesz az államkasszával, ha senki sem iszik, meg nem is bagózik, sőt leteszi az autóját, és csak a puccos Combinóval furikázik.
Bizony-bizony, be kell látnunk, az igazi húzóágazatok a jövedéki adóval (micsoda név) megpatkolt sikervállalkozások. Nyilvánvalóan jobb, ha a szegény embert a szenvedélye is duplán húzza: éljen bután, haljon korán, a nyugdíjjáradéka pedig rekedjen benn a feneketlen, állami bugyrokban.
Mennyit is dobtak ki táppénzre nekem legutóbb? Huszonnégy ezret (aktuális árfolyamon: 80 €), mert nem volt teljes a hónap, az előző kifizetés belenyúlt néhány nappal. No, pont ennyit kellene havonta juttatni az együttérző, üvegzsebű politikusainknak is. Biztosan elállna néhány évtizedre a vizeletük.

Másodikán kijött hozzám az orvos. Elhitte a telefonban, hogy lázas beteg vagyok (az orvosok manapság igencsak kételkedő természetűek), és felírt néhány csodakemikáliát*.
– Ismered ugye a levédett, mellékhatásdömping pirula árakat? – A generikus, hasonló mellékhatásvonzatú gyógyszereknél legalább hatszor drágábbak, ám lényegében ugyanolyan gyatrák. – No, de hát van beleszólásunk? – Dehogy van. – Ez nem autójavítás, ahol megvitatható a májsztróval a „gépékocsi” generálozása.

A háziorvosom nagyon a szívére vette, hogy az általa menedzselt gyógyító kúra nem tudott egészében kiteljesedni, így azt gyúrta-gyömöszölte belém, mihelyt jobban leszek, hívjam a főorvosnőt a reumán, és kérjek új bevonulási időpontot. Megfogadtam, bár semmi kedvem nem volt már visszamenni. Úgy éreztem, újabb hosszú áristom vár rám két szelet kenyér, néhány minivaj, csipetnyi méz és késhegynyi lekvár társaságában.

Kedden, ebéd után a fiatal, osztályos orvos vette fel telefont, aki csípősen meg is jegyezte:
– Szóval beteg lett…
Ezután viszont közölte: a betegbeosztást szigorúan markában tartó főorvosnő házon kívül van, próbáljam hívni másnap fél tízkor.
– Fura ez a hangsúly – futott át rajtam a gondolat. – Úgy beszél velem, mint egy visszaeső bűnözővel. – Talán úgy véli, nagyon durva lehetett az újévi hangulat és csak most kezdek észhez térni. – Persze nem ismer, nem tudhatja, hogy én már hat év nyolc hónapja a szagát sem bírom a tudatmódosító löttyöknek. – Azt hiszem, feleslegesen mondogatja az ember, hogy mennyire peches: tulajdonképp azóta beteg, amióta egészségesen él – nem dohányzik, nem iszik alkoholt, és nem eszik ultrafeldolgozott élelmiszereket. Senki sem veszi komolyan.

Szerdán délelőtt tényleg simán elértem a főorvos asszonyt, de ugyanolyan gyorsan rövidre is zárta a diskurzust:
– Nincsen hely, tele vagyunk, magának egyébként sem használt a kezelés. – Viszonthallásra!
Még mondani szerettem volna, ezt-azt: pl. honnan veszi, hogy nem használt a kúra? Az utolsó héten épp azt meséltem minden gyógytornásznak, hogy hirtelen változás állt be, jobban mozog a karom, a vállam, és szinte érzem, ahogyan zubog a vér a bal felemben. Vagy talán az ajándék volt kevés neki, azért gondolja, hogy nem felelt meg a kezelés? De már nem válaszolt senki. Meglepett motyogásomra csak visszhangzó balansz volt a telefon vonalzúgása.

Teljes felsülésemet közöltem háziorvosommal, aki viszont nem engedte el egykönnyen a gyeplőt. Addig rángatta a zablát, amíg a főorvosnő be nem adta a derekát, és vissza nem vett újra – egy tétlen hónap után – a patinás gyógyító intézménybe. Magamban azonban igen rosszat sejtettem:
– Meglesz ennek a böjtje kispofa, majd lealáznak rendesen odabenn, mintha mindenről te tehetnél. – Erőszakos, tolakodó vagy, lesz is kemény retorzió!

Újra elkezdődött a havazás, amikor a nyálkás, csúszós februári pirkadatkor beértünk a kórházba. Párom igyekezett haza, hogy a reggeli csúcsot valamiképp még elkerülje. A már jól ismert nővérek adtak egy kulcsot, közölték a szobaszámot, illetve azt is, újra kell csináltatnom az EKG-t, mintha sosem találkoztunk volna. Decemberben voltam pedig egy alaposabb szívvizsgálaton is, amikor a gyógytornász megijedt, hogy erősen kapkodom a levegőt, és nem tudom fenntartani a karom. Hát igaz, ami igaz, torna közben gyorsabban elfáradtam, mint a hetvenöt éves nyanyák, és úgy fújtattam, akár egy kikopott IFA kompresszor.
Mindenesetre a kardiológus semmi kórosat nem fedezett fel. Már-már kezdtem büszkélkedni a diagnózisára, amikor szobatársam hümmögve annyit kérdezett:
– Terheléses volt?
–  Micsoda? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
– Hát az EKG*…
– Nem, dehogy, csak úgy lazán, alapjáraton.
– Azt cseszheted, hogy ne mondjak rondábbat – felelte a kamionos. – Neked mondjam? A gánya autó is elpötyög kis fordulaton, de amikor keményen odalépsz neki, mindjárt megtorpan. Kedves barátom, alapjáraton nálad sem látszik, mennyire hordod fel az olajat.

A régi kórteremtől balra három szobával kaptam elhelyezést. Itt hárman szorongtunk uszkve tíz négyzetméteren. Nagy nehezen arrébb toltam az egyik ágyat és bepakoltam a cuccaim a hombárszerű beépített szekrénybe, ami inkább valami ócska irattárolónak tűnt. Később derült ki, hogy eltaláltam, mivel itt bizony egykor adminisztrációs helyiség volt.
Meglepetésként fedeztem fel, hogy működik a hűtő. Nem láttam viszont ülőgarnitúra szettet. Máris nosztalgiával gondoltam az előző kórterem korhadt lábú dohányzóasztalkájára és klubfoteljére, amiben az élet nagy dolgairól hosszan el lehetett merengeni a kétperces vacsorák után.
A hűtő elég magasnak tűnt, ahogy méregettem, ennek ellenére úgy sejtettem, állva ezen is tudok majd enni. Annyiba is hagytam a nézelődést, hanyatt dőltem az ágyamon és lehunytam a szemem.

Kicsit elszunyókálhattam, mert egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a köpcös szomszédomat két ápoló fekteti fel az ágyára. Tolókocsin hozták vissza a kezelésről. A vaskos végtagú, durva, elnagyolt vonású, Shrek* kinézetű ember ájultnak tűnt. Megkértek, hogy figyeljek rá, és ha rendelleneset észlelek, szóljak le a nővéreknek. Nekem viszont az volt a megérzésem, semmi baja ennek a keménykötésű fickónak, csupán nincsen ínyére a kezelés. Nem akar ő itt bohóckodni. Kizárólag azért jött, hogy cseréljék ki a térdében a gömbcsuklót. Ezt pedig hajlandó anyagilag is megtámogatni, csak már haladjon a dolog, ne tökölődjenek vele sokat.
Mit ad isten, richtig úgy is lett. A mini Shrek, ahogy becsukódott az ajtó felült, és kihalászott az ágya alatti táskából egy dobozos sört. Rutinosan felpattintotta és egy szuszra lehúzta. Böfögött egy embereset, aztán már durmolt is. Azt sem mondta: jóccakát.

Úgy döntöttem, megpróbálok kezelőkartont szerezni a nővérektől, és felvetetem a gyógykezeléseimet. Az első emeleten viszont nem volt teljesen őszinte a mosolya a főnővérnek, amikor előadtam az elképzelésem.
– Tudja kedves úgy, mint december elején, amikor először bevonultam…
Adott végül egy kartont, de nem jegyzett fel benne semmilyen kezelést, csupán annyival biztatott:
– Üljön oda, ahová szeretne bejutni, és ha lesz egy lyuk, akkor majd behívják. – Miután sikerrel járt, kérjen újabb és újabb időpontokat!
Szóval amolyan fakultatív rendszerűvé vált a programom. Oda jelentkeztem, ahol jobban megfelelt a hangnem. A csoportos gimnasztika és a masszírozás volt tulajdonképpen, ami leginkább használt. A víz alatti torna is segített valamelyest annak ellenére, hogy a gyakorlatok nem az áhított Lukács fürdőben folytak, hanem klóros, langyos csapvizes medencében, az új épületben. Rövidesen rájöttem azonban, hogy az osztályunkon lévő zuhanyokból a szomszédos Lukács fürdő gyógyvize folyik, így amikor csak lehetett, fájós ízületeim és befagyott vállam hosszasan paskoltattam a jótékony, gőzölgő vízsugárral.

Tíz órakor volt villanyoltás, de a törpe Shrek már délután négykor aludt, így nem volt meglepő, hogy éjfélkor erővel beszélgetést kezdeményezett a harmadik beteggel, aki ötvennyolc éves korára Domi bácsinak neveztette magát. Tulajdonképp, alighogy elaludtam, a Shrek már hangosan próbálkozott, hogy Domit beszélgetésre bírja. Finoman rászóltam, sőt idéztem neki a házirendből, de a bumfordi* kőműves nagy ívben lesajnálta az írásos okosságokat. Így reagált:
 – Azt a zagyvaságot asszonyoknak meg tápos, pesti taxisoknak találták ki ecsém.  
Nem igazán tetszett a hangnem és az sem, ahogy leecsémezett az 54 éves, nálam valamivel fiatalabb, modortalan törpeogre*.
Nem akartam túlságosan felhúzni magam, így inkább én mentem ki a folyosóra. Gondoltam legalább nyugodtan leülök a WC-re, nem rángatja senki a drótot, amivel be kellett az ajtókat kötözni. De épp, hogy elindult a fantáziám egy szerencsésebb dimenzióba és az elvetemedett, sehol sem záródó, dupla WC ajtóról megfeledkeztem, máris rángatta valaki a szigetelt rézkábelt.
Mondanom sem kell, hogy a magából kikelt Shrek szentségelt az ajtó előtt.
 – Mi a lófax van már, éjfélkor is foglalt a retyó? – Kapkodd magad, mert rögvest az ajtó elé potyogtatok!
Dolgom végezetlenül kászálódtam ki a mellékhelyiségből, ami nem ment egykönnyen, mert a törpeogre a szűk előtérben annyira ráállt az ajtóra, hogy a dupla tölgyfa nyílászárót nem lehetett tőle normálisan kinyitni. A nyakas kőműves sértődötten morgolódott, mert két arasznyit tolatnia kellett.
Kihoztam a szobából a törölközőmet, a köntösöm és bevonultam a fürdőbe. Úgy gondoltam, zuhanyzom egy jót a kellemes gyógyvízben, annak ellenére, hogy a fürdő állapota a legócskább munkásszállói vagy öltözői szintet is alulmúlta. A csapokat csak nagy figyelemmel lehetett olyan keresztmetszetre állítani, hogy tűrhető legyen a hőfok. Volt már persze gyakorlatom, így hamarosan ellazulva élvezhettem a Lukács fürdő pompás gyógyvizét. A téli hidegben a fürdőhelyiség egy pillanat alatt megtelt gőzzel, szinte alig lehetett látni. Így aztán inkább csak hallottam, amikor benyitott valaki.
Nem volt kétségem felőle, hogy a jövevény a mucsai* kőműves lehet. Hangosan szitkozódva vonult be a szomszéd kabinba, és mérgesen mondta a magáét, amiért nem talált odaát WC papírt. Igencsak csúnyán összekenhette magát, ha képes volt átjönni lecsutakolni a hátsóját, mert hát ismerve a hazai higiéniás szokásokat, nagydolog után nálunk az esetek 95%-ban bizony elmarad a popómosás. Sokan vélik úgy, a betyárkörte* kifejezetten jól áll nekik. A bidét pedig néha tehetős helyeken is letakarják valami jópofa horgolt terítővel.
 – Mert hát flancból megvan a fajansz, de nem pocsékoljuk abba a meleg vizet. – ahogy megjegyezte a szomszéd kórteremből átjáró kőgazdag, tüzépes Józsi.
Ő egy hibátlan fillérb@szó*, aki a takarékos kondenzációs gázkazánját sem használja, inkább fával tüzel, mert ahhoz áfa nélkül, nagyker áron jut hozzá.

A néhány másodperces gondolat-mellékutcából hevesen égető érzés térített vissza. A mucsai ogre izomból elkezdte tekergetni a csapokat, aminek hatására hirtelen 60°C-os forró víz zuhogott a hátamra.
– Ez már nemcsak bosszantó, hanem fáj is – sziszegtem, miközben a sarokban lévő hideg vizes szelepet egy taposással elfordítottam. – Na, akkor majd ezt fogd ki törpeogre!
A nyakas kőműves megkapta a tömény gyógyvizet, ami 80°C os hőmérsékleten keringett, akár a fűtésrendszerben. Decemberben, az első kórteremben jó néhányszor érezhettem a hatását, hiszen az ágy vonalában vezetett cső durván égetett pizsamán keresztül is.
Az ogre megveszekedett ordítása már a szárító helyiségben ért utol, mivel a csap elfordítását követően dinamikusan távoztam a fürdőből.

Reggel a mucsai nem tudott felkelni, a nagyvizit is az ágyban érte. Szerencsétlennek a feje búbja is felhólyagzott.  
A főorvosnő és a főnővér szinte körülzsongták, mindenféle kencékkel kényeztették és kimondták a varázsszót: ki lesz cserélve a gömbcsukló a térdében, legyen csak nyugodt. Na, ettől az ogre úgy felélénkült, hogy majdnem kiugrott a kipirosodott bőréből.
Engem viszont szigorú megrovásban részesítettek, mert rá mertem szólni a kőművesre, hogy éjjel aludni kell, nem pedig trécselést provokálni.
– Ön nem tehet ilyet! – ezt ismételgette felváltva a két főinspektor. – Magának el kell tűrni a betegünk viselkedésformáját!
– Értem… főleg a formáját. – Mindezt persze azért, mert a kőműves úr jól fizető, hálás beteg, tőlem viszont csupán egy-egy antológiát kaptak ajándékba? – Végeredményben én már nem is számítok betegnek, csak egy degenerált púp vagyok a hátukon, akit sosem akarnak viszontlátni?

A mucsai ogrét másnap mentővel vitték haza, így a helyzet normalizálódott. Domi „bácsi” viszont annyira berezelt a pénzes ogre komoly befolyásától, hogy még két hét múlva sem merte kijelenteni: neki sem tetszettek a kőműves éjszakai stand-upjai. Attól kezdve viszont minden éjjel jóízűen húzta lóbőrt. Eszébe sem jutott éjfél után tapló vicceken bazsalyogni.

Hazatérésemet követően néhány hónapig még álmodtam a lepukkant kórházépületről. A jellegzetes, múlt századi retró hangulat jó ideig még kísértett. Éjjel a foltozott linóleumos folyosón lépdelve hallottam, ahogy közelemben a falakról finom pelyhekben hullik a vakolat és a mész. Néha még a nevetségesen kiejtett alapszavak is a fülembe csengettek, ahogy oktatták a külföldi diákokat az angolul alig karattyoló ápolók. És persze a főorvosnő cinikus, harsány hangja is sokáig visszhangzott az emlékezetemben: „Magának nem használ a terápia, többé nem fogadjuk a gyógyintézetünkben. További kezelése semmiképp sem szükséges.”


2013-03-02


Epilógus:
Azokat a „kezelteket” viszont, akik a pesti éjszakába jártak mulatozni a kórházból, ugyanúgy tárt karokkal várta tucatnyi éven át a pénzéhes szakszemélyzet. Mára persze a korosodó főkolomposok felhagytak szégyenletes bűneikkel, elégedetten hátradőltek. Nincs szükségük már a veszélyessé vált kenőpénz vadászatára. Magas nyugdíjjal és makulátlan renoméval kitüntetve élvezik köztehermentesen összehappolt, tekintélyes vagyonukat.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült. )

Szómagyarázat:

Tujához*: → Tuja. A hátulja szóból képződött főnév. Jellemzően a múlt század derekáig kapaszkodtak a bliccelők a villamos hátulján. A következőképpen alakult ki: hátul → hátulja → hátuljázik → tujázik → tuja. 
HVCS*: Betűszó, jelentése → helyi vagány csávó.
Absztinens*: Önmegtartóztató, káros élvezeteket kerülő.
Vörhenyes*: Pirosas, vöröses árnyalatú, de nem teljesen vörös vagy élénkpiros. A vörheny fertőzés tüneteit mutató, vörös foltos.
Csodakemikáliát*: → Kemikália. Vegyipari (gyógyszeripari) úton előállított termék, készítmény. Kémiai anyag.
EKG*: Betűszó, jelentése → elektrokardiográfia, ami egy diagnosztikai eljárás és a szív működéséről ad hasznos információt.
Shrek*: 2001-ben bemutatott amerikai számítógépes animációs film főhőse, egy mogorva ogre, aki egymagában él a mocsarában.
Ogre*: Emberevő félóriást jelent az észak-európai mitológiában. A szó francia eredetű, feltehetően Orcusnak, az alvilág római istenének nevéből származik. Egy másik magyarázat szerint a Hongrois szóból ered. Körülbelül a magyar népmesék óriásának felel meg, csak butább és csúfabb.
Bumfordi*: Sokat hibázó személy, aki általában esetlen mozgású és ügyetlen.
Mucsai*: Faragatlan, parlagi, elmaradott, kisszerű, provinciális. A „Borsszem Jankó” című élclap Mucsa c. rovatából terjedt el. A helynévként szereplő Mucsa mint község nem létezik, a nevet valószínűleg Mocsa és Mucsi községek nevéből keverte ki a szerző.
Betyárkörte*: a fenékszőrön megtapadó székletcsimbók.
Fillérb@szó*: Túlzottan anyagias ember.

Mindennek van konkrét kezdete és vége, ahogy azt mi – átlagemberek – a mindennapjainkban megszoktuk. Az idő pontos mérését egzaktnak tartjuk, ugyanis nagyon jól megtanultuk, mi történik akkor, ha késünk az iskolából, egy találkáról vagy neadjisten a munkából. Nem puffogtathatunk hasonló frázisokat, mint Hawking: „Az ősrobbanás bekövetkezése előtt meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez, ámde mégsem válik soha semmivé” Mondhatta volna persze egyszerűbben is: a nagy bumm előtt tanulta az ősrobbanást az a végtelen sűrűségű, vacak kis pont.

Már gyerekkorában megérzi a konkrétumok szükségességét az emberfia, de néha mégis keveri a valóságot a képzelettel. „Már majdnem tudok úszni” jelenti ki, pedig csak a víz alatt evickél a melegvizes medence fenekén, akár egy kapálódzó csibor. A koszmós gyógyvízben folytatott búvárkodása alatt elért másfél perces levegővisszatartásból pedig már-már arra következtet, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva a vízalatti életmódhoz.

Sokadik termálmedencés gyakorlatunk után egy forró júliusi délután negyedmagammal mustráltam a betonlapokkal kirakott széles öntözőcsatorna sebesen áramló vizét az örvényi határban. Gondolatban elhamarkodottnak és veszélyesnek véltem a felnőttek távollétében végzendő bátorságpróbát, de ezt nyilvánosan nem fejthettem ki, mert még kis pisisnek tarthattak volna a többiek. Így aztán a hőség és a barátok unszolása végül csak belevitt a felelőtlen bajkeresésbe.
Vízbelógó lábakkal a meredek töltésen futó kanális szélén ültünk sorban, mint négy kis fecske és próbálgattuk az erős sodrást. Ágdarabokat dobáltunk a hűsítő tiszta vízbe és tekintetünkkel követtük sebes távolodásukat. Mondhatom, ez a modlázás egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt egyre hevesebben vert a szívem, mivel a szivattyútelephez közeli, nagy lejtésű kanálisban a faágak nyílvesszőként tűntek tova.
A legbátrabb barátom kezdte az átúszást. Erősen elrugaszkodott, így az áramlás csak néhány méterrel vitte arrébb. Betont érve azonnal átfordult, és béka módra rúgott egy nagyot a csatornafalba. Néhány méterrel lejjebb sikeresen visszatért, alig kellett néhányat csapnia a karjával.  Mi, az izguló partifecskék pedig szorgosan elkaptuk a kezét és kirángattuk a szárazra. Megvolt a követendő minta, így jócskán megnyugodva én is sikeresen teljesítettem a bátorságpróbát. Az utolsó induló a kis Imike volt, aki nem rugaszkodott el kellőképp és középen messzire elvitte a sodrás. Kiabáltunk neki:
– Gyere vissza, ússz a part felé! Megyünk és segítünk!
Imikét viszont csak vitte a víz, sehogy sem tudott a főáramból kikerülni. Ekkor én futás közben, lendületből leszakítottam egy száraz ágat egy közeli nyírfáról. Betoltam a vízbe és a sikeresen belecsimpaszkodó kis barátomat kihúztam vele a partra. Imike elkapott egy partoldalról belógó hosszú fűcsomót, és mire a többiek odaértek, már csak ki kellett rántanunk az agyagos betonfalra tapadt, remegő társunkat.
Tíz éves voltam ekkor, ez volt az első életmentésem.

Nagyjából ugyanennyi év után ismét elérkezett az életmentés ideje. Egy istállómelletti irodában nyálaztam a nyilvántartást, amikor rádöbbentem, hogy az egyik gépkocsinak másnap szemlére kellene menni. Felhívtam a műhelyt és megbeszélten Király szakival, hogy fogadják reggel a kisteherautót, mivel délután szükség van rá.
– Rendben, minden OK – bólintott rá a műhelyfők. Üdvözlöm az autószerelők legnagyobbikát!
Ezt rám értette, mivel nála dolgoztam néhány hónapot, mielőtt előnyösebbnek nem éreztem átnyergelni szakközépiskolai végzettségemnek jobban megfelelő irodai munkára. Az átnyergelést akár szó szerint is lehetett volna venni, mivel az istállótól néhány centi választott el (lényegében az irodát a régi istállóból falazták le). Így aztán a főnökömmel együtt gyakran pattantunk lóra, vagy lövöldöztünk célba légpuskával az istállóban, amikor a lovakat kivitték rönkfa vonszolásra.
No, de haladjunk csak szépen sorjában…
Alighogy Király szaki letette a telefont, elgondolkoztam: hol lehet a két dörzsölt csibész sofőr, akik a kisteher UAZ gépkocsikat hajtják. Mintha egy fél órája mindkettőt láttam volna befordulni a kapun és beállni a telephelyre. 
– Megnézem a mosón őket. – határoztam el azonnal.
A mosónál két U-650-es traktoron kívül más nem tartózkodott. A teherkocsik szokásos parkolóhelye viszont üres volt.
– Hol lehet ez a két jómadár? – morfondíroztam magamban. Talán Jenő bácsi garázsába álltak be?
Az öreg Jenő a cég parádéskocsisa volt akkoriban. A ponyvás UAZ 468-B személygépkocsi tapasztalt, nyugodt sofőrje viszont a cégvezetővel épp Szolnokon járt a központban.
A garázs az irodától nem volt messze, a nagy raktárépületben kapott helyet. Amikor benyitottam a vasajtón, mintha ködbe süppedtem volna, szinte semmit sem tudtam kontrasztosan kivenni. Kellett néhány másodperc, mire kirajzolódtak a garázs túlsó végében járó motorú, UAZ 452 kisteherautó körvonalai. Befogott orral odasiettem a pöfögő kocsihoz (amit az oroszok kedvesen „cipónak” neveztek el), és az ablakon benyúlva leállítottam a motort. Visszarohantam a bejárathoz és sarkig kitártam a kétszárnyú vasajtót. A felgyülemlett füst úgy tódult ki a szabadba, mint egy gyárkéményen.
Kinyitottam a „cipó” ajtajait. A vezetőülésen és az első utasülésen a motorháztető felett összeborulva feküdt a két ájult sofőr. Még volt pulzusuk, és a betóduló friss levegő hatására kezdett élénkülni a lélegzésük üteme. Elkezdtem pofozni az idősebb Imrét, aki néhány pillanaton belül magához is tért. Kisegítettem a kocsiból és leültettem a fal tövében a bejáraton kívül. A fiatalabb pilóta nehezen tért magához, pedig paskolgattam rendesen minden tagját. Már épp el akartam indulni segítségért, amikor nagyot krákogva felnyitotta a szemét. Olyan tekintete volt, mint aki lidércet lát. Ő ijedt meg tőlem. Vállamra tettem a kezét, hogy kapaszkodjon, én pedig a derekát átfogva húztam-vontam kifelé. Mint egy sós zsákot, összerogyva engedtem le a cimborája mellé a raktárfal tövébe.  
Hangoskodásomra kinézett az egyik raktáros, aki értesítette a mentőket. A mentősök kiérkezéséig vigyáztam a két pórul járt sofőrre és próbáltam őket mély lélegzésre ösztönözni.

Szerencsére mindketten felgyógyultak. Néhány hónap múlva el is felejtették a majdhogynem tragédiával végződő sorscsapást. Nekem azonban sosem mondtak köszönetet. Persze én sem említettem meg nekik, hogy messzire eldobtam a kis villanymotort, amivel az UAZ kilométeróráját tekertették.   

Eltelt jónéhány év szerencsésen, életmentés vonatkozásban teljesen eseménytelenül.
Egy hajnalban viszont a szokásosnál később tértem haza a munkából (akkoriban éjszaka taxiztam), és a csodálatos napsütéstől elvarázsolva elhatároztam, hogy nem fekszem le aludni, hanem kihasználom az alkalmat és elindulok horgászni. Gondoltam: aludni tudok majd eleget, ha nyugdíjas leszek.
Felkeltettem idős apámat – aki nagyon szeretett utasként autózni – és elindultunk egy 50 km-re lévő horgásztóra.
Az út elején semmi sem utalt arra, hogy álmos lennék. Taxis módra, simán és rutinosan vezettem. Aztán az 51-es út első sivár és egyenes szakaszán minden előjel nélkül elaludtam a volánnál.  Nem tudom, hány másodpercig tarthatott a vakon vezetés, de egy idő után szép lassan kezdett a taxim balra letérni az útról. Ezt csak abból a helyzetből gondolom, hogy amikor a hangos kamionlégkürtre felriadtam, szép egyenletesen sodródtunk balra már az úttest szemközti sávjában. A kamionos mögöttünk jött és hatalmas hajókürtjével megelőzte útelhagyásos balesetünket, és talán az életünket is megmentette. Tiszteletteljes köszönet a soha nem látott, lelkiismeretes kamionsofőr kollégának utólag is!
Újjászületésünk után a következő lehetőségnél félreálltam egy horgászbolt parkolójába és aludtam egyet. Apám nem szólt semmit, csak bólogatott minden szavamra, mint később Bonnie kutyám tette. Az öreg persze akkor sem hangoskodott, amikor már majdnem lehajtottunk az útról. Neki mindegy volt, csak guruljon alatta az az autó. Halálát követően nem véletlen éreztem úgy, mintha Bonnie-ba költözött volna szellemének egy jelentős darabja.

2012. táján rádöbbentem: gyáván megfutamodtak fiatal éveim. Úgy véltem, ezután már a nyugodt, eseménymentes időszak következik. De egyáltalán nem így történt…
A 100-as úton haladtunk kedves Földimmel Bicske magasságában – irányban a Vértes hegység déli végében lévő Csókakő felé –, amikor a szembejövő forgalom monoton sűrűjéből kivágódott egy sötétkék gépkocsi, ami néhány pillanaton belül ismét visszaszédült, és majdnem felöklelte az előtte haladót. Mindezt persze 150 méterről látni nem olyan egyszerű, mint ahogyan leírom. Ezt az egész, hihetetlen szlalomozást Földim észre sem vette, csak az én sokat látott ex taxis figyelmem memorizálta.
Tizedmásodpercek alatt automata üzemre kapcsolt az agyam, és beszkennelte a kár- és életmentő megoldásokat. Azonnal felfedeztem, hogy a főút mellett húzódik egy szervizútszerű párhuzamos úttest, amit csupán egy lankás árok választ el a főúttól. A haladási sebességet erőteljesen csökkentve tisztán látszott, hogy az úttesteket elválasztó szelíd árok 80 méteren belül facsoporttal lesz benőve, tehát a frontális ütközés elhárítására nagyjából még 60-70 méteres „szabaduló” sáv állt rendelkezésünkre.
Az újabb vizuális mozaikdózis azt erősítette meg, hogy a sötétkék személygépkocsi ismét kitört, és a mi sávunkban közeledik érzékelhetően nagy tempóban. Ekkor döntött a harminc év taxis háttértárral támogatott személyi számítógép úgy, hogy ugratni kell az Opel Astra kombit.
Ahogy ugrottunk egyet (az időben is), pár másodpercig csak ültünk az autóban a szomszédos útfelületen és néztük egymást. Földim megkérdezte:
– Ez mi volt?
– Szembe jött velünk egy autó nem láttad? – kérdeztem vissza.
– Nézzük meg, mennyivel úsztuk meg! – válaszolta Földim, és még mindig hitetlenkedő arccal kezdett kikászálódni az autóból.
– Az első lökhárítót felütötte az árokpart és a kipufogó pótborítása vált le. – közöltem körbejárva az Astrát.
– Egy másik összetört kocsi meg ott van szemben a parkoló felőli árokban. – mutatott az út túlsó felére Földim.
– Az jött velünk szemben. – ismertem fel a sötétkék Fordot.
A parkoló ekkor már teli volt a félreállt autókkal, és jónéhányan hevesen „okították” a három fiatal, fekete férfit, akik éppen kibújtak az oldalra dűlt Fordból.
Átballagtunk az úton, vigyázva, nehogy újabb balesetet szenvedjünk. A láthatóan zavart, droggyanús sofőr nem kért tőlünk elnézést, csupán azt halandzsálta tört magyarsággal, hogy elvesztette az uralmát az autó felett és össze-vissza csapódott, mígnem besodródott az útszéli parkolóba és beleborult az árokba.
Kijött a bicskei rendőr, felvett minden adatot és tanúvallomást. Alkoholszondát fújatott, a drogteszt viszont elmaradt. A biztosító a rendőri intézkedés és a számos szemtanú nyilatkozata ellenére (szokás szerint) igyekezett kibújni a szerződésben vállalt felelőségbiztosítási kötelezettsége alól. Közel fél évig tartott a hercehurca, mire kifizették az Astra javíttatását.
A történetnek viszont nem is ez a legszomorúbb eleme, hanem az, amikor elmeséltem a lányomnak az esetet, benne egyedül az ragadt meg, hogy a baleset okozóit – még mindig felfokozott idegállapotomban – drogos négereknek neveztem. Olyat meg sem említett az akkoriban színésznek készülő, toleráns nagylányom:
– Ó milyen jó apa, hogy életben maradtatok! Nagy szerencse, hogy volt taxisként rengeteg tapasztalatod van, és nem haltatok meg frontális ütközésben butára tört autóban.
Csakis annyit szűrt le az egészből, amennyit a píszí érzékenyítés diktált. A többi részlet nem igazán érdekelte, mehetett mind a levesbe.
A balesetet követően Földim elnevezte a masszív Opel Astrát „bokorugrónak” és időnként elrévedve gondolt vissza határozott, tűpontos akciómra, amelynek akár a felelőtlen fiatalok is az életüket köszönhetik. Talán ekkor tudatosult benne, hogy nem adom egykönnyen a bőrömet, és őrá is felettébb vigyázok.

2023-ban sikerült visszavonulnunk (Földim már 6. éve nyugdíjas volt), megszabadultunk a cégműködés mindennapi terhétől és áldásától. Azt reméltük, hogy ezután kis kockázatot vállalva, szép lassan, nyugodtam, csak időnként közlekedünk. Városba való költözésünk alatt viszont még gyakran kellett ingáznunk a régi és új lakóhelyünk között. Egyik ilyen alkalommal egy fehér autó váratlanul kezdett átsodródni a szembejövő sávba az országúton. Mintha valamit keresett volna a kesztyűtartóban, vagy a kormány alatt. Megfelelően lehúzódtam, ahogy csak lehetett, de a fickó az utolsó pillanatban, mielőtt elhaladt volna mellettünk, valószínűleg feleszmélt, mire ijedtében felénk rántotta a kormányt. Néhány tized másodpercem volt a reagálásra. Legalább akkorát fordítottam az autó kormányán, mint ahogy azt veszélyezetben megengedhettem volna korábbi, alacsony súlypontú autóimnál. Az Opel Mokka X városi terepjáró viszont egész másként viselkedik 90-es tempóval egy ilyen manővernél. Tulajdonképp nem is a „terepjárósága” miatt cseréltük le a régi Astrát, hanem ahogy Földim öccse is ráérzett:
– Nektek már egy kis crossover lenne jó, abba legalább kényelmesen be tudtok szállni.
Úgy is lett. Beszámították a bennünket jól kiszolgált öreg Astrát, és megvettük a Mókit, ahogy azonnal elneveztük.
Céges tevékenységünk idején viszont nem igen használtuk a Mókit, mivel a kisteherautóval elintéztük még a vásárlást is. Így aztán nem volt kellő tapasztalatom a magas fekvésű modell jávorszarvas tesztjét* illetően.
*Azt utánozza le a teszt, hogy az országúti sebességgel haladó autó elé kilép egy jávorszarvas, amire a vezető először fékez, majd az összes pedált elengedi, és csak a kormány forgatásával kikerüli a jávorszarvast, majd az esetleg szembejövő autó elől kitérve visszatér a saját sávjába. Az egész manőverre összesen ötven méteres úthosszt határoztak meg, ami lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de országúti tempónál nagyon nem az.

Tulajdonképpen érdemes lenne minden sofőrnek kipróbálnia, de ennek híján csak képzeljük el: a kormány hirtelen jobbra rántásától először balra lendül az autó tömege, majd egy hirtelen balra rántás következik, jobbra átcsapó tömeggel, majd kisvártatva ismét jobbra rántás balra lendülés, és utána még egyszer az ellenkező irányba. Igazából az eddigi, közel öt évtizedes tesztelés alatt egyetlen autó volt, amelyik mindezt 85 km/órával képes volt bójadöntés nélkül végrehajtani. Valójában már az is jónak számít, ha valaki 70 km/órával hibamentesen végig flikk-flakkozik a bójafolyosón - rájuk mondják, hogy teljesítették a próbát.

Gyakorlati szakoktatóként mit is mondjak? Nos, már az első vonaglás is határozottan meglepett (kis híján berezeltem). Aki emlékszik még a Wartburg limuzin stabilitására, annak nem kell bemutatnom a „hajóhinta” érzést. A balra csapódásnál viszont már úgy véltem, hogy teljesen körbe csavarodunk, vagy keresztben átcsúszunk a bal oldalra, esetleg még fel is dőlhetünk. Úgy járt a kezem (szerencsére reggel bekentem a nyakam, vállam és a karom a kedvenc Luna gélemmel), mint egy cséphadaró. A legnagyobb veszély mégis az volt, hogy sebesen érkezett szemből egy személyautó, és pilanatokig úgy tűnt, épp elé fogunk pördülni. Egyszerre aztán, mintha valami csodatündér ránk irányította volna a varázspálcáját, működésbe lépett az ESP, vagy beavatkozott a sors, de a lényeg az, hogy mielőtt odaérkezett volna a szembejövő, mi már újra a saját sávunkban haladtunk, és még néhány apróbb imbolygást leszámítva meglepetésszerűen stabilizálódtunk.
Szóba sem jöhetett, hogy nyugodt voltam. Ez a komplikált flikk-flakk veszélyesebb volt, mint a 100-as úton történt eset, pedig itt senki sem törte össze magát. De… de olyan vörös lett a fejem, hogy már az maga is megért volna egy jogosítvány bevonást közúti veszélyeztetésért. A tornamutatványról, a kiszolgáltatottság érzésről és a halálfélelemről nem is beszélve.

Földim nem emlékszik szinte semmire, nem látta a ránk húzó autós ábrázatát (én természetesen egész mással voltam elfoglalva), és máig azt állítja, hogy nem is igen félt.
– Gondoltam, hogy megoldod a helyzetet.
– Mert…?
– Mert máskor is hibátlanul megoldottad.

Hát igen, de milyen áron? Legalább két hónapig zabos voltam, ha eszembe jutott a legutóbbi, mondhatni cserbenhagyásos dolog. Úgy tartottam kordában magam, hogy azt ismételgettem: „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól csúf, hogy meg is történik.”
Nem sokat használ tudom, de minden eshetőségre felkészülve beszereltem a Mókiba egy menetkamerát, legalább tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok sügér, és amit átélek, az valóban meg is történik, nem pedig „meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez”.

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

kértem dolgozzon nekem
ne legyen reménytelen
végső rostán kibukó
csepűrágást tanuló

sajnos hajthatatlan lett
folyton ellenemre tett
anyja álmát élte csak
bigott céllal nap mint nap

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

átvéve a csúf szokást
egyre-másra kunyerált
patronálást követelt
csak a pénzről csivitelt

végül ő sértődött meg
ki segítséget sose tett
vádlón bírálta apját
lesajnálva munkáját

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

dolgoztam míg utazott
tengerparton mulatott
bejárta Európát
elégetett pár millát

megértem a nyugger kort
ennyi jót dobott a sors
nincs már nékem gyermekem
nem vág léket lelkemen

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

Pitymallik immáron, fel-felvonyít egy kutya,
megkontrázza rögvest pár kakastorkú duda.
Másnapos a futár, a lyukon azért kilát,
meg sem áll kocsija, már nyomkodja a dudát.

Kertbenéző Kámea tekintete laza,
ahányszor felnit padkáz, felvisít a duda.
Suzukis Szilvió az ételhordó király,
pöpec a verdája, a dallamkürtje sirály.

Zetoros Zílió ma korán rakna trágyát,
négy strófában cifrázza a dudatirádát.
Nyílik a kertkapu, kereket old egy disznó,
az utcai elfogás látványos fiaskó.

A postás kétszer dudál, hiába van csengő,
néhol persze nincs rá két-háromezer pengő.
A színesfém átvevő hangszórója régi,
beszéde nyekereg, a duda viszont spéci.

E percben csavart haza Mahorka Márió,
a szülői ház előtt harsan a dudaszó.
Matat a dzsipjében, agyáig ér az ujja,
a rendszáma kongói, adózása nulla.

Dudál egy motoros: szia uram, a pizza!
Mi biztos nem rendeltünk, milyen címre hozta?
Egyezik a házszám... az utca szintén Hátsó,
csak épp nem ez a falu, hanem Rácszentlászló.

Asszonyokra utazik Tollas Ticiána,
a dudája búgó és teli a bukszája.
Átvesz hagyatékot, kacsatollat és libát -
intéssel jelezhetsz, vagy lóbáljad a cihát!

Váltogatják egymást a mérőleolvasók,
nyers dudaszót követve kattintgatnak fotót.
Szinte céltalan kolbászol Family Frost Frodó,
ám dudája dallama dobhártyákat szabó.

Satut nyom egy mazsola, dudál mint a kretén,
a Takarító Tirát keresgéli szegény.
Nem tudom, hol lakik, én jött-ment migráns vagyok,
szálljon ki, ha kérdez és nyögjön egy jó napot!

Dudál a rendőr is, ha véletlenül látni,
sokat portyázik máshol, jól fizet a hákni.
Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne Buda,
ha folyton-folyvást szólna egész nap a duda?

Nálunk viszont tutkeráj, nincsen dudatabu,
így dudaszóra mulat egész nap a falu.

Félálmomban egész voltam –
embermagas tükröt hordtam,
benne láttam másik felem –
köztünk feszült a félelem.

Míg sötétbe fúltan figyelt
szemem – lassan képedre lelt.
Elmosódó, pasztell fotó
vágyképzete – megnyugtató.

Veled talán eggyé válnék,
igaz lehetne a szándék,
valósággá érne vágyam,
teljes lennék e világban.


2007-12-12

kerülget egy érzés
torz árnyékként követ
zavarnám világgá
úgy dobnék rá követ

mikor visszanézek
kushad mint a kutya
lábnyomom nyaldossa
pillantása gyufa

félek hogy tévedek
ám érzem a lényét
forgatja szemeit
szikráztatja mérgét

kabátom zsebében
pár fémpénzt találok
izzadó marékkal
szeme közé vágok

mindenütt a sötét
csak két izzó parázs
rohan a távolba
halkul a csaholás

2006-10-11

Medvegúzék nyugdíjba vonulásuk óta folyamatosan dolgoztak a földszintes házba költözésen. Mumóka ugyanis már nehezen mászta meg a garázsszintről induló harmincegy lépcsőfokot a tetőtérbe. Medvegúz ugyan legtöbbször még ruganyosan császkált a lakkozott grádicsokon, ám elég volt egy reggeli, köszvényes talpgyulladás vagy térdduzzanat, és szertefoszlott minden fiatalos ambíciója. Ilyenkor ugyanúgy csak óvatosan topogva közlekedett, akár a felesége.
A költözés előkészítését nagymértékben hátráltatta azonban, hogy a megvásárolt, városi ingatlan nem rendelkezett melléképülettel, sem pincével, így a nagy házból – ahol korábban a vállalkozásukat üzemeltették – nem tudták áthordani az évek alatt felhalmozott több autónyi hasznos felszerelést és haszontalan, de igazán ragaszkodó csetreszt.
Mivel a fűtött garázsból nem akarták száműzni kedvenc autójukat, mint ahogy az számos helyen szokás, rákényszerültek az épület melletti méretes, fedett kocsibeálló beépítésére.

Mumóka régebben gyakorlatot szerzett a famunkákban, hiszen egy időben bútortervező, illetve bútorgyártó tevékenységet folytatott, így instrukciókkal tudta ellátni a fejlett műszaki érzékű, de inkább a vasas szakmában jártas Medvegúzt. Hogy segítséget hívjanak, az szóba sem került. Örültek, hogy a faanyagszállítókon kívül nem láttak senki idegent a portán, akivel naphosszat vitatkozhattak volna a tervük megvalósításán.
A munka az előre elképzeltnél jóval több időt vett igénybe. Nyár lévén a régi és új háznál is naponta kellett kertészkedni, hetente többször a fűnyírással is szükség volt bajlódni. Mumóka ráadásul teljesen új felfogással átvarázsolta a lebutított városi virágoskertet, és belekezdett egy praktikus konyhakert kialakításába. Ehhez persze a hátsókertben évek óta gyökeret vert tarackokat és a szívósan újranövő indás aprószulákokat ki kellett irtani. Medvegúznak pedig a négy szilvafát kellett legallyaznia és átalakítania oszlopokká, amelyekhez a szépen fejlődő málnabokrokat pányvázták ki. Mumóka megítélésében ezek a szilvafajták sajnos nem voltak megfelelőek evésre vagy lekvárnak. A régi tulajdonos – aki viszont pálinkát főzött belőle – kifejezetten istenítette. Mindenesetre a szilvafalombok számottevő területet leárnyékoltak a konyhakertnek leginkább megfelelő területrészben, és mivel Medvegúz és Mumóka egyáltalán nem voltak pálinkabarátok, a fáknak menniük kellett.

A levágott gallyak egy részét Medvegúz összekötötte és behordta a ház melletti fedett kocsibeállóba. Gondolta, jó lesz majd télen a vegyes kazánban eltüzelni, hogy spóroljon a gázzal.
Egyik este azonban erre az ötletére nagyon ráfizetett: Már éppen indultak volna hazafelé, amikor gondos gazda módjára visszafordult – ki akarta húzni a kerti szivattyú elektromos dugóját a ház mögötti aknában –, amikor a kocsibeállóban ütemesen lépdelve elakadt a bokája egy kinyúló gallyban…
– Ki tette keresztbe ezt az ágat? – hüledezett estében, miközben az idő rendkívül lelassult körülötte.
Szinte képkockánként látta magát, ahogy oldalra fordul, hogy védje a fejét a térkőre csapódástól. Így aztán igen keményen az oldalára esett. Támaszkodó csuklója, medencéje és válla napokig fájdalmasan sajgott, ennek ellenére örülni tudott, hogy a hatalmas esést követően nem törött össze semmije.
Mumókának sem mentek igazán jól a dolgai: a precízen elültetett növényeket, kitúrta a vakond, vagy az igénytelenebb fajták is érthetetlen módon kiszáradtak, hiába voltak naponta bőven öntözve.

A mindennapos korai munkakezdésüket gátolta, hogy Mumókának rendszeresen ebédet kellett főznie, és azt a régi háznál tudták elfogyasztani, ennélfogva csak ebéd után indultak el általában. Ezt a késést gyakran megfejelték még a városi üzletekben tett bevásárlásokkal is. Így néha csak késő délután fogtak munkához, és addig tudták folytatni, amíg a meghökkentően nagy tömegű szúnyograjok nem csípték őket véresre. Ekkor már kezdték érezni, hogy vannak bizonyos körülmények, amik nem igazán segítőkészek az új tulajdonban…
Medvegúz kiegyenlítő tartályt cserélt a cirkón és elkezdte egy ajánlott adalékkal kitisztítani a fűtésrendszert. A fűtés intenzitása azonban (különös módon) még gyengébb lett, mint előtte – mintha nem tett volna semmit –, sőt a radiátorok alja alig melegedett.
– Mi lesz itt télen, ha már júniusban is gondok vannak? – tette fel magának a kérdést Medvegúz.
A fűtés szerelésekor szintén észrevette, hogy a dolgok valahogy ebben a házban nem működnek megfelelően. Mintha valamiféle negatív erő passziózna velük. Amikor meghúzott egy csövet, vagy megnyitott egy elzárót, rendszerint elindult egy rozsdaszínű kispatak, amit csak egy alátett edénnyel tudott hamarjában felfogni. Mikorra viszont megérkeztek a rendelt pótalkatrészek megszűnt minden szivárgás. A padlófűtés nyomásszabályzó szelepét már csak egyféle kíváncsiságból pöccintette meg (hogy mi lesz a reakció), de meg is bánta. A kiömlő vízáramot nem tudta sehogy sem megszüntetni, addig folyt a víz a felváltva kiöntött vödrökbe, amíg a nyomás le nem esett nullára. A kapkodó vödrözés ellenére természetesen elég csúnyán elázott a gardrób, ahová az osztó-gyűjtő rendszer be lett építve.

A számos hátráltató visszásságot követően mégis eldöntötték, hogy a karácsonyt már a városi házban fogják tölteni. Ehhez azonban hiába hordták át folyamatosan személyautóval a cuccaikat, még egy nagy költöztető kocsira is szükségük volt. Bútorozva vették a házat, ám idővel kiderült, hogy néhány bútordarab nem megfelelő. Azokat le kellett cserélni a megszokott régiekkel, azonkívül Mumóka ragaszkodott a saját tervezésű, cseresznyefa ebédlőkomódjához, valamint a színben passzoló ebédlőasztalhoz és a megszokott, kényelmes ülést biztosító, kárpitozott székekhez.
A szállító kiválasztása nem volt egyszerű feladat, mivel az általuk ismert vállalkozás felszívódott. A cég weboldala ugyan még fellelhető volt, de az e-mailekre már nem válaszolt senki, és a telefonszám sem nem volt kapcsolható. Megpróbáltak egy új szállítót keresni, aki a két nyugdíjast nem húzza le. Volt, aki csaliként többféle kedvezményt ígért, de ezzel együtt mégis ő volt a legdrágább, volt aki – szomszéd falubeli vállalkozásként – furamód a fővárosból számolta a kiállást. Szóval trükköztek, hiénáskodtak, füllentettek a szakemberek, ahogy már csak szokás nálunk.

Végül egy rendesnek titulált cégnél érdeklődtek, akik 6 órán belül ígérték a válaszadást, amiből sajnos 48 óra lett, plusz közbejött a hétvége. Így viszont már csak a következő héten, szerdára tudták a munkát besuszterolni a szállító szakemberek. Medvegúz és Mumóka kénytelen volt elfogadni a karácsony előtt három nappal beütemezett költöztetési időpontot, hiszen tartani kellett a szavukat: "ez a karácsony már a városban ér bennünket."

A kiváló kondícióban lévő szakemberek féltő segítőjeként, Medvegúz és Mumóka úgy elfáradt estére, mintha ők végezték volna a feladat oroszlánrészét. A nagy kavarodásban csak ültek egymás mellett a lepedőkkel letartart díványon és fennhangon pihegtek.
– Van három napunk rendet rakni, elpakolni legalább a nappaliban, és felállítani a karácsonyfát, mire a gyerekek megérkeznek. – jelentette ki erőtlenül, minden meggyőződés nélkül Mumóka.
– Megoldjuk. – felelte biztatóan Medvegúz. Mindent sikerült eddig megtennünk, amit elterveztünk.

Remek volt a pénteki ebéd. Visszafogottan, de azért sikerült ünnepi díszbe öltöztetni a lakást, csillogott az impozáns, töves fenyőfa. Igazán varázslatos volt a gyerekekkel a szenteste. Hajnalban feküdtek le, így csak tíz óra tájékán ébredtek.
– Az elektromos nagykapu mellesleg fél méternyire nyitva van. – közölte Mumóka, miközben Medvegúz a fürdőszobába igyekezett.
– És ezt csak most mondod? – hökkent meg Medvegúz.
– Én is egy perce vettem észre. – felelte a homlokát ráncolva Mumóka. Ez az átok negatív erőtér nem hagy bennünket békén, karácsony napján sem.
– Megnézem azonnal mi történt. – reflektált szinte automatikusan Medvegúz.
Medvegúz felöltözött, és a mosdó helyett azonnal a kazánházba indult szerszámokért és a kézi vezérlés kulcsáért.
Megpróbálta becsukni a kaput, de a kapumotor nem reagált a távirányítóra. Kézi vezérlésre állította a mechanikát, és becsukta a kaput. Levette a motor burkolatát és ellenőrizte a biztosítékokat. Minden rendben talált, a visszajelző ledek égtek, áram volt mindenütt.
– Mi a nyavalya lehet vele? – morfondírozott Medvegúz. – Talán megint a negatív erőtér? Itt minden olyan nehéz, mintha a tömegvonzás a duplája lenne.
Levette a fontos csatlakozókat (csokikat), és megfújta WD40-nel.
– Hátha a vízpára csinál valamiféle kontakthibát. – motyogott magában Medvegúz.
Amikor visszarakta a csokikat elindult magától a kapu és kinyílt. Rányomott a távirányítóval de csak kattant egyet a relé és semmi mozdulás.
– Megpróbálom még egyszer, elindul-e újra ha leveszem a csokikat, és visszadugom. – jelentette ki határozottan.
Megtörtént ismét ugyanaz a művelet, de előtte még a fogaslécet és a fogaskereket is megzsírozta. Amikor azonban az utolsó csokit dugta vissza a helyére, sercent egy nagyot az áram. Valahogy rosz helyre került a csoki.
– Basszus, ennek a csokinak ki van vágva a vége, így simán arrébb dugtam be egy sorral! – döbbent rá Medvegúz.
Elindult a házba, mert elment az áram, nem világított egy led sem az elektronikán. Arra következtetett, lenyomta a biztosítékot a rövidzárlat.
A garázsátjárójában szembe találta magát Mumókával.
– Nincsen áram a konyhában, leállt a sütő és a főzőlap, nincsen világítás sem! – közölte sírásra hajló hangon Mumó.
– Tudom, én voltam, mindjárt visszanyomom a biztosítékot és rendben lesz. – nyugtatta Medvegúz barátságos arcot vágva.
– Fő a leves... remélem, valóban ennyi a baj. – válaszolta rossz előérzettel Mumóka.
Medvegúz kinyitotta a biztosítéktábla fedelét és tényleg le volt nyomva egy biztosíték. Felkattintotta, ám nem történt érzékelhető változás. A világítás nem működött, a főzőlap és a sütő sem kapcsolt be.
Medvegúz kinyitotta a villanyóra biztosíték lelakatolt kis ablakát, de mindkét biztosíték fel volt kapcsolva. Bement a házba és előadta a tapasztaltakat Mumókának.
– Az óránál nem nyomta le a biztosítékokat, tehát az oszlopon lehet valami gáz. Csak azt nem értem, miért van itt két biztosíték az óránál? Három fázis van, tehát három biztosítéknak kellene lenni.
– Hívjuk fel az ELMÜ-t, mert itt maradunk karácsony napján áram nélkül! – indítványozta Mumóka.
– Oké, hívjuk őket. – egyezett bele Medvegúz.
Az ügyfélszolgálatos hölgyike megígérte, ahogy lesz szabad szerelőjük, megnézik a hibát. Azt persze azonnal hozzáfűzte:
– Ugye hallották a tarifát? Ha nem saját hibánk, akkor 9800 Ft-ot számlázunk.
Ahogy telt az idő és a várakozás percei vontatottan csordogáltak, Medvegúzt nem hagyta nyugton a nagyjából egy órája tett kijelentése: három fázisnál, három biztosítéknak kell lenni az óra alatt.
– Megnézem még egyszer. – határozta el magát.
Kinyitotta kis ablakot, és lehajolva bekuksolt újra az óraszekrénybe. Nem akart hinni a saját szemének.
– Ez itt három biztosíték, és a jobb szélső le van csapva. – ripakodott magára. – Egy órája miért nem láttam, hiszen ugyanígy néztem be a kis ablakocskán? Netán az a ganéj, negatív erőtér munkálkodik már megint?

Medvegúz felnyomta a harmadik biztosítékot, és amint benyitott a nappaliba, már látta is az eredményt. Működött a főzőlap és volt világítás a konyhában.
– Telefonáljunk az ELMÜ-s hölgyikének, hogy ne jöjjenek ki. – szólt Mumókának. Ha sikerül  lemondanunk a hibabejelentést, valószínűleg nem kell kifizetnünk a potya kiállást.
Miután Medvegúz letette a telefont, rátévedt a szeme a sütőre.
– Te Mumó, miért nem világít az óra a sütőn? – kérdezte.
– Nem tudom, az nem jött vissza. – felelte az asszony.
– És reggel mit tettél vele, hogy villogott? – Azt mondtad csak leokéztad és passz.
– Kicsit kifutott a leves, de letörölgettem mindenütt. – válaszolta némi bűntudattal Mumó.
– Szétszedem, és megnézem belülről is. – nem hagyom, hogy szórakozzon velünk ez a negatív micsoda karácsony napján.

Medvegúz leszedett minden lemezborítást a sütő hátulsó részén. Nyomát sem látta az esetleges belső nedvesedésnek, becsorgásnak. Azt viszont észrevette, hogy a vezetékcsatlakozók hiányzó szigetelései az elektromos sütőben hagynak némi aggodalomra okot. Semmi műanyaghüvely, a fém saruk csak úgy csupaszon rá vannak nyomkodva az érintkezőkre.
– Ha most nem egyenesen teszem rá a fedelet, agyoncsaphat az áram, mivel ez a berendezés direktre van kötve, ki sem lehet húzni a dugóját. – dünnyögte Mumóka felé fordulva.
Medvegúz otthagyta a sütőt levett hátlappal, és elment szigszalagért. Be volt kapcsolva az elszívó, ami jótékonyan keringette a levegőt. Medvegúz ennek ellenére intenzíven érezte az étvágygerjesztő húsleves illatot.
– Mindjárt eszünk, aztán pedig pihi-szuszi van.– resetelte az idegeit.
Ahogy visszatért a szigszalaggal, meglepetten vette észre, hogy a sütő kijelzője összevissza villog, mindenféle ákombákom jelent meg rajta.
– Mumóka, ez a kütyü helyre fog jönni, pedig már azt terveztem, hogy kidobom. Nem tudnál hozni egy hajszárítót? – kérte meg párját. A szárítás jót tesz a panelnek. A villódzás azért kezdődött ugyanis, mert az elszívó légárama elpárologtatta a nedvességet.

Medvegúz visszaszerelte a sütőt, gondolta most már hátradőlhet. Kivett egy narancslét a hűtőből és nagyot kortyolva bambult ki a kertbe.
– Mumó odanézz, kinyílt magától a kapu! – ezt nem hiszem el. Mi történik itt?
Medvegúz kiment a teraszra és megnyomta a kapunyitó gombot. Most simán bezáródott a tolókapu.
– Na, ez is jó lett. – mutatott egy V jelet Mumókának.
A férfin borzongás futott végig:
– Ez a mocsok negatív erőtér sem bír velünk. Megoldunk mindent, ha beleszakadunk is.
Visszament a konyhába és elgondolkodva újra kortyolt a narancsléből. Mumóka csípős hangjára tért vissza a mozizásból.
– Megint nyitva van a kapu! – reklamálta Mumó. – Én már ezt nem viselem el, teljesen kikészültem.
Medvegúz kattintott egyet a távirányítóval, most már a nappaliból, és bezárta a kaput. Ez ismétlődött szinte kétpercenként. A kaput valami negatív erőtér kinyitotta, Medvegúz pedig dacból és idegből bezárta. Már éppen indult volna a kisbaltáért, hogy kezelésbe veszi az elektronikát, amikor néhai apósa szavajárása elért a tudatáig: "a Google mindent tud". Leült a laptopjához és kapkodva rákeresett a neten: „a kapu magától kinyílik”.
– Nem tán találtál valamit? – kérdezte reménykedve Mumóka az időjárás állomás külső jeladóját piszkáló, nem egészen őszinte mosolyú Medvegúztól.
– Megvan végre ez is. –  pacsizott feszülten Medvegúz. – Ez a kis sunyi „negatív erőtér” nyitogatta a kaput, amikor küldte a jeleket az állomásnak.

Tizenöt évvel később*

Szakmári és a fia:

Hortobágyinét a bírósági procedúrát követően kitartóan gyalázta és zaklatta – névtelen levelekkel bombázta – a néhai szomszéd, Szakmári. Az asszony nehezen bevállalt feljelentése után végül tetten érték a spicliként is közreműködő, dörzsölt taxishiénát.

Szakmári lebukását követően kiderült, hogy ő szervezte a lakótelepi térfigyelők törvénytelen akcióját Béla otthonában. A két rendőr felelősségre vonása után viszont durván összekaptak Hortobágyinéval, így fajult a spion részéről bűncselekmény-sorozattá a bosszúállás. Az iskola előtt ő és a fia rongálták meg több alkalommal, és öntötték le kromofággal az asszony autóját.
Kiderült az is, hogy a hamisan tanúzó rendőrzászlósnő Szakmári szeretője volt. Hortobágyi a kutyájának épp far-hátat vásárolt a rendőrséggel szemközti piacon, amikor megpillantotta őket, ahogy ebédelés közben a csarnokban lévő kifőzde asztalánál nyalták-falták egymást.

Szakmárit utolérte a karma, csúnya balesetet okozott 4-es úton. Fuvarja végeztével száguldott vissza taxijával a reptérre, ám szokása szerint aznap is káfos volt, így rosszul mérte fel a távolságot, és előzés közben felöklelte egy szembejövő autó utánfutóját. A karambol következtében súlyosan megsérült a lába, maradandó fogyatékosságot szenvedett.
Szakmári butára drogozott fiát lecsukták kábítószer terjesztésért. A fogyasztást azonban később sem tudta abbahagyni. Olyan eset is előfordult, hogy kihajtott a kapun a mopedjével és nekiment az úttesten szabályosan haladó autó oldalának. Darabokra törte a kismotort, ám alig hogy feltápászkodott, magából kikelve ordította:
– Be vagy tépve te beszaurusz állat, nem csipázod, hogy jövök?
A kis Szakmári a jól jövedelmező drogfutárság híján egyre olcsóbb szereket használt. Korai halálát a bika nevű drog okozta.

Labanc Lajos őrmester és Varró Tamás törzsőrmester:

Labanc Lajost, a kopasz rendőrt áthelyezték a fővárosból. Új szolgálati helyén viszont rövidesen fülön csípték a külföldiek sorozatos zsebre bírságolása és az autópálya parkolókban „itt a piros, piros-hol a pirost” játszók támogatása miatt. Börtönbüntetése letöltését követően prostituáltakat futtatott Németországban. Ügyes striciként öt évig élt nagy lábon, végül azonban külföldön is lebukott és kiutasították.
2020-ban idehaza újból vétett a törvény ellen, embercsempészeten érték tetten. Jelenleg börtönbüntetését tölti.

Varró Tamás a bírósági végzés után még kilenc hónapot dolgozott a rendőrségnél. Leszerelését követően visszavonult falujába, ahol állattenyésztéssel foglakozik.

Az ügyészség kirendelt bírósági képviselője, Zsoldos Bettina:

Az ügyésznő – a taxis támogatására kirendelt védelem képviselője – lelkére vette e a bíróságon elszenvedett, szerinte méltatlan blamázst. Emellett a vád képviselőjeként – érthetetlen okból – egyedül ő vette komolyan az elítélt rendőrök védekezését. Ennek megfelelően minden hivatali lehetőségével és eszközével betartott Hortobágyinak. Ő intézte el, hogy elkéssen másodfokra a súlyosbításért előterjesztett fellebbezés. Szintén az ő közbenjárására nem került vissza az ügy aktája a kerületi bíróságra. Mindemellett azonban még egy alattomos – saját köreiben viszont jól bejáratott – csapdát is felállított:
Felkutatott két beszervezett személyt Hortobágyi ismeretségi körében és érzékenyen motiválva, rámozdította őket a taxisra. A két informátor a másodfokú bírósági döntést követően rástartolt Bélára és megpróbálták a szájába adni, hogy ő támadta meg a rendőröket. Béla furcsállotta a két  – szinte a semmiből előtűnt – régi ismerős hirtelen jött érdeklődését a sorsa iránt, de azért a jól előkészített, ügyesen bedrótozott találkahelyeken elmondta nekik szép sorjában – elejétől végéig a valós történetet.
A hálózati emberek egyike ugyanaz a taxis volt, akitől Béla uzsorakamatra kölcsönt kapott. A másik pedig egykori barátnője, akivel akkor már huszonöt éve békésen szakítottak.

Zsoldos Bettina nem volt elégedett hivatali előrejutásával. Mivel a hivatalos eljárásokat öncélúan befolyásoló szokásai rögzültek, felettesei egyre inkább elhatárolódtak tőle. Két évvel Béla ügyének elévülése után egy sztárügyvéddel akasztott tengelyt, mivel sajátos meggyőződésének útjában álló bizonyítékokat próbált eltüntetni. 
Zsoldos Bettinát végül fegyelmi büntetést kiszabó, jogerős határozattal elbocsátották állásából. Az önhatalmú jogásznő – talán nem is véletlenül – ugyanazon az alföldi településen szerzett jegyzői állást, ahová Varró Tamás, egykori rendőrtörzsőrmester állattenyésztőként visszavonult.

Hortobágyiné és Lina:

Fejlesztőpedagógusként Hortobágyiné nem is sejtette, hogy szociológia szakon majd fontos lehet a matematika, így elintézte, hogy Linát felmentsék matekból diszkalkulia miatt a gimnázium utolsó két évében. Alaptalanul lelkendezett Béla, amikor húsz évesen sikerült lányának felvételiznie az egyetemre. Örömében hiába árasztotta el ajándékokkal, és hiába vette meg a kért, spéci laptopot, Lina félévkor minden értesítés nélkül otthagyta az egyetemet – mivel a statisztika nem feküdt neki –, és munkába állt. Apja felajánlotta, hogy ez esetben legalább dolgozzon náluk, ám Lina következetesen elutasította az ajánlatát. Csakis az anyja újabb, habókos álma foglalkoztatta: bekerülni a Színművészeti Egyetemre. Béla sejtette, hogy nem lesz belőle siker, mivel az ő génjei az előadóművészet gyakorlását nem támogatják. Ő ugyanis annyira lámpalázas, hogy saját versét sem képes profi módon interpretálni, ha idegenek figyelik, sőt még azt sem szereti, ha munkavégzés közben szemmel tartják. 
Lina ennek ellenére próbára tette magát a színész felvételin. Sajnos sikertelenül, az utolsó rostán kiesett.

Lina mindenképp az anyja elképzelését akarta megvalósítani, így iránymutaásnak vélte, amit az újabb színészrostán kérdeztek tőle: miért nem próbál inkább a vágó pályán érvényesülni?
No, erre rögvest be is indult a vágó-fanatizmus. Korábban már elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot, aminek az égvilágon semmi hasznát sem vette, hiába viselte az „utómunka koordinátor” tetszetős nevet. Rebesgették ugyan, hogy ez a képesítés segíthet vágóvá fejlődni, de mégsem vált használható érdemmé, sőt még munkalehetőséget sem biztosított. Ennek ellenére mégis azt ajánlották a szaktekintélyek a könnyen befolyásolható, tájékozatlan tévelygőnek, hogy végezzen el egy OKJ-s, vágó szakmai képzést, ami újabb fél millióba került volna. Ez váltotta ki a nézeteltérést az apjával, amikor hazafelé menet Lina a befizetést követelte. Hozzáfűzte, hogy emellett még egy pesti lakást is illene már venni neki, mivel anno anyukájának is simán megvette a Feri papa.
A régi történet citálásából persze csupán azt felejtette ki, hogy akkoriban szanálta az önkormányzat a nagyszülői házat, és azt a pénzt fektette be két panelbe Feri papa. Egyet vett magának, egyet pedig a lányának. Mire is költhette volna, hiszen magas nyugdíja mellett kötő kisiparosként tevékenykedett, így bőven megvolt mindene. Az idősebb lánya már rég férjhez ment, a feleségét pedig sajnos akkoriban vitte el a bőrrák. Hortobágyiné a régi ház árából tulajdonképpen az anyja részét kapta meg, ezzel próbálta valamelyest enyhíteni apja a mélységes bánatát.

Béla határozottan kijelentette lányának, hogy nem találja értelmét újabb OKJ-s képzésnek, mivel úgy majd azért nem sikerül elhelyezkednie, mert az egyetemi végzettségűek kiszorítják. Tisztában van-e azzal, hogy az ő teljes önállóságra törekvő személyiségéhez illik-e egyáltalán a vágó hivatás, és van-e szükség frissen végzett vágókra?
Felvetette ismét lányának, hogy tanuljon textiles vagy informatikai szakmát és dolgozzon a webáruházban, ám Lina már meg sem hallotta az utolsó szavakat. A szemeretelepi átjáró előtti piros lámpánál kipattant az autóból és átszalad a vasúton. Néhány száz méterre voltak ugyanis az anyjával közös öröklakáshoz, amit még Béla támogatásával sikerült megszerezni.

Hortobágyi Béla és Napsugár

Napsugár és Béla összeházasodtak. Eladták a fővárosi lakásukat és az agglomerációban vásároltak a vállalkozásukhoz is tökéletesen passzoló félkész házat, amit számottevő, sajátkezű munkával fejeztek be. A webáruházuk azóta is sikeresen üzemel. Az idő viszont nem kíméli őket sem, így az idén nyugdíjba készülnek. Napsugár már megérdemelten unokázni és kertészkedni szeretne, Béla pedig – ezermesterként – barkácsolással akar több időt tölteni, illetve az utóbbi években visszafogott, irodalmi késztetését kívánja szárnyára engedni. Három éve nem voltak szabadságon, a pandémia miatt alig mozdultak ki otthonukból, így visszavonásukat követően egy igazán emlékezetes utazást terveznek.
Hortobágyi minden igyekezete ellenére a lánya már négy éve nem tartja velük a kapcsolatot. Lina még a vírus legkeményebb időszakában sem érdeklődött hogylétük felől. 

Frissítés – igazán érdekes dolgokat produkál az élet:

Lina – a harmincadik évén túl – jelenleg újra egyetemere jár, most bölcsésznek készül. Hortobágyiék textiles vállalkozását pedig egy ismert színésznő vette meg, aki saját maga működteti.

Az epilógus közzétételi időpontja: 2022. 06. 17.

* Az epilógus megírásához szükséges, hiányzó információkat néhány esetben írói fantáziával sikerült pótolni.

Béla otthonába gyakorta állítottak be váratlanul az ingatlanosok által felvezetett érdeklődő csapatok. A taxis délelőttönként már rossz előérzettel feküdt le, mivel jó néhányszor felriasztották álmából. Hiába volt azonban a nagy jövés-menés, diskurálás és tanakodás semmi komoly vételi ajánlat nem érkezett.

2010-ben viszont, az első meleg napsütéses, márciusi napon e-mailt kapott egy olyan érdeklődőtől, akiben Béla egyből komoly aspiránst vélt felfedezni. Ez a vevőjelölt a saját hirdetésén keresztül kereste meg. Igen megfontolt volt, nem beszélt mellé, célratörően fogalmazott és igazi úriemberként viselkedett. Hortobágyi ennek megfelelően kiemelt tisztelettel kezelte és minden kérdésére készséggel válaszolt. Gyorsan meg is állapodtak a ház megtekintésének időpontjáról.
Az érdeklődő úrnak és a nejének tetszett az ingatlan. Rögvest az is kiderült, hogy maguk is árulnak a kerületben egy öröklakást, ami épp megfelelne a taxis volt feleségének. Már csak az árakat kellett egyensúlyba hozniuk.
Hortobágyiék engedtek a ház irányárból két milliót, így a vevőjelölt is hasonlóan járt el. Elfogadva Béla javaslatát, 17 millióra leengedte a 65 m²-es, négyéves téglalakás árát. Béla exének viszont a bírósági egyezség alapján nem járt ennyi pénz a vételárból.
Ismét törni kellett a fejét a taxisnak, hogy miként lehetne nyélbe ütni az üzletet, nehogy elveszítsék a három éve várt kedvező lehetőséget.
A volt asszonynak egy vasa sem maradt már az örökségéből, hiába tette pár éve külön számlára. Azt, ahogy mondta, "rég elkávézták és elfagyizták a gyerekkel".
– Hát ez van, ezt kell elfogadni, bármilyen gyanús is. – füstölgött magában Béla. – Mindenesetre ki kell találni valamit, mert érezte közel a lehetőség, hogy megszüntesse a három éve tartó kényszerű együttélését elvált feleségével.
Leült az íróasztalához, ahol három éve a monitor előtt elaludt, de most szélsebesen pörögtek a gondolatai.
– Honnan lehetne leakasztani két milliót? – Ennyi kellene még ugyanis ahhoz, hogy a volt asszonynak és a gyereknek is meglegyen a szép új lakása.
Alig egy perc alatt döntött: ki fogja fizetni előre exének a gyerektartást, teljesen addig az időpontig, amíg a lánya el nem végzi az egyetemet, úgy rendben lesz a csere és az eladás is.

Volt nejével aláírták a közösen megszövegezett gyerektartási díj szerződését és értesítették a vevőjelölteket, hogy létrejött a megoldás, indulhat a cserével vegyes vételi procedúra.
Minden rendben zajlott le, a vevők Bélának foglalóként átadták azt az összeget, amivel tartozott az APEH-nek, így három hét várakozás után tehermentesítették a házat.
Május elsején költöztek szét. Alig tudtak összepakolni, az új tulaj már hozta is a cuccait, tehát igazi forró váltás volt.
Béla nem vitt el sok mindent, jórészt csak a ruháit és szerszámait pakolta be a nagy Mondeo kombiba. A kutyáját és a kutyaházat külön szállította el. Még sokáig emlékezett a Labrador kérdő tekintetére, miután berakta hátra a kalyibát, a barátságos ebet pedig beültette a padlóra az első ülés elé.
– Mire készülsz gazdám, jól meggondoltál mindent? – mintha ezt a kérdést olvasta volna ki kutyája, Boni szeméből.

A sorházi lakásban Napvirág ebéddel várta őket. Boni is kapott egy komoly adagot, hogy kedvező benyomást szerezzen az új környezetben. Csóválta is lendületesen a farkát, amikor a tányérja és háza is bekerült a korábban elkészített, fedett kennelbe. Úgy tervezték, hogy a kutyus kennellakó lesz, hogy az udvart megóvják, de végül nem szokta meg, ezért csak éjszaka járt be aludni, teljesen önállóan.

Béla majd két évig még kínlódott a taxizással, ám egészségi állapota folyamatosan romlott. 2011 novemberében, amikor már a kocsija ajtaját sem tudta bal kezével kinyitni, kórházba került. Két hónapig gyúrták, gyömöszölték nyújtották, és elektromos hullámokkal kezelték, míg végre visszaállt a keringése, letapadt hátizmai fellazultak és merev vállízületei újra működni kezdtek.
Éjszakás taxisként azonban továbbra sem volt biztosított a pihenése, ugyanis párja, Napsugár odahaza végezte nem éppen csendes tevékenységét. A hálószoba melletti félszobákban volt a textilraktár, illetve az anyagdaraboló műhely.
Ahogy lejárt a kocsija forgalmija, már nem vizsgáztatta le taxinak. Ezzel Hortobágyi Béla emberöltőnyi, folyamatos személyszállító praxisa visszavonhatatlanul megszűnt. Elbúcsúzott a berögzült, éjszakás taxis megszokásaitól, gondolatban elköszönt a világváros éjjeli nyüzsgésétől, virtuálisan még integetett is a megszokott utasoknak, adieu-t mondott az ismert színészeknek, zenész sztároknak és a bohém celebeknek.

Kimondottan lehangolt volt, mivel fiatal életének regénybe illő, különös történetekkel zsúfolt szakasza ezzel lezárult és elindult az ismeretlenbe. Ennek ellenére mégis nagy megkönnyebbüléssel lépett át a vállalkozási tevékenység megbecsültebb, elfogadottabb és életviteli, egészségi kockázatoknak kevésbé kitett, nappalos formájába. Céltudatos elhatározással és színes tervekkel betársult Napsugár mellé textilezni. Bőven ötven felett, fiatalos lendülettel, komoly reményekkel újrabootolták az életüket és startup vállalkozásként létrehozták textiles webáruházukat.

(Folytatás következik)

Béla hosszas telefonálgatás és adatlap töltögetés után négy hét múltán elérte, hogy az adószámláján a valós számok lettek feltüntetve. Fellélegzett, mivel jobban nem gyűlölt  életében semmi mást, mint a kusza számsorok, számoszlopok saját szemszögéből értelmetlen és meddő vizsgálatát. Valahogy úgy volt vele, mit Csubakka nevű taxis ismerőse, aki egyértelműen bevallotta: amikor az öreg kollégáktól hallott arról, hogy időnként érdemes benézni a kocsi motorterébe, egy eltökélt pillanatában megtette. Ám alig egy perces hiábavaló leskelődés után vissza is pattintotta a motorháztetőt. Egy csendes sóhaj kíséretében csak ennyi jutott eszébe:

– Ugyan mit is keresgélek én itt, amikor nem ismerek fel egyetlen szerkezetet sem. Amire talán rájönnék, az meg mind  le van burkolva.

Hortobágyit bántotta, hogy a XVIII.-XIX. Kerületi Bíróságtól nem érkezett már régóta semmiféle válasz és vészesen közeledett az elévülési határidő, így megkereste az eljáró bírónőt. Levelében kérte, hogy sürgősen tárgyalják tovább az ügyet és tegyenek pontot a történet végére.
A bírónő hamarosan válaszolt és közölte, hogy az ügyészség nem küldte vissza a peranyagot (lényegében elkobozták a teljes dokumentációt), így nincsen módja a megkezdett büntetőügyet lefolytatni. Ezzel azonmód rövidre is zárta Béla minden jogorvoslattal kapcsolatos, optimista elképzelését.

A taxisnak újra csalódnia kellett a magyar igazságszolgáltatásba vetett hitében, hiszen a Legfelsőbb Bíróságon beígértek így semmiképp sem teljesülhettek. Magyarán újra átverték a fellengzős, árnyalt beszédű jogászok a rovott múltú rendőrökkel kötött paktum érdekében. Elhatározta, hogy még mielőtt a rendőrök az elévülés miatt kibújhatnának a teljes felelősségre vonás alól, ismét megkeresi a Helsinki Bizottságot, hogy támogatást kérjen az ügyészség önkénye ellen.

A Helsinki Bizottság szakembere rövid időn belül válaszolt és részletesen kifejtette elképzelését az ügy felülvizsgálatának és az anyagi kártérítés benyújtásának javasolt menetében. Ennek érdekében elkérte Bélától az összes, keletkezett iratot, ügyészi értesítést és bírósági végzést. Miután a taxis ezeket maradéktalanul átküldte, hosszú szünet következett.
Béla az öt éves évforduló közeledtével ismét megkereste a Helsinki Bizottságot, érdeklődött hogy miként halad az ügye. Ezúttal gyorsabban jött a válasz, de így is túllépte az elévülési határidőt.
A HB képviselője bevezetésként arra hivatkozott, hogy hamarabb kellett volna felvenni velük a kapcsolatot, mivel így legnagyobb igyekezetük ellenére is kifutottunk az időből. A levél hátralévő részében pedig diplomatikusan, igazán megnyerő irodalmi nyelven sajnálkozását fejezte ki és pszichológusi értekezésnek is beillő lózungokban tudatta, hogy mennyire megértők és együtt érzők, de sajnos a bonyolult körülmények és a „csillagok kedvezőtlen állása miatt” most tőlük csupán ennyire tellett. Végezetül tett egy eleve bukásra ítélt javaslatot arra, hogy Béla kérje meg a BRFK-t, hogy az elszenvedett sérelmei miatt méltányosságból adjanak kártérítést.
– Én könyörögjek épp nekik, a jogvesztő határidő után, amikor öt éven keresztül mindent követ megmozgattak, hogy alkalmazottjaik kibújjanak a felelősségre vonás és a kártérítés megfizetése alól? Én könyörögjek, hogy hazug ügyvédjeik és rafkós ügyészeik elégedetten hátradőlve mosolyogjanak? – csattant fel Hortobágyi.
Béla azt fontolgatta, hogy hasonló stílusban válaszol a regénybe illő, megnyerő nyelvezetet használó, ám mégiscsak vérbeli jogásznak arról, hogy már három éve is megpróbálhattak volna segíteni, ha igazán akarnak. Nem tették meg azonban akkor sem. Nem nyújtottak támogatást a bírósági tárgyalási ciklusban, pedig ő rászorultként, igen nagy tisztelettel kérte. 
Szerette volna megírni időközben kialakult véleményét arról is, hogy HB csak azokban az ügyekben működik hatékonyan közre, amelyek megítélése politikailag fontos, tehát jellemzően az ellenzéki kirakatügyekben vállal segítő szerepet. Az viszont, hogy mi történik egy átlag taxissal, hogy miként megy tönkre az élete egy korrupciógyanús rendőrségi akció folytán, az már nem tartozik szorosan a HB érzékeny látókörébe. A hitegetéssel megszerzett teljes dokumentumcsomag viszont valószínűleg kapóra jött nekik a magyar igazságszolgáltatás és a rendfenntartás szövevényes összeborulásának részletes tanulmányozása céljából.
Hortobágyi végül mégsem írt vissza. Úgy vélte, eltelt idegfeszítő, öt hosszú év, ideje elengedni ezt a nyomasztó lelki sérüléssekkel fenyegető vonalat, és elkezdeni egy sikerrel kecsegtető másikat a párja, Napvirág oldalán.

(Folytatás következik)

Béla az éjszakás műszakból hazatérve, valami furcsa eufóriát érzett, ahogy hátradőlt kedvenc forgószékében, és kitekintett a satupad előtti méretes garázsablakon.
Gyorsan ivott még néhány kortyot a nemrég felpattintott selymes nedűből, hogy el ne röppenjen a korareggeli áhítat. Ahogy egyre magasabbra emelte a sörösdobozt, felfedezte az égen burjánzó kondenzcsíkokat, és a fénylő semmiben araszoló három gépet. A csillogó alumíniumtestek látványa vonzotta tekintetét. Elgondolkozott, hogyan tudnak azok a behemót nagy szerkezetek ott fennmaradni, amikor szinte ellentmondásba keverednek önmagukkal és a fizika törvényeivel.

Már jócskán fenn járt a nap, s kezdett kényelmetlenül a szemébe sütni, de ilyenkor szokott még jobban elhatalmasodni rajta a különös borzongás.
Gyorsan le is tolt még egy dobozost, és jóérzéssel nyugtázta, hogy kiválóan hűt a satupad végébe telepített - eredetileg autóba tervezett - hűtőtáska, amit akkumulátortöltőről működtetett.
– Ezért jó ez a globalizált, multinacionális, diszkont kereskedelem – futott át rajta a gondolat. Milyen hasznos cuccokat vehet egy hazai melós is elérhető áron. Jómagam ugyan mennyiből tudnám előállítani ugyanezt?
A kellemes közérzet annyira úrrá lett rajta, hogy már a satupad kiszolgált deszkáit is szinte tökéletes daraboknak látta a szúrós szembefényben.
Végignézett a polcokon, a szerszámtartókon és a dobozokon. Mindenütt katonás rend uralkodott, ami szintén megelégedéssel töltötte el.
Nagyot kortyolt a sörből, és belenézett a napba. Érezte, hogy hangulata fokozatosan a tetőpontjára hág. Vibráló gondolatai végül a fogason porosodó horgászzsákon állapodtak meg.
– Milyen rég voltam már horgászni – sóhajtott fel. Amióta gyengébben megy a meló, egyre kevesebbre futja. Azelőtt csak gondoltam egyet, és már indultam is néhány napra a Tiszára. Később, ahogy a bevétellel szemben folyamatosan nőttek a kiadások, már csak a környékbeli horgásztavakra jutottam el, végül pedig már azokra sem.

Hát, így múlik el egyesek szolid jóléte, míg mások, az előretörő párt-támogatottak és a jól informált bennfentesek mérhetetlenül gazdagodnak. Ők már napi átlagban számolgatják a millát.
– Én meg a leszálló ágban is őszintén tudok örülni ennek a kis hűtőtáskának és dobozos tartalmának, illetve a tündöklő reggeli napsütésnek – erősítette meg elgondolását Béla.

Nem is maradt nagyjából más öröm az életében. Munkája már nem okozott felemelő sikerélményt. Felesége időnként szóra sem méltatta, ha mégis, akkor szinte ellenfélként kezelte. A gyerekek sem sokat törődtek vele. Mindig csak az anyjukkal értettek egyet, hiszen ő vette a sok kacatot, szemét újságokat, silány videókat, ostoba játékokat, csokit, sütit, fagyit, vele cukrászdába, moziba, cirkuszba mentek.
– Apa még csak ránk se bagózik – gondolták. Nekik ugyanis az még nem volt mérhető tétel, hogy valaki fizeti az áramot, a gázt, a vizet, a csatornát, a telefont, a kábel TV-t, az internetet, a kukát, a kisebb nagyobb felújításokat, eszközcseréket, nagybevásárlásokat és javításokat. Mert egy apának kötelezettségei vannak, amellett rendben kell tartania a házat, a garázst, az autókat, az udvart, szedni az utcán a szemetet, vágni a füvet, öntözni, gyomlálni, sepregetni, gereblyézni, komposztálni, ültetni, metszeni, permetezni, gondozni a virágokat, télen havat lapátolni. Évszakonként kezdeni előröl mindent - újra és újra.

Felpillantott, a nap még jobban a szemébe sütött, amikor legurított egy újabb hideg dobozost. Amint elfordult, meglátta megint a horgászcuccot. Képzelete rögtön messze, a Tiszán kalandozott...

Sógorával a meder közepén kuttyogattak, harcsára gyúrva. Szép komótosan csorogtak a sodrással, amikor a csónakon keresztbe fektetett rövid bot úgy meghajlott, mint egy J betű, szinte derékszögben.
– Megjött a harcsa! – jelentette ki Géza, és óvatosan leszállt a bot nyeléről, amin addig elővigyázattal ült. Két kézbe fogta a cájgot, maga felé húzva, pumpáló mozdulatokkal próbálta fentebb mozdítani a halat, ám az úgy megült a mélyben, hogy a sodrás sem tudta tovább vinni a csónakot.
– Mi a Jóisten ez? – riadt meg Béla. Ekkora hal lenne?
– Biztos nem akadó, akkor nem hajlott volna hirtelen bicskába a bot – sutyorogta Géza.
– Tudok valamit segíteni? – kérdezte Béla óvatosan.
– Próbálj visszafelé evezni, nehogy elpattanjon a damil! – válaszolta szuszogva a sógor.
Géza sikertelenül fárasztotta a halat. Az egészből csak annyit lehetett észrevenni, hogy piros a feje, mint a kalocsai paprika, és csurog az izzadság a homlokán. A helyzet semmit nem változott, csak forgott és billegett velük a csónak a zsinór és a víz metszéspontja körül.

Géza kínlódva átadta a botot Bélának, mert már teljesen kikészültek az izmai.
Most Béla próbálta emelni a halat, de az nem mozdult semmit az ő kedvéért sem. A zsinór olyan feszes volt, hogy a vízcseppek éleset csípve pattantak le róla, minden emelési kísérletnél.

Aztán egyszerre valami történt, a lefelé húzó erő oldalirányba mozdult, s balra fordította a csónakot.
– Engedjél most neki zsinórt! – biztatta Géza, és megpróbált irányban maradni a ladikkal.
Béla épp a fékkel bíbelődött, amikor a hal váltott, és az ellenkező oldalra kezdett húzni, de olyan rettenetes erővel, hogy a zsinór a dereka köré fonódott, és egy suta mozdulattal átesett a ladik oldalán.
Géza megrettenve ordított utána:
– Ereszd el a botot, mert lehúz!
Béla viszont nem akarta elengedni élete fogását. Tartotta, ahogy bírta, míg a hal - mint egy kútba - a mélybe nem rántotta.

Talán három métert húzta le, érezte sokkal hűvösebb a víz, csak ezután eresztette el a botot.
Amikor levegő után kapkodva a felszínre bukkant, Géza jócskán visszavéve az óvatosságából hevesen instruálta:
– Hátad mögött feljött a bot, csípd el!
Béla gyors tempózással elérte a bot végét, erősen magához húzta, majd betolta Gézának a csónakba.
Ügyetlenül mászott vissza a ladikba. Tüdeje vadul szivattyúzta a levegőt remegő testébe. Szinte semminek, egy gyenge nullának érezte magát, ereje annyira elhagyta. Vacogott a foga az idegességtől a júliusi kánikulában.

Géza konokul újra fárasztotta a halat, bár az valójában azt tett, amit akart. Néha vadul megindult, aztán pedig lefeküdt a mederbe.
Egy óra telt el, amióta megakasztották a bestiát. Változás semmi, csak néhány elhaladó motorcsónakos szólt be nekik:
– Ugyan mit szórakoztok itt, a víz közepén? Amikor viszont megtudták a tényállást, többen kimentek a partra kameráért.

Géza egy pillanatra lazított, ekkor egy hirtelen oldalra tartó rántással a hal úgy tépte ki kezéből a botot, mintha fogvájó lett volna. Repült vagy négy-öt métert a bot, aztán folyamatosan húzott lefelé folyásirányban. Géza vadul evezett utána, Béla is besegített, és gondolkodás nélkül ugrott a vízbe, amikor a cájg süllyedni kezdett. Hátha be tudja adni Gézának, mint először.

A bot pörögve siklott a mélybe, épp csak elérte a végét. Magához húzta, érezte, valamennyire enged. Lábtempókkal lavírozva, tekerni kezdte az orsót.
Kb. kétszáz méter zsinór volt a dobon, rátekintve jó negyven méterre lehetett a hal.
– Még harminc méter, és meglátom, alig negyven méter és megtapinthatom – motiválta magát.
Géza jó ütemben evezett, a hal pedig engedelmesen közeledett. Béla ezért kedvezőnek találta a körülményeket, hogy feszültségét kiengedve, jó nagyot kurjantson a Tisza közepén.
Mintha erre a jelre várt volna a hal, balra vágott, és folyamatosan húzott is arra. Ekkor ért oda Géza a csónakkal, de csak akadályozta Bélát, aki nem tudott megfelelő ütemben fordulni a zsinórral, így rátekeredett a lábára.
Megérezte azonnal, ez nem játék. El is engedte a botot, mivel beszorult a csónak alá, s a hal közben még fordult vele néhányat.

A zsinór vészesen kezdett megfeszülni a bokáján. A napfény csillogó szikrái, a parton drukkolók hangja, autók távoli dübörgése a hídon még eljutottak  a tudatáig. Az járt az eszében, hogy egy ilyen gyönyörű napon, lelkes közönség előtt nem ér megfulladnia, amikor a hal vadul lerántotta a víz alá.

Ahogy az ijedségtől magához térve körbe tudott tekinteni, egy uszályroncsot fedezett fel, aminek oldalában megtorpant a hatalmas harcsa.
Úgy tíz méterre lehettek egymástól, de azért kivehető volt a hal formája. Hossza bőven két méter feletti volt, a feje akkora, mint egy medvéé.
Lélegzetének maradékát mérlegelve, Béla még egy szabadulási kísérletet tett a csónak irányába, de a hal visszarántotta. Húzta-húzta az uszályroncs alá, ahol valószínűleg a tanyája lehetett.
Béla teste rángatódzott, tüdeje lüktetett, végül kinyitotta a száját, és a beáradó víz pótolva a levegő hiányát, jóságosan áradt szét bensőjében.
Utolsó gondolata a gyerekei voltak, Zoli és Katika. Soha nem látja már őket...


– Hali apa, hali! – kiáltott ekkor valaki. Délután volt már, a gyerekek hazajöttek az iskolából.
– Ébredj csak fel, megjöttünk!

Alig értette meg, hogy hol van, olyan mély álomból riadt. Kezében egy sörös dobozt nyomorgatott, szinte gombócot formálva belőle. Sokáig, és mohón nézte a gyerekeket. Végül csak annyit tudott kinyögni:

– Eufória... eufória...

 
2006. 08.12.

Hortobágyi Béla véletlenül talált rá a házra. Már épp végzett azokkal az ingatlanokkal, amelyek a kiollózott hirdetéseken álltak. A kivágott cetliket egy kemény lapra ragasztotta, és piros filccel áthúzta, amikor megtekintésükkel végzett. Melléírt néhány megjegyzést mindegyiknek.
Hazafelé menet ránézett az összefirkált kartonra, és megállapította: ezek között egy széljegyzet sincs olyan, ami indokolna még egy látogatást. Valami azonban nem hagyta nyugodni. Úgy érezte, az egyik hirdetés eltűnt.
Egy hatalmas, kör alakú tér után megállt az útpadkán. Belenézett a kocsi kesztyűtartójába, hátha ott van az elveszett kivágás.
Visszagondolt a reggeli munkálkodására, és határozottan emlékezett, hogy valami Szellő nevű utcában is hirdettek egy ingatlant, amit érdemesnek talált a meglátogatásra.
Kezébe vette a lapot, és átnézte még egyszer a listát. Az egyik hirdetés mellé csak annyit írt: ez nem nyert. Enyhén felkunkorodott a papír sarka, ezért kíváncsian felhajtotta, és (mit ad isten) a fonákján ott volt az a ház, amit keresett.
Megnézte a térképen az utcát. Nem esett messze, sőt szinte megérezhette közelségét, mivel a harmadik utca volt jobbra a Galóca tér után.

Az utcában csak egy gazzal, líciummal, és koronatövissel benőtt ócska kerítés nyúlt hosszan a páratlan oldalon. Az elhanyagolt nagy telket üresnek vélte, csak később vette észre, hogy a gödörben – ahonnan valamikor valószínűleg sódert, vagy homokot bányásztak ki – van egy lapos tetős épület.
Az első sarok után meglátott egy fából kifaragott táblát: Szellőrózsa utca 17. Éppen ezt kereste.
A tábla egy cölöpkerítés kapuján volt szemmagasságban. A kerítés egyből megtetszett neki, mivel Robinson erődítményére emlékeztette.

Az L alakú ház a hetvenes években készülhetett. A domb felső harmadában állt, s mivel a szemközti, lapos tetős épület jóval lentebb volt a gödörben, így egész messze el lehetett látni innen a Duna irányába.
– Még panoráma is van – nyugtázta meglepve. – Nem is rossz hely, barátságos a környék.

Becsöngetett, de senki sem reagált. Kutyát, vagy macskát sem látott az udvaron.
Még egyszer megnyomta a régi csengőgombot, ám nem nyitottak ajtót. Bár, mintha valami árny mozdult volna a függöny mögött, de mivel már esteledett – márciusban még korán alkonyul –, nem próbálkozott többször.

A saroktelek másik felén parkoló autójába akart éppen visszaülni, amikor meglátta a szomszédokat, akik akkor álltak be a kapun régi Wartburgjukkal.
Kérdéseire gyanakvóan, szinte félvállról, de mégiscsak válaszoltak. A lényeget megtudta: teljes közmű, cirkófűtés, három szoba, és egy idős hölgy lakja a házat egyedül.
– Holnap visszajövök, és beszélni fogok vele. – döntötte el.

Gyorsan kellett intézni a vásárlást, mivel már majdnem lejárt a féléves haladék, amit a volt legénylakása eladásából szerzett jövedelem adómentességére kapott. Kérelmében indokként a gyerekük születése miatti akadályoztatottságukat jelölte meg.
Nem is sokat alkudoztak, megegyeztek rövid idő alatt a tulajjal. Az idős hölgy, és az ügyvéd fia is gyorsan el akarta passzolni a házat.
Amíg volt némi holtidő az ügymenetben, Béla már kezdte felújítani a gyerekszobát.
– Amire beköltözünk, legalább a gyerekszobában legyen rendben minden. – beszélte rá az eladót.
Egész jól összeismerkedett az idős nénivel, segített neki kihordani a garázsba a bútorait, amiből már kipakolt. Megjavította a fűnyíróját és a porszívóját. A hölgy még utoljára igyekezett rendet tenni.
– Nehogy emlegessék majd, hogy ez a vénlány milyen rendetlen volt. – mondta kényszeredetten mosolyogva.

Amikor belépett a hátsó szobába, mindig megrettent a több tucat mechanikus óra ketyegő, kattogó, dallamot játszó, kakukkoló hangjától.
– Minek ez a rengeteg tik-tak? – kérdezte.
– Minek? – kérdezett vissza az öregasszony – így legalább tudom, hogy élek még, ha felébredek éjjel – válaszolta mogorván.

Éppen a falat dörzsölte, a régi festékréteget kaparta le a legkisebb szobában, amikor bevezette az idős nő a baloldali szomszédokat.
– Bemutatom Szakmáriékat. – átjöttek ismerkedni magával.
– Jó napot kívánok! – üdvözölte Béla a középkorú párt.
A férfi kezet nyújtott és egyből tegeződött.
– Szia, Gabi vagyok, az asszony pedig Marika.
– Szevasztok, Hortobágyi Béla vagyok. – mondta enyhén kaparós hangon, mivel kiszáradt a torka a beszívott festékportól.
– Átjöttünk már, hogy kicsit ismerkedjünk. – folytatta Gábor a beszélgetést. – Láttuk, itt dolgozol néhány napja.
– Igen. – Sietek, hogy mire költözünk, kész legyen legalább a gyerek szobája. A mi szobánkat és a konyhát, ha már itt lakunk, akkor is befejezhetem. A hátsó szoba pedig teljesen rendben van, amit a néni használ.
– Na, csináljad! Szép lesz ez. – jelentette ki némi fürkészés után Gábor, és kézen fogva húzni kezdte Marit, aki az ablakból bámészkodott a szemközti parkba.
– Szia, már megyünk is – motyogta Mari szörcsögve, mivel egy félig elfogyasztott leves körtén cuppogott elég csúnyán.

Magára maradva ismét belelendült a munkába, de kisvártatva kellemetlen érzés nyilallt belé:
– Én régről ismerem ezt az embert, ezt a Gabit… Ő a piros Kadettos hiéna, aki fenyegető leveleket dobált be anno a reptéren, amikor még meg lehetett állni az egyesen minden taxisnak a sorban. – Micsoda taktika… nem is akarta idegesíteni magát a vitával – minek is az? Elég csak megfélemlíteni a többi iparost, úgy több fuvar marad neki és a bandájának.
Az a csapat éveken keresztül rettenetesen lehúzta a külföldieket, és a gyanútlan magyar utasokat. Egy belvárosi fuvarért elkértek négyezret, ami akkoriban a normál taxis egész napos bevétele volt. – Persze én nem is olvastam el azt a levelet, egyből kidobtam az ablakon. – emlékezett vissza.
– Milyen kicsi is a világ? – morfondírozott magában, és eltökélten csiszolta tovább a falat.

Hiába figyelmeztette a feleségét, amikor már ott laktak, hogy vigyázzon a Gáborra, mert simlis. Veszélyes dumája van és mocsok egy alak.
– Emlékszem rá, hogy hiéna volt az egyes reptéren, és velem is akadt afférja. – Az ilyen manusnak egy szavát se hidd el! – győzködte feleségét, Annát.
Az asszony persze nem igazán figyelt rá, ha szóba került a téma. Felesége ugyanis szinte itta Gabi szövegét, néha órákat beszélgettek a kerítésnél. Egy idő után már Mari asszonyság át is járt hozzájuk sütni-főzni, mivel ő sok mindent nem tudott megcsinálni egyedül – állította.
Eljött az idő, amikor Gábor is átballagott vele, és a konyhában iszogattak, mire Béla hazaérkezett a munkából. Nem is értette, hogy a szomszéd – egyáltalán – mikor dolgozik, mert délelőtt már általában inni látta a kertben, és egész nap szokás szerint káfos volt. Gyakran pedig, mikor még ez sem volt elég, éjfél után értek haza valamelyik kocsmából Marival, s azután még cirkuszoltak, ordítottak egy darabig, mire végül lefeküdtek.

Egy hónapra rá, hogy odaköltöztek, Béla beteg lett. Magas láza volt, és rázta a hideg. Vastag takaró alatt szenvedett a nagy franciaágyon, amikor váratlanul csengettek. Nagy sokára tudott kikászálódni pokrócba burkolódzva, égnek álló hajjal és nyűgösen (pompás látvány lehetett).
– Tessék, mit akar! – szólt a teraszról a kapuban álló alak felé.
– Jó napot kívánok, mondja már meg nekem, melyik a Bokányi utca! – kérte az ismeretlen.
– Uram, nemrég költöztem ide, beteg is vagyok éppen… A lehető legrosszabb helyen csenget, és ráadásul tök értelmetlenül. Próbáljon valakit megkérdezni az utcán!
Az ember szó nélkül elment. Gábor, a tősgyökeres HVCS, épp ekkor került elő a kertből, de érdekes módon hozzá nem szólt a becsengető, csak eloldalgott.
– Nem nagyon tetszett neked ez a fazon, úgy hallottam. – szólt át Gábor.
– Beteg vagyok Gabi, miért kell nekem ilyenkor kimászkálni? Valami „Bokacsi” utcát keresett.
– Bokányi az, te! – itt van két utcával fentebb.
– Jó rendben, de engem nem igazán érdekel, visszafekszem.
– Jobbulást Bécikém! – szólt utána a szomszéd.
– Köszi, köszi, köszi. – mondogatta még befelé menet.

Ettől a naptól kezdve Béla megtudta, hogy mikor indul dolgozni a szomszéd, mert folyton becsengetett, amikor hajnalban elment. Elkapni viszont sosem sikerült. Valami hihetetlen szerencsével mindig megúszta, csak a kocsiját lehetett látni elporolni az utca végén. Gábor, ha fél egykor még részegen ordítozott az asszonnyal, hajnali négykor ugyanúgy becsengetett hozzájuk.
Ekkor még Béla nappalos volt, így a legmélyebb álmát aludta, amit rendszeresen tönkretett az agyafúrt szomszéd.

Volt, amikor viszont rájárt a rúd a szomszédokra is: Mari – szokásához híven – bekáfolva a panoráma konyhaablakból leskelődött, amikor meglátta Oszkár farkaskutyáját a kertjükben. Nagy rössel kiszaladt, hogy elhajtsa az ebet, de nem egészen úgy sikerült, ahogy eltervezte. A kutya – miután kicsavarta a kezéből a botot, amivel ütni próbálta – keményen rávettette magát. Igen rendesen összeharapdálta, aztán otthagyta vérben, nyálban, takonyban.
A következő attack a Tyutyu bá’ burkus kutyája, és Gábor közt zajlott. A meghatározhatatlan fajtájú sétatéri keverék épp elmélyülten szimatolgatott a szomszédoknál, amikor délelőtt hazaért Szakmári a munkából. A ház sarkánál összefutottak az ebbel. Gábor annyira megijedt a behemót szőrmóktól, hogy rohant vissza a kapu felé, és ki akart ugrani az utcára, de megcsúszott, és a kerítést díszítő hegyes vastüske átszúrta az ajkát.
Burkuska odacammogott, megszagolta Gábor pipiskedő lábát, utána egykedvűen eloldalgott a kert végébe, és átbújt az ócska, kilyuggatott kerítésen. Gábor pedig úgy lógott a kapuvason, mint egy berezelt madárijesztő, amíg a fia és a felesége le nem emelték.

Egy alkalommal Béla nekiállt kicserélni a drótszálas üvegtetőt a teraszon, mivel néhány helyen már megrepedt az üveg. Nehezebb munka volt, mint gondolta, csak késő délutánra végzett, és mohón hozzákezdett vacsorázni, mivel egész nap semmit nem evett. Ahogy nagy gyorsan kanalazta a gulyáslevest – hallotta, hogy kopog valami a terasztetőn. Gondolta, a tetőcserépről gurult le valami, de arra nem számított, amilyen látvány fogadta: az új üvegek több helyen voltak sérülve, mint a régiek.
Kinn az úton a szomszédgyerek, és hasonszőrű barátja futottak el vihorászva a Bokányi utca felé. Az esőcsatornában megtalálta a kavicsokat, amiket a kölykök rádobáltak.
Persze Anna asszony ezt sem vette komolyan, nem akarta ilyen csekélységgel terhelni a "jószomszédi" kapcsolatot..

Béla, amikor dolgozott a kertben, néha a szerszámokat nem zárta el. Gondolta, hogyha másnap folytatja a munkát, nem kell újra mindent előszedni. Néhány dolgot pedig egyszerűbbnek vélt állandóan elől tartani. Mondjuk, ha le kell vágni egy rózsa elvirágzott bimbóját, vagy vadhajtásait, esetleg az elszáradt ágakat, akkor legyen ott a metszőolló. Ugyanúgy a fenőkő, az ültetőfa, a kiskapa, vagy a gyomláló kislapát is jó, ha kéznél van.
Na, ez a szomszédoknak szemet szúrhatott, mert igen érdekes módon tünedeztek el az eszközök, semmit sem talált a helyén. Aztán egyszerre csak véletlenül előkerültek egy-két hét múlva – odatéve, ahol mindennap elment többször.
– Ez egy pszichopata lehet, egy aberrált elmebeteg! – gondolta. Persze inkább vett magának másik szerszámot, minthogy napokig lesben álljon. Nem volt türelme hozzá.

Tavasszal felkapálta az udvar nagy részét, és szépen befüvesítette. A két Gabi a kerítés mellől gusztálta, és mondogatták:
– Fú, hogy milyen szép lesz ez szomszéd!
– Ja-ja, ha megmarad – felelte Béla.
– Mitől ne maradna meg? – kérdezték szinte egyszerre.
– Láttam én már karón varjút! – szólt vissza nyomatékosan Béla.

Hát nem is maradt meg a gyep, pedig rendesen megnőtt, ám amikor Béla először levágta, utána szinte eltűnt, csak a tarackok zöldelltek tovább.
Pedig szép, magas fű volt, annyira magas, hogy nem látszott benne az átdobott műanyag damil sem, ami feltekeredve megfogta a tengelyt és azonnal leégett a nemrég vásárolt, drága fűnyíró.
A szomszédok – mind a hárman – ott röhögtek a konyhaablakban Bélán, ahogy tehetetlenül, félhangosan káromkodott.

Amióta Béla éjszakás lett, gyakran hallgatta a rádiót kora reggel a garázsban. Ilyenkor néhány sört legurítva megcsodálta a napfelkeltét. Egy alkalommal így kapta el a kis Gabit, akit még soha sem látott nővel, hiába volt már jóval húsz fölött. Magában csak úgy emlegette: a „kisköcsög”.
Éppen lazult a bárszékén a satupad bal felén, amikor elsuhan egy árnyék az ablak előtt. Óvatosan odament a garázsajtóhoz, és kinézett a résen. A kis égetett cserépedény pipiskedve a kurtica tetején matatott. Rászólt:
– Mit keresel ott Gabikám, egyáltalán tudod-e, hogy nem otthon vagy?
A kisköcsög egyből kapcsolt:
– Csak… csak… a macskát keresem, mert átjött. A fehéret nem szoktuk kiengedni, de most kiszökött.
– Na, basszus ezzel most sem kaptam el a kis Gabit, még várnom kellet volna, hogy mit fog csinálni, de már úgy bennem volt az indulat! – sopánkodott Béla.
Mikor visszamászott a gyerek, lábujjhegyre állva felnyúlt a tetőre, és mit érzett a kezében? A régi metszőolló, a sarló és egy kiskapa volt odapakolva.
Ezután bezárta a garázsajtót, addig is, amíg bement a házba.

Egyik hajnalban a nívós budai szálloda portását vitte haza Béla, aki beszélgetés közben megkérdezte:
– Hallottad-e, hogy egy taxis – ittasan – embereket gázolt Kőbányán?
– Persze. – válaszolta Béla – némelyik kolléga borzalmasan felelőtlen, akárcsak a szomszédom. Ő még néha éjfélkor is iszik, és hajnalban úgy indul dolgozni.
– Nálunk is volt egy taxis, aki munkába hozott magának három-négy sört, és ha nem volt elég, akkor még rátöltött a bárban. Ha szóltak neki, hogy valamelyik vendég utazna, akkor csak letörölte a habot a szájáról, és ült be az autóba.
– A szomszédom tiszta vadállat már, annyit iszik. Mindenkire kígyót-békát kiabál a környéken. Mindenki baromarcú neki, aki barkácsol, aki építkezik, és betont kever, aki flex-szel vasat vág. Az is takony g...i, aki kutyát tart. A gyerekével, az asszonyával is örökké baja van, velük is ordít állandóan. Őt már minden zavarja. Nálunk például hipóval locsolja a kerítés közeli növényeket és letördeli az utcai fákat. Egy ideje árulja a házát, remélem sikerül eladnia, és elmennek végre.
– Hol dolgozik a szomszédod? – érdeklődött a portás.
– Nem árulja el, olyan sunyi. Annyit mondott legutóbb, hogy egy utazási irodához van leszerződve, de én nem hiszem. Láttam, amikor régebben összetörte magát a gyorsforgalmin, rajta volt a kocsiján az Aeroport matrica. Azóta viszont Üllőnél is totálra gyűrte magát, és egy jó darabig nem is melózott. Otthon feltűnően sántikál, de időnként a reptérről újra dolgozik.
– Hogy hívják a sutyiját? – kapott szimatot a portás.
– Gábor, Szakmári Gábor. – felelte Béla.
– Gondoltam, ő az, aki nálunk volt a szállodánál. A „piás Gabi”, mi csak úgy neveztük.

Eléggé fárasztó volt az éjjel, de délelőtt még rendet akart tenni a kertben. A szomszéd Gábor hazajött valamelyik kocsmából, és odaimbolygott a kerítéshez.
– Nincs valami piád? – szólt át.
– Van Gabi, de én úgy látom, te már rendesen topon vagy, nem hiányzik az neked.
– Figyelj… cimbora! – semmi sem számít, semmi, az égvilágon semmi.
– Jobban figyelhetnél azért magadra, mert ki fogsz akadni, mint a kakukkos óra!
– Én-e, miért akadnék én ki?
– Mindenkivel bajod van már, állandóan ordítasz, és a két baleseted sem lehet véletlen.
– Nekem? – ne beszélj már ződeket, én mindenkivel jól elvagyok!
– És mi a helyzet a sok "baromarcúval"? – Nem kéne annyit piálnod, teljesen kikészült az idegrendszered.
– Dumálsz már hülyéket, nem is iszom, csak néha egy-két sört!
– Gabi, engem akarsz megvezetni? – ládaszám csörgeted itt az üvegeket, és azonfelül eljársz kocsmába is.
– Ki mondta ezt?
– Én.
– Te egy tökorrú pöcs vagy!
– Hmm… ma reggel említette az egyik portás, hogy még melóba is hordtad a piát, úgy hívtak a szállodánál: „a piás Gabi”.
– Ki mondta ezt?!
– A szálloda személyzetét vittem haza, és ő mondta.
– Hogy nézett ki?!
– Egy nagydarab, fiatal pocakos srác volt.
– Az a takony g…i, tudom ki az.
– Majd elintézem a pofáját, meg adok neked is te baromarcú!
– Nekem is? – nekem miért adnál?
– Elintézted a munkahelyemet, ellenem uszítottál, ugattál a hátam mögött!
– Én csak azt meséltem el neked, amit a srác mondott. Teljesen véletlenül derült ki, hogy te vagy a „piás Gabi”. Egyébként a kőbányai balesetről beszélgettünk…
– Ne hazudj a pofámba! – ordította fröccsenő nyállal Szakmári, és már ütött is.
Bélának felrepedt a szája, kiesett a kezéből a kiskapa, de fürgén elhajolt a következő – a már nem váratlan – ütés elől. Felmarkolt egy marék száraz földet, és a támadó, habzó szájú szomszéd arcába vágta.
Ekkor rohant le a kisköcsög, és elordította magát:
– Bántod a nyomorék apámat?!
– Ő támadott rám, mert megmondtam neki az igazat, nem bírja a kritikát.
– Szétverlek, te szemét, gyere ki az utcára!
– Köcsögökkel nem szoktam randizni.
– Ki a köcsög? – anyád!
– Anyám már meghalt elég régen, őt hagyd békében Gabika! – Egyébként is be vagy tépve rendesen, semmi szükség rá hogy bajod legyen, jobb lesz, ha lefekszel.
– Tényleg, eridj fel most fiam! – ordított rá az apja, majd megkapja még ez a baromarcú g…i.

Béla megtörölte a száját, és felvette a kapát. Elpakolta szerszámokat, nehogy átjöjjön megint a gyerek bosszúból törleszteni, és eldugdosson mindet. Bezárta a garázst. Gondolta lefekszik, hogy elkerülje a további inzultálás lehetőségét.
A házfal mellet ment a terasz felé, amikor két durranást hallott, és két golyónyomot vett észre a falon. Épp kiáltani akart, hogy az új vakolatot ne tedd tönkre, de a következő durranással a kis kaliberű ólommag az arcán csattant.
Mintha villám sújtotta volna, valami ideget kapott el a golyó, belehasított a fejébe, a nyakába, a gerincébe a fájdalom.
Határozott mozdulatokkal átlendült a kerítésen, és néhány ütéssel lecsapta a tántorgó „piás Gabit”. Felszaladt a tetőtérbe, ahonnan a kis Gabi rá irányította a fegyvert.
A gyerek lefelé bámult. Nem értette, hogy hová tűnt el a szomszéd.
Béla, ahogy felért az előtérbe, hirtelen berúgta az első ajtót, de tévedett, mert az a szülők hálója volt. Kinézett az ablakon, hogy merre is van a gyerek, ám a kis Gabi ekkor berontott a szobába. Neki akart menni Hortobágyinak, kinyújtott kezében a flóbertpisztollyal.
Béla az utolsó pillanatban guggolt le, s a kisköcsög úgy esett át rajta, mint régebben – tornaórán –, amikor szekrényen ugrott egy „nagymacskát”.
Az apja mellé zuhant a kőre. Szépen mutattak ott kitekeredve.

Béla visszafordult, csak akkor vette észre Marit, aki az ágya mellett feküdt rángatózva. Néha felnyílott az egyik szeme, savószínű és totál homályos volt.

Hortobágyit a taxinál berendelték a következő keddre az etikások. Természetesen semmit sem árultak el előre, hogy mi a stájsz, így elég hangosan felnevetett, amikor lejátszották neki a betelefonáló „utas” rögzített panaszát, miszerint:
„A belvárosból csak óra nélkül akart elvinni külföldi vendégemmel együtt – hétezerért – a Lugas étterembe”.
– Hát erre mondják azt, hogy igazán életszerű? – csóválta a fejét Béla. – Ez a betelefonáló sajnos a szomszédom, Szakmári Gábor. Igazán rafinált, de lusta taxis hiéna, aki arról sem bizonyosodott meg, hogy dolgozom-e aznap, mielőtt kamu utaspanaszt tett.
Béla éppen nem dolgozott, mivel mindenszentek napja volt, és vidékre is mentek a családdal. Hortobágyi egyébként sem keveredett ilyen akcióba, szigorúan csak órával és a hivatalos tarifával fuvarozott.

Hortobágyiéknak egy ideje új szomszédjaik vannak. Befalazták a bámészkodós, panoráma konyhaablakot. Őket nem hallják folyton üvegeket csörgetni és késő éjjelig ordítozni. Flex-szel viszont vágnak, betont kevernek, barkácsolnak, jó zenéket hallgatnak, és mindig átköszönnek.
Szóval normális emberek.

2009. 03. 28.

Mumóka hirtelen elhatározással levágta a nagyra nőtt citromfüvet és a mentát a kertben.
– Hűsítő szörpöt fogok belőlük készíteni, ami jót tesz ebben a nagy melegben. – közölte a fájós lábszárát kenegető Medvegúzzal.
– Az igen jó ötlet – válaszolta a hír hallatán kerekre nyílt szemű, alkoholmentes életre tizenhat éve áttért férfi.  
– Kellene viszont hozzá cukor, mert már mind elhasználtam a málnalekvárhoz!
– Rendben, majd veszünk délután a legolcsóbbnak hirdetett élelmiszerüzletben, ha átmegyünk a járási központba, Kátára. – A helyi specialistáknál ne is próbálkozzunk, mert ezek annyira fogtechnikusok, hogy a duplájára emelt áraik mellett sem fér bele, hogy szabott áras kristálycukrot tartsanak. – Érdekes, nálunk minél kisebb egy település, annál magasabbak az árak. – gondolkozott hangosan a férfi. – Harmincnégy éve van kapitalizmus, falun még sincs semmiféle verseny. Kisebb helyeken, még akinek van honlapja, az sem ír ki árakat, csak kiszúrja a vevő szemét az ÉRDEKLŐDJÖN! felirattal. Az ár pedig a „Kit hogy lehet átverni” módszeren alapul. – Emlékszel, a múlt héten bekíváncsiskodtunk a szomszéd faluban lévő fatelepre, hogy hátha… Nehogy feleslegesen vegyünk Pesten hajópadlót és gerendákat a kocsibeálló átépítéséhez megfontolásból, ám majdnem lehidaltam. A pesti ár két és félszereséért kínálta a kedves, nagyon marasztaló üzletember a faáruját. Én meg csak bökdöstem az oldaladat, miközben az eladó öreg cicáját simogattad, hogy gyorsan menjünk már innen! Ám te olyan egy Mumó vagy, amikor macskát látsz, nem érzékeled az árak színvonalát. Természetesen végül csak Pestről kellett rendelnem a faanyagot, mert vidéken – blazírt arccal – kivétel nélkül horror árakat szajkóznak. Mintha a fővárosi kiskereskedőktől szereznék be a cuccot, és az ő áraikra tennék rá a 2,5-ös szorzót.
– Nyugodj meg, a Lidlben biztos lesz kristálycukor, emiatt nem kell felmennünk Pestre! –  szakította félbe férje monológját Mumóka.

Mumóka optimizmusa ellenére a kátai "Lidliben" nem volt egy deka kristálycukor sem. Agilisen ajánlgatták viszont a porcukrot. Fél kilóját másfélszer annyiért. Amikor az asszony már majdnem rábólintott, Medvegúz felhívta a figyelmét, hogy az csupán fél kiló és 370 Ft-ért adják. Erre a boltvezető – egy mókásan csacsogó hangrendszerrel a fején – lesből indítva rá vetette magát:
– Mi a baj jóember, miért perlekedik?
Medvegúz odébb húzta Mumókát.
– Gyere, menjünk innen, nem akarok vitába keveredni. – Ezek a szűkmarkúak inkább leküzdenének bennünket, minthogy rendelnének néhány tucat kristálycukrot.

Hazafelé keresték még jó néhány boltban a kristálycukrot, Coopban, CBA-ban, magánkereskedésben. Nem volt sehol. Másnap elmentek a helyi élelmiszerüzletekbe is, de ahogy számítottak rá, teljesen feleslegesen. A legjobb szerdai válasz az volt: a múlt hét pénteken érkezett négy kartonnal, de délelőtt már el is fogyott.

Ekkor úszott be Medvegúznál a képbe az 1982-es történet, amikor lengyelországi nyaralásunkkor Zakopanéban sört akartak inni. Egy sarkon csapolt sört mértek és hatalmas sor kígyózott. Akkori párjával beálltak a sorba és araszoltak türelmesen. Nagyjából ötvenen kaptak előttük a dúsan habzó nedüből, és már épp ők következtek volna, amikor kitettek a pultra egy „Teraz jest zamknięty” szövegű táblát és lelakatolták a standot.
– Bezártak, elkelt a norma – állapította meg a lány.
Ezt mindketten annyira frusztrálónak találták, hogy a közelben beültek egy "Lokal" feliratú, drágának ítélt helyre, és dacosan rendeltek két üveg sört. A felszolgáló kézzel-lábbal magyarázta, hogy az nem egészen úgy működik, ahogyan ők gondolják. Először is nincsen sör. Vodkát lehet kapni két decit, ha megfelel, de ahhoz még szerezni kell két asztaltársat, mert csak négy főnek lehet felszolgálni.
Ez a mostani, befőzési időszakban tapasztalt cukormizéria viszont még durvább, mint a szocializmusban bekattant lengyel piahiány. Negyvenegy évvel később rossz döntések sorozata vezethetett el idáig a piacgazdaság elvű, túlkínálatos kapitalizmusban.
Medvegúz élénken emlékezett rá, amikor a mára erősen kiokosodott szolgaelnök visszaadta a cukorkvótákat az EU-nak, hogy polírozhassa a globalisták popóját. Akkor is jelentkezett rögtön a cukorhiány. Megnyugtatták azonban a népet: nem kell berezelni, hamarosan érkezik a lengyel cukor. Idővel tényleg megjött, de dupla áron.
Magyarország igazi cukorrépa nagyhatalom volt egykor. Minden falusi házban akadt néhány, horgos répahúzó szerszám. Volt tizekét jól működő cukorgyár. Még az állatok is zamatos melaszt kaptak téli takarmányként.

– No, de most nekünk nagyon gyorsan kell a cukor, mert fontos a szörpike és van tíz kiló meggy is, amit el akarok tenni befőttnek és lekvárnak, ezért induljunk el gyorsan Gödöllőre! – adta ki az ukázt Mumóka. – Ott jóval több üzlet van, és hátha nem ekkora a mesterséges hiány.
Indultak is azonnal, hiszen a nyugdíjasoknak egyéb dolguk sincsen, mint az élelmiszereket beszerezni (legalábbis ez a mainstream elgondolás).
Útközben aztán Mumónak beugrott, hogy van Isaszegen egy kis Tesco, és érdemes benézni oda is, mivel ott időnként hiánycikkekre lehet lelni. Ott van például piros Theodóra ásványvíz, amikor sehol sincs, és mindig van Libra ásványvíz is, amit ő kedvel. Ha Gödöllőn elkapkodják az akciós cuccokat, ott még jó eséllyel hozzájuthatnak. Mert ugye már ott tartanak az emberek, hogy a csütörtöki akciónyitás után egy órával elhordanak minden fel nem vert árú cikket. Hiába, no Magyarország kiemelkedően jól teljesít (mármint a jövedelmek devalválásában).

Bementek a hűvös, tiszta isaszegi tecsóba és céltudatosan, minden nézelődést kizárva egyenesen a cukorpolchoz siettek. Szinte hihetetlen, itt négy sor, másfél méteres polc volt fenntartva a kristálycukornak (nem úgy, mint a magyar üzletekben, ahol átlagban egy darab 50 cm-es szakaszon lehetett tapogatni a cukor hűlt helyét.
A négy polcon legalább háromszáz kiló cukor volt, de mellé volt írva persze a fejadag is: 2 kg egy vásárlás alkalmával. Gyorsan döntöttek, ha már ennyire hiánycikk és ennyit jártak utána, akkor ki fogják cselezni a rendszer éberségét és külön fognak vásárolni. Ki is mondhatná meg, hogy egymáshoz tartoznak?
– Az én nevem Medvegúz, a feleségem pedig  a lánykori nevén Mumó, nem pedig Medvegúzné. – Két kiló cukor miatt pedig nem valószínű, hogy az illetékesek felkeresnék az anyakönyvi hivatalt. – vezette le az egyenletet Medvegúz.
Így is tettek. Négy kiló cukrot vételeztek sürgető ellátásukhoz.

Ahogy behelyezték a nagy rangot szerzett tasakokat a csomagtartóba, felötlött bennük: nem kellene még egyet fordulni?
– Most fizessünk a pénztár-automatánál! – javasolta Mumóka.
Néhány perc múlva nyolc kiló cukorral lettek beljebb. 
– Olyan, ez, mint a szocializmusban volt a banánvásárlás, vagy ahogyan a tankolás ment a „red Diesel” idején. – sóhajtott egy jókorát Medvegúz. – Még mindig a rossz döntések, a trükkös belenyúlások levét isszuk, hiába dübörög idehaza a piacgazdaság és tombol harmincnegyedik éve a kapitalizmus.

Madárfüttyös kis falumban
istenadta vasárnap van.
Nem szól duda, nem jár futár,
csupán a harkály kalapál.

Rigócska a hírét cifrázza:
nyitott az utcai cukrászda!
Versenyt trillázik, fújja a dalom:
pihen a flex, nem visít vason.

Nyurgul a gyom, szundít a motoros kasza,
száz csőr csetteg, nem a rotációskapa.
Nem hangszóróznak vasat, színesfémeket,
így tisztán hallok minden égi éneket.

Barátcinke kedvesen csipog:
lenyugodott az élet tudod?
Dőlj hátra már, megérted a kort!
Nem hajt munka, nincsen több raport.

Szemben fecske cikkan, élesen csivitel,
kis sárga torkokban fogy a légy dögivel,
gólya kelepel, csalogány csengőn csattog. 
Megtorpant az idő, vagy csak lomhán cammog?

A húsleves csendesen pöszög,
tejjel együtt durmol a köcsög,
sütőből surrannak illatok...
Egy illúzió foglya vagyok?

Madárfüttyös kis falumban
istenadta vasárnap van.
Nem szól duda, nem jár futár,
csupán a harkály kalapál.

Mumóka alaposan elfáradt a kertészkedés közbeni hajlongástól, emellett bal forgója újra, szinte elviselhetetlenül sajgott.
Hangos nyöszörgések közepette elterült a nappaliban a por ellen védő lepedőkkel letakart, vadonatúj kanapén és gondterhelten nézte az udvart.
– Mi lesz, ha nem javul a combízületem, és folyamatossá válik a fájdalmam? ­– tette fel magának a kérdést. – Ki fogja befejezni az elképzelésemet, ami menetközben spontán alakul. Ha nem én formálom a kertet, még elmagyarázni sem tudom másnak, hiszen az egyik ágyás elkészítése inspirálja bennem a másikat.
Amíg ezen gondolkodott, tekintete a nagy fedett terasz mennyezetére tévedt.
– Szerencse, hogy fecskék nem fészkeltek be, kihasználva a részleges nyugalmat – állapította meg. Még nem laknak itt ugyanis Medvegúzzal, csak nyugdíjba vonulásuk óta járnak ide gyakrabban a kertet rendbe tenni és a költözködés előtti legfontosabb teendőket elvégezni.
 
A garázs előtti térburkolatot és a kerítést borzasztóan elintézték a madarak. Olyan, mintha a kisvárosi utca elvadult folyópart lenne, ahol sirályok és kárókatonák falánk csapatai tojásnyi fehér foltokat csurgatva könnyítenének magukon. A fekete kovácsoltvas kerítés lehangolóan néz ki a gömbkőrisek alatt, amelyeket nemrég gallyazott fel Medvegúz, hogy az utcán elhaladó teherautóknak ne képezzenek a formás lombok akadályt.

Szóval fecskefészek a terasz alatt… Nem hiányzik Mumókának az sem, mint a látómezeje szélén elterülő fehér flekkek a kövön és kerítésen. Morfondírozásából arra eszmélt, hogy félhangosan az „Eresz alatt fecskefészek” c. nótát dúdolgatja. Meg is kérdezte Medvegúztól, aki fürdőből jövet a nagy U alakú kanapé másik oldalán öltözködésbe kezdett, és kínlódva a zokniját húzta:
– Hogy van ez a nóta tovább, te ismered?
– Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva néz le. – nyögdécselte nadrágja felvétele közben Medvegúz. – Persze miért nézne le sírva? – Biztosan elértettem gyerekként, pedig hányszor hallottam a szépemlékű vasárnapokon, amikor felmenőim felhangosították a lemezjátszót.
– Tudod mit, megnézem a telefonomon, a Google mindent tud. – élénkült fel Mumóka.
– Az a biztos. – felelte a férfi, miközben már indulásra készen a tükörben vetett néhány pillantást ábrázatára. – Nem ártott volna megborotválkoznom, de itt még egy eldobható borotvám sincs – dörzsölgette az állát. Rendesen megcsípte a tokámat egy mocsok szúnyog. – vette észre és már kaparni is akarta, amikor az asszony rászólt.
– Hagyod abba a piszkálást, majd bekenjük krémmel! – Olyan már az arcod így is, mint a foltos ruha, teljesen szétkapartad.
– Valóban, mert a köszvény tolja minden lehetőségnél a szövetekben kicsapódó mononatrium-urát kristályokat, én meg ezeket a sebeket szenvedéllyel nyomkodom és csúnyán el is tudom kaparni.
Igaza bizonyításaként az álla alatti dudoron nyomott még néhányat és körmével keményen belékapart.
Mumóka közben megtalálta a Youtube-on a keresett zeneszámot és elindította a lejátszást.

– Sírva nézlek – mosolyodott el a férfi. – Most legalább értem. – A k betűt azért rendesen lenyelik az énekesek. – Ideje is volt már persze, hogy megtanuljuk ennek nótának a szövegét:

”Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva nézlek
Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom
Látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!”

Mumóka lejátszotta másodszor is, egy férfi énekes előadásában a nótát, és amikor Medvegúz felé fordult, észrevette, hogy férjének meglepően savanyú az ábrázatra, és mintha a könnyeivel küszködne.
– Bizony, bizony ez egy óriási kérdés Mumó – szólalt meg lehangoltan Medvegúz. – Dolgozunk itt, mint a gépek, bevállalunk hetvenéves fejjel egy újabb költözést, és „lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?”.

A kora nyári langyos estében egyenletesen suhanva az autóval, Medvegúz még többször elismételte magában:
– „Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom.”
A szemüveg és a jótékony sötétedés elfedte kicsorduló könnycseppjeit, a légkondicionálás pedig hamar fel is szárította azokat, így Mumóka talán semmit sem vett észre az egészből.

Másnap reggel a régi ház udvarán Medvegúz szemügyre vette a cserepes és konténeres virágokat, és úgy döntött rájuk fér egy alapos öntözés. Ahogy elindult a kerticsap felé, ahol az állott vízzel töltött kannák várakoztak sorukra, hirtelen hátrahőkölt. Egy fényes tollú, kifejlett villás farkú feküdt lehullott rózsaszirmokba burkolózva a betonjárdán, mintha csak aludna.
Medvegúz megmozdította a fecskét egy műanyag lapáttal, de már nem volt benne élet. Hátára fordult, és a szomorú, „feldobta a bakancsát” pozícióba került.
A férfi ezt a gondviselés üzenetének vélte, és megérzését meg is osztotta a többtucatnyi lépcsőfokon addigra leoldalazó Mumókával:
– Talán lesz még elég időnk, érdemes az új portán tenni-venni, hiszen a tegnap hallgatott búsuló értelme ezzel a jellel most az ellenkezőjére fordul:

…Ha te tovább már nem élhetsz, mi új helyen rakunk fészket.

A történet az 1980-as évek elején lezajlott "forradalmi" eseményeket eleveníti fel.

Hatan ültek a Nysa mikrobuszban a MÁV laktanya előtt, az akácfa árnyékában.
Fellegvári – a pallér, Tatám – vagy másképp Tut (mint Tutankhamon) – a sofőr, Taxicar – a taxis (akinek ünneplősebb beceneve Demizson), Gabikao – a Közép-afrikai építész (ő friss mérnöki végzettséggel a pallér beosztottja építésvezetőként). Hangosan felröhögve kommentálták a rádióban sugárzott kétórás híreket.
Baxi – a rakodó és Hektor hátul beszélgettek. Várták a munkaidő végét.
A pallér közben szertartásosan keverte a kártyát, és az elől ülők negyed háromkor a már szokásossá vált játékba kezdtek.

– Piros negyvenszáz ulti. – mondta óvatosan körbenézve Tatám.
– Felőlem mehet. – legyintett Taxicar.
– Hohohogy? – makogta Gabikao. Az előbb még töh-töhbe volt ugyanez.
– Na, vezesd elő édes gyerekem! – mosolygott a pallér, aki nagy kártyás volt. Kontra ulti, kontra száz, én üssem a végét!
Tut óvatosan indult. Meghúzott néhány pirosat, majd áttért tökre, az igazi hajtószínére, de hamar kifújt.
– Csak ennyi volt? – kérdezte Fellegvári, miközben letette a tök alsót. Adjál még nekem ilyet, vagy tedd bele a piros nyolcast!
- Ájájáj, meg vágy cipve! – csapkodta térdét nevetve a babaseggű, fekete építésvezető.

Tut belerakta a pirosat, és fancsali képet vágva gondolt rá: ebben a játékban sincsen nagyobb szerencséje vagy mindig elszámítja magát, mint a házasságában. A felesége válni akar, megismerkedett egy fiatal suhanccal, aki igazából csak négy évvel volt fiatalabb nála, de szinte a gyerekének nézett ki, mivel ő korán megőszült, erősen kopaszodott és volt rajta túlsúly is bőven.

– Na, figyelj már Ámon, ne álmodozz! – szólt rá Taxicar. Piros az alja, tedd csak bele a hetest!
– Mennyi volt az? – kérdezte Tatám mélán.
– Hát, na mennyi lenne? – tette helyre Fellegvári. – Piros negyvenszáz ulti bukva, kontrázva az három húsz per kopf.

Ámon kényszeredetten lökdöste körbe az aprópénzt, gondolatai közben visszatértek a házasságához. Rádöbbent ő már nem tud asszony nélkül élni. Ha otthagyja a felesége, akkor gyorsan nézni kell valakit.

Öcci, és Salvatore érkezett meg. A sörgyárban voltak, hoztak két nagy táska csatos kőbányait. Beváltották a maradék sörblokkokat.
– Na, erről van itt nagyba' szó! – derült fel Taxicar arca. Hol a picskuba voltatok eddig? Már szomjan halunk itt.
– Demizson, ne tudd meg, mennyien voltak! Kinn állt a kapunál a sor vége – felelte Salvatore, miközben már nyomkodta is a kezekbe a pincehideg nedűt.
– Látom vége a munkaidőnek. Szevasztok! – köszönt be Jazz Lali, akit háta mögött csak muslicának hívtak, ugyanis azonnal megérezte a cefreszagot.
– Nem mindegy Lala? – röhögött Salvatore. A lényeg megérkezett. Kérsz egyet?
– Hú... nagyon megtisztelsz Salvatore bátyám. – felelte úriasan Lala, pedig ő volt az idősebb néhány évvel.

Medve, a főnök sietett a buszhoz.
– Figyelj, bazmeg Tatám! Miért nem mentek arrébb, itt isztok éppen, ahol mindenki látja?
– Jogos a két pont főnököm, de itt van az árnyék, meg itt van a sör is. Egyébként hogy vagy? Annyira el voltál ma tűnve, nem is láttalak.
– Ugyan már! Reggel együtt kávéztuk a büfében, nem emlékszel? Mesélted az asszonyt. Itt van a szatyrom, rakjátok bele a söröm, aztán húzok vissza.

– Főnök, majd beszélnünk kell, van egy kis gondom. Holnap bemegyek hozzád. – szólalt meg Hektor, aki eddig csak bambult, kezében a csatosüveggel. Összejöttem egy csajjal, kéne valami kéró.
– Jó rendben, valamit majd kitalálunk! – mutatta fel hüvelykujját távoztában Medve.

A két nagy sporttáska gyorsan kiürült, mivel még a vén Pujának is le kellett osztani, hiszen neki is volt benne blokkja. Néhány parti után ezért úgy döntött a társaság, hogy átballagnak a siketekhez, a Birka nevű kocsmába, amit egyesek csak "körülszarosnak" becéztek.
Jani bá', meg az öreg Vili foglalták a hosszú, kecskelábú asztalt és megrendelték a kaját. Legtöbben pacalt kértek, néhányan azonban a vesevelőre vagy a pirított májra esküdtek friss házi kenyérrel és kovászos uborkával.

"A kaját szét kő csapatni valamivel." A vén Pujának evés után mindig ez volt a kedvenc mondása. Hamarosan rendelt is egy kör szilvapálinkát a társaságnak.
A pálinka megtette hatását, még a "fogtechnikus" Taxicar zsugorisága is felpuhult, így ő is kért egy újabb kört.
A csapatás második hulláma elérte Jani bá't és a kis Salvatorét, akik az asztal végén szkanderezni kezdtek. Erre szólt be a kancsal pincér – a Lajos –, hogy "igazán kimehetnétek már a f@szba a fák alá, ha megkajáltatok, ott lehet nyugodtan basztatni egymást!"
Úgy is történt, ám kinn Salvatore és Jani bá' már meg is verekedtek. Nagyokat nyögve birkóztak, nyomorgatták egymást a porban. A kis Salvatorén nem volt póló, ezért csúnyán lehorzsolódott a bőre, ami elég rosszul mutatott, amikor végre abbahagyták az állatkodást. Baxi hozott egy deci pálinkát, azzal fertőtlenítették le a kis Salvatorét.

Nyolc óra tájt már tajtrészeg volt az egész csapat. Gabikao fennkölt beszédet mondott és javasolta, hogy alapítsák meg a Fék-utcai Köztársaságot, hazája a Közép-afrikai Köztársaság mintájára.
Ki is jelölte a kormányt. Természetesen az elnök ő lenne. Miniszterek: Salvatore – igazságügyi, Taxicar – közlekedési, Tatám – családügyi, a vén Puja (fél lábával és csapatós pálinkájával) – egészségügyi, Baxi, a cigány – kisebbségi, Jani bá' – sport, Fellegvári – szerencsejáték, Hektor – szerelemügyi, Öcci a pénzügy (ő gyűjti a sörblokkokat). Jazz Lali (a muslica) lenne a vám és adóügyi, a konyhai rakodó öreg Vili pedig az élelmezést irányítaná. Ő maga – Gabikao –  egyben a fővarázslói posztot is ellátná. Feladata lenne a köztársaság nőtagjainak elbűvölése. Ennek érdekében napi két órát táncolna, és fantasztikus történeteket mesélne Afrikáról, az őserdőről, érdekes törzsekről, szellemekről, sosem látott veszélyes vadállatokról.

Mint általában mindig, rendesen csúszott a sör és vele együtt az idő. Tizenegy körül eltanácsolták a köztársaságiakat a Birka művek udvaráról. Morcosan átdülöngéltek a bázisra, a vasutas laktanyába, ahol összevissza elfeküdtek, kinek hogy sikeredett.

Reggel csodálkozó szemmel méregették egymást.
– Tegnap aztán kiválóan megalapítottuk a Fék-utcai Köztársaságot – jegyezte meg a fejét tapogatva Taxicar.
– Hát meg... muszáj is volt már – motyogta elfúló hangon Salvatore.
– No, de hol van Gabikao, az elnök-varázsló? – nézelődött vaksin Tatám.
Hektor rúgott be legkevésbé, így már beszélt a portással és megrökönyödve közölte az ébredező köztársaságiakkal:
– Gabikao hajnalban kiment a reptérre. Annyit írt egy cetlire, hogy kicsit előrehozta a franciaországi útját és valószínűleg ellátogat Afrikába is.
– Azt nem írta, hogy köszöni a támogatást, amit sok kolléga és kolléganő valutában összegyűjtött neki, annak reményében, hogy francia honból meghozza a felírtakat? –  kérdezte savanyúan Öcci, a hoppon maradt "pénzügyminiszter".
– Én szóltam azoknak, akik pénzt dugtak a zsebébe: ha elutazik soha többé nem látják – szögezte le Fellegvári, aki mindenkinél jobban ismerte a beosztottját. – Ennyi pénzzel és tudással odahaza tényleg kormánytag lehet, ha nem is éppen elnök, minimum építésügyi miniszter.

Epilógus:
A történet szereplői közül már legalább öten a Túlvilági Köztársaságba távoztak. Taxicarból igazi, főállású vasutas lett. Hárman viszont még mindig görcsösen kapaszkodnak a taxikormányba.
Gabikaot pedig… azt hiszem felismertem egy National Geographic Channel sorozatban, ahol a nagy afrikai varázslókat mutatták be. Varázsszavaiból azt hámoztam ki: készüljetek köztársaságiak, Pákót – a legrátermettebb fiam – elküldöm hozzátok!

Veréb Gábor nem szerette a kollégiumi nevelőt, Kovács Miklóst. Fejére húzta a takarót, amikor az reggelente  vastagkeretes szemüvegében, kényszeredett, fenyegető mosolyával, az elmaradhatatlan Symphonia cigarettájával szájában, és kezében a hamutartóvá formált papírlappal belépett a szobába. Felkapcsolta a villanyt és mézesmázos hangon megkérdezte:
– Na, hogy aludtak az én kis bogárkáim? Van itt egy kis oroszlánszag, Gábor nyiss ablakot!
Veréb Gabi aludt volna még tovább, de rászólt a nevelőtanár, most már erőteljesebben:
– Nem hallottad? – nyisd ki az ablakot, különben lesz húsz fekvőtámasz!
Veréb kábán kinyitotta az ablakot, s leült az éjjeliszekrényre, itt folytatta az álmot, amit a nevelő érkezése megzavart.

Arra lett figyelmes, hogy a becenevét hallja, s a többiek mind az asztal körül állnak.
– Gyere már te is Csuri, bukszavizit van!
– Hozzad csak bogárkám a pénztárcádat! – szólt Kovács, aki nem is olyan rég még katonatiszt volt, ám valamiért leszerelték.
– Most pedig mindenki rakja ki az asztalra az összes pénzét! – erőlködött sipítósra váló hangon a nevelő.

A kollégiumi diákbizottsági elnökkel kizárólag a tízforintos bankjegyeket vizsgálták meg mindenkinél, ám nem találtak semmi rendellenest, vissza lehetett tenni mindent.
A kis köpcös diákbizes benézett a szekrény alá és konstatálta, hogy jól látta Kovács, a csali pénz bizony nincsen ott.
Gábor ekkor ébredt fel igazából és lassan megértette, beraktak egy tízest a szekrény alá, amit előző este (mivel ő takarított) megtalált, és a pizsamazsebébe tett. Nem szólt senkinek. Kivitte a szemetet, az eldobált almacsutkákat és miután fogmosás közben elgondolkodott, eszében sem volt már a pénz, teljes nyugalommal feküdt le.
– Most meg itt a bukta – futott át rajta a rémület.

Kovács Miklóstól amúgy is félt rendesen, hát még most, ahogy idegesen, teljes tüdőből szívta a Symphoniáját, miközben behorpadt az egész arca, és vadul verte a hamut a kezében tartott papírtölcsérbe.
– Na, utoljára kérdezem, ki talált a szekrény alatt tíz forintot?
Nem jelentkezett senki.
Veréb csak szédelgett, alig volt egy épkézláb gondolata, homlokán verejtékcseppek fénylettek.

Elindultak az iskolába, ami nagyjából egy kilométerre volt a kolesztól. Gábor az utolsó pillanatban még – mintha csak zsebkendőjét vette volna ki pizsamájából – a tízest átdugta nadrágzsebébe. A hosszú úton akár el is dobhatta volna, de ő valamiért nem tette, pedig szíve hevesen lüktetett és egyfolytában izzadt.
Útközben egymást froclizták a gyerekek:
– Most már előadhatod a tízest borzalmas fejű Kos!
– Tudom, hogy nálad van tökkelütött Tücsök.
– Csuri, biztos te nyúltad le, majd szívhatunk miattad.

Az iskolában Kovács nevelő sorba állította az egész csapatot, és bejelentette, hogy kezdődik a kihallgatás. Mindenkinek el kell mondania részletesen, hogy mit csinált este 8 és reggel 6 óra között.
Csuri Koshoz fordult – arca falfehér volt, szeme rémült.
– Itt van a zsebemben a tízes – suttogta.
– Tudtam én te kis szarka, hát ki másnál lenne – felelte a fő lopós, aki- és néhány társa miatt kitervelte a csapdát a nevelőtanár és a diákbizottsági elnök.
Verében átfutott a gondolat, hogy Kos a kollégiumi "tolvajmaffia" vezére, aki miatt elindult ez az egész dolog. Persze már tényleg tűrhetetlen volt, hogyha valaki kirakott a biztonsági záras fiókjából egy százast a napi befizetésekre, akkor azt, mire bezárta a fiókot, szinte a kezéből kilopták, alig ért asztalt. Nem beszélve az otthonról hozott kaja, a tanszerek, a rajzeszközök, a műhelyszerszámok stb. tulajdonosváltásairól.

– Na, én is jóhoz fordultam – döbbent rá Csuri –, de ha már színt vallott folytatta: Te mit tennél Józsi?
– Én jelentkeznék az biztos – felelte póker arccal Kos.
– Kovács engem kinyír – tudod mennyire haragszik rám, mivel állandóan álmos vagyok, és semmi katonás tulajdonság nem szorult belém.
– Minden csoda három napig tart Csurikám, aztán elfelejtik – válaszolta a "maffiavezér".
– Elfelejtik... Mit felejtenek el? Hogy én voltam az este a takarító, és zsebemben maradt a talált tízes, aztán meg bevágtam magam az ágyba és elaludtam?
– Hát ja-ja... Nem kenik rád, hogy loptál, úgysem megy az neked.
– Szóljál az elnöknek, hogy nálam van, odaadom!

Az iskolatitkárral felvetették a jegyzőkönyvet. Csurinak semmit nem mondtak, ami további sorsát érintette volna.
Gábor napjai ezután teljes bizonytalanságban teltek. Semmi hivatalos értesülés, csupán sugdosások, hogy ezt-azt hallottak a gimisek, akik a főépületben tanultak, és helyiek lévén közvetlenebb viszonyban voltak az iskolatitkárral. Azt is híresztelték, hogy kidobják a suliból Csurit. Néhányan viszont csak kollégiumi kizárásáról beszéltek. A kedvezőtlen információk miatt Csuri állapota napról napra romlot. Ráadásul akadt olyan tanár, aki szintén hallgatott az esetről, de sűrűn kezdte feleltetni Gábort. Furcsamód hiába mondta volna félénken az anyagot, szinte belé fojtotta a szót, és közben színpadiasan a többiekhez beszélt:
– Na, figyeljünk csak oda kérem, mit is mond a felelő, bár eddig sokat nem tudtunk meg a kovalens kötésekről, mert úgy tűnik, nem készült, és nem fog bennünket elkápráztatni tudásával. Így van Veréb fiam?
– Tanárnő, én mondanám, de nem tetszik engedni – panaszolta Csuri.
– Még hogy én nem engedem? – hallja ezt az osztály kérem? Mi a véleményünk, aki hazudik, az lop is?

Verébnek egy hónap alatt minden tárgyból leromlottak a jegyei a testnevelés kivételével. A tornatanár ugyanúgy viselkedett vele, mint az ügy előtt.
Kovács éreztetve a hamarosan várható döntést – mintha magában beszélne – a kolesz különböző helyiségeiben gyakran előadta véleményét érces hangján, ami a mondatok végén átment éles, szinte mutáló intonációba:
– Eljön majd a tolvajok, rablók végórája, amikor is mindenért felelnek, és repülni fognak az iskolából, mint a verebek.

Csuri már három hónapja nem volt odahaza, nem engedte a nevelő. Katonamódszereket alkalmazva, eltávozás megvonást adott retorzióként a tizennegyedik évét éppen csak betöltött gyereknek. Hiába ment hetente hazautazási engedélyt kérni, Kovács nevelő gúnyosan utasította el, és kifigurázta, amikor sírva fakadt.
Minden este vele takaríttatta ezután a szobát, összeszedette a takarodó előtt a szétdobált szemetet, és közben harsányan mondogatta:
– Vigyázz, nehogy kezedhez ragadjon egy tízes megint!
Amikor pedig már lefeküdtek, Kovács néha meglepetésszerűen villanyt gyújtott, felkeltette Csurit és ellenőrizte nincsen-e rajta gatya a pizsama alatt.

Veréb megtörten, sírva aludt el, és fáradtan kelt, még álmosabb volt, mint addig. Nem volt nagydarab fiú egyébként sem, ám hirtelen lefogyott tíz kilót. A többiek húzták is, hogy már csak vasággyal együtt van meg negyven kiló.
Az egyik reggelinél kitalálta Kos, hogy fel kell táplálni a szegény, csupasz Csurit. Ezután rendszeresen hozzá dobálták a kockasajtokat, a kiflivégeket, de retek vagy gyümölcs is gyakran landolt a reggelijében.

A városban csak az iskola, és a kollégium között közlekedhetett, sehova máshová nem engedte a nevelő, még hétvégén sem.
Anyja már több levélben izgatottan érdeklődött, miért nem sikerül hazautaznia, ugyanis minden héten azt írta: biztos, hogy most már elengedi Kovács. Nem így alakult azonban, de hivatalos, elmarasztaló döntés sehogysem született.
Gábor teljes bizonytalanságban tengődött már közel száz napja, amikor megjelent az iskola előtt egy oldalkocsis motorkerékpár, egy talpig bőrruhába öltözött emberrel, aki mintha a  századelő veterán autós öltözetét vette volna magára jelmezként.
A motoros, Csuri népi ülnök nagybátyja volt, aki eme elfoglaltságán kívül pártemberként is tevékenykedett. Megölelte Gábort, ő pedig azonnal elkezdte mesélni, hogy Kovács és néhány szaktanár milyen vesszőfutásra ítélte minden fegyelmi döntés nélkül.
– Nyugodj meg Gabikám! – lapolgatta meg keszeg hátát a nagybátyja, mindjárt beszélek az igazgatóval.

Estefelé Kovács Miklós nevelő bement a hálóba és megkérte Csurit, hogyha majd ráér, fáradjon át hozzá a nevelőibe.
Gábor meglepődött az emberi hang hallatán, de újabb csapdától tartva, remegve kopogott be néhány perc múlva.
Kovács az ágyon ült, mellette felesége. Hosszú monológba kezdett magáról, a leszereléséről, a sorsukról, illetve arról, hogy ez a szoba nekik megváltás, mivel nincsen lakásuk, tehát ha kirúgják...
Közben a sokadik mezítlábas Symphonia-ra gyújtott, és szokásos módon papírtölcsérbe hamuzott.
Gábort nem nagyon kötötte le a töméntelen mellébeszélés, mivel arra volt leginkább kíváncsi, mikor mehet már végre haza. Mégis meglepődött, amikor végül Kovács nyájasan azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e hétvégén hazautazni?
– Persze, hogy akarok! – felelte a boldogságtól könnyes szemmel. Otthon... újra otthon, biztonságban anyával, nagymamával...

Gáborból az évek során lassacskán eltűnt a gyerekkori eset felhalmozódott feszültsége, a sok gátlás. Nagyjából huszonöt év múltán mégis felelevenedett a történet:
A fényképek közt tett rendet, és kezébe akadt egy írás, amiben a feleségét dicséretben és jutalomban részesítették az iskolájában, mivel talált egy tízest, és leadta az osztályfőnökének. Senki sem jelentkezett érte, ezért év végén a becsületes megtalálót illette a papírpénz, amely az írás másik oldalára volt ragasztva.

Negyven év elteltével derengett föl újra a gyerekkori megpróbáltatás, de akkor már a Moszkva téren árulta a Fedél Nélkül lapot.
Egy autós "békebeli" papírtízest nyomott a markába. Addig tapogatta, a rég nem látott zöld fecnit, mígnem váratlanul elkámpicsorodott..
– Mennyit szenvedtem egy ilyenért fiatalon, és milyen sokáig bántott a dolog? – remegtette meg az emlékezés. Megfordította a pénzt, aminek a hátoldalára ragasztva egy gépelt írás volt: Jutalmul, a becsületes megtalálónak.
Bizonytalanul felpillantott. A magas kocsi vezetőülésében volt felesége feszített, közönyös pillantást vetve rá.
Váltott a lámpa. A nő megnyikorogtatta a hatalmas terepjáró kerekeit, és sietősen elhúzott Pasarét irányába.

2008.08.22.

Akkoriban új remények, változások, és a szabadság fejlődése kerültek a gondolkodás középpontjába. Ez idő tájt vált hazánk a legvidámabb barakká a szocialista országok táborában. Valamelyest emelkedtek a fizetések, ami lehetővé tette a fogyasztás minimális növekedését. Átalakulóban volt a politika, az életvitel, az öltözködés és a gyermeknevelés.

Attila szülei 1961-ben már megengedhették maguknak, hogy félévente egy-egy vasárnap ellátogassanak a 25 km-re lévő kis faluban élő rokonsághoz, és néhány órát eltölthessenek testvérek, sógorok, sógornők és unokaöccsök társaságában. Unokahúguk nem volt, mivel minden családban kizárólag fiúgyermekek születettek.
A legifjabb jövevény, a Zoltán névre keresztelt lurkó, ránézésre kifejezetten masszív gyereknek tűnt. Hét hónapos létére már könnyedén felállt a rácsos ágyban és hevesen nyúlkált a süteményestál után, amiből az ágy körül ülő felnőttek és idősebb gyerekek falatoztak.
Miközben a felnőttek a hónapok alatt alatt felgyűlt megbeszélnivalókkal traktálták egymást, Tamás, a legifjabb családtag gézengúz bátyja, a csöppséget instruálta. Az apróság akár egy jól idomított kiskutya, úgy produkálta magát. Kelt, feküdt, homorított, domborított, vagy a kezével emelgette a felsőtestét a testvéri vezényszavakra. Attila, Tamás és a többi unokatesó nagyokat kacagva, remekül szórakoztak Zolika mutatványain.
Zolika, amikor már szinte minden attrakcióját bemutatta, a süteményestál után kapott és berántotta a kiságyába a maradékot. Mielőtt azonban majszolni kezdhette volna, Attila anyukája kivette előle a tálat és az asztalra tette. Bori mama visszaült székére, a kiságy közelébe, és féloldalt fordulva folytatta Anna húgával a beszélgetést.
Tamás ránézett az öccsére és látta, hogy a kis vasgyúró be van sózva a csalódottságtól és a tenni akarástól. Ekkor felhangzott a délután azóta is emlegetett vezényszava:
– Pútyák, ugorj neki!
A kis Zolika – azaz Pútyák – felállt a kiságyban és az oldalvást ülő Bori mamát úgy arcon vágta, hogy annak az ijedtségtől és a fájdalomtól rögtön kicsordult a könnye. Nem akarta elhinni, hogy egy hét hónapos baba ekkorát üthet. Sértődötten ült arrébb a kiságytól és még mindig szipogva hagyta, hogy a húga vizes borogatást tegyen  vöröslő arcára, amin jól felismerhető volt a kis vasgyúró kézjegye.

Eltelt huszonöt év, ám Pútyák és Bori mama ennyi idő alatt sem kedvelték meg egymást, sőt még Annának, az anyjának sem volt különösebb indoka, hogy fiát szeretetre méltónak találhassa. Zoli és a bátyja ugyanis az évek során kimondottan a család haramiájává váltak. Ami nem volt lelakatolva, azt mind elvitték otthonról. Eladták és elitták az árát. Szüleik egy idő után már nem tudták elviselni a folytonos kártételt –, feljelentették őket a rendőrségen. A két rossz életű, részeges fiatal letöltendő börtönbüntetést kapott.
Ahogy telt az idő azonban, a szülők jobban megbánták tettüket, mint a börtönben ülő, elfásult gyerekeik, így a kiszabott büntetés letöltése után visszafogadták őket a házhoz. Kezdődött elölről minden, a két szeszkazán lódított, fosztogatott és ivott tovább.
Az idősödő szülők kínszenvedésének a begyűrűző munkanélküliség vetett véget. Amikor a rendszerváltás után a faluban már nem akadt munka, teljesen elapadtak a pénzforrások, a rovott múltú testvérek nem tudtak a szülőktől és környékbeliektől mit ellopni.
A két haramia kényszeredetten összepakolt és elindult világot látni. Az idősebbik testvér keresett szakmát tanult, és pék lett egy felkapott bevásárlóközpontban. Zolit pedig, aki az állatokhoz kiválóan értett, egy jómódú gazdálkodó farmján megbecsült állatgondozóként alkalmazták. Gondolhatnánk, hogy ezzel a történetnek vége, egyértelmű a happy end. De, közel sem úgy alakult, mivel néhány év alatt összedőlt a cefreszagú kártyavár.

Mindketten megnősültek, ám száműzték őket az asszonyok, mivel nem bírták elviselni az újra és újra fellángoló alkoholista életmódjukat. Gyerekeik nevelésében sem lehetett rájuk számítani, napokra, hetekre felszívódtak, és egy-egy tivornyázás után lezüllött, elviseletlenül leharcolt állapotban, pénzüket elverve próbáltak visszadiffundálni a családi közegbe. Hazudtak, ígérgettek, csaltak, loptak, ahogy korábban tették.
Tamás hazudozása odáig fajult, hogy új házasságot kötött, miközben az első házasságából született gyermekei felnevelésében sem vett részt. Gyerektartási kötelezettségét nem teljesítette, inkább bujkált az országban. Ennek ellenére (az ő múltjával) valahogy elvégzett egy biztonsági őr tanfolyamot és kutyás őrnek alkalmazták. Új feleségétől szintén született két gyermeke, de rövidesen onnan is ki lett ebrudalva.
Zoli sem tudott gyökeret verni az állattenyésztő vállalkozónál, pedig amíg mérsékelte az ivást, gazdája igazán megbecsülte, nívós lakást is biztosított neki. Egy napon azonban újra beindult és minden megtakarítását egy hét alatt elmulatta. Egy idősebb csövessel állt össze és annak lepusztult kunyhójába vackolta be magát. Gyerekével ő sem foglalkozott, lányát volt felesége egyedül nevelte fel.

Anna hírt kapott Zoli fiáról, és miután a férje meghalt, visszacsalogatta az öreg csövessel közösen használt vackáról. Ismét úgy tűnt, hogy rendeződnek a dolgok, Pútyáknak stabil munkahelye lett egy újonnan indult vállalkozás kacsatelepén, de a karma megint közbelépett.
Nem világos, hogy hogyan és miért, de a hatalmas erejű Zoli, egy őt meglátogató férfit csupasz kézzel agyoncsapott a kacsatelepen. A nyomozás nem találta teljesen bizonyítottnak az emberölést (az anyja is megtett minden tőle telhetőt), így csak hat évet kapott, amit harmadoltak jó magaviselete miatt. Anna úgy várta haza fiát, mint egy messiást, hiszen férje halála után a bivalyerős Zolit tartotta az „embernek”.

Attila nem szívesen szólt bele a rokonok életvitelébe, így amikor meglátogatta nagynénjét, akkor is csak szőrmentén taglalták a kialakult helyzetet. Nem igazán tetszett neki, hogy Anna őt kérte meg, hogy látogassák meg Zolit a börtönben. Anna azonban addig-addig erősgette, hogy a fia ártatlan, nem ő csapta agyon az áldozatot (mivel egy harmadik személy DNS-ét is kimutatták a helyszínen talált cigarettacsikkeken), hogy végül meglágyult Attila szíve és elvállalta az utat.
Zoli úgy tűnt, hogy megváltozott a bezártságban letöltött évek alatt. Elmesélte, miként tervezi újra az életét. Fogadkozott, hogy soha többet nem iszik, és ezt Attila el is hitte neki. Akkor már csak három hónap volt hátra a büntetésből.
Amint kiengedték Zolit a börtönből, hazaköltözött az anyjához. Egy helyi Kft.-nél kapott állást. Az erős fizikai munkát jól bíró emberre szükség van, bármilyen az előélete. Ahogy Zoli büszkén kiemelte:
– Én annyi nádat vágok, mint amennyit hét nyeszlett melós – nem véletlenül kedvel az igazgató.
Attila minden látogatásakor vitt magával alkoholmentes sört és azzal kínálta Zolit, hogy hadd szokja. Úgy vette azonban észre, hogy unokatestvérének nem igazán ízlik a szeszmentes ital. A cigaretta elleni kampánybeszéde sem lelt nyitott fülekre. Zoli, a maga szárította dohánylevélből aprította és töltötte a koporsószegeknek becézett bűzrudakat. Amilyen átéléssel és szakszerűséggel gyártotta a paklikat, és amilyen áhítattal gyújtott rá a kapadohányra, Attila megsejtette, olyan erős a függőség nála, hogy csak idő kérdése, mikor tér vissza a cefre biztosította élményhez is.
Zoli nyár elején szabadult. Szeptemberi látogatásakor viszont Anna már elkeseredetten súgta Attilának, hogy megint iszik a fia. Pútyák eltűnt négy napra és elitta az összes, megtakarított pénzüket, 460.000 forintot.
Attila teljesen összezuhant, elvesztette minden hitét és megelőlegezett bizalmát.
– Érdemes volt ennyit foglalkoztam Pútyákkal? – Ezért mentem be hozzá a börtönbe? – Ezért próbáltam a lelkére beszélni és agitáltam a józan, káros szenvedélyektől mentes életre?

Megkeményítette szívét és többet nem ment hozzájuk, nem próbálta megheftelni Pútyák életét.

Egy év sem telt el azonban, a nagynénje kereste meg telefonon, a közeli kórházból hívta.
– Teljesen megveszett Zoli, már folyamatosan ivott, rendszeresen elherdálta a pénzünket – panaszolta. – Sokadjára vontam felelősségre, de legutóbb, annyira begerjedt, hogy kalapáccsal esett nekem. Nyolc ütéssel verte be a fejem tetejét. Élet és halál között lebegtem két hétig.
Attila csak hallgatta nagynénje szavait. Átérezte, hogy az idős asszony mennyire szenvedhetett, elképzelte súlyos sérüléseit.
– Semmit sem tudok tenni, semmin sem tudok már javítani – válaszolta meg magának. – Talán ha kisgyerekként nem lett volna betanítva, hogy „Pútyák, ugorj neki!”, akkor minden másként alakul? – Mindenesetre ez már nem az én világom. Csatározzanak egymással a beltagok, a testvérek, a szülő és az igazságszolgáltatás! 

Zolit ismét börtönbe zárták, tíz évet kapott. Anna tizenegy hónapra rá meghalt, legyengült szervezete kimerült a felépülésért folytatott küzdelemben. Pútyák már nem mehetett ki a börtönből anyja temetésére. Néhány héten belül elvitte a tüdőrák.

A szülői házat Tamás örökölte, akinek alkoholtól aszott képe úgy nézett ki, mintha a jivaró indiánok zsugorították volna össze. Szókincse erősen lecsökkent, bambán vigyorogva nyakra-főre csak azt ismételgette:
– Pútyák, ugorj neki!