Szokolay Zoltán bejegyzései (16)

Sorrend
R. I. P.

Menj és keresd

S az ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorúan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvérlelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Hacsak egy percre, hacsak mint egy álmot.”
S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod”
(Reményik Sándor)

*** *** ***

Sokan vannak, kik egyszer megtalálják
(a teljes lélekpopuláció
két ezrelékét kiteszik akár),
de nem mondom, hogy ők a boldogabbak,
mert rettegnek, hogy újra elveszítik,
lidércnek vélik, rezge hologramnak,
és későn, csak a nagy gyertyák tövében
döbbennek rá, hogy ő volt az az egy.

A legtöbben, kik keresni se merték,
bódítják egymást szirupos szavakkal,
végtelenített folytatásos
sorozat spontán szereplői,
benyelték őket aktuális trendek,
elégedetten dőlnek párnájukra,
mert nem hiányzik, amit nem ismernek,
az ő világuk anélkül kerek.

Ritka csoda, ezer évben egyszer
a legnagyobb, az Úr legszebb jutalma:
mikor a két kis összeillő lélek
már találkozott, érintette egymást,
de gyenge volt a karjuk, szétsodródtak,
csak ízek, hangok, illatok maradtak,
azt vitték magukkal öntudatlan,
és nem feledték az örök parancsot,
nem vész el végleg, menni kell keresni,
és másodjára, újra megtalálják
itt lenn, még élve, bár ha percre csak,
azt az egyetlent, a párjukat.

Olvass tovább…
R. I. P.

Lassan, Atyám

 

ego te absolvo a pecatis tui

mégis az a parancs hogy földbe kell bújni

kinek bánatára kinek szégyenére

csukódik göröngyök varangyok zenéje

 

nevemen a bélyeg arcomon a lábnyom

egész életemet meg kellene bánnom

lassan jöjjön Atyám azzal a kereszttel

föl fogok én kelni még innen is egyszer

 

ego te absolvo in nomine Patris

sűrű sárból épül fölém katedrális

abban zsolozsmáznak különféle férgek

írnak a sátánnak üdvözlő beszédet

 

csak egy magyar voltam szemérmes hitvalló

az igazság fölött mindig van egy palló

azon járnak mások nálam bűnösebbek

ők kiáltanak ki árulónak ebnek

 

mindegy hogy az égbolt mekkorára tágul

az jut hatalomra aki hazát árul

se vád se védelem nincs már csak ítélet

miközben a világ nemzetközivé lett

 

megvizsgálták ügyem az anyag benyelhet

ettől az elittől nem kérek kegyelmet

egyenes a deszka jól tartja a hátam

ego te absolvo ezt is abszolváltam

 

Olvass tovább…
R. I. P.

A ciherésben


(Szilágyi Domokossal)

 

Meddig kell várnom még itt ébren?

Mappákba gyűjtve minden vétkem,

szavak zuhognak, hiszen bőven

termett belőlük téridőmben,

s azon is elgondolkozom,

hogy van vagy nincs a Higgs-bozon,

melyből az Isten lényegére

következtetni tudna végre,

kinek kezdettől az a dolga,

de csak mímeli, hanyagolja,

mint irgalmát a poroszló nép,

nehogy a titok kitudódjék,

nehogy a sátán megneszelje;

torkomba hulltál, égi pernye,

belém sodort a pokol füstje,

bár sosem vágytam én ezüstre,

láttam, ahogy a törvény égett,

de sem kegydíj, sem hírnév végett

nem változtattam soha pályát,

borkút vizének savanykáját

szerettem inkább, földi másod;

elsötétülnek látomások,

elakadnak a szavak végül,

fogy a levegő, belekékül

minden sorom a könyvtárakban,

vizslatják, metszik, mi van abban,

kinek használt és kinek ártott,

szememmel játszva billiárdot,

kiröhögnek az igen bátrak,

terpeszben fölöttem megállnak,

konspirálnak, dekonspirálnak,

ahogy érdekük épp kívánja,

szorítják körmömet lilára,

véraláfutás feketéllik,

hívásaimat mind bemérik,

gondolataim ők gondolják,

övék a hatalom, az ország,

ők fojtogatnak, nem a szégyen,

hagytam: amint volt, akképp légyen,

pontosan, miképp mindahányan

ezerkilencszázvalahányban,

gyertya nélkül a vaksötétben,

álltunk az utcán sorba szépen,

pár deka remény hátha jut még,

forgott fölöttünk tébolyult ég,

igéim – vérem szólva szórtam,

nem kérdeztek, csak válaszoltam,

azóta magamon tűnődve

fekszem, nem várva más üdvökre,

korhadt fatörzs a ciherésben,

álomsóváran, szótlan, ébren,

várva, akitől nem rettegtem,

aki sosem volt ismeretlen,

megtalál végül, eljön újra,

hozzám hajol, kétkedve súgja:

életem megbocsáthatatlan?

S nem bánom majd, hogy itt maradtam.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Összpontosított kiemelés

 

(V. Mihálynak)

 

Hazádnak rendület --- :

e mondat zsákfalu,

ha ismételgeted,

nem jutsz a dögkútnál tovább.

 

Ha volt is, elveszett,

nevét se tudhatod,

a nagyvilágon e

kívül se tágasabb.

 

Nincs több dimenzió,

összpontosítottan

emel ki bárhonnan

bérgyilkos osztaguk.

 

A könyvtár porig ég,

hidak leomlanak,

s a kis lélekharang

nyelv nélkül némán leng.

 

Kié ez elfojtott

nemzet, ugyan kié,

magam maradtam itt,

számban göröngy a szó.

 

Hazádnak rendület --- :

e mondat zsákfalu,

ha ismételgeted,

nem jutsz a dögkútnál tovább.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Helyszíni tudósítás

Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,

s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést

felkínálnák a navigációs szoftverek,

 

Myworld’s End közigazgatási határán kívül,

az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget

még hosszan benyúlik a szennyes tajtékú

tengerbe, elhagyott vasrudak és rozsdás hordók

között, az élet legapróbb jelét is nélkülöző

sötét térben kell húznom ezt a dögnehéz bőröndöt,

kereke jajgat, meg-megbicsaklik, mint magam is,

aki kezdettől fogva tudtam, el kell jutnom ide,

és már csak párszáz méter az egyre rosszabb

úton az utolsó betontüskéig, ami mellett majd

állok és várok, napokig akár, szinte vigyázzban,

testsúlyomat csak óvatosan helyezve egyik

lábamról a másikra, le-lebiccenő fejjel,

álmodni vágyva, de ébren maradni kényszerülten,

folyamatos működésre szorítva agyam és nyelvem.

 

Nincs kétség, megleltem a pontot, amiért születtem hajdan,

és fegyelmezetten állok és várok és 24 órája egyfolytában

mondom magamnak a mindörökre megtanult verseket,

Berzsenyi, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky, Weöres, Kányádi,

Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mind a többiek,

veletek az Isten, láthatatlan sereg, nem akad el a szavam,

utánatok dátumok özönlenek: édesapám 1929.07.09. és édesanyám 1934.07.01.

és Eszter lányom 1984.07.27. és Domokos fiam 1989.01.28.

és mondom végül a magamét is: 1956.09.09., L.Z. huszonötödik születésnapja,

de a mai napot már nem tudom, nem akarom hozzátenni,

ébren kell maradnom, ébren kell várjalak,

bajnokcsapatok, osztálynévsorok, adószámok és telefonszámok, jelek,

kódok, akták, trakták, dossziék, fedőnevek, parcellaszám, szakasz, sor, sír,

itt állok a bőröndömmel, nem szabad elaludnom, mondanom kell tovább,

 

most egy ifjú házaspár viszi hároméves gyermekét a makói utcán,

sietnek a vonathoz a kórházból, apja válláról a kisfiú csak az elsuhanó

akácfákat látja, már három éve kisöpörték az országból a reményt,

szélütött pap tolókocsiban ül kinn egy ház előtt, de mintha áldást intene kezével,

 

most egy padlásgerendán kuporgok, írni-olvasni tudó négyéves,

a tetőcserepek közt betűz a nap, sírok, nagyon szeretlek, Anya,

minek az a kötél, menjünk le innen, éhes vagyok,

 

most egy ismeretlen lány hozzám szalad az iskolaudvaron,

hirtelen megcsókol, vérzik az alsó ajkam, megharapta,

 

most megszöktem: fehér trikóban, fekete klottgatyában biciklizek

Justh Zsigmond kastélyának romja felé a kukoricás mentén,

rendőrök jönnek, sportszeletet adnak, nevetnek, hazavisznek,

 

most gólt rúgok Egerben a salakos futballpályán, szemerkélő esőben,

Cila visszafejelte a beívelt labdát és én futtomban, jobbal, kapásból, a felső sarokba,

 

most Prágába utazom, mit hozzak, kérdezem, egy lyukas kavicsot,

 

most egy kitört üvegű telefonfülkében állok, fázom, innék egy teát,

266680 és kicseng és kicseng és kicseng és nem veszi fel senki,

pedig odafenn a redőnyön átszűrődik az olvasólámpa fénye,

kilépek, toporgok tétován a panellabirintusban, míg belep a hó,

 

most összekapcsolják homlokomon a sebet, amit egy betonkocka éle ütött,

csíp a fertőtlenítő, szemembe önti fényét a lámpa,

 

most Dunaföldvár határában sziszegek az árok szélén, nagyon megvertek,

gondolhattam volna, hogy a kazetta végére érve kattan egyet a magnó,

 

most Baján fekszem egy szállodában, csuklómat a csőhöz bilincselték,

ágyékomat csak egy fehér törülköző takarja,

 

most feltűzöm zakómra a mikrofont, Tisztelt Országgyűlés, ősi mesterség

művelői felett ítélkezünk, miként az korszakváltások idején szokás,

 

most a rakparton, a 2-es villamos akadémiai megállójában guggol

testemhez a mentőorvosnő, – hogy hívják? – kérdezi, – emlékszik valamire?

és én felülről látom, ahogy fekszem a kövezeten,

 

most édesanyám testét kísérem, most édesapámét,

most összeomlanak a szobában a könyvespolcok,

 

most azon a helyen állok Pjatyigorszkban,

ahol Lermontovot eltalálta a pisztolygolyó,

 

most Marosvásárhelyen vonzanak, húznak magukhoz az áruházi tükrök,

és már szirénázik is velem a fehér kocsi,

mosolygok, magam diktálom be az adataimat,

 

most a faház a szendergő holtág partján, ahol a terasz deszkáira csíkokat

rajzol a nyárvégi nap, én meg közéjük kottafejeket, játssza le majd a tárogatós,

lám, csak ez a lassan tekergő, indázó dallamszalag kell és boldog vagyok,

 

most 1-2-3 – mondom, mikrofonpróba 1-2-3, áfonya, málna, kökény,

a hallgatásod nem távollét, ebből a téridőből nem tudsz kiszökni,

nem tagadhatod le, hogy élsz és látsz, ugye tudod, hogy jót akartam,

csodákra lettünk volna képesek, ugye én nem voltam gonosz?

 

És újra itt, még mindig itt,

Myworld’s End közigazgatási határán kívül,

ahol az erre tévedőt semmi se igazítaná útba,

se villámok, se magnéziafények, se kőből szüremlő zene,

se sirályok, se lundák, se vitorlázórepülők,

se nyíl alakú táblák, se csendes abszint-feledés,

van viszont mínusz hét fok, óceáni szél,

körém zárult, áthatolhatatlan fekete űrmassza,

s a tudat, hogy évezredek mosták, formálták ugyan ezt a partot,

magyar és nem magyar nemzedékek százainak bűnei, egymásra acsarkodása,

de a mostani állapotáért minden felelősség csak engem terhel,

csak engem, csak engem, akit majd itt találsz, ha jössz, hogy átvigyél,

 

letettem végre ezt a dögnehéz bőröndöt,

melléje térdelek, kinyitom, csattan a csatja, zizzen a cipzár,

szállnak kifelé rajban a verseim, életem összes verse,

világító, pulzáló pici pontok, távolodnak,

s nézem, ahogy elenyésznek a homogén végtelenben,

benyeli őket a mohó anyag,

melynek a kupolája alatt most hanyatt fekszem és már csak

illendőségből ragaszkodnék ehhez a dimenzióhoz,

 

az előbb még megvolt a testem, működtek szerveim,

emlékeztem az arcodra, vágytam az érintésed,

tudtam, hogy jössz, megyünk hozzád haza,

félévszázad minden gyötrelme árán is megérte várni,

„hallom, amint fölöttem”, „hallom a zúgást”,

 

aztán a hirtelen kigyúló reflektorok vakító fénye,

meg a szélrózsa minden irányából előugró álarcosok ordítása

megérteti velem, hogy elfelejthettél, hogy minden csak viszonylag igaz,

hogy rab vagy te is, és hogy már ezt kimondani is fölösleges.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Közvetlen kapcsolat

 

„hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (2Korinthus 2:10)

 

 

Hajnalban keltem, sorra vettem,

kinek mit kell ma megbocsátanom,

s ahogy rajzolta árnyékát a rom,

ég volt alattam, föld felettem.

 

Fiam, nálad lesz jobb kezekben:

e fölfordult világot átadom,

keresztjét is cipeld a válladon.

A Sátánról, hogy rá ne szedjen,

 

ne kérjél információkat,

elég ha sejted, érd be ennyivel,

memóriádba égetned se kell,

 

hiszen oda is behatolhat.

Tudni fogom, hogy ellenére élsz.

Egy kőben fekszem. Itt mindig elérsz.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

 

Ne csöndbe fagyva érd meg éjszakád,
Szikrázzon, izzon élted alkonya,
Toporzékolj, ha húnyna már a láng.

A bölcs belát sötétséget, halált,
S kinek sosem volt tűzvillám szava,
Nem csöndbe fagyva ér meg éjszakát.

A jó ember, kit hullámzás dobált,
Elveszve sír, zöld öble rég oda,
S toporzékol, ha húnyna már a láng.

A vad merész, ki vétket késve bánt,
A Napért nyúlt, s nem érte el soha,
Nem csöndbe fagyva ér meg éjszakát.

A búskomor, ki vak volt, s újra lát,
Mint meteor, ég szeme sugara,
Toporzékol, ha húnyna már a láng.

Te is, apám, ki most a szirten állsz,
Átkozva, áldva sírj engem tova.
Ne csöndbe fagyva érd meg éjszakád,
Toporzékolj, ha húnyna már a láng.

(Szokolay Zoltán fordítása)

 

DO NOT GO GENTLE INTO THAT GOOD NIGHT

 

Do not go gentle into that good night,
Old age should burn and rave at close of day;
Rage, rage against the dying of the light.

 

Though wise men at their end know dark is right,
Because their words had forked no lightning they
Do not go gentle into that good night.

 

Good men, the last wave by, crying how bright
Their frail deeds might have danced in a green bay,
Rage, rage against the dying of the light.

 

Wild men who caught and sang the sun in flight,
And learn, too late, they grieved it on its way,
Do not go gentle into that good night.

 

Grave men, near death, who see with blinding sight
Blind eyes could blaze like meteors and be gay,
Rage, rage against the dying of the light.

 

And you, my father, there on the sad height,
Curse, bless me now with your fierce tears, I pray.
Do not go gentle into that good night.
Rage, rage against the dying of the light.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Egyensúly

 

csak álmodta mielőtt elindult

hogy a nevét mondták háromszor is az ő nevét

derengett rémlett sosem volt egyértelmű

hogy elképzelte leírta vagy tényleg megtörtént vele

belefért-e életébe ahogyan utat tört magának

szabadkozva a zsibongó tömegben

és fellépett a deszkára amit addig csak messziről látott

és kis terpeszben ott állt a fölpántlikázott mikrofoncsokor előtt

mondom mindez így utólag bizonytalan sőt

a győzteseknek kijáró erőfölényt igénybe véve könnyedén cáfolható

de az már bizonyos hogy mindkét kezét vállmagasságig emelte

és tenyerét ferdén felfelé fordította és lassan ökölbe zárta az ujjait

megkapaszkodott a rá irányított fényfolt szélében

mert a világban rendnek kell lennie

és meg nem inoghat el nem eshet

neki itt szilárdan állnia kell

mert most őt is szólni szólítja végre a méltányosság

legalábbis azt hitte szegény

annyi hiábavalónak bizonyult esztendő után

a zsibongás elcsitult páran még köhintettek párat

aztán csak a csönd a langymeleg himbálta lassú hullámait

ott kellett maradnia nem mehetett vissza a helyére

a tekinteteket mint megannyi tűszúrást érezte az arcán

de egyetlen zokszó sem hagyta el az ajkát

nógatták kezdje már biztatták sorolja

jajgasson sopánkodjon énekeljen

mutassa azokat a legendás véraláfutásokat

sebeket varokat hegeket árulásokat bűnöket

nevezze meg a bűnösöket

álljon ki végre kiáltották neki észbe se véve

hogy ő az egyetlen aki akkor ott kiállt

és türelmetlen ütemes tapsba kezdtek a gyilkosok

Tisztelt Há! – mondta rekedten és a taps elcsitult

de a költő csak állt a fölpántlikázott mikrofoncsokor előtt

megkapaszkodott a rá irányított fényfolt szélében

mint rab a rácsban

melyen kijutni nem tud ugyan

és jeleket se küldhet máshoz

legfeljebb a jegenyék csúcsa fölötti vonulásukban biztos madarakhoz

meg az éghez ami régóta figyeli

tehát úgyis tudja minden gondolatát

Olvass tovább…
R. I. P.

Egy térről

 

Felülről, ferdén, mint az orvlövészek,

fényképeztek még ’87-ben is.

Eső szabdalta táj az ablakon.

Váddá nagyított részletek sora.

Számzárak, játszmák, rekvizítumok.

Feltörhetetlen jelszavak mögött

amorf fényfoltok óriáshalmaza.

Államtitok: leplombált kamion.

Egy „mintha nem is lenne” hullahegy.

Percenként szűkebb világrácsközök.

Akár egy fölrobbantott iskola.

 

A tér, amelyen áll a vaskossuth,

minden lépésünk megjegyzi ma is.

A fákon rügyek: pici kamerák.

A kövön hangyák, szorgos dolgozók

porszemeinket sorba rendezik:

szabadság van, mutassák verssorok!

Fedőszerv neve: tavasz stúdió.

Piros padon hagy, ne félj, nem visz el,

szeret, cirógat, nemcsak megfigyel,

de átszerkeszti, mit mikor tehetsz,

a digitális lelkiismeret.

 

Elvándorolnál? Innen nincs hova.

Marad a belső emigráció,

a felcsévélhetetlen visszaút,

amelyen minden éjjel végigmégy

a pázsitig, a kőig, véredig,

s a nappal elfelejtett mondatok

megint a szádon, most is kérdezik,

hogy mit vétettél, mikor és kinek,

de válasz nincsen, várod tétlenül,

hogy fentről ferdén szúrja át a fény

a szívedet. S hogy végre juss haza.

 

 

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Soktonnás monstrum

 

Reggel, ahogy felszáll a köd,

állsz a terasz korlátjánál, kezedben a kávésbögrével,

s a kert közepén egy mozdonyt találsz.

Soktonnás monstrum a meggyfák között,

dér lepi ugyanúgy, mint a növényeket.

Sínpár hozzá nem vezet, körbejáratod tekinteted

a kerítésen, sértetlen mindenütt az is.

 

Így jutott beléd a végelszámolás,

nem emlékszel, melyik hajnalban vetted észre,

de azóta bizonyos, hogy ott áll középen, mint hatalmas

szégyenérzet, mozdulatlan prüszkölő bűntudat.

Vinned kell egész nap, bár egyre nehezebben

mozdulsz miatta. Húzná a földbe a sejtjeidet.

Már a noteszt elővenni, egy szót leírni is

mintha hőstett volna, de nem a hetyke ifjúság csínye,

hanem a sokáig latolgatott kegyetlen döntés,

melyet senki más meg nem hozhatna helyetted.

 

Végül az este, a minden irányból támadó sötétség

jótékonyan eltörli a kontúrokat, egylényegűvé oldja a

mozdonyt a kerttel. Egy lesz minden, higgy nekem, egy lesz

aznap éjjel. Csak a lelked válik el akkor a testtől,

hogy mint ítélet nélkül fogvatartottat,

kiszabadíthassa a kötelező forradalom.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Ká Té

  • Kardos Tiborc (1956-2001) barátom és hajdani diáktársam, meg a közös fellépéseink emlékére.

 

 

Posztolsz-e ott? … Csibészhunyor.

Így ezt a szót nem ismeri.

– A posztos rendőr hol guggol? –

Jó replika. Intek neki.

 

Javítgatok, kattintgatok,

egy versblogban veszteglek itt.

Nem mutatják az ablakok

se műveit, se vétkeit.

 

Emigráns lett. Honvágya van.

Teát se főz Nap-tűzhelyen.

Kardos Tiborc. Most általam

kel életre, lejön velem.

 

Ujjong: ez nyócker, Orczy tér.

A helyszínt ő is úgy, mint én.

Az Isten bölcs, majd jól ítél.

Mindent a maga idején.

 

Pipázik, dünnyög. – És ha nem?

Akkor majd játszd el, hogy mi lesz!

Betiltották az életem.

Lőtt sebet hogy tisztít a szesz?

 

„Ifjúságom, e zöld vadont” –

a sarki csehó ugyanaz.

Kis muslincák a sörhabon

való világot játszanak.

 

Kardos Tiborc ma színre lép,

kap még itt ötven év időt.

Nem érdeklik a dossziék,

sem az, ki elzavarta őt.

 

Bosszú? Ugyan! Minek ma már?

Csak gitárt, mikrofont akar.

Surrog: van egy aranyszabály,

fejétől bűzlik mind a hal.

 

Töprenghetsz jelszón, rejtjelen,

szoríthatod a gombodat,

ha nincs helyem, hát helytelen

leszek, szekundás dolgozat.

 

A deszkán tíz ujjal dobol,

tessék, tisztelt nagyérdemű!

Meglepetésre másodszor

nyit ma a jelenlét-rövű.

 

Néhány dallal még tartozom,

az ég papírja átszakadt,

fejgép ugrál az arcomon,

hogy lássanak! S ne lássalak.

 

Virrasztó szemben vérbogok.

A sorsot kettémetszi, ha

Tiborc megáll, míg elforog

alóla Óperencia.

 

„Piszokban élünk s meghalunk”,

de halni kétszer nem lehet.

Kiszáll, forog és visszahull

az utolsó akkordmenet.

 

Minek mutassa fel szívét,

ki már csak kadáver donor?

Elillant rég a testi lét.

Vagy tévedek? … Csibészhunyor.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Mt. 9.5., hajnalban

 

Amikor majd a nagy közösségi oldalon

ismerősként visszajelöl engem az Isten,

akkor, igen, akkor fogom

megérteni, hogy éltem egyáltalán,

addig valamelyikünk – vagy ő, vagy én –

csak kamureg, de ha visszajelöl,

Istenem, bár visszajelölne,

akkor majd már mindent elhiszek neki,

csetelünk éjszakákon át,

míg el nem sötétül a képernyőm, mert

kifogyott végleg az aksim.

 

– Ugyan, te jámbor,

még mindig úgy képzeled, hogy

ő maga kezeli a profilját?

Kelj föl és járj, Írástudó,

keresd máshol a jeleket!

Olvass tovább…
R. I. P.

Hány lépés még?


Nem állhatok meg itt, az 55. sötét csőben,

amelybe egyik vége felől sem férkőzhet a napfény,

karom széttárva már keresztre illőn, hű lator, de még megyek,

tapogatok jobbra-balra, hogy el ne vesszek,

különös formákat érzékelek az ujjaimmal,

horpadásokat, rücsköket, kiszögelléseket,

váratlan simaságot és alattomos nedvességet,

emitt a levegő hűsét,

amott az anyakő érdességét,

és ismerős hangokat is hallok,

ritmikus lélekpulzálást, mintha társé volna,

beszéd előtti beszédet, nyelv előtti nyelvet,

csak ó-kat, á-kat, í-ket, ű-ket, é-ket,

s a fűszál jajdulását, mikor utoljára

megsuhintja a szél kaszája.

 

Olvass tovább…
R. I. P.

In memoriam

K.I. (1923. október 28. – 1977. október 6.), K.L. (1912. szeptember 5. – 1985. július 30.), Z.Z. (1906. december 18. – 1981. április 23.)

 

 

Parcellaszám, szakasz, sor, sír,

felírni már fölösleges,

nem alhat el se ott, se itt,

kit egymásnak jelentenek

előkörök, utókorok,

ahogy diktálja érdekük,

akasztófát, nagy T betűt

égetnek rá, hogy értse meg,

mit nem tehet, mért nem lehet,

vendég vagy, mindenért fizetsz,

sír, sor, szakasz, parcellaszám

és átlagok meg ütlegek,

kiporciózott, taktikus

egyensúly, kény, aczélcsövek,

játszótér, vérszín szerkezet,

panellakás az Őrmezőn,

adják, de nem mindegy, kinek,

komcsik, polgárok, népiek,

ökörnyálként egy dallam száll,

november ez, már új hazán

ne gondolkozz, órád siet,

rigók, csízek hullámlanak,

emléküket ki menti meg,

költő zuhan, fagyott madár,

vak szemgödör, halott sirály,

a lépcsőkorlát jéghideg,

csengő se szólt, álom se jő,

a kettészakadt szív falán

rovások, titkos vészjelek,

tévesen kitöltött mező,

kéménylyukban újságpapír,

parcellaszám, szakasz, sor, sír-

keresztek, szétrepedt kövek,

a Homoród, az egri vár

és Lébény és Ménfőcsanak,

s a tűzből mentett hegedű

ma csöndbe vész, kijátszanak

egymás ellen, kijátszanak,

kik játszanak, kettészakadt

országokat elosztanak,

és listáznak és döntenek,

hogy ki kinél alávalóbb,

hamiskártyás álistenek

parcellázzák a téridőt,

itt vagy még, ott már nem lehetsz,

s ha ott vagy, itt már nincs helyed,

Menyecske utca 25,

mindegy, hányadik emelet,

ezerkilencszázvalahány

helyett 2011,

a játszótéri hinta leng

biztos láncon, demokrata

ritmus szerint lassul, löki

mindkét oldal, ez a haza

ma csöndbe vész, eljátszanak

előkörök, utókorok,

és antilíra-osztagok,

vendégük vagy, tehát fizetsz,

akár indulsz, akár maradsz,

ha befogadsz, úgy is kivetsz,

parcellaszám, sír, sor, szakasz.

 

10843589475?profile=original

Az illusztráció: Krajcsovics Károly szobrai az Őrmezei Költők Parkjában,

balról jobbra Zelk Zoltán, Kormos István, Kálnoky László. 

 

Olvass tovább…
R. I. P.

Színről színre



1.

 

Az óceánon nem juthattam át.

Kezdetben minden mozdulattól féltem:

indítanám, de az lesz majd a vétkem,

s a szégyen súgja, válasszak halált.

 

A balta kinn, a fáskamrában állt

a gyújtósvágó tönk mellett. S ha éppen

balról esett a fény, csillanta szépen,

hogy összevérezné velem magát.

 

A hétesztendős kisfiú kezébe

nem illett az. Se tű, se gyógyszerek.

Hogy halni vágyott, ne vessék szemére

 

szüleinek, hisz ők már nincsenek.

Mindkettőjüket ártatlannak lássa

az emlékezet halszemoptikája.

 

2.

 

Az emlékezet halszemoptikája

körülkeríthet múltat és jelent,

hibátlan, teljes összhangot teremt,

az elfelejtett kulcsot megtalálja,

 

mit gyermekként rejtettem, mélyre ásva,

fenyő tövébe, hol a gyökerek

vigyáztak rá, de azzal sem lehet

belépni tűnt mesékbe vagy csodákba.

 

A könyvespolcon nem laknak tündérek,

elcsavarogtak, nem segítenek,

s a nők szemében könnyű vágyak égnek.

 

Útját a férfi nem tagadja meg.

Kanossza volt? Ha járta, érted járta.

S feléd fordítja, hogy végleg lezárja.

 

3.

 

Feléd fordítja, hogy végleg lezárja

vonásaim a szigorú idő.

Az élő hal, a fű majd újranő,

ének kapaszkodik, de már hiába,

 

tettét a gyilkos bátran megbocsátja

az áldozatnak, kiről terhelő

bizonyítékok bukkannak elő

és jutnak „véletlen” a médiába.

 

A múlt azé, ki megművelheti.

Felejtsem el, hogy párszor hasba rúgtak

a részeg tisztek, oda se neki,

 

most történelmet formálnak maguknak,

és ők hirdetik tanulság gyanánt

kudarcaimnak magyarázatát.

 

4.

 

Kudarcaimnak magyarázatát

mindig kerestem, soha nem találtam,

ennek keresztje görbítette hátam,

hol „pusztulj innen”-t éppen az kiált,

 

ki komprádorként kapja baksisát,

mert ez a divat nálunk mostanában.

Szülőhazámban így lettem hazátlan,

s gyötört a honvágy harminc éven át.

 

Ne hidd, hogy hallod hívó hangomat!

Mint lávafolyam megkövesedése

elrejtve őriz gondolatokat,

 

a tűz emlékét, mintha mindig égne –

csak így hagyom Rád életem nyomát.

Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.

 

5.

 

Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.

Nem számít égtáj, tábla, koordináta,

sem az, hogy hány ígéret ejt pofára,

és hányszor tíz év penitenciát

 

ró még ki rám e renitens világ.

Szelíden éltem, senkinek sem ártva,

de utolért a terrorállam átka

és felém bökött: – szedje holmiját!

 

Hol következmény nélkül csalhat, lophat

a rendfenntartó, talpig büszke szerv,

miközben törvényt, alkotmányt lobogtat,

 

ott száz szonett is hasztalan keserv,

s a vers papírra, képernyőre szállva

utolsó szó, számból utolsó pára.

 

6.

 

Utolsó szó, számból utolsó pára:

képzelt szentesték gyantaillatát

hajlítgatom az éj rácsain át,

míg rám nem roskad két nagy oszlop árnya.

 

Sziklák ezek? egy zsarnok csizmás lába?

vagy parti plázák, posztmodern csodák?

Szűk végtelen, mely nem bocsáthat át

és itt kell várnom ember irgalmára?

 

Pedig csak otthont képzeltem magunknak,

könyvekkel zsúfolt dolgozószobát,

s hogy bátran őrzik íróasztalunkat

 

lyukas kavicsban lakó ideák.

Kiáltozom az örvénylő homályba:

ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára.

 

7.

 

Ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára!

Vagy utam most a végtelenbe ejt,

s hiába mondom, nem vagyok selejt,
amelynek másfél Euró az ára.

 

Azt várd, kinek csak egy szükséghazára,

volna szüksége, s mindent elfelejt.
Ajtód felől ha hallasz egy zörejt,
a rám sütött rőt bélyegek dacára

 

talán beengedsz, asztalt is terítsz,
aztán majd ágyat, hársillatú párna,
s ahogy csípőddel sok kis kört leírsz,

 

s a szerelem legősibb dallamára

alszunk majd el… az Isten megbocsát.

Egy életen át nem tarthat a vád.

 

8.

 

Egy életen át nem tarthat a vád.

Kinek görbült miattam haja szála?

Kérdőre vontam (figyelj válaszára)

a hét főbűnnek altábornagyát.

 

„Te Szokolay, fogd be a pofád,

te önmagadnak erkölcsi hullája.” –

S a sorsomba, mint kisfiúk útjába,

masíroztak az ólomkatonák.

 

Amíg nagyobb lehettem, elviseltem,

a méretarány később változott.

Kimondtam végül egyik decemberben:

 

nem én játszom, már velem játszotok

játszmás ügyet, mely végigkerget, éget

egy életen… de hol van már az élet?

 

9.

 

Egy életen… de hol van már az élet,

kezdettől fogva tudtam, ennyi lesz,

az idő széthull, bárkihez sietsz,
mint ócska kémfilm, úgy ér minden véget,

adásszünetben képernyőre téved
egy filmfoszlány: „ma végre megfizetsz”,
s egy sikoly még, utána semmi nesz,
csak néma, sűrű szaga száll a vérnek.

A hajdan halni vágyó kisgyerek,
s a bölcs, ki most int fityiszt a halálnak,
nem engedik, hogy elveszítselek,

kit valójában már nem is talállak.
A számvetések éjszakája van,

a végső parton állok egymagam.

 

10.

 

A végső parton állok egymagam,

ez itt ma London, Brüsszel, Moszkva, München,

és Békéscsaba, Gyula száll előttem,

és Zirc, Veszprém és Alsóörs, Tihany,

s a Kaukázust köszönöm, Uram,
és Erdélybe is hányszor vitt az Isten,
és Dushanbe és Pendzsikent ma innen
egy karnyújtásnyi távolságra van,

és Prágában a Hradzsin most is ott vár,
és Orosháza, Eger, Budapest
és Szekszárd, Vecsés, Pécel és Soroksár,

s mikor fáradtan elcsitult a test,
akkor már kétszer huszonegy gramm lélek

az őrtoronyból régen szerteszéledt.

 

11.

 

Az őrtoronyból régen szerteszéledt

harangzúgás hullámán ülve sírsz,

nincs térerőd, hálózat, melyre bízz

egy mondatot: indulj, itt várlak téged.

 

S a mélyben lent, hol örök rend sötétlett,

már fodrozódik, hív a szürke víz,

mint zongorából szálló Für Elise,

és elmerülnek benne mind a vétkek,

 

de fönn maradnak életünk helyett

a feltámadás elvi akadályát

elhengerítő cselekedetek.

 

A célhoz értek megnyugvása jár át:

sós víz koptatta, zöld, visszhangtalan

kövekre hull alá minden szavam.

 

12.

 

Kövekre hull alá minden szavam,

lassú beszéd, de ott fut ritmusában

az időmérték, mint a villanyáram.

A számvetések éjszakája van.

 

Én ártatlannak nem vallom magam,

de vádlóimnak vétkeit is láttam,

és tettét annak kell ma megbocsássam,

ki addig üt, míg szemem nyitva van.

 

A túlvilági szintézistörekvés

csak annyi lesz, hogy oszladozni kell.

Íródik néhány jegyzőkönyv, jelentés,

 

aztán a csönd. – Te itt vagy? Mondd: kivel

bújócskázol? Vagy eltűntél egészen?

Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen!

 

13.

 

Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen

egy felhő szélén ott guggolsz, tudom,

fényszál fut végig íves combodon,

és Pál apostoltól idézed éppen,

 

hogy homályosan látunk e vidéken,

de színről színre majd egy szép napon,

talán már pénteken vagy szombaton,

ha megtaláltuk egymást az igékben

 

és felfedeztünk egy hatalmas erdőt,

hol tébolyító csapdák nincsenek,

és fegyverekkel nem játszik a felnőtt,

 

s nem fél, ki voltunk, az a kisgyerek.

Azt kéri ő is, szólítsalak szépen

és olvadjak fényedbe észrevétlen.

 

14.

 

És olvadjak fényedbe észrevétlen,

mert visszabékül minden, úgy örök,

rejtsék bár égi-földi csöndrögök,

nem múlik el, kering a Mindenségben;

 

így őrködünk majd éjjel-nappal ébren

az öntudatlan csillagok fölött,

hogy torzonborz, diverzáns ördögök

ne rombolják hitünk a Nagy Kerékben.

 

Ma, 2010. május elsején,

mikor már szépen szólhat csont a csonthoz,

talán itt szállsz, Soroksár főterén,

 

és szárnytolladban megkapaszkodom, hogy

tanulhassam az aviatikát.

Az óceánon nem juthattam át.

 

15.

 

Az óceánon nem juthattam át.

Az emlékezet halszemoptikája

feléd fordítja, hogy végleg lezárja

kudarcaimnak magyarázatát.

 

Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.

Utolsó szó, számból utolsó pára.

Ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára!

Egy életen át nem tarthat a vád.

 

Egy életen… de hol van már az élet,

a végső parton állok egymagam,

az őrtoronyból régen szerteszéledt

 

kövekre hull alá minden szavam.

Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen,

és olvadjak fényedbe észrevétlen!




Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…