Sági Erzsébet bejegyzései (62)

Sorrend
ALKOTÓ

Tégy engem békéd eszközévé!

10843593497?profile=original

„Tégy engem békéd eszközévé! Hol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek.
Hol neheztelés, békességet, hol széthúzás, egységedet.” (Assisi Szent Ferenc)

Még nem akartam erről írni. Még növekednie kellene, érni és elkészülni bennem mindannak, amiről – származásom kapcsán – egyszer, még mielőtt elmegyek, szólnom kell.
Persze, nem ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy rosszul ítéltem meg az időt.

Békétlen világunkban a békét hirdetni, nem csupán gyönyörűségesen felelősségteljes feladat, de lehetőség is arra, hogy belénk kössenek, lejárassanak és kinevessenek mindazok, akiknek unalmas és divatját múlt dolog a béke.
Mégis, érzem, tudom, hogy erre a feladatra születtem le…, pont most és pont ide, ahol élek.
Ide, az Európai Unióba, kelet és nyugat választóvonalára települt szépséges országunkba, egy lengyel-sváb vegyes házasságból született, helyét és dolgát egész életén át tétován kereső, hűséges magyarnak.

Apai ágon, hannoveri német iparos család leszármazottja vagyok, akiket 1785-ben II. József császár telepített be Magyarországra, hogy aztán egy másik hatalom, 1946-ban, csak azért, mert német nemzetiségűnek vallották magukat nagyszüleim, vagyonuktól fosztva visszatoloncoljanak Németországba. Nagyapámat sohasem ismerhettem meg. Halála után nagyanyámat a gyermekei hazahozatták, de nem sokáig élvezhette szeretetüket, hamarosan követte férjét a halálba is.
Édesapám és testvérei 1949-ben, a szovjet fogságból hazaérve az állomáson értesültek arról, hogy nincs hová haza menniük, mert házukban már új lakó, a felvidékről idetelepített család lakik. Rokonok, ismerősök kegyelemkenyérén kezdték meg a fogság utáni életet. Kifosztottságuk, árvaságuk egész életükön át elkísérte Őket.

Anyai ágon lengyel származású vagyok. Lengyelül beszélek álmomban – ébren csak néhány szót tudok -, lengyelnek néznek külföldön, és annak néznek Lengyelországban is.
Lengyelségemnek köszönhetem a külsőm mellett azt a képességet, hogy fenntartás, gyanakvás és ellenőrzés nélküli bizalommal, hittel tárom szívem és karom ölelésre a világ felé. Észreveszem és gyógyítom a lélek sebeit… adakozom, lehetőségeimhez mérten ahol csak tudok. Adom az időmet, erőmet, figyelmemet. Etetem a madarakat és a hajléktalanokat. Nem taszít a másság, nem egy barátomról ismeretségünk elejétől fogva tudom, hogy meleg, de vallom, hogy az ember értékét nem a szexuális irányultsága adja… mert az magánügy. Engem az ember érdekel, a másokért tenni kész EMBER.

A vallási, származásbeli különbözőségeket, mint adottságokat elfogadom, próbálom megérteni és áthidalni ezeket.
Minden kapcsolatomban a közöset keresem és nem azt, ami elválaszt.
Hiszem, hogy ha tárgyként kellene léteznem, híd lennék, ami összeköt és áthidal.

Lengyel őseim valaha hatalmas vagyonnal, hatalommal és adakozó nagylelkűséggel áldott főnemesek voltak. Királyok kegyeltjei, hetmanok és földesurak. Sokuknak megadatott a „jól” írás képessége is, de legszebben, Jan Potocki – a Kaland a Sierra Morénában című világhírű regény szerzőjének - csillaga ragyogott.

Néhány éve elmentünk Lancutba, őseim utolsó lakhelyére. Ma múzeum a kastélyuk. A falon lógó festményekről, saját arcom, fiam vonásai és ma élő rokonaim hasonmásainak képe nézett érdeklődve ránk. Erős, máig tartó géneket örököltünk tőlük.
Ha tudnák, hogy 1945 januárjában, szépen csengő lengyel neve ellenére is vagonba tuszkolták, „málenkíj robotra” kényszerítették és évekre megfosztották szabadságától édesanyámat és testvéreit…

De nem kesergek… békítem a múltat és a jelent… a bennem élő németet és lengyelt…
Feledem a háborút és őrzöm a békét…

Halott anyám sírjáról homokot vittem a lancuti kastélyparkba..., onnan pedig, anyám sírjára, így teljesítve a családegyesítés formai kritériumait.

A lelkemben rend és béke van. Megfér benne mindaz, amiről fentebb meséltem. Családomban soha nem veszett össze ennek a két kultúrának az ápolása miatt lengyel és német. A mi konyhánkban helye volt és helye van ma is, mindkét nemzet ételeinek. Ünnepeiket, szokásaikat, dalaikat és táncaikat egyforma szeretettel őrizték szüleim. Tőlük tanultam meg, mit jelent a valóságban a tolerancia… hogyan kell és hogyan lehet, más hitét, szokásait, kultúráját, elveit és származását elfogadni.

Én ezzel az írással és szívemben békével köszöntöm kedves látogatóimat, Szent István királyunk, államalapítónk ünnepén!

Sági Erzsébet

Illusztráció: a fénykép rólam készült, egy éves koromban

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Kísértetfalu

10843593286?profile=original

„Áll a templom, dülledt néma jel,

Harangja nem szól már, nem énekel.

Bezárt az iskola, az óvoda, a bolt,

Itt minden csak volt, egyre volt.

Széthordtak mindent a nagy szelek,

Minek ide még buldózerek?”

… kérdezi vádlón, Magyari Lajos költő.

Ecce Homo!... Igen, én is… Mert, csak a szépet akarom látni Erdélyből… A Kárpátok égig érő fenyőfáit, a medvebocsok játékát, a hegyi patakok kristálytiszta vizének pajkos futását, az épülő utakat, a szépülő falvakat.

Pedig, van, amikor nem szabad hallgatni és nem szabad feledni… És, van hely, ahol a néma főhajtás nem elég… Bözödújfalu ilyen hely…

Egy őrült elme kitalálta és elrendelte, hogy vízzáró gátat kell építeni a Küsmöd patak vizének megfékezésére… Víztározót, egy évszázadokon át jól működő, egyedülálló közösség, egy falu elárasztásával. Katolikus, unitárius, görög katolikus és székely szombatosok éltek itt háborítatlan békében, tisztelve és elfogadva egymás vallását, másságát.

Reményik Sándor talán megérezte, minden esetre, 1923-ban írt verse, az Atlantisz harangoz, kísértetiesen hasonlít a 80-as évek elborzasztó valóságára.

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

Nézem a békés tájat… A hegyoldalon, takaros, újonnan épült üdülők néznek kíváncsian a mesterséges tóra.

A tóra, aminek mélyén ott alszik az elárasztott falu. A gátépítés, munkát adott a falu férfiainak. Munkát és kenyeret. Nem tudták, hogy saját jövőjüket temetik minden lapát földdel egyre mélyebbre.

Bözödújfalu első okiratos említése, 1566-ból való. Sorsát, Ceauçescu román államelnök és pártfőtitkár politikája pecsételte meg. A bukaresti diktátor, a nyolcvanas évek végén - nem sokkal bukása előtt - szánta el magát arra, hogy az erdélyi magyar falvak felszámolásával és az ott élő népesség városba, - panelházakba - költöztetésével töri meg az ősi, erdélyi magyar településszerkezetet. A falun átfolyó Küsmöd patak medrét 1989-ben gáttal zárták el, a patakot felduzzasztották, a falu lakóit elköltöztették.

A lakóházak és templomok víz alá kerültek. A hatalmas víz eltakar mindent. A karóra futtatott babot, kutyaólat, galambdúcot… Kincseket rejt a mély… mívesen faragott székelykapukat, amelyeken a megrakott szekérrel is be tudott hajtani a gazda… Faragott tornácokat, ahol esténként, a virágok illatától bódult lányok viszonozták udvarlóik csókjait… Gólyafészkeket, amikben éhes gólyafióka helyett, ma halak fészkelnek.

Nézem a vízből – fuldokló ember könyörgő karjaihoz hasonlóan kapaszkodó – hajdan hatalmas fák korhadó ágait… a hófehér, néma, harang nélküli templomtornyot… Nem látom, de tudom, hogy a karzaton, 1900-ban épített orgona hallgat… és, a templom mellett, ott van a temetőkert is…

A katolikus templom legnagyobb kincsét, a középkorban faragott gyönyörű, ember nagyságú Madonna szobrot, a „Napbaöltözött Asszonyt„ még az elárasztás előtt kimentették.

Csend van… nem az a jótékony, feltöltő erejű csend… Nem. Ez a csend halálról, pusztulásról mesél…

Arról az utolsó szentmiséről, ahol a pap utószor áldotta meg híveit… Mit mondhatott azoknak az embereknek, akiktől elvették emlékeiket, halottaikat, földjeiket, házaikat…

Hogy mi lett az emberekkel? A lakosság egy része belehalt a kényszer-kitelepítésbe. A maradék, hetvenöt településen szóródott szét.

Csupán, a régi szombatos temetőben maradt meg néhány ószövetségi jelképekkel ékesített faragott sírkő, és egy romba dőlt ház falán emlékeztetnek a múltra és a történelemre, az erdélyi felekezetek szimbólumai, a katolikusok keresztje, a reformátusok kelyhe, a görög katolikusok és ortodoxok kettős keresztje és a zsidók Dávid-csillaga. Ehhez a szomorú emlékműhöz zarándokolnak el minden év augusztusának első vasárnapján egykori lakói, hogy ökumenikus istentiszteleten emlékezzenek…

A Sükösd Árpád által 1995-ben emelt emlékművön márványtábla hirdeti:

"A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görög katolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma."

Illusztráció: Bőzödújfalu (free fotó a netről)

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Epilógusféle

10843596667?profile=original

 

Elmúlt a vetés, el az aratás,

hangol a zenész, pihen a kaszás.

Várok. Sorsom elrendeltetett,

az út szabad, már elmehetek.

 

Mi beteljesült, nem az én gondom,

súlyát vállon nem, csak szívemben hordom,

... bízva, lesz még aratás,

idei magból holnapi kenyér,

gyermek kacsójából, kérges nagy tenyér,

szénaboglyából alom és étel,

lant szakadt húrjából felsíró vészjel.

 

Készülődöm, csomagom nincs...,

mit megéltem, számomra az a kincs.

Mesélek, míg van mit, és akad, aki hallja.

Megbocsátásomat ki kéri, megkapja.

 

 

 

 

Illusztráció: Börtsök Samu (1881-1931) Szénaboglyák

Ez a kép (vagy más médiafájl) közkincs, mert a védelmi ideje lejárt.

Ez érvényes az Egyesült Államokban, Ausztráliában, az Európai Unióban és minden olyan országban, ahol a védelmi idő a szerző halála plusz 70 év.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A szivárvány üzenete

10843596083?profile=original

A tudósok szerint a szivárvány nem más, mint fénytörés. Az esőcseppeken megtörik a fény, majd spektrumára bomlik. Vagyis, nem több és nem kevesebb, csak egy optikai jelenség. Nem kell hozzá más, csak napfény és esőcseppek, de öntözőcső segítségével mi magunk is készíthetünk szivárványt.

Nekem ennél többet, mást jelent… Ha nem így lenne, nem írnék róla cikket, és nem rohannék minden megjelenésekor alá, nem törődve mennydörgéssel, esővel.
Nekem a szüleimet, az Ő üzenetüket, jelentkezésük hírét hozza ez az elbűvölő égi csoda.

Szivárvány-mondákat a világ minden területén találhatunk. Az írek szerint, a végében kincset lehet találni, csak ásni kell egy keveset. Indiában azt vallják, hogy a szivárvány nem más, mint híd az élet a halál között.

A Teremtés Könyve is megörökítette, mint az Isten és az ember – Noé - közötti szövetség megkötésének hírnökét. Olyan szövetségét, amely azt üzeni, hogy gond és baj ellenére is van értelme az emberi létnek, és küzdelemnek.

Ambivalensnek tűnhet a megkötés utáni újrakezdés emberére váró, feldolgozni, értelmezni való megélt múlt, az özönvíz rettenete, és az Istentől kapott remény, a szivárvány üzenete.
De, talán nem is az. Inkább egy sokkoló szembesítés és büntetés utáni új lap! Az újrakezdés lehetőségének szimbóluma.

Érdekes eredményre jutunk, ha a színeit – piros, narancs, sárga, zöld, sötétkék és ibolya - próbáljuk értelmezni. A piros, a szeretet, az öröm, a vér, és az élet szimbóluma. A narancs színében az éltető Nap üzen, a sárga is őt idézi, bár az irigység színeként is szokás emlegetni. Zöld a körülöttünk élő, létező világ színe, a reményé és a jövőé. A kék, az ég, és az éltető víz színe. A víz a keresztségre is emlékeztethet bennünket, amikor Isten egyenként kötött szerződést velünk. Kék a hit színe, és Mária ruhája is kék, a templomi freskókon.
Ha ezeket a színeket összekeverjük, a fehért, Isten szimbolikus színét kapjuk eredményül.

Ne csak színeire, hanem a színek számára is figyeljünk!
A hetes, csaknem minden kultúrkörben ismert, mágikus szám. Már a kisgyerekek is tudják, hogy a sárkánynak ennyi feje van, az iskolások pedig, már azt is, hogy a zenei hangsorban is hét hangot különböztetünk meg, sőt, a hét is ennyi napból áll.

Ha azt mondjuk, a „világ hét csodája”, akkor mindannyian tudjuk, hogy a Föld legősibb művészeti, építészeti remekműveire gondolunk.Egyiptomban a hét, az örök élet szimbóluma, a keresztények pedig, tudják, hogy hét főbűnt kell elkerülniük, hogy üdvözülhessenek. Nekünk, magyaroknak hét törzsünk, és vezérünk volt. Róma hét dombra épült, és ezek közül a legnevezetesebb a Vatikán domb. A szivárvány számos művészt megihletett. Leírták, megfestették, lefotózták. Én most az egyik legszebb szivárványos verssel szeretném megajándékozni Önt, kedves Olvasóm.

Reményik Sándor: Szivárvány

I.
párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.
De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.

II.
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.

Radnaborberek, 1922 július

Ugye milyen gyönyörű sorok?

Búcsúzóul pedig, íme a történet, ami miatt ezt a jelenséget körbejártam.
Régen volt, 12 éve. Finnországba utaztam egy konferenciára, többedmagammal. Régi kollégákkal és párommal, kedvenc közlekedési eszközömön, vonaton. Bár létezik gyorsabb lehetőség is, mi szerettünk volna a tájban gyönyörködni, ezért mondtunk le a repülésről. Aki vonatozott már hosszabb úton is, az tudja, hogy a bezártság, a helyhez kötöttség nagy kerítő, még ismeretlenekből is beszélgetőtársat csinál. Mi pedig, mindannyian ismertük már korábban is egymást. Kollégám udvariasságból feltett kérdésére, hogy betegeskedő édesapám állapota javult-e, kitört belőlem két év minden fájdalma, és a bekövetkezett veszteség, a helyrehozhatatlanul elmulasztott percek minden lelkifurdalása. Meséltem. Papáról – édesapámról -, akit a betegség 35 kilóra fogyasztott le, és akinek erős és jóságos szíve, egészen ereje végéig éltetett. Folyt belőlem szó, és patakoztak könnyeim is. Úgy igazán, akkor és ott sirattam el, nem a néhány hónappal korábbi temetésen, ahol Anyácskámat erősítettem, támogattam.
Kollégám döbbenten hallgatott, párom karja átölelt, én pedig, igyekeztem visszatérni közéjük. Annyira ott volt Papa, hogy éreztem a jelenlétét, biztatott mosolyával és felemelte lehajtott fejemet…
-Nézz fel az égre, ott találsz! – üzente.
És nekem fel kellett néznem. Szikrázóan szép szivárvány tündökölt az égen! Útitársaim is döbbenten nézték a csodát. Nem volt eső, nem volt napsütés. Nem alakulhatott ki a fizika törvényei szerint semmiféle fénytörés. De, ott volt! És pár perc múlva megjelent egy másik is! Éreztem, tudtam, Édesapám üzent.

Utunk során még sok-sok szép élményben volt részem, de hazatérve ezt meséltem el elsőként Anyácskámnak, aki megerősített hitemben, hogy valóban, Papa üzent ily gyönyörű módon.

Elmúlt újabb két év, és Mindenszentek előtt egy nappal, váratlanul, betegség és előjelek nélkül, úgy, mint akit elrabolnak, eltűnt a felhők között a legjobb lélek, akit ismerhettem, Anyácskám.

Összeomoltam, és soha többé nem lettem a régi. Akkor váltam felnőtté. Zokogva ébredtem minden nap. Családom szívből gyászolta Mamát, de közben engem féltett. Párom akkoriban gyakran utazott el konferenciákra, és néhány héttel Édesanyám halálát követően is mennie kellett. Nem mert itthon hagyni, hát elintézte, hogy mehessek én is. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanaz a kollégánk is utazott, akivel Finnországba menet a szivárványt láttuk.

November vége volt, hideg, télies idő. Feketében, kedvetlenül álltam a vonat ablakában, bámulva az Alpok csúcsait. Megkerülhetetlen volt a kérdés:

-Mi történt, hogyan veszítetted el anyukádat?

Elmeséltem, - hatalmas fájdalommal, mély beleéléssel – azt a gyönyörű utolsó közös kirándulást Ó-pusztaszerre, a napok múlva lezajló váratlan agyvérzést, és az azonnali halált. Párom könnyezve ölelt át, majd Ő, a nagy hitetlen felkiáltott:

-Ezt nem hiszem el! Nézzétek!

És ott, az Alpok hegyei között, csodát láttunk. A télies időjárási viszonyokat, a közelgő decembert és minden fizikai ismeretünket meghazudtolva, egy szépséges szivárvány ölelte össze a két csúcsot.

Anyácskám üzent. Azt üzente, látom még, de ne sírjak már.

Nem írom le az összes szivárványt, ami megadatott azóta, de egyet, a harmadikat még elmesélem.

Már félév telt el Anyácska halála óta, és közeledett az első anyák napja, amikor - tudtam -, hogy nem lesz kinek virágot adnom. A két drága fiú, és jóságos párom mindent elkövetett, hogy az ünnep szép legyen. Nem akartam kedvüket szegni, hát mutattam, mennyire boldog vagyok. Valahogy sikerült elhitetnem Velük, hogy minden rendben.

Ebéd után, amikor már elhúzódtak, kimentem a kertbe és a szemerkélő esővel együtt sírtam. Sirattam Őt és sirattam saját árvaságomat.

És akkor a semmiből, mint egy ajándék, ott szikrázott, tombolt az égen egy szivárvány. Anyácskám simogató szeretete varázsolta oda.

… Hát hogyan is hihetném én, hogy a szivárvány nem más, mint eső, nap és fénytörés?

Illusztráció: free fotó a netről

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Vízió

10843594069?profile=original

Tornádó tölcsére

őrült táncát járja,

halálos szippantást

nincs ember, ki várja.

Pusztít mindent, tör-zúz

gyökerestül fákat,

Kutyánk nyüszít félve:

- Elviszi a házat!

Özönvíz követi,

bárka kéne újra!

De védelem nincsen

esőre, borúra.

Árvízi hajósok

kihaltak már régen

reformkori csónak

ring dunai stégen.

Tenni kéne gyorsan,

mentve kicsit, nagyot!

…De a jog, tevéshez,

kiskaput sem hagyott.

Segíteni, óvni

másét csak úgy szabad:

pecsétes írással

biztosítod magad…

Szakadó esőben

árva magam vagyok

… ha elvisz majd a víz,

csak betűket hagyok…

Illusztráció: free fotó a netről

Olvass tovább…
ALKOTÓ

10843595852?profile=original

A címben foglalt igazság csak ideig-óráig, és csak részben igaz.
… Viszont, igen szellemes!
Az idegen tollak használatának rossz szokása, különösen az írástudók körében harapódzott el széles körben.
Míg, a képzőművészetben inkább a hírességek nevét ellopva festenek képeket, és adják el neves mesternek tulajdonítva az alkotást, addig az irodalomban, fordítva történik mindez. Gondolatokat, és szövegrészeket átmásolva, majd sajátjukként publikálva követik el a plágium vétségét az önálló alkotásra képtelenek.
Persze, amilyen könnyű az Internet segítségével puskázni, és lopni másoktól, olyan hamar ki is derülhet ez a lopás, és a szégyenen túl, még a jogi számonkéréssel is számolnia kell az elkövetőnek.
És mégis, mindezek tudatában, szinte napi gyakorisággal próbálkoznak a sikerre, pénzre éhes fűzfapoéták.
Amilyen büszkeséget adó érzés lehet azt a bizonyos idegen tollat viselni, pontosan annyira szánalmassá is válik leleplezéskor a szerző.

- A kétes dicsőség, a pillanatnyi mámor, és a gyorsan múló siker vajon megéri-e?- kérdezem beszélgetőtársamat, a névtelenségéhez ragaszkodó gondolat-tolvajt.

- Amíg nem derül ki, addig jó! Sokan olvasnak, szeretnek, és leveleikkel megkeresnek. Szükség van rám, a gondolataimra!- heveskedik.

- Hiszen azok a gondolatok, nem is az Ön gondolatai!- vetem közbe.

- Már hogyne lennének azok! A kollektív tudatból hívtam le! Azonosultam velük, vagyis az enyéim!

Láthatóan elégedett frappáns válaszával, önmagával, ráadásul, mindezt el is hiszi.

Fontos ember. Olyan, aki a riport alatt sem kapcsolhatja ki a külvilágot, vagyis a telefonját, ami természetesen meg is csörren.

- Halló, mit akarsz? – rivall rá a madzag végén szorongóra.

- Beszéljen csak nyugodtan, mintha itt sem lennék.- sóhajtom lemondóan, de Ő nem is veszi észre beleegyezésemet.

- Mit kérdezett?- veti oda, hogy ne legyen improduktív a telefonálással töltött idő sem, de a válaszom már nem érdekli.

- Ne tarts fel ilyen semmiséggel, mert éppen interjút adok! – zárja rövidre a beszélgetést, majd köszönés nélkül leteszi a telefont.

- Nem érek rá, kérdezzen, ha kíváncsi!- folytatja az előbbi hangnemben, majd észrevéve a személycserét, megenyhülve mondja:

- Nélkülem nem megy a bolt.

- Nem zavarja, hogy naponta a fejére olvassák, hogy lopott anyagot publikál?

- Nem lopom el! Jót teszek a szerzővel, mert Őt a kutya sem olvasná, ha én nem adnék helyet a gondolatainak a könyvemben!- mondja a lehető legtermészetesebben.

Döbbenten kérdem: - Hát akkor miért nem írja oda forrásként a nevét?

- Megőrült? Ilyen papír és nyomdai árak mellett egyetlen szót sem írok le, ami felesleges! És kit érdekel az Ő neve? Az én könyvemet veszik meg, mégpedig miattam.

- Mit fog tenni, ha egy napon valaki feljelenti?

- Na, most nagyon megijedtem! Miért, mit kellene tennem? Majd pontosan ilyen ügyekkel fognak a bíróságon szórakozni! Kacagnom kell! Maga az APEH-től jött? Nincs hátralékom, fizetem rendesen az adót!

- Nem vagyok ellenőrt. Csak tudni szeretném, hogy mit üzen az Önt támadóknak?

- Mit? Hát csak annyit, hogy ne irigykedjenek, csinálják utánam, ha tudják! Nem szimatolgatni kell, hanem keményen dolgozni, ahogy én teszem. El tudja képzelni, hogy mennyi időbe telik, míg összekeresgélek egy új könyvre valót, és megszerkesztem az összevágott anyagot? Mert még véletlenül sem írják azonos betűtípussal a szövegeiket ezek a maflák! – dohogja rosszallóan, miközben kabátjába bújva már újból telefonál. Most Ő volt a hívó, és elmenőben még hallom, hogy beszámol találkozásunkról valakinek:

- Igen, végeztem! Szétszednek ezek az újságírók! Mindenkinek én kellek!

Pöffeszkedve, öntelt képpel vonul ki a kávéházból, felöklelve a tétován helyet keresőket.

Szánakozva nézem, mert én tudom, amit Ő nem, hogy „Idegen tollakkal csak ékeskedni lehet, repülni nem…”

Illusztráció: free fotó a netről

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Megérte?

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Jézus (Jn 13,18)

10843596072?profile=original

Júdás ébredj! Hallgat még a kakas, most még meggondolhatod, hogy a teli erszényt, vagy Őt választod!
Csak annyi kell, hogy tudj nemet mondani, és átírhatjuk a történelmet, mert nem lesz véres áldozat.
Nem kell több, mint hogy kövesd az igét, és szeresd felebarátodat!
Láttad gyógyítani, hallottad tanítását, és ott voltál mellette az utolsó vacsorán.
Szeretett. Szeretted!
… Vagy nem is Őt, hanem a szereplést, a nyilvánosság lehetőségét akartad? Azt hitted, ha figyelsz, ellesheted, hogyan kelt életre holtakat, és majd gyógyítasz Te is?
Tudod, Júdás, aljas dolog az árulás. És megtetézve gyávasággal, szánalmas is. Csókkal árulod el, majd lelépsz? Tedd férfi módjára, nyíltan! Az nem megy, ugye?

Szólni késő.
Koppanások jelzik, hogy készül már a kereszt.
Süket fülek, bezárt szívek...
Félek.
… És megfeszítik az egyetlent, a tisztát. Elvégeztetett...
Ámen.

Árvák lettünk.
Te is az lettél Júdás!
Üres markodban fillérekre váltott becsületed zokog.
Harminc ezüst! És még Te mondtad, hogy a barátság örök!
Tanítódnak vére hullott. Árulásod bélyege rajtad marad örökre. Neved a gyarlóságot, kapzsiságot, a hitszegést, és a megvesztegethetőséget fogja jelenteni, és nem lesz ember, aki szán.

Most mihez kezdsz? Tudd, ez a véres pénz nem boldogít.
Visszaviszed? Hiába. Őt már nem mentheted meg.

A visszavitt harminc ezüstöt nem vették vissza Tőle. Bűntudata a templomba vitte, ahol a bűnös pénzt szétszórta, majd törvényt ül maga felett.
Büntetése, kötél általi halál.

… Az Úr legyen irgalmas hozzá.

Illusztráció: Kiss of Judas (Wikipédia: Szabad felhasználású kép, mert a szerzői jogok már lejártak)

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Főhajtás a "lánglelkű" előtt

10843596252?profile=original

„Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.”

(Reviczky Gyula: Petőfi él)

Első találkozásunkkor én voltam a fiatalabb… A másodiktól kezdve, Ő.
Amikor először hajthattam fejet a kozákok kardjától elesettek emlékére készített emlékmű előtt, árgus szemek figyelték csoportunkat. Csakúgy, mint esti borozgatós ismerkedéseinket a helybéliekkel.

Nagyon fiatalok voltunk és nagyon bátrak. Tudtuk, hogy baj lehet belőle, de nem lehetett nem elénekelni a magyar Himnuszt. Tartoztunk ennyivel… adnunk kellett, adtuk hát a hatósággal dacoló bátorságunkat, könnyeinket és köszönetünket.

Évek jöttek, mentek. Jártam a nagyvilágot, de Erdély utáni vágyamat nem oltotta ki sem a tenger kékje, sem Skótföld zöldje.

12 éve megadatott, hogy minden évben néhány napot Székelyföldön tölthetek. Amikor sok-sok év után először zarándokolhattam el a fehéregyházi emlékműhöz, útközben felidéztem az első találkozás szépségét, tudva, hogy az akkori varázs nem ismétlődhet meg. Tévedtem, mint már oly sokszor…

Az emlékművet védő kerítést zárva találtuk, így csak tisztes távolból hajthattunk fejet a rácsok védelmében őrt álló emlékmű előtt. Talán a kizártság okozta csalódás, talán a régi emlékek előtódulása, talán az áhítat, vagy ez minden együtt, könnyeket csalt a szemembe. Lopva törölgetett könnyeimtől nedves kezem tehetetlenül csüngött oldalamon. Tenyeremben ott maradt a simogatás vágya, amivel köszönteni szerettem volna Petőfit.

És akkor megtörtént a csoda.
Még ma is érzem egy kicsi kéz vigasztaló melegét. Pöttöm lányka surrant mellém és bánatomat látva vigaszt hozott. Megfogta az üres kezet, fekete szeméből értő bölcsesség és felhőtlen tisztaság ragyogott rám. Mosolya felmelegített, betöltött és elvarázsolt. A virágot, amit Tőle kaptam – egy kicsi, sárga vadvirágot – , imakönyvemben őrzöm.

Alba eclessia… Fehéregyháza Segesvár lábainál, útban imádott hegyeim, Székelyföld és Brassó között található. Hajdan székely határőrök és szász telepesek lakták - első említése 1231-ből, Béla herceg, a majdani IV. Béla király tollából származik -, ma Petőfi emlékhely. Talán a legismertebb, hiszen, legalább 15 millióan tudják, hogy itt halt meg 26 évesen, a segesvári csatában, 1849. június 31-én Petőfi Sándor.

Legendák születtek, - majd tűntek el - arról, hogy mégsem halt meg, nem fekszik az 500 halottal együtt az út menti tömegsírban, hanem egy szibériai ólombányában raboskodva élte le életét.

Biztosat senki sem tud.
Csontjai bárhol is porladnak, szívünkben Ő úgy él tovább, ahogy verseiből megismerhettük, mérhetetlen szabadságvágytól örökké izzó, hűséges magyarnak.

Lehet, hogy nem ott, lehet, hogy nem akkor… de, ez nem is számít. Azért halt, amiért élt is… a szabadságért.

Illusztráció: 1848-as hősi halottak emlékműve, Fehéregyháza

Free fotó a netről

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Továbbgondolt bölcsességek, Buddhát idézve.

10843595272?profile=original

Jellemformáló próbák és akadályok nehezítik életünket.
Nem elég a szó, nem elég a testbeszéd, az, aki fogást keres rajtunk, tudni akarja, mit rejtegetünk a szívünkben, látni akarja lehunyt szemünk titkait, és legszívesebben ki-bejárna gondolatainkkal együtt a fejünkből.
És, aki keres, az talál is. Fogást, hogy fájjon, és hibát, amit a fejünkre olvashat, miközben önmaga dicsőítéséről nem feledkezik meg egy pillanatra sem.

Ezek a - fürkész - emberek többnyire tehetségesek, de nehezen szocializálhatók. Egyetlen igazság létezik, az övéké. Kezük nem gömbölyödik simogatásra soha. Ökölbe szorítva arra vár, hogy üthessenek vele. Nem kérnek, mert ahhoz, hogy kérhessenek, ki kellene nyitni a tenyerüket, de az nem megy. Adni sem tudnak, … nem is akarnak.
Elvárják a feltétlen hódolatot és bátor kiállást, amikor zászlót bontanak egy ügy mellett, vagy egy ember sárba döngölésére.
Akik beállnak mögéjük, azok sincsenek biztonságban, mert ha nem ismerik a nótát, hogy „aki nem lép egyszerre”, akkor kimaradnak a rétes osztogatásból.

Nincsenek sokan, de lármás csapatuk elől menekül, aki tud.
A békés többség mit tehet? Csendben kivár. És ahol megtehetik, kibeszélik fájdalmaikat, bekötözik egymás sebét, kidolgozzák a túlélési stratégiát.
A stratégiát, ami nem más, mint a szeretet.
Ez a lármás csapat fél, hogy magára marad. Azért olyan harsányak, hogy kiköveteljék a rájuk figyelést, a bármi áron való fel- és kitűnést a többiek közül. Valószínűleg a múltban megbántották Őket, lehet, hogy igazságtalanul mellőzték, vagy csak egyszerűen nem jött össze az életük úgy, ahogy szerették volna.

Keressük meg bennük a hajdani kisgyermeket, a szerethető emberkét. Öleljük meg, és biztosítsuk Őket arról, hogy fontosak és kedvesek a számunkra. Mondjuk el Nekik, hogy attól, hogy másokat is szeretünk, Ők nem kevésbé fontosak, mint a többiek.

Amikor ezt megértették, elfogadták, akkor fel fogják ismerni azt is, hogy ami ellen legjobban kapálództak – a szeretetünk, barátságunk -, az nem álságos csapda, hanem éltető, élni segítő biztonság.

Illusztráció: free fotó a netről

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Játszani jó!

10843588471?profile=original

Szállani a széllel, játékos lepkével!
Hulló levél röptét siratni egy éjjel.

Labda után futni, s vele elgurulni!
Kötelet ugrálni, tó tükrén csúszkálni!

Kutyust megölelve bámulni az eget,
futó zápor előtt kitárni tenyered.

Felhők játékában keresni álmokat.
Odvas fa rejteke titkokkal hívogat.

Rét füvének selyme csábít szendergésre,
harang kondulása invitál ebédre.

Megpihenve este, Anyámnak mesélni
Karjában fáradtan jövőről álmodni…

Tegnapból jövő lett, belőlem meg ember,
Anyácskám egy felhőn figyel szeretettel.

Törött fejű babám sebeit kötözöm…
…Elmúlt gyermekkorom emlékeit őrzöm.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Halálos szerelem

10843591484?profile=original

Olyan reggel volt, mint a többi. Undorral nyomta le a vekker gombját, és – becsapva magát - még szundizott egy kicsit.
A tegnapról maradt kávé keserű íze keltette fel igazán. Pont, mint az élet, … az életem…- gondolta beletörődve Magányos Ákos.
Nem reggelizett. A száraz kifli nem csábította, más pedig nem volt otthon. Majd útközben veszek valamit, ígérte korgó gyomrának.
A borotválkozás, fogmosás és zuhany kicsit feldobta a hangulatát. Mégis, mikor inget választott, ma is a feketéért nyúlt. A tükör magas, sármos, laza pasit mutatott. Egymásra mosolyogtak, és a másik, még kacsintott is egy kicsit.
Pontosan akkor indult, ahogy minden nap. Úgy, hogy legyen ideje sétálni, nézelődni. Ilyenkor még nem érezni a kipufogógáz fojtogató bűzét. Szereti - a verebek csivitelő kórusát hallgatva - nézni a buszra várókat, és remélni, hogy egy reggel ott áll majd Ő is.
Ő, akiről csak elképzelései, álmai vannak. Róla, aki talán nem is létezik, és, ha mégis, akkor lehet, hogy már foglalt. Mégis, ma is reménykedve kémlelte a megállóban várakozókat.
És akkor meglátta!
Ott állt, félrehúzódva, a kerítés tövében. Várt. Talán rá, megérezve, hogy egymásnak termettek?
Igen! Magányos Ákos már tudta, holtbiztosan tudta, hogy Őt akarja, minden áron. Sajnos, az érkező busz véget vetett a szemezgetésnek. Nem várhatott tovább, ha nem akart elkésni, így egy búcsúpillantással elköszönt ugyan, de jelezte, este érte jön, és elviszi magával. Szólni nem kellett, elég volt a telepatikus gondolatátvitel, mert Ők ketten, az első pillanattól értették, érezték egymást.
Várta, nagyon várta az estét. Napközben meglepően közlékeny és vidám hangulatban végezte a dolgát, kollégái és ügyfelei nem kis örömére. Máskor mindig utolsónak maradt, nem volt, ami siettette volna a hazamenetelt. Ma, elsőként rohant el, hiszen tudta, már nagyon várja valaki.
A busz, a kora-esti dugóban lassan döcögött, meghosszabbítva az időt, elodázva a nagy találkozást. Amikor végre célba ért, már a busz ablakából látta, nem hiába sietett. Ott van, vár rá, és még szebb, mint reggel volt. Jót tett neki a napsütés és a tudat, hogy valakinek nagyon kell. Fehér ruhája, miközben kiemelte hamvas szépségét, kecses vonalait szemérmesen takarta. Sokan megnézték, ahogy ott állt a kerítéshez simulva, mint aki el akar rejtőzni, de hiába igyekezett, bódító illata elárulta.
Ákos nem tétovázott. Már nap közben a zsebébe rejtette apró, de éles kését, mert tudta, használnia kell, ha nem akar szenvedést okozni választottjának. Nem érdekelte, hogy látják, és a Kedves sikolya sem, amit az acél érintésekor hallatott. Elvette, amire vágyott. Óvatosan emelte fel és vitte haza – immár halott – kincsét.
Szörnyülködő arcok, fejüket csóváló, szemrehányó tekintetű emberek nézték végig tettét. Nem akadt egy sem, aki szólni mert volna.

Másnap, a délutáni újság adta hírül a történteket.
„ M. Ákos, 40 éves, zuglói lakost – a bérleti díjért érkező - tulajdonos találta meg holtan, az apró hálószobában. A halál oka, mérgezés. A gyilkos kiléte ugyan ismert, de a vázában illatozó liliom nem büntethető.”

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Az egyetlen lehetőség

Dó pontosan tudta, hogy mi vár rá és társaira.
Ha kiképzésük csúcspontja, a kilövés nem következik be, akkor sorsuk a biztos pusztulás és feledés lesz.
Ha bekerül a szerencsések közé, és még időben kilövik? Akkor sem biztos, hogy az út végén az annyira áhított élet várja.

Erő és kitartás, másokon átgázoló eszeveszett rohanás és sok-sok szerencse kell ahhoz, hogy tovább élhessen. És kell még valami! Apróság, de talán ezen múlhat küldetésének sikere. Igen, el kell nyernie egy ismeretlen, PeTe rokonszenvét. Ha ez nem valósul meg, akkor hiába történt minden.

Kiképzésük a vége felé közeledett. Kézzel fogható volt a feszültség a bázison.

Dó hitt önmagában, erejében és bízott a szerencsében is. Várt. Útra készen és eltökélten várt. Úgy, ahogy csak az tud várni, aki mindent arra az egy lapra tett fel. Úgy, ahogy a halálra ítélt várja a kegyelmet.

Mióta csak létezik, a feladatra készült. Szorgalmasan tanult. Megtett mindent, amire lehetősége volt a bázis zárt világában. Sokszor egymás agyára mentek, hiszen a hely, ahol el kellett férniük, nem hosszú ott tartózkodásra, hanem átmenti időszakra adott otthont Dónak és társainak. Miközben memorizálta a tennivalókat, figyelme egyetlen pillanatra sem lankadt. Tudta, hogy kiszámíthatatlan a kilövés ideje. Tervezni, ütemezni nem lehet. Sok külső hatástól függ, és neki ott kell lennie a kijárat közelében, hogy az elsők között startolhasson. Ha elég gyors lesz, talán Ő ér majd célba, és megmenekül a biztos haláltól.

Talán… Gyűlölte ezt a szót.

Nagyon szeretett volna kicsit beszélgetni valakivel, de nem lehetett. Nem oszthatta meg félelmeit, hogy ne derüljön ki, mennyire nem bízik saját győzelmében.

Nem is barátkozhatott, hiszen ebben a „játékban” csak egyetlen nyertes lehet! Na jó, néha több is. Ha barátkozik és talál magának egy olyan „igazit”, akkor nagy bajba kerülhet. Itt, a bázison csak versenytársak vannak. Egyszer valaki azt mesélte, hogy ott kint, annak, aki nyer, majd lehet barátja. Dó még álmodott is erről. A kinti világról, a kényelmes, boldog életről, ahol biztonság és barátok várnak rá.

És ekkor megszólaltak a szirénák! Remegett, dübörgött az egész bázis. Úgy, mint a vulkán remeg, mielőtt kitörni készül. Félelmetesen jó érzések kerítették hatalmukba Dót. Pont a legjobb helyen állt. A kijárat, a jövőbe, az életbe vezető kapu előtt. Gyorsan körbe pillantott, búcsúzott tömlöcétől, a pusztulás rémétől, társaitól, akik lemaradtak. Még szeretett volna Pe Tére gondolni, üzenni, hogy indul, kérni, hogy várja, fogadja be őt, de már nem volt idő…

Hatalmas erő repítette jövője felé!
Már nem látott, nem érzett semmit. Nem hallotta a bázison rekedtek sajnálkozó megjegyzéseit sem. Nem láthatta, hogy a parancsnok szomorú képpel húzta ki a nevét a lehetséges győztesek listájáról.

Nem tudhatta azt sem, hogy PeTének nem volt beleszólása a történésekbe, mert a kilövés csak egy álom következtében kialakult, vakriasztás volt. Ugrás a semmibe.

On Dó tanácstalanul pillantott körbe az annyira vágyott új világban. Nem fogta fel, korán indult és ezért veszített.

A csíkos varázsszőnyegnek hitt pizsamával együtt, a tátogó mosógép bendőjében landolt. Az utolsó hang, amit még hallott, a telefon csengője volt, és a pizsama gazdájának ígérete:
- Szia Drágám! Máris indulok hozzád!

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Majd, ha fagy!

10843587479?profile=original

Érdekes összefüggésre figyeltem fel ma délelőtt.
Az ónos eső jobbá és beszédesebbé teszi az embereket!

Már lassan egy évtizede, hogy itt lakunk Zugló szélén egy társasházban, és pontosan ennyi ideje, hogy be-betérek vásárolni az itt lévő boltokba.
Köszönésen túl eddig még soha nem jutottunk az utcánkban élőkkel, kivételt csak a házunkban lakók, és a régmúltból itt rekedt pici, szomszédos ház öreg tulajdonosa, a kedves, és rendkívül közlékeny Margit néni jelent.

Férjemet megtámadta az influenza, vörös orral, sápadtan, és kialvatlanul tűri a köhögéssel, tüsszentéssel kísért szenvedéseket.
Nézi a TV-t, és aggódva kéri, hogy vigyázzak a boltba menet. A bolt, tőlünk kétsaroknyira, nekem 5 percnyi séta.
Máskor! Na, de ma!?
Bemondta a TV, hogy csúszós az út, balesetveszélyes kimenni a lakásból, egy-két-három, és négylábúaknak, konferálja életem párja a hallottakat.
De, mint tudjuk, a szükség nagy úr!
Menni kell, mert az ónos eső másik hatása, hogy megéhezik tőle az ember! Ilyenkor pontosan az nincs otthon, amit enne…

Összeírom, hogy mit kell vennem, a tojást is, majd kihúzom, mert ma valahogy nincs kedvem a tisztítóba is menni.
Óvatosan csoszogok a tükörsima járdán, és meglepve szemlélem a szomszéd ház parkolójából kitolató autót. Nem azért, mert még nem láttam ilyen szépet, hanem az a lassú, méltóságteljes gördülés hökkentett meg, ahogy kitolatott a helyéről. Ilyen látványban ritkán van részem. A legtöbben bőgő motorral szinte kiugranak induláskor, mintha bármi is múlna azon a fél percen. Mi, gyalogosok pedig ugrálhatunk, ha nem akarjuk, hogy elüssenek, vagy esős időben sárral terítsenek be.
Többször kellene csúsznia az útnak, üzeni a mosolyom, és a sofőr hölgy visszamosolyog.
Nem sokan ténferegtek az utcán rajtam kívül, de akivel találkoztam, azokkal váltottunk néhány szót. Köszöntünk, elmondtuk, hogy szerintünk hol jobb menni.
Az egyik háztulajdonos látva óvatoskodó csoszogásomat, biztatva újságolta, hogy az Ő portája előtt lépkedjek csak bátran, mert most sózta fel.
Máskor 5 perces utam csaknem félórásra sikeredett, de végre odaértem esés nélkül a boltba.

Három nagy szatyornyi árúval a kezemben kémleltem az időközben újabb ónos esővel „hízó” kinti jeget, és bátortalanul megcéloztam a kijáratot.
-Várj! – szólított meg tegezve egy kedves hang.
-Így soha nem érsz haza… Vidd el a kocsit!

Körbenéztem, hátha nem nekem szólt az ajánlat, amit a csinos, középkorú eladó hölgy széles mosollyal is megtoldott. Csak én készültem távozni, enyém hát az ajánlat is!
Segített szatyraimat belegyömöszölni, kinyitotta az ajtót, és nem kérte el a címemet, telefonszámomat, sőt anyácskám nevét, és az adószámomat sem.
Bízott bennem!
Végigfutott rajtam az öröm…
A csúszós úton, immár kocsival gazdagodva araszoltam hazafelé.
Ismerős talán kedves olvasómnak az a bevásárló kocsi, amelyik ember által irányíthatatlanra van tervezve. Kifogtam egy ilyet. Arra mentünk, amerre Ő, a kocsi akart. Nagy nehezen eljutottam a házunk elé, ahol újabb akadállyal kellett megküzdenem, a három lépcsővel.
Jelentem, ezt is megoldottam. Nem volt egyszerű, mert a lépcső egy hangyányival még jobban csúszott, mint a járda, de felküzdöttem rajta a kocsit.
Végre hazaértem.
Férjem nem akart hinni a szemének, amikor meglátta négykerekű szerzeményemet.
Aztán meghallva a történetet, Ő is meghatódott.

Hogy hogyan vittem vissza, majd négy kerékkel kevesebbel hogyan értem ismételten haza, azt már nem mesélem el, de annyit még igen, hogy a boltba érve megöleltem az ajtót nyitó kedves hölgyet, aki nyilvánvalóan nem is eladó, csak annak álcázza magát. Valójában Ő egy angyal, akit száraz napokon talán fel sem ismertem volna.

Illusztráció: free fotó a netről

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ünnep előtti töprengéseim

10843591467?profile=original

Mitől más, mint a hétköznapok? Miért várjuk, hogyan készülünk rá?
Kérdések motoszkálnak bennem, emlékekkel kergetőzve.

Törvény szabályozza, hogy mikor ünnepelhet az ország népe. Ilyenkor zászlódíszbe öltözik határtól határig minden közintézmény, híd és út. Beszédek és ellenbeszédek hangzanak el, kisebb nagyobb csapatokban ünnepelünk. Ráérősen, hiszen szabadnapot kaptunk ajándékul.

Meghittebb, - bár ugyancsak országos méretű - egyházi ünnepeink érintik a hívőket és nem hívőket egyaránt. Aki úgy érzi, templomban kell hálát adnia, kérnie, az oda megy. Mások, lévén kapcsolatuk az Úrral személyes és napi, otthon, vagy utazás közben meditálnak, köszönik a köszönni valót, reklamálnak, vitatkoznak, egyezkednek Vele. Megtehetik, kapcsolatuk Atya - Fiú természetű.
Aki pedig nem hívő? Egyszerűen csak örül a törvényes szabadnapnak.

Újabban szokássá vált, hogy munkahelyek, cégek, együttesek is ünnepelnek, ahová meghívják mindazokat, akikkel közös eredmények, tervek kötik össze őket.

Személyes ünnepeinket csak egy szűkebb baráti, családi körben tartjuk meg. Van, aki szereti a nagy felhajtással járó, tűzijátékkal, hastáncos fellépésével „megbolondított” rendezvényeket, és van, aki inkább elhallgatja, hogy egy évvel megint öregebb lett.

Névnapjainkon, hamar hervadó virágerdő, közös ebéd dukál kollégáinkkal, otthon szűkebb körben, szeretteink húzzák meg a fülünket.

Nyugdíjba vonuláskor, a csecsemőkori fekete-fehér képektől a napnyugtáig tartó élet kimerevített pillanatait szokás mostanság falra vetíteni. Hintaszéket, vagy járókeretet kap tréfás kedvű barátaitól az ember.

Számomra az ünnep ennél több és más. Belül kezdődik, készülődéssel, csenddel és növekedik naggyá. Mire megérkezik az ünnep, kérdéseimre is választ kapok… és ajándékot. Hitemben megerősödve, a repülést nehezítő ballasztoktól megszabadulva átadom magam a beteljesülésnek. Lelkembe béke költözik, várom a találkozás minden évben ismétlődő, megunhatatlanul felemelő csodáját.

Így várom most is Őt, a kicsi Jézust, hogy a pásztorok mellé kucorodva üdvözölhessem szenteste, az éjféli misén. Ott megsúgom majd Neki, hogy mennyire örülök jöttének és elmondom, hogy léte, mindennapjaimnak értelmet és erőt adó energiaforrása. Szemérmesen jászolába teszem legnagyobb ajándékomat, feltétlen, elfogadó szeretetemet.

… És, mert ember vagyok, gyarló, kéréseimet is… Nem magamnak, de kérek. Mindig ugyanazt… Egészséget… Most majd még többeknek és még jobban kérem… Haladékot, erőt és életet…

Illusztráció: Gógucz Nóra  Élet a fagyban

(Felhasználva az alkotó engedélyével)

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Mikulás

10843589899?profile=original

Életem során már minden lehetséges szerepet eljátszhattam Mikulás érkezésére várva.

Voltam áhítatos szívvel cipőt pucoló copfos kislány, … majd lettem krampusz, mások örömére. Anyukaként pedig, – ahogy csonka családban szokás – szakállasan Mikuláskodtam is.
Minden szerepben boldog voltam, mert örömöt adhattam másoknak.

Kicsiként buzgó igyekezetemet, hogy az ablakba tett ócska cipőm fényes legyen.
Később, hogy a szerepemet hitelesen adjam elő, ne csalódjon a publikum.
Végül – üres puttonnyal is – mindig én voltam a legboldogabb.

Néhány éve hatalmas ajándékot adott nekem Mikulás. Talán így köszönte meg sokéves igyekezetemet.
Rohantam, mint általában. A táskámban már ott lapultak a családomnak vett Mikulások. A Nyugati előtt, a latyakos lépcsőn ült egy férfi. Krisztus-arcú, szakállas hajléktalan. Nem kéregetett, csak nézelődött szelíden. Megtorpantam. Elővettem egy Mikulást, és felé nyújtottam. Meglepve fogadta el. Kék szemében könny csillant, majd félve nyúlt a kezem után..., és megcsókolta.

Nem alázatosan, hanem hálával, ahogy egy ember, egy férfi megköszön valamit egy nőnek.
Boldog volt. … És az voltam én is.
Ki tudja, hogy hány éve nem kapott elé vetett filléreknél, maradék ételnél egyebet... Köszöntötték-e személyes évfordulóin? Gyújtott-e gyertyát, csillagszórót az ünnepen? Kapott-e ajándékot..., és adott-e?

Nem tudom.
De azt igen, hogy ezzel a csekélységgel – a falatnyi Mikulással -, és az el nem utasított fizikai érintéssel, a lelkeink is megérintették egymást.

Őrzöm ma is szép tekintetét, … és ápolom az általam, és magamnak teremtett hagyományt. Mikuláskor – álruhában, fekete kabátos szőkeként – osztom a meglepetést, az örömöt, míg táskám ki nem ürül.

 

Illusztráció: Szent Miklós szobra, Gyergyószentmiklóson

 

A fotó másolásának engedélye:

"Én, a szerző, ezt a művemet ezennel közkinccsé nyilvánítom. Ez a világ minden részén érvényes.
Egyes országokban ez jogilag nem lehetséges. Ha így van, akkor:
Jogot adok bárkinek, hogy bármilyen célból, feltétel nélkül használhassa ezt a fájlt, kivéve a törvény által kötelezően előírt feltételeket." (Csanády fotó)

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Visszamászunk a fára?

10843589654?profile=original

 

Hosszú utat tett meg az emberiség, míg a barlangtól eljutott a kacsalábig. Hasznára fordította a pusztító tüzet, befogta a szelet, a vizet, kitalálta a kerekeken gördülő taligát. A szócsőből telefon lett, a csillagok közé pedig fellőtte a műholdakat, miközben lábra is állt! Tartása kiegyenesedett, szőre megkopott, mosakodni kezdett és eltakarta ágyékát.

És most?
Ugyanez a kétlábú, felgyújtja az őserdőket, kiolvasztja a sarki jeget, tartása egyre görnyedtebb, már nem fut, nem mászik és nem mindig jó szagú...

Filmként pereg előttem képzeletem játékaként a múlt. Olvastam, hallottam, fantáziáltam azokról az időkről eleget.
Forgatom hát a képzeletbeli helyszíneken filmemet, felidézve, hogyan is történhetett az a folyamat, amit ma emberré válásnak nevezünk.
Furcsa ívet írt le fejlődésünk. Megtanultuk használni a kezünket, hogy tárgyakat készítve, ruhánk legyen, fedelünk és élelmet gyűjthessünk, vadászhassunk. A vadászat nem csak munka volt, de próba is. Ügyességet, erőt és észt feltételező, a tömegből kiemelkedési lehetőséget adó harc. A Tőle erősebb, nagyobb állat legyőzése, megölése élelmet adott és hírt, elismertséget a vadásznak.

És mit kapott még ettől a - kezdetben csak létfenntartási célokat szolgáló - tevékenységtől ősemberünk?
Sajnos vérszemet is… Hogy így mindent megszerezhet, csak jobb eszköz, riasztóbb hang és társak kellenek.
Ettől a felismeréstől kezdve, már fajtája bélire is támadt. Ezek a villongások, amiknek célja sokszor nem is a szerzés, csak az erőfitogtatás volt, máig fennmaradtak.

Amikor megszerezte magának a barlangot, szerzett bele asszonyt is. Ha nem akart Vele menni a kiválasztott? Erős markával megragadta a kapálódzó, visító nőstény hosszú haját és hazavitte. Mivel élelemről is Ő gondoskodott, a nőstény asszonnyá szelídült, gyermekeket szült és nevelt a törvényre, ami ha íratlanul is, de létezett a vadon világában.
Erős volt a szerzési és megtartási vágy, erős a kötődés a magántulajdonhoz. A barlang jogáért, ha kellett életét is áldozta egy-egy család. Tudták, hogy a fedél biztonságot ad, véd tűztől, víztől, ellenségtől.

Persze, akkor sem volt minden vadász erős és bátor. A gyengébbek vagy elhullottak, vagy mögéjük álltak, Nekik dolgoztak és élvezték védelmező erejüket.

Mikor már kisebb csoportok alakultak ki, a terület határai is egyre jobban kitolódtak. A barlang maradt a bázis, de kellett saját erdő, saját vadakkal és saját víz is.
Annak járt mindez a kincs, aki előbb volt ott. Helyismerete helyzeti előnyhöz juttatta, a betolakodóknak esélyük sem volt velük szemben. Megtanulták, hogy csapdákat állítva elejthetik könnyedén a vadakat, és távol tarthatják vele a betolakodni szándékozókat is.
Kezdett kialakulni, körvonalazódni az ősközösségi társadalom.
Szabályokat és törvényeket szült a megszokás, előjogokat az erő.

Az ember végleg lemászott a fáról, és álmodni mert.

… De, közben évezredek rohantak tova…

Hatalmas léptekkel fejlődött az emberiség. Feltalálók árasztották el találmányaikkal a piacot.

A fejlődés megállíthatatlanná vált. Az újabbnál újabb ötletek arra sarkalják a gyártókat, hogy felvásárolva a régi terméket, ránk sózza az újakat. Közben gyűlik, és lassan belepi környezetünket a szemét. Már akad vállalkozás, ami a szemét egyik országból a másikba történő átlopásával foglalkozik, és mindig akad befogadó is. Elfér a tanyán! Hogy majd a tehenek egy idő után bűzös tejet adnak? Mindig akad, akinek úgy is el lehet adni.

A folyékony szemetet beleöntjük a folyóba, hadd vigye el a víz. El, máshová, csak ne nálunk szennyezzen levegőt, talajt, vizet, életet…

Hogy a tengerbe érve milyen mértékű károkat okoz az élővilágban ez a szennyes áradat? Kit érdekel, ez legyen az Ő gondjuk. Az ott élőké.

Olykor felröppen a hír, radioaktív melléktermékeket felejtettek vagonokban itt, ott.
Nem feltűnő. Majd csak évek múlva születnek végtaghiányos kisbabák, és csak jóval ez után emelkedik meg majd egy-egy ilyen célállomás környékén élők rákos halálozási aránya.

Olvassuk, halljuk, hogy erdőtüzek, kártevők tizedelik erdeinket, és tudjuk, látjuk, hogy nem erdőgazdálkodás, hanem rablás folyik helyenként. A kivágott fák helyett nem telepítünk újakat, felborítva ezzel a természet csodálatos rendjét.

A tengerek élővilága is segítségért könyörög. Kihalóban lévő bálna és delfinfajták életét igyekszik megvédeni néhány fanatikus állatvédő, de szavuk kevés és eszközük is alig, a halászok és feldolgozók - pénzből szőtt - hatalmas hálózata ellenében.

A zöldek persze jeleznek. És kérnek, követelnek.

Mi pedig, legyintünk, van ennél nagyobb bajunk is, hisz mennek fel az árak, sok az elbocsátás, válságban a házasság intézménye, kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalunk, és emelkedett a nyugdíjkorhatár.
Legyintünk, és tovább megyünk.

Fogyóban a föld kincsei, fogyóban az energiahordozók… Már feltalálták a vízzel járó autókat, de az olajmaffia, egyelőre nem engedi be a piacra őket. Már forognak, termelnek sok helyütt a szélkerekek, de mi még mindig hátul kullogunk ez ügyben.

Igaz, Európába tartunk…
Az utat már kitaposták előttünk, a példák, jók, a figyelmeztetések hangosak.

A jövőnk a tét!
Az Ön jövője is, kedves Olvasó…

 

 

Illusztráció: free fotó a netről

Olvass tovább…
ALKOTÓ

"A világ álma mély" (Csendes éj)

10843588061?profile=original

Már kukucskál, készülődik és jön! Várjuk szívrepesve évről évre. Van, hogy békét hoz, boldogságot, és van, amikor könnyes szemmel, emlékezve állunk, mert valaki hiányzik a fa mellől.

Az egyik házban egyetértés, meghitt hangulat köszönti, a másikban, kötelező programként állják körül a fát, csomagolják be és ki a méregdrága ajándékot és nézik lopva az órát, hogy mikor léphetnek már le.
Elhessentem ezeket a gondolatokat. Adventi készülődésemben csak a jó emlékeknek van helye. Felidézem a tavalyi ünnepet…
Számomra a csengettyű hangja, a vanília- és fahéjillat, gyertyafény és fenyő zöldje, a papír zizzenése, ragyogó szemek és a Csendes éj dallama, szeretteim ölelése, jelenti azt, hogy itt van, beköltözött hozzánk Karácsony!

Képeslapokat, e-mail-t írunk, telefonálunk, vásárolunk. Cipekedünk, rohanunk, hogy majd az ünnep napján lecsendesedve, lelkünket és a fenyőt ünnepi díszbe öltöztetve éjféli misére menjünk, ajándékot adjunk-kapjunk…
A temetőkben megjelennek apró koszorúink, megállunk és emlékezünk Rájuk, akikkel valaha együtt készülődtünk az ünnepre, és akik évről-évre, egyre jobban hiányoznak.
Aztán, hazamenve feljebb veszem a fűtést, mert valami nagy-nagy hideg árad szét bennem.

Teszem a dolgom, sütés-főzés, fadíszítés…, közben, egy pillanatra megállva, gyertyát gyújtok a hiányzókért. A lángocska táncolva vigasztal… már nem fázik annyira a lelkem. Bár nem akarom, de potyog a könnyem… megkönnyebbülök.
Orrfúvás és fogadkozás, hogy megbecsülöm mindazokat, akik még vannak nekem…

Csengetnek. Hidegtől piros orrú vézna asszony hadarja monoton szövegét, hogy ellopták a pénzét, nem tud hazautazni. Adok, hát persze… Mohón nézi, mennyi… látom, többet várt. A konyha melegében jut eszembe, jajjj, teát, süteményt gyorsan! Futok, hátha elérem. Még látom, ahogy beszáll a sarkon túl Rá váró autóba. Csalódott vagyok, de nem bánom. Jobb így, hogy tudom, nem várja éhező gyereksereg.

Sok éve bevezettük, hogy a velünk élő állatokat is összehívjuk és megajándékozzuk szenteste. Ilyenkor ünnepi beszéd jár és egy új játék. A beszédet én mondom… minden évben újat. Csillogó szemű Burkusom türelmetlenül várja, hogy befejezzem, és végre magáévá tehesse minden idők legszebb, sípoló, műanyag disznócskáját.

Itt járok a gondolatban visszapörgetett és újrajátszott tavalyi ünnep felidézésében, amikor a kamrarámolás közben kezembe akad egy csomag toalettpapír. . Bontom, és viszem a helyére. Mintás, rajta felirat: „Merry Christmas” és rajz. Sírjak, vagy nevessek? Pajkos mosolyú rénszarvas álldogál csillagszőnyegen… gurgatom tovább… a következő kockán egy helyes, törlésre kínált feneket látok, mely fölött, elégedett széles mosollyal pillant rám cakkos agancsa alól ismét a rénszarvas.

Nem tudom eldönteni, hogy felháborodásom, vagy humorom a helyesebb reakció. Automatikus mozdulattal hajlok a tekercs fölé, megszagolom, majd elégedetten nyugtázom, legalább nem fenyőillatú.
Tudom, hogy a reklámnak helye kell, hogy legyen, mert eladhatóvá, ismertté teszi a terméket… de vannak ünnepek, személyek, jelképek, amik nem használhatók fel reklám céljára. Nekem, számomra, ilyen tabu a karácsony is.

… és már nem is merem továbbgondolni, hogy ha idén rénszarvas, jövőre majd melyik karácsonyi szimbólum kerül a WC-papírra.

 

 

Illusztráció: Farkas Renáta felvétele. Felhasználva az alkotó engedélyével.

Olvass tovább…