Tudod, amikor azt mondtad, ki tudja hányadszor, hogy megmondod az igazat, én már nem tudtam hinni neked. Annyiszor megjártam már az iszonyat, fájdalom, és a magány mérhetetlen mély bugyrait, hogy hitegető szavaidra érzéketlenné váltam. Nem láttam a szemeidben a régi elszántság piciny csíráját sem, csak egyfajta hideg szikrát, mely megkeményítette arcod fáradt vonásait. Határozottságod egyszerre átcsapott valamiféle rettegésszerű érzelembe, ami számodra ismeretlen fogalom volt addig.

Te már akkor, régen féltél tőlem és a reakcióimtól, amikor én még tudatában sem voltam önnön gyűlöletem erejének, de ami már a kívülálló szemlélők számára meg-megvillant.

Az utolsó időben szinte eszelőssé váltam a féltékenységtől. Éreztem titkolsz előlem valamit, vagy valakit. Ha csókot leheltél az ajkamra, mikor nem láttad, én hisztérikusan letöröltem magamról a szád érintését. Nem kellett a csókod, ha mással osztozom rajta. Kényszeresen átkutattam ruháidat, reménykedve hátha találok valamilyen jelet, ami engem igazol. Bár nem tudom, ha találtam volna miként élem túl. Most már tudom, talán ez lett volna a legjobb, ami történhet velem. Hosszú idő és rengeteg csalódás után, te voltál az egyetlen férfi, akit ennyire közel tudtam engedni magamhoz. Nem kizárólag a testi kontaktusra gondolok, a bonyolult lelkemet is csak te értetted. Feloldottad bennem az örökös, görcsös sündisznó természetemet. Melletted váltam érett nővé és gyengéd asszonnyá. Szinte már túl tökéletes volt minden, nem is értem, miért nem szólalt meg bennem a máskor, más helyzetben tökéletesen működő vészharang.

Amikor kedvetlenné váltál, azt hittem a munkahelyi problémák őrölnek. Aztán szép lassan rám vetült minden gondod-bajod árnya. Még nem sejtettem miért taszítasz, tolsz el magadtól. Módszeresen azon mesterkedtél, hogy meggyűlöljelek, én legyek, aki azt mondja: elég volt. Képtelen voltalak elengedni.

Azon a vasárnapon mégis neked kellett elszakítanod együvé tartozásunk fonalát. Azt mondtad nem láncolhatsz magadhoz, mert van valami, amit magasabb rendű összetartozásnak hívnak. A miénk nem az. Hadarva-sietve mondtad a monológodat, érződött, hogy jó ideig gyakorolhattad magadban a megfogalmazást, mielőtt elém álltál vele. Éreztem, nem akarod, hogy félbeszakítsalak, gyorsan, minél kevesebb fájdalmat okozva akarod belém injektálni a búcsúszérumot. Úgy mondtad, NEKEM lesz így a legjobb, most akarsz elmenni, amíg emberi méltóságodon nem esik csorba, amíg harag nélkül, szeretetben tudunk elválni. Remegő hangodat és a homályosodó szemed látványát nem tudtam összeegyeztetni a helyzettel. Azt kérted, próbáljam magam túltenni a dolgon, kezdjek valami újba. Például utazzak el Velencébe, ahová oly régen vágytam. A visszatartott könnyek égették, marták a szemem és a torkom. Hiszen ez az út közös vágyunk volt. Hogyan hihetted, hogy nélküled kelek át a Sóhajok Hídján?!

Emlékszem, bénultan néztem az ajtót, amit csendben húztál be magad után. Percekig, vagy órákig álltam ott értetlenül, a mai napig sem tudom.

Hónapokig csak vegetáltam. Tettem ugyan a dolgomat, folyt a napi rutin, de én olyan voltam, mint akit benyugtatóztak. Láttam, hallottam mindent, de csak egy bizonyos ködfátyolon át. Munka után bezárkóztam és ültem a négy fal között, senkit nem engedtem a közelembe. Végig azon járt az agyam, mit ronthattam el? Ki az a másik asszony, aki ekkora hatással volt rád, hogy kiléptél az életemből? Persze, más számára ez egy banális történet lenne, tizenkettő egy tucat. De mi tényleg egyek voltunk.

Aztán tegnap észrevettem Csabát, a legjobb barátodat a villamoson. Egészen zavarba jött amint meglátott, folyton kerülte a pillantásomat. Akadozva, csupa mellékes dolgokról diskuráltunk. Nem bírtam ki, és felőled érdeklődtem, mi van veled mostanában. Ő zavartan hárított egy „semmi különös”-szerű válasszal, és sietve leszállt a Központi Kórház megállónál. Éreztem, hogy nem mondott igazat. Úgy hittem megnősültél, csak nem merte elmondani. Az éjszaka nehezen jött álom a szememre. Rossz érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam semmivel megmagyarázni. Reggel csatakos hálóingben ébredtem, rettenetesen kimerülve. A rossz sejtelmem nem hogy nem múlt el, inkább még jobban elhatalmasodott rajtam. A munkahelyemen csak az értekezlet után adták át Csaba üzenetét: „Gyere a Központi Kórház onkológiájára, azonnal!”

Arra, hogy a kórházba mivel mentem, hogyan értem be, nem emlékszem egyáltalán. Csak az a kép van előttem, ahogy a fehér falú, hosszú folyosó végén, egy zöld széken ült Csaba, fejét a kezébe temetve. Én rogyadozó lábbal léptem be a kórterembe, ahol az ágyad már üres volt, egy nővér épp az ágyneműt cserélte. Kérdő tekintetemre, csak nemet intett a fejével.

Egyszerű szavakkal ki sem lehet fejezni, amit akkor éreztem. Kicsit később Csaba elmesélte, hogy mi történt. Csak engem szerettél, soha senki mást. Mikor diagnosztizálták az agytumorodat, mely nem volt műthető, közölték azt is, hogy maximum csak hónapjaid vannak hátra. Többször megpróbáltál neki fogni, hogy elmond az igazat nekem, nem ment. Később meg már kímélni is akartál ettől a szörnyűségtől. Nem akartad volna, hogy betegnek, elesettnek, kiszolgáltatottnak lássalak. Inkább vállaltad, hogy meggyűlöllek. Abban a hitben ringattál, mást választottál.

Önző voltál. Engem nem kérdeztél meg, hogy ÉN mit szeretnék? Elvetted tőlünk az utolsó hónapjainkat. Hagytad, hogy olyanokat gondoljak rólad, amit nem lett volna szabad. Istenem, gondolatban hányszor megöltelek!!!!! Kívántam a halálodat…

Hónapokig tévhitben éltem, langyos önsajnálatba burkolózva, miközben te megjártál minden poklot, szenvedtél bűntelenül, kettőnk helyett is. Egyedül…

Hazudtál, hogy engem kímélj, miközben a lelkiismeret furdalás kínzó béklyóját tetted rám. Meggyűlöltelek, pedig embert így még nem szerettem, mint Téged.

Istenem, mennyire lefogytál. De legalább, nyugodt az arcod. Most már mennem kell, kedves. Szólt a patológus, hogy lejárt az időnk. Sajnos, igaza van…

Megjegyzés: szépírások

Hétfőn reggel morózusan kelt fel a rádiós ébresztőóra hangjára. A hét első napja általában is nehezen indult. Ez alkalommal pláne, mivel ólmos fejfájással ébredt.

Már álmában is „vigyázzban” állt a szőnyeg szélén, a főnöke irodájában, hallgatva a fejére zúduló szokásos dörgedelmeket. Kezdetektől rühellték egymást. Van úgy, hogy az ember első látásra zsigerből ellenszenvet érez a másik iránt, még mielőtt alkalmuk lenne valójában megismerni egymást. A gyűlöletükből fakadó napi küzdelmeik kimenetele nem volt kétséges.  Főnöke, pozíciójánál fogva, mégiscsak helyzeti előnnyel rendelkezett. Ezt rendszerint ki is használta. Minden alkalmat megragadott, hogy felesleges munkák egész sorát zúdítsa rá, ugráltassa okkal, s ok nélkül.

Ő szerette a munkáját, és nem utolsó sorban azt a nem rossz fizetést, ami ezzel járt. Az évek alatt alázatos, de mosolytalan kifejezés ült az ábrázatára, és folyton kiújuló fekély telepedett a gyomrára. Naponta szorgosan mormolta magában a gyermekkorából halványan derengő imákat (hátha, valaki vevő lesz rá odafenn). Buzgólkodásának tárgya lekorlátozódott abbéli kívánságaira, hogy helyezze el valaki ezt a balféket, vagy ő kapjon valami álomállást, de legalábbis hasonló csoda történjen végre.

Fázósan húzta össze magán a köntösét. Főbérlője, a zsugori vénasszony lejjebb tekerte megint a termosztátot. A redőnyt felhúzva, bosszúsan konstatálta, hogy esik az eső. Tehát, tökig vizes lesz a zoknija a repedt talpú félcipőjében, mire beér az irodába. Úgy érezte, hogy életképessé váljon, most egy jó erős feketére van szüksége. A megszokott, két adagoló kanálnyi darálékot megspékelte még eggyel. Hadd legyen csak jó ütős! Míg a kávé főtt a gáztűzhelyen a kotyogóban, megpróbálta fájdalmasan hervadt ábrázatát némiképp emberibbre faragni. A borotvája már vagy két hónapja kidobásra érett állapotban leledzett. Inkább életlen volt mintsem éles. Ezért nézett értetlenkedve tükörbéli képmására, akin három centis vágás éktelenkedett, melyből lüktetve szivárgott az élénkpiros vér. Arcszesz híján a dugi pálinkáját locsolta elsősegély gyanánt sebesülésére.

Üvegrepesztő ordítására, vad zörgetés volt a válasz a főbérlője szobája felől. Anyád!

Aznapi öltözékének gondos összeválogatása, kívánt némi kreativitást. Szennyestartója amennyire tele volt, olyan tökéletesen volt üres szobájának egyetlen ruhatárolásra alkalmas komódja. Némi töprengés után a tettek mezejére lépett. A fotel mélyéről, az újságkupacok alól előbányászta, a pénteken lezserül levetett, és meggondolatlanul elhajított öltönyét. Állaga, már nem hasonlított egyetlen konfekcióöltönyhöz sem. A gyűrődések száma, és mélysége először a kétségbeesés szélére sodorta. Majd isteni szikra pattant ki, megzavarodni készülő agyából. Válása hozományaként hónapok óta a gardróbszekrény mélyén lapult a háztartási gépek egyik vívmánya, a gőzvasaló. Ezt még a volt feleségétől happolta el, a nagy osztozkodásnál. Nem mintha eddig, különösebb igény merült volna fel részéről a használatát illetően. Tessék! Most eljött a szükség órája. A dohányzóasztalon elterülő kupi látványa kissé megtörte a kezdeti lendületét. Az idő, pénz. Így laza mozdulattal, alkarja segítségével egy söprésre a padlóra küldte az egész cókmókot. Az alkalmi vasalódeszka előállt. Hosszú percek ádáz küzdelme után, melyet zakója ráncaival vívott (nemhogy kevesebben lettek, de mintha egyenesen szaporodásnak indultak volna), a szövet itt-ott sötétebb, fényes felületekkel gazdagodott.

A robbanás hangja elemi erővel hatott rá. Összerántotta fekélyes gyomrát, izmai görcsbe merevedtek. Az egész lakást betöltő kávészag futásra késztette. A konyha látványa egy katasztrófa sújtotta övezetével vetekedett. Pár másodpercre döbbent nyugalom áradt szét testében. Átvillant agyán, hogy iskolás korában egy művészettörténet könyvben látott hasonló mintázatú freskót, mely most nála a mennyezetet díszítette. A mindent beborító zacc és kávéfőző maradványok láttán, hisztérikus röhej tört elő a torkából. Nem elég, hogy máris késésben volt, még a tatarozás költségének réme is fenyegette. A banyáról már nem is beszélve, aki a robajra ajtódörömböléssel és óbégatással válaszolt. A zárt ajtó két oldalán állva, emelt hangú eszmecserét folytattak az albérlők kötelességeitől kezdve, a csendrendeleten át, a főbérlők jogaiig bezárólag, egynémely cifra káromkodással kibélelve. A vihar elcsendesültével a rádióbemondó hangjára lett figyelmes. A vasárnap sorsolt lottó nyerőszámait olvasták be, aminek hallatán meghűlt az ereiben a vér. Évek óta harcolt Fortuna kegyeiért, eleddig mindhiába. Ex neje is csak a kidobott pénzt konstatálta rezignáltan, mikor a nyerőszámok kihúzásánál hétről-hétre csalódnia kellett. Nem akart hinni az előbbi robbanástól egyébként még egy kicsit csengő füleinek. Pedig ezek, AZOK a számok voltak: 19, 43, 58, 74, 89. A bemondó szerint, egyetlen egy telitalálatos szelvény volt a héten, melynek nyereménye 850 millió forint. A kárba veszett koffein nélkül is egekbe szökött a vérnyomása. Elméjét lila köd borította el. Hirtelen ötlettől vezérelve, telefonjáért nyúlt, s a győztes hadvezér teljes diadalával tárcsázta főnöke számát. Hosszú percekig (oly hangosan, ahogy a tüdején kifért), taglalta az évek alatt elfojtott vélt és valós sérelmeit. Nem rejtette véka alá az indulatait egy cseppet sem. Teljesen nyílt terepet biztosított számukra. Végezetül, tájékoztatta a köpni-nyelni nem tudó férfit, hogy többé az iroda tájára sem megy. Monológját egy: „Csá, te baromarcú!”- számára, frappánsnak tűnő mondattal zárta. Megkönnyebbülve megannyi év szorongásától őrületes hahotázásba kezdett. Valamint, kisiskolás kora óta nem gyakorolt, tigrisbukfencet vetett előszobája kövén. Ezt az elragadtatott mozdulatát, a földet érés pillanatában kicsit megbánta, mikor a nyakában égő nyilallást érzett. Mit sem törődve groteszk helyzetével, úgy azonmód, hanyatt fekve csak arra tudott gondolni, hogy többet nem kell a barom főnöke süketelését hallgatnia. Az életben nem kell már egyetlen egy főnököt sem eltűrnie. Ő lesz maga a főnök! Kacsalábon forgó, medencés, hodály nagy házat vesz magának. Minimum a Rózsadombon. Vásárol egy rohadt menő, tűzpiros sportautót. Azzal fűzi majd a pesti éjszaka legjobb csajait. Igaz, majd néhány vezetési lecke nem árt, mert már jó pár éve nem ült volánnál. Még a végén taccsra vágja a szuper járgányt. Ismét visító röhögés kapta el. Apukám! Ennyi pénzből, egy rakás verdát vehet magának. Ha lekoccolja, lesz másik! Repülni fog! Bármennyire is retteg a magasságtól, ő bizony szárnyalni fog. Bejárja a nagyvilágot. Már látta lelki szemei előtt a fehér homokos tengerpartot, pálmafákat, kreol lányok izgató táncát, az esti tábortüzeket….

Az orrát facsaró füstszag, térítette magához az álmodozásból. Önmaga számára is, meglepően fürgén lábra szökkent (fittyet hányva, fájdalmasan tiltakozó nyakára), s berobogott szobájába. Már javarészt lángokban állt. Jeges félelem markolta szívét. Remegő kézzel kapkodott zakója foszladozó maradványai után, miközben majd megfulladt a kínzó köhögéstől. A füst és a lángnyelvek, egyre inkább birtokba vették a kis lakást, és az elemekkel küzdő bérlőjét.

* * *

A tűzoltókat és a mentőket, az eszelősen rikoltozó, idős főbérlőasszony értesítette. A férfi, akit kimentettek az égő lakásból, első és másodfokú égési sérüléseket szenvedett. Amikor beemelték a mentőautóba, hisztérikusan és összefüggéstelenül, zakózsebet és valami szelvényt emlegetett, erősen sokkos állapotban.

A teherautó kínlódva felbőgött, gomolygó porfelhőt hagyva maga után komótosan kipöfögött a falucska főteréről. Hatalmas néma tömeg várta ezt a járművet. Két kisfiú mindenkit kicselezve, szinte az emberek lába között átsurranva próbált meg mind közelebb jutni az utasokhoz. Édesanyjuk halálra vált arccal, fedetlen fővel igyekezett őket követni.

Éppen kenyérdagasztáshoz készült mikor a nénje értesítette, most érkezett a kiszabadult hadifoglyokat szállító teherkocsi. Azonmód, lisztes kötényében és ormótlan házipapucsában szaladni kezdett a főtérre. A három és hat éves fiainak sem kellett több, ők is abbahagyták a bilickézést és futásnak eredtek.

Imre, a nagyobbik gyermek még halványan emlékezett az ő óriási, pirospozsgás arcú édesapjára. Négy éve is megvan már, hogy nem látta őt. Elevenen éltek benne a régi vasárnapi ebédek, mikor még az apja is velük volt. Felhőtlen, napsütéses vidám napok voltak. Kinn a hűvös gáder alatt ültek asztalhoz. Ilyenkor Tatáék is velük költötték el az ebédet. Mindenki vidám volt, sokat beszélgettek. Ides kipirult arccal sürgött- forgott körülöttük. Egyik pillanatban a konyha sparheltjén forgatta az utolsóként sülő húsokat, a másik pillanatban már az aranyló húslevest merítette a családfő tányérjába. Az ilyenkor meglesett pillantások beivódtak a kisgyermek agyába. Az apjuk mindig gyengéd szeretettel nézett párjára. Tekintetével szinte megsimogatta főzéstől kipirult arcát, kontyából rakoncátlanul kibukó szőke fürtjeit. Ides zavartan mosolyogva kapaszkodott párja tekintetébe és ilyenkor általában ölébe kapta a kis Imikét. Édesapja átölelte őket izmos, erős karjával és csókot lehelt mindkettejük arcára.

Imre nagyon szerette az ebéd utáni sétákat apjával kettesben. Ilyenkor kimentek a szőlőhegyre és jó gazdaként végig pásztázták a szőlősorokat. A kisfiú erre úgy emlékezett, mintha a ültetvénynek sehol nem lenne vége. Az ő óriás és erős édesapja nélkül bizony el is tévedt volna a szőlőrengetegben. A másik kép amely megmaradt apjáról az emlékezetében, már korántsem ennyire felhőtlenül boldog. Az utolsó nap, mielőtt bevonult katonának minden szempontból nagyon szomorúra sikeredett. Nyanya folyton fel-alá járkált a konyhában és csúnyán átkozódott. Ides nem győzte csitítgatni, hogy a gyerek előtt ne beszéljen ilyeneket. Ám az ő arcán sem volt nyoma a megszokott derűnek. Vörös, karikás szemei az átsírt éjszakáról nyújtottak tanúbizonyságot. Tata a kemence padkán üldögélve némán, ráncos-érdes kezeivel cigarettát sodort magának. Lehajtott fejjel, a szeme sarkából figyelte a fiát, amint az magára öltötte a katonai egyenruhát. Apja nem engedte magát kikísérni az állomásra, nem szerette a búcsúzkodást. Kiváltképp, ha a fél falu előtt kell megtennie. Tata erős-emberes kézszorítással köszönt el tőle, szemei vészesen csillogni kezdtek. Nem várta meg, hogy utat törjenek érzelmei. Elballagott a gazdasági udvarba megetetni az egy szem malackájukat. Egész sötétedésig nem mutatkozott előttük…

Ides arcát visszatartóztathatatlanul elárasztották a bánat könnyei, férjével hosszan ölelték egymást. Imrében vad féltés dolgozott, egyrészt anyja iránt. Úgy érezte neki nem jut a szeretetéből, ha apjának ad belőle ilyen sokat. Másrészt benne volt a levegőben, hogy apja olyan hosszú útra készül ahonnan esetleg nem vezet visszaút. Közéjük furakodott hát és percekig kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba.

Miután a nyikorgó fakapu becsapódott a férfi után, Nyanya órákig jajveszékelt megállás nélkül. Magából kikelve szaggatta ruháját míg össze nem esett az udvaron a kimerültségtől. Fél év alatt árnyéka lett önmagának. Először csak felkelni nem akart egy reggelen, később az ételt utasította el.

A temetésén rettenetes jeges eső esett, a kisfiú valósággal nyüszített a félelemtől. Az öregasszonyok meghatódva jegyezték meg, hogy ez a gyermek mennyire ragaszkodott a nagyanyjához.

A kisöccse nem is ismerte apjukat. Gyurka születésekor már nem volt otthon. A bombázások, a nélkülözés közepette anyjuknak a két gyermek felnevelése, óvása adott erőt. Anyatigrisként védte őket mindentől, a szájától vonta el az utolsó falatot, csak nekik jusson. A legnagyobb tragédia két évvel ezelőtt érte őket. Megkapták azt az értesítést, melytől minden család rettegett a faluban. Nem tudta felfogni ép ésszel imádott férje elvesztését. Eszelősen csak azt hajtogatta, hogy lehetetlen, ő ezt biztosan megérezte volna. Tata nem szólt egyet sem. Sarkon fordult és kiballagott a konyhából. Két napig keresték. A szalmatároló pajta padlásán akasztotta fel magát a gerendára. A temetése után éppen három héttel jött az értesítés, miszerint tévedés volt a halálhír. Férje sebesülten, öntudatlanul feküdt egy katonai kórházban.

Az emberek, mintegy parancsszóra utat hagytak az asszony előtt. A porfellegből kirajzolódni látszott egy hosszú, kopottas katonaköpönyeget viselő vékony alak. Borostás, beesett arcát mély ráncok barázdálták. Hosszú pillanatokig csak a tekintetük fonódott egybe, majd szinte összeolvadva, görcsösen ölelték egymást karjaik. Imre az öccsét kézen fogva húzta maga után, hogy együtt üdvözöljék apjukat. A nagyobbik legényke megtántorodott a férfi láttán. Hiába erőlködött, nem tudta az emlékeiben élő életerős vidám embert összeegyeztetni az előtte álló vékony, sebhelyes arcú, beteges kinézetű alakkal. Gyurka megrángatta a nadrágja szárát.

- Ez a bácsi az apánk?
- Nem…Ez valaki egészen más…
- Akkor ki ez? És miért öleli Idest?
- Nem ismerem…Idegen….

Rágott körmű ujjaival szórakozottan görgette a radír morzsáit a padon. Ha elég kitartóan sodorgatta, előfordult, hogy pár centis kígyót sikerült belőle gyártania. Papus is hasonlóan készítette magának a cigarettát. Kissé hajtott háttal ült a hokedlin és szakavatott mozdulatokkal sodorta az illatos dohánnyal töltött cigarettahüvelyt. Közben mindig egy dalt énekelt, de olyan szívszaggatóan, hogy mindig libabőrös lett tőle az egész teste.
A dal egy bujdosó árva madárról szólt és a Papusnál szebben soha senkit nem hallott énekelni. Ha rá gondolt, még most is így látta maga előtt, pedig két éve már, hogy a föld alatt volt. Mamus már nem is akart rá gondolni. Papus halála óta alig mozdult ki a házból. Naphosszat az ágyban feküdt, mint aki beteg. Őt ez nem zavarta annyira. De ha sírt a Mamus, na azt gyűlölte, nagyon. Igaz sírni csak akkor szokott, amikor már háromnál több boros flaska hevert az ágya körül. Ilyenkor napokig neki kellett helyette gondolkoznia. Mert valakinek azt is muszáj volt. Csak remélni tudta, hogy a Kontyos Dáma többet nem megy feléjük. Délelőtt a Mamus nem fogja beengedni, mert már nagyon régóta alszik egyfolytában. Vagy ha azóta fel is ébredt, fáradt ahhoz, hogy felkeljen. A prücskök óvodában, iskolában vannak. Ő maga cibálta el őket reggelente. Persze csak csengetés után ért be ma is, mert Picur cumiját otthon felejtették. Anélkül meg nem tud aludni az oviban. Mire haza futott érte, meg vissza az oviba, már nem is fázott a vékony pulóverében. Iskolába menet megeredt a hó. Csodaszép, nagy pelyhekben esett. Ha kinyújtotta a tenyerét gyönyörű rajzolatú csillagok hullottak rá, pont olyan, mint a mesékben. A templomtorony órájának zengése térítette magához az álmélkodásból. Akkor persze már hiába futott. Az első óra javában tartott, mikor kipirultan, lihegve benyitott a tanterem ajtaján. A nagydarab tanárnő szigorú arccal fordult felé és gúnyosan tudakolta a késésének okát.
- Na, fiacskám! Miért is nem csodálkozom?! Hol csavarogtál már megint?
Ha elmondaná a Kontyos Dáma azonnal elvinné őt meg a testvéreit az intézetbe. Múltkor is csak egy hajszálon múlt, hogy megúszták. A szomszédból a Vén Gané segített neki. Azt hazudta, hogy míg a Mamus beteg, ő látja el őket. Cserébe csak azt kérte, hogy megnézhesse a micsodáját. Hát megmutatta neki. Bokáig letolt gatyában állt a pállott levegőjű, lesötétített szobában. Mélyen lehajtotta a fejét. A barna mintázatú kopottas szőnyegen jól látta, amint szorgos hangyák csapata a morzsákat cipelte szép sorjában. Jobban félt attól, hogy elviszik őket az intézetbe, mint a vérágas szemű, szuszogó öregtől. Szerencsére akkor nem nyúlt hozzá, csak a szemeit guvasztotta. Nagyon reménykedett benne, hogy máskor nem szorul a segítségére.
- Na, lódulj a helyedre, fiam! Az osztály pedig csendben marad és figyel!
Szeretett az ablak mellett ülni, mert mindig történt az utcán valami érdekes. Innen a meleg teremből kényelmesen meg lehetett figyelni mindent. Nem úgy, mint amikor dideregve rohant haza vagy éppen a dolgára. Így látta meg a múlt héten azt is, hogy Dínó futva igyekezett az iskola felé. A hatalmas fekete alak a kapunál kapta el a karját. Látszott, hogy veszekednek. Dínó szabadulni próbált a nála is magasabb férfi szorításából. A férfi ököllel ütött, mint a bokszolók. Aztán olyan hirtelen eltűnt, ahogy érkezett. Dínó a kerítésnek tántorodott és az arcát tapogatta. Zavartan körbenézett, hogy vajon hányan láthatták az esetet. Az iskola környéke üres volt, a tanítás már elkezdődött. Dínó az első emeleti ablakra emelte a szemét. Találkozott a tekintetük egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő pillanatra.
Tudta, hogy a tanárnőnek ezek után sem lesz a kedvence. De eddig legalább békén hagyta.
A hang bugyborékolva hasított a tanóra csendjébe. A bugyborékolás egyre erősödött és egyértelműen az ő gyomrából hallatszott. 
Már nagyon bánta, hogy a telepi kutya vacsoráját elcsente. A szaga pedig annyira jó volt. Az íze sem volt borzasztó, a Bakterné jó főzőasszony hírében állt utcaszerte. Az asszony mikor a Bakternek vitte az elemózsiát, az őrző kutyáról sem feledkezett meg. Néróval jó barátságot ápolt. A Bakter szemet hunyt felette, ha betért hozzá játszani. Csak ha a teherkocsik érkeztek meg az anyaggal, akkor kellett neki elpucolnia onnan. A kutya biztosan három napos maradékot kapott, azért csikarta a beleit ilyen kegyetlenül. Hasára tapasztotta mind a két kezét, bízva benne, hogy így le tudja halkítani a követelőzőt. Fejét az asztal lapjára támasztotta, azon mesterkedett, hogy minél kisebbre, észrevehetetlenebbre zsugorodjon. Haja tövében a kín első verejtékcseppjei megjelentek. Dínó magyarázás közben folyton rá nézett és egyre közeledett az ő asztalához. Az öreg kopott parketta vészesen nyikorgott a tűsarkak alatt. Az osztály mintha egyszerre tartotta volna vissza a lélegzetét. Lassacskán felemelte a fejét az asztalról. A szeme sarkából látta, ahogy a tanárnő keze hirtelen feléje nyúlt. Dacosan behunyta a szemét és várta a csípős csattanást az arcán. A pofon azonban elmaradt. Az teremből innen-onnan halk kuncogás hallatszott. Résnyire kinyitotta a bal szemét. A füzeteire óriási árnyék vetült. Az asztala mellett tornyosult a hatalmas termetű tanárnő és megvetően lebiggyesztett szájjal emelte fel az ő matematika füzetét.
- Miért nem írtad le a füzetedbe azt, ami a táblán van?- kérdezte szigorú hangon a tanárnő.
Megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak benne, a szájából a szavak mintha maguktól buggyantak volna elő:
- Úgysem értem az egészet - nézett elszántan a nő szemébe.
- Gyere ki a táblához, és oldd meg a feladatot!
- Nem megyek - érezte, hogy egy lépést sem tudott volna megtenni következmények nélkül. A kuruttyolás egyre erősödött a gyomrában.
- Mit mondtál? - csúszott fel fülsértő magasságokba a tanárnő hangja. - Állj fel azonnal!
- Nem állok fel! - ha bármit is tesz abból csak baj lehet.
A tanárnő egyetlen határozott mozdulattal rántotta ki a gyerek alól a széket. Az osztály döbbent csendben figyelte az eseményeket.
Az utolsó pillanatban meg tudott kapaszkodni az asztalban, félig rajta feküdt, képtelen volt felegyenesedni. Az izzadtság végigfolyt a hátán, remegő kezével megpróbálta feltolni magát az asztalról. A tanárnő szája mozgott, a nyakán az erek kidagadtak, de a hangját érdekes módon nem hallotta. A füleiben mintha egy kocsi motorja zúgott, zakatolt volna. Forgott vele a terem. A padok és a zöld tábla szédítően pörögtek, táncoltak. Bár a lábai csak nagy nehezen engedelmeskedtek neki, az egyre jobban hullámzó ajtón elkapta a kilincset és kacsázva elfutott a mellékhelyiségbe. Löketszerűen adott ki magából mindent. Hátát a WC falának támasztva lassacskán lecsúszott a földre. Lábait felhúzta, karjaival átölelte őket és ütemesen ringatta magát. Reszkető hangon kántálta a Papustól hallott dalt:

„Kesereg egy árva madár,
Ki ott fenn a fellegen jár.
Hát az olyan árva mint én,
Hogy ne keseregne szegény.”

Mikor már a gyengeség elmúlt róla, óvatosan előbújt a rejtekhelyéről. Kihallgatózott a folyosóra. Csend volt. Úgy látszott senki sem kíváncsi rá, nem siettek a keresésére. Puha léptekkel osont végig a kihalt folyosón. A termekből kihallatszottak az ismerős neszek. Az egyikben fennhangon magyarázott egy tanár, másikban vékonyka hangon, akadozva felelt egy diák. A harmadikban éppen énekórát tartottak. Itt egy pillanatra megtorpant, szívét összeszorította valami megmagyarázhatatlan érzés. Milyen szépen szólt az a karácsonyi dal! Mindenki a helyén volt, csak ő nem tartozott sehova sem.
A tanári szoba ajtaja hirtelen nyílt ki. Alig maradt ideje, hogy az oszlop takarásában megbújjon. A kijövő három ember élénk beszélgetést folytatott. Igyekezett még a lélegzetét is visszafojtani, nehogy észrevegyék. Fülében hangosan zakatolt a szíve: „Dü-düb, dü-düb, dü-düb…” A levegőben visszhangzó mondatfoszlányok lassacskán nyertek értelmet a fejében.
- A viselkedése így már érthető… én kérem, nem tudhattam… két napja halott… kötelességem elhelyezni őket… a szomszéd értesített… talán nem kell elszakítanunk egymástól a testvéreket…
Óvatosan kileselkedett. A Kontyos Dáma szeme furcsán csillogott és mintha a Dínó sem lett volna olyan hatalmas, mint máskor. Az Igazgatónő pedig folyton a szemüvegét igazgatta, mint ahogy nagy izgalmában, az iskolai rendezvényeken szokta.
Lábujjhegyen, settenkedve a hátsó lépcsőn lemerészkedett. A portásfülke előtt négykézlábra ereszkedve lopódzott ki az épületből. A csípős szél az arcába vágott, pirosra csípte. A Fő utcára kiérve a járókelők megszokott látványa valamelyest megnyugtatta. Az orrán végig szánkázó könnycseppet elmaszatolta ujjaival, majd nadrágja zsebébe süllyesztette fagyos kezeit. A csodálkozó tekintetekkel mit sem törődve, dalra fakadt:

„Bujdosik az árva madár,
Egyik ágrul másikra száll.
Hát az ilyen árva, mint én,
Hogy ne bujdokolna szegény.”

https://www.youtube.com/watch?v=q9qoAYXq_oo

Az éjszaka folyamán a falucska postaládáiba felhívást csempésztek. Megsárgult, kék vonalas füzetlapon dülöngélő írás hirdette: „Papírgyűjtés lesz. Felesleges újságjukat helyezzék a kapu elé péntek este hét óráig. Színes újság nem kell. Karton jöhet. Aláírás: Iskola”. A lakók lakonikus nyugalommal vették tudomásul a hírt, noha az iskola, évekkel ezelőtt – a többi falusi iskolához hasonlóan - bezárt.

***
A konyhában a csonka gyertya kormozva égett az asztalon. A borostás férfi hajlott háttal görnyedt egy gyűrött, valaha szebb napokat látott iskolai füzet fölé. Ceruzájával nehézkesen, reszketeg szálkás betűket szántott a lapokra. Görcsösen vigyázott, hogy írása olvasható legyen. Igyekezetében kicsit a nyelve hegyét is kidugta, mely kisiskolás külsőt kölcsönzött az amúgy nyugdíjas korú férfinek.
Az irka valamikor a fiáé lehetett. Régen volt, talán igaz sem volt… A temetőben már tíz éve is elmúlt, hogy utoljára járt. A baleset idején még a városban laktak, ezért temették a fiút az anyja mellé. A férfi túlélte az autóbalesetet, de a maradandó sérülései miatt hamarosan rokkantosították. Ez egyet jelentett a városi lét feladásával. A kevéske nyugdíja nem tette lehetővé a tanácsi lakás fenntartását. Kiköltözött a közeli faluba, egy szerény parasztházba, a könnyebb élet reményében. Magányán nem szándékozott osztozni senkivel. Nem tartott kapcsolatot a falu népével, egyedül akart boldogulni. Mégis hónapról-hónapra egyre nehezebben élt. Volt víz ugyan a kútban, de az áramot már rég kikötötték. Azt mondják a remény hal meg utoljára. Neki egyebe sem maradt, csak a remény. Reménykedett, hogy az egyetlen lényt, akit megtűrt maga körül, a loncsos bundájú kóbor kutyát képes lesz etetni. A férfi általában a hónap közepétől csak zsíros kenyeret rágott. A zsírt a harmadik szomszédban élő öregasszony hagyta egy zománcozott piros fazékban a tornácán, míg ő a kutyát kereste a határban. Aztán abban reménykedett, hogy nem került sintérkézre Fickó, mikor egy hét után sem jött haza. Tényleg nem fogták be. A falu szélén taposta el egy személyautó. Az ölében vitte haza az elpusztult jószágot, és az udvarában, az ecetfa alá temette el.
Reménykedett, hogy megéri október tizenhetedikét, a hatvanötödik születésnapját, mert attól fogva ingyen utazhatott. Nem voltak elérhetetlen álmai az úti célt illetően. Nem vágyott különleges helyekre. A városi temetőbe akart eljutni felesége és fia sírjához. Tíz év után úgy várta a halottak napját, mint gyermekkorában a karácsonyt. Azonban a hűvös őszi napok beköszöntével egészségi állapota is rohamosan rosszabbra fordult. Fázósan gubbasztott naphosszat a hideg vaskályha mellett. A fásfészer üresen tátongott, a házból már minden éghető anyagot eltüzelt. Csontjaiba hasított a fájdalom, beleit élesen karmolászta az éhség. Voltak percek mikor úgy érezte, jobb lenne, ha örökre elaludna. Nem hitt a túlvilágban, egyszerűen belefáradt az életbe. Aztán egy napon, amint félálomban kucorgott a hokedlin, éles csörrenésre riadt fel. A konyhakredencen álló üvegezett fénykép, mely fiát és feleségét ábrázolta, minden különösebb ok nélkül lehullott a konyha kövére. Ijedtében tágra meredt szemmel nézte a konyhában szerteszét csillámló üvegszilánkokat. Pár perc álmélkodás után erőt vett magán, és nehézkesen feltápászkodott a kályha mellől. Öregesen odacsoszogott a szekrényhez, és a törmelékből kiemelte szerettei képét. Nyöszörgő jajongás ütötte meg fülét. Körülnézett, de rajta kívül senki nem volt ott. Percekbe telt mire felfogta, hogy ő az, aki nyöszörögve siratja múltját és jelenét. Hosszú évek keserűsége egyszerre tört utat magának. Időtlen idők óta visszatartott könnyek áztatták sovány, aszott arcát. Percekig vagy órákig állt ott - kezében szorongatva a fotót -, maga sem tudta. Ahogy a könnyei elapadtak, úgy tért vissza testébe az élet. Jelnek érezte a történést. Újra reménykedett, hogy még megéri a másnapot. Csak ne lett volna máris olyan hideg! A tél pedig fenyegetően közeledett. Az arcát hirtelen elöntő mosolytól, mintha megfiatalodott volna, lázasan kereste elő a fiók mélyén lapuló iskolai füzetet, és a késsel faragott piros ácsceruzát.
Péntek este hét órára a faluban csaknem minden ház előtt takaros rendben sorakoztak az újságpapírból épített kupacok. Az idős férfi viseltes lenvászon zsákokba gyömöszölte őket. Éjfél is jócskán elmúlt, mire biciklijén az utolsó fordulót haza tolta a portájára. Az éjszaka folyamán már vidáman füstölt a parasztház kéménye.
***
Ez így volt minden évben október tájékán. Némelyik háznál a papírkínálat kiegészült megunt kisbútorokkal, kosárnyi hasogatott fával, szalonnával, gyümölccsel. A faluban iskolai papírgyűjtést tartottak, pedig évek óta lakat volt az épületen.