Paszternák Éva bejegyzései (27)

Sorrend
ALKOTÓ

Nagyító alól

10843593463?profile=original


Hogy közöttünk minden a helyén legyen,

versrím, szótag, és persze az érzelem,
írom, s míg siklik a kezem a papíron,
az ünneplő ruhám zihál a mellemen,

nem mintha sírnám e borús mondatom,
könnyem az nincs, a szemgödröm befagyott,
mint északi hajnal bevakult fényekkel,
de jó volt hinni, hogy neked több vagyok!

Más, olyan igazi, csábos női lélek,
időben csavartam orrodba: félek,
tagadva űzted remegő illatom,

nagyító tükrök lógtak a plafonon,
és elkeveredtem az előszobádban,
hogy huzat legyek az üres teraszon.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Viharban

10843594701?profile=original

 

Megsérült füllel a csendre rogyok,
elfogad talán, a burkába vesz,
sok zörgő felleg, mi esőt zokog,
és ellenem bőszen viharba kezd.

Hosszút lép csendem és belém karol,
viszi a súlyomat gyepszőnyegen,
minden villámban a földig hajol,
ők visszazörögnek fagy-hidegen.

Furcsa pár vagyunk a dúlt ég alatt,
hasztalan kopogunk álmok előtt,
harsognak túl az ázott madarak,
szél-fiak rázzák a vén háztetőt.

Bennem meg árván, sötét hús között,
az erek vonalán nyargal a vér,
vörösen, kéken a csontok mögött,
míg lélek-falak közt aludni tér.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Úgyis van bocsánat!

%C3%9Agyis+van+bocs%C3%A1nat.jpg



Nem alszol jól, gyakran mondod, hetelnek nálad a
harcos gondok, ülsz és fegyvered tisztítva gondolod, 
megint csal a homokórád, gonoszul gyorsan
forgatja homokod.
A nap az ablakban talál míg párával hinted a
színeket rajzoló üveget, mintha látnád a felhők
közt kibomlani: a kedvesed, és kacsint a cinkos 
fény, hogy rád nevet.
Ha álmaid már nem lesznek hűtlenek, és 
a selymes hajnal a szobádba léphet, elvezet
oda, hol lábaid alatt a zöld füvek nyelik el
igyekvésed.
Átjárót találsz, tágasat, a tégla fal közepén 
nyilakat, egy asztalon bort és poharat, mellette 
olajat, lámpát, hogy emeld fel elesett életed
és építs a kedveshez rámpát.
Senki nem tilthatja titkok születését, a kör
alakú, édes, kibomló vágyad, a teljesség 
gömbölyű növekedését, mit elérsz.
Az embernek úgyis van bocsánat!

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Megemlékezés József Attiláról

10843594883?profile=original

Itt éltél hát, ember, költő, szerelmes ifjú,
mint sovány sorsjegy egy nagy kalapban,
korona neked nem készült soha, csak hiány-jel
jutott homlokodra.
Te, a szappanfőző fia a gőztől illatos, gerinced
egyenes ostor, apád görnyedt életén cipelt
anyátlan is, éhesen, nézve nagyot
a semmire sokszor.
Kalapra talán tellet?, vagy hagyott rád egyet
rokonod, ha megszánt, mint kóbor ebeket
szánnak meg jóllakott komondorok.
Szűk volt a ház, nagyságod nem bírta
és te sem fértél benne, elvittek lábaid
felszántott uton, hol bú és keserv lakott, jöttek
is veled szemben.
Szerelmek korbácsa tépett beléd, lelkedet
elcsalták ingyért, s ha meztelen maradtál nem
könyörögtél tél közepén sem melegebb ingért.
Korán elkopott sorsod a köveken, a halállal
játszva cimboráltál, egyetlen barátod ő maradt,
és mások után már nem kiabáltál.
Most, lám híres lettél, s tán kárpótol téged
a korodból száműzött szürke zsenit, a
megváltás szagú bűnbánó dicséret, kikerekítve
tört színeid!
Papír-pohárból kínálsz italt, s mi ittasan vedelünk téged,
és Igeként álló soraid étkek a boldog-részeg jeltelennek,
ki poharad után nyúlva, csak inasa lehet életednek.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A kis Algernonnak

Eszembe jutott Charlie Gordon, hős volt,kit megírtak regénybe,
olyan, mint közöttünk sok ember, kik felnőttek, de maradtak apró gyermek ésszel.
Egyetlen barátja Algernon, a fehér, kísérletre szánt kicsinyke egér, 
ki hol buta, hol intelligens lett szegény.
Én nem szeretem az egereket, de most érzem és szánom őket. 
Láttam már, ha csapdába estek, vagy egy teszt miatt vergődve tépelődtek, 
gombszemük piroslott, és kérőn az emberre fel-felnéztek. 
Láttam, mikor riadtan írtak pici lábukkal kört, a már megfutott körre, 
megállás nélkül, megoldást piszegve, egyre mélyebb reménybe rekesztve, 
saját árnyékuk elől félve, önmaguk elől menekülve. 
Láttam őket hinni egy résben, egy aprócska jelben, egy szűrt fénycsíkban, 
darabka ismerős illatban, és közben elmaradt a jellem a labirintusokban.
Ahol a megoldás bujkál, ott most a reménytelenség dölyföl, és érte, hogy 
éljen kint a szabadban, már senki nem pöröl, nem nyitnak kelepcén rácsot a bajban, 
a körkörös futás marad, míg bízik a sajtban, de a test ernyed, az ín elszakad, 
és az a kéz, ami tétlenül elmaradt, most egy szál virágot ad a kis Algernonnak...
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Még nézheted...

"Így éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan."

( József Attila: Íme, hát megleltem hazámat)

 

10843591258?profile=original

Még nézheted a végtelennek látszó
haboktól fehér vén Dunát,
mintha tied lenne a kavicsot mosó,
mert dörögtél rá ezer csodát.
Hogy voltál ebben a rengetegben, és
mertél nekünk "bolond" lenni, de önakaratból vagy
mások miatt, Téged korán kellett eltemetni.
A dinnyehéjad lám kihalásszák, itt nem őrzi
tovább verseid, bár ne hallanád most a felszínt,
hogy osztják szét emlékeid.
S ha nem volt nyugtod életedben, Te
izgő-mozgó óriás, a halál sem köt meg
nyugalomban, visz a parttól ki tudja merre
a sok törvényhozó ön-glóriás

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Küldetés

Milyen kellemes érzés. Megsimogatták őket, megcsinosították, hogy külsejük ne riassza a használókat. Megteremtődtek valamire, ami a tisztaság fogalmához szorosan tartozik. Még örültek is, hogy ilyen nemes feladatot kaptak, nem úgy, mint a szomszédban a toalett papír.
Szalvétának lenni rangot jelent ebben az újrahasznosított világban. Azért nem mindegy mit tisztít meg a célra kirendelt termék.
Többen voltak. Társaikat hamar elkapkodták, pedig semmivel nem voltak szebbek, és tudásuk sem volt nagyobb. Szerencse dolga lenne? Futott át rajtuk ez a kérdés, de ők, nem hittek sem Fortunában, sem a véletlenben, és hogy ketten maradtak, csak úgy fekve az asztalon a magányosság érzése lett rajtuk úrrá.
Egymáshoz simultak, és titokban azt remélték egyszerre fogják használni őket. Nem féltek a végtől, tisztában voltak vele, hogy egyszer mindennek vége, de ők nem arra gondoltak mi lesz akkor, hanem arra vágytak, hogy mielőtt elmennek utolsó útjukon, fontos küldetésüket teljesítsék.
Vártak hát türelmesen.
Előbb csak ide-oda lökődtek, majd az óvatlan kezek miatt, egyre sodródtak az asztal pereme felé, és onnan hirtelen, hangtalanul huppantak le a földre. Az emberek még észre sem vették, hogy kettővel kevesebben maradtak arra a bizonyos célra, amire megteremtődtek. A tömegtermék, fel sem tűnik, ha hullik, de ők ketten máris hiányozni kezdtek egymásnak.
Úgy estek, hogy sarkaik még összeértek, mikor a padlóra zuhantak. Némi reményt éreztek arra, hogy így jobban fókuszba kerülnek, mert a fehér szín világít a sötét padlózaton, és összegyűrve legalább a szemétkosárban egymásba bújhatnak.
De senki nem törődött velük. Egyetlen kéz sem nyúlt utánuk, egy derék sem hajolt mélyre, hogy visszakerüljenek az asztal tetejére.
Már csak lábakat, cipőorrokat láttak, rúgták, taposták őket. Aztán dübörgött a zene, ők pedig egyre távolodtak a céltól. Sem egymáséi nem lehettek, sem a küldetésüket nem teljesíthették. A hátukon sáros talpnyomokkal, mintha megbélyegezték volna őket, úgy maradtak ott megszaggatva, eltiporva, szinte semmivé válva. Majd csend lett...

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Bíbelődés...

10843592294?profile=original

Áramszámlánk megnőtt. Ennek egyszerű oka van, mégpedig a naponta összegyűlt szennyesünk látványa, ami magasra tornyosul a fürdőszobában. Nehéz mosás következik, hosszú programmal.

Miközben a sajátommal bíbelődöm, eltöprengek.

Hány párna iszik verejtéket, hány lepedő ráncosodik meg egyetlen éjszaka alatt, hány szobába járnak hívatlan vendégek lomha estéken, mint sötét árnyak, akik súlyos köveket hengerítenek a pihentető álmok meleg barlangja elé?

Hányan tévednek el így éjjel, a megoldhatatlannak tűnő, összebogozott gondolatok útvesztőjében, a se vége, se hossza ingoványban, ahol úgy érezzük, soha nem lesz vége a borúnak?!

Szemünk a hajnalt kémleli, mikor tündöklik fel magas, vörös homloka a kertben álló faóriások mögött, akik még mindig a csillagokat tartják, nehogy leessen egy is közülük, mert meghallanánk hűvös panaszukat: milyen kár, hogy messze vagyunk egymástól! Igen, kár, és közben azon szégyenkezhetnénk, amit a csillagok nem is sejtenek, hogy az ember szíve már itt a földön is képes ilyen messze kerülni egymástól.

A hajnal késik, a gondgomolyag pedig növekszik, mintha egy fonalat toló galacsintúró bogár görgetné előttünk mindig nagyobbra. Sűrű szövésű, erős, pókhálószerű, és átláthatatlannak látszik, amit már nem is tudunk elrejteni a homlokunk mögé.

Ha a fény bekacsintana végre az ablakon! Gondoljuk, mintha ez lenne a megoldás, mintha a világosság enyhet hozna, mintha az eddig tapogatózó ujjunk végre elkapná a fonál megfelelő végét, és biztos mozdulatokkal feltekerhetné egy darab fára, amit később tűzre vethetnénk.

A felszálló, tömjén illatú füsttől a sötét árnyak elvonulnának, a füst pedig könnyű felleggé válna a fejünk fölött, és volt, nincs, csak az ágyneműn látszana, hogy a párnánk sok verejtéket ivott, a lepedő pedig egy éjszaka megráncosodott...


Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szívnagyobbodás

Érzéseim a szívedhez nőttek
s tán ettől fejlődött nagyra,
dobbanok benned ritmust, és
rád növök, mint jég tapad rá
a kirendelt fagyra,
s tartalak fogva belső parancsra,
mit diktálnak a dobogások,
és nem olvasztanak rólad le
a tavaszi sárga napnyalábok

A vágyra meg szövök gondolatot
és kérek az időtől évet, hogy
ezt a szívnagyobbodást
ne gyógyítsd, inkább élvezd, míg
az érzést vissza nem kéred.
Most engedd, tombolja ki magát,
levegőm úgyis általad veszem,
vizem ajkadról szócsobbanás,
és szemeddel néz a szemem.
Ha mellkasodban nem fér már
a szívedre bilincselt szorítás,
cseréljünk helyet, és hagyd
hogy a szíved az enyémben a
trónusán foglaljon helyet...

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Vállfa váltás


10843592456?profile=original
Mikor majdnem halott voltam,
s már liha testemet alig bírtam,
lógtam mint ócska turkálóban                                                                
favállfán a pizsamák,
akkor valami ismeretlen
nem látható kuszaság
megszállt engem és
meghódított,
tenyere volt a puhaság.

Mint gyermek, kit csak néha
csókol szájon a jó cukor,
úgy kérdeztem halk szavakkal,
- enyém itt e szó áradat,
vagy csak álom, - s a nagy
pirkadat jön és mindent eltipor.

Megízleltem, megforgattam,
és még ma sem hiszem el,
hogy a félig élettelent néhány
hangzó felemelt,
majd összegyúrva vizet-sarat,
megalkottam önmagamat,
Isten pedig rábólogat,
megigazít és átölel.


(Kép: Maksa János festménye)

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Vizes utamon

10843588878?profile=original

Esett. Vizes úton
      fröccsenések között járok,
szürkén alvó tócsák
      terülnek elém,
           ha beléjük lépek,
      felriadnak, de lábam
tisztulást remél,
      és míg cipőm
          ide-oda rántom,
      visszanéz hervadt
csillogásom.
     Köd jön. Rám hull
          észrevétlen,
     nedvében fuldoklik
nyűgöm, szenvedésem:
     nem látok,
          s ez rendjén is volna,
     de hallani fogom ha
üt az óra. Gyere, fagy!
      Szűnnek bennem a kiáltások,
          szorítsd mellemet, mert
      hiányhalálra várok,
s már temetésre öltözöm.
      Akarom legyen, fényözön,
          angyal-fehér hó,
     és ringató
csend-zene, s indulok,
     mint utazó, vissza
         a semmibe.



Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ideje van...


10843590691?profile=original

Ősszel az esték hosszúra nőnek,
komor csend folyik az égről,
nékem a szín most idegen,
régen álmodtam világoskékről.
Sorba rendezem halott vágyaim,
már idegenek az apró álmok,
haszontalanul vártak a polcon,
sorjában néhányat kidobálok.

Most ablakom valami eltakarja
a testes sötétség érkezik,
szemem előtt szemérmetlen
az akácommal ölelkezik.
Látom az árny hogy
kúszik fel
a tehetetlen néma fámra,
s a síri csendben fejét rázva
levél zörren hajnalig,
majd fekete csipkéjű ágkoronával
a felhők előtt,
akácom pőrén fagyoskodik.

Ma az éj is szokatlan csendes,
akár csak kint a csillagok,
fázósan bújnak felhőkabátba,
hideg fénnyel félhold ragyog,
piheni napját az átutazó,
párnája kopott hátizsák,
nem hallja a kopogtatást,
zárva marad a színes világ,
nyugalmat leng a gyertya fény,
ima után szunnyad a hang,
csak a paplan selyme neszez halkan,
éjfélt kongat az öreg harang,
s kidobált vágyaim dérrel lepi
a kíméletlen őszi fagy.


Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Méretre igazítás

 

Súlyos csend pihent a csempékkel kirakott helyiségben, amit csak néha ébresztett fel egy-egy felszálló sóhaj. Fent, a kék fényű lámpának ütközött, majd elszállt a résnyire nyitott ablakon át. Egy harmincas éveiben járó asszony feküdt a szülőágyon. Látszólag egyedül volt, de mégis érezni lehetett, hogy a csendben ott lapul Valami, ami legalább annyira várja a Gyermek születését, mint a vajúdó anya. Nehéz volt a levegő, és nem csak a gyógyszerek illatától, hanem a megfoghatatlan, de mégis létező, illékony, változó Valami árasztott nyugtalan, édeskés szagot magából. Az asszony körül hamarosan sürgölődés támadt, majd a Csecsemő hangja hasította ketté a levegőt és mint egy zenekarban szólót játszó hegedű, úgy töltötte be a termet a  legcsodálatosabb sírás, az első levegővétel.
Majd csend következett, mert a Gyermek már a pólya melegében pihente zaklatott, nehézkes útját.
A súlyos levegőben meghúzódott Valami, hirtelen simult bársonyos bőrére, bekúszva  a pólya védő burka alá , egy parányi rést sem hagyva maga mögött.
Áttetsző, és mégis átláthatatlan volt. Kár volt ennyire sietnie, mert senki nem vett róla tudomást, csak a Csecsemő rózsaillata, halk szuszogása volt az, ami lekötötte az emberek figyelmét.
A Sors volt az a betolakodó, aki bizony zokon is vette, hogy senki nem törődik vele. Biztosan ekkor határozta el, hogy amíg él  súlyos páncélként nehezedik rá. 
Szorosan ölelte át a Testet megzabolázva azt, és irányítása alá vette.
Mielőtt a Gyermekből Felnőtt lett, a Sors addigra egészen elragadta, nem kímélte, vitte, és néha gonoszul hagyta sodródni.
Az emberek szeme lassan nyílik, de egyszer mindenkit elér a megvilágosodás, és úgy táncol a retinán, mint szentjánosbogár a fény körül. Ez a fény-tánc nem tetszett a Sorsnak. A látás csodájában való érzés, magával hozott egy másik emberi vágyat, a szabadság vágyát. Az Ember lelke szép lett, vágyakozó, teremtő, hódító.
A  Sors aggódott, mert kezdte elveszíteni uralmát a Test felett, ezért megharagudott a Lélekre és örök ellenségévé esküdte, aki ettől függetlenül szorgalmasan tette a dolgát, és vitte-vitte a Testet magával.
Törte az Emberrel az utat hegyre fel, völgybe le, és az Ember soha nem türelmetlenkedett, nem keresett magának bűnbakot. A legsötétebb erdőben, a legmélyebb árokban is egy célja volt, keresni a fényt.
Egyszer, amikor a Test fájdalmakról panaszkodott, mert nagyon szorította már a Sors, elvitte oda, ahol több felszabadult ember is élt. Itt kapott egy teljesen hétköznapi tárgyat, egy ollót, amivel megszabhatja a Sorsot, hogy az ne legyen olyan kényelmetlen. Ha a keménység ellen nem is tudott semmit tenni, a nagyobb dudorokat, benövéseket el lehetett azzal távolítani.
Körbevágta magát vigyázva, nehogy teljesen eltávolítsa a Sorsot, mert sorstalan igazán nem akart lenni.
A Test pedig jól érezte magát, kapott bőven friss levegőt, tudott mozogni. A Sors pedig egy idő után elfogadta ezt az állapotot, mert örömmel tapasztalta meg, hogy az Ember sokkal szívesebben veszi fel naponta magára.  A Lélek elégedetten szemlélte az átalakulást és az ollóra mindig odafigyelt, el ne veszítsék út közben. Az Ember pedig vásárolt egy köszörűt.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ha elmegyek...



Ha elmegyek, mert elmegyek egyszer
nem viszek magammal csomagot,
lelkemre ülnek becéző szavak,
szívembe marnak sóhajok.

Bakancsba dugom keskeny lábam
törje fel vastagon szeges kérge,
tele a papír kész van a lecke,
megvan már írva életem regénye.

Mezítláb jöttem a világra,
ölembe rejtette csillagát,
szelíden néztem száz csodára
gazdagon megyek tovább.

Nagy nyugalomban nézem fészkem,
szavakba oltott aranyát,
sóval hintem be földi részem,
elmegyek egyszer, s nincs tovább.
(nyugodtan percel már az óra, írhatsz, ha akarsz a margóra)



Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Gyermekhang

Egy gettóban talált gyermekvers 1941-ből

 

"Holnaptól leszek szomorú, holnaptól!
De ma örülni fogok!
Mire jó szomorúnak lenni, mire jó?
Miért fúj a gonosz szél?
Miért kell keseregnem ma a holnap miatt?
Talán a holnap világos, a holnap jó, talán holnap sütni fog a nap
és nem lesz okom a szomorúságra.
Holnaptól leszek szomorú, holnaptól, de ma,
ma örülni fogok, és minden keserű napnak azt fogom mondani,
holnaptól leszek szomorú, ma nem!"

Két éve van annak, hogy ezt a verset kaptam elolvasásra, mégpedig olyan alkalomból, amikor éppen az önsajnálatom vonta el a figyelmemet. Csak arra tudtam gondolni milyen rettenetes ez az élet, mennyi rosszat rejteget, és mennyit kell harcolni, közben szenvedni a túlélésért.
Arra a következtetésre jutottam, talán szebb a halál, vagy ha nem is szebb, de igazságosabb az életnél, mert az élet nem egyformán osztja a javakat.
A halál viszont mindenki számára ugyanazt kínálja. Jó, lehet nem a szép a helyes fogalom, inkább hasznos, könnyű.
Igen, könnyebb az embernek meghalnia, mint cipelnie a málhát a hátán.
Amikor elolvastam, előbb mélységesen megdöbbentem, majd átjárt valami különös érzés, olyan szégyen féle, amit az egészséges, folyton panaszkodó emberek szoktak érezni, ha beteg emberek életkedvét tapasztalják.
A vers keletkezésének körülményeire a szerzőtől kapunk igen bőséges információt, ami a gettó. Az a hely, ahová, aki bekerült nem igen láthatta meg többé a szögesdrót túloldalát. Olyan hely, ahol élő holtak járkáltak, majd eltűntek nyomtalanul, ahol úgy gondolom, joguk volt szenvedni az embereknek.
Ő, aki ezt a verset írta látta ezt, és lehet már nem is voltak hozzátartozói. Talán éppen akkor hurcolták el édesanyja mellől. Talán senkit nem ismert, talán meggyalázták már rég.
Nem tudom miért, de én kislánynak képzelem el a szerzőt.
Látom magam előtt szürke vászonruhában, ahogy ül a barakk előtt egy kövön. Fekete haja két copfba befonva oldalt, és nagy, barna, gondolkodó szemekkel keresi az összefüggéseket. Tizenévesnek gondolom, aki még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Értelmiségi családból származik, jól nevelték, tele van érzelmekkel, és szépek a gondolatai.
Biztosan a kézírás nyomaiból feltételezték a vers megtalálói, hogy fiatalka volt még.
Ez a gyermek, aki ezt a pár sort lejegyezte, a felnőtteket megszégyenítő optimizmusával, angyalian kedves hangjával, megmutatja, hogy mindig van remény.
A reményt várni bátorság dolga. Hányan legyintünk lemondóan, hogy úgysem teljesül a vágyunk, és még annyit sem teszünk annak érdekében, hogy sikerüljön, hogy kimondjuk hangosan mit is akarunk tulajdonképpen.
Komoly filozófiai töprengés van a versben, amiből kiderül, csak a ma számít. Ami volt elmúlt, a múlt csak a föld, amibe elvethetjük a jövő magját, de a talajt öntözni, a földet gondozni ma kell. Akkor is, ha egy kicsit nehezebb hozzájutni az éltető vízhez, akkor is, ha küzdeni kell azért, hogy tápanyaghoz jussunk.
Az a holnap, amiről ő beszél, lehetne valamennyiünknek egy életre szóló fogadalom, amit, ha be tudnánk tartani, akkor eltűnne a szomorúság a szívünkből, és lassan a földről is.
Gyakran eszembe jutnak ezek a sorok, ha valamiért lehangolt vagyok, vagy éppen nehézségeim vannak, és minden alkalommal pironkodok, hogy én, aki annak a kínnak a súlyáról csak olvashattam, nehéznek tartom a sorsomat. Ha ez a nehéz, mit tettem volna akkor, ott?
Holnaptól. Minden nap ezt mondogatom, és talán rám is rám ragad ennek a zsidó gyermeknek a hite a jövőben. Változnia kell valaminek. Ha ma nem leszünk letörtek, nem adjuk át magunkat a csüggedésnek, a fájdalomnak, hanem bizakodva hívjuk a boldogságot, meg kell érkeznie.
Az a tény, hogy találták a verset, és nem ő maga mutatta meg a háború végén ismerőseinek nem jelenti azt, hogy nem élte túl a legborzalmasabb éveket.
Talán csak elveszítette.Talán éppen odaadta valakinek, akinek ezekre a vigasztaló sorokra volt szüksége. Talán számára is megérkezett a boldogság. Talán nem hiába írta le. Ilyen szép reménnyel írni, abban a helyzetben megfogalmazni a jövőt, igazán illő lenne, hogy beteljesüljön.
Remélem így lett..

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Újraélesztés

 

10843588683?profile=original
Istenem, furcsán csendesebb vagyok
és osonva járok, mint a hajnal,
füvedre lépve cipőt sem húzok,
mégis ütköznöm kell a bajjal.

Mert rám talál, és szemembe bámul,
sötét, goromba nézéssel,
a csontom is mind belefájdul,
mert lukat vág rajtam a késével,
s ha várnám míg tőrt márt belém,
semmivé zúzna kerted kövén.

Szárnyam nincs,
hát szembe megyek véle,
vagy eltipor, vagy elinal,
s harcunknak egyszer tán vége,
egyikünk úgyis csak belehal.

Hajnali kertben harmatok gyűlnek,
virágok kelyhei isszák,
arcomra meleg páracseppek ülnek,
s letörlik rólam a nyújtódzó indák.
Ők szelídek, és gyümölcsözők,
adakozók is, akár a szentek,
fürtjeikből az ajkamra
csorgatnak mustízű cseppet.

A markok felráznak, mint a szél
veri lusta fák kopasz ágait,
s én visszagöngyölöm a lét
kihűlt, de termékeny álmait.

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ringató tünetek

 

10843585289?profile=original

A hirtelen megvonás
káprázatot ébreszt
és mindenben látomást,
ábrándot cikázik neked a hiány,
a parkban, a vízen,
vagy csak a simán,
a naponta lejárt lépések nyomán.

A fának mozgó törzsébe látod
imádott nőd derekát,
kemény, és mégis omlós,
vibrál és ring míg tartod,
és szíjként övezi rá
szerelmét széles markod.

A felhők és a szelek pajkosan,
hab-játékaikkal
rajzolják föléd a haját,
kontyot tűz, majd
bomló fürtbe megy át,
arcához változik a koronája,
s te látod, hogy kezével
éppen felcsatolja,
vagy csak, mint szokta hátravágja.

A kis veréb is róla üzen,
csipegve ugrál, hogy nyoma
a földnek ne fájjon,
szedeget árkon, néha posványon,
és mégis ott marad,
ahol csak szerény
de biztos vigasz a mag, és
csipog bozóton, csirpel halott ágon,
hogy a csend szürkéje, néked sose fájjon.

Képek, álmok,
látomás varázsok,
fűben, fában, réti virágban,
pihenő lepkében, szél muzsikában,
mert asszonyod ízét éhezed,
ám a böjt hosszú,
és keserű levét szomjazón lenyeled.



Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Árny ha hiányzik

együtt
érkezett velem a fénybe 
kis szürke megfoghatatlan
hozzám ragadt és közelsége 
mégis leírhatatlan
élveztem kócos gyermekként
huncut ficánkolását
csodálom még ma is
  mohó kalimpálását
és mindig rá akartam lépni
de tovább futott
olykor hátulról kísért
minden mozdulatot
ha falhoz dőltem rám tapadt
ne sértse vállamat a fal
ha elestem alám suhant
ne vágjon arcomba a gally
belőlem nőtt a földre
egyek vagyunk
nélkülem nincs
s ha nincs én sem vagyok
nézem az ég komor tavát
s várom a fény kis csónakját...
legyenek szép vidám napok
ne higgyem azt, hogy elhagyott...


Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…