Gyerekkoromban Besenyei Karcsi bácsi volt a legjobb kályhás a környékünkön. S bár nem vetette meg az „itókát”, keze alól mindig valódi remekművek kerültek ki. Fényesen ragyogó, barátságosan duruzsoló, meghitt meleget árasztó kályha remekek. Bizonyára akadt rajta kívül a városban még jó néhány ügyes kezű mester, azokról azonban nem volt tudomásunk. Ám még ha hírük el is jutott volna hozzánk, valószínűleg akkor se pártoltunk volna el Besenyei bácsitól, aki egyfelől környékbeli volt, másrészt a Nagy Háborúban Doberdót is megjárta.
– Úgy emlékszem, mintha ma lett volna… – mesélte esténként, ki tudja hányadszor az idős kályhás a sarki kocsmában.
– Ez akkor volt, Károly, amikor az olaszok be akartak keríteni titeket? – kérdezte egy negyvenes éveiben járó fuvaros.
– A számból vetted ki a szót, Mihály – bólintott az öreg. – Már napok óta egyvégtében harcoltunk, mikor 1916. augusztus 9-én este, váratlanul alábbhagytak a támadások. Végre pihenhetünk, tekintettünk hálásan az égre. Gyanútlan békességgel üldögéltünk a tűz körül, mikor feketés szürke paripáján parancsnokunk, József főherceg ugratott mellénk.
– Besenyei! – szólított. – Kialudt a pipám, adjon egy kis tüzet.
– Igenis, főméltóságú uram! – pattantam fel. Tábori kanalammal sebtiben kikaptam egy parazsat és felnyújtottam a tábornoknak. Miközben ráügyeskedte pipája dohányára a parazsat, ösztönösen körülnéztem. Bár erősen szürküllött, olyan érzésem támadt, mintha a szemközti erdő szélén sötét tömeg gomolyogna. Így amikor visszanyújtotta kanalam, és megköszönte a parazsat, halkan odasúgtam neki. „Főméltóságú uram! Mintha ellenség gyülekezne az erdő szélén.”
– Hol? – kapta fel a fejét.
– Amott – mutattam a távoli erdő irányába.
Előrántotta messzelátóját, s a következő pillanatban már suttogta is a parancsot. „Azonnal szedjék össze holmijaikat, és hagyják el állásaikat. Öt perc múlva sorakozzanak menetre készen annál a tölgyfánál.”
Mire másnap reggel az olaszok elérték állásainkat, csak hűlt helyünket találták. Mi akkor már árkon-bokron túl voltunk.
Délben a főméltóságú úr magához rendelt, és ezüst érdemkeresztet tűzött zubbonyom bal felső zsebére.
– Ezt éberségéért kapta, Besenyei. Maga derék katona! – szalutált és katonásan kezet fogott velem.
Hát ekképp mentettem én meg a temesvári VII. hadtestet a bekerítéstől és a pusztulástól – fejezte be századszor elismételt történetét Besenyei Károly, aki nemcsak a kályhák terén remekelt minduntalan, „meséi” is olyan bűvös erővel bírtak, hogy a legkeményebb szívű asszonyok is elérzékenyülve, megbabonázva hallgatták. Egy szó, mint száz, Besenyei Karcsi bácsit a híres emberek között tartotta számon a nagyváradi társadalom.
Népszerűségéhez szakmai tudása mellett vélhetően Szigligeti Ede utca 4. szám alatti négyszobás takaros háza is nagyban hozzájárult. Szép volt az a ház, akár a mesében. Méretes ganggal, világos konyhával, négy tágas, szépen berendezett szobával, kádas fürdőszobával. Egyedül az illemhely szorult ki az épületből. Azt az udvar végébe száműzték. Heccelték is miatta sokszor Besenyei bácsit a barátai.
– Tán részeg voltál és megfeledkeztél a budiról, Karcsi, mikor a ház épült?
– Nem feledkeztem meg, és részeg se voltam – magyarázta fáradhatatlanul. – Egyszerűen nem akartam, hogy bármi elrondítsa a lakás meghitt és bensőséges illatát. Egyébként a mondás is úgy tartja: „Budinak, kutyának kint a helye.”
Így aztán bárhogy alakult is az időjárás, szélben, esőben, hóban, hőségben, fagyban, sötétben és világosban Besenyeiék az udvar végi árnyékszékig voltak kénytelenek elcaplatni, valahányszor szükségük úgy hozta.
Történt, hogy az egyik kiadós vasárnapi ebéd után a Besenyei család békésen beszélgetett az asztalnál, amikor Karcsi bácsinak hirtelen háborogni kezdett a gyomra. Csikorgott, vonaglott, rángatózott, tán kicsit még nyögött is, mintha ártó szellemekkel viaskodott volna. Egy ideig hősiesen tűrte a bensőjében dúló harcot, ám amikor érezte, hogy a lávaszerűen fortyogó valami kitörni készül, hirtelen elhatározással elnézést kért az asztalnál ülőktől, felpattant, feltépte az ajtót és hatalmas léptekkel igyekezett időben eljutni az árnyékszékig. Már túl volt az út felén, amikor váratlan dolog történt. Az öreg hirtelen rándulással megtorpant, mintha valamilyen láthatatlan kéz megállította volna. Teste enyhén hátradőlt, megemelkedett, majd furcsa, rotyogó hang kíséretében a földre huppant.
A bentiek eleinte türelmesen várták a családfő visszatérését. Egy idő után aztán Besenyei néni elunta a várakozást, ő is elnézést kért, majd kilépett az ajtón, hogy kiderítse, miért marad távol oly sokáig az ura.
Hát mikor az út feléig ér, látja ám, hogy az öreg négykézláb forog körbe-körbe, akár a farkát kergető kutya, közben tenyereivel hol ide tapint, hol oda, mintha valami után kutatna a földön.
– Mit keresel, Karcsi? – förmedt az urára Besenyei néni.
– Hát, izé… leesett… leesett a cvikkerem…
– De hisz ott van, a fejed búbján!
– Azt mondod? – nyúlt oda az öreg. – Nahát, tényleg itt van – derült fel a képe.
– Az ülepeden meg mi az a nagy, barna folt?
– Izé… izé… akkor szabadulhatott ki, mikor nekimentem a ruhaszárító kötélnek… Előbb… előbb… kellett volna indulnom… Akkor talán megelőzöm ezt a szégyent…
Hogyan, miképpen történhetett, máig nem tudja senki, de az esetnek híre ment a környéken. Így aztán valahányszor az öreg felbukkant valamelyik utcában, a vásott kölykök kórusban rikoltották a közismert mondókát:
„Karcsi bácsi haptákba’
beletojt a nadrágba.
Mondtam neki: Mossa ki!
Hű, de büdös dobja ki!”
Idővel ráuntak, felhagytak a rikoltozással. Felhagytak, mint annyi minden mással, ami egykor derűt fakasztott a lelkekben, és mosolyt az arcokon.
Besenyei bácsi már több mint két évtizede békésen nyugszik a magyar szabadságharc leverése után Nagyváradon kivégzett hős lengyel dzsidáskapitányról elnevezett sírkertben. S bár neve elmerült a feledés tengerében, emlékét elevenen őrzik a tisztes polgári házak szobáiban ma is fényesen ragyogó, barátságosan duruzsoló, meghitt meleget árasztó kályha remekek.

– Jó napot kívánok!
– Adjon az Isten, magának is. Miben segíthetek?
– Donga István riporter vagyok, a helyi tévétől. Pitvarosi Elemért keresem.
– Hát elég donga, ami azt illeti. Mit mondott? Melyik Pitvarosi Elemért?
– Hogyhogy melyiket, tán több is van?
– Van belőlük, hála Istennek, tíz is. Bolhás Pitvarosi, Lőcslábú Pitvarosi, Gülüszemű Pitvarosi, Köpködő Pitvarosi, Ásító Pitvarosi, Sípoló Pitvarosi, Nagyotmondó Pitvarosi… Soroljam még?
– Nem mondja…
– De mondom, ha óhajtja.
– Hát én nem is tudom… Kaptunk mi egy panaszlevelet, valami kutyáról van szó benne…
– Én vagyok annak a levélnek az írója, Nagyotmondó Pitvarosi Elemér, tisztelettel.
– Akkor jó helyen járunk.
– Maguk nagyon jó helyen járnak…
– Annyit áruljon már el, bátyám, Gülüszemű Pitvarosi mivel érdemelte ki a nevét?
– Egyszerű, kérem. Akkora két gülü szeme van, akár az Andersen mesében az aranypénzt őrző kutyának.
– Értem…
– Úgyse érti, de mindegy. A mesét se olvasta. De mi a gond a levelemmel?
– Azt írja benne, hogy van a szomszédjában egy puli vagy pumi, és az örökké nyüszít, vonyít, meg ugat, de úgy, hogy maga majd’ belehal…
– A részvétbe és a szánalomba. Ezt is odaírtam. Nincs magánál a levél?
– De nálam van.
– Na, kérem, akkor vegye elő szaporán, mert abban a levélben én világosan leírtam, hogy puliról van szó. Maga, látott már pulit?
– Láttam.
– Biztos valami képeskönyvben. Tudja meg tőlem, hogy a puli és a pumi nem ugyanaz.
– Most már tudom.
– Akkor jó.
– De mi a gond a pulival?
– Nem a pulival van gond, kérem, hanem a gazdájával.
– Tán bántja a kutyáját?
– Nem bántja az, inkább őt bántja, gyötri valami állandóan, mert egyvégtében gagyarászik az oktalan állatnak. Olyanokat mond nekije, hogy szépségem, gyönyörűségem, nem szabad ugatni, nem szabad pisilni, nem szabad kakálni. A szerencsétlen kutya közben nyüszít, szűköl, vonyít félelmében. Kérdezem magától, mit tegyen az a szegény pára? Tán böfögje fel vagy izzadja ki, ami benne van?... Mert aminek ki kell jönnie, az egyszer úgyis kijön.
Oszt tudja, a szegény puli gazdája olyan, mint egy zombi. Én nem tudom az micsoda, de a legkisebb unokám mondta, az pedig nagy szakértő.
– Milyen szakértő?
– Hogyhogy milyen. A kölök mindenben szakértő. A minap is azt mondja nékem reggelizés közben. Tata, ez a croisson olyan, mintha egyszer már megette volna valaki. Így mondta, ezen módulag.
– S maga mit válaszolt erre?
– Én kis híján szélütést kaptam, gondolhassa.
– De hát miből gondolja, bátyám, hogy mindez ránk tartozik?
– Hát maguk a televízió, vagy nem? Magukat nézik fotelből, íróasztalnál ülve, vendéglőben, moziban, autóbuszon, vonaton, taxiban… tán még szeretkezés közben is. Ahogy a vejem mondja: még a vízcsapból is maguk folynak. Mióta eszes telefon van, mindenki azt nézi.
– Okostelefon.
– Hogy micsoda?
– Nem eszes, hanem okostelefon.
– Nem mindegy? Okos annyit tesz, hogy eszes. Vagy micsoda maga, tán nyelvész?
– Már mondtam: riporter vagyok.
– Na, lássa. Maguk ott összevissza mutogatnak mindenféle dolgokat, emberevő cápákat, krokogyélusokat, földrengéseket, szőkőárakat, meg vulkánkitöréseket, vonatütközéseket, repülőgép-szerencsétlenségeket. Esténként elmondják, hogy már megint kikaptunk, holnaptól drágul a benzin meg a kenyér, s akinek izzad a lába, inkább amputáltassa, osztán használjon műlábakat, mert azok garantáltan nem izzadnak. Riogatják mindenfélével a népeket, az embernek reggelente már nincs is kedve felkelni az ágyból. Csak az a szegény puli nem fér bele a műsorukba?
– De mi mit tehetünk ebben az ügyben?
– Menjenek át a lombihoz…
– Zombi.
– Hogy mondta?
– Nem lombi, hanem zombi.
– Az meg mi?
– Maga mondta az imént, hogy a szomszédja olyan, mint egy zombi.
– Nem én mondtam, hanem az unokám. Nekem fogalmam sincs a zombikról.
– Sírjukból kikelő halottak.
– Tényleg? Akkor miért nem Lázároknak hívják őket?
– Lázárt Jézus támasztotta fel. A zombik maguktól bújnak ki a nyughelyükről.
– Tán unatkoznak?
– Inkább gonoszak.
– Fene a jó dógukat.
– Szóval, mi mit tehetünk?
– Átmennek és megnézik a pulit, meg a gazdáját. Aztán majd eldöntik, hogyan tovább.
– És ha mindent rendben találunk?
– Akkor este megmutatják, hogy minden rendben volt. Legalább a szomszédok is megnyugosznak. Már hetek óta folyvást azt kiabálják: „Emberek, valaki bántja a kutyulit! Szóljon valaki a rendéreknek, hogy érvényesítsék a törvényt.”
– Miféle törvényt?
– Maga az újságíró, oszt annyit se tud, hogy mi a kutyatörvény? Ha valaki láncra veri, üti-veri, éhezteti, molesztálja, hülye szövegeket gügyörészik ebe fülébe, puszilgassa, netán fajtalankodik vele, azt börtönbe csukják.
– És magának, bátyám, miért jó, ha zombi szomszédja börtönbe kerül?
– Mert akkor azt a hisztérikus, agyonkényeztetett nyomorult dögöt is elviszik innen, és végre csend lesz a környéken.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
– Mindörökké! Ámen.
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta a következő bűnöket követtem el. Oldozzon fel engem, atyám, mert vétkeztem…
– Milyen vétkeket követtél el, fiam?
– Ó, atyám, még felsorolni is nehéz…
– Csak bátran, fiam, Isten irgalmassága végtelen.
– Tudom, atyám, ezért is restellem annyira, hogy bár mindig megfogadom, többé nem vétkezem, mégis mindig ugyanazokat a bűnöket követem el. Nagy, súlyos és halálos bűnöket. Ha megfogadnám Krisztus Urunk tanítását, már rég ágyban feküdnék, végtagok nélkül, világtalanul, magatehetetlenül.
– Kezd csak el, fiam, sorold fel szépen valamennyit…
– Köszönöm, atyám. A házasságtöréssel kezdeném…
– Hát az bizony nagyon súlyos bűn, fiam.
– Én is tudom, atyám, ezért is szenvedek annyira.
– Hol követted el a házasságtörést, fiam?
– Otthon, a lakásunkban.
– Tán odavitted a szeretődet?
– Nem, atyám, sosem jönne el hozzánk. Ő ugyanis sztár.
– Hűha. Ez nem semmi. Hát akkor mégis, hogy került sor a bűnelkövetésre? Mondjad szépen magadtól, fiam. Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúznom belőled.
– Az úgy volt, atyám, hogy tegnap, ebéd után kicsit még üldögéltem az asztalnál. Tudja, evés közben mindig valamilyen folyóiratot olvasok. Hát ahogy lapozgatok, az egyik oldalon ott volt a fényképe a sztárnak. Egész oldalas, színes fotót képzeljen el, atyám, egy szinte meztelen nőről.
– Hűha… Magadhoz nyúltál, fiam?
– Nem, atyám. Hogy képzel ilyet? Az asztalnál?...
– Akkor mégis, mi történt?
– Elképzeltem, milyen jó lenne még egyszer magamévá tennem.
– Ezek szerint, egyszer már meghágtad?
– Nem, atyám. Bár úgy lett volna…
– Nem értelek, fiam.
– Pedig nagyon egyszerű. Azért gondoltam, hogy jó lenne még egyszer magamévá tennem, mert már egyszer is jó lett volna.
– Áhá. Most már világos. De hol itt a bűn?
– Atyám, hisz tudja, a szentmise elején, a közös gyónáskor azt mondjuk: „…sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással….” Vagyis a gondolat éppolyan bűn, akár a cselekedet. Krisztus Urunk pedig azt tanítja Márk evangéliumában: „Ha a kezed bűnre csábít, vágd le! Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad csábít bűnre, vágd le! Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozatra jutnod. Ha pedig szemed csábít bűnre, vájd ki! Jobb fél szemmel bemenned Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutnod, ahol a féreg el nem pusztul, és a tűz ki nem alszik.”
Higgye el, atyám, ha bátrabb volnék, már rég megfogadom a Megváltó tanácsát. De gyáva vagyok, atyám. Nem merem megcsonkítani magam. Ezért valószínűleg elkárhozom. Oldozzon fel engem, atyám! Nagyon kérem!
– Krisztus Urunk valóban ezt mondta, de tudni kell, hogy az Ő tanításait nem szó szerint kell érteni.
– Hát akkor hogyan?
– Krisztus Urunk mindig képletesen fogalmazott. Ahogy ezúttal is tette.
Gondolj csak bele, ha az eltelt kétezer év alatt minden ember megcsonkította volna magát, akit bűnre csábított valamelyik végtagja, vagy szerve, ma csupa nyomorék, helyesebben mondva: fogyatékkal élő ember népesítené be földünket.
– Tényleg? Ilyen sok bűnös él a világban?
– Mindenki vétkezik, fiam. Egyedül Isten tökéletes!
– Ezek szerint, atya is követ el bűnöket?
– Ajaj, de még mennyit.
– És hogyan szabadul meg tőlük?
– Nekem is van gyóntatóm, fiam, egyik paptársam.
– Értem. Akkor folytatnám…
– Csak rajta, fiam, égek a kíváncsiságtól.
– Tudja, atyám, a szomszédom egy kibírhatatlan, házsártos ember. Olyat maga még nem látott. Csoda, hogy elviseli hátán a föld. Sokáig tűrtem, egy nap aztán betelt a pohár, kivettem a fiókból a séfkésem, átmentem hozzá, és elvágtam a torkát.
– Édes, jó Istenem… Mikor történt ez, fiam.
– Még a hét elején.
– Értesítettél valakit?
– Én biza senkit.
– És azóta ott fekszik a nyomorult, vérébe fagyva?
– Dehogy, atyám. Mindennap eljár dolgozni. Amúgy nagyon öntudatos.
– Elvágott torokkal megy munkába?
– Miért menne elvágott torokkal?
– Hát az imént mondtad, hogy elvágtad a torkát…
– Gondolatban, atyám. Csak gondolatban. Egy tyúk nyakát se lennék képes elvágni, nemhogy egy emberét. Ha élő baromfit veszünk a piacon, mindig a feleségem nyiszálja el a nyakukat. Én a szekrénybe bújok és befogom a fülem, hogy még csak ne is halljam a szerencsétlen pára haláltusáját.
– Mással kapcsolatosan is voltak hasonló gondolataid, fiam?
– Igen, atyám.
– És kik azok?
– Például ön, atyám.
– Teremtő Istenem! – kapott nyakához a pap. – Mit vétettem ellened, fiam?
– Talán még emlékszik, néhány éve ötösöm volt a lottón. Egymillió nyolcszázezer forintot nyertem.
– Azt a…
– Igen, valóban szép summa. Akkor én eljöttem önhöz és megkérdeztem, jó katolikusként mitévő legyek. Ön pedig elmesélte nekem Máté evangéliumából a gazdag ifjú történetét. Tudja, azét, aki odament Jézushoz, és megkérdezte tőle: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Krisztus pedig azt válaszolta neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Nos, én megfogadtam a tanácsát, szétosztottam a nyereményt a szegények, hajléktalanok között. A feleségem még aznap beadta válókeresetét és elköltözött. A gyerekeket is magával vitte. Azóta az emberek ujjal mutogatnak rám az utcán, a gyerekek bolond Istóknak csúfolnak, a nők pedig a képembe kacagnak. Évek óta ki sem merek menni az utcára. Mára elegem lett a bujdosásból. Elhatároztam, eljövök ide, és elvágom az ön torkát, hogy ne csinálhasson másból is hozzám hasonló bolondot. Itt van a séfkés nálam. Olyan éles, hogy borotválkozni lehet vele. Csak előbb oldozzon fel, atyám. – Fiam, én csak azoktól a bűnöktől szabadíthatlak meg, melyeket már elkövettél. – És amiket ezután követek el?... – Azoktól egy másik pap szabadít meg, ha velem végzel. De a végszót mindenképp az Úr mondja ki. – És az Úr vajon mit mond majd? – Ezt csak akkor tudhatod meg, fiam, amikor elébe visznek.
– Kik? – Hát az angyalok. – Akkor most mit tegyek? – Bánd meg szépen a bűneidet, fiam, aztán menj haza. És többé ne vétkezz. Én pedig rám ruházott hatalmamnál fogva feloldozlak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Most pedig menj, fiam, de előbb add be nekem a séfkést, itt az ajtón. – Atyának mi szüksége van a séfkésre? – Hogyha még egyszer hasonló gondolatod támad, ne vághasd el a torkom. Meg aztán nekem is jól jön egy borotvaéles kés, a sajátjaim ugyanis mára egytől egyig használhatatlanná csorbultak.

Tyúkadó

Gyerekkoromban olyan jól ment a sorunk, hogy a kenyér, cukor, olaj és liszt kivételével, minden más élelmiszert házhoz hoztak. A tejet, tejfölt, vajat, túrót és tojást eleinte egy borsi illetőségű és Róza névre hallgató, kedves mosolyú, középkorú asszony hordta, heti három alkalommal. Finom volt az a tej, sűrű és vastag a tejföl, sárga és zsíros a vaj, zamatos és illatos a túró, nagyok és barnák a tojások. Nagy bánatunkra nem sokáig élvezhettük finomságait. Borson is beindult a kollektivizálás, a szövetkezet pedig úgy elnyelte Rózáék tehenét, akár a mesebeli kisgömböc a regement katonát.

A borsi menyecskét idősebb román férfi, Gyuri bácsi követte a beszállítók sorában, ő már valamivel messzebbről, Szentandrásról érkezett minden második reggel. Teje, tejföle vékonyabb volt ugyan a Rózáénál, vaja, túrója sem olyan sárga és illatos, tojása is fakóbb, de mindennap pontosan érkezett, és az árai is elfogadhatók voltak.

A harmadik esztendő egyik reggelén aztán üres puttonnyal és gyászos ábrázattal csöngetett be hozzánk. 

– Mi történt, jóember? – meredt rá apám a kapuban.

– Jaj, ne is kérdezze, uram… – csordult ki a könny az öreg szeméből – tegnap éjjel elpusztult Boris. Sejtettem, hogy valami bajság történhetett vele, mert reggeltől kezdve egész nap olyan keservesen bőgött, hogy a szíve szakadt meg annak, aki hallotta. A bőgést estére se hagyta abba, éjjel aztán kimúlt. Hajnalban ott találtam a jászol előtt, teljesen kihűlve és megmeredve. Szóltam az állatorvosnak, elvitték, felvágták és ezt találták benne, húzott elő a zsebéből egy hosszú, görbe és rozsdás szöget. Ez a szög végzett vele. Átszúrta a gyomrát.

– Biztosan annyira éhes volt, hogy kínjában a jászlát rágta, onnan kerülhetett a szög a gyomrába – vélekedett apám.

– Jaj, ne mondjon már ilyet, uram! – csordultak ki újfent a könnyek az öreg szeméből. – Inkább saját számtól vontam meg a falatot, csak neki jusson mindennap friss széna.

Mivel Gyuri bácsinak nem akadt utóda, attól fogva rákényszerültünk a bolti tejre, vajra. Tejfölért a piacra jártunk, de nem akárkitől vásároltunk.

A tojással volt a legegyszerűbb dolgunk. Harmadik szomszédunknak, Szeghalmi Irma néninek annyi tyúkja volt, hogy megszámlálni se tudta. Pedig sokszor elhatározta, számba veszi népes baromfiállományát. Olyankor kukoricát szórt az udvar közepére, a tyúkok mind odafutottak, Irma néni meg számlálni kezdte őket. Általában mire harmincig jutott elfogyott a kukorica, a tyúkok meg szétszéledtek. Másnap kezdhette elölről a számlálást.  Pénzes bácsi egyszer szemtanúja volt egy ilyen hiábavaló próbálkozásnak. Nem is állta meg szó nélkül.

– Lehetne annyi eszed, Irma, hogy estére bezárod az ólajtót. Reggel aztán szépen egyesével kiereszted a tyúkokat, s mindegyik után húzol egy strigulát krétával a tyúkól oldalára. Olyan kurta vonalat, amilyet a kuglipályán húznak a táblára. Miután az utolsót is kieresztetted, megszámlálod a strigulákat, s máris megtudod, hány tyúkod van. Na, így csináljad, s meglátod, eredményes lesz a számlálásod.

– Jól van, no. Éppenséggel így is csinálhatom. Főleg, hogy nekem is pont ez jutott az eszembe az éjjel, mikor a szomjúság kiverte az álmot a szememből – húzta szorosabbra álla alatt a kendőt Irma néni. – Mert nehogy már azt hidd, Elemér, hogy csak a te fejedben terem meg az okosság.

Az öreg Pénzes egy szót se szólt. Szemére húzta a kalapját, legyintett egyet, és becsukta maga után a kaput.

Két nap múlva már a fél utca tudta, hogy Irma néni udvarát hatvankét tyúk és három kakas népesíti be. De csirkéből is van egy tucatnyi. S bár azok még nem tojnak, az értük kapott pénzért szorgalmasan tojó tyúkokat lehet venni a piacon. A csirkék el is fogytak hamar, a strigulák azonban még akkor is a tyúkól oldalán virítottak, mikor egy délután aktatáskás, szemüveges, sovány férfi rángatta meg a kapucsengőt. Olyan akkurátusan cibálta, hogy a kapuoszlop is beleremegett.

– Megyek már! – rikoltotta Irma néni a kert végéből. – Le ne tépje azt a nyomorult csengőt, ha már eddig kitartott.

– Maga Szeghalmi Irma? – nyomult be az aktatáskás a kitárt kapun.

– Én vagyok, és maga kicsoda?

– Strung Ödön a nevem és népi ellenőr vagyok a városi tanácstól. Járom a házakat, összeszámolom a jószágokat.

– Aztán mi haszna származik a számlálgatásból?

– Nekem ugyan semmi, de az államnak annál nagyobb – vigyorgott az aktatáskás.

– Megtudhatnám én is, miben áll az a nagy haszon? – óvatoskodott Irma néni.

– Az új törvény szerint egy-egy háztartásban legfeljebb harminc tyúk tartható. Akinek több van, minden egyes tyúk után köteles havonta két tojás adót fizetni.

– Vajon ki hozta ezt a törvényt? – szaladt ráncba Irma néni homloka.

– Hát a népi hatalom. A nagy nemzetgyűlés.

– Vagy úgy – bólogatott az öregasszony. Többet aztán nem szólt.

– Hány tyúkja is van magának? – nyitotta ki aktatáskáját az ellenőr.

– Pontosan hatvankettő – vágta rá Irma néni.

– Honnét tudja ilyen biztosan? – nézett rá szúrós tekintettel a szemüveges.

– Épp a minap számláltam meg őket.

– Aztán el is higgyem, amit mond?

– Azt hisz, amit akar. A kurta vonalak most is ott vannak a tyúkól oldalán.

– Miféle kurta vonalak? – hökkent meg az ellenőr.

– Számláláskor minden tyúk után strigulát húztam, nehogy elhibázzam.

– Hadd nézzem én is azokat a strigulákat.

– Azokat nézheti, hál’ Istennek nem tojnak tojást.

Jóformán be se fejezte, az aktatáskás már el is indult a tyúkól felé. A krétával húzott kurta vonalak tényleg ott fehérlettek.

– Na, kérem – tolta feljebb szemüvegét az ellenőr –, magának harminckét tyúkkal többje van az engedélyezettnél. Ez azt jelenti, hogy havonta hatvannégy tojást köteles adó gyanánt fizetni az államnak. A tojásokat magam is átvehetem, de a legközelebbi élelmiszerboltban is leadhatja.  Melyiket választja?

– A bolt megfelel – zárta le a beszélgetést Irma néni. – Gondolom, kapok majd igazolást a leadott tojásokról – húzta össze újfent álla alatt a kendőt.

– Természetesen – bólintott az ellenőr. – Most pedig írja alá ezt a jegyzőkönyvet – tartotta az asszony elé az aktatáskája hátoldalára terített papírt.

– Na, Isten legyen magával – csukta be az aktatáskáját. – Ne felejtse, a hónap utolsó napjáig le kell adnia az adót, különben az összes tyúkjától elbúcsúzhat.

– Édes Istenem! Vajon mi jöhet még? – sóhajtott nagyot Irma néni, miközben becsukta a kaput az ellenőr után.

Aztán visszasietett a házba, sebesen átöltözött, és elindult. Meg se állt Julis nővére házáig.

– Békesség e háznak, s minden lakójának! – nyitott be a konyhába, ahol a háziak épp békésen vacsoráztak.

– Ülj le, Irma, s tarts velünk, ha már itt vagy – szólt a sógor az asztalfőről.

– Köszönöm, de az imént vacsoráztam – hárította el a megtiszteltetést Irma néni. – Keresztfiammal, Imrussal kívánnék váltani néhány szót, aztán már megyek is – ült le mégis.

Az Imrus névre hallgató legény akkortájt sofőrként szolgálta a népi hatalmat. Ő ugyan pilótának nevezte magát, de az embereket ez egyáltalán nem zavarta. Megszokták, hogy a fiatalok általában furcsa, oda nem illő kifejezéseket használnak, a jól bejáratott s már ismert szavak helyett.

– Hallgatlak, keresztanyu – vette át a kezdeményezést a szőke legény.

– Mivel is foglalkozol mostanában, Imrus?

– Te is tudod, keresztanyu, pilóta vagyok. Tyúkokat, kakasokat szállítok a városkörnyéki farmokról, a velencei baromfivágóhídra.

– Épp erre van szükségem nekem, fiam – csomózta újra kendőjét az álla alatt Irma néni. – Elmondom, mit eszeltem ki, s meglátod, te is jól jársz.

– Csupa fül vagyok – vigyorgott a legény.

– Szóval – kezdte Irma néni – megbeszéled a rakodókkal, hogy mielőtt ketrecbe rakják a tyúkokat, mindegyik hátsóját kenjék be petróleummal. Attól perceken belül megtojnak. Mielőtt a vágóhídhoz érnél, egy megfelelő helyen megállsz, és kosárba gyűjtöd a tojásokat. Azoknak darabjáért én kereken húsz banit fizetek neked. Na, áll az alku?

– És neked mi a hasznod ebből, keresztanyu. Fehér, papírvékony hajú tojások azok egytől egyig.

– Te ne törődj azzal, fiam. Téged csak a tojások foglalkoztassanak. Azokra ügyelj, nehogy összetörjenek. Gondolj bele! Száz tojásért húsz lej, kétszázért negyven lej üti a markodat. Neked csak a petróleumozáson és a tojások összegyűjtésén járjon az eszed. A többit nyugodtan bízd rám.

–  Rendben, keresztanyu – bólintott Imrus. – Áll az alku!

Másnap minden úgy történt, ahogy megbeszélték. Munkába menet Imrus vett három liter petróleumot, aztán megvesztegette a rakodókat, azok meg petróleummal bekenték mindegyik tyúk fenekét. Jóformán be se fejezték a rakodást, a tyúkok már el is kezdték a tojást. Annyira belejöttek, hogy akkor se akarták abbahagyni, mikor Velence alatt megállt a tyúkszállító. Imrus szépen összegyűjtötte a tojásokat és kosarastól bedugta a sofőrülés mögé. Este két teli kosarat rakott le Irma néni konyhaasztalára. Fehérek voltak azok a tojások, akár a frissen hullott hó, mely télvíz idején térdig betakarta a bihari dombok gyümölcsfáit, de tele volt velük a két kosár.

– Teremtő Isten! – csapta össze álmélkodva tenyereit Szeghalmi néni. – Ez rengeteg tojás, fiam!

– Háromszor ennyit hozhattam volna, keresztanyu, ha több kosaram van – jegyezte meg némi elbizakodottsággal a legény.

– Isten őrizzen a bajtól! – vetett sebesen keresztet Irma néni. – Még ezt se tudom, hová rakni. Maradjunk annyiban, hogy hetente bőven elég egy kosárnyi tojás. Az neked se okoz különösebb gondot, meg nekem se.

– Rendben, keresztanyu – bólintott Imrus, a pénz átvétele közben. – De ha mégis meggondolnád magad, csak szólj, s én máris hozom az újabb transzportot.

Alig csukta be maga mögött a kaput Imrus, Irma néni hozzáfogott a tojások színezéséhez. Az első hármat hagymahéj-főzetbe rakta, de nem volt elégedett a színükkel. Túlságosan sárgák, állapította meg. Kicsit töprengett, aztán felcsillant a szeme. Előkapott egy jókora fazekat, színültig megtöltötte vízzel és a sparheltre tette. Felszított alatta tüzet, majd három púpos evőkanál grúz teát szórt a vízbe. Hagyta felzubogni, aztán levette a tűzről. Félóra múlva belerakta a sötétbarna lébe az első adag tojást. Tíz perccel később olyan tejeskávé barna tojásokat kanalazott ki a léből, mintha nem is fehér, hanem barna vagy kendermagos tyúk tojta volna őket. Másnap reggel már nyitáskor ott toporgott a sarki élelmiszerbolt előtt.

– Hát téged meg mi hozott ide hajnalok hajnalán? – tekintett rá meglepetten a boltvezető.

– Engem bizony a tyúkadó – kacsintott rá Irma néni.

– Miféle tyúkadót, te? – hökkent meg a boltos.

– Hát, amit a jószág- és baromfiszámláló ellenőr megállapított. Azt mondta harminc tyúk fölött két tojás adót kell fizetnem havonta, minden egyes tyúk után.  A tojásokat neki is odaadhatom, de ide hozzátok is behozhatom és leadhatom.

– Vagy úgy… – sóhajtott nagyot a boltos. – Egyéb se hiányzott az életünkből.

– Na, lássuk akkor azokat a tojásokat. Gyere, Irma rakd ki őket a pultra – rendelkezett a boltvezető.

Irma néni hozzá is fogott nagy óvatossággal.

– Vigyázz, mert papírvékony a héjuk!

– Miféle tojások ezek? – emelgette a tenyerén egyiket-másikat a boltos.

– Mondtam már, hogy adótojások.

– Mintha teaillatuk lenne. Méghozzá grúz tea… – szimatolta a kosár fölé hajolva a boltos.

– Nagyon megromlott a szaglásod mostanság, Jenő – villantotta tekintetét Irma néni a boltosra. – Régebben még különbséget tudtál tenni a tyúkszar szaga és a tea illata között.

– Öregszem, Irma, sajnos egyre aggasztóbban öregszem – tárta szét kezeit a boltvezető. –  De be kell látnom, igazad van. Tényleg a tyúkszar szagát véltem az imént teaillatnak. Máris kiállítom az elismervényt, azzal végeztünk.

– Az jó lesz, Jenő. Még nagyon sok a dolgom.

Attól fogva minden hónap vége felé Szeghalmi Irma néni becsületesen leadta a tyúkadót a sarki boltban. Átvette az elismervényt, aztán ment a dolga után.

Hónapokig nem volt semmi baj, hanem egy ködös novemberi napon megint megrángatta kapucsengőjét az aktatáskás ellenőr.

– Tán megint tyúkot akar számlálni? – tárta ki a kaput Irma néni.

– Sokkal nagyobb baj végett jöttem ezúttal – nyomult be az aktatáskás.

– Miféle bajról beszél? – meredt rá Irma néni.

– Sok a panasz a tojása ellen. A népek szerint hiába szép barna, olyan vékony a héja, akár a cigarettapapír.

– Aztán miért én lennék a hibás ezért? – kapta csípőre kezeit a ház asszonya.

– Mert valami turpisságot követ el a tojásokkal – matatott táskájában a szemüveges férfi. Befejezni azonban már nem tudta, mert Irma néni rászólt.

– Forduljon csak felém, és nézzen a szemembe!

– Mit akar? – meredt rá döbbenten a férfi.

– Ha azt szeretné, hogy édesanyja megérje a karácsonyt, sürgősen hívjon hozzá orvost. Még nem nagy a baj, visszafordítható. Az ágyát pedig, mármint az édesanyjáét, még ma este költöztesse át a szoba szemközti oldalára. Megértette?

– Igenis… De ki… kicsoda maga?... És honnan tud az édesanyámról?...

– Az nem a maga dolga. Egyébként ott van a szemében. Akarja, hogy folytassam? Macskájukat múlt héten ivartalanították, a barátjánál kiszemelt kiskutyát pedig szombaton tervezi hazavinni. Gizi, a nő, akinek udvarol, és akit el akar venni, hónapok óta összejár egy fiatal állatorvossal. Minél előbb szakít vele, annál jobb. Vigyázzon, nem lesz könnyű dolga!

– Kicsoda maga? – kezdett eszmélkedni az aktatáskás. Egyáltalán honnan tud ezekről a dolgokról?

– Mondtam már, hogy ne velem foglalkozzon. Tegye, amit mondtam, s meglátja minden jó lesz.

– Szóval hívjak orvost… és az ágyat tegyem át a másik oldalra…

– Úgy ahogy mondja. Pontosan úgy – bólogatott Irma néni.

– És Gizinek adjam ki az útját…

– Minél előbb! Na, Isten legyen magával – tolta ki a kapun az aktatáskás férfit, aki még akkor sem tért egészen magához.

Két hét múlva újra becsöngetett az ellenőr Szeghalmi Irma nénihez. Ám ezúttal feltűnően kíméletesen bánt a csengővel.

– Mi jót hozott már megint? – tárta ki a kaput a ház asszonya.

– Köszönetet mondani jöttem – vette le a kalapját a férfi. – Úgy történt minden, ahogy mondta. Anyámhoz még aznap orvost hívtam, egy hét alatt meg is gyógyult. Ma már egész nap az udvaron matatott. Gizinek kiadtam az útját. Eleinte toporzékolt, fenyegetőzött, sőt, még nekem is ugrott, hogy kikaparja a szemeimet. De nagyon gyorsan lecsillapodott, mikor kilátásba helyeztem, hogy feljelentem üzletszerű kéjelgésért. Azóta színét se láttam. Csak ezt akartam elmondani, és még egyszer köszönöm a segítségét. Egyúttal megígérem, soha többé nem háborgatom, noha tudom, hogy grúz teával barnítja az állami gazdaság telephelyeiről származó tojásokat. Ismeri a mondást? Jótett helyébe jót várj.

Becsületére legyen mondva, meg is tartotta a szavát. Szeghalmi Irma néni pedig egészen a rendszerváltásig grúz teával barnított tojásokkal fizette a tyúkadót. Valószínűleg ma is azzal fizetné, ha élne. S ha még létezne tyúkadó.  

Legfeljebb harmadikos elemista lehettem, mikor apám elmagyarázta, hogy Könyves Kálmán királyunkig az emberek többségének nem volt vezetékneve. Apjuk neve révén különböztették meg őket egymástól. Például, ha a fiúgyermek a keresztségben a Péter nevet kapta, atyját pedig Istvánnak hívták, az újszülöttet István fia Péterként anyakönyvezték. Bizonyos nevek gyakorisága miatt ez az egyszerű forma idővel egyre több bonyodalmat okozott, ezért tudós királyunk elhatározta, merőben új alapokra helyezi a névadást. Attól fogva nem az apa keresztnevét, hanem a szakmáját vették alapul. Így születtek a Kádár, Képíró, Kovács, Pap, Serfőző, Szabó és Szíjgyártó nevek. Előfordult, hogy a családfőnek nem volt semmilyen szakmája, olyankor a gyermek születési helye vagy nemzeti hovatartozása szerint adták a nevet. Ez a magyarázata a Debreceni, Miskolci, Pécsi, Szegedi, Váradi, valamint a Horváth, Lengyel, Németh, Oláh, Rácz, Szász, Tóth és Török neveknek.

Apám elmélete alapján szemközti szomszédunk, Fésűs Elemér ősei nyilván fésűket készítettek, teknőcpáncélból, szaruból vagy valamilyen fémből. Idővel megcsappanhatott a fésűk iránti kereslet, Elemér felmenői kénytelenek voltak átállni az asztalos szakmára. Mivel bútorra, ajtóra, ablakra mindig szükség volt, az asztalosságból urason meg lehetett élni. Meg is maradtak mellette. Apáról fiúra szállt a mesterség, minden fortélyával egyetemben. Nem is panaszkodott soha senki a munkájukra. Gyerekként magam is gyakran bámultam tátott szájjal, hogyan varázsolnak az ügyes kezek oroszlánkörmöket a széklábak aljára, csodás leveleket, virágokat a szekrényajtókra. Csak az nem fért sehogy a fejembe, hogy ha már az asztalosság mellett tették le a garast Fésűsék, a nevüket miért nem változtatták Asztalosra? Erre azonban apámnak sem volt elfogadható magyarázata.

Ahogy a dinasztiáknál lenni szokott, idővel Elemér vette át az asztalos műhelyt az idősebb Fésűstől. Eleinte minden rendben ment. Ügyes volt Elemér, valóságos művésze a szakmának. Embernek is békeszerető és barátságos. Vagyona pedig akkora, hogy akár grófkisasszony feleséget is szerezhetett volna magának, ha nem szoktatják rá barátai az italra. Csakhogy rákapott, amikor pedig ittas volt, az élő fába is belekötött. Vigyázz vele, fiam! – figyelmeztetett az öreg Fésűs. Amikor részeg, akár az apjának is képes nekimenni. Olyankor nem ismer se Istent, se embert. Márpedig Elemér gyakran volt részeg. Mire a harmincat betöltötte, két-három korsó sör után már a fejébe tódult az indulat. Szemei bevörösödtek, akár a sebzett bikáé. Fejét leszegte, s már ment is neki az útjába kerülő első embernek. Igyekezett is kitérni előle mindenki.

Elemér meg csak ivott. De mindig csak sört. Azt is kizárólag csapoltat. Hiába kínálták a legfinomabb borral, hiába csábították a legzamatosabb pálinkával, mindig elutasította. Sörrel kezdtem, azzal végzem. Bolond ember keveri az italt, mondogatta.

Eleinte csak munka után ivott. Aztán már reggel is. Tíz óra körül már alig állt a lábán. Fogta magát és lefeküdt. Délben felébredt, evett egy keveset, és újra elment a kocsmába. Egyre kevesebbet törődött a munkával, a nemtörődömség pedig megbosszulta magát. Ajtói, ablakai rosszul záródtak, bútorai elnagyoltak voltak. Napról napra fogytak régi kuncsaftjai, más asztalost kerestek.

Minél kevesebb volt a munka, Elemér annál több időt töltött a kocsmában. Végül már be se nézett a műhelybe, reggeltől estig a kocsmaasztalt fényesítette könyökeivel.

A baj sem sokáig váratott magára. Egyik délután azzal rontott be legkisebb inasa a kocsmába, hogy ebéd közben szétesett Tóth doktorék vadonatúj ebédlőszekrénye. Egyszer csak megroppant benne valami, a következő pillanatban recsegve-ropogva összecsuklott, akár a colostok. A méregdrága Zsolnay-étkészlet minden darabja ripityára tört, az ólomkristály poharakból is csak szilánkok maradtak.

Elemér azt hitte, rosszul hall.

– Miket hordasz itt össze? – förmedt rá a legénykére.

– Azt mondtam, mester, hogy tönkrement Tóth doktorék ebédlőszekrénye. Összetört minden tányérjuk, csészéjük, poharuk – ismételte el az inas.

– Azt a betyár mindenit! – rázta meg a fejét s pattant fel Elemér. Lecsapott az asztalra egy huszonöt lejes bankót, s már kotródott is kifelé a kocsmából. Tekintetével végigfutott a tárolóba állított bicikliken, s mivel a sajátját nem látta, találomra kikapott egyet a drótszamarak közül, felpattant rá és elindult. Tízméternyit se haladt, hirtelen lecövekelt a kerékpár, mintha kikötötték volna. Elemér dühösen hátratekintett, hát Kulcsár Imi, a szobafestő állt mögötte, két kézzel markolva a bicikli csomagtartóját.

– Hahó, komám! Ez az én biciklim! Úgyhogy szállj le róla gyorsan, míg finom vagyok és nőies! – ripakodott Elemérre.

– Mindjárt szájba váglak, akkor majd egy életre megtanulod, hogyan beszélj a magamfajtával, te taknyos – jött indulatba Elemér.

– Elismétlem, amit az imént mondtam, sziszegte Kulcsár Imi –: Szállj le a bringámról, vagy nagyon megbánod.

– Fenyegetni merészelsz, te kis lófing? Na, majd adok én neked – ordította Elemér, azzal leugrott a kerékpárról. Kulcsár Imi is elengedte a csomagtartót, és egymásnak estek. Hemperegtek a földön hol jobbra, hol balra, hol előre, hol hátra. Közben ütötték is egymást. A kocsmások kitódultak az ivóból és két pártra szakadva biztatták a küzdőket. Ettől azok még vadabbul cibálták egymást. Hol Elemér volt felül, hol Kulcsár Imi. Tán még most is ott henteregnének, ha veszett szirénázással meg nem érkezik egy rendőrautó. A két járőr kipattant a kocsiból és rádörrent a verekedőkre. A törvény nevében felszólítjuk magukat, azonnal hagyják abba a verekedést! Álljanak fel és igazolják magukat! A viaskodók azonban ügyet se vetettek rájuk. Az egyenruhások megismételték a felszólítást, de újabb próbálkozásuk se járt eredménnyel. Végül előrántották pisztolyaikat és a levegőbe lőttek. A dörrenések hatásosak voltak. A két kakaskodó mintegy varázsszóra abbahagyta a küzdelmet, és nagy nehezen talpra állt. A rendőrök mindkettejük csuklójára bilincset raktak, beültették őket autójuk hátsó ülésére, majd ugyanolyan veszett szirénázással, amilyennel érkeztek, elhajtottak. Aznap egy órával később zárt a kocsma, hogy a kocsmások kedvükre megvitathassák és kielemezhessék a történteket.

A rendőrségen négy egyenruhás fogadta a megszeppent duhajokat. Három a fal mellett állt, egyikük az asztalnál ült, előtte táskaírógép.

A járőrök levették a két előállított bilincseit, aláírtak valamilyen nyomtatványt, azzal elköszöntek. 

– Szóval ti vagytok azok a híres verekedők? – kezdte a fal mellett álló rendőrök egyike, közben gumibotjával ütemesen csapkodta tenyerét.

Válaszra se maradt idejük, már az asztalnál ülő vette át a szót.

– Mondjátok a neveteket, garázda gazemberek. Amit itt kaptok, attól örökre elmegy majd a kedvetek a verekedéstől. Halljam hát a neved! – tekintett Elemérre.

– Fésűs Elemér – motyogta az asztalos.

– Fé-sűs Ele-mér – betűzte az írógép kattogtatása közben. – Hát téged, hogy hívnak, te másik mákvirág? – fordult Imre felé.

– Kulcsár Imre.

– Tán Kulcsár Jóska fia vagy?

– Az vagyok.

– Rendes ember az apád. Együtt katonáskodtunk.

– Aztán miért estetek egymásnak? Te kezdjed, te rosszarcú – intett Elemérnek.

– Az úgy volt, kérem, hogy épp sört ittam a sarki kocsmában, mikor jött az egyik inasom és szólt, hogy összecsuklott Tóth doktorék ebédlőszekrénye. Az asztalon hagytam a sör árát, s már futottam is kifelé, hogy mielőbb Tóth doktorékhoz érjek.

– Lassabban, nem vagyok titkárnő – szólt az írógépes.

– Kint hiába kerestem a biciklim, ezért találomra elvettem egyet. Alig ültem rá, odaért Imi, akarom mondani Kulcsár Imre és hátulról belekapaszkodott a biciklibe, mivel állítólag az övé. Én se hagytam magam, erre összeverekedtünk.

– Így volt? – nézett Imrére az asztalnál ülő.

– Pontosan. Hiába mondtam, hogy az az én kerékpárom, Elemér csak nem akart leszállni róla. Akkor estünk egymásnak.

– Szóval te elloptad a Kulcsár biciklijét, ráadásul verekedtél is. Ez két bűncselekmény egyszerre. Egyfelől magántulajdon jogtalan eltulajdonítása, vagyis lopás, másrészt garázdaság. Örülj, ha négy évvel megúszod – nézett jelentőségteljesen Elemérre a gumibotos.

Elemér szemmel láthatóan összeroppant a kilátásba helyezett büntetés súlya alatt. Állt lehajtott fejjel közben fohászkodott, hogy bár nyílna meg a föld alatta és nyelné el, mielőtt beteljesedik a rendőr jóslata.

– Karórádat, nyakláncodat, gyűrűdet, nadrágszíjadat és cipőfűzőidet rakd ide az asztalra. Fordítsd ki a zsebeidet, aztán told le a nadrágod – szólt Elemérnek az asztalnál ülő. Minden tárgyat leltárba vett, majd egy műanyag zacskóba rakta. Aztán még írt valamit, majd kiszedte a papírokat a gépből.

– Gyertek, írjátok alá a jegyzőkönyvet – szólt megint –, aztán Kulcsár Imréhez fordult.

 – Te még ezt a feljelentő lapot is írd alá, aztán hazamehetsz. Többé ne verekedj, mert legközelebb nem úszod meg ilyen könnyen.

– Azt a zsiványt meg vidd a nyolcas zárkába – szólt a gumibotosnak.

– Na, gyere – intett a botos Elemérnek, most majd belekóstolhatsz a rabéletbe.

A rendőrségi fogda hátával a szomszédos általános iskola tűzfalának támaszkodott. Hosszú folyosója jobboldalán sorakoztak a zárkák, két végén pedig egy-egy fegyveres őr posztolt.

A nyolcast nyisd ki, szólt a rendőr a közelebbi őrnek. Az előrántott egy nagy kulcsköteget, boszorkányos gyorsasággal kiválasztotta a megfelelő kulcsot, s már tárult is ajtó. A következő pillanatban hátulról lódítottak egyet Eleméren, azzal rácsapták az ajtót. Ő meg csak állt, mint a cövek, mivel a keskeny helységet megtöltő sűrű füsttől semmit se látott. Forró volt a levegő, szinte égette a tüdejét. Hevesen köhögni kezdett. Kis idő múlva halk surrogást vélt hallani minden irányból, megmozdult a levegő, s mintha a füst is ritkult volna. Döbbenten meredt a tejszerű homályba. Verejtékükben fürdő félmeztelen alakok álltak az ágyak előtt és légcsavarként pörgették törölközőiket, hogy átpréseljék a füstöt a tenyérnyi ablakot borító sűrűszövésű dróthálón. A surrogó hang a törölközőktől származott.

Még hosszú percekig tartott a különös ventilláció, aztán leálltak a törölközők. A szoba lakói Elemér felé fordultak, s szinte egyszerre tették fel a kérdést: Mit követtél el?

Elloptam egy biciklit és verekedtem, kezdte Elemér bátortalanul, majd dióhéjban előadta a történteket. Kis ideig csend volt, aztán megszólalt egy negyven körüli izmos férfi. Tájékozottsága alapján többszörös visszaeső lehetett, mivel olyan aprólékos alapossággal idézte a Büntető Törvénykönyv paragrafusait, büntetési tételeit, hogy egy ügyésznek is becsületére vált volna.

– Világos – kezdte –, lopás és garázdaság, halmazati büntetésre számíts kettőtől öt évig terjedően. Voltál már sitten?

– Soha – rázta a fejét Elemér.

– Ha szerencséd van, három évvel megúszod, és két év múlva szabadulsz.

– Két évig itt tartanak? – meredt rá rémülten Elemér.

– Nem itt. Ez fogda. Átvisznek Szatmárnémetibe vagy Temesvárra. Váradon 1977-ben bezárták a börtönt. Egyébként Mihály vagyok, de szólíts Misinek. Én már jártam itt néhányszor.

– Elemér… Fésűs Elemér a nevem – fogadta el sután az izmos feléje nyújtott kezét.

A többiek is sorra bemutatkoztak.

– Az ajtó melletti felső ágy a tied, csak az szabad – vette vissza a szót az izmos. – Ha vizelhetnéked támad, ott van a sarokban a kübli, abba végezd, aztán fedd le. Naponta csak egyszer ürítik. Az asztalon találsz cigarettát. Közös. Annyit szívsz, amennyit akarsz. Ha valami nem világos, most kérdezz, takarodó után tilos beszélgetni.

– Volna még valami – szólalt meg bátortalanul Elemér.

– Ki vele!

– Meddig tartanak itt?

– Amíg le nem zárják a vádiratod. Az nagyjából egy hét. Az ügyed akkor átadják az ügyészségnek, téged meg elvisznek Szatmárra vagy Temesvárra, mivel itt a fogdában nincs hely.

– Értem és köszönöm – motyogta Elemér.

– Nincs mit – bólintott az izmos.

Este hétkor megkopogtatták az ajtót. Vacsoraidő – szólt az izmos, és az ajtó elé állt. Megnyílt egy kis ablak, a nyíláson az egyik egyenruhás nézett be.

– Hányan vagytok?

– Nyolcan – válaszolta az izmos.

– Rendben – nyugtázta az egyenruhás, és benyújtott egy gyanús kinézetű löttyel teli alumínium csajkát. Majd rögtön egy másodikat, harmadikat… Az izmos rutinosan adogatta tovább mindegyiket. Az utolsót Elemér kapta. 

– Itt van nyolc szelet kenyér is – szólt az egyenruhás – ezzel végeztünk.

– Új szobatársunk van – szólt ki az izmos az ételosztónak. – Szüksége lenne kanálra.

– Vettem – bólintott az egyenruhás –, és becsukta a kis ablakot.  

Két perc múlva újra nyílt az ablak.

– Itt a kanál.

– De hisz nincs nyele! – meredt döbbenten Elemér a csonkra, melyet az izmos nyomott a kezébe.

– Persze, hogy nincs. Így ha lenyeled, nem okoz különösebb gondot. Áthalad rajtad és szinte simán távozik.

– Miért nyelném le a kanalat? – bámult rá Elemér.

– Túl sokat kérdezősködsz – jegyezte meg az izmos. – Azok nyelik le a kanalukat, akik meg akarják úszni a büntetést. Gyilkosok, pedofilok, nőkkel erőszakoskodók.

Egy ideig némán ettek. Elemér szomorú beletörődéssel hörpölte nyeletlen kanalából a zavaros löttyöt.  Nem sokáig bírta a hallgatást.

– Ez milyen leves? – kérdezte súgva alsó ágyszomszédjától. – Alig van benne valami.

– Biciklilevesnek hívjuk, mivel alaposan tekerned kell, hogy találj benne egy-egy szelet répát, vagy borsót.

– Értem – bólintott Elemér –, és köszönöm. – Minden nap ezt adják?

– Általában. De most már egyél, mert mindjárt jönnek csajkákért.

Első fogdabeli éjszakáján keveset aludt Elemér. Csak kavarogtak a fejében a gondolatok. Elképzelte magát rabruhában, évekig egyedül egy fűtetlen cellában, ahogyan napjában háromszor megeszi a kis ablakon beadott bicikli levest és a szelet rozskenyeret. Végül hajnalban álomba szenderült.

Reggel hatkor veszett csöngetésre riadt. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Ki akart ugrani az ágyból, az utolsó percben vette észre, hogy másfél méter magasan van.

Reggeli előtt öt perc vécézési lehetőséget kaptak. Újoncként Elemérre hárult a kübli kiürítése. Büdös volt a kübli, majd elhányta magát tőle, de vitte hősiesen. Kiürítette, utána kiöblítette, majd ő is lekucorodott a lyuk fölé. Letelt az öt perc, visszatrappoltak a cellájukba. Hét órakor reggelire egy csészényi teának nevezett barna löttyöt adott be az ételosztó, egy-egy Rubik-kocka méretű sült máléval.

– Vajon ez a tea miből készülhetett? – kérdezte óvatosan szobatársaitól Elemér.

– Megpirítják a kekszmorzsát, felöntik vízzel, és szórnak bele három-négy kanál cukrot – vigyorgott rá egy húsz év körüli jóvágású fiatal cigány. 

– Hány liter vízhez?

– Ötven vagy hatvanliternyihez. Attól függően, hányan vannak a fogdában.

– Hát ez remek – sóhajtott fel Elemér.

– Ez van, testvér – tárta szét a kezeit. – Egyébként Rostás Robi vagyok. A Cinka Panna-telepen lakom, abban az új blokkban, amit tavaly építettek. Ha kikerülsz, keress meg, beszélgetünk egy jót – nyújtotta a kezét.

Nyolc órakor nyílt az ajtó.

– Mindenki az ágya felé fordul, és nem néz hátra! – szólt be az őr.  – Aki hallja a nevét csak annyit mond: jelen. Értve vagyok?

Néma csend.

– Azt kérdeztem: értve vagyok? – ismételte meg üvöltve az őr.

– Igen! – felelték kórusban a cellabeliek.    

– Na, végre. Már kezdtem aggódni, hogy éjjel elvesztették a hangjukat a zsivány urak – próbált kedélyeskedni.

– Nagyon mulatságos – morogta Elemér.

– Mi a gond? Halljam, ki vele! Ki szólt?

– Azt mondtam, nagyon mulatságos – emelte fel a kezét Elemér.

– Szóval mulatságos? Akkor fokozzuk még egy kicsit – lépett előre az őr, és gumibotjával akkorát húzott Elemér hátára, hogy a lélegzete elállt a fájdalomtól.

– Jegyezd meg, te, zsivány, hogy itt csak mi beszélünk, mindenki másnak: kuss! Megértetted?

– Igenis! – nyöszörögte Elemér.

– Akkor jó – morgott az egyenruhás és két társával kivonult.

Alig csukták be maguk után az ajtót, nyílt a kis ablak. Daróczi Mihály, Rostás Róbert és Fésűs Elemér sorakozzanak az ajtónál! – szólt be az egyik egyenruhás. – Jelenésük van.

A jelenés ezúttal kihallgatást jelentett, az épület felső szintjén.

Elemér félóra alatt végzett. Visszakísérték a cellába.

– Na, mesélj! Mi volt? – vették körül a cellában maradtak. A füst még elviselhető volt.

– Egy Ciubotaru (ejtsd: Csubotáru) nevű őrnagy foglakozik az ügyemmel. Nagyon rendes fickónak tűnik. Elmondtam a történteket. Türelmesen végighallgatott. Végül azt mondta: minden rendben, azzal visszaengedett.

– Állati szerencséd van – jegyezte meg egy harmincas, barna fiatalember.

– Ciubotaru igazi úriember. Engem Rosca (ejtsd: Roska) Viorelnek hívnak, és hamisításért vagyok bent.

– Tán pénzt hamisítottál? – meredt rá Elemér.

– A fenét! – vigyorgott a fiatal.  – Sört! Csapolt sört!

– Hogy lehet a csapolt sört hamisítani?

– Vizeztem, hogy több legyen. – magyarázta a Viorel nevű. – Ugyanis kocsmáros voltam a Rogériuszon.

– És a vizezés is hamisításnak minősül? – értetlenkedett Elemér.

– Valahol igen – húzta el a száját a volt kocsmáros. – De nem ez volt az alapvető baj.

– Hanem?...

– A vizezett sör nem habzik. Ezért mosóport is raktam bele, hordónként negyed kilót. Ettől aztán habzott becsületesen.

– És min buktál le?

– Azon, hogy nemcsak a sör habzott, hanem a sörivók szája is. Mi több, buborékokat eregettek. Tudod, a gyerekeknek van az játéka, műanyag pálca végén egy kis kör, amit szappanos lébe mártanak, aztán buborékokat fújnak vele. Ugyanolyan buborékokat eregettek a kocsmások is hazafelé. Minden áldott nap, valahányszor nálam sört ittak. Azok a buborékok buktattak le. Egy napon beállított egy ellenőr. Rendelt egy korsó sört, titokban mintát vett belőle, fizetett, aztán elment. Félóra múlva ott voltak a zsaruk.

– Mennyi ideig árultad a mosóporos moslékodat?

– Három vagy négy esztendeig. A fene se számolta. Engem egyedül az foglalkoztatott, hogy legyen egy kis nyereség az üzleten. Hát a mosóporral lett is.

– Édes Istenem! – törölte le homlokáról a verejtéket Elemér. Én meg sörön kívül sose ittam egyebet.

– Ez van, testvér – vonta meg vállát a kocsmáros. – Mindenki onnan él, ahol dolgozik.

Elemér aznap ebéd utáni szendergéséből arra riadt, hogy sört ivott a sarki kocsmában, aztán egész úton hazáig hatalmas buborékokat eregetett. Éjjel folytatódott buborékos álma…

Harmadik nap már minden zárkatársa történetét ismerte. Közben rászokott a cigarettára. Délutánonként együtt pörgette törölközőjét a többiekkel, és két méterről célozta meg a küblit.

Pénteken déltájban váratlanul nyílt a kis ablak. Fésűs Elemér, készülj! Elmész. A következő pillanatban az ajtó is kitárult, egy idős őr állt előtte. A komád visszavonta a feljelentését, a verekedésről pedig azt mondta, félreértés okozta. Már semmivel se vádolnak. Hazamehetsz.

Elemér kétkedve fogadta szabadulása hírét. Gyanúsan méregette az őrt, hátha csak szórakozik vele. Méghogy kiengedik. Nem. Ez nem lehet igaz. Ez csak valami rossz vicc.

– Na, mi lelt? Tán gyökeret eresztettél? Köszönj gyorsan el zárkatársaidtól, aztán húzz el innen. Mielőtt a főnökök meggondolják magukat… – noszogatta az őr.

– Köszönöm – motyogta Elemér. – Mindent köszönök mindenkinek. És minél előbbi szabadulást…

– Magának is köszönöm – biccentett az őrnek, azzal kilépett a folyosóra.

A fogadóhelységben visszakapta holmijait. Felcsatolta óráját, befűzte nadrágszíját, cipőfűzőit, és mosolyogva kilépett a napsütésbe.

Egy óra múlva már otthon volt. Bement a műhelybe és elejétől a végéig elmesélte benti élményeit. Aztán átöltözött és elballagott Kulcsár Imihez, hogy neki is köszönetet mondjon.

– Ugyan már! Szóra se érdemes – legyintett Imre. – Inkább menjük el a kocsmába, és igyunk meg néhány sört – indítványozta.

Elemér a fejét rázta.

– Nem lehet. Neked, Imikém szívesen fizetek akár húsz sört is, de én soha többé nem iszom alkoholt. Emiatt ne haragudj meg rám. Ezt még bent megfogadtam. Sose voltam valami kitartó alak, de azt hiszem, ezt az egy fogadalmamat kivételesen egészen halálomig megtartom.

A buborékokról nem tett említést.

​Még apró legényke voltam, mikor egy nap az iskolából hazafelé nyargalva Venyige Jóska bácsinak ütköztem a sarkon.

– Hová, hová ilyen sietősen, öcskös?
– Sok a tanulnivalóm, igyekszem haza, hogy mielőbb túl legyek rajta.
– A lecke megvár, komám, de ha már szóba hoztad a tanulást, tudod-e, hány fajta ember él a földön?
– Tudja a herkópáter – vontam vállat bosszúsan. Az igazsághoz tartozik, hogy fogalmam se volt a herkópáter ki- vagy mibenlétéről. Emil bácsi, gyerekkori mentorom emlegette túlzott gyakorisággal. ​Tőle ragadhatott rám is észrevétlenül, miként a bogáncs kapaszkodik meg a kutya szőrében.
Gyanítom, hogy a herkópátert illetően Venyige Jóska bácsi sem volt tájékozottabb nálam, de a kiszolgált perzekutor ügyesen leplezte eme hiányosságát, és rezzenéstelen arccal folytatta okításomat.
– Nem úgy van az, öcsém. Hiába ismered a betűket s a számokat, ha épp a legfontosabbat nem tudod. De ne félj, nem hagyom, hogy bután halj meg. Szóval ide figyelj! – tolta feljebb kalapját –, a világon háromfajta ember él, bőr- és hajszíntől függetlenül. Az egyik vidéken született, de egész életében a városba vágyik. A másik városban látta meg a napvilágot, ám örökké a vidék nyugalma után áhítozik. A harmadiknak ott jó, ahová született, ha azonban a sorsa úgy hozza, másutt is feltalálja magát. Na, most már mehetsz – engedte el a karom, de el ne felejtsd, amit mondtam!
Felesleges volt figyelmeztetnie, még vacsora közben is a szavain rágódtam. Apám nem is hagyta szó nélkül.
– Hát te min töröd a fejed olyan kitartással? – kérdezte.
Elmondtam neki, mit kötött a lelkemre az öreg Venyige, ettől ő is gondolkodóba esett. Tán még most is azon töprengenénk, ha anyám meg nem menti a helyzetet.
– A nagyváradiak fele faluról került a városba, ez köztudott. A vidékre költözőket nyilván a környező falvakban kellene felkeresni és megkérdezni, mivel már ott laknak. A harmadik fajtáért se kell messze menni. Itt lakik a szomszédban Szíjgyártó Matild néni, a varrónő, akinek az édesanyja még fiatal lány volt, amikor odahagyta a székesfőváros nyüzsgését a száldobágyi erdő nyugalmáért.
– Vagy inkább Szíjgyártó Anti bácsi kedvéért – jegyezte meg halkan apám.
– Akár azért is… – bólintott beleegyezően anyám. – Elég az hozzá, hogy Irma, Matild néni anyukája még a tizennyolcat se töltötte be, mikor az urával hozzáfogtak az erdészház építéséhez. Anti bácsit a háta mögött mindenki erdőcsősznek nevezte, de a tényen ez mit sem változtatott. Elkészült a ház, a fiatalok pedig boldog egyetértésben és szeretetben éltek, három gyerekükkel, akik ott, az erdő szélén látták meg a világot. Mindezt én is anyámtól tudom, aki rokona volt Szíjgyártó Anti bácsinak. De most már késő van, ideje eltennünk magunkat holnapra – zárta le a beszélgetést anyám.
Azon az estén nehezen aludtam el. Csak hánykolódtam, s folyton Szíjgyártó Anti bácsi járt az eszembe. Lelki szemeimmel láttam, amint vállára vetett puskával járja az erdőt, óvja fákat a tolvajoktól, és a vadakat az orvvadászoktól. Nyilván kutyája is volt, nagytestű németjuhász, vagy valami más, de szintén bátorfajta.
Nagy nehezen végre elaludtam, de már nem emlékszem, miről álmodtam akkor éjjel. Mindenesetre reggel elszántan odaálltam anyám elé.
– Ha Anti bácsiéknak az erdőben volt házuk, honnan szereztek cukrot, olajat, kenyeret?
– Jaj, Istenem, még most is ezen töröd a fejed? – simogatott meg. – Nem büntetésből voltak ott, szabadon járhattak-kelhettek. Nyilván egyikük időnként bejött a városba, hogy beszerezze a szükséges dolgokat. Volt tehenük, lovuk, kocsijuk, és voltak, tyúkjaik, pulykáik, macskáik. Kutyából három vagy négy is. Az ő feladatuk volt távol tartani a rókákat, menyéteket a ház körül kapirgáló tyúkoktól, pulykáktól.
– Értem – bólintottam, de továbbra se hagyott nyugodni a gondolat. Iskola után át is nyargaltam Emil bácsihoz.
– Miért kell a kerülőnek az erdőben laknia? Ha már a csőszködés a munkája, nem volna egyszerűbb reggelente kijárnia, ahogyan a szüleim is teszik? – rontottam be kopogtatás nélkül az öreghez.
– A frászt hozod rám, öcsém! – rezzent össze Emil bácsi, aki épp őszülő bajszának legénykori feketeségét igyekezett visszaidézni egy elszenesedett gyufaszállal, a konyhaajtóra akasztott kerek tükör előtt. – De a kérdésednél maradva; a csőszködés komoly és veszélyes feladat, nem elég hozzá az erő, bátorságra és tudásra is szükség van. A csősznek ismernie kell a fákat, az erdőben lakó állatokat, madarakat, csúszómászókat, bogarakat. De a puskához is értenie kell, hogy alkalmasint szembeszállhasson a fatolvajokkal, orvvadászokkal, akiknél többnyire fejsze és puska van. Ez annyira kielégítő válasz volt, hogy be is értem vele. Elköszöntem hát Emil bácsitól, aztán vacsoráig a labdát kergettem pajtásaimmal az utcán. Mire lefeküdtem, már rég kiszállt a fejemből a száldobágyi erdő hajdani csősze, budapesti származású feleségével egyetemben.
Talán örökre el is felejtem őket, ha évekkel később szüleim szóba nem hozzák újra a környék népszerű varrónőjét.
Emlékszem, apám jegyezte meg egyik este, hogy Matild néni nyilván nyert a lottón, ugyanis teljesen felújíttatta a házát. Kicserélte az ablakokat, ajtókat, még a kaput is. Új függönyöket vásárolt, a szobákba parkettát rakatott, a fél udvart meg leköveztette.
– Ügyesen szab, jól varr, nyilván sok kuncsaftja van – vélekedett anyám.
– Varrásból nem lehet annyi pénzt összegyűjteni – ingatta fejét apám. – Ehhez legalább egy főnyeremény kellett, vagy egyéb… További információk híján ezzel le is zárták a beszélgetést.    
Telt, múlt az idő, már magam is házas voltam, mikor egy alkalommal a Dózsa György utca túlsó végén akadt dolgom. Lassan gurultam a kavicsos úton, hogy ne verjem fel a port, mikor üres kosárral a karján, feketeruhás öregasszonyt értem utol. Fáradtan baktatott, inkább botorkált, mint akinek már jártányi ereje sincs. Megálltam mellette.
– Hová megy, néni? Szívesen elviszem – nyitottam ki a kocsi ajtaját.
– Jaj, fiam, az Isten áldja meg a jóságáért, de nem kellett volna… Száldobágyra megyek, az erdészházhoz, ott lakom. A piacon voltam, kis zöldséget, s néhány tojást vittem eladni. Egy falubelim hozott be a városba. Úgy volt, hogy haza is visz, de közben fontos elintéznivalója akadt. Autóbusszal jöttem  a Kórház utca végéig, onnantól pedig gyalog… 
– Tán Szíjgyártó Anti bácsi felesége tetszik lenni?
– Az özvegye, fiam. Bizony, az özvegye vagyok lassan már harminc esztendeje. Tán ismerte az uramat? – nézett rám meglepődve.
– Anyai nagyanyám unokatestvére volt Anti bácsinak, Matild lányuk pedig a negyedik szomszédunk gyerekkoromban.
– Lám, milyen kicsi a világ, fiam. Ki gondolta volna… Szóval ismeri Matildot?
– Igen. Kicsi korom óta. Még most is az övé a legszebb ház az utcában.  
Közben kiszálltam, elvettem a kosarát, a hátsó ülésre raktam. Aztán a mamát is besegítettem, és elindultunk.
Egy ideig hallgattunk, az utat néztük nagy egyetértésben.
– Talán említette édesanyja, hogy Budapesten születtem. Ferencvárosban a Gubacsi úton laktunk. Hatan voltunk testvérek. Ötéves lehettem, mikor apámat halálra gázolta a villamos. A négy elemi elvégzése után özvegy édesanyám odaadott egyik Budán élő, jómódú nagybátyámhoz, akinek nem volt gyereke. Jó dolgom volt, szerettem náluk, mígnem egy nap a vásárcsarnokban megismerkedtem Anti bácsival, aki valamilyen hivatalos ügyben járt fent Budapesten. Jóképű, szép szál ember volt, Isten nyugosztalja! Minden lány rajta felejtette a szemét, még a menyecskék is rá-rávillantották tekintetüket, de csak lopva, nehogy valaki észrevegye. Akkor már második éve a Globus Konzervgyárban dolgoztam. A pléhdobozokba szánt almákat, körtéket és barackokat válogattam, reggel héttől délután öt óráig. Háromszor találkoztunk Antival. Utolsó este megkérdezte tőlem. Irma, volna-e kedved erdőben lakni. Miféle erdőben? – meredtem rá meglepetten. Hát amilyenről a nóta szól, mosolygott. Tudod, amelyik úgy kezdődik: Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni… Néhány pillanatig gondolkodtam, aztán rávágtam az igent.
Egy hónap múlva értem jött, és elhozott ide. A következő héten hozzáfogtunk a házépítéshez. Hosszú, fárasztó munka volt, de büszkén csináltam, elvégre a sajátunkat építettük.
Eleinte a falubeliek nagyon tartózkodóak voltak. A hátam mögött mindenféléket beszéltek rólam, a pesti lányról, mert így hívtak. Idővel hozzászoktak, hogy itt vagyok. S mivel látták, hogy megbecsülöm, gondját viselem az uramnak, a házunk tája is szépen gyarapodik, elfogadtak, megszerettek.
Ma már tudom, a vidéki léttel alapvetően nincs semmi baj. Egyszerűen meg kell tanulni. Városon a séta, a moziba járás jelenti a szórakozást, az erdőben az állatokról való gondoskodás. Volt lovunk, tehenünk, pulykákat, tyúkokat tartottunk. Párszor elárvult őzgidákat is befogadtam, a sündisznókat pedig meg se tudtam számlálni. Nagyon megszerettem az erdőt. Persze sokáig élt még bennem a pesti nyüzsgés utáni vágy, de ma már elképzelni se tudnám az életem e nélkül a végtelen nyugalom nélkül, amit az erdei lét nyújt.
Korán itt hagyott az uram. Negyven se voltam, mikor megözvegyültem. Rá egy évre elkezdődött a kollektivizálás. Először a lovat vitték el, aztán a tehenet. A kevéske összegyűjtött pénz is gyorsan elszivárgott. Szűkös idők köszöntöttek ránk. Néha bementem a városba, elpanaszoltam az uraknak vagy elvtársaknak, milyen keservesen élünk, de csak a vállukat vonogatták. Végül csak kiutaltak egy csekély összegű segélyt, de abból jóformán kenyérre se futotta.
Közben megérkeztünk. Az udvaron tyúkok kapirgáltak a sövény tövében. A ház előtti virágágyásokban takaros zsúfoltságban virultak az őszi rózsák, dáliák, krizantémok. Valahonnan nagy, fehér komondor sietett elő fogadásunkra.
– Ne féljen tőle! Senkit nem bánt – mondta Irma néni. – Jöjjön be, pihenjen egy kicsit – intett kedvesen. – Meglátja, milyen finom bodzaszörpöm van. S legalább befejezem, amit elkezdtem. Más valószínűleg kinevetne érte, de ahogy elnézem, magát bizonyára érdekelni fogja.
Egy ideig szótlanul ültünk a vendégszoba hűvösében. Néha belekortyoltam a bodzaszörpbe, türelmesen hagytam, hogy Irma néni összeszedje szerteszét csapongó gondolatait. Végre megszólalt.
– Halála után gyakran gondoltam az uramra. Hej, ha még itt volna, mennyivel könnyebb sorunk lenne, keseregtem. Addig-addig emlegettem, mígnem egy éjjel valóban megjelent az álmomban. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy bár elmúlt negyven, mikor meghalt, álmomban olyan fiatal volt, mint amikor Pesten megismertem. Egy szót se szólt, csak állt a gangon, nézett és mosolygott. Talán tíz percig maradt, vagy addig se, aztán intett a kezével és elindult az erdő felé. Nem vagyok félős fajta, de mikor felébredtem csuromvíz voltam.
Pár héttel később megint eljött. Megállt néhány lépésnyire tőlem és megint csak nézett és mosolygott. Szólni nem szólt. Aztán ahogy először is tette, intett, és elindult az erdő irányába.
Harmadik alkalommal én szólítottam meg. Elpanaszoltam, hogy már élelemre se futja pénzünkből, pedig a gyerekeknek ruha és cipő kellene, az irkákról, ceruzákról, egyebekről nem is szólva. Elmosolyodott és azt mondta: Sose búsulj, Irma. Emlékszel a ház mögötti téglarakásra? Reggel, miután a gyerekek elmennek iskolába, bontsd szét a rakást, s a téglák közt találsz valamit, ami egész életedre megoldja a gondjaidat. Na, Isten veled, intett, azzal elindult az erdő felé.
Felébredtem és töprengeni kezdtem az álmomon. Eszembe jutott, hogy a ház építésekor mintha olyasmit mondott volna, talált valamit a földben.
Reggel alig vártam, hogy elinduljanak a gyerekek. Siettem a téglarakáshoz és kezdtem szétbontani. Már vagy száz téglát leszedtem, mikor a rakás közepén felbukkant egy fémládika fedele. Akkora volt, akár egy cipősdoboz. Felnyitottam, s a meglepetéstől majd hanyatt estem. Tele volt mindenféle ékköves gyűrűkkel, kalárisokkal, egyéb ékszerekkel. Az izgalomtól még a verejték is kivert. Vajon kié lehetett ez a temérdek kincs? S mihez kezdjek vele?  Ha kitudódik, rám fogják, hogy raboltam. Engem börtönbe zárnak, a gyerekeket pedig lelencbe adják – kavarogtak bennem a gondolatok. Teljesen megzavarodtam. Egész nap csak kóvályogtam, akár az őszi légy. Nem tudtam, mi tévő legyek.
Akkor éjjel nehezen aludtam el. Eleinte mindenféle zavaros dolgokkal álmodtam, ám egyszer csak újra megjelent Anti. Mosolygott, mint mindig és így szólt: Sose gyötörd magad, Irma. Oszd négyfelé a láda tartalmát. Az első rakást vidd el Braun bácsihoz, az Orsolya-templommal szemközti ékszerészboltba. Tőle azonnal megkapod a neked járó összeget. Félelemre semmi okod. Az öreg tud titkot tartani, és még soha senkit nem csapott be. Mikor elfogy a pénz, vidd el hozzá a második rakást is, aztán a harmadikat. Addigra a gyerekek is megnőnek.
Így is tettem. Még aznap elmentem az öreg Braunhoz. Féltem, hogy majd kérdezősködik, de egy szót se szólt. Elővett egy nagyítót és egyenként megvizsgálta a gyűrűket, kalárisokat. Aztán hátra ment és egy halom pénzzel tért vissza. Soha nem láttam annyi bankót együtt.
Két évig flottul éltünk. Aztán a második rakást is pénzzé tettem. A harmadikra és a negyedikre már nem került sor. Azokat a ládikóval együtt a téglarakásban őriztem. Mikor a gyerekek kiröppentek, elvittem a harmadik rakást is Braun bácsihoz. A kapott pénzt köztük osztottam szét. Magamnak egyetlen fillért se tartottam meg. Nem volt rá szükségem. A negyedik rakás még érintetlen. Azt is a gyerekekre hagyom, mikor eljön az időm. Hát ez az én történetem. Remélem, nem untattam vele.
– Nem, egyáltalán nem – szabadkoztam. – Inkább köszönöm a bizalmát, amiért megosztotta velem.
Elköszöntem Irma nénitől, ám mielőtt beültem a kocsimba, még egy pillantást vetettem az udvarra, a házra, az erdőre, ahol a férfi élt, aki Budapestről hozott feleséget magának, akit annyira megszeretett, hogy négyszer is visszatért hozzá a túlvilágról, hogy enyhítsen gondjain, segítsen rajta és árván maradt gyermekein. Mert, ahogy Arany János mondta volt: „Az álmokban és a szeretetben semmi sem lehetetlen.”

Ha színjelessel végzed a harmadik osztályt, jövő nyáron megkapod a rég áhított biciklit – ígérte apám a szeptemberi tanévkezdéskor. Ennél hatásosabb varázsigét akkor se találhatott volna ki, ha magánál Dandaló mesternél sajátította volna el a kuruzslás tudományát. Egész évben úgy tanultam, hogy karácsony táján anyám már aggódni kezdett.
– Ez a gyerek mostanában sehová se jár el. Örökké csak az irkái és könyvei fölé görnyedve tanul. Egészen lefogyott már ebben a fene nagy tanulásban – panaszolta apámnak.

– Te csak sose féltsed – nyugtatta apám. – Meglátod, bőven bepótolja majd a nyári szünidőben. Még meg is tetézi.
A temérdek tanulásnak meg is lett az eredménye. Jelesnél egyebet nagyítóval se találtak volna az év végi bizonyítványomban. Nem is késlekedtem, amint hazaértem, odaálltam atyám elé, és ünnepélyesen átadtam neki az ellenőrzőt. Sokáig nézte a kis könyvecskét, lapozgatta, s bár egy szót se szólt, láttam rajta, nagyon elérzékenyült a sok tízes láttán. A végén megköszörülte a torkát és kibökte:
– Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Kemény munkát végeztél, fiam, én is megtartom az ígéretem – mondta, azzal elballagott az udvar végében álló farakáshoz, ahonnan rövid szöszmötölés után ragyogó fekete kerékpárral tért vissza.
– Íme, a megígért bicikli, fiam. Kívánom, hogy teljék örömed benne – mondta, enyhén megbicsakló hangon.
– Köszönöm szépen – válaszoltam illendőképp, közben az én torkomat is megszorította valami sírásféle, de a lelkemből feltörő öröm gyorsan úrrá lett rajta.
Kitoltam az utcára a kerékpárt és nyeregbe pattantam. Azaz: csak pattantam volna, ha elérem a nyerget. De nem értem el, pedig egészen alacsonyra állította apám. Sebaj, vigasztaltam magam, pedálozni állva is lehet, azzal nekilódultam. Szélvészként száguldott az új bicikli, mígnem valaki elrikkantotta magát mögöttem.
– Nicsak! Milyen fáintos biciklid van, öcskös!
Ijedten néztem hátra, hát Bagoly állt frissen meszelt háza kapujában, s vígan lengette sapkáját.
– Most kaptam a szüleimtől – kanyarodtam vissza hozzá lihegve.
– Használd egészséggel, öcskös! – veregette meg a vállam. – Aztán vigyázz, nehogy kárt tegyél a gesztenyefákban, lámpaoszlopokban – tette hozzá némi kajánsággal.
Bagoly, akinek valódi nevét szándékosan nem árulom el, akkoriban már a negyvenes éveit taposta. Nem volt se túl alacsony, se túl magas, inkább olyan középtermő – ahogyan Szegvári néni nevezte az átlagos magasságú embereket. A Bagoly nevet susztertársai ragasztották rá, akikkel együtt görnyedt naphosszat a Széles utcai cipész-szövetkezet kaptafái fölött.
– Ha nem volna füled, Jóska, már rég megvakultál volna – heccelték napközben, majd munka után a Karácsony-kocsmában.
Fül tekintetében Bagolynak tényleg nem volt oka panaszra. A szükségesnél legalább két számmal nagyobb, elnyűtt, zsíros sapkáját is két füle tartotta. Azok híján a koszos tökfedő vélhetően a szájáig szaladt volna le, s akkor Bagoly tényleg semmit se látott volna a teremtett világ szépségeiből.
– Húszéves korában jóval kisebbek voltak a fülei, és nem is álltak ennyire szét – vette védelmébe apám, aki egyazon alakulatnál szolgált a háborúban Bagollyal. – Akkoriban egészen szemrevaló legény volt. Az idő azonban őt sem kímélte. A fülek nagyobbodása pedig a korral jár – tette hozzá magyarázólag.
Bár fülei tényleg lenyűgözően nagyok voltak, Bagoly mégsem a füleivel, hanem emberségével és önzetlen segítőkészségével vívta ki ismerősei rokonszenvét.
Örökké törte a fejét valamin. Hol fedett ganggal toldotta meg a szülői házat, hol az ablakokat, ajtókat cserélte újakra. Tehette, akkor már évek óta egymaga élt az Úri utcai portán.
Egyik télen például kényszerű tétlenségében azt találta ki, hogy filagóriát épít az udvarra, hogy nyári estéken legyen honnan hallgatnia a tücskök ciripelését. Össze is vásárolt annyi gerendát, deszkát, lécet, hogy azokból három filagória is bőven kitelt volna, aztán már csak a tavaszt leste, várta, hogy végre hozzáfoghasson régóta dédelgetett álma megvalósításához.
Akkoriban történt, hogy Kóhant bácsinak, a környék híres hentes-mészárosának kigyulladt a füstölője. Az öreg disznóvágáson volt. A tűzoltókat is a szomszédok riasztották, ám mire kiértek, akkorra már az összes kolbász, szalonna odalett, de még a fáskamra is, merthogy a lángok arra is átterjedtek. Az egészből csak egy füstölgő fekete kupac maradt.
Február közepét mutattak a naptárak, de a tél mintha akkorra tartogatta volna ereje legjavát, olyan jeges zimankót lehelt a világra, hogy a vonatsínek is megrepedtek tőle.
Az öreg Kóhant három napig a tűz után megmaradt deszka- és lécdarabokkal tüzelt, a negyedik nap aztán leakasztotta az eresz alól az öreg szánkót, elővette a nagy fejszét, keresett egy zsákot és elindult, hátha a város környéki erdők valamelyikében talál annyi tűzrevalót, amennyivel kihúzza tél végéig.
Ahogy bandukolt, az Úri utcán összetalálkozott Bagollyal.
– Hát maga hová indult, Kóhant bácsi, ebben a cudar időben?
– Fáért megyek, fiam. Tudod, leégett a fáskamrám, benne az összes tüzelőm, s lám, messze még a tavasz.
Bagoly egy szót se szólt, csak merőn bámult az öregre, közben mintha erősen törte volna a fejét valamin.
– Na, az Isten legyen magával, Kóhant bácsi – emelte meg végül koszos sapkája simléderét, azzal ment tovább.
Hogy sikerült-e tűzrevalót találnia az öregnek vagy sem, arról nincs tudomásom. Arról viszont igen, hogy másnap reggel nagy dörömbölés ébresztette fel reggeli álmából az öreg Kóhantot. Magára kapta bekecsét, fejébe nyomta a kucsmáját és ormótlan bakancsaiban kicsoszogott. Szélesre tárta a kaput, de a szája is legalább akkorára tárult, mivel az utcán, élükön Bagollyal legalább tucatnyi férfi toporgott.
– Hát ti mi jóban jártok? – kérdezte az öreg.
– Kérdezősködés helyett jobban tenné, ha beeresztene minket – szólt Bagoly –, akkor jövetelünk okát is hamarabb megtudja – tette hozzá.
– Akkor hát, kerüljetek beljebb, fiaim – tárta ki sarkig a kaput Kóhant bácsi, a férfiak meg egymás után betódultak. A sor végét egy lovas szánkó zárta megrakva mindenféle gerendákkal, deszkákkal.
– Mi készül itt, fiam? – méregette az öreg gyanakodva Baglyot.
– Majd kiderül a végén, Kóhant bácsi. Most inkább kínáljon meg minket abból a jófajta szilvapálinkából – kacsintott huncutul Bagoly.
– Hogyne kínálnálak, fiam, hisz azért van. Hát persze, hogy megkínállak – mondogatta az öreg és elindult a tornác irányába. Két perc múlva egy literes üveggel a kezében tért vissza. A zsebeiből előszedte a poharakat, aztán sorra színültig töltötte valamennyit.
– Isten éltesse, Kóhant bácsi – emelte magasba Bagoly a poharát. A tucatnyi férfi visszhangként ismételte utána.
– Most pedig, Kóhant bácsi, szépen menjen be a házba, aztán addig ki ne jöjjön, amíg nem hívjuk – karolt az idős hentesbe Bagoly. Fúrta a kíváncsiság az öreg oldalát, erősen fúrta, de nem mert ellene szegülni a parancsnak.
Amint bezárta maga mögött az ajtót, a férfiak sebtiben lerakták a szánkóról a gerendákat, deszkákat, léceket és hozzáfogtak a munkához. Hatan csákányokkal, ásókkal nekiestek a földnek és méternyi mély, szabályos négyszög alakú gödröket ástak. A többiek mértek, rajzoltak, fűrészeltek, fúrtak, faragtak, kopácsoltak. Mire délben megkondultak a város harangjai, már a tetejét ácsolták a vadonatúj építménynek. Délután négy órára pedig már a füstölő is a helyén állt. A szánkó épp akkor tért vissza negyedik útjáról.
Végül összesöpörték a forgácsot, fűrészport, Bagoly pedig felment az öreghez.
– Na, most már kijöhet – mosolygott sejtelmesen.
Kilépett Kóhant bácsi az ajtón, de nyomban gyökeret is vert a lába. Ott állt a gyönyörű fáskamra az udvar végében, szakasztott olyan, mint a leégett, csak épp sokkalta szebb. Vidáman integetett piros cserépfedele, de biz az öreg Kóhantnak könnyel futott tele a szeme.
– Mivel szolgáltam én rá erre a nagy jótéteményre, fiam? – fordult Bagoly felé.
– Az emberségivel, Kóhant bátyám – felelte Bagoly, de mintha az ő hangja is fátyolosabb lett volna a szokásosnál. – Jöjjön, nézze meg belülről is.
Ment, csoszogott az öreg, majd felbukott nagy igyekezetében. Amikor aztán kitárult a kamraajtó, már képtelen volt visszafogni könnyeit. Vágott fával volt színültig tele a kamra.
– Még innánk egy pohárkával, Kóhant bátyám, aztán indulunk is, mert mindjárt ránk sötétedik.
– Az egy pohárkából végül három lett, s már a csillagok is kigyúltak az égen, amikor az öreg bezárta a kaput Bagoly után, de a szemei még akkor is könnyesek voltak a meghatódottságtól.
Telt, múlt az idő, néhány héttel később az öreg csöngetett be Bagolyhoz.
– Miben segíthetek, Kóhant bácsi – kérdezte csodálkozva.
– Nem segítség végett jöttem most, fiam. Arra szeretnélek megkérni, hogy szombat este, te és a barátaid, tiszteljetek meg jelenlétetekkel. Úgy hat óra tájban, ha alkalmas.
– Ott leszünk, Kóhant bácsi, és hálásan köszönjük – felelte Bagoly.
– Én köszönöm, fiam – nyújtotta kezét búcsúzóul az öreg.
Úgy is lett. Szombat este nagy murit tartottak az öreg Kóhantnál. Akik arra jártak, mesélték, hogy tucatnyi mesterember látogatta meg az öreg hentest. Volt közöttük ács, asztalos, kovács, és suszterből is legalább hat. Azt nem tudták, mit ünnepelt az öreg, valaminek azonban nagyon örülhetett, mert kilenc óra tájban már akkorákat rikoltott, hogy a környék összes kutyája vonyítani kezdett félelmében. Később aztán alábbhagyott a zenebona, de akkor már nem is a házból szűrődött ki, inkább úgy hangzott, hogy az égből száll alá, és annyira gyönyörű volt, mintha nem is férfiak, hanem mennybéli angyalok kórusa zengené – mesélte Bruncsák Imi, aki épp hazafelé tartott a munkából. – S magát a házat is különös fény ragyogta körül, amilyet csak templomok oltárképein látni. De azt sem akármelyiken – toldotta hozzá.
Azon a nyáron különösen szépen ciripeltek a tücskök. Lágyan, lélekmelengető finomsággal szólt a muzsikájuk. Mintha így akarták volna kárpótolni Baglyot azokért a gerendákért, deszkákért, lécekért, melyeket ugyan rég megálmodott filagóriája számára vásárolt, végül mégis Kóhant bácsi új fáskamrája épült meg belőlük. S mintha így akarták volna alátámasztani az örök érvényű mondás igazát is, miszerint: Mindig öröm kapni, de sokkalta nagyobb öröm adni.

Jó húsz esztendeje egyik ismerősöm mesélte, hogy Balánbánya környékén él egy öregember, aki karácsony táján titokban sorra járja a vidék nélkülözőit, élelmet visz nekik, tüzelőt és játékot. De olyan ügyesen lopja oda ajándékait, hogy sokáig senkinek sem sikerült tetten érnie.

Sokáig én is hiába kerestem.  A faragott tornácú, zsindellyel fedett boronaház ajtaján rendszerint nagy, rozsdás lakat lógott, az öreget azonban sehol sem találtam. Aztán egy késő őszi délután végre sikerült rálelnem. Szakadozott ködmönében, szőrtelen kucsmájában épp fát vágott az erdőszélen. Láttam, meghökkent. Néhány pillanatig tétovázott, végül karjára akasztotta a fejszét és intett, hogy kövessem.

– Megérdemelné már az olajat – hunyorított felém a válla fölött, miközben babrálta a rozsdás lakatot. Bent aztán asztalhoz ültünk. Az öreg előszedett két poharat, egy üveg köménymagos pálinkát, töltött, aztán leült velem szemben.

– Fontos dolog lehetett, amiért ilyen hosszú utat megtett – törte meg egy idő után a csendet.

– Valóban az – bólintottam.

– Attól függ, kinek mi a fontos – tartotta a tempót az öreg.

– Embere válogatja – adtam az okosat. – Nekem például most épp maga – igyekeztem helyes mederbe terelni a szavakat.

– Miattam bizony, kár volt idáig fáradnia – folytatta rendületlenül az öreg.

– Majd kiderül a végén – válaszoltam jelentőségteljesen. – Maga, bátyám csak kezdje el, én meg közben majd figyelek.

Lassan, döcögősen indult a beszéd, ám egy idő után valahogy mégis beletalált a kerékvágásba. Ám a történet javarészét így is a csíkszentdomokosiaktól tudtam meg. 

Ők mondták el, hogy bár születésekor az öreget Márton Ferencként anyakönyvezték, a környéken mégis mindenki Ferenc Józsefként ismeri. Senki sem tudta, mikor és hogyan ragadt rá a monarchia hajdani császárának neve, csak arra emlékeztek, hogy már gyermekként így szólították. És azóta is, folyamatosan, immár nyolcvankét esztendeje.

A nagy, szürke szikla alatt lapuló házat még az apja építette, valamikor a századfordulón, amikor eljegyezte a csíkrákosi születésű Fazakas Ágnest, akivel előző esztendőben, a somlyói búcsúban hozta össze a sorsa, vagy inkább a teremtő Isten gondviselő kegyelme. Igyekezett hát idősebb Márton Ferenc, hogy – tudása mellett – Ágnes iránt érzett minden szeretetét is beleépítse a házba. S a vastag boronafalak gondosan meg is őrizték a szándékot. Ennyi idő után is békét, nyugalmat árasztanak. Még a kéményből felszálló füstnek is meleg otthonszaga van.

A szülők halála után a ház Ferencre maradt, aki akkortájt szabadult Bajkó Mihály szentmiklósi kovácsmester keze alól. – Virágos jókedve lehetett az Úrnak, midőn ebbe a Ferencbe lelket lehele – beszélték a népek. Egész nap csak dalolt, dudorászott, viccelődött, közben szinte égett a munka a keze alatt. Úgy verte az üllőt, úgy cifrázta, hogy még a holtak képe is mosolyra derült tőle a sírjukban.

Elmúlt a gyász, s Ferenc asszony után nézett. Gyergyóból hozott feleséget magának. Szorgos, szép asszonyka volt, annyi szent. Két fiúval ajándékozá meg Ferencet. Évekig boldogan, gondtalan szeretetben éltek a szikla alatti házban, mígnem egy szörnyű tragédia örökre véget vetett boldogságuknak. A tusnádfürdői vonatszerencsétlenségről – amelyben Ferenc József felesége és két fia életét vesztette – hónapokig cikkeztek az újságok. Néhány idős ember álmában időnként még ma is meg-megjelennek a szakadékba zuhant szerelvény mellé kiterített véres tetemek.

A tragédia után Ferenc József sokáig nem mozdult ki a házából. Zárkózottá, magányossá vált, kerülte az embereket. Csak tett-vett, szöszmötölt a ház körül, senkihez sem szólt, még csak nem is köszönt.

Úgy tizenöt esztendővel családja elvesztése után történt, hogy egy környékbeli favágóra rádőlt a fa. Társaival Egyeskő alatt döntötte a télirevalót, fent az erdőn. Talán a szél okozta, talán egyéb, a fa nem arra dőlt, amerre kellett volna, s a fiatalembernek már nem volt ideje elugrani. Mikorra társai lefűrészelték róla a vastag törzset, még élt. Véres ajkaival motyogott valamit, de már nem lehetett megérteni… Aztán sóhajtott egyet, tekintete megakadt egy magányos falevélen, s többé nem mozdult… Mire leértek vele, már egészen megmerevedett. Két fiúgyermeke maradt árván.

És akkor megtörtént az első csoda. A karácsony előtti napon az özvegynek Csíkszentdomokoson akadt dolga. Még pirkadat előtt befogta a lovat a szán elé, felültette, jól bebugyolálta a két fiút és nekivágtak a sötét útnak. Szenteste csak jóval sötétedés után tértek haza. Meglepetésükre a tornácon, végig a fal mellett legalább egy hónapra elegendő tűzifa sorakozott. Az ajtó előtt fenyőillatú, vasalt talpú szánkó, rajta fából kifaragva takaros kis szekér, előtte két apró ökröcske, mellettük két ágaskodó paripa. Annyira élethű mindegyik, hogy az ember szinte várta, mikor nyerítik el magukat a paripák, s bőgnek egy keserveset az ökrök. A szán mellett tele átalvető, benne sonka, kolbász, frissen sült kenyér és kalács. Ugyan kitől származhat ez a jótétemény, törte a fejét a fiatalasszony, de sehogyan sem talált választ. Néhány nappal később egy másik özvegy is hasonló esetről számolt be. Karácsonyig még további négy helyen bukkant fel a rejtélyes Mikulás. Megindult a szóbeszéd, a találgatás. A környékbeliek mindenkit számbavettek, végül kisütötték: egyedül Ferenc József tehette. Ezt látszott alátámasztani a fából készült állatkák finom mívű faragása is. A hozzáértő számára a véső kezelése sok mindent elárul a mesterről. De mindez csak feltételezés volt, a rejtélyes esetek pedig egyre sokasodtak. A jótékonykodó Mikulás kilétére azonban még sokáig nem derült fény. 

Hat-hét éve történt, hogy a domokosiak egyike kérdezni akart valamit az öregtől. Azonban nem találta otthon. Ajtaján ott lógott a nagy, rozsdás lakat. Már épp indulni készült, amikor egy belső sugallatra belesett az ablakon. Hát az asztalon ott sorakoztak a míves faragású ökrök, paripák, legalább kéttucatnyi. Szekérből is volt vagy hat. Amint hazaért, rögvest elhíresztelte ismerősei körében a látottakat.

Azon a Szentestén Ferenc József már épp lefekvéshez készült, amikor kívülről valaki erősen megkopogtatta háza ajtaját. Az öreg leakasztotta az asztal fölött lógó lámpát, az ajtóhoz csoszogott és szélesre tárta. Legalább húsz behavazott kucsmájú, kendőjű környékbeli férfi és asszony toporgott a térdig érő, frissen esett hóban. S ahogy ott állt az öreg, a meglepetéstől földbe gyökerezett lábakkal, egyszer csak felcsendült a dal: „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok! Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok, lássátok…” Nőtt, terebélyesedett az ének, mintha az erdő fái is együtt énekeltek volna az emberekkel. Ferenc József pedig csak állt néma meghatódottsággal az ajtóban, s barázdáktól szabdalt arcán vékony erecskékként folytak a könnyei…

Azóta minden esztendő Szentestéjén felkerekednek a környékbeliek, hogy köszöntsék és megajándékozzák titokzatos jótevőjüket, a havasi Mikulást. Mert karácsonykor mindenki ajándékozni akar. Ezt a szándékot kellene kiterjesztenünk az év minden napjára, hogy legyen mindig ajándékozásra kész emberségünk másokkal szemben: tiszteletben, becsületes munkában, az emberi hibákon való felülemelkedésben. S mindezt szeretetből. Mert a szeretet maga az örök karácsony.

Az első könyv az ember számára olyan, akár az első szerelem. Amíg él mindig emlékezik rá – ölelt magához apám, amikor az első osztály végi bizonyítványosztáskor két jutalomkönyvet is kaptam. A sorrendiséget illetően egyszerűbb lett volna, ha csak egyet kapok, de emiatt nem estem kétségbe. Fogtam a két könyvet és a hátam mögött jól megkevertem őket, ahogyan a kártyások teszik laposztás előtt, aztán amikor már fokhagymaszagúak voltak, hirtelen előrántottam a jobb kezemben lévőt. Az lett az első. Emlékszem, szép, színes borítójú könyv volt, sok érdekes és épületes mesével. Mivel a legtöbb történet királyokról szólt, meg is kérdeztem apámtól:

– Miért van az, hogy minden valamirevaló városnak van királya, csak Váradnak nincs?

Meglepte atyámat a kérdés, de gyorsan összeszedte magát és kivágta:

– Volt itt annyi király, gyermekem, amennyi tán sehol másutt, de mára valahogy kimentek a divatból. Mostanság inkább a molnárlegényeknek osztják a mesebeli főszerepeket. Az olyanoknak, amilyen Mátyás király híres hadvezére, Kinizsi Pál is volt.

– Én biza még egyetlen molnárlegényt se láttam, pedig ősztől második osztályos leszek – ingattam kétkedve a fejem.

– Pedig az utcánkban is lakik egy – sietett a válasszal apám. Méghozzá itt a szomszédunkban. De hisz Ruha Gyurit magad is ismered…

Ettől aztán én lepődtem meg, de annyira, hogy még a szám is tátva maradt. Hogyne, hisz mindent kinéztem én Ruha Gyuriból, csak épp a molnárlegénységet nem. Inkább vásári hintáslegénynek, vagy díjbirkózónak véltem, aki piros betűs ünnepekkor csíkos trikóban, művészi álnéven osztogatja hatalmas pofonjait a Nagypiac téren.

Egyébként dolgos, jóravaló és egyenes embernek ismerte mindenki. Igazi neve Silye János volt, de arra nem hallgatott. Ruha Gyurinak a váradiak nevezték el, akik mindig is nagy előszeretettel aggattak különböző ragadványneveket a furcsa emberekre. Beszélték, hogy az idősebb Silye és családja valahonnan Udvarhely környékéről került Váradra a harmincas évek második felében. Ennek azonban kevesen tulajdonítottak jelentőséget. Főleg, hogy a székelyek bicskás emberek hírében álltak. A bicska pedig köztudottan olyan szerszám, amely könnyen kinyílik a férfiember zsebében. Mindenesetre Ruha Gyuriról messziről lerítt, hogy nem az a fajta ember, aki megijed a saját árnyékától. A szöllősi alsó malomban, ahová alkalmanként felfogadták napszámba, pihepárnaként kapta fel a mázsás liszteszsákokat, de magát a mestert is a levegőbe röpítette párszor, ha úgy hozta a kedve. Márpedig a rossznyelvek szerint a szöllősi alsómolnárt könnyebb volt átugrani, mint megkerülni. Állítólag ebédre egy egész sült libát megevett együltében, aztán körülnézett, hogy ugyan mit falhatna még.

Ruha Gyuri nemcsak erős volt, hanem híresen gyorsharagú is. – Üt ez, öcsém, akár a bolondóra, ha felhúzzák, ha nem. Biztosan ördögtejjel szoptatta az anyja – magyarázta Képíró bácsi apámnak.

– Ne bántsd, István. Hidd el, jó ember ez, csak székely – vette védelmébe atyám a kakaskodót, aki bizony már a negyvenedik évét taposta, amikor végre rászánta magát, hogy oltárhoz vezesse Jerzsákék Mariska nevű lányát, akinek annak előtte tíz évig csapta a szelet.

Ám akármilyen rossz hírét költötték, én mégis nagyon megszerettem az öreg verekedőst. Ebben életem első malmának is fontos szerep jutott.

Történt, hogy az apám halálát követő esztendőben azt találták ki az iskolában, hogy készítsük el egy valódi szélmalom kicsinyített mását. Valószínűleg egy alföldi gyerek minden különösebb erőfeszítés nélkül összekalapált volna egy szélmalmot. Mifelénk azonban vízimalomból is legfeljebb hármat lehetett összeszámolni, azokat is a város túlsó végében. Aggodalmammal nem voltam egyedül. Laci barátomat, bár kiválóan rajzolt, hasonló gondok gyötörték. El is határoztuk, hogy közösen építjük meg a malmokat. Aztán mégsem fogtunk hozzá. Csak halogattuk, halogattuk, mint a spenótevést, utolsó nap azonban már nem odázhattuk tovább, kénytelenek voltunk hozzáfogni. Összefarigcsáltunk egy halom deszkát, a szélmalmok azonban sehogyan sem akartak testet ölteni. Már estébe fordult a nap, amikor végképp feladtuk.

Bánatomban haza se mentem. Leballagtam a Körös partjára és beültem a vízmérők kompjába. Két kezem közé fogtam a fejem, s keservesen sírtam.

– Téged ugyan ki bántott, hogy ennyire nekibúsultad magad? – rántott ki gyászomból egy erélyes férfihang. Feltekintettem, hát Ruha Gyuri állt a parton.

– Szélmalmot kell készítenem holnapra, de azt se tudom, hogyan fogjak hozzá… – engedtem szabadjára a lelkemben felgyülemlett keserűséget.

– Ejnye, pajtás – csóválta a fejét Ruha Gyuri – nem akkora ördöngősség az, ami miatt érdemes lenne itatnod az egereket.

– De én még sosem láttam igazi szélmalmot – hüppögtem vigasztalhatatlanul.

– Hát most majd látsz – vigyorodott el a híres verekedő. – Gyere csak velem, ígérem, félórán, órán belül olyan szélmalmot készítünk, hogy mindenki a csodájára jár.

Hittem is, meg nem is, amit mondott, de azért csak kikászálódtam a kompból, s bár kelletlenül, elindultam vele hazafelé, szélmalmot építeni.

– Menj csak előre, két perc múlva én is ott leszek – állt meg a kapujuk előtt.

Alig raktam le a táskám, már meg is érkezett. Egyik kezében fűrészt hozott, a másikban méretes ládát, hóna alatt meg különféle deszkákat, falemezeket. Nadrágja egyik oldalzsebéből előkapott egy colostokot, gondosan felrajzolta a deszkákra a leendő malom darabjainak körvonalait, aztán serényen munkához látott. Olyan boszorkányos gyorsasággal járt a keze, hogy alig bírtam követni. Mire a nap elérte a látóhatár szélét, készen állt a világ leggyönyörűbb szélmalma. Szakasztott olyan volt, mint amilyet a híres manchai lovag, Don Quijote óriásnak nézett. Hirtelen enyhe szél támadt, belekapaszkodott a malom vitorlájába és forgatni kezdte. Lágy muzsikaszóként sustorgott a kis szerkezet, én pedig különös melegséget éreztem a szívem táján, és kimondhatatlan hálát Ruha Gyuri iránt, akiért abban a pillanatban akár az életemet is kész voltam feláldozni.

– Nagy örömet szerzett a fiamnak, János – társult az ünnepléshez könnyes szemekkel anyám. – Hogyan tudnám meghálálni jóságát?

– Ugyan, semmiség – restelkedett a már őszülő halántékú férfi. – Ennél szebb fizetséget elképzelni sem tudnék, mint amit most kaptam – motyogta zavartan.

Anyám azonban nem tágított. – Várjon egy percet. Azt hiszem, már tudom, mi lenne a megfelelő viszonzás – libbent be felderült arccal a házba. Két perc múlva kis sötétkék bársonydobozzal tért vissza.

– Ez egy svájci Schaffhausen karóra. Megboldogult férjem kapta ajándékba egyik rokonától, de nem sokáig hordta. Semmi értelme, hogy használatlanul heverjen a fiókban. Fogadja el tőlünk hálánk jeléül.

Ruha Gyuri mondani akart valamit, de csak némán tátogott a megilletődöttségtől, akár a partra vetett hal. Anyám gyorsan kihasználta az alkalmat és a kezébe nyomta a dobozt. – Áldja meg az Isten, fiam – mondta, azzal besietett.

Ruha Gyuri állt még egy ideig, aztán összeszedte magát, és elindult haza.

– Szívből köszönöm irántam való jóságotokat, nagyvonalú ajándékotokat, kis pajtás – nyújtotta búcsúzóul a kezét.

– Én is hálásan köszönöm… – rebegtem elérzékenyülve.

Másnap büszkén vittem a szélmalmot az iskolába. Aratott is akkora sikert, hogy többé vissza sem adták. Állítólag az iskola gyűjteményébe került, a minket követő generációk okulására.

Elröpült az idő, réges rég megfeledkeztem az iskoláskori szélmalomról, amikor a nyolcvanas évek közepe táján, a Barátka völgyében újra felbukkant egy emlékezetes malom az életemben.

Már családfő voltam, amikor az egyik piros betűs ünnep előestéjén bejelentettem: holnap kétnapos kirándulásra megyünk. Feleségem mintha csak erre várt volna, legott hozzálátott nagy serényen, és éjfélig egy esztendőre való élelmet összesütött, főzött.

Másnap ragyogó napsütésre ébredtünk. Degeszre tömött hátizsákjainkkal valahogy kijutottunk az állomásra, felszálltunk a vonatra, és irány: a nagy természet.

Barátkán búcsút intettünk a tovagördülő szerelvénynek, és mindenre elszántan nekivágtunk az azonos nevű patak mentén kanyargó útnak. Csak mentünk, mentünk kitartóan. Amikor elfáradtunk, leültünk a patak mellé, ettünk, ittunk, kicsit kergetőztünk, heverésztünk, aztán meneteltünk tovább. Nagy lelkesedésünkben észre sem vettük az idő múlását, mire feleszméltünk bizony este lett. Az égen kigyúltak az első csillagok, aztán rendre az összes többi. Merő fényesség volt már a mennybolt, csak épp éjszakai oltalmat adó házat nem láttunk egyet se.

Szülői felelősségem tudatában egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, amikor végre halvány fény tűnt fel a távolban. Közelebb érve kiderült, hogy a fény egy sötét, vélhetően gerendákból összerótt épület ablakából áradt. Épp kiáltani készültem, amikor borjúnyi fehér komondor jelent meg előttünk, és ugatni kezdett. Hamarosan kitárult egy ajtó, és apró termetű, sovány öregember lépett ki a fényből.

– Adjon Isten jó estét – köszöntöttem románul.

– Maguknak is – felelte az öreg. – Mi járatban vannak errefelé?

– Kirándulók vagyunk, s ránk esteledett. Gondoltam, megkérdezem, nem alhatnánk a padlásukon?

– Nem – rázta meg a fejét az öreg.

– De, jóember, gyerekekkel vagyunk, legalább rájuk legyen tekintettel – próbáltam kapacitálni.

– Megmondtam, hogy nem, hát nem! – makacskodott az öreg.

– Legalább azt mondja meg, mi a kifogása ellenünk? – fogtam könyörgőre.

– Nekem ugyan semmi – vonta meg a vállát az öreg –, de a padláson akkor sem alhatnak.

– Hát akkor hol aludjunk? – kezdtem kijönni a béketűrésemből.

– A házban – felelte feltűnő nyugalommal az öreg –, elvégre arra való…

– De nem szeretnénk zavarni – vettem újra alázatosra a hangot.

– Minket biztosan nem zavarnak, mert nem a malomra gondoltam – mosolyodott el az öreg. – Abban nem is férnénk el ennyien, hanem arra a házra, ni – mutatott az udvar végébe. Látja-e?

Akkor vettem észre, hogy a gerendaépület tényleg egy méretes vízimalom, melyet dologidőben vélhetően a fürge kis patak vize hajt. Mögötte pedig – ahogyan az öreg is mondta – egy másik épület körvonalai rajzolódtak ki a feketeségben.

– Tényleg van ott egy ház – derültem hirtelen jókedvre.

– No látja. Kerüljenek hát szaporán beljebb, mert már biztosan nagyon fáradtak lehetnek – tárta ki a léckaput az öreg.

A házikó a hegynek futó lejtős udvar végében simult a léckerítésig lenyúló erdő fáihoz. Két szobájának szerény bútorzata egy-egy zöldre festett ágyból, szekrényből, néhány székből és egy hosszú, támlás padból állt. Asztala fölött kormos petróleumlámpa lógott a meghajlott mennyezetről. A falakat foszladozó egyházi naptárak, néhány megfakult fénykép, s egy bizánciasan ijesztő szentkép, ikon díszítette.

Nem tudom, hogy a fáradság tette, vagy valami egyéb, mindenesetre soha olyan jól nem aludtunk, mint akkor, Gyuri bácsi és Anuca néni szerény, kékfalú házikójában.

Nagyon megszerettük a két öreget. Attól fogva kizárólag a Barátka völgyébe kirándultunk, még a szabadságunkat is rendre ott töltöttük.

Az öreg néha feljött hozzánk. Legtöbbször csak ültünk az asztalnál, és hallgattuk a sparhelt duruzsolását. Ha mégis beszélgetésbe kezdtünk, az öreg megpróbálta Istenre terelni a szót, rólam azonban falra hányt borsóként peregtek le a szavai.

Magam sem tudom, miért, egyszer nem szakítottam félbe. Kapott is az alkalmon az öreg, szinte az egész Szentírást a nyakamba zúdította. Egy ideig tartottam magam hősiesen, végül már nem bírtam feltartóztatni felgyülemlett indulatomat és orvul nekiszegeztem a kérdést:

– Olyan meggyőzően beszél nekem itt Istenről, mintha személyesen ismerné, mintha minden áldott nap találkozna vele…

– Mert így is van – felelte szokott nyugalmával az öreg.

– Ugyan mutassa meg már nekem is, hadd lássam legalább egyszer – bújt ki belőlem a gonoszság ördöge.

– Gyere hát, fiam, lépjünk ki ide, a ház elé, s máris megláthatod – állt fel az asztal mellől.

Annyira meglepett határozottsága, hogy gúnyolódni is elfelejtettem. Némán felálltam s követtem. A ház előtt megállt s körbemutatott:

– Látod az ég kékjét? – kérdezte.

– Látom – feleltem.

– Hát az erdő zöldjét? – sorolta tovább.

– Azt is – bólintottam.

– A rét virágait látod-e?

– Persze, hogy látom, hisz nem vagyok vak – kezdett apadni a türelmem.

Az öreg azonban nem zavartatta magát.

– Az illatukat érzed-e? – folytatta.

– Természetesen érzem, de hová akar kilyukadni, bátyám – próbáltam gátat vetni a sorolásnak.

– A méhek zümmögését, a patak csörgedezését hallod-e? – kérdezte konok állhatatossággal.

– Mindent látok, hallok, érzékelek, de még most sem értem, mi a célja ezzel az egésszel?… – keménykedtem.

– Na, fiam, ha mindezt látod, hallod és érzed, akkor Istent is látnod, érezned és hallanod kell. Ő ugyanis úgy alkotta meg a világot, hogy önmagát is mindenbe beleteremtette. Ezért ott van az ég kékjében, az erdők zöldjében, a virágok színeiben, illatában, akárcsak a méhek döngicsélésében és a patak csobogásában.

Próbáltam előrántani valamiféle cáfolatot, azonban egyetlen épkézláb ellenérv sem jutott eszembe. Ellenkezőleg. Inkább mintha valamilyen rejtélyes felismerés kerített volna hatalmába. Minél tovább néztem az előttem kitárulkozó völgyet, annál inkább úrrá lett rajtam ez a különös megilletődöttség. Szemeim is megteltek könnyekkel, de nem a bánat, hanem a hála és a felismerésből fakadó öröm könnyeivel.

– Mit érzel? – kérdezte halkan az öreg.

– Végtelen örömet és boldogságot – feleltem.

– Akkor sikerült meglátnod Istent, fiam – tekintett rám jelentőségteljesen. – Fogd meg hát jó erősen a kezét, és el ne engedd többé, semmi szín alatt!

– Mindent elkövetek, hogy így legyen, bátyám – fordultam hálatelt szívvel a sovány, kis öregember felé. – Legelőszöris arra kérem, hogy magát áldja meg, amiért visszavezetett hozzá – öleltem meg.

A következő esztendőben elhagytuk szülőföldünket, új hazát választottunk magunknak s gyermekeinknek. Megpróbáltatásokból ugyan az új honban is kijutott, ám valahányszor felül akart kerekedni rajtam a csüggedés vagy a kétség, lelki szemeim előtt megjelent Gyuri bácsi arca, az Isten teremtette Barátka völgyének kék ege, a hegyoldalakat borító erdők zöldje, a rét virágai, hallottam a méhek döngicsélését, a patak csobogását, s ettől újból erőre kaptam. És azóta is, folyamatosan.

Gyuri bácsi nyolcvankilenc tavaszán halt meg. Egyszerűen átaludta magát a túlvilágra – mesélte a barátkai pópa. Reggel ott feküdt ágyában hideg merevséggel, vértelen, sápadt arcán azonban rejtélyes mosoly ült. Anuca néni csendben eltemettette, pár hét múlva aztán maga is követte idős párját. Korhadó fejfáik ma is ott állnak a dámisi hegytető virágzó tisztásának szélén.
Három hónappal haláluk után tomboló vihar söpört végig a völgyön. Az orkán útnyi csapást tarolt magának a hegyoldalt borító rengetegben. Nyomát egymáson heverő, derékba tört, vagy gyökerestől kitépett fák százai, ezrei jelezték. Az öreg malom egy ideig ellenállt, végül fáradtan megadta magát, s recsegve-ropogva beleroskadt a Barátkába.
Azóta üresen áll a kis ház. Falai között évek óta csend honol. Tökéletes csend. Kerítése ledőlt, udvarát felverte a gyom. A vízimalomból a szúk is elmenekültek. Vastag gerendái közé csak az idős román házaspár lelke tér időnként vissza. Gyuri bácsié és Anuca nénié, akikre az erdő fáin kívül ma már legfeljebb néhány környékbeli öreg emlékezik.

Magas, enyhén hajlott hátú, hatvanas éveiben járó férfiú volt Kétméteres. Gyermekkoromban velünk átellenben lakott a Szent János utcában. Noha apja, anyja román volt, születésekor Bulzán Jánosként anyakönyvezték, a Csucsával szomszédos Feketetón. Akkoriban háború dúlt a világban, de Erdélyben még a magyarok voltak az urak, akik bár igyekeztek leplezni, lelkük mélyén mégis egyre nyugtalanabbul figyelték az öreg kontinensen folyó titkos készülődést. A háború végén aztán kiderült: félelmeik, aggodalmaik nem voltak alaptalanok. A győztes nagyhatalmak, mint az éhes kutyák a koncot, úgy szaggatták darabokra Magyarországot, s osztották szét a monarchia népei között. Északon a szlovákok, ukránok, nyugaton az osztrákok, délen a szlovének, horvátok, szerbek, Erdélyben a románok kerekedtek felül. S aztán már hiába jöttek újabb fordulatok, a magyarok soha többé nem lehettek urak.

Bulzán bácsi a második világháború után költözött a miénkkel szemközti házba. Akkor már öreg volt, nyugdíjasként vágott neki a városi létnek. A Kétméteres nevet apám ragasztotta rá, aki szinte minden ismerőse számára kitalált egy-egy találó ragadványnevet. Az öreg vélhetően legénykorában is legfeljebb száznyolcvanöt centi magas lehetett, hajlott háttal pedig a száznyolcvanat se nagyon érte el, de akire apám egyszer rárakta a keresztvizet, arról többé a halál se mosta le.

Olyan hat-hétéves forma lehettem, amikor egyszer megszólított az ablakából:

– Kisfiú, gyere csak ide.  Hangja tiszta csengésű volt, de halk, hirtelen nem is tudtam, merről jött. Először hátranéztem, aztán jobbra, majd balra, talán még felfelé is, mire végül az ablakára esett a tekintetem. Ott állt az öreg és mosolygott. Készségesen odaszaladtam, elvégre látásból ismertem.

– Hoznál nekem egy doboz cigarettát a trafikból? – kérdezte tökéletes magyarsággal.

– Hogyne – feleltem készségesen. – Milyen cigarettát tetszik szívni?

– Nacionálét – mondta, és a kezembe nyomott két lej tizenöt banit.

– A cigaretta egy lej tizenötbe kerül, a másik lej a tiéd, a fáradozásodért. Vegyél cukorkát vagy fagylaltot rajta – tette hozzá.

Egy egész lej! – dörömbölte a szívem az örömtől. Egy egész lejt kereshetek nem egészen öt perc alatt. Egy lejért akkoriban két fagylaltot, vagy két málnaszörpöt adtak, de ennyibe került két és fél perec vagy négy kifli is. Mindezt már száguldás közben számítottam ki, ugyanis jóformán be sem fejezte mondandóját az öreg, én máris a nyakam közé kaptam a lábam, és uzsgyi!… Emil Zátopek, a kor híres hosszútávfutó bajnoka valószínűleg a nyomomba sem ért volna. Úgy futottam, hogy lábaim szinte alig érték a földet. Nem is futottam, inkább szálltam, repültem, úsztam a levegőben. Három perccel később már át is adtam a doboz Nacionálét Bulzán bácsinak.

Attól kezdve többnyire az utcán játszottam. Néha lopva átsandítottam a szemközti házra, de Bulzán bácsi ablakán délelőttönként általában le volt engedve a redőny. Ebéd után az öreg ledőlt szunyókálni, három óra körül aztán felkelt, kitárta az ablakot, kikönyökölt, s már szólt is…

– Hová szokott küldeni Kétméteres? – kérdezte apám egy alkalommal.

– Cigarettáért – válaszoltam. – Mindennap egy doboz Nacionálét veszek neki a trafikban, ő meg jutalmul ad egy lejt… Tán neheztelsz érte? –  faggattam óvatosan. Tudtam, nem különösebben kedveli a románokat.

– Nem neheztelek – mondta apám –, nyugodtan hozhatsz neki cigarettát ezután is. Elvégre becsületes, jóravaló ember. Bíró volt… – tette hozzá.

– Bíró? – tátottam el a szám. – Hol volt bíró?

– Valahol Csucsa mellett. De a háború után menesztették – felelte apám, és másra fordította a szót.

A menesztés okáról ugyan nem esett szó, mindenesetre attól kezdve egészen más szemmel néztem Bulzán bácsira. Addig mindössze egyetlen bíróról hallottam, a kolozsváriról, aki egy alkalommal Mátyás királyunkat megvesszőztette, amiért nem jeleskedett eléggé a fahordásban. Sejtettem, hogy bírónak lenni régen nagy tisztesség lehetett. Olyasmi volt, mint manapság a polgármester.

A következő nyáron az első osztály sikeres abszolválásának örömére anyámék úgy döntöttek: táborba küldenek. Jókora bőrönddel egyetemben felraktak a vonatra, és irány: Feketetó. Nem mondhatom, hogy különösképp lelkesedtem a táborozásért, de mindig engedelmes gyerek voltam, hát mentem… Megérkeztünk a helyszínre, felvontuk a tábori zászlót, elfoglaltuk a helyi iskola tantermeiben sorakozó ágyakat, és igyekeztünk felülkerekedni honvágyunkon, szomorúságunkon. Két nap múlva már eszünkbe se jutott az otthon. Éltük a tábori életet: nagyokat fürödtünk, kirándultunk, futkároztunk, néha hazafias énekeket zengtünk, olyan: „Mint a mókus fenn a fán…” féléket.

Egyik alkalommal fociztunk. Mindig szerettem kergetni a labdát. A futballpálya szélén négy vagy öt fekete bivaly rágcsálta méla közönnyel a száraz füvet, amikor egy magasból érkező labdát kapásból úgy rúgtam tovább, hogy homlokon találta az egyik bivalyt. A robusztus állat lustán felpillantott, rám nézett, fújt egy nagyot, talán még lángot is lövellt az orrlyukán, leszegte a fejét, azzal már lódult is… Egyenesen felém. Nem sokat tétováztam, a következő pillanatban már nyargaltam is. A nagy barom meg utánam. Csak futottam s futottam, egyre kétségbeesettebben, mint aki tudja, az életéért fut. A fekete húshegy meg végig kitartóan a nyomomban… Kezdtem kimerülni, egyre elkeseredettebben kapkodtam levegő után, amikor hirtelen elfogyott a talpam alól a talaj, s mielőtt bármit is tehettem volna, nyakig elmerültem egy méretes trágyagödör híg tartalmában. A bivaly hatalmasat fékezett, sikerült időben megállnia. Nyilván meglephette a nem várt fordulat, mert sokáig állt a gödör szélén, s szuszogva bámult. Én meg a bűzös trágyaléből pislogtam vissza rá. Végül elunta a várakozást, dühösen elbőgte magát, néhányszor megkaparta a földet, aztán sarkon fordult, és visszaballagott a pálya szélén legelésző társaihoz. Nagy nehezen kikászálódtam a gödörből, lementem a falu alatt csörgedező Sebes-Körösre és ruhástól belebújtam. Talán egy óra hosszat csücsültem a jéghideg vízben. Később szappannal többször átmostam a ruháimat, magamat is, ám minden alaposságom dacára, a trágyagödör szagát egy hét múlva is érezni lehetett rajtam.

– Mi történt veled? Úgy bűzlesz, mint egy konda disznó – jegyezte meg egy alkalommal az egyik nevelőtanár.

– Beleestem egy trágyagödörbe – válaszoltam.

– Vagy úgy… – mormogta –, még jó, hogy nem fulladtál bele…

Észre sem vettünk, és elröpült a két hét, véget ért a táborozás, és hazatértünk. Közben egészen megfeledkeztem Kétméteresről, ő viszont nagyon is az emlékezetében tartott.

– Kisfiú! – szólított meg már másnap, mikor épp Hámosék Jóska fiához igyekeztem vadonatúj labdámmal.

– Igen – fordultam hátra.

– Hoznál nekem egy csomag cigarettát? – kérdezte.

– Hogyne, szívesen – válaszoltam. – Tetszik vigyázni a labdámra, amíg visszaérek? – adtam kezébe a vadonatúj lasztit.

– Természetesen. Nagyon szép labda. Szakasztott olyan, mint az igazi futballistáké.

– Hát persze – adtam az okosat – Eredeti ötös laszti. Ilyennel játszanak a meccseken – tettem hozzá, a következő pillanatban azonban már szélsebesen nyargaltam…

Ezúttal is három percig tartott az út. Átadtam a cigarettát, megkaptam a labdát, s épp indultam volna, de Bulzán bácsi még nem végzett.

– Nem láttalak az elmúlt napokban, tán beteg voltál? – kérdezte.

– Táborban voltam – vágtam ki büszkén.

– Nocsak… Az jó dolog lehetett – bólogatott az öreg. – Aztán merre volt az a tábor?

– Feketetón, Csucsa mellett – válaszoltam türelmetlenül –, de most mennem kell…

– Feketetón?… – kapta fel a fejét az öreg. – Aztán milyen az a Feketetó? – folytatta a kérdezést, közben fürkészőn nézett a szemembe.

– Hosszú. Legalább négy kilométer hosszú… – vontam meg a vállam.

– És szép?

– Olyan, mint minden falu. Van sok régi háza, többnyire a hegyoldalban, de van sok új is… Egyik temploma fából épült, a másik kőből… De most már tényleg mennem kell – próbáltam lezárni a beszélgetést.

– Csak azért kérdeztem, mert magam is feketetói vagyok – mondta. – Most viszont tényleg eredj, ne várakoztasd meg a barátod – intett búcsúzóul.

– Tudom már, hol volt bíró Bulzán bácsi – újságoltam este, vacsora közben a szüleimnek.

– Hol? – kérdezték szinte egyszerre.

– Hát Feketetón, ahol a táborban voltam…

– Tényleg. Most, hogy említetted, beugrott – hümmögött apám. – Hosszú, egyutcás falu – engedte feltörni emlékeit. – Ma már szinte csak románok lakják, de az öreg idejében még sok magyar család élt ott. Egészen az oroszok bejöveteléig. Attól kezdve minden megváltozott Feketetón – tette hozzá, s legyintett. – Századunk ott ásta be magát a falu alsó végében. A Köröstől egészen fel a hegytetőig. Távírdászaink a faluházán rendezkedtek be. Kétméteres ajánlotta fel, ő volt akkor a falu legfőbb elöljárója. Aztán egy reggel jött a hír: az oroszok elérték Csucsát. Először úgy volt, Feketetón várjuk be őket. Később mégis azt üzente a parancsnokság, szedjük össze mindenünket, amilyen gyorsan csak tudjuk, és azonnal vonuljunk vissza, a Királyhágó innenső oldalára. Elbúcsúztunk hát Kétméterestől, és elindultunk. A többit már egy csucsai ember mesélte el, négy évvel később a piacon…

Szóval, bejöttek az oroszok, de nem egyedül. Velük voltak a románok is, akik augusztus vége felé álltak át az ő oldalukra. A katonákkal együtt egy komiszár is érkezett, akit állítólag Bukarestből neveztek ki. Zavaros tekintetű, cingár, fekete ember volt az a komiszár, valahonnan Olténiából szalajthatták. Barna bőrkabátot viselt, az oldalán hatalmas pisztoly lógott. Alig szállt ki a sáros fekete autóból, amivel érkezett, máris parancsolgatni kezdett.

– Te, Bulzán, gyűjtsd össze a népet, és tudasd velük, hogy elhoztuk a békét és az egyenlőséget – utasította Kétméterest. – Ám mint mindennek a világon, a békének és az egyenlőségnek is ára van. Ezután mindenki a pártnak köteles engedelmeskedni. A Román Kommunista Pártnak, melyet egyedül én képviselek itt, Feketetón. Aki ellenszegül a parancsomnak, azt szó nélkül lelövöm – csapott a pisztolytáskájára a fekete ember. Értve vagyok, Bulzán? – kiabálta.

– Megértettem, uram – válaszolta csendesen Kétméteres.

– Mi az, hogy uram? – horkant fel a komiszár, mintha ló rúgta volna meg. – Az anyád keservét, te, égimeszelő, ne merészelj engem, még egyszer leuramozni, mert menten lelőlek. Mától fogva itt mindenki elvtárs! Felfogta az a kisméretű agyad? Elv-társ! Értetted? Elv-társ! Vége a horthysta, kapitalista maszlagnak. Mostantól Feketetó ismét Romániához tartozik. Keresd hát elő gyorsan a román zászlót és tűzd ki szaporán a faluház homlokzatára, hogy a parasztjaid is tudják: megszűnt a magyarvilág, újra a románok az urak Erdélyben. Világos voltam? – üvöltötte magából kikelve a bőrkabátos.

– Hadd, mondjak most én is valamit, elvtárs… – kezdte vészjósló hangon Kétméteres. – Eddig is jól elvoltunk nélkületek, ezután is elleszünk. Sosem volt köztünk kommunista, remélem, ezután se lesz. Ami pedig a zászlót illeti, elvtárs… Ez a falu egyelőre hivatalosan még Magyarországhoz tartozik, tehát semmiféle román zászlót nem tűzök ki a faluházára. Majd csak akkor, ha erről hivatalos tájékoztatást kapok az illetékesektől. Addig viszont ne üvöltözz itt nekem, mert foglak, s pisztolyostól együtt belehajítalak a Körösbe! – fejezte be, de már bömbölve Kétméteres.

– Mi vagy te, Bulzán?! Román, vagy valami magyarbérenc? – sziszegte a komiszár összeszűkülő szemmel. – Ne félj, gondom lesz rád…

Ezt azonban már nem tudta befejezni, mert Kétméteres vállon ragadta, kitárta a sáros autó ajtaját és bevágta a hátsó ülésre.

– Indíts! – kiáltott rá a megszeppent sofőrre. Nehogy egy perc múlva még itt lássalak!...

Már a hegy tején ült a nap, amikor fegyveres katonákkal teli, ponyvás teherautó állt meg a feketetói faluház előtt. A katonák betódultak az épületbe, közrefogták Kétméterest, s már vitték is. Egyenesen a kolozsvári népbíróságra, ahol lázításért és államellenes tevékenységért még aznap négy év kényszermunkára ítélték.

Szabadulása után Bulzán János hazament Feketetóra, ám házában egy moldvai családot talált. Felkereste a falu kommunista első emberét, de az gúnyosan mosolyogva tárta szét karjait:

– Látja, elvtárs, így jár, aki szembeszegül a népi hatalommal és saját fajtájával. Magának itt mindene megvolt, mégsem becsülte meg magát. Most menjen hát, ahová akar. Itt többé nemkívánatos személy.

Így került Kétméteres Nagyváradra, ahol velünk szemközt vásárolt egy lakrészt.

Szép kort megélt. Még tizenhét évesen is napi rendszerességgel hordtam neki a Nacionálét. Katonaidőmet töltöttem, amikor elment… Azóta valahányszor Feketetón visz át az utam, mindig lelassítok. Fürkészve nézem a házak ablakait, készen arra, hogy azonnal fékezzek és odafussak hozzá, amint meglátom intésre emelt karját. Tudom, elvenném a pénzt, s máris nyargalnék a trafikba cigarettáért. Csak az bánt, hogy ma már legalább negyedórába telne, mire visszaérnék. Az egy lejért vett cukorkát viszont ugyanolyan jóízűen szopogatnám, mint ötvenvalahány évvel ezelőtt…

Korán kezdtem a kocsmázást. Tízéves se voltam, de már napi rendszerességgel betértem egyik vagy másik ivóba. Nem mintha rabja lettem volna a sörnek, bornak vagy a pálinkának. Még a szagukat se szerettem. Az én kocsmába járásomnak a málnaszörp volt az egyedüli oka. A habzó és jéghideg málnaszörp, főleg ahogy a Temető utcai kocsmában készítették. Ha csak tehettem, mindig oda jártam szomjamat oltani, biciklizés közben.
A világ dolgaiban jártas emberek tudják, hogy a kocsmákban minden törzsvendégnek saját asztala van. Hiába üres az ivó, a kocsmás csak a saját asztalához ül le. Mivel Vlász Jóska törzshelye közvetlenül az ajtó mögött volt, valahányszor benyitottam, mindig őt vágtam hátba a szélesre tárt ajtóval. 
– Vigyázz, öcsi, azzal az ajtóval! Ha én hátba váglak, egy hétig egy irányba futsz – morogta. – De ha már ilyen fene erős vagy, azt mondd meg nekem, mi jobb egy korsó sörnél? 
– Egy pohár málnaszörp – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Hát öcsém, te bizony hiába koptattad az iskolapadot. Ezzel a tudással nem sokra viszed. Jól jegyezd meg hát, amit most mondok: Egy korsó sörnél két korsó a jobb – veregette meg a vállam.
– Jól megmondtad, Józsikám – biztatták cimborái. – Időben fel kell világosítani a gyereket, nehogy bután haljon meg – röhögtek kárörvendőn.
– Gyere csak ide, te gyerek! – szólalt meg egy erélyes hang a pulttal szemközti asztalnál. Gyula volt az, a váradi fogatosok koronázatlan királya.
– Azt mondd meg nekem, fiam, mi leszel, ha nagy leszel? – nézett rám vallató tekintettel.
– Miniszterelnök – feleltem öntudatosan.
– Nocsak – kacagta el magát –, alább nem is adod?
– Nem én! Ha addig élek is! – húztam ki magam.
– Ez már dicséretes dolog, te gyerek. No, még felteszek neked egy kérdést, aztán utadra engedlek – kortyolt a sörébe jelentőségteljesen körültekintve. 
– Arra válaszolj nekem, létezik-e veszedelmesebb dolog a népszerűtlenségnél?
Megkönnyebbülten fellélegeztem. Ez már jóval könnyebb kérdésnek ígérkezett a többinél. A hatás kedvéért kicsit úgy tettem, mintha törném a fejem, aztán büszkén kivágtam: 
– A népszerűtlenségnél egyedül a halál veszedelmesebb!
– A fenét! – legyintett lemondóan Gyula. Te tényleg fájdalmasan keveset tudsz. Már előre látom sötét jövődet. Nemhogy miniszterelnök, de még utcaseprő se nagyon lesz belőled. (Nem is sejtette, mennyire eltalálta.)
– Hát idefigyelj! – mondta. – A népszerűtlenségnél egyetlen dolog veszedelmesebb: a népszerűség. Ezért sose törekedj abba az irányba! Megértetted, öcsém? Jól az eszedbe vésted?
– Igen – feleltem.
– Jól van, no. Eredj csak, de ne feledd, amit mondtam! – szólt utánam.
Gyula, aki előtt Várad összes fogatosának inába szállt a bátorsága, akkortájt már ötvenes éveit taposta. Bár halántéka ezüstösen csillogott, még játszva kiemelte a legnehezebb kocsit a kátyúból. Kemény, elszánt ember volt. Senkitől nem tűrt ellentmondást, ám a darázsderekú kocsmárosné előtt úgy meghunyászkodott, akár a puli, a számadójuhász előtt. Pedig kizárólag az ő kedvéért tért be mindennap a kocsmába. Hol délelőtt, hol délután, amikor épp engedte az ideje. Érkezéskor a pultnál megkapta korsó sörét, leült vele az asztalához, aztán végig a kocsmárosnét bámulta konok elszántsággal. Egyetlen pillanatra le nem vette a tekintetét róla. Még beszélgetés közben is folyvást a pult felé sandított. Mikor kiürült a korsója felállt, odalépett a söntéshez, finoman odaverte a korsó alját a lemezborításhoz, és így szólt:
– Tölts még egyet, Bözsikém, lelkem szépsége! De ne ebbe a korsóba, hanem egy másikba. Tiszta legyen ám! – rendelkezett –, úgy lássak át rajta, mintha levegőből volna.
– Úgy lesz, Gyuszikám – bólogatott pohártörölgetés közben a darázsderekú kocsmárosné, közben rávillantotta tekintetét a férfira, az meg visszavágott kékesszürke szemével.
– Ezek aztán jól elszédítették egymást – morogták a kocsmázók, de csak úgy, egymást közt. Hangosan egyikük se mert szólni. Jól ismerték Gyulát, tudták, ha méregbe jön, abból semmi jó nem származik. 
– Hirtelenharagú ember ez, fiam. Ha dühbe gurul, úgy lever bárkit, mint vak a poharat. Merthogy tudd, nyershúst evett legénykorában. Az hozta ki belőle a nagyapja indulatosságát. Hej, híres verekedő volt az öreg… – bólogatott Petrikó Karcsi.
A húsevésről Serfőző Sanyi bácsi is hallott, de nem szívesen beszélt róla. Legalább öt korsó sör kellett ahhoz, hogy rászánja magát a múltidézésre. Akkor is előbb még óvatosan körültekintett, csak aztán fogott hozzá. 
– Hát az úgy volt – kezdte körülményesen –, hogy valahányszor Gyuláéknak gulyásra vagy marhapörköltre támadt étvágyuk, elszalajtották a gyereket a hentesüzletbe. Ment is Gyula szó nélkül. A menetellel nem is volt baj soha, annál nagyobb az érkezéssel, mivel addigra a hús közel harmada eltűnt.
– Tán a kutyákat lakattad jól vele? – vetett villámot az idősebb Gyula tekintete.
– Magam ettem meg, apám – válaszolta csendesen Gyula.
– Úgy nyersen?
– Úgy hát! – adta vissza a nézést a legény.
– Aztán hogyan csináltad?
– Kicsomagoltam és kiharaptam egy darabot belőle. Megrágtam, lenyeltem, aztán újra haraptam…
Az apja egy szót se szólt, de attól fogva mindig fél kilóval több húsra adták a megbízást a fiatalabb Gyulának.
Akkoriban Püspökiben laktak, a tornyától „különélő” református templom alatt. Négy lovuk volt, ugyanannyi tehenük, s vagy kéttucat birkájuk. Minden tehetősségük dacára ifjabb Gyula csendes, jóravaló gyerek hírében állt. Csak olyankor változott meg, amikor felült az apja fogatának bakjára. De akkor nagyon. Termete kiegyenesedett, tekintete kigyúlt, ahogy rászólt a két lipicaira: Gyí, te Cigány! Gyí, te Hattyú! Hej, felágaskodott a két ló, nagyon rúgtak a levegőbe, aztán úgy ragadták magukkal a kocsit, ahogyan a villám sújt le az égből. 
– Ez a legény túltesz minden ősén – mondogatták a püspökiek. Kedvelték is Gyulát, akár a saját gyermeküket. Különösen a lányok rajongtak érte. Göndör fekete haja, szürkéskék szemei sok lányszívet megdobogtattak. 
Egyetlen gyerek volt, mindent megadtak neki. Az általános iskola után a premontrei főgimnáziumba íratták. – Ügyvédnek taníttatom. Urat nevelek belőle, városi urat – dicsekedett az apja, valahányszor szóba került a gyerek. Mivel okos, szorgalmas diák volt, tanárai is mindig szeretettel, elismeréssel beszéltek róla, valahányszor összefutottak az apjával a városban.
Szépen nőtt, cseperedett a legényke, aztán mikor már megérett rá, szombatonként eljárt a bálba. Népszerűsége miatt a vele egyívásúak eleinte ferde szemmel nézték, s csak az alkalmat keresték, hogy belekössenek. Néha csapatostól rontottak rá. Csakhogy Gyulát sem olyan fából faragták. Előfordult, hogy a túlerő egyszer-kétszer legyűrte, de akármennyien is voltak, végül mindig győztesen tért haza a verekedésekből. Egy idő után aztán békén hagyták.
Alig tette le az érettségi vizsgát, kitört a háború és elvitték katonának. Anyja zokogott, apja káromkodott, de nem volt mit tenni, Gyulának mennie kellett. Sok hadszínteret megjárt, sok országban megfordult, pajtásai sorra hulltak el mellőle, neki azonban egy karcolásnyi baja sem esett. A háború végén csontsoványan ugyan, de épen, egészségesen tért haza. Az egyetemhez azonban már nem volt kedve.
– Mihez kezdesz most, fiam? – kérdezte az apja.
– Konflisos leszek, apám – felelte Gyula –, ha kapok egy lovat magától.
– Ha az akarsz lenni, hát legyél… – sóhajtott az öreg, azzal elballagott az istállóhoz, s egy sárga kancával tért vissza. – Íme, a lovad, fiam. Hajnal a neve, tízéves, nála jobb konflisló nincs még egy Váradon, de hisz ismered – mondta, azzal átadta a kötőféket a fiának.
Valóban szép, nyugodt ló volt Hajnal, szinte semmi rosszat nem lehetett rá mondani, egyet kivéve: időnként hatalmasakat szellentett. Akár az istállóban volt, akár a konflist húzta, amikor rájött, bizony elengedte, hosszan, kacskaringósan, néha kicsit meg is rezegtette, akár a bőrdudás a kanásznótát. A fiatalabb utasokat mulattatták Hajnal szellentései. Főleg a lányokat. Nagyokat sikítottak, s úgy kacagtak, hogy majd kiestek a konflisból, valahányszor ügetés közben a kanca könnyített magán. Az idősebbek azonban fintorogva rántották elő zsebkendőiket, és tapasztották az orrukra. Egyszer egy élemedettebb házaspár a Szent László hídon szólt Gyulának, hogy állítsa meg a konflist, mert már nem bírják elviselni az ernyő alá szorult bűzt. Fizettek, leszálltak és gyalog folytatták az útjukat.
Híre ment az esetnek, attól kezdve éjjel-nappal folyt a piszkálódás. 
– Te, Gyuszi, be kéne varrnod Hajnal hátsóját, akkor nem tudná szabadjára ereszteni a tubijait – heccelték társai a színház melletti konflisállomáson. Háta mögött el is nevezték Lófingnak. 
Gyula nem törődött piszkálódásaikkal. Naphosszat elüldögélt konflisa bakján, mikor aztán sorra került, elindult utasaival és vitte őket, amerre kérték. Így érkezett el 1956 novembere.
A ködös, nyálkás reggelek egyikén tankok jelentek meg Váradon. Az éj leple alatt érkeztek az olténiai Caracalból. A nagy, zöld vasszörnyek lomhán nyikorogtak végig a városon, csikorgó lánctalpaik felszaggatták a terek, utcák burkolatát. Déltájban a színház körül forgolódtak, mikor az egyik tank nekihajtott Gyula konflisának. Mire vezetőjének sikerült megállítania, kerekestől maga alá gyűrte a konflis bal hátsó részét. Szerencsére Hajnalnak az ijedtségen kívül nem esett baja. A katonai vezetés még aznap megtérítette az okozott kárt, de Gyula örökre szakított a konflissággal.
A pénzből vett magának egy méretes gumikerekű fogatot, s attól kezdve tűzifát, szenet, bútorgyári hulladékot és fűrészport fuvarozott. Két fuvar között ráérősen poroszkált az utcákon.
Előbb az anyja halt meg, rá három évre az apja is kiköltözött a temetőbe.
Gyula egyedül maradt. Eladta a családi házat és a Püspöki úti szövőgyár mögött vett magának egy takaros portát. Az apjától örökölt három ló közül kettőt kocsistól bérbe adott egy gyerekkori pajtásának, ő meg Hajnallal és Bandival fuvarozott.
A hatvanas évek elején, egy nyári napon, épp a Lóvásár téri fatelepen reggelizett kocsija bakján, mikor megszólította egy szemrevaló menyecske.
– Magát hívják Bélának? – tartotta ellenzőként szeme fölé a kezét.
– Sajnos engem Gyulának keresztelt a pap, de a maga kedvéért szívesen lennék Béla. Mégha csak egy órára is – vigyorgott fentről a fogatos király.
– Na, ne szellemeskedjen velem! A bókjait meg a babájának tartogassa! – jött indulatba a fiatalasszony, akinek olyan karcsú dereka volt, hogy Gyula ujjai összeértek volna, ha tenyerei közé fogja. 
A hetyke stílus méregbe hozta a fogatost, hasonló hangnemben válaszolt ő is.
– Nézze, hölgyem, kegyed idejön és se szó, se beszéd, nekem szegezi a kérdést, hogy én vagyok-e Béla. Megmondtam, hogy Gyula a nevem, s ha nem látná, épp reggelizem. Úgyhogy jobban teszi, ha befejezi a szájalást, és máshol keresi a Béláját. Értve vagyok?...
– Jól van, no, nehogy már engem is felaprítson a bicskájával. Legalább annyit segítsen, hol az ég haragjában keressem azt a Bélát.
– Aztán mivel foglalkozik az a Béla? – enyhült kissé Gyula haragja. 
– Kocsis, fuvaros, mint maga. Csak annyit mondtak róla, hogy valahol a Püspöki út környékén lakik.
– Én is arrafelé lakom, de ott rajtam kívül nincs más fogatos.
– Hát akkor maga lesz az én emberem – könnyebbült meg az ifiasszony.
– De mint már mondtam, engem Gyulának hívnak, nem Bélának – futott össze a fogatos-király szemöldöke.
– Gyula vagy Béla, egyre megy. Fuvarosra van szükségem, felőlem akár Pityi Palkónak is hívhatják.
Mire befejezte, Gyula tekintete már villámlott a dühtől:
– Na, idefigyeljen asszonyság. Itt fejezzük is be a társalgást, de azon nyomban! – kezdte vészesen emelkedő hangon. – És azt tanácsolom, hogy azonnal tűnjön el innen! Egyetlen pillanatig se késlekedjen! Ne várja meg, hogy lekászálódjak a bakról, mert ha a kezem közé kerül, istenuccse úgy elfenekelem, hogy haláláig megemlegeti! Megértette?! – fejezte be bömbölve.
Addigra a darázsderekú nő már a pénztár tájékán kapkodta formás lábait.
– A fene ette volna meg a bestiáját! Még enni se lehet tőle nyugodtan – ült vissza morogva Gyula.
Jóformán tíz perc se telt el, megint ott volt a fiatalasszony.
– Nagyon haragszik?... – állt meg a lovak előtt.
Gyula elengedte füle mellett a kérdést.
– Halló! Magához beszélek! – kiáltotta az asszonyka mérgesen.
Gyula erre sem reagált.
– Azt hiszi, hogy levegőnek nézhet engem? – vékonyodott el a menyecske hangja, azzal felugrott a bakra. De nemcsak felugrott, hanem le is huppant. Pontosan Gyula mellé. – Na, itt vagyok, te nagylegény. Most mutasd meg, mennyire vagy bátor! Azt hiszed, megijedek tőled, te szájhős. Kocsmáros vagyok, nálad százszor különbeket megettem már, szőröstől, bőröstől.
Hogy mennyire ijedt meg Gyula a menyecskétől, az valószínűleg sosem derül ki. A száját mindenesetre jó sokáig tátva felejtette. És attól kezdve minden áldott nap betért két-három órára a Temető utcai kocsmába. Csak ült az asztalánál és kitartóan bámulta a darázsderekú Bözsit, aki akkor lépett szomorú özvegysége harmadik esztendejébe.
A következő év tavaszán aztán összeházasodtak. Épp jókor. Karácsonyra meg is született a legkisebb Gyula. Formás, erős gyerek volt, akár az apja, szép és nagyszájú, mint az anyja. Mire nyolcadikos lett, az apjánál is jobban értett a lovakhoz.
Hetvenhárom augusztusában épp a vasárnapi ebédnél ültek, mikor Gyula kezében megállt a kanál, lassan előredőlt, és arccal az abroszra bukott. Mire Bözsi és a legkisebb Gyula felrántotta, már nem volt benne élet. 
Temetés után Bözsi eladta a lovakat, fogatokat. Csak egy hároméves csikót tartott meg a legkisebb Gyulának. Nem sokáig telt örömük benne.
Egy délután hozzájuk is becsöngetett a városi tanács lakáshivatalának szemüveges embere. Bemutatkozott, aztán így kezdte:
– Jövő tavasszal a környék összes házát lebontják. Köztük a magukét is. Helyükre négyemeletes panelházakat építenek… Az állam természetesen minden érintettet megfelelő panellakással kárpótol.
– Miket hord itt össze? – kapkodott levegő után Bözsi. – Ez védett terület. Ezeket a házakat legfeljebb az idő bonthatja le, nem maguk. Nekünk lovunk van és más jószágaink, hogy tartsuk el őket egy emeletes házban?
– Engem nem érdekel a maguk baja, asszonyom. Az a feladatom, hogy mindenkit tájékoztassak a hamarosan bekövetkező eseményekről. Lovukkal és jószágaikkal azt csinálnak, amit akarnak – nyomta a fejébe kalapját a hivatalnok.
Rá két hónapra megkapták panellakásuk kulcsát, másnap lebontották a házukat. Nagyjából ugyanakkor dózerolták le a teljes Temető utcát is, gesztenyefástól, kocsmástól, emlékestől, hangulatostól, mindenestől.
Karácsony másnapján Bözsi ágynak esett, májusban el is temették.
Még abban az évben legkisebb Gyula eladta a panellakást és a Bihari út fölötti domboldalon vett egy csinos kis portát, a cifra luxuslakások szomszédságában. Azóta ott él egyedül, és senkire sincs szüksége.
Önző lett. Nem érdekli a politika, nem érdekli senki kudarca, sikere. Semmi se érdekli. Negyvenéves korára elege lett a képmutatókból, a mohó pénzhajhászokból, ebből a velejéig romlott világból. Kapálgatja, metszi, permetezi szőlejét, gyümölcsfáit, hetente kétszer kimegy a piacra. Szombat esténként pedig a barátnőjénél vacsorázik.
Néha eljár régi cimborái közé. Iszogatnak, nosztalgiázgatnak. Olyankor egyfajta elégedettségfélét is érez. Csak a boldogságát nem találja többé. Az örökre elveszett valahol a lebontott házak romjai között.

Régi karácsonyi emlékeim között időnként felsejlik egy furcsa öregember, egy favágó arca, akit mindenki csak Szőrösfülűként ismert Nagyváradon.

Aprócska legény voltam, tán abban az esztendőben kerültem iskolába, amikor Szenteste, a templomból hazafelé tartva apám észrevette. Egy félig lebontott tűzfal tövében, a kővé fagyott földre terített kartonokon feküdt, mély álmot színlelve. Azon az estén különösen hideg volt. Az utcai lámpák fényétől kékesen csillogott a fák ágait borító zúzmara, a házfalak szinte ontották a jeges zimankót.

– Keljen fel, jóember! – rázta meg apám. – Ha itt marad, reggelre maga is olyan keményre fagy, mint a föld – tette hozzá nyomatékképpen.

– Mit akar?… – dünnyögte mérgesen a vénember, miközben felült. – Hol aludjak? Se otthonom, se rokonom…

– Megoldjuk valahogy – folytatta apám. – Na, szedje össze szaporán a holmiját, aztán jöjjön. Ha sokat ácsorgunk itt, mi is megfagyunk…

Anyám nem állta meg szó nélkül.

– Tán csak nem akarod hazahozni?

– De bizony, pontosan azt akarom – keményedett meg apám. – Elvégre Szenteste van, mi pedig épp a templomból jövünk…

– Aztán hová fekteted? – fűzte tovább a szót anyám.

– Majd találunk alkalmas helyet a számára… – zárta le a vitát apám.

Addigra az öreg felkászálódott, a kartonok alól előhúzott egy koszos szatyrot, valahonnan előhalászott egy cigarettát és meggyújtotta.

– Készen vagyok. Felőlem akár indulhatunk is… – mondta.

A cigaretta egészen hazáig kitartott. Azóta se találkoztam olyan különlegesen büdös cigarettával.

– Megérkeztünk – állt meg a kapunk előtt apám.  Az öreg bakancsa talpán elnyomta a cigarettavéget. A metsző szél felkapta a parazsat és csillagként szórta vissza rá.

– Vigyázzon már, nehogy tüzet fogjon! – szólt a rá apám kapunyitás közben.

Végigmentünk a havas udvaron, aztán fel a gangra. Az öreg szorgalmasan toporzékolta le szakadt bakancsairól a havat.

– Hagyja, jóember, majd leolvad a konyhában – nyugtatta apám.

Bent öt tányért rakott az asztalra, villát, kést, elővette a kenyeret, aztán elindult a spájz felé, közben visszaszólt az öregnek. – Mosson kezet a csapnál! Szappant is talál ott.

Mire az öreg végzett a mosakodással apám is az asztalra rakta a kolbászt, szalonnát.

– Na, lásson hozzá, addig én elkészítem a fekhelyét, a feleségem meg főz egy kis teát, hogy felmelegítse – mondta, azzal kilépett az éjszakába.

Jó negyedórába telt, mire visszajött.

– Megágyaztam magának a pincében. Ott el lehet a tél végéig – mondta a vénembernek, és ő is odaült az asztalhoz.

Én anyám mellől, félve figyeltem az öreget, hogyan tör a kenyérből, kanyarít tempósan hol a kolbászból, hol a szalonnából. Csak az ételt nézte, ránk ügyet sem vetett. Akkor vettem észre, hogy nemcsak az arca borostás, fülcimpáin legalább centis hosszúságú szőrszálak meredeznek, de orrlyukából is tucatszám álltak ki a sörték.

Szőrösfülü még evett, mikor minket, gyerekeket ágyba parancsolt apám. Emlékszem, sokáig beszélgettünk bátyámmal az öregről, mire végre elaludtunk.

Karácsony reggel Szőrösfülű a pincében kapta a reggelit. Hiába rimánkodtak neki a szüleim, nem volt hajlandó feljönni. Apám morgott egy sort, aztán leakasztotta a spájzajtón lógó régi nagykabátját, anyám egy pár bakancsot, kucsmát, sálat, kesztyűt kerített elő valamelyik szekrény mélyéről, s apám ezeket is levitte. Félóra múlva az öreg eltűnt, csak késő este került újra elő. Akkorra anyám már odakészítette fekhelye mellé a vacsoráját. Attól kezdve ez így ment. A toprongyos ember reggel mindig nyakába vette a várost, csak este, jóval sötétedés érkezett meg. Hogy napközben hol járt, mivel foglalkozott, szüleim nem tudták, de nem is firtatták.

Március elején, amint megereszkedett a hó, csöpögni kezdtek az ereszről lógó jégcsapok, s a hóvirágok is félve kidugták fejüket, Szőrösfülű megköszönte a vendéglátást. Apámmal még váltott néhány szót és elment. Júliusban meghozták a téli tüzelőnket, s még aznap megérkezett Szőrösfülű is. Vállán háromlábú fűrészállványt cipelt, melynek oldalán kis üveg himbálózott, az üvegcsében petróleum lötyögött, s egy lúdtoll állt ki belőle.

Felállította az állványt a farakás közelében, kiszerelte belőle a fűrészt, leült vele a gang lépcsőjére, elővett egy háromszögű reszelőt jobbra, balra meghajtotta a fűrészfogakat, végül valamennyit gondosan megreszelte. Visszarakta helyére a fűrészt, felkapott egy jókora fahasábot, az állvány bakjára lökte, kivette a tollat az üvegből és két oldalán bekente vele a fűrészlapot. Végül felgyűrte ingujját, beleköpött a tenyerébe és beleeresztette a fűrészt a combvastagságú fába. Ütemesen húzta-tolta a fűrészt. Harsogott, jajveszékelt a fa, alatta egyre nőtt a fűrészpor-halom.

A lépcsőn ülve néztem. Ma sem tudom miért, de rokonszenves volt számomra az öreg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan titokzatosság áradt belőle. Ezért valahányszor fát vágott nálunk, mindig a lépcsőn ültem és néztem. Néha kérdeztem tőle valami gyerekes dolgot. Egyszer-kétszer válaszolt, legtöbbször azonban eleresztette füle mellett a kérdéseimet.

– A bácsi világéletében fát vágott, vagy foglalkozott egyébbel is? – szegeztem neki a kérdést egy alkalommal.

Meglepődött. Abbahagyta a favágást, a bak kampójára akasztotta a fűrészt, és leült mellém a lépcsőre. Megtörölte verejtékező homlokát, előhalászott egyet büdös cigarettái közül és rágyújtott. Egy ideig csak szótlanul ült. Nagyokat slukkolt a cigarettából, egészen behorpadt az arca, időnként útjára engedett egy-egy sebesen forgó füstkarikát, s hosszan nézett utána. Végre megszólalt. Lassan, vontatottan, mintha előbb minden szót alaposan megrágott volna…

Tudnod kell, hogy Kolozsváron születtem – kezdte. Hárman voltunk testvérek. Apám jó nevű ügyvéd volt. Amolyan tipikus békebeli paragrafus-szakértő, akit kizárólag csak a munkája érdekelt. Minden reggel pontosan fél nyolckor elköszönt tőlünk, aztán este hétig nem láttuk. Megvacsorázott, kiolvasta az újságot, majd lefeküdtünk. Másnap kezdődött minden elölről. Velünk, gyerekekkel anyám foglalkozott. Ő nevelt, ápolt minket, segített leckéink elkészítésében. És ő vezette a háztartást is, bevásárolt, főzött, mosott. Ha akadt kevéske szabadideje, a kertben serénykedett.

Nagyjából annyi idős lehettem, mint te most, amikor valamilyen rejtélyes kór támadott meg. Előtte eleven kisfiú voltam, mindig kész a gyerekes csínytevésekre. A betegség mindent megváltoztatott. Fárasztott a mozgás felhagytam hát a hancúrozással, csavargással. Hallgataggá, visszahúzódóvá váltam. Naphosszat elüldögéltem a képeskönyveim, játékaim között, s csak néztem magam elé, vagy a semmi révedtem. Szüleim Kolozsvár összes híres orvosához elvittek. A doktorok tapogattak, kopogtattak, faggattak, hümmögtek, de diagnózist egyik sem tudott mondani. Apám azonban nem tágított. Kiderítette, hogy Marosvásárhelyen él egy nagytudású, idős professzor, aki szinte minden betegséget ismer. Nosza vonatra ültünk és átmentünk Marosvásárhelyre. A jóságos tekintetű öreg tanár tetőtől talpig alaposan megvizsgált, végül azt mondta apámnak: „Pontosan magam sem tudom, mi a betegség neve, bár apám, aki szintén orvos volt, egyszer mesélt hasonló esetről. Csak egyet tudok biztosan: ha a fiúcska legalább négy évet folyamatosan a havasokban tölt, kilencven százalékos eséllyel életben marad. Ellenkező esetben egy éven belül eltemethetik.”

Apám nem sokat teketóriázott. Átadta a praxisát egyik barátjának, elrendezte pénzügyeit, egy este anyámmal becsomagolták a szükséges ruhákat, reggel elbúcsúztunk tőlük, s kettesben nekivágtunk a nagy ismeretlennek.

Sok helyen megfordultunk, már nem mindegyik nevére emlékszem, végül Csíkszentdomokoson kötöttünk ki. Egy idős özvegyasszony fogadott be minket. Apám beíratott az iskolába, attól kezdve ott éltünk. Amint eljött a nyári szünidő, szekérre raktuk a poggyászainkat és felmentünk Balánbánya fölé, a Kovács-tetőre. Ott töltöttük a nyarat, egy boronákból összeácsolt házban. Csak ősszel tértünk vissza a faluba.

Apám gyorsan feltalálta magát. Segített a domokosiaknak pörös ügyeik intézésében. Folyamodványokat, fellebbezéseket, leveleket írt, tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Megszerettek, befogadtak minket, mintha született domokosiak lettünk volna. Egész évben köztük voltunk, csak karácsonykor utaztunk haza, Kolozsvárra, hogy legalább Szenteste együtt legyen a család.

Telt, múlt az idő, sok mindent megtanultam a székelyektől, többek között a favágást is. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer még hasznát veszem.

Mire elértem a gimnazista kort, olyan egészséges voltam, mint a makk. Apámmal hazaköltöztünk Kolozsvárra. Érettségi után beiratkoztam a váradi jogi akadémiára. Sikeresen lediplomáztam. Három évig apám egyik barátja mellett bojtároskodtam, majd saját irodát nyitottam. Közben kitört a háború, 1940-ben bejöttek a magyarok, engem meg behívtak katonának. Hadnagyként szolgáltam egy géppuskás alakulatnál. Negyvennégy végén többedmagammal orosz fogságba estem. Szibériába vittek minket. Társaim többsége az első évben meghalt. Én a székely havasokban szerzett edzettségemnek köszönhetően, túléltem a mostoha időjárást, túl a sanyarú tábori létet. Ötévnyi szenvedés, gyötrődés után 1949-ben végre elengedtek. Soványan, rongyosan érkeztem meg Kolozsvárra, de a szüleimet, testvéreimet nem találtam. Nyomtalanul eltűntek a háború forgatagában. Egyik rokonom javasolta, jobb lesz, ha én is elhagyom a várost, mielőtt a szüleim sorsára jutok. Így kerültem Váradra. Próbáltam elhelyezkedni, de mindenhol elutasítottak. Néhány helyen nyíltan a képembe vágták: „Maga veszélyt jelent a népi hatalomra.” Sehol sem kellettem, és más városba is hiába mentem volna. A hatalom mindenütt ugyanaz volt. És ez a hatalom rettegett az olyanoktól, akik származásuk vagy iskolázottságuk révén átláttak egyenlőséget hirdető eszméik hamisságán. A magamfajta iskolázott emberek jelentették a legfőbb veszélyt, a szovjet mintára épülő új társadalmi formára.

Maradék pénzemen megvettem ezt a fűrészt, azóta favágással foglalkozom. Néhány évig egy Körös-parti házban béreltem szobát. Amióta megjelentek a motoros fűrészek, olyan kevés a munkám, hogy képtelen vagyok fizetni a lakbért. Aludtam már hidak alatt, parkokban, elhagyott házakban. Idővel mindenhonnan elkergettek, vagy kiszorítottak a fiatalabb hajléktalanok…

Hát ez az életem története dióhéjban, s így lettem favágó – sóhajtott nagyot az öreg, azzal felállt, beleköpött a tenyerébe és fűrészelt tovább. Egészen sötétedésig. Akkor összecsukta az állványt, megrakta fával a kikészített nagy füles kosarat, s kezdte lehordani a pincébe a felvágott fát.

Két nap alatt általában végzett. Harmadik nap még széthasított néhány bogos-göcsörtös tuskót, aztán eltűnt. Csak november közepe táján került ismét elő, hogy éjszakánként elfoglalja pincékben kialakított szálláshelyét.

Már nagyobbacska voltam, mikor egy télen hiába vártuk. Leesett a hó, keményre fagyott a föld, de Szőrösfülű csak nem érkezett.

– Nem jön, hát nem jön – rántott a vállán apám. – Biztosan talált magának jobb kvártélyt…

De bántotta a dolog, láttuk.

Egy nap aztán a fejébe nyomta kucsmáját és elballagott a sarki kocsmába. Ott tartotta Szőrösfülű a fejszéjét és favágóállványát. Sokáig elmaradt. Mikor hazatért azt mondta anyámnak: Megnyugodhatsz. Szőrösfülű nem jön többé. A kocsmáros szerint két hete örökre elment. Ahogy ismerem, már a „fentiek” téli tüzelőjét aprítja. De az is lehet, hogy semmit sem tesz, csak élvezi a mennyország melegét, a törődést és a szeretetet, melyekből olyan fájdalmasan kevés jutott neki ezen a keményre fagyott földön. 

A tengerentúlra szakadt gyermekkori pajtásom újságolta a minap, hogy országuk elnöke a legmagasabb állami kitüntetést adományozta tavaly ősszel a nagyváradi születésű Sarkadi Boldizsár orvosprofesszornak. A gyógyításban elért sikereiért, valamint az orvosi hagyományok megőrzéséért és ápolásáért kitüntetett idős tudós munkásságát külön napirendi pontban méltatta az Amerikai Magyar Orvosszövetség szokásos október végi kongresszusa is. Mert bár kis nemzet vagyunk, tudásunkat, eredményeinket tekintve a világ bármely országát magunk mögé utasítjuk – összegezte kicsit patetikusan hajdani játszótársam.

Hát igen. Bár titkon magunk is vágyunk az elismerésre, mégsem feltétlenül minket kell díjazzanak ahhoz, hogy jóleső érzés járja át a lelkünket. Akkor is átfuthat rajtunk a büszkeséggel vegyes borzongás, ha egyik vagy másik ismerősünkről derül ki rendkívülisége.

Nos, napjaink nagyra becsült professzora négy vagy öt évvel idősebb nálam. Nem fogakkal született, ujjakból is mindössze öt-öt jutott minden lábára, mégis már hátulgombolós korában lerítt róla, hogy táltos. Mindezt apámtól tudom, aki a kis Boldizsár atyjával verekedte végig a második világháború jó néhány hadszínterét. Arra is szüleim révén derült fény, hogy az ifjabb Boldizsár ősei a török időkben egész Sarkadot magukénak tudhatták. Az ő érdemük volt a hajdani földvár helyén emelt erődítés is, melyet idővel ugyan elfoglaltak a „kontyosok”, de alaposan megizzadtak a győzelemért. Arról azonban, hogyan kerültek a Sarkadiak Váradra sosem beszéltek a szüleim, következésképp én sem tudhatom.

Idősebb Boldizsár nyilván őseire ütött, vállas, magas, jóvágású férfi, akin mindig szívesen és elismerőleg pihentek meg a női tekintetek. Fia viszont mindenben az ellentéte. A vékony, keskenyvállú kisfiú gyakori céltáblája volt osztálytársai piszkálódásainak. Ráadásul szemüveget viselt, emiatt „pápaszemes kígyónak” csúfolták a környékünkön. Más gyerek rég elbujdosott volna bánatában, kis Boldizsárt azonban nem olyan fából faragták. Naphosszat elüldögélt a járda szélén, a velem azonos korú apróságok között, és egyforma lelkesedéssel biztatta a rongylabdát kergető mindkét csapat tagjait. A labdakergetésbe időnként Bodri, a Haczegán nővérek fekete-fehér keverék kutyája is be-bekapcsolódott. Ez rendszerint „szemetes napokon” történt, amikor a váradiak résnyire nyitották házaik kapuit, hogy a szemetesek hozzáférhessenek a mai kukák elődeinek számító vödrökhöz, mosófazekakhoz.

Egy ilyen szemetes napon történt, hogy egy taxi elütötte Bodrit. A szerencsétlen állat vonyított egy keserveset, aztán nem mozdult többé. Ott feküdt a krumpliköveken, lecsukott szemekkel, mozdulatlanul. A fékcsikorgásra a Haczegán nővérek is kiszaladtak, és heves jajveszékelésbe kezdtek hűséges házőrzőjük teteme fölött.

– Bodri! Bodrikám! – szólongatták, de az eb nem reagált. Megfogták hát az élettelen testet és felvonszolták a járdára. Ifjabb Boldizsár szó nélkül figyelte az eseményeket. Aztán amikor Bodri teteme már a járdán volt, odament, leguggolt mellé és simogatni kezdte. Két vagy három percig tarthatott a furcsa terápia, vagy még addig se, s láss csodát: Bodri alig észrevehetően megrándult, kinyíltak szemei, farkával dobolni kezdett a járda aszfaltján, végül tüsszentett egy nagyot, és talpra állt. A Haczegán-nővérek háromszor is keresztet vetettek, és szent borzalommal az arcukon, ösztönösen hátrább léptek. A kutya nyújtózkodott, majd vakkantott egy rövidet, aztán ügyet sem vetve a bámészkodókra, beügetett a nyitott kapun. Egyenesen a vackára.

Persze Bodri csodás feltámadásának híre gyorsan elterjedt a városban.

Néhány nap múlva, kezében cipősdobozzal, élemedett nő csöngetett be Boldizsárékhoz. Az idősebb Sarkadi nyitott kaput.

– Miben segíthetek, asszonyom? – kérdezte.

– Képzelje, az éjjel kimúlt Kázmér, a papagájom. Idős volt már szegény, de hallottam a csodáról, gondoltam, elhozom, hátha a fiának őt is sikerül feltámasztania… – adta elő bátortalanul.

– Nézze, hölgyem, őszintén sajnálom a madarát. A napokban egy autó valóban elgázolta a szomszédék kutyáját. Történetesen a fiam is ott volt, kétlem viszont, hogy bármi szerepe lett volna az állat feléledésében – próbált kibúvót keresni az öregebb Boldizsár.  

– Uram! – fogta könyörgőre az idős asszony –, csak egyetlen próbát hadd tegyünk. Évek óta senkim sincs ezen a madárkán kívül. Csak egyetlen próbát, uram…

– Jól van, megpróbálhatjuk… – adta meg magát Sarkadi bácsi –, mindössze arra kérem, bármi is történjen, ne verje dobra. Eddig nyugodtan éltünk, ezután sem szeretnénk, ha átjáróházzá válna az otthonunk. Azzal hátra fordult és elkurjantotta magát. – Boldi! Gyere csak, fiam!

Mintha a földből pattant volna ki, a következő minutumban kis Boldizsár már ott állt mögötte.

– Itt vagyok, édesapám!

– Ennek a néninek kimúlt a papagája, reméli, hogy te majd feltámasztod…

Az asszony akkorra már kicsomagolta a fehértollú madarat, Boldi a kis tetem fölé hajolt, s ujjai hegyével lágyan cirógatni kezdte a nyakát, a fejét és a szárnyait. A nő és idősebb Boldizsár tágranyílt szemekkel, lélegzetét visszafojtva figyelt. Kis idő múlva a dermedt madártesten alig észrevehető remegés futott végig. A gyerek nem hagyta abba a cirógatást. Négy vagy öt perc után a papagáj megmozdult és behajlította égnek meredő lábait. Aztán a hasára fordult, nehézkesen lábra állt és recsegő hangon rikoltott egyet.

– Fogja meg gyorsan, mielőtt elröpül, mert akkor örökre elbúcsúzhat tőle – utasította idősebb Boldizsár a madártulajdonost.

– A Jóisten áldja meg magukat! – tört ki az örömmel vegyes hála az asszonyból, miközben visszarakta a dobozba rekedt hangú madarát.

– Ugyan mivel viszonozhatnám irántam tanúsított jóságukat? – kérdezte búcsúzáskor.

– Azzal, hogy senkinek sem szól a történtekről. Csak ennyit kérek magától – tárta ki a kaput idősebb Boldizsár.

– Bevallom, sosem hittem az ilyenfajta hókuszpókuszokban, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a fiam valóban olyan rendkívüli képességekkel bír, mint az ántivilág táltosai – ingatta gondterhelten a fejét idősebb Boldizsár, amikor elmesélte apámnak a történteket.

Parazsat evő, ötlábú táltos paripákkal számos mesében találkoztam, de táltos emberről egyetlen mese sem tett említést. Át is szaladtam legott Pénzes bácsihoz, aki ugyan semmiféle rendkívüli képességgel nem bírt, viszont annyi kutyája volt, hogy egy táltosnak is sok lett volna. Nagy kópé hírében állt az öreg, nyugodjék békében, de becsületére legyen mondva, sosem hagyott cserben, valahányszor tanácsért fordultam hozzá.

– Ajaj, egy komám, a táltosság rendkívüli, ugyanakkor fárasztó tehetség – hagyta abba a kerítésmázolást az öreg. – Olyasmi, mint a vers- vagy regényírás, csak éppen sokkal nehezebb. Mert valahányszor gyógyítanak, a táltosok mindig magukból adnak egy darabkát. Nem könyvből szerzik a tudásukat, velük születik. S mivel a Jóisten adománya, a táltosok egytől-egyig jó és segítőkész emberek. Olyanok, mint a kis Sarkadi Boldizsár. 

Telt múlt az idő, a kis Boldi kijárta az iskolát és úgy határozott: orvos lesz. Szülei eleinte próbálták lebeszélni. Annyi szép és jól megbecsült szakma és mesterség van a világon, fiam – próbálta kapacitálni az idősebb Sarkadi. Lám, lehetnél mérnök vagy akár tanár… Boldi azonban hajthatatlan maradt. Végül ráhagyták. Ha orvos akar lenni, hát legyen az!

A Gondviselés is hasonló állásponton lehetett, mert a kis Boldizsárt első nekirugaszkodásra felvették a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, ahol attól kezdve hat éven keresztül, éjt nappallá téve tanult. Közben meghalt a pártvezér, helyére újat választották a kommunisták, ezzel egy merőben új korszak vette kezdetét az országban, ám mindebből Boldi vajmi keveset érzékelt. Csak akkor öntötte el valamiféle furcsa bizsergés, amikor a hatodik esztendő végén a kezébe nyomták orvosi diplomáját. De akkorra már ugyanolyan szemrevaló, délceg fiatalemberré érett, akár az apja.

Három évig Bákó környékén praktizált, aztán visszatért Váradra, és a városi kórházban kezdett el dolgozni, belgyógyász szakorvosként.

Sehová sem járt, semmi más nem foglalkoztatta, egyedül a hivatásának élt. Abba adta teste s lelke minden erejét.

Azokról a nagyszabású építkezésekről is csak kollégáitól és betegeitől hallott, melyek teljesen átszabták Nagyvárad arculatát, és visszafordíthatatlanul megváltoztatták a város népességi arányát.

– Hát hol élsz te, fiam? – bukott ki az indulat néhanapján az idősebb Sarkadiból. – Vak vagy te, vagy annak tetteted magad, hogy nem veszed észre, ami körülötted folyik?

– Nézze, édesapám – tekintett szelíden apjára a fiatalember –, gyűlölettel nem lehet gyógyítani. Engem nem érdekel, kinek milyen nyelven énekelte az altatódalt az anyja. Számomra csak egyetlen dolog fontos: az, hogy enyhítsem a betegeim szenvedését.

A beteg ember pedig mindenütt egyforma, bármilyen nyelvet is beszéljen, mondogatta. Akár román, akár magyar, akár istentagadó, akár istenfélő, csak egyetlen dolog foglalkoztatja, hogy mielőbb meggyógyuljon. Ahol a betegség az úr, ott nincs helye semmiféle ideológiának. Akkora igazság volt ez, amit a legkötekedőbb ellenfelei sem tudtak megcáfolni. De az sem biztos, hogy akarták.

Történt, hogy 1974 nyarán Urszényi Mátyásnak megbetegedett a Baba nevű kancája. Akkor már negyedik éve kint élt az öreg a Beldiceanu utca végében. Alighogy eltemette a feleségét, eladta a Kórház utcai házat, és minden cókmókjával kiköltözött a gyümölcsösbe. Télen lapátolta, söpörte a havat, az év többi részében metszett, kapált, szüretelt, piacolt. Időnként egészen Kolozsvárig elkocsizott barackjaival, almáival, körtéivel.

Száz szónak is egy a vége, Babát valóban valamiféle kórság támadta meg. Napról napra kevesebbet evett, végül már állni sem bírt a gyengeségtől, hát az oldalára feküdt és reggeltől estig, estétől reggelig hörgött. De olyan keservesen, hogy az ember legszívesebben befogta volna a fülét, csak ne hallja.

Urszényi Mátyás se szerette hallgatni. Az összes környékbeli állatorvost felkereste. Minden pénzét nekik ígérte, csak gyógyítsák meg Babát. A doktorok fejétől farkáig végigvizsgálták a beteg lovat, nyomogatták, ütögették, kopogtatták, de nem sikerült rájönniük a bajára. Végül lemondó fejcsóválások közepette távoztak… Az öreg már-már feladta a reményt, amikor egyszer csak eszébe jutott a kis táltos Boldizsár.

Isten sosem hagyja magára gyermekeit, nedvesedtek meg az örömtől az öreg Urszényi bogárbarna szemei.  Legott magára kapta elnyűtt zakóját, és meg se állt Boldizsárék kalászsárga házáig.

– Utolsó reményem benned van, Boldi fiam – szavalta már az ajtóban…

– Mi történt, Matyi bátyám? – kérdezte a fiatal orvos a sietségtől lihegő öregtől.

–  Nagy a baj, fiam – kezdte az öreg Urszényi. –  Valamilyen rejtélyes kórság támadta meg a kancámat… A város összes állatorvosát elhívtam már, de egyik sem ismerte fel a bajt.

– De én emberorvos vagyok, Matyi bátyám, nem lódoktor – próbált tiltakozni Boldizsár.

– Ló vagy ember, egyre megy, fiam. Egyik éppolyan isten teremtménye, mint a másik. Ugyanúgy lélegzik, ugyanúgy köhög, ugyanúgy szenved…

Értesz engem, fiam? – könyörgött szemeivel Urszényi Mátyás.

– Jöjjön be, Matyi bátyám. Magamra kapok valamit, aztán máris indulhatunk – tárta ki a kaput Boldizsár, azzal már lódult is befelé a házba.

Az öreg a lépcsőig sem jutott, már viharzott is kifelé. Hatalmas táskája szinte úszott utána a levegőben, ahogyan kétméteres lépéseivel nekilódult.

– Lassíts kicsit, Boldikám! – fogta könyörgőre az öreg –, ’sze öregember vagyok én már ehhez a tempóhoz.

– Ne féljen, nem gyalog megyünk – fékezett a ház előtt veszteglő öreg Opel mellett az orvos.

– Az már egészen más… – bólogatott az öreg. – Hiába no, tényleg úri mesterség a doktorság – mondta miközben bezöttyent Boldizsár mellé.

Negyedóra múlva már a Barack utcán kavarta a port a kiszolgált vén jármű.

Akkorra Babában épp csak pislákolt az élet. Boldizsár leguggolt mellé és sztetoszkópjával módszeresen végighallgatta az állat szívét, tüdejét.

– Tényleg elég nagy a baj, Matyi bátyám – egyenesedett fel. – Jut eszembe, a másik lova hol van?

– Cigányt még akkor frissiben átvittem a szomszédhoz. Gyanakodtam, hogy valami ragályos kórság lehet, gondoltam eltávolítom innen, nehogy ő is megfertőződjön… Egyébként mi is ennek a nyavalyának a neve, fiam? – meredt könnyes szemekkel az öreg a doktorra.

– Nagyon jól tette, Matyi bátyám, hogy elvitte Cigányt – helyeselt a fiatalember. – Úgy vélem, a kehességnek egy eddig ismeretlen formájával van dolgunk, de holnap már többet tudok majd mondani. Tetézi a bajt, hogy kezdődő szopornyica jelei is mutatkoznak…

– Ez azt jelenti, hogy elpusztul szegény pára? – csuklott el az öreg hangja.

– Ne féljen, nem pusztul el, Matyi bátyám. De hosszú és gondos ápolást igényel.

– Azon ne múljék, fiam – tódult vissza a remény az öregbe. – Ha kell, saját ágyamba fektetem, úgy ápolom majd…

– Egyéb se hiányzik szegény állatnak, csak az ágybefektetés – mosolyodott el Boldizsár. – Jó helyen van itt, az istállóban. Most beadok neki egy erősítő injekciót, a többi gyógyszert pedig felírom, de még ma váltsa ki. Aztán minden reggel hatkor itt leszek magánál, közösen ellátjuk Babát, és majd innen megyek be a kórházba. De a legfontosabb gyógyító szert magának kell elkészítenie. Szükséges hozzá több kiló fokhagyma, méz, extra szűz olívaolaj, finomra őrölt málé (kukorica-) -liszt, sárgarépa és alma. Felírom magának a napi adagokat és az elkészítés módját, s ha nem boldogulna, majd segítek. Nagyon fontos, hogy Baba minden reggeli, déli és esti étkezés után pontosan megkapja készítményadagját.

– Úgy lesz, fiam! – húzta ki magát katonásan az öreg Urszényi. – Minden pontosan úgy lesz, ahogy mondod. És meglásd, fiam, a hálám sem marad el – tette hozzá csillogó tekintettel.

– Ugyan, Matyi bátyám, ismerhetne annyira, hogy tudja: nem a háláért teszem – nyomta fejébe kalapját az ifjú belgyógyász.

– Na, Isten megáldja.

– Téged is áldjon meg, édes fiam – rázta meg a fiatal orvos jobbját az öreg búcsúzáskor.

Kis Boldizsár megtartotta ígéretét. Akár esett, akár fújt, minden reggel pontban hat órakor ott volt Urszényi Mátyásnál.

Hogy Boldi táltossága tette, vagy a gyógykészítmények, ma már felesleges találgatni, tény, hogy röpke három hét múlva Baba úgy vágtatott végig az Őszibarack utcán, hogy negyedórába telt, mire úgy ahogy leült a por.

Természetesen ennek az esetnek is gyorsan híre ment, aztán ugyanolyan gyorsan el is felejtették. Az újra bevezetett jegyrendszer, az aggasztó élelmiszerhiány minden gondolatát lekötötte az embereknek.

Így arról sem tudott senki, hogy Amerika leghíresebb egyeteme kétéves vendégtanári állást ajánlott fel az ifjabb Sarkadi Boldizsárnak.

Ha az embereket nem is érdekelte, a Securitatét annál inkább. Hetekig puhatolóztak, hol finoman, hol fenyegető durvasággal, hátha sikerül kiszedniük a népszerű fiatal orvosból, ugyan kik, és milyen alapon hívták meg épp őt, arra a puccos egyetemre.

Ám bármennyire is igyekezett segíteni a fiatal orvos, mégsem tudott érdemi válasszal szolgálni. Mivel ő maga sem tudott semmit.

Végül nagy nehezen megkapta a román hatóságok kiutazási engedélyét, az amerikai nagykövetség is kiállította a beutazási vízumot, és egy fülledt nyári reggelen ifjabb Sarkadi Boldizsár útra kelt. Soha többé nem tért vissza Váradra.

Eleinte szülei és testvérei gyakran kiutaztak hozzá. Ám ahogy múlt az idő, egyre ritkábban szánták rá magukat a hosszú útra. Aztán meghaltak az öregek, és a kis Sarkadi Boldizsárt szinte teljesen elfelejtették Nagyváradon.

A kilencvenes évek elején, ha rövid időre is, de újra beszédtémává vált a fiatal belgyógyász rejtélyes távozása az országból. A szóbeszéd szerint meghívását és kiutaztatását Urszényi Mátyás Amerikában élő testvére intézte, hálából Baba nevű kancája meggyógyításáért. Ezt – állítólag – maga Urszényi Mátyás mesélte, amikor egyszer-kétszer hazalátogatott. Merthogy időközben ő is kivándorolt Amerikába. S ha hinni lehet a mendemondának, a Váradról kicsempészett hajtásokból Georgia államban hatalmas gyümölcsöst hozott létre, ahol ugyanúgy megterem az illatos szőlő, a zamatos sárga- és őszibarack, a lédús alma és körte, akárcsak egykor a Beldiceanu utca végi gyümölcsösében.

– Tudod mit furcsállok ebben az egészben? – mondta rezignáltan búcsúzáskor pajtásom.

– Nos?... – kérdeztem vissza udvarias érdeklődéssel.

– Hát azt, hogy bár Boldinak emberek százai, vagy inkább ezrei köszönhetik egészségüket, mégis mindenki csak a feltámasztott vagy meggyógyított állatokra emlékezik… Emberekről soha nem esik szó. Pedig épp miattuk lett orvos…

A napokban ünnepségre hívtak az egyik helyi iskolába. Korábban is jártam már ott, ám ezúttal valamilyen furcsa, felemelő érzés kerített hatalmába. Mintha saját iskolám folyosóin lépdeltem volna.

Nekem sosem adatott meg osztálytalálkozóra mennem. Mivel sokat voltam távol szülővárosomtól, egyszerűen nyomomat vesztették. Pedig annyira vágytam, s néha még most is, hogy viszontláthassam egykori diáktársaimat és tanáraimat, akiket ma is ugyanúgy szeretek, mint gyerekként, s akiknek végtelenül hálás vagyok a tudásért, türelemért és szeretetért, amit belém ültettek.

Emlékszem, tizenöt éves lehettem, amikor alma materünk egyik neves tanárának és feleségének elege lett a fölöttük lakó szomszéd évek óta csöpögő csapjából, s hirtelen felindultságukban elhatározták: kertes házba költöznek. Legott meg is hirdették háromszobás rogériuszi panellakásukat a helyi újságokban. Egy hét alatt öt vevő is jelentkezett. Addigra ők is kinéztek maguknak egy csinos kis portát, az egykori Párizs-patak utcában. Szép, nagy ház volt, időálló fundamentummal, száraz falakkal, tágas udvarral, jókora kerttel. Csak a teteje nem volt egészen rendben. Gerendáit az idő vasfoga mellett a szúk is alaposan helybenhagyták, s az elmozdult cserepek között beszivárgó víz csúnyán eláztatta a konyha mennyezetét. Alighogy beköltöztek, tanárom át is ballagott felső szomszédjukhoz, hátha tudna egy jóravaló ácsmestert ajánlani.

– Adjon Isten szép jó napot! – köszönt illendőképp az udvarra belépve.

– A’ bizony jó vóna – bólogatott a szomszéd, aki egy sámlin ülve épp pulija bundáját csinosította, s akinek bajszát a harcsák királya is megirigyelte volna. – Mi jót hozott, szomszéd? – tette hozzá az illendőség kedvéért, a kölcsönös bemutatkozást követően.

– Hozni semmit se hoztam, inkább vinnék – válaszolta az egzakt tudományok terén jeleskedő tanárom, hogy megmutassa a harcsabajszúnak, az ő fejében is olajozottan forognak ám az ész kerekei.

– Aztán mit vinne, szomszéd? – méregette gyanúsan a Béni névre hallgató, s megrögzött agglegény hírében álló harcsabajszú.

– Én biza tanácsot – vágta ki jótett lélek tanárom.

– Azt lehet – enyhült meg a szomszéd. – Abból nekem annyi van, hogy alá kellett támasszam a padlást, nehogy leszakadjon a temérdek tanács súlya alatt – tette hozzá huncut mosollyal a bajusza alatt. – Aztán miről vóna szó? – hunyorított egy ráadást sűrű szemöldöke alól.

– Tudja, most vettük ezt a házat itt, maga mellett. Szép ház, jó ház, csak épp beázik. Gondoltam, hátha tud valami jó mesterembert, aki hajlandó rendbe tenni.

– Ördöge van! – pödört nagyot harcsabajszán a segítőkész Béni szomszéd. – Egy csapat székely ácsmester épp most újítja fel a székesegyház tetejit. Tudja, földijeim, áldott jó emberek egytől-egyig, azok szívesen elvállalják a maga házát is. Így még a faanyag is olcsóbban kikerül, mintha maga vásárolná meg.

– Hát ez bizony valóban jó hír – lelkendezett tanárom. – Aztán mikor beszélne velük?

– Én akár még ma – rántott a nyakán harcsabajszú Béni.

– Meglátja, nem maradok adósa – köszönt el boldogan tanárom.

– Afelől egyetlen percig sem kételkedtem – biztosította búcsúzóul Béni.

Másnap korán reggel meg is jelent három székely. Elmondták, ki küldte őket, mi járatban vannak, aztán egy időre elhallgattak. Felkapaszkodtak a padlásra, tüzetesen megvizsgálták, megkopogtatták a gerendákat, megemeltek néhány cserepet, néhányszor jelentőségteljesen egymásra néztek, végül egyikük hátratolta a kalapját és kibökte: Hát ezt bizony megette a fene.

Tanáromat kicsit bántotta a nyers hangnem. Már nyitotta is a száját, hogy mérsékletre intse a mestereket, de akkorra már újra a szóvivő folytatta:

–Tekintve, hogy Béni ajánlotta magát nekünk, s minket magának, úgy vélem, meg tudunk egyezni… Még ma hozzáfogunk a munkához, hogy mielőbb befejezhessük. Itt a kezem, csapjon hát belé! – tolta előre szeneslapátnyi tenyerét az ácsok szóvivője.

Tanárom belecsapott, aztán a hóna alá kapta a táskáját, elköszönt az ácsoktól, feleségétől, gyermekeitől, és elsietett az iskolába.

Már nyugovóra készült a nap, mikor végre hazatért. Addigra a serény ácsok a fél tetőt le is bontották. A cserepeket ügyesen egymásra rakták a házfal mellett, a gerendákat pedig a kerítés tövébe fektették. Tanárom elégedetten dörzsölte a tenyerét. Áldja meg az Isten Béni szomszédunkat, lám, milyen derék és segítőkész ember – buggyant ki lelkéből a meghatódottság vacsora közben. Másnap még a könnye is kicsordult, amikor estefelé a kapun belépve meglátta a tetőtlen házat.

Aztán eltelt egy nap, de nem történt semmi. Véget ért a következő is, de az iskolából hazatérő tanárom a leghalványabb jelét sem látta annak, hogy bárminemű ácsmunka folyt volna a házon.

– Mikor láttad utoljára a mestereket? – kérdezte feleségétől.

– Két napja, amikor délután átadtam nekik a pénzt – felelte az asszonyka.

– Miféle pénzről beszélsz, asszony?! – kapkodott levegő után tanárom.

– Hát, amiben megegyeztetek. Itt voltam, saját fülemmel hallottam, milyen összegben állapodtatok meg… – bizonytalanodott el a törékeny teremtés.

– Asszony! Neked elment a józan eszed! Az összegben, amiről megegyeztünk, benne volt az elbontásért járó bér, a szükséges faanyag ára és az új tetőért járó fizetség is. Most honnan a fenéből kerítsem elő a ravasz góbékat? – kiabálta villámló tekintettel.

Az asszonyka némán ült, csak a búzavirágkék szemeiből patakzó könnyek árulkodtak a lelkében dúló viharról.

Tanárom nem szaporította tovább a szót, fejébe nyomta a kalapját, és köszönés nélkül elviharzott.

– Adjon Isten, szomszéd… – lépett be elszántan harcsabajszú Béni udvarára.

– A’ bizony jó vóna – helyeselt a házigazda. – Aztán mi történt, szomszéd? – tette hozzá, látva tanárom feldúlt ábrázatát.

– Nagy bajság történt ám – kezdte tanárom. – Jótett lélek földijei leszedték a házam tetejét, aztán faképnél hagytak…

– Híj, ha így történt, a’ bizony valóban nagy baj – vakarta meg a fejét harcsabajszú Béni. – Tán pénzt adott nekik?…

– Tőlem ugyan egy huncut petákot se kaptak. A feleségem adta oda nekik a pénzt… – mentegetőzött a tanár.

– A baj szempontjából teljesen mindegy, melyikük a vétkes – törölte le a homlokán gyöngyöző verejtéket Béni. – Tudja, a székely nemcsak ügyes, de áldott jó ember is. Egyetlen baja van: ha kifizetik, olybá veszi, hogy lejárt a megállapodása, oszt odébbáll.

– Most aztán honnan az ég haragjából kerítsük elő őket? – tört ki a kétségbeesés tanáromból.

– Leginkább Székelyföldről – felelte a harcsabajszú.

– Maga tán tudja, hol laknak? – tért vissza a remény tanáromba.

– Sze mondtam volt, hogy földijeim. Egyikük ákosfalvi, a másik kettő meg bögözi. Ott megtaláljuk őket. Már ha hazamentek egyáltalán…

– Mikor indulunk? – tekintett fel az égre tanárom. – Hátha kibírja addig eső nélkül…

– Felőlem akár ebben a minutában – készségeskedett harcsabajszú Béni.

Így aztán rövid előkészületet követően a két mindenre elszánt férfiú útra is kelt. Egy hétbe telt, mire visszaértek. Mert bár viszonylag gyorsan a nyomára akadtak a három székely atyafinak, azoknak előbb be kellett fejezniük egy Keresztúron felvállalt munkát.

Alig készültek el tanárom házának újrafedésével, olyan felhőszakadást küldtek az égiek Váradra, amilyenre a legöregebbek se emlékeztek. Ám akár a tenger is lezúdulhatott volna, az új tetőn egyetlen csepp víz át nem hatolt. Meg is ünnepelték illendőképp a sikeres munkát. Tanárom három nap szabadságot vett ki, az alatt egyvégtében csak evett, ivott, feleségével, a három székely áccsal és harcsabajszú Béni szomszéddal egyetemben. Csak a gyerekeket küldték el az iskolába. De ők amúgy se ihattak…

Telt, múlt az idő, egyik reggel hiába szólította hűséges puliját harcsabajszú Béni. Hosszas keresgélés után végül ráakadt. Ott feküdt a szegény állat, megmerevedve, a kamra sarkában. Béni hozott egy ásót, aztán tisztességesen elföldelte a diófa tövében.

Egy bő hónapig csend volt a háza táján.

Már érett a gesztenye, amikor az egyik hajnalon irgalmatlan kakaskukorékolásra riadt tanárom családja. Mintha a világ összes kakasa a harcsabajszú udvarán gyűlt volna egybe, hogy kipróbálja, melyikük hangja zeng ércesebben.

Tanárom gyorsan magára kapott egy háziköntöst, és átnyargalt a szomszédba.

– Adjon Isten, szomszéd… – köszönt illendőképp a kapun belépve.

– A’ bizony jó vóna – bólogatott szokott módján harcsabajszú Béni. – Aztán mi jót hozott, szomszéd? – kérdezte.

– Éktelen kukorékolásra ébredtünk ma. Gondoltam, átjövök s megkérdezem, tán tyúktartásra adta a fejét?

– Az is akad egy-kettő, de elsősorban kokasokra szakosodtam – húzta ki magát büszkén harcsabajszú Béni. – Van köztük erdélyi kopasznyakú, magyar kendermagos, hamburgi fehér, ezüstszürke itáliai, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Nehéz pénzeket fizetnek majd értük, de ahhoz legalább ötkilósra fel kell hizlalnom valamennyit.

– Vagy úgy… Esett le az álla tanáromnak. Aztán mennyi ideig tart a felhizlalásuk? – puhatolózott.

– Ha mindent egybevetek, legalább másfél, két hónap kell hozzá – számolgatta harcsabajszú Béni.

– És addig minden reggel ilyen veszett kukorékolást csapnak majd? – hüledezett tanárom.

– Hát ezek biz’ már csak ilyen kukorékolósak – tárta szét kezeit némi kajánsággal harcsabajszú Béni. – Elvégre kokasok.

Eltelt a másfél hónap, s egyik reggel nagy, ketreces teherautó állt meg a harcsabajszú kapuja előtt. Két ember félórán keresztül hordta belé a sokféle hazai és külföldi származású kakast.

Hála Istennek, végre visszatér a csend – sóhajtott megkönnyebbülten a függöny mögül leselkedő tanárom.

Már épp indulni készült, amikor újabb ketreces teherautó állt meg harcsabajszú Béni háza előtt.

Na ne! – futotta el a méreg tanáromat. – Hát ennek már sosem lesz vége…

Alig ment el a teherautó, máris rohant át a szomszédba.

– Adjon Isten, szomszéd! – köszönt illendőképp.

– A’ bizony jó volna – helyeselt harcsabajszú Béni. – Aztán mi jót hozott, szomszéd? – kérdezte gyanúsan méregetve tanáromat.

– Tudja, szomszéd, amikor legutóbb Székelyföldön jártunk, észrevettem, mennyire húzza vissza szíve. Kisütöttük a feleségemmel, hogy hálából a tetőért elküldjük egy hónapra Székelyföldre üdülni. Természetesen minden költségét mi álljuk. Semmi mást nem kell tennie, csak jól éreznie magát. Na, mit szól hozzá? – kérdezte tanárom.

– Mennék én, már hogy az Ántiba ne mennék. De épp tíz perce hoztak egy újabb szállítmány kokast. Azokat nem hagyhatom itt, mert éhen, szomjan pusztulnak…

– Sose fájjon a feje a kakasok miatt, azokat csak bízza ránk. A feleségem egész nap itthon van, majd rendszeresen átjár, aztán gondjukat viseli. Maga csak mondja meg, miként kell bánni velük – igyekezett megnyugtatni tanárom.

Hogyan csinálta, miképp, sosem derült ki. Tény, hogy harcsabajszú Béni végül hagyta meggyőzni magát. A búzavirágszemű tanárnénak elmagyarázta a teendőket, összecsomagolt, aztán vonatra ült, és meg sem állt Udvarhelyig.

Tanáromnak se kellett több. Alighogy hazaért az iskolából, legott átsietett feleségével Bénihez. Nagy nehezen összefogdosták a kakasokat, s mindegyiknek szigetelőszalagot tekertek a csőrére.

Így ni – mondta elégedetten tanárom, miután végeztek. Remélem, most már végre csend lesz…

Csakhogy ezúttal tévedett. A kakasok másnap hajnalban ugyanúgy kukorékoltak, mint korábban. Tán még valamivel jobban. Az éj leple alatt ugyanis egytől-egyig lepiszkálták csőrükről a szigetelő szalagot. Tanárom azonban nem törődött bele a kudarcba. Délután örömtől ragyogó arccal tért haza. Megvan a biztos recept – ölelte meg búzavirágszemű feleségét.

– Mi az? – próbálta faggatni az asszonyka evés közben.

– Majd meglátod – emelte fel mutatóujját jelentőségteljesen tanárom.

Amint befejezték a vacsorát, elővett egy gombolyag madzagot, valahonnan szerzett néhány méternyi vastag drótot, intett feleségének és átmentek harcsabajszú Bénihez. Amíg az asszonyka béklyót kötött a kakasok lábára, addig tanárom ügyes, horogszerű kampókat hajlított a vastag drótból, melyeket arasznyira egymástól felaggatott a kakasülőre. Aztán összekötött lábuknál fogva sorra felakasztotta valamennyi kakast a horgokra.

Reggel néma volt a környék, mint a holdbéli táj. Tanárom derűsen ébredt a vekker hangjára. A mosoly még akkor is az arcán ragyogott, amikor átballagott harcsabajszú Bénihez, hogy leakassza a kakasokat a horogról. Eleinte kicsit dülöngéltek, de hamarosan visszanyerték egyensúlyukat.

Így teltek szépen, csendben az egymást követő napok, mígnem egyik reggel veszett csöngetésre riadtak tanáromék. Ki a fészkes fene lehet az ilyen korán reggel? – morfondírozott magában a családfő, s magára kapta háziköntösét. Megyek már! Megyek… küldte előre a hangját –, csak szálljon le végre arról a rohadt csengőről. Az egész környéket felveri vele…

Kitárta a kaput, hát harcsabajszú Béni állt ott feldúlt képpel.

– Mit művelt a kokasaimmal, szomszéd? – tört ki belőle az indulat.

– Hogyhogy mit műveltem?… – hebegett tanárom. – Hát, hát… hízókúrára fogtam őket – vágta ki hirtelen diadalmasan.

– Miféle hízókúrára? – hüledezett harcsabajszú Béni.  – Sze fejjel lefelé lógnak valami kampókról, némán, mozdulatlanul, mintha már nem is volna bennük élet! Maga elpusztította a kokasaimat! – öntötte el újra az indulat.

– Sose ítéljen a látszat alapján – nyerte vissza nyugodtságát tanárom. – Meglátja, legalább egy kilóval nehezebb mindegyik, mint gondolná.

– Na, arra még befizetek – enyhült csöppet harcsabajszú Béni haragja.

És valóban. Átmentek, egyenként leakasztották a vörös fejű kakasokat, s ha nem is egy kilóval, de hetven-nyolcvan dekával mindegyik többet nyomott a mérlegen, mint várható lett volna.

– Kitől hallott erről a fura módszerről? – fordult Béni tanárom felé.

– Hadd, maradjon az én titkom – kacsintott rejtélyesen tanárom. – A lényeg: Jótett helyébe jót várj! Maga segített rajtam, én meg viszonoztam. Mifelénk ilyen a barátság – nyújtotta kezét harcsabajszú Béninek, aki még akkor sem egészen tért magához az álmélkodásból.

– Ezt megünnepeljük ám, szomszéd – derült fel a hirtelen ötlettől a képe. – Mégpedig jóféle székely kakaspörkölttel, amit tőrőlmetszett székely menyecske készít majd. S hozzá zamatos Küküllő-menti bort iszunk.

– Nocsak – tátotta el a száját tanárom. – Miféle székely menyecskéről beszél, szomszéd?…

– Takaros fehérnép –, pödörte meg bajszát jelentőségteljesen Béni. – Hamarosan meglássa… Merthogy én sem tétlenkedtem ám odahaza, Székelyföldön…

Péntek este meg is érkezett a menyecske. Takaros volt, épp ahogy harcsabajszú Béni leírta volt. A száját is takarosan eltátotta, amikor megmutatták neki az új kakashízlaló módszert.

– ’Sze mind a fejükbe száll a vér, szegényeknek – csapta össze a kezeit.

– Attól jön meg ám az étvágyuk – kacsintott Béni.

A következő esztendő májusában harcsabajszú Béni a váradi székesegyházban oltár elé vezette a takaros székely menyecskét. Utána nagy lakodalmat csaptak, két nap, két éjjel folyt a jóféle fenyőpálinka és a zamatos Küküllő-menti bor. Az ünnepi alkalomra tanárom újabb három nap szabadságot vett ki, s szinte egyvégtében áttáncolta búzavirágszemű feleségével a lakodalmat.

Agglegény léte feladása után harcsabajszú Béni még tíz esztendeig hízlalta takaros menyecskéjével az erdélyi kopasznyakú, magyar kendermagos, hamburgi fehér, ezüstszürke itáliai kakasokat. Akkorra már az összes környékbeli tudott a Béni-birtokon folyó tevékenységről. Csak azt nem sikerült megfejteniük soha, bármennyit is törték a fejüket, vajon hogyan, s mivel sikerült leszoktatnia a kukorékolásról kakasait, a harcsabajszú, csavaros eszű góbénak.

Néhány nappal nagykorúvá válásom előtt váratlanul eltanácsoltak a líceumból, mivel néhányszor hangosan ásítani merészeltem alkotmánytanórán. Az önérzetében mélységesen megsértett, apró termetű tanárnő gazembernek, a haza és a dolgozó nép ellenségének nevezett. Tehetetlen dühében végül sírva fakadt, feltépte az ajtót és kirohant a tanteremből. Egyenesen az igazgatóhoz futott. Pár perccel később megjelent az iskolaszolga, s iszonyúan komoly arccal felkért, hogy kövessem.

– Fiam, súlyos vádak merültek fel ellened – kezdte az igazgató, s középső ujjával feljebb tolta szemüvegét. – A tanárnő állítása szerint, téged megfertőztek a nyugatról beszivárgó imperialista és kapitalista téveszmék. Mi erről a véleményed?

– Amennyiben az ásítást az ön által említett fertőzöttség okozza, kénytelen vagyok egyetérteni a tanárnővel – feleltem.– Mindazonáltal úgy vélem, ha sikerülne változtatnia előadásmódján, valószínűleg sértőnek minősített megnyilvánulásaim is megszűnnének. Bár az sem zárható ki, hogy már a puszta jelenléte is elég ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az óráin – tettem hozzá jókora ásítás kíséretében.

Az igazgató felpattant. Arca elvörösödött, halánték- és nyaki erei kidagadtak, látszott rajta, hatalmas erőfeszítésébe kerül visszatartania magát a tettlegességtől, miközben a képembe üvöltötte.

–  Fertőzöttséged olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk azonnali hatállyal eltávolítani intézményünkből, nehogy osztálytársaidat is megfertőzd. Néhány jelzővel még kiegészítette a tanárnő rólam készített jellemrajzát, végül kijelentette: – Most azonnal hagyd el az iskolát, a többiről írásban tájékoztatunk!

Szenvtelen arccal előrántottam zsebkendőmet, tüntetően megtöröltem az arcom a ráfröccsenő nyáltól, biccentettem, és méltóságteljesen kivonultam az igazgatói szobából.

Visszamentem a tanterembe, s ügyet sem vetve a tanárnőre, összepakoltam holmijaimat, hónom alá csaptam a táskám, és diadalittasan behúztam magam mögött az ajtót. 

A váratlanul ölembe hulló szabadságtól egészen megrészegültem. Első nap hegynyi lelkesedéssel vettem nyakamba a várost, hogy felfedezzem azt a közeget, melyben végre kamatoztatni tudom a bennem rejlő zseniális képességeket. A kezdeti eufória azonban gyorsan elszállt, és a második hét elejére több mázsányi bizalomtőkémből jóformán kilónyi sem maradt. A napok közben szorgalmasan teltek. Már a harmadik céltalanul és hiábavaló csavargással eltöltött hét közepén jártam, amikor összefutottam Csucsuval.

A jóvágású, vékony szőke fiút egyedül szülei szólították Janikának, mindenki más Csucsunak hívta. Emlékszem, közel fél esztendeig próbáltam megfejteni a Csucsu név eredetét. Összeolvastam mindenféle lexikonokat, névmagyarázókat, de nem lettem okosabb. Mi több, teljesen összezavarodtam. Így hát felhagytam a keresgéléssel.

Nem tudom, Csucsut mennyire izgatta nevének eredete, sosem beszélt erről. Általában csak egyetlen dolog foglalkoztatta: az ital. Miként baráti körben gyakran megfogalmazta: kétféle ember él a földön. Az egyik reggeltől estig iszik, akár a gödény (pelikán), a másik az ital szagától is rosszul lesz. A részeges sosem szidja a józant, a józan viszont örökké szapulja a részegest. Eszébe se jut, hogy a részeges azért kénytelen annyit vedelni, nehogy kárba vesszen a józanok italadagja. Kedvenc szavajárása is ezt az álláspontot tükrözte: – Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra! – mondogatta.

Összegezve: Csucsu tizennyolc éves korában már megrögzött alkoholista volt. Évszakoktól függetlenül, havonta négyszer-ötször annyira berúgott, hogy az utcán fekve találtak rá. Olyankor a mentők vitték haza vagy a kijózanítóba. Mikor hová sikerült.

Mindazonáltal neve a hetvenes években fogalomnak számított a nagyváradi irodákban. A titkárnők, tisztviselőnők valósággal rajongtak érte, de a bíróságon, rendőrségen, sőt, még a Securitatén is rendkívüli népszerűségnek örvendett. Nem volt olyan halálra gyötört, agyonhajszolt, összegabalyodott betűkarú írógép, melyet fel ne támasztott volna röpke negyedóra alatt. Lehetett Erika, Optima, Olivetti, Remington, Mercedes, Selecta vagy Continental, Csucsu nem ismert lehetetlent.

Ám nemcsak a kezei jártak szélsebesen, hanem a szája is. Mire megjavította az írógépet, a nők többségét is elvarázsolta félelmetes stílusával. Nem csoda, hogy a gyengébbik nem számos irodai képviselője ölni is képes lett volna az ügyes kezű műszerészért. Neki viszont egyetlen nőért dobogott a szíve: Ildikóért. Húsz éven át hiába próbálta megosztani valakivel a párja iránti szerelméből fakadó örömet. A húsz év alatt egyetlen olyan ember sem akadt, aki meghallgatta volna. 

Nos, miután utolsó cseppjéig felszürcsöltük a találkozásunkból fakadó öröm nektárját, Csucsu elmondta, hogy épp toborzóúton van. Egy frissen alakuló irodalmi társaság számára hajt fel leendő tagokat.

– Hidd el, barátom, a lehető legjobbkor hozott össze minket a sors – szorongattam meg a kezét –, mivel én meg épp egy irodalmi társaságot keresek, ahol végre értő fülekre találnak éveken át méltatlanul mellőzött remekműveim.

A hírtől Csucsu valósággal szárnyalni kezdett, s úgy nekilódult, hogy csak futólépésben tudtam a nyomában maradni.

A vasútállomással szemközti cukrászda előtt hatalmasat fékezett, széles gesztussal kitárta előttem az ajtót és betessékelt.

A cukrászda szeparéjának három asztala körül legalább tucatnyi, velem azonos korú fiú és lány ült. Bár nem mondták, feltételeztem, őket is az enyémhez hasonló okokért tanácsolták el iskoláikból.

Délig még két fiatalt sikerült felhajtania Csucsunak. Amint aztán megszólalt a székesegyház harangja, az ülést levezető elnök határozatképessé nyilvánította társaságunkat és rátért az egyetlen napirendi pont ismertetésére. Kizárólag irodalmi tevékenységre szakosodott társaságunkat a sivatag oroszlántestű, emberfejű rejtélyes ókori kőszobráról, a gizai szfinxről neveztük el. Megfogalmaztuk és megszavaztuk belső szabályzatunkat, majd búcsút vettünk egymástól – másnapig. Mert attól kezdve naphosszat ott üldögéltünk a cukrászda szeparéjában, melynek a falait díszítő fekete kovácsoltvas rózsákról a Rosa Nera nevet adtuk. Délelőttönként többnyire lázasan írtunk, közben a Szabad Európa Rádióban hallgattuk a nálunk tiltott listás bandák és énekesek dalait. Délután kielemeztük egymás irományait, s miután összejött egy csokornyi elfogadható vers és prózai mű, felkerekedtünk, hogy Nagyvárad főutcáján megosszuk a nagyközönséggel „remekműveinket”.

Az üzletek lépcsőiről előadott verseink, rövidprózáink megosztották a közvéleményt. Az alkalmilag összeverődött hallgatóság között voltak, akik elismerőleg tapsoltak, mások fejcsóválva odébb álltak. S bár a tapsolók csak ritkán kerültek többségbe, mi mégis szent meggyőződéssel hittük, hogy egyszer befutott és közismert költői, írói leszünk a társadalomnak.

Irodalmi tevékenységünk mellett képzőművészeti kiállításokra is eljártunk, ahol – a tisztes polgárok legnagyobb felháborodására – harsányan elemezgettük a kiállított „remekeket”. Előfordult, hogy a képek, szobrok némelyikétől szabályos röhögőgörcsöt kaptunk. Máskor viszont sírhatnékunk támadt azoknak az embereknek az együgyűségétől, akik képtelenek voltak felfogni, hogy a kiállított „műremekek” többségének semmi köze a művészethez. Zsenge korunk dacára világosan láttuk, mennyire eltávolodott az emberiség a művészettől az évszázadok során. (Legtöbbjük azóta se talált vissza.) A tárlatlátogató sznobok viszont nem értették, miért igényel különleges látásmódot a művészet, miért szükséges hatalmas türelem, alázat és kitartás az alkotáshoz. A proletár mentalitás mélységesen elítélte az ilyesfajta látszólagos semmittevést. Mivel a Marx, Engels és Lenin eszmeiségén felcseperedett emberek képtelenek voltak meglátni Isten képmását saját magukban és az őket körülvevő világban.

Akkoriban Dalí volt egyik kedvencünk. Talán, mert a keleti tömb országaiban évtizedeken át egyetlen szürrealistaként őt tanították. Egyébként ma is szeretem Dalít. Egyik képe különösképp belém ivódott: asztalról, ágról lecsorgó órák számlapjai… Az emlékezet állandósága. Vagy inkább a megfáradt idő emlékezete, melyben, mint vak tükörben időnként felsejlenek a régi szavak, vallomások, simogatások, a köddé foszlott hajdanvolt szerelmek képei. Órák, ünnepek, emlékek: szomorú mementói sok elromlott, elrontott életnek.

Szívesen megnéztük volna magyar piktorok munkáit is, de azokból nem hoztak Váradra.

Történt, hogy az egyik kiállításon különös képet láttam. Sivatag sárga homokjába szúrt kék színű mélyhegedűt ábrázolt. Négy húrja közül csak egy volt ép, három szakadtan kunkorodott a semmibe. Lenyűgözött az a kép.  Csak álltam előtte és megigézetten bámultam. Révületemből egy férfihang szakított ki.

– Tetszik?

Hátrafordultam. Negyvenes éveiben járó, hosszú hajú, szakállas férfi állt mögöttem.

–  Lenyűgöző! – tört ki belőlem az őszinte elragadtatás.

A mester alig észrevehetően bólintott, de nem válaszolt. Hagyta, hogy teljesen átadjam magam az élménynek. Egy idő után aztán halkan magyarázni kezdett:

–  Ez a hegedű az én életem. Négy húrja a számomra legfontosabb négy személyt szimbolizálja. Nem sorolom fel őket. Hármat már elvesztettem közülük. Csak egyetlen húr maradt, amit még meg lehet szólaltatni. Ha az is elszakad, vége a hangszernek, és vége az én életemnek is.

Tudom, istentelen és bűnös gondolat ajándékba kapott létünk végét bizonyos személyek elvesztéséhez kötni. Az isteni gondviselés ennél sokkal magasabb rendű, vagy inkább magasztosabb. De nem tehetek róla, számomra ez a négy személy jelentette az élet értelmét. Nélkülük maga a létem is teljesen okafogyottá válik – fejezte be történetét a művész.

Már rég elment mellőlem, de én még sokáig ott álltam a különös festmény előtt.

A következő esztendőben behívtak katonának, s mire leszereltem, szétszóródott a Szfinx tagsága.

Csucsuval néhányszor még összefutottam, aztán nem találkoztunk többé.

Évekkel később mesélte egy ismerősöm, hogy egy téli reggelen megfagyva találtak rá a színház tövében. Ott végzett vele a jeges zimankó és a társadalom megbocsátásra képtelen, rideg közönye.

Még aznap kimentem a temetőbe. Hosszas keresgélés után ráakadtam a sírjára. Olyan furcsa érzés volt ott állnom a berogyott sírhalom előtt, mely alatt egyik legjobb barátom teste nyugodott. Csucsué, akivel évekig sülve-főve együtt mászkáltunk, együtt gúnyoltuk a buta és ostoba emberek népes hadát, a vakvágányra futott társadalmat, mely végül mégis bebizonyította, hogy senkit nem ereszt ki élve a markából. Csucsu is tisztában volt ezzel, mégis megpróbálta. Közben sorra pattantak el hegedűje húrjai, s kunkorodtak szakadtan a semmibe. Azon a fagyos, téli napon aztán elpattant az utolsó húr is, és barátomnak végre sikerült kiszakítania magát a könyörtelen szorításból. A jéggé dermedt testéből elszálló lélek beburkolta magát a város áttetsző leheletébe és fölemelkedett a magasba, a házak fölé, Kis ideig elidőzött ott, aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen eltűnt. Eltűnt, akár a meg nem valósult álmok, a beteljesületlen vágyak és a kétségbeesés szülte sóhajok...

Az utcánkban, melyet kezdetben – nem tudni miért – a pokolról kereszteltek el, s csak később vehette fel Nepomuki Szent János nevét, annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik életreszólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.

Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelőtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már ők ott tartózkodtak, illő volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.

A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagy úr. Nem is húzta hát az időt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklő édesanyjához, ám mielőtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlenül következetes mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította csemetéjét. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult. – Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod – súgta fia fülébe. – Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod!

Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelő, de kerítésnek ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés. Odaállt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetről a padokban ülők gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illő módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a miséző Tauszig atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehető leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgős elintéznivalót.

Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége.

S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsőséget, másfelől nem volt az a dicsekvő fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sőt! Nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények ezt lehetővé tették számára. Körülmények alatt Nagy bácsi esetében azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipők és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdobozban tartotta csiriztől és szuroktól ragacsos asztalán. Munka közben időnként bele-belemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletűzdelte szögekkel a száját. A faszögek mindig bal oldalra kerültek, a vasszögek jobbra. A hegyükkel kifelé meredő szögektől úgy festett a szája, akár egy tűpárna.

– Meglássa, ebből az Ösztökéből nagy madárszakértő lesz – szólalt meg, miközben hozzáfogott cipőim siralmasan ferdére kopott sarkaihoz.

– Miből gondolja? – fűztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, kiről beszél az öreg.

– Hát itt van példának okáért az a tavalyi eset – folytatta a megkezdett tempóban az öreg. – Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kis bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták őket, visszarepültek Kis bácsihoz.

– Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak – magyarázta az öreg Jóskának, mikor az este beállított a szökevényekért.

– De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám – szabadkozott Jóska.

– Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat – veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg.

Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kis bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja...

A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal. Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.

Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette a galambokat, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetőre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fült a foguk.

Ösztöke előbb partvissal ijesztgette őket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetőre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát. – Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod – igazította el csemetéjét.

Másnap a kelő nap szorgalmas munkában találta a kisebbik Fedákot. Két-háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tűzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.

– Hát te miben mesterkedsz, fiam? – kérdezte gyanakodva Jóska.

– Galambösztökéket készítek – felelte sokat sejtetően a legényke.

– Micsodát?…– tátotta el a száját Jóska.

– Galambösztökéket. Ezektől úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák őket – magyarázta a gyerek.

– Na, ezt megnézem – tolta hátra kalapját idősebb Jóska, azzal leült a gang lépcsőjére.

Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetőre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a mögöttük pörgő motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy előbb-utóbb lemaradnak kellemetlen kísérőik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban. A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez se járt eredménnyel. Különös hanggal társult manővereiktől a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésűs keringők, fodros és parókás pergők, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal.

Ösztöke magánkívül volt az örömtől. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja…

A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt az ösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.

– Többé azonban nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegőben. Magam is megbizonyosodtam róla – tekert elismerően a nyakán Nagy bácsi.

Telt-múlt az idő, Ösztöke már hatodikos vagy hetedikes lehetett, amikor egy verőfényes nyári délelőtt egyenruhás securitátés tiszt nyitott be Nagy bácsi sarki cipészműhelyébe. Az öreg nagy ámulatára illedelmesen, ráadásul magyarul köszönt, majd elpanaszolta, hogy a reggeli eligazításkor vadonatúj csizmái egyikéről levált a sarokvasalás.

– Üljön le, uram, akarom mondani: elvtárs – mutatott a kuncsaftok számára fenntartott egyetlen szalmafonatú székre az öreg. – Befejezem ezt a talpat, és máris megvasalom a csizmája sarkát. Ha javasolhatom, célszerű lenne a másik vasat is lecserélni, nehogy holnap vagy holnapután azt is elhagyja… – tette hozzá.

– Rendben – bólintott a tiszt –, azzal leült. Egy ideig hallgatott, közben szemmel látható elismeréssel figyelte az öreg gyors és határozott mozdulatait. Öt percig bírta a szótlanságot, akkor kibuggyant belőle a kérdés:

– Már megbocsásson, bátyám, de elnézem, ahogyan dolgozik. Mondhatom, lenyűgözően csinálja. Elárulná, kitől tanulta a szakma fortélyait?

Nagy bácsit mintha áramütés érte volna, hirtelen elengedte a kaptafát és felpattant. Markába köpte az ajkai közé szorított összes fa- és vasszöget, katonásan összecsapta a bokáit, és kivágta: Hős vezérünk, a nagy kondukátor, Nicolae Ceausescu elvtárs így tanította!

Az egyenruhást annyira meglepte a nem várt fordulat, hogy másodpercekig tátott szájjal, némán meredt az öregre. Végül valahogyan sikerült összeszednie magát, felugrott a székről, és két kézzel megragadta a suszter vállát.

– Maga gúnyolódni merészel? – sziszegte összeszűkülő szemekkel az öreg képébe.

– Biztosíthatom, eszembe nem jutna ilyesmi – válaszolta rezzenéstelen arccal Nagy bácsi. – A hatvanas évek egyik filmhíradójában láttam, hogyan talpalta egykori mesterénél a lyukas cipőket a főtitkár elvtárs. Igaz, akkor még csak a párt végrehajtó bizottságának volt tagja, de kétlem, hogy ma megtagadná egykori tanítóját.

– Hát vegye tudomásul, hogy Ceausescu elvtárs az ország leg …

Bármit is akart mondani, nem tudta befejezni, mert hatalmas csörömpöléssel betört a műhelyajtó ablaka, és üvegszilánkoktól kísérve egy vadonatúj futball-labda tarolt széles csapást a csiriztől és szuroktól ragadós asztalon.

A tiszt ösztönösen övtáskájához kapott. Talán elő is rántja pisztolyát, s tán még egyebet is tesz, ha Nagy bácsi meg nem szólal.

– Nyugalom, tiszt úr, elvtárs…! Nincs ok aggodalomra! Csak Ösztöke gyakorolja a szabadrúgást… Tudja, Ösztöke az unokám. Itt lakik átellenben, s az a rögeszméje, hogy majdan Puskás Öcsi nyomdokaiba lép. Gyakorlás közben általában heti két-három alkalommal berúgja az ajtóüveget. Becsületes, jóravaló vejem azonban még aznap meg is csináltatja. Legutóbb már szóltam az ablakosnak: ne fáradjon a gitteléssel. Úgysem jut ideje megszáradni… Gyerek még a fiú, ráér komolykodni, ha majd felnő.

Jóformán be sem fejezte, már ki is vágódott az ajtó, és Ösztöke rontott be a műhelybe.

– Bocsáss meg az ablakért, nagytata. Tudod, szabadrúgás közben félrecsúszott a lábam… De már szóltam apunak, úgyhogy mindjárt itt lesznek az ablakossal – lihegte.

– Jól van, öcsi – felelte az öreg. – De ne nyúlj semmihez, nehogy újra megvágd a kezed, mint a múltkor. Majd én összetakarítom a romokat – dörmögte.

A tiszt egy ideig tétlenül nézte, hogyan hajladozik az öreg suszter, aztán maga is leguggolt és óvatosan szedegetni kezdte a padlón szétszóródott üvegdarabokat.

Mire végeztek, az üveges is befutott. Nagy bácsi befejezte a szekus csizmák vasalását, majd valamilyen gyanús színezetű kencével tükörfényessé suvickolta mindkettőt. A tiszt megilletődve húzta lábára megszépült csizmáit. Búcsúzáskor kezet nyújtott az öreg suszternek.

– Úgy látom, a szakmai tudás mellett jó adag emberséget is tanult abból a hős vezérünk életét bemutató filmből – nézett jelentőségteljesen Nagy bácsi szemébe. Rezzenéstelen arccal állta pillantását az öreg. Sőt, maga is hasonlóképp viszonozta.

Aztán megint eltelt jó néhány év, s Ösztökéből nyurga fiatalember lett. Igaz, végül mégsem az ornitológusi, hanem a jogi pályát választotta, de ezt a nagyapja már nem érte meg. Így arról a rendkívüli perről is lemaradt, amely annak idején egész Romániát lázba hozta, s nagy valószínűséggel a ’89-es forradalom sikeréhez is sok tekintetben hozzájárult.

Nyolcvanhét nyarán történt, hogy a Körös Nagyáruház előtti téren Kovács Béla közlekedésrendész őrmester megállított egy nyolcvannal száguldó hófehér Daciát. A kocsit csinos barna hölgy vezette, aki csábos mosollyal fogadta a hozzálépő rendőrt. Az őrmester azonban nem lágyult meg. Komoly maradt és határozott.

– Kovács Béla őrmester vagyok – mutatkozott be és szalutált. – Személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem, asszonyom.

– Tudod te, ki vagyok én? – kérdezte élesen a nő.

– Nem érdekel, kicsoda ön, asszonyom – válaszolta az őrmester. – Még egyszer felszólítom, adja ide személyi igazolványát, jogosítványát és forgalmi engedélyét, egyben kérem, szálljon ki a kocsiból, és ne várja meg, hogy én szállítsam ki.

A nő tekintete akkor már villámokat szórt.

– Na várj csak, te kis senki! Egy óra múlva örökre kirázlak az uniformisodból, és a neked járó verést se úszod meg! Hát mit képzelsz, te, kis szarrágó, kivel kukacoskodsz? Tudd meg, hogy én vagyok a  Román Kommunista Párt Arges megyei főtitkára! Majd megtanítalak én téged kesztyűbe dudálni! Azt is megbánod majd, hogy a világra születtél!... – rikácsolta. Akkorra már népes tömeg vette körül őket.

Kovács Béla őrmester egy szót se szólt. Kinyitotta a Dacia ajtaját, elkapta a nő hadonászó kezét és kirántotta kocsiból. A következő pillanatban már kattant is a bilincs a főtitkár asszony csuklóin. Aztán elvonszolta a rendőrautóig, beültette a hátsó ülésre, majd bepattant a volán mögé és elhajtott.

Az esetből hatalmas cirkusz lett. A rendőrkapitány valósággal tajtékzott a dühtől, és azonnali hatállyal felfüggesztette Kovács Béla őrmestert. Csakhogy az se hagyta magát. Kihallgatást kért az akkor regnáló megyei főtitkártól, aki csodák csodájára neki adott igazat. Az ügyből pedig per lett, melyben Kovács Béla őrmestert dr. Fedák József ügyvéd, azaz Ösztöke képviselte.

Eredetileg zárt tárgyalást terveztek. Ám a kitűzött napon a bíróság előtt összeverődött tömeg nyílt tárgyalást követelt, a törvény képviselői pedig nem mertek szembeszállni a nép akaratával. A másfél-kétezres sokadalomból végül csak százan jutottak be a terembe, de ők legalább végtelenül boldogok voltak.

Elkezdődött hát a tárgyalás. Elsőként Kovács Béla rendőrt szólították.

– Őrmester elvtárs – kezdte a bíró –, ön azzal vádol egy vétlen nőt, hogy durván megszegte a közlekedési szabályokat, mivel „valamennyivel” valóban túllépte a lakott területekre érvényes sebességhatárt. Holott épp ön volt az, aki helyszíni intézkedése során jelentősen túllépte a hatáskörét, mivel a nyilvánosság előtt megbilincselte az elvtársnőt. Tette ezt annak dacára, hogy a hölgy előzetesen tájékoztatta önt arról, kicsoda ő, és milyen fontos beosztásban dolgozik.

Jóformán be sem fejezte, Ösztöke máris felpattant:

– Tisztelt elnök elvtárs! Tisztelt bíróság! – lendítette jobb kezét a magasba. – Engedjék meg, hogy megbízóm nevében határozottan visszautasítsam a bíró elvtárs felvezetését. Tiltakozásom kérem jegyzőkönyvbe venni!

Nos, a főtitkár elvtársnő nyilvánvalóan és tagadhatatlanul megsértette az érvényben lévő közlekedési szabályokat, amikor több mint nyolcvan kilométeres sebességgel száguldott a város egyik legfrekventáltabb pontján. A szabályok és a törvények egyformán érvényesek mindenkire. Legyen az egyszerű kétkezi dolgozó, vagy pártfőtitkár! Milyen alapon várhatnánk el a hétköznapi emberektől, hogy tiszteljék és betartsák a törvényeket, ha elöljáróik nyilvánosan megsértik azokat?

– De ennek akkor sem kellene törvényszéki ügynek lennie! – szólt közbe a bíró –, mivel csak egy egyszerű szabálysértésről van szó.

– Bocsánatot kérek, bíró elvtárs – vette vissza a szót Ösztöke. – Ez már rég nem egyszerű szabálysértés, hanem elvi kérdés. Akkor vált azzá, amikor az elvtársnő pozíciójára hivatkozva megpróbált kibújni a felelősségre vonás alól. Arról a gusztustalan fenyegetésáradatról nem is szólva, amit az intézkedő rendőrre szórt.

A bírót annyira meglepte az okfejtés, hogy hosszú pillanatokig szájtátva bámult a fiatal ügyvédre. Végül mégis megszólalt:

– Kénytelen vagyok elismerni, hogy önnek minden szempontból igaza van, kedves ügyvéd kolléga. Nem szokásom senkit a szemébe dicsérni, de hosszú pályafutásom során még nem találkoztam az önéhez hasonló leleményességgel és határozottsággal. Ezek után csak egyetlen kérdésem lenne még, nagyon kérem, őszintén válaszoljon rá. Ön kétségtelenül nagyon bátor ember, mivel egyáltalán bele mert vágni ebbe a rendívül kényes, ráadásul meglehetősen kilátástalan kimenetelű ügybe, mellyel viszont most precedenst teremtett. Arra vagyok kíváncsi, honnan szedte, kiből vagy miből merítette a bátorságot ahhoz, hogy ilyen hatalmas kockázatot felvállaljon?

– Nagyon egyszerű a válaszom, bíró elvtárs! Szinte hihetetlenül az – gombolta be gépisen a zakóját felállás közben Ösztöke. – Meglehetősen jól ismerem önt, így hát biztos voltam abban, hogy még véletlenül se próbálná meg félreértelmezni a jogszabályt egy ilyen fajsúlyú ügyben, melynek egyik oldalán a nép egyszerű fia áll, míg a másikon egy saját hatalmától megittasult, elbizakodott és öntelt potentát. A teremben ülők tapsolni kezdtek.

– Csend legyen, vagy azonnal kiüríttetem a termet! – dörrent rájuk a bíró.

A taps leállt, a helyzeten azonban ez már nem változtatott. Győzelmével Ösztöke, vagyis ifjabb Fedák József, röpke fél óra alatt Nagyvárad legkeresettebb ügyvédje lett.

Három évvel a forradalom után aztán feleségül vette szíve választottját, akiről kiderült: annak a szekus tisztnek a lánya, akinek annak idején Nagy bácsi, azaz anyai nagyapja megpatkolta a csizmáit.

A násznép közül nyilván sokan ismerték az örömapa múltját, de nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az egésznek, mert jó keresztények voltak. Bár az sem kizárt, hogy csak a különösen jónak ígérkező lakodalmat nem akarták tönkretenni… 

   

Hajlott hátú, gyér hajú, puffadt, piros arcú vénember volt Tarajos Ferkó. Mindenki így ismerte Nagyváradon. Naphosszat a kocsmákban ült, két-három hozzá hasonló lecsúszott alak társaságában. Fürgén mozgó, vizenyős kék szemeivel gyanakodva fürkészte a világot, mint aki folyton valamilyen váratlan támadástól tart.

    Beszélték, hogy féltő és előrelátó szülei közgazdásznak taníttatták, ám a főiskola elvégzése után Ferkó mégis a pincéri pályát választotta. Akkor már csak édesanyja élt. Arról, hogy mi késztette erre a furcsa döntésre, sokan és sokféleképp vélekedtek, de biztosat senki sem tudott. Ferkó sem beszélt róla. Nem mintha a pincérkedés szégyellnivaló lett volna, hanem mert Ferkó alapvetően szerény ember volt.

    Egy szó, mint száz: pincér lett, és reggeltől késő estig dudorászva loholt a Szedosz étterem fehér asztalai között. Nem volt nála jobb kedélyű, szellemesebb pincér az egész városban. Aztán kitört a háború, s egy nap Ferkó is megkapta SAS-behívóját. Sosem derült ki, merre, hová sodorta a világégés szele, de amikor 1945-ben visszakerült Váradra, már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Hónapokig semmit nem csinált, csak céltalanul lődörgött. Reggelente nyakába vette a várost, aztán beült az első útjába eső kocsmába. Időnként előhalászta fedeles zsebóráját és megnézte. Pontosan egy óra múlva felállt, elbúcsúzott az asztaltársaságtól, s átment egy másik ivóba, onnan egy harmadikba, majd negyedikbe… Általában éjfél körül ért haza, addigra szinte az összes „késdobálót” végiglátogatta.

    „Vigyázz, testvérem, nehogy vér kerüljön a szeszkeringésedbe!” – heccelte gúnyos fölényességgel ivócimboráit. Mert bizony eleinte egy fél liter rum meg se kottyant neki. Idővel már féldeci is kiütötte. Hogy leplezze részegségét, örökké kerékpárral járt. Nem ült rá, csak tolta maga mellett, ahogyan a bizonytalan járású öregek tolják maguk előtt a járókeretet.

    Otthon rendszerint vacsora várta a konyhaasztalon, de Ferkó rá se nézett. Ruhástól belezuhant rozzant ágyába, s a következő percben már hortyogva aludt. Reggel nagy nehezen felkászálódott, szuszogva meglögybölte az arcát egy kis vízzel, és megint útra kelt...

    Az ötvenes évek közepe táján aztán egyik napról a másikra hirtelen eltűnt. Hónapig senki sem látta. A „hatosban” van elvonókúrán – súgta meg fontoskodva anyámnak Mariska néni, a sarki kenyeresnél.

    Tudni kell, hogy „hatos” névvel a tősgyökeres váradiak évtizedeken át a Kórház utcai elmegyógyintézetet illették. Függetlenül a bajától, aki egyszer oda bekerült, azon élete végéig rajtaragadt a „dilis” jelző.

    Amikor fél év múlva kiengedték, alig lehetett ráismerni Ferkóra. Puffadt vonásai elsimultak, tekintete ismét nyílt, őszinte volt. Dudorászva járt-kelt a városban, s a kocsmákat nagy ívben elkerülte. Hamarosan megint munkába állt, az egykori Emke kávéházzal szomszédos Transilvania étterembe vették fel.

    Évekig semmi baj nem volt vele. Jókedvűen és fáradhatatlanul talpalt naphosszat az asztalok között. Kedélyességét, figyelmességét búsás borravalókkal honorálták a zömmel külföldi vendégek.

    Egyszer azonban újra beütött a baj. Történt, hogy Ferkó cipőt vásárolt magának az egykori „Nagyállami áruházban”. Aztán arcán elégedett mosollyal, hóna alatt a cipős dobozzal beállt a villamosra várakozók közé. Ahogy ott állt észrevett egy különös galambot. Látszólag ugyanolyan volt, mint a többi, koszos, csapzott tollú, ám a fejét koronának is beillő, vérvörös kakastaréj díszítette. A galambok királya – futott át Ferkón a gondolat, s gyorsan megcsípte a karját, hátha csak álmodik. A csípés azonban fájt, a tarajos galamb pedig zavartalanul csipegette tovább a bérházak, templomtornyok párkányain tanyázó „alattvalóival”, a villamosmegálló körül szétszórt búzaszemeket és kenyérmorzsákat. A soha nem látott csoda annyira meglepte Ferkót, hogy elfelejtett felszállni a villamosra. Ezt azonnal el kell meséljem a fiúknak – jutott eszébe, azzal nyakába kapta a lábait és meg se állt a Japporttal szemközti kocsmavendéglőig.

     Nézzétek már, ki van itt! – derültek fel az egykori ivócimborák. Ferkó azonban ügyet sem vetett örömkitörésükre. Rögtön a lényegre tért:

    – Srácok! Ki találkozott már közületek tarajos galambbal? – szegezte nekik a kérdést.

    – Ferikém! Látott ma orvos? – kérdezte gúnyosan a kocsmázók egyike.

    – Komolyan beszélek, srácok. Épp most láttam egyet, a Stern-palota előtt, a villamosmegállóban – igyekezett meggyőző lenni Ferkó.

    – Merő véletlenségből nem aranykorona volt a fején, és jogar a szárnya alatt?… – kontrázott egy borostásképű.

    – De tényleg, nem hülyéskedek – bizonytalanodott el Ferkó. Ám amikor látta, hogy minden erőfeszítése hiábavaló, odaszólt a mellette elhaladó pincérnek: Hozzon nekem is egy deci kevertet!

    Este megint éjfél körül ért haza. Rá se nézett a konyhaasztalra kikészített vacsorára, ruhástól belezuhant rozzant ágyába, s a következő percben már hortyogva aludt. Másnap fásultan, kedvetlenül talpalt az asztalok között, titokban három feles rumot is legurított.

   Izgatottságát azonban ezúttal az ital sem csillapította. A Főutcán látott tarajos galamb egész héten lázban tartotta. Vasárnap délelőtt már nem bírta tovább, elővette a szekrényből egyetlen öltönyét, nyakkendőt kötött, és felkereste egykori biológia-tanárnőjét.

    – Bocsásson meg a zavarásért, Magdi néni – hebegte zavartan az ajtóban –, csak egyetlen dolgot szeretnék kérdezni…

    – Hallgatom, Ferikém – mosolygott a tanárnő.

    – Szóval, csak azt szeretném tudni, elképzelhető-e valamiféle frigy a galambok és a japántyúkok, -kakasok között? Csak azért kérdezem, mivel a minap a Főutcán láttam egy tarajos galambot…

    Magdi nénit annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott. Néhány pillanatig gyanakodva fürkészte Ferkót, végül összeszedte magát, és határozottságot erőltetve az arcára kivágta:

    – Teljességgel kizárt, Ferikém. Ugyanis a galamboknak és a tyúkoknak eltérő a kromoszómaszámuk.

    – Akkor mivel magyarázható a piros taréj?… – próbált meg érvelni Ferkó. – Majd utánanézek. De már most az a határozott gyanúm, hogy valami huncutság áll a dolog hátterében. Mindenesetre jövő vasárnap jöjjön el újra, ígérem, addig kiderítem az igazságot. Bármi legyen is… – köszönt el egykori diákjától a tanárnő.

    Hétfő délben Ferkót hazaküldte főnöke. Akkorra már hat felest eresztett le a torkán. Kedden tíz órakor kezébe nyomták a munkakönyvét és kikísérték az étteremből.

    Bánatában egész héten egyvégtében ivott. Vasárnap kába volt és gyenge, nagy nehezen mégis összeszedte magát és elbotorkált Magdi nénihez.

    – Mi történt magával, Ferikém? – kerekedett ki az ajtót nyitó tanárnő szeme.

    – Kicsit ünnepeltünk a srácokkal – motyogta restelkedve Ferkó.

    – Azért vigyázzon magára. Jóból is megárt a sok… De képzelje, rájöttem ám a turpisságra – lelkendezett Magdi néni. Mint tudja, Ferikém, a villamosmegállóval szemközt, a Stern-palota földszintjén az egyik cipőipari szövetkezet üzlete van, közvetlenül fölötte a műhely. Kizárólag megrendelésre készítenek lábbeliket. Az évek során a pihent agyú suszterek búzával, kenyérmorzsával magukhoz édesgették a galambokat. Időnként el-elkapnak egyet a gyanútlan madarak közül, fejére piros bőrből készült, csinosan fogazott, kis taréjt ragasztanak, majd szabadon engedik, aztán a műhely ablakából lesik a hatást, s nagyokat röhögnek az ámélkodó embereken.

     Ferkó keserű szájízzel, csalódottan köszönt el egykori tanárnőjétől. Egy világ omlott össze benne. Az elmúlt tíz nap alatt egészen beleélte magát, hogy új madárfajt sikerült felfedeznie, melyet róla neveznek majd el. S ez most egy csapásra összedőlt.

    Telt, múlt az idő, az egykor népszerű pincér, akit akkortájt már Tarajos Ferkónak neveztek ismerősei, egyre jobban kivetkőzött önmagából. Reggelente nyakába vette a várost, aztán beült az első útjába eső kocsmába. Időnként előhalászta fedeles zsebóráját és megnézte. Pontosan egy óra múlva felállt, elbúcsúzott az asztaltársaságtól, s átment egy másik ivóba, onnan egy harmadikba, majd negyedikbe… Általában éjfél körül ért haza, addigra szinte az összes „késdobálót” végiglátogatta.

Egyik éjjel a műút mellett botorkált hazafelé. Addig-addig dülöngélt, mígnem egyszer csak elvágódott, kerékpárját takaróként magára rántotta, és ájulásszerű mély álomba zuhant. Éjfél körül járhatott, amikor az ITIA egyik Kolozsvárra tartó nyergesvontatójának sofőrje az utolsó pillanatban vette észre, az úttestre benyúló lábakkal heverő férfit. Iszonyú mérges lett a sofőr. Megállt, kinyitotta a tréler ajtaját, felnyalábolta Ferkót és bedobta a raktérbe. Utána hajította biciklijét, majd rácsukta az ajtót. A kamion hajnali fél négykor állt meg a Kincses város határában. Ferkó még akkor is hortyogva aludt. A sofőr lábainál fogva kihúzta, és az árokba fektette. Mellérakta kerékpárját, azzal, mint aki jól végezte dolgát, továbbhajtott.

     Ferkó korán reggel elgémberedett végtagokkal ébredt. Felült, körültekintett, de bárhogy is dörzsölte a szemét, nem tudott rájönni, hol van. Nagy keservesen felkászálódott, felállította a biciklijét és elindult találomra az út mentén. Bandukolt kitartóan, mígnem egy buszmegállóhoz ért.

    – Emberek! Megmondanák nekem, hol vagyok? – kérdezte az ácsorgóktól. – Hogyhogy hol?! – hördült fel egy tömzsi férfi –, hát Kolozsvárott… Vagy maga tán azt sem tudja, hol van?…

Ferkó nem válaszolt. Nemhogy szót, egyetlen hangot is képtelen lett volna kipréselni magából, akkora rémület szállta meg.

    Hogy a tüzes francba jutottam ide? – zakatolt benne a kérdés. De bárhogy is erőlködött, egyetlen észszerű magyarázat sem jutott eszébe.

Kétségei csak tovább erősödtek délután, amikor leszállt a váradi állomáson. Mit mondjak anyámnak és mit a srácoknak, ha megkérdik, hol a fenében voltam egy álló napig? – morfondírozott. Házuk előtt aztán hirtelen a homlokára csapott. Megvan a magyarázat! Csakis idegen lények állhatnak a rejtélyes eset hátterében. Hát persze! Ők raboltak el és vittek csészealjukkal Kolozsvárig. Útközben nyilván elvégeztek rajtam egy sor vizsgálatot, talán még egy szemrevaló űrlány is kedveskedett velem, majd dolguk végeztével szépen kiejtettek járművükből és odébbálltak – színezgette a meséjét. Igen. Egészen elfogadhatónak tűnt.

     Másnap az ivócimborák megilletődötten és némán hallgatták Ferkó beszámolóját. Még a legkötekedőbbek sem merték megkérdőjelezni szavai hitelességét. Felsejlettek bennük a rejtélyes idegenekről hallott mendemondák, filmek, tudományos szakfolyóiratok cikkei. Hideg borzongás futott át rajtuk, és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz.

     A váradi kocsmákban hónapokig Iszákos Ferkó ufós kalandja volt a téma. Ha betért valamelyik késdobálóba, valósággal versengtek a kegyeiért.

     Egy idő után aztán, mint mindenre, erre is ráuntak az emberek. Többé nem beszéltek róla. Főleg, hogy Ferkó hat hónapra börtönbe került, közveszélyes munkakerülésért. Bent kitanulta a kosárfonást, ezt folytatta szabadulása után is. Ő volt Nagyvárad legképzettebb kosárfonója.

     Közben egyre rosszabb lett a helyzet. A hetvenes évek közepén eltűntek az élelmiszerek a boltok polcairól, bevezették a kvótarendszert. Ferkó látszólag nem törődött a megváltozott körülményekkel. Reggelente fásult közönnyel ült le a teknőben áztatott vesszők mellé, és késő estig szinte szünet nélkül fonta a kosarakat.

    Hetvenhetet írtak a naptárak, amikor öreg hűtőszekrényük „kilehelte” a lelkét.

    – Ferikém, új frizsidert kell vennünk. Szükség lesz a segítségedre – mondta egy reggel édesanyja.

    – Rendben. Akár máris indulhatunk – felelte egykedvűen Ferkó, aki már jóval túl járt az ötvenen.

Három üzletben is megfordultak, mire ráakadtak a megfelelő hűtőszekrényre.

   – Mit szólsz hozzá, Ferikém? Ez jó lesz? – fordult az idős asszony a fiához.

   – Mi a francot kezdjünk ezzel a monstrummal, amikor gyakorlatilag üresek az élelmiszerboltok, semmit se lehet kapni! – csattant fel Ferkó.

   – Csendesebben, fiam! – nézett körül aggódva az anyja. – Meglátod, hamarosan újra jóra fordul a helyzet…

   – Itt, anyám?! Itt soha a büdös életbe nem fordul jobbra semmi. Legalábbis, amíg ezek a szemetek irányítják az országot – tört utat magának az elfojtott keserűség Ferkóból.

   – Csendesebben, gyermekem! Még meghallja valaki… – próbálta újra csitítani fiát az öregasszony.

   – Na és aztán! Hadd hallja! Mit bánom én! – verte tovább a vasat Ferkó.

Épp folytatni akarta, amikor egy jól öltözött férfi lépett hozzá.

  – Ne feltűnősködjön, ne rendezzen jelenetet! Jöjjön utánam! Most! – sziszegte a képébe.

Ferkó némán, sápadtan követte a férfit. Még édesanyjától is elfelejtett elköszönni.

Soha többé nem került elő. A mendemonda szerint már a váradi Securitatén félholtra verték. Úgy vitték át Szamosújvárra, onnan Nagyenyedre. Végül Ramnicu Sarat-on kötött ki. Az italozástól és a sok veréstól legyengült szervezete három hónapig bírta az embertelen körülményeket, a hideget és az éhséget. Tüdőgyulladást, majd tüdőfertőzést kapott. Az utolsó napokban már folyamatosan vért köpött. Sötétvörös vért, amilyen egykor a főutcai galambok taraja volt. A galamboké, melyekről ragadványnevét kapta.

A Ramnicu Sarat-i börtön kertjében temették el.

    Ferkó szomorú végének híre feltehetően a Stern-palota földszinti üzlete fölött működő műhely cipészeihez is eljutott. Legalábbis attól kezdve egyetlen tarajos galamb sem tűnt fel a Főutcán.