Marković Radmila bejegyzései (7)

Sorrend
ALKOTÓ

Vallomás

Marković Radmila publikálta: szeptember 22, 2010, 20:00
Gyermeklelkemhasította a kasza,bennem kavarogaz első csók,az el nem csókoltcsókkal,megérintettaz életfuvallata,oszlopként voltamtámasz,ésanyaszomorító,örömhír,büszkeség,könny-csalogató;ösvényemrekonokul startoló,napfényt hazudtolósokarcú,dekörülvesznekemberséges emberek,csakők érinthetik kezemet.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Virág és Nap

Marković Radmila publikálta: június 12, 2010, 19:22
Várom érkezésedet?Mért kérdezed?Hajnalban,ha pirkad keleten,szirmaim érzikjelened.Várlak, mintgyermek az anyatejet,s ha megérkezelegyszerre feléledek,kacagva lengekpedig nem fúj a szél,minden sejtembenott zsibong a lét.Érzem meleg ölelésed,mert te vagy a fény,az éltető erő,a megértés,a gyengédség,ha egyszer-egyszereltakar előlemaz ég szürke leple,a hervadásig szomorodok.Harmatkönnyem súlya alatt leroskadok.Sokszor reményvesztetten reszketek,mégis várlak,mikor megjelensz,az életem, az életed:összefonódvabennünk soha semveszhet el.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Csillagfénnyel betakarva

Marković Radmila publikálta: június 6, 2010, 6:53
Érzéketlen sosem voltamha sírtál,veled sírtam,forró testemmelringattalak,tenger vizébenmosdattalak,sós lelkedetnyalogatva,egybefonódva,a földrengés gyönyöreaz egész világotbefedte.Aztán cápa lettem,haraptam:a tested,lelked.Észrevétlen jött a tél,hóviharban kergetőzünk,fáztam, fáztál,dideregve összebújtunk,leheletünk volt a párnánk,ölelésünk melegségecsillagfénnyel betakarva;télből nem lett már nyár.Érzéketlen sosem voltál.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szégyenlem magam

Marković Radmila publikálta: május 29, 2010, 9:17
Mikor a temetőkaput átléptem, egy kedves ismerősömmel találkoztam. Beszélgetni kezdtünk. Ő fél a temetőben, én viszont a csöndet valahogy kellemesebbnek, lélekemelőbbnek tartom, mint bárhol máshol. A halál lett beszélgetésünk témája. Én azt állítottam: nem félek a haláltól, hiszek a lélekvándorlásban, és abban is, hogy van élet a halál után. Csodálkozó tekintete kellemesen szép arcáról mintha azt mondaná:- Hogy mondhatsz ilyent?Pár pillanatnyi csend után megszólalt, és teljesen mást, eddig még soha sem hallott szép, igazán elgondolkodtató igazságot szinte suttogva lehelte bele a csendbe.- Én sajnálom itt hagyni ezt a világot, a természet adta szépségeket, az enyéimet.Ránéztem, mélyen a szemébe,és megpróbáltam meggyőzni.- De hiszen a lányodban, unokáidban élsz tovább. Ami viszont engem illet, én nem szeretném még egyszer átélni azt a kálváriát, amit eddigi életem során megtapasztaltam, tehát erre a világra, ha nem muszáj, én bizony nem jönnék vissza. Igaz, én a természetet elfogadom, de nem csodálom.Valamiért, én sem tudom miért, egymásra mosolyogtunk, és elváltunk. Lassan távolodott tőlem, én meg a sírt és környékét nézegettem. Egy-két száraz fűszál éktelenkedett a kőkemény földből. Ezen a nyáron a Szahara jött a helyünkbe, nem csoda, hogy minden kiszáradt, a föld repedezett és kőkemény. Úgy gondoltam, kapával fellazítom a földet, a söprűvel eligazítom, és így legalább hasonlít majd valamire a sír környéke. Igen ám, de a kis-kapával a göröngyöket, amiket felvertem, nem lehetett elaprítani. Tőlem két sírral arrébb egy velem korabeli idős hölgy is a sír környékét rendezgette. Neki volt gereblyéje. Odamentem hozzá, megszólítottam.- Ha nagyon szépen megkérem, elkaphatnám kölcsön egy kis időre a gereblyét?- Tessék csak - válaszolta.Siettem felaprítani, széttörni a nagyja göröngyöket, és visszavittem a szerszámot mondván:- Köszönöm szépen, hogy ideadta a gereblyét!- Hát hogyne adtam volna oda szívesen volt osztálytársamnak a gereblyét!El tudom képzelni milyen bamba pofát vághattam, szerettem volna, ha megnyílik a föld, és elnyel engem. Szégyelltem magam, és bűnbánóan bevallottam, hogy nem ismertem meg, de a szégyenérzet mellett örömmel telt meg a lelkem. Íme, egy osztálytárs, él, élünk, és örömömben átöleltem, megcsókoltuk egymás arcát, egy pillanatra megint kisdiákok lettünk.Beszélgettünk gyerekeinkről, erről-arról, de nekem az volt a fontos, hogy ott volt mellettem egykori osztálytársnőm. Ha rágondolok, hogy nem ismertem őt fel, szégyenkezem, de sokkal jobban örülök, hogy Rád találtam, kedves osztálytársam, pedig nem voltál elveszve sem Te, sem én.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Amikor utólag nevetek

Marković Radmila publikálta: május 27, 2010, 19:30
Most tél van, hideg szél veszekedik velem a kalapomért, de én nem adom. Csúszna a cipőtalpam, ha cipőt húztam volna fel, de én recés talpú tornacipőben oly módon lavírozok, mintha tojások között járnék, de haladok. Persze csak a boltba, meg a postára megyek, a napi séta már elmarad, meg a többi lófrálás is.Unatkozom a szobámban, pedig volna mit tenni. Takarítani kellene, de mivel minden szoba hideg, csak ott fűtök, ahol tartózkodom, így takarítson ki a hideg, ha nem tetszik neki úgy, ahogy van. Reggel sokáig alszok, mert a nagymama szerviz a téli szünetben bezárta a fűtetlen konyhát, nem főzök, mert kiveszem a mélyhűtőből a maradékot. A barátnőmhöz sem mehetek, az említett okok miatt. Mindezt megérezték a szomszéd kutyái, átjöttek az udvaromba az ól tetőre ugorva, és mire kimentem etetni, a tyúkok és a kakas ott feküdtek a földön lábbal felfelé, a kutyák meg büszkén sétáltak az udvarban.Felhívtam a szomszédot, akinek az apja pillanatok alatt nálam termett, és az öt tyúkból meg az egy szem kakasból „megmentettünk” két tyúkot, meg a kakast úgy, hogy a szomszéd elvágta a nyakukat, mert még a szusz nem szorult ki belőlük teljesen.Na tessék! Micsoda öröm! Vége a semmittevésnek! Három tollast konyhakészre kell feldolgozni, hideg konyhában, de meleg vízben pancsolva. Azt mondják az orvosok, hogy a meleg fürdő után hideg vízzel kell letusolni. Szerintem az is egészséges, ha hideg konyhában meleg vízzel dolgozik az ember. Közben bejelentkezett Erika barátnőm, hogy eljön hozzám, hozza a karácsonyi ólmot, majd megnézzük, meg a kávét, kártyát, de a fő az, hogy örülünk egymásnak. Én most még jobban örvendeztem bejelentkezésének, mert ugyebár, ha vendég érkezik, nem illik az embernek dolgozni, pláne ha kedves a vendég, meg ritka vendég, hát ebből kifolyólag a tollasok majd váratnak magukra, csak annyit dolgozok fel, amennyit kiad az időm, de a sors keze, avagy inkább a szája belekotnyeleskedett a tervembe, vagy bele köpött a levesembe (?), mert Erika, hiába vártam, csak nem érkezett. Teljesen készen lettem a konyhai teendőkkel, amikor megint unatkozhattam volna, de megérkezett az unokám, hogy mama segíts rajtam, már napok óta töltött káposztát eszek, valami tészta…De jó! Van megint unaloműzés.Ezzel is készen lettem, és végre megérkezett a barátnőm. Olyan jó volt együtt lenni! Bent voltunk a meleg szobában, alig tudtuk elmondani mindazt, amit szerettünk volna, mert állandóan figyelmeztették mobilon, hogy esik a hó, meg várják.Azért mi nem zavartattuk magunkat. Kikapcsolta a mobilt, és trécseltünk.Most már nem unatkoztam, mert együtt emlékeztünk közös eseményekre, amiken aztán jót derültünk.- Emlékszel, mennyit küzdöttünk a kecskével?- Ha nem csal az emlékezetem, nyáron történt a kalandunk. Hogy is volt?Magam maradtam odahaza, mert az anyám, ez még lánykoromban történt, te meg kis-nagylány voltál, elutazott egész napra. Rám maradtak az állatok, semmi más. Lehet olvasni kedvemre! Anyu megfőzött, semmi dolgom sem volt kilátásban az etetésen kívül.Na most, elvégezem a rám bízott feladatokat, és utána enyém a világ. Majd a disznóknak adok moslékot, anyu disznóknak nevezte őket, pedig szerintem csak malackák voltak, de ez nem zavart. Oda adtam nekik a moslékot. Most a kecske (a szegény ember tehene) jött volna a sorba, és a mek, mek, mek sehol sem volt. Átkutattam a kertet, a „szakállammal durrantó” még mindig sehol sem volt. Kimentem az utcára, és Erikával elindultunk felfedező utunkra. Kérdezősködtünk a járó-kelőktől, akik hol itt, hol ott láttak egy kecskét, mire nagy nehezen egy faluszéli házban megtaláltuk a szökevényt, aki egy istennek sem akart hazajönni. Szerencsére ketten voltunk, én húztam a tejgyárat, Erika meg tolta, akit útközben lebogyózott, de nem ijesztette őt el, továbbra is tolta. Egy nagy kő esett le a szívemről, amikor beértünk a házba, de a sírás fojtogatta a torkomat rögtön, mert az udvarban megláttam a malacokat, vidáman feltúrták az egész udvart. A kecskét a helyére vezettük, és elkezdődött a cikázás. Az ól ajtaját kitártam, azt hittem majd kuss, kuss, és a cocák bent lesznek a helyükön, de ez helyett mi cikkbe szaladtunk, a röf,röf meg cakkba, és ez nekem úgy tűnt, hogy már órák hosszat üldöztük őket, de a győzelem: az bizony a miénk volt! Diadalszidalmazással az ól ajtaját bereteszeltem. Emlékszel, mit mondtam?- Valaminek örültél, de már nem is tudom minek.- Jaj de jó! – mondtam. Most már csak a kutyát kell megetetnem. A kutya láncra volt kötve, mert valami fránya harapós természete volt. Elkészítettem a kutyaeledelt, na nem olyan mai csodabogyókból, hanem kenyeret, csontokat, meg tejet vittem neki. Nem tudom örömében, vagy türelmetlenségében, vagy gonoszságból, de körülszaladt pillanatok alatt, és úgy hanyatt rántott, hogy az eledele a földre lett tálalva, én meg bőgő- masinává változtam. Buksi rám nézett csodálkozva, és nem zavartatta magát a teríték miatt.- Most már emlékszem. Nem mertem hangosan nevetni, de jót kuncogtam rajtad. Feküdtél a földön, sírtál, a kutya megnyalta a kezed és nekilátott a falatozásnak.Ez az élménydús napom valahol a délutánban fejeződött be tusolással. Legszívesebben világgá mentem volna, ha tudtam volna az oda vezető utat.Erika lassan megindult haza, mert tényleg ömlött az ég tollpihéje.Jelentkezz, ha Hajdujárásra érsz, mert csúszós az út.- Jelentkezek.Megpusziltuk egymást, és aggodalmasan néztem az autó után, amíg nem tűnt el a szemem elől.
Olvass tovább…