Szulimán Nóri bejegyzései (18)

Sorrend
ALKOTÓ

Főnök

10843599472?profile=originalÁtviharzott az irodán. Ezt sokadszor tette meg. Benyitott, berohant, üvöltött egyet, majd kirohant, de ez csak az első felvonás volt. Tudtuk mind a hárman. Szemben velem Viola, mellettem Lili, és a harmadik sarokban jómagam. Megrettenve ástuk bele magunkat a papírkötegekbe.


Jött a második felvonás. Főnökünk már összeszedve minden haragját szitkozódott, káromkodott, üvöltött. Szórta az átkokat, közben föl-alá járkált az ajtótól az ablakig. Tudtuk, hogy nem nekünk szólnak ezek a papírfestéket sem tűrő illetlen szavak. Az irodánk alkalmas volt arra, hogy jól kitombolja magát. Tágas tér, mindössze három íróasztal a három sarokban. A negyedikben a hivatalos iratokat őrző két szekrény roskadozott a belé gyömöszölt irathalmaz alatt. Mi hárman, az ő rabszolgái, az íróasztalunk fölött görnyedve, türelmesen végighallgattuk a már unásig hallott gondolatait. Csak ez kellett neki. Emberek, akik csendben meghallgatják. Már megszoktuk. Hetente egyszer-kétszer előfordult. Érkezése időpontját sosem tudtuk, azt sem, hogy meddig tart majd a tombolás. De láss csodát, ahogy a szitkokat szerteszórta a kiválasztott személyekre, a mérge alábbhagyott, lassan teljesen lenyugodott, végül megszelídült. Utána kenyérre lehetett volna kenni, olyan jámbor emberré vált. Ő volt a főnökünk. Hirtelen haragú, vehemens, örök elégedetlen, de nagyvonalú és emberbarát. Az évek múlásával, ha visszatekintek, egyik legjobb főnökömnek tudhatom.


Amikor a céget teljesen felszámolták, az ő pozíciója is megszűnt. Az irodákból mindent eltakarítottak. Bútorokat, fontos iratokat. Akkor, azon az utolsó munkanapon a mi valamikori kitombolós irodánkba egy összetört ember lépett be. Már nyoma sem volt a korábbi vehemenciának. Tekintete, minden mozdulata elárulta, hogy nagy bajban van. Leült egy magában árválkodó székre, s így szólt:
- Nem így akartam.
- Tudjuk, főnök, tudjuk - mondtuk, szinte egyszerre.
- Nyugodj meg. Sokat tettél ezért a kócerájért. Te minden erőddel azon voltál, hogy talpon maradjon – nyugtattuk felváltva, közben évjáratonként rendeztük, csomagoltuk az iratokat. Viola alig tudta magába fojtani a sírást. Lili tartotta magát. Ő volt a legkeményebb közöttünk. Bennem vegyes érzések keringtek: – Mihez kezdek most? Hová megyek? Hol találok új munkahelyet?
- Ti nekem sosem ártottatok, én mégis rátok pakoltam az összes szennyesemet. Ne haragudjatok. Köszönöm, hogy mindig meghallgattatok. Tehetetlen voltam. Elbántak velem. Nem vettem észre időben valódi szándékukat.
- Ezen már nincs értelme rágódni, Főnök. Kezdjél új életet. Hiszen korábban is annyi ötleted volt, ami meg is valósult. A céget is jól vezetted. Ha nem kényszerítik rád az esztelen utasításaikat, bizonyára talpon marad. Mutasd meg ezeknek, hogy nélkülük is boldogulsz. Ne higgyék, hogy teljesen elbántak veled – nyugtattam, de magam sem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni. Az előző munkahelyemen megúsztam a létszámleépítést. Ide jöttem. Itt reménykedtem. Nyertem másfél évet. Mit értem vele? Egy kis időt, sok-sok munkát, néhány jó kollégát, új tapasztalatokat. Most ott vagyok, ahol másfél évvel ezelőtt.


Lassan befejeztük a csomagolást. Kisöpörtük a három irodát. A nagyot és a két kisebbet. Torkunkban dobogott a szívünk. Nem tudtunk egymáshoz szólni egy árva szót sem, olyan nyomorultul éreztük magunkat. Utcára kerülünk. Hiába dolgoztunk, fáradoztunk. Ez lett a vége. Lassan mentünk kifelé, vissza-visszanéztünk…hátha megáll az idő, talán nem is valóság, talán nem is történik ez az egész, csak képzeljük. De valóság volt. Húsbavágó, lelket-tépő valóság. Tudtuk, ha innen kilépünk, ide már sohasem jöhetünk.
Bezártuk a bejárati ajtót, a kulcsokat a főnök rakta el. Elindultunk.

- Majd holnap talál… - kezdte a mondatot Viola, de hangja a harmadik szónál elcsuklott és mélyről feltörő zokogásba torkollott. Nem bírtam tovább én sem. Megszorítottam lili és Viola kezét, s alig hallhatóan megszólaltam:- Gyerekek, jó volt Veletek! – lelkem mélyén sebzett minden szó. A visszafojtott sírás rosszabb volt, mint megannyi késszúrás. Elváltunk.

Mentem az utcán, s olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint még sosem. Nem tudtam hová tartok. Azt sem tudtam, ki vagyok. Nem érdekelt, hogy tavasz van és virágba borultak a fák. Nem érdekelt, hogy ismerősök jöttek vidáman velem szemben. Köszöntek, éppen csak visszaköszöntem. Akkor hasított belém először a tudat, hogy munkanélküli lettem.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Csak tiszta forrásból

 „Nem életrajzot írtam Bartókról.

Erre csak olyan író lenne méltó,10843599677?profile=original

Aki vele egyenrangú művész.

De Bartókról írni kell.”

(Székely Júlia, Bp., 1963)

 

Gyermekkoromban, amikor esténként sokszor fáradtan bandukoltam hazafelé a zeneiskolából, nem foglalkoztattak olyan gondolatok, hogy mekkora kincs birtokosává válok a zongoratanulás által. Azt sem tudtam még, hogy a kis vidéki zeneiskola falai között tanáraimtól életre szóló példamutatást, követendő értékeket kapok, amivel gazdálkodhatok. Kaptam. Nagyon sokat. Ma már tudom értékelni. Hogy tudtam-e ezekből valamit kamatoztatni? Az már nem csak rajtam múlott. Szigorú, következetes, de nagyon szerethető volt a zongoratanárnőm. Példaadással tanított és nevelt egyszerre.

A zeneiskola, ahová jártam Bartók Béla nevét viselte. Méltó volt rá.

Bartók Béla a Cantata profána c. művében (1930) vall legtalálóbban magáról, egész életéről: „Csak tiszta forrásból…”- hangzik vallomása, s ezt Bartók minden munkája hitelesíti.

Ha ezt igazán meg akarjuk érteni, hallgassuk meg Bartók zenéjét. Hallgassuk… ne egyszer, ne kétszer, többször hallgassuk meg.

Bartók Béla és Kodály Zoltán a legmagasabb igénnyel írták műveiket a gyermekek, az ifjúság számára.

Bartók Béla fegyelmezett, szófukar, udvarias és szelíd-szerény ember volt, de ha igazságtalanságot látott szenvedélyesen, gorombán támadott. Kodály Zoltánt ért támadásokra azonnal reagált, ami szinte egyedülálló a művészbarátságok történetében.

1907-től, a Zeneakadémia tanárakén pedagógiai munkáját is a „tiszta forrás” jellemezte.

Tanítási és nevelési módszeréből is hiányzott a beszéd. Kevés magyarázattal, sok bemutató zongorázással vezette növendékeit a helyes útra. A tempót, a dinamikai hangsúlyokat, a formai felépítést, a belső mondanivaló átérzését és tolmácsolását is megmutatta. Nem magyarázta a darabot, hanem megmutatta.

 

Példamutatásával nem veheti fel a versenyt semmilyen ékesen szóló magyarázgatás. Nem volt egyszerre sok tanítványa, de velük nagyon sokat foglalkozott. Emberi füllel alig észlelhető eltérések miatt félórákig képes volt vesztegelni egy-egy taktusnál. Növendéke már elfáradt, ő soha.

Mi volt a szenvedélye? A tanítás? Nem. A rend volt a szenvedélye! Makacsul, kérlelhetetlenül követelte a rendet mindenben, tudományos és alkotómunkában, zongorázásban, a világban mindenütt; önmagától, tanítványaitól, mindenkitől. Úgy tanított, ahogy komponált, zongorázott, gyűjtött s rendszerezett.”

 

Bartók Béla és Kodály Zoltán tíz éven át járták az országot, népdalokat gyűjtve.

 

Bartók megszállottan gyűjtötte a román, szlovák népzenét is, amiért hazaárulással is megbélyegezték. Ő, a holtáig hűséges magyar ezzel nem törődött, folytatta a gyűjtést, s a vádakra így reagált:

”Az én vezéreszmém, amelynek, amióta csak, mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem, amennyire erőmtől telik, szolgálni a zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

 

Bartókot itthon nem értették. Egyetemet végzett, komoly középosztálybeliek sem. Nem értették, s még büszkék is voltak rá, hogy nem értik.

Lehet, hogy napjainkban is élnek közöttünk  "Bartók Bélák", akiket nem értünk, hiába szólnak hozzánk? De a mai kor értetlensége nem fog felmenteni bennünket az alól a felelősség alól, ami az értelmiség felelőssége. Az értelmiségé, akinek a feladata megmutatni a helyes és követendő utat gyermekeinknek, az ifjúságnak, unokáinknak, a jövő nemzedékének, mielőtt bekövetkezne a visszafordíthatatlan romlás! Nem kis túlzással gondolom, hogy a 24. órában járunk, hogy ne kövessük el azt a végzetes hibát, amit utána soha, senki nem fog tudni helyrehozni.

 

Békéscsaba, 2008. június 12.

 

 

Felhasznált irodalom:

 Székely Júlia: Elindultam szép hazámból, Bartók Béla élete, Móra Ferenc könyvkiadó, Bp.,1971.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A Jézuska csizmája

 10843602461?profile=originalEgy csendes kis faluban nőttem fel, ahol telente nagy fehér hótakaró borította az utakat, háztetőket. A falu szélén laktunk, az utcában csak egyik oldalon voltak házak, a túloldalon a régi körgát húzódott, ameddig a szem ellátott tartott a látóhatár. Ha sokáig néztem, néha úgy éreztem, a végtelenbe visz a tekintetem. Különösen a téli hónapokban, amikor a természet magába zárkózott, a fák lehullatták lombjaikat, felöltötték méltóságteljes hófehér ruháikat. Kicsit távolabb, a körgáton túl a hófedte szántóföldek némasága uralta a tájat.

Szép volt…

…Karácsony közeledtével mindent a várakozásnak szenteltünk. Úgy tűnt, ilyenkor lelassult az élet. Ahogy a természet bezárkózott, úgy zárkóztak be az emberek is otthonaikba. Számvetést készítettek az eltelt esztendőről. Jó volt ez az elnémulás. Nagy izgalommal vártuk a Jézuskát. Nekem a karácsonyfát valóban a Jézuska hozta. Sokáig hittem benne. Szenteste napján, a kora esti órákban, sötétedés előtt gyönyörű angyal ruhában, különös, finom karácsonyi illatával érkezett.

Szenteste napján egyszer hatalmas hóvihar tombolt. Délután már senki sem járt az utcán. Nagyon türelmetlen voltam. Különös félelem kerített hatalmába. Korábban is sokszor átvillant bennem, hogy az én Jézuskám lenge ruhájában nem fázik-e? Sosem mertem megkérdezni. Arcát mindig fehér fátyol borította, ruhája olyan volt, mint egy menyasszonyi ruha. Csodálatos és sejtelmes volt. Akkoriban már iskolás lehettem, de még hittem benne. Nekem ő volt a csoda, egy „Igazi Jézuska”. Akkor, azon az estén nagyon aggódtam érte (talán életemben először aggódtam valakiért), hiszen kint egyre jobban tombolt a hóvihar. Felénk úgy mondták, hogy ”odakint nagyon kustol”. Ilyen időben az ember a kutyáját sem engedi ki.

Érkezését mindig halk csengettyűszó előzte meg. Ezen az estén is vártam a csengettyűszót, de nem szólalt meg. Karácsonyeste, kint ítéletidő, benn a csempekályha ontotta a meleget, de se Jézuska, se karácsonyfa nem volt. Nagyon izgultam érte, de bíztam benne, tudtam, hogy jönni fog!

Az estét lassan kezdték felfalni az éjszaka csillagai. Csendesedett a havazás. A távolból innen-onnan csengettyűszó hallatszott, egy-egy lónyerítés kíséretében. Akkoriban a faluban még gyakran jártak lovas szánok. Lassan elállt a havazás. Odakinn egyre nagyobb lett a csend, odabenn meg a reményem és várakozásom  erősödött. A konyhából a mákos csík ínycsiklandozó illata suhant ki, amint édesanyám ki-be járkált.

- Jönnie kell! Jönnie kell! – jártam fel-alá a folyosón. Egyszer csak közelről hallottam a csengettyű hangját. Majd kibújtam a bőrömből. Annyira megörültem, mint még soha. Talán azért, mert úgy megvárakoztatott. Betoppant kis házunk gangjáról a konyhába, innen szüleim a szobába invitálták. Ott állt előttem az én karácsonyi Jézuskám teljes életnagyságban, agyonfagyva, átázott kabátjában. Kezében tartotta a szaloncukrokkal és néhány vidám dísszel felékesített karácsonyfát és elcsukló hangon mondta:

- Boldog karácsonyt Nórika! Boldog karácsonyt Mindenkinek!

Édesanyám elvette a karácsonyfát, lesegítette a Jézuskáról a vizes kabátot és egy székre terítette. Akkor pillantottam meg a csizmáját. 

- Pont ilyen van Terike néninek is! – suttogtam. – Nem, az nem lehet – morfondíroztam magamban.

Ezután elmondtam az akkor épp legkedvesebb versemet, ami hagyomány volt már nálunk, mi tettük azzá.

Asztalhoz ültünk és jó meleg forralt borral és mézes süteménnyel kívántunk egymásnak békés ünnepet. Édesanyám nagyon finomakat sütött. Párja nem volt a mézes krémesének.

Nagyon nyugtalanított a Jézuska csizmája. Le sem vettem róla a tekintetemet. Állandóan az járt a fejemben, hogy lehet ekkora hasonlóság egy ilyen különös égi tünemény és a szomszéd Terike néni között. Egyszer csak megkérdezte:

- Mit nézel  kicsim?

- A csizmád, a csiz… - elakadt a szavam, nem tudtam beszélni, hangom elcsuklott, a felismerés és a valóságra ébredés megrázó volt. Olyan forróság járta át egész testemet és lelkemet, amit leírni nem lehet.  Jobban szemügyre vettem az arcát, néztem a kézfejét, a csizmája már nem érdekelt.

Észrevette. A fátyolt felhajtotta, a titkot tovább nem hordozta. Ismerős tekintet nézett rám. Ott állt előttem természetes emberi mivoltában a szomszéd Terike néni, a világ legaranyosabb szomszédja, aki önzetlenül eljátszotta nekem és még jó pár gyereknek az utcánkban, hogy Ő a Jézuska, csakhogy nekünk örömet szerezzen. Ölébe ugrottam, de nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.

Azon a karácsony estén kicsit felnőtt lettem, egyszerre ismertem meg a csalódás és az önzetlen szeretet érzését. Az utóbbi máig bennem él és remél, mindig remél.

 

 

 

2013. december 22.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ángyika

 

10843601270?profile=original

 Hóvári Zoltán: Idős asszony című festménye   

   

  Káposztáslepény illata járja át a lakást. A család nagy kedvence. Évente legalább egyszer megsütöm a békesség kedvéért. Bevallom, szeretem sütni, bár nagyon időigényes. Tavaly ősszel elmaradt. Múlt hétvégén bepótoltam. Ángyikától kaptam a receptet régen, sok-sok évvel ezelőtt… annak is jó ideje már, hogy nincs közöttünk.

Utolsó találkozásunk jut eszembe, az idősek otthonában élt már akkor hosszú ideje. Ő maga választotta. Férje halála után eladta házukat, árát szétosztotta gyerekeinek, unokáinak. Jól bírta még magát, nem szorult volna még külső segítségre. Előrelátó volt. Nem akart nyűg lenni gyerekei, unokái nyakán, ha netán leesik a lábáról és szüksége lesz segítségre. Kevesen gondolkodnak így.

            Az idősek otthonában, egy kicsi szobában, többedmagával lakott. Mindössze egy heverője volt, mellette éjjeliszekrény, a ruháinak egy nagyobb szekrény, a fekhelye fölött a falon egy-két családi kép lógott, fiókjában néhány kedves tárgy, emlék. Ennyi volt minden vagyona. Ami nem látszott, azt a szívében hordta. Életének és elsőszülött halott fiának emlékeit. Ezekről tudott hosszan, ízesen mesélni. Szerettem hallgatni. Nagyon szerettem, ha mesélt a régmúltról, életének epizódjairól. Ő is szerette, ha meghallgatják. Elvesztett fiát már rég nem siratta. Tudta, ez már nem segít rajta. Beletörődött. Kárpótolták unokái, akikben megtalálta örömét.

- Nekem nincs már másra szükségem, csak nyugalomra – mondta. Megfáradt, kérges kezét összekulcsolta, kicsit visszarévedt a múltba, majd folytatta. - Itt megvan mindenem, ami kell már ebben a korban. Ángyika keze sokat mesélt. Egy élet rajzolódott ki rajta. Egy dolgos, becsületes, nehéz paraszti élet. Tisztességben érte meg az öregséget. Egyik lábát nagyon fájlalta, nem emlékszem már melyiket. Korábban combnyaktörést szenvedett, műtötték is, de már sosem lett tökéletes. Csendesen tűrte kínját, sosem panaszkodott. Ha sokáig ült, nehezen állt fel, botját hívta segítségül. Rátámaszkodott. Sokáig állt így, ha az ülésben elfáradt. Szerencsére ágyban fekvő betegség elkerülte. Kilencven felé járt, amikor lelke végre megnyugvást talált.

             Ritkán mentem be hozzá. Ilyenkor nyugtatgattam magam: - Most nem érek rá, - majd legközelebb bejövök, - sietnem kell. Nem mentem be legközelebb sem. Tudom, becsaptam magam. Szükségem lett volna többször, hogy bemenjek hozzá. Anyám akkor már nagyon beteg volt. Szükségem lett volna, hogy kapjak Tőle egy kis szeretetet és adjak is Neki. Amikor néha meglátogattam, mindig marasztalt. Mondta, hogy ne menjek még, olyan ritkán van látogatója. Akkor mindig megígértem, hogy megyek, mégsem tartottam be, a dolgaim más irányba vittek.

            Nagyon szerettem a társaságát, pedig nem sokan szerették a modorát. Nyers volt, őszinte, szókimondó. Véleményét nem rejtette véka alá. Nem szavakkal, a tetteivel beszélt egész életében.

            Kicsi gyerekkorom óta ismertem. Sokszor voltam náluk nappal és esténként is. Volt olyan alkalom, hogy ott kellett aludnom. Aludni nem szerettem náluk, mert reggel nagyon korán kellett kelni. Nagybátyámmal etették az állatokat, mi az unokáival együtt még aludhattunk volna, de ki tud aludni, amikor visítanak a malacok az ólban? Volt náluk mindenféle aprójószág, kacsa, liba, gyöngyös, tavasszal kiscsirkék. Ősszel hatalmas mérges pulykák kergették egymást az udvaron.  

            Ángyika minden hétvégén sütött valami finomat. Télen hájas kiflit, sokféle kőt tésztát, tepertős pogácsát, nyáron meggyes lepényt, almás bélest, ősszel káposztás lepényt. A káposztás lepény volt a legfinomabb. Már én is sütöm régóta, a tőle kapott recept alapján.

            Egyszer, évekkel ezelőtt nagyon nagy adagot sütöttem. Vittem neki is kóstolót belőle. Nem mondtam meg, mit hoztam. Ölébe tettem a csomagot. Lassan hajtogatta szét a papírt. A két nagy aranybarnára sült káposztáslepény még meleg volt. Ennyit mondott csak: - Látom már megtanultad. Ennél nagyobb dicséret nem kellett. Jóízűen nyelte a falatokat. Örömmel néztem elégedett mosolyát. Láthatóan nagyon ízlett a friss, meleg sült tészta. Nagyon boldog percek voltak ezek számomra, hogy végre én is tudtam Neki adni olyan dolgot, amit az otthonban sosem kaphatott…

            Kisült az utolsó tepsi káposztáslepény is. Szépen sorakoznak a nagy retikülök. A sült illata még sokáig terjeng a lakásban. Emlékeket idéz, régieket… szépeket. Ezek az emlékek az emberi méltóságról mesélnek.

 

 

 2009. február

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Levél Dédinek

 Drága Dédi!

 

 Fenn a magasban ritkán viszik az angyalok a híreket. Oly rég elutaztál abba a távoli, ismeretlen országba, hogy azt hihetnéd már a feledés homálya takar. Dédi, ne hidd ezt, Nagyi sokat mesél Rólad, szívében élsz, amíg szíve dobog. TE tanítottad, hogy csak a jó és a szép örök. Most elképzellek, amint kényelmesen pihensz egy mennybéli fotelban, színes, virágmintás köntösödben, hamvas hajadra ezüst kék színt fest a napsugár, szemeden olvasószemüveg és olvasod levelemet…10843600489?profile=original

…Múlt nyár derekán, tikkasztó hőségben érkeztem erre a különös, furcsa világra, amit Te ideje korán elhagytál. A kórházban nagy sürgés-forgás vett körül. A hangokból érzékeltem ezt, mert látni, alig láttam, csak Édes puha, selymes virágszirom illatú melleit. Jó volt megérinteni és hallani azt az ütemes dobogást, amit már ismertem korábbi meleg otthonomból. Sejtettem, hogy valami különös dolog történhetett velem, mert minden másképp volt, mint odabenn. Érkezésemet vakító fény köszöntötte, ami nagyon szokatlannak tűnt bíborszínű, félhomályos kis odúm után. Halványan érzékeltem alakokat közel és távol, de kezdetben mindent fejjel lefelé. Édessel négy napig éltünk háborítatlanul, kettesben egy külön szobában. Nagyi és Apukám naponta hozták Édesnek az ízletes házi ételeket, hogy ez által én is finom táplálékhoz jussak. Először csak ízlelgettem azt a finom, meleg nedűt, ami Édes melleiből csordogált, majd rájöttem a fortélyra, hogyan lehet egyre többet kicsalogatni. Édessel minden együttlét mámorító és megnyugtató volt. Ennek dacára fogytam egy kicsit, de ez nem szokatlan dolog az ember életében pár napos korában.

Egy napon Édes és Apukám jól bebugyoláltak, kis sapkát is adtak rám, beleraktak egy mély kosárba és elindultak velem valahová. Kiléptünk a kórház ajtaján, rekkenő hőség, ricsaj, zaj, zúgás, moraj várt odakinn. Egyáltalán nem tetszett nekem. Legszívesebben visszabújtam volna régi nyugalmas kislakomba, de később rá kellett jönnöm, hogy ezt már sosem tehetem meg. Beültünk hármasban egy berregő valamibe, ami elindult velünk. A monoton berregéstől hamar elaludtam. Amikor felébredtem már új helyen voltunk, valószínű leendő otthonomban. Édes körbevitt a lakásban, ahol már semmi zajt nem hallottam, csak valami lágy, andalító dallam keringett a levegőben. Bentről is hallottam ilyet sokszor, nem volt ismeretlen. Örömömet hosszan tartó bömböléssel jeleztem. Így tudattam drága szüleimmel, hogy ez a hely nagyon tetszik nekem. Édes átöltöztetett, puszilgatott, simogatott a fejem búbjától a lábam ujjáig, majd belefektetett egy finom illatú ágyacskába. Azután egyre halkuló dallamok lopakodtak a fülembe és újra elszenderedtem.

 Édesnek nagyon finom teje volt, ahogy teltek a napok, egyre mohóbban ettem. Később kiderült, hogy én egy nagy-nagy zaba-gép vagyok. Annyit ettem, mint egy kis víziló. Legtöbbször hasra fektettek, mert azt hitték, hogy nekem úgy jó. Jó volt, nem tagadom, de néha rekedtes hangon nyöszörögtem, mintha fájna valamim. Valahogy így, hogy „ajjaj…jaj…ajjaj…jaj…ajjaj.” Jól rájuk ijeszthettem, mert azt hihették, a hasam fáj. Lehet, hogy fájt kicsit, már nem emlékszem, de ilyenkor kiharcoltam, hogy ölbe vegyenek. Nagyon jólesett, amikor felvettek, simogattak és megszeretgettek. Ez így ment majdnem három hónapig. Édesnek sok-sok álmatlan éjszakát szereztem. Többször is megnézett éjjel, amikor nyöszörögtem, minden neszre odajött hozzám. Amikor nagyon rázendítettem megszoptatott, sétált velem, dúdolt nekem, a karjaiban mindig megnyugodtam. Már majdnem három hónapos voltam, amikor Édes és a doktor néni végre rájöttek, hogy hatalmas étvágyamnak már nem elég Édes finom nedűje. Havonta jártunk a doktor nénihez, aki mindig alaposan megvizsgálgatott. A mellemre meg a hátamra hideg korongot rakott, megnyomkodta a hasamat, belenézett a számba, végül két karomat is megsimogatta. Egy ilyen alkalom után már cumisüvegből is kaptam tejecskét. Ez nem volt olyan finom, mint Édesé, de engem nem zavart, mert csillapította óriási étvágyamat.

 Ezután úgy nőttem, mint a gomba. Már nem kellett olyan sűrűn felkelni hozzám. Este nyolc után elaludtam, csak hajnalban ébredtem fel először, utána reggelig még párszor, de most már nem így van…

 

…már csak hajnalban ébredek fel először, utána reggelig még párszor…

Mondanád erre, hogy ugyanúgy, mint korábban. Jó, jó a helyzet nem sokat változott, de Édes nagyon türelmes és olyan jó, amikor a közelemben van és hallom szíve dobogását. Ne hidd azt, hogy én egy kis önző teremtés vagyok, s kihasználom az anyai jóságát, bár némi igazad lehet, ha így gondolod.

Dédi, képzeld, már járni is tudok, nem egészen úgy, mint a nagyok, de napról napra egyre jobban gyalogolok. Remélem, mire a hópelyhek szállingózni kezdenek és belepik a házakat már én is szaladok.

Dédi, nagyon vigyázz Magadra ott fenn a magasban, mert itt lenn a Te lelked bennünk van:

                                                                                                                                                                                                                                                                              Dédunokád

 

 

 

2013. szeptember 17.

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hargita 6.rész

 

 

10843602660?profile=original

 

„Csíksomlyó az átlag kolostorok felett áll. Kegyeletre gerjeszt, vonzó hatást gyakorol, benső indításra kelt puszta létében is. Százezrekre gyakorol élő benyomást ösztönösen érzett erejével is. Mérhetetlen egyedi és kizárólagos közös értékeket hordoz Csíksomlyó léte és története magában.”

- P. Benedek Fidél: Csíksomlyó

 

 

            A Kis-Somlyó hegy lábánál állunk. Előttünk a Kálvária út stációi emelkednek a meredek hegyoldalon. Körben karcsú fenyvesek őrködnek a beszédes kövek felett. Talpunk alatt az elmúlt napok esőzéseitől kicsit vizes, puha pázsittakaró. Nem éppen hegymászásra való terep. Ennek ellenére fel sem merül bennünk, hogy nem másszuk meg. Felnézünk. Olyan tiszta kék az égbolt, amilyet már napok óta nem láttunk. Visszanézünk a békés, csendes csíki településre. Síkvidékhez szokott szemünknek lenyűgöző a hegyvidéki táj. Lenn a völgyben látjuk a ferences kegytemplomot, mellette a 18. századi ferences kolostort, az 1930-ban épült KALOT (Katolikus Legények Olvasó Társasága) Házat, amit Kós Károly tervezett. Delet harangoznak. Erőt gyűjtünk a felfelé menethez. Robi ellát bennünket egy-két jó tanáccsal, majd elindulunk.

            Nehéz a járás edzetlen lábainknak. Stációtól stációig haladunk. Megállni nem tanácsos, mert könnyen elveszíthetjük az egyensúlyunkat. Egyre erősebben süt ránk a szeptemberi nap. Szerencse, hogy a buszban hagytuk a pulóvereket, szélkabátokat. Hátizsákunkban csak az esőkabátok, életmentő vizes flakonok egy kis elemózsia lapulnak. Most ezt is nehéz cipelni hegymászáshoz nem szokott tagjainknak. Egymást pár lépés távolságra követve megyünk, a stációknál megkapaszkodunk. Kicsit megpihenünk, olvassuk a kövekre vésett mindenki számára megszívlelendő bölcseleteket. A stációkat hívő keresztények különböző időpontokban adományozták a búcsújáró helynek. Jó időbe telik, mire felérünk a Kis-Somlyó tetejére. Innen nézünk vissza hegyi túránk helyszínére.

- Remélem nem erre kell visszafelé menni. – mondjuk többen, szinte egyszerre. Valóban elég meredeknek tűnik a mögöttünk hagyott terep. Robi megnyugtat, hogy más úton megyünk lefelé.

            A Salvator-kápolna festett kazettás mennyezete újabb csodát tár elénk. Állunk a kápolna bejáratánál. Bemenni nem lehet, kívülről csodáljuk a többször restaurált, több, mint ötszázötven éves műemléket. Pihenjük a meredek kálvária megmászása okozta fáradalmakat.

            - Nézzétek, van egy másik kápolna is! – kiált fel kis útitársam, Mesike, s már szalad is a másik kápolna felé. Indulunk utána. Valóban az egy kisebb, elhanyagoltabb kápolna. Falai épp olyan szélesek, mint a Salvatorénak. Bemenni ide sem lehet. Jézus üres koporsója látható közepén, benne különböző pénzérmék fénylenek. Néhányan mi is bedobunk egy-két magyar pénzérmét. A két kápolnáról már olvastam korábban. Vécsey Gyula, 1908-ban Csíkszeredán született elektrotechnikai mérnök tanulmányában.

            „A Kissomlyó tetején lévő két kis kápolna szentélyrésze a régi székely természetkultusz ünnepjelző réseit őrizte meg a mai napig…”

 „…A csíksomlyói pünkösdi búcsúra zarándoklók egy része a szombati nagy búcsún kívül Pünkösd vasárnapra virradólag részt vett egy „pap nélküli” régi búcsún is. Ezek az éjszakát jórészben a templomban töltötték, sokan azonban kedvező idő esetén a Kissomlyó cserjés oldalán aludtak, vagy szent énekeket énekeltek és úgy várták a hajnalt és „az Áldott megjelenését a Felkelő Napban”. Mire pirkadni kezdett, sorra érkeztek a napköszöntők a templomból és a cserjésekből és sok száz ember zárkózott fel szorosan a Salvator és a Passio kápolnák mellé, hogy hitük szerint a Felkelő Napban megláthassák az Áldottat, az istenanyát fehér lepelben, vagy a fehér galambot a Napban.

Jómagam is többször kimentem a Kissomlyóra Pünkösd vasárnap virradóra, egyszer éjfélkor, hogy időben láthassam, hogyan készülődnek a csíkiak, gyergyóiak és a csángók már 2 óra körül, hogy a régi gimnázium mellől szent énekeket énekelve menjenek a szokásos búcsújáró úton, más részük pedig a nagyon meredek Kálvária útján, a”Jézus Hágóján” a két kis kápolnához. Ott aztán csendben imádkozzanak.

Az izgatottan várakozó tömeg a Felkelő Nap első sugarai láttán felemelt karokkal, összekulcsolt kezekkel vallásos áhítattal kiáltotta: „Jön az Áldott”.

A mély vallásos áhítatnak és a régi szokásnak az emléke 15-20 évvel ezelőtt még élő valóság volt. A hívők egy része összekulcsolt kezekkel régi egyházi énekeket énekelt, melyek a régi nagy búcsúk dallamaira emlékeztettek. A moldovai csángók rendszerint a Passió kápolnától jobbra helyezkedtek el és a régies szövegeik és dallamaik a Kájoni Cantionale énekgyűjteményt juttatták eszembe. Ezen a Pünkösd hajnali régi búcsún főleg felcsíkiak, menaságiak, gyergyóiak és moldovai csángók vettek részt, olyan hegyvonulatokból, ahol a régi hagyományok a legtovább éltek….

Az ismertetett élmény arra késztetett, hogy összegyűjtsem a hagyományokat. Kétségtelen volt, hogy a kereszténységgel párhuzamosan élő régi székely természetkultusz emlékével a mai napig fennmaradt napkultusszal állunk szemben. Hogyan magyarázható mindez? Csak úgy, hogy a székelyek és csángók kereszténység előtti vallása a napkultusz volt, a természetkultusz egyik ága…

…A Babba-Mária fogalmát is sikerült tisztáznom több felcsíki asszonytól és férfitól gyűjtött adatok alapján. A Holdat nézve mondották: „Be szépen süt Babba Mária, Babba Mária a Holdban lakik, Babba Mária Csíksomlyón van!” (1985. október havában)

 

            Továbbmegyünk a Kis-Somlyó tetején, s egyszer csak megpillantjuk a Nagy-Somlyó hegyet, előtte a hatalmas, szétterülő sima zöld pázsitot, amit körbeölelnek a dús bükkösök, fenyvesek. Előttünk a Hármashalom-oltár. Felejthetetlen pillanat. Óriási a tér, történelmi atmoszférája van a helynek. Mindenkiben megjelenik egy kép, egy emlék, amit az eddigi búcsúk valamelyikéről már láthatott. A valóságban látni egészen más. Tizenkét éve szeretném már látni ezt a helyet. Persze Pünkösdkor lett volna ideális. Most ideképzelem a sok tízezer embert, aki fáradtságot nem kímélve elzarándokol erre az ősrégi hagyományt őrző szent helyre.

            Leülünk a lankás hegyoldalon, s hallgatjuk túravezetőnk előadását a Csíksomlyói búcsú eredetéről:

            - Az idén 443. alkalommal tartották meg – kezdi Robi mondandóját.

-Ha visszaszámoltok, az első Csíksomlyói búcsú 1567-ben volt. A reformáció tanait Erdélyben is elkezdték terjeszteni. Tömegesen tértek át az új hitre az emberek. Egymás után jöttek létre a protestáns felekezetek. Ugyanakkor a katolikus vallás melletti szent elkötelezetteket nehezen lehetett eltéríteni. 1567-ben a fejedelem katonasággal akarta megtörni az ellenszegülőket, de nem tudott úrrá lenni a híveken. István, a gyergyóalfalvi pap maga mögé állította katolikus híveit. A Tolvajos-tetőn 1567. pünkösd szombatján aratott győzelem után örömökben Csíksomlyóba mentek, hálát adni a Boldogságos Szűznek. A diadal a katolikus vallás győzelmét jelentette. Ez volt az első csíksomlyói pünkösdi körmenet. Azóta minden pünkösd szombatján felkerekednek a katolikusok, hogy a csíksomlyói búcsún emlékezzenek a hitüket megtartó, tiszta lelkű elődökre...

Hallgatom Robi hangját, de tekintetemet nem tudom levenni a tájról. Ez a pillanat egyszeri, megismételhetetlen. Nyugalom és békesség terül szét a horizonton, a szeptember déli napsütés még megmutatja erejét, szinte perzsel, úgy melegít. Órákig tudnék maradni itt ebben az áhitatban. Szeretnék Pünkösd szombatján eljönni ide, hogy megtapasztaljam milyen együtt lenni több tízezer emberrel. Szeretnék együtt lenni a hömpölygő tömeggel ebben a felemelő, lenyűgöző természeti környezetben. Jó lenne együtt lenni az azonos nyelven beszélők- és értőkkel. Jó lenne együtt lélegezni, énekelni Isten szabad ege alatt, hogy megtapasztaljam a valóságban azt, hogy sok-sok ember meg tud férni békében egymással.

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hargita 5.rész

 

 

10843601896?profile=original„Az ünnepélyes csend, mely a szívre száll, midőn e völgybe belépünk, érzelmekre tanít minket, melyeket nem érzénk soha.” (Jókai Mór)

 

 

           Székelyföld talán legszebb részén, az Olt bal partján, ősi balladák vidékén utazunk. Ezen a csodálatos tájon két óra nagyon hamar eltelik. A hangulatunk vidám, tréfás történetekben sincs hiány. Csapatunk már egyre összeforrottabb. Ha valaki feldob egy tréfát, történetet, mindig akad, aki leüti, illetve übereli azt. Ahogy haladunk Délkelet-Európa egyetlen vulkáni krátertava felé, néha-néha ismerős csörgések, zizegések hangjai sejtetik, hogy néhány utastársunk megéhezett. Vannak, akik innivaló után kutatnak. Nem keresgélnek sokáig, a kezek már biztosra mennek, hamar megtalálják a sörös dobozokat, vagy netán a pálinkás üveget. A harapnivalók előtt jólesik fokozni kicsit az étvágyunkat. Előkerülnek a hazai finomságok. Enyhén csípős, élénkvörös színű, jó házi kolbász, sajtos, tejfölös pogácsák, finomabbnál finomabb házi sütemények. A harapnivalók és innivalók kézről-kézre járnak. A mások által készített étel mindig finomabb.

             A falatozás, iddogálás, mókázás alatt szinte észre sem vesszük, hogy már lassan megérkezünk arra a helyre, ami „keresztény államiságunk kezdete óta búcsújáró hely volt.” „A Csomád környéke a pogány kor táltosainak, tündéreinek volt hazája, később a kereszténnyé szorított székelység egyik csodatevő helyévé is vált, ahova mindig áhítattal közeledik a keresztény magyarság.” - olvasom a „Székelyföld ezer pillanata” című kiadványban.

            Lassan bekanyarodunk a fenyvesekkel és lejjebb a már színesedő lombhullató fákkal körülvett Szent Anna-tó birodalmába. Mesevilág tárul elénk, egy természet alkotta meghitt nyugalomvölgybe érkezünk. Körös-körül varázslatos és misztikus csend ölel. Áhítattal és alázattal lépkedünk a tó felé. Belélegezzük a hely tiszta levegőjét, csodáljuk a táj minden rezdülését. Utoljára tizenkét évvel ezelőtt jártam itt. Most sokkal szebbnek tűnik. Akkor a tó körül sátoroztak, a szabadban főztek, a tóban fürödtek az emberek. Mára ez már nem megengedett. A természetvédelem táblája jelzi a tűzrakás, sátorozás, szemetelés, és sok-sok más természetet rongáló tevékenység tilalmát. Úgy tűnik, ha az emberek ezt betartják, a természet előbb-utóbb meghálálja. Tizenkét év elteltével, szemmel láthatóan itt minden újjászületett, megszépült. A délutáni napsugár fényhatásai megkoronázzák az élményt. Lenyűgöző. Háborítatlan nyugalomban él itt a tó és az őt körbeölelő növényzet. A gyöngyöző tiszta víztükör magával ragad, csalogat a tóhoz bennünket. Ahogy közeledünk, túravezetőnk tréfásan ad útbaigazítást:

- szeretnélek tájékoztatni benneteket, hogy aki a tóban megmosdik, megtisztul bűneitől. Kisebbektől, nagyobbaktól is. Külön felhívom a hölgyek figyelmét, hogy tetőtől talpig meg kell mosdani. A férfiaknak elég, ha csak a szemüket mooosssák meg – neveti el Robi a mondat végét. Persze, hiszen ez az állítás szerintünk fordítva igaz. Mégis a tónál meglepő, hogy mi nők mosdunk többségben. Úgy látszik, a férfiaknak még a szemüket sem kell megmosni.

- Ilyen szent életű utastársaink vannak? - Nem is gondoltuk volna – mondjuk szinte egyszerre Mónival és Edittel. Mindenesetre mi megfogadjuk túravezetőnk tanácsát, jól megmossuk arcunkat.

- Én negyvenszer mosom meg - kiált fel mosolyogva Móni. Aki hallja, nem tudja megállni nevetés nélkül.

- Mónikám a szádat is jól mosd meg, azzal „bűnöztél” talán a legtöbbet – kiált vissza Kató. Valóban így tesz Mónika. Villámgyorsan mossa az arcát – miközben hangosan számolja arcmosásai számát – harmincegy, harminckettő, harminchárom…. Mi a közelében már majd meghalunk a nevetéstől.

- Három évre előre is lemostam a még meg sem történt bűneimet- jön el Mónika elégedetten a tó partjától.

A tóban nincs semmilyen. élővilág. Valószínű a környező hegycsúcsokról lemosódó csapadékvíz nem kedvez a vízi életnek. A tavat nem táplálja semmilyen más élővíz. A víz szintje ma átlagosan négy méter, nem így volt ez régebben:

"Leirhatatlanul pompás az a látvány,mintha csak egy régen kialudt tûzhányó hegy óriási krátere tátongna elõttünk. Alattunk a lombos fákkal sürûn benõtt mélységes hegytölcsér alján, a gyönyörû gyeptérség kellõs közepén egy tükör simaságú kristálytiszta tengerszem tûze ragyog felénk.A tó alakja kerekded, kerülete 1800 méter, közepén igen mély (12 méter); a víz színe kék, mint az égboltozat, a mely Nápoly felé borul, tiszta, átlátszó mint a tószéli vadvirág kelyhén rezgõ harmatcsepp. A hegytölcsér oldalát bükkerdõ borítja, partját nyulánk fenyõszálak koszorúja övezi. A hely elragadó szépsége, elrejtett volta, az uralkodó isteni csend mintegy fölhivják itt az embert az örökkévaló isten imádására. A hagyományok szerint az õs magyarok Hadúrnak itt mutatták be az áldozataikat még akkor is midõn az õsi vallást szabadon nem gyakorolhatták. A hol egykor Hadúr oltárai füstölögtek, a keresztény magyarok vallásos kegyelete Szent-Anna tiszteletére búcsújáró kápolnát épített, a melyben évenként kétszer felhangzott az összesereglett hivek szent dicsõitõ éneke. Késõbb a búcsukat betiltották; azóta a kápolna elhagyatva áll; a hely azonban, a természetnek ez utolérhetetlen mûvészettel alkotott temploma a természet-kedvelõknek búcsujáró helye lesz az idõk végéig."(Dr Hankó V., 1891.)

  Körbejárjuk a tavat. Az egyik táblán hatalmas betűkkel hívják fel a látogatók figyelmét: FIGYELEM! MEDVÉK A TERÜLETEN! Akadnak közöttünk, főleg a fiatalabbak, akik örülnének, ha medvét láthatnának.

- Én inkább kihagynám ezt az élményt - mondom társaimnak. Hasonlóképpen gondolják ők is. Nem találkozunk medvével. Két kóbor kutya követ bennünket egész sétánk alatt. Akad olyan rész, ahol az egyik figyelmes eb mutatja meg a kevésbé sáros, járhatóbb utat. Valószínű sokszor körbejárta már a tavat, jól ismeri a járást. A tóban valóban nem találjuk semmilyen életnek a jelét. A tó fölött még madarak, rovarok sem röpködnek. Mondhatnánk azt is, megtaláltuk a helyet, ahol a madár sem jár. Valóban mesebeli táj. Helyenként puha, világoszöld mohatakaró szegélyezi a partot. A fák kérgén különös, szarvasagancs formájú mohákat fedezünk fel. Ilyen lehet a Mohos is, csak ott már sokkal dúsabb a növényzet. Jó lenne még maradni, csodálni ezt a szép völgyet, de a nap egyre lejjebb halad. Indulni kell visszafelé, hogy a vacsorával a háziakat ne várakoztassuk meg. Visszagyalogolunk a buszhoz, raktározzuk a felejthetetlen élményeket.

10843602085?profile=original

            A panziónál a háziak épp oly barátsággal fogadnak, mint előző este. Kicsit távolabb az égbe nyújtózkodó fenyőfák is tisztelegnek előttünk. Minden rendben van. Megérkeztünk.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hargita 4.rész

Tusnádfürdőn vagyunk. Először sáros úton megyünk felfelé, útépítő gépek, markolók zaja mellett haladunk el, majd megállunk az éppen most épülő hegyi út előtt. Kicsit távolabb tőlünk, egy magas lépcsőfeljáró mögött a Tulipán (Laleaua) étterem hatalmas üvegablakai csalogatják a megéhezett túrázókat. Nem mi vagyunk azok. A mi gyomrunk most teljesen rendben van, hisz nemrég álltunk fel a farkasétvággyal elfogyasztott fenséges kecskesajttal, áfonyalekvárral megspékelt villás reggelink után. Az étterem meglátogatását kihagyjuk. 10843600675?profile=original

Továbbmegyünk az apró zuzalék-kövekkel leöntött úton. Szemmel láthatóan újra fejlődik az üdülőközpont. A még épségben megmaradt egy-két kopott, jellegzetes homlokzatú, több mint százéves nyaralók mellett sorra nőnek ki a hegyoldalból az új panziók, villák, éttermek. Ahogy haladunk a ma is üzemelő fürdő irányába, túravezetőnk mesél a hely múltjáról:

- a környéken Borszék volt a leghangulatosabb, Tusnádfürdő a legfelkapottabb. Ez a vidék ősidők óta lakott. Erdély egyik legnagyobb, két hektár területű vaskori erődítményeinek sáncai a Vár-tetőn ma is látszanak. Középkori megfigyelő tornyának falai is. Mi most nem láthatjuk, mert zsúfolt a napi programunk. A Monarchia idején, 1852-ben Ferenc József császár is idelátogatott. A városka fölötti Sólyom-kőről álmodta meg a fürdőtelep fejlesztését. Ennek a látogatásnak köszönhető, hogy az Apor-bástya alatti részt, ezt, amit itt láttok, újjáépítették. Egészen az 1970-es évekig Herkulesfürdő után, a leglátogatottabb üdülőhely volt Erdélyben…

            …emlékeimben feldereng nagyszüleim sokszor átlapozott fényképalbuma. Az album utolsó oldalain voltak az előbb említett két fürdőhelyről küldött szebbnél szebb képeslapok. Már nem emlékszem ki küldte azokat, csak arra, hogy számtalanszor fogtam a kezemben. Nézegettem, csodáltam e különös helyeket. Most itt vagyok annyi év elteltével, a valóságban is látom ezt a valaha pezsgő élettel teli üdülővárost. Elképzelem a múlt század húszas - harmincas éveinek varázslatos szépségében, lelki szemeimmel látom a sok előkelő kalapos hölgyet és fehérnadrágos urat, az úton békésen közlekedő konflisokat, az akkori idők hegyvidéki nyugalmát, a fürdőhely utánozhatatlan varázsát.

            Megérkezünk a jelenleg is üzemelő gyógyfürdőhöz. A fürdő falán a „STRAND MEZOTERMAL” felirat olvasható. A bejárati ajtót zárva találjuk, de a kőkerítés fölött belátunk. A téglalap alapú, nem túl széles fürdőmedence világos színű gyógyvízzel tele, körülötte fehérre meszelt, keskeny bejáratú öltözőkabinok várják a fürödni vágyókat. Mi most erről az élményről lemondunk. A szabadtéri fürdőzéshez túl friss a levegő. Tovább megyünk. A hordalékos út lassan elfogy, ismét sárban dagonyázunk. Egyik élelmesebb útitársunk az út szélén talál egy füves ösvényt, azon indulunk tovább. A kedélyünk is egyre jobb, nem a dugi pálinkától. A hegyi levegő csodát tesz. Rózsaszínű pírt lehel sápadt, városi arcunkra. Az óriási, meseszép fenyvesek között néha már a napfény is ránk-ránk csodálkozik. Mókásak lehetünk mi alföldi emberek, hogy ennyire tudunk örülni a hegyeknek.

            Tusnádfürdő hét gyógyforrásából hármat megkóstolunk. Az első forrásvíz tűnik a legmarkánsabb ízűnek. A tájékoztató táblára így tüntetik fel: „konyhasós, szénsavas, vasas, bóros, enyhén jódos, savas-savanyú”.

 - Igen savanyú – ízlelgetjük furcsa grimaszt vágva. Egyszóval nem nyerte el a tetszésünket. Nem adjuk fel, megyünk a második forráshoz. Nekem, s útitársaimnak is ez ízlik leginkább. A helyiek a borvizet általában borral isszák. Innen lehet az elnevezés is. Mi messziről jött emberek csak magában isszuk, gyógyvíz gyanánt. Állítólag nem ajánlatos sokat inni egyszerre, mert gyorsan jelentkezhet a hatása. Átmossa, tisztítja az emésztőrendszert. Én hiába várom, nem jelentkezik, pedig most igen nagy hasznomra válna.

            Hamarosan elérünk a „Csomód-Bálványos kisrégió védett természeti területei” feliratú táblához. Válaszút előtt állunk. Túrázunk, vagy nem túrázunk?

- Gyerekek, innen lehet gyalogtúrával eljutni a Szent Anna-tóhoz, és a Mohos-tőzegláphoz- próbál arcára hihető komolyságot erőltetni túravezetőnk. Látszólag nem volt elég meggyőző. Tréfának vesszük javaslatát.

-Viccelsz velünk, Robi? – kérdezzük többen szinte egyszerre. Ő csak folytatja mondókáját.

- A Szent Anna-tóhoz kb. három órát gyalogolunk felfelé meseszép erdei ösvényen. Az 1,7 km kerületű, könnycsepp alakú krátertó 950 m magasságban vár minket. Ikertestvére, a zöld mohapázsitban csillogó, 80 hektárnyi, néhány apró tengerszemnyi Mohos felláp. Pár ezer évvel ezelőtt olyan lehetett, mint a Szent Anna-tó.

- Legközelebb kipróbáljuk az erdei ösvényt - mondjuk többen, nagy-nagy egyetértéssel. Nem sok ellenszavazat van. Senki sem akar hegyet mászni. A friss hegyi levegő elbágyaszt, jóleső fáradtságot ad a társaságnak. Autóbusszal a tervezettnél két órával hamarabb érünk a Szent Anna-tóhoz, Székelyföld talán leglátogatottabb természeti ritkaságához.

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hargita 3.rész (Anna néni)

 

10843600859?profile=original

Anna néni különös színfoltja kirándulásunknak. Csíkmadéfalva határában találkozunk vele. Az emlékmű mellett lakik, egyszerű kis parasztházban. Kiszámíthatatlan a kiránduló autóbuszok érkezése. Anna néninek mindig készenlétben kell állni. Bármilyen elfoglaltságba temetkezik, egyik fülét az út irányába kell szegeznie, hogy meghallja és megkülönböztesse az érkező járművek hangját. Meg kell hagyni, jó füle van. Alig szállunk le a buszról és sétálunk el az 1764. január 7-e hajnalán lemészárolt kétszáz székely emlékére állított Siculicidiumhoz, Anna néni már fiatalokat is meghazudtoló gyorsasággal igyekszik a leparkolt autóbuszunk irányába. A hóna alá csapva kis vaspolcot cipel, a kerítésre akasztja, majd rápakolja portékáit. Türelmesen várakozik.

 Mi még tisztelgünk az áldozatok emlékének, álldogálunk csendben és hallgatjuk idegenvezetőnktől a történteket:

- A szörnyűségre Adolf Buccow osztrák főgenerális, teljhatalmú királyi biztos és Siskovich nevű társa adott parancsot…

 - Céljuk az elrettentés és megfélemlítés volt, hátha ettől rend lesz a végeken. A székelyek nem szívesen vonultak be a Mária Terézia által felállított határőrezredbe. Megbontotta volna híres egységüket, hierarchiájukat. Túl jól sikerült az elrettentés. A halálos áldozatokon túl a menekülők közül sokan az Olt-ba fulladtak, elhurcolták őket, vagy később belehaltak sebeikbe. Nem csoda, hogy a szörnyű eset után ezrek kezdtek elbujdosni, csángálni, elcsángálni Moldva felé. Innen ered a csángó kifejezés. Minél messzebbre, csak el innen, el erről a szörnyű helyről…

Hátborzongató történet. Kétszázötvenhat évvel a vérengzés után most békés, csendes a csíki táj. Őrzi a szörnyű-véres hajnal emlékét. Kicsit még mi is emlékezünk, de sokáig nem maradhatunk. Indulunk vissza a busz irányába

Egy-két utastársunk megelőz a vásárlásban. Anna néni lelkesen kínálja a kis emléktárgyakat. A kínálat szerény: papírra préselt havasi gyopár, képeslapok, 28 oldalas székely viccek, meg egy, s más apróság. Közelebb kerülök Anna nénihez. Már kezemben tartok két préselt havasi gyopárt, meg egy „székely viccek” füzetet. Már nem is az áru érdekel. Nézem Anna nénit, derűs mosolyát, hallgatom lelkes vidám hangját. Nézem kis hajlott, sovány alakját. Nem tudom megállni, hogy szóba éledjek vele, annyira vonz a személyisége.

- Hány éves tetszik lenni? - kérdezem.

- Megmondjam? - néz rám kicsit huncutul.

- Jó lenne, ha megtudhatnám.

- Nagyon sok az már. Nem fogja elhinni… Nyolcvanhat - kutatja tekintetemet, látja rácsodálkozásomat. Közben kifizetem a megvásárolt árukat. Nézek Anna nénire, valóban hihetetlen számomra éveinek a száma, de el kell hinnem, olyan őszintén néz rám.

- Forinttal fizethetek, Anna néni?

- Csak forintba dolgozok lelkem. Csak forintba - kacsint egyet. Többen elmosolyodunk. Jó üzleti érzéke van. Forintért mindenhol kicsit drágábban adják az árukat. Jó néhány utastársam is vesz tőle valamit.

- Lenyűgöz Anna néni mozgékonysága, szellemi frissessége, életereje.

- Készíthetünk egy fotót, Anna néni? - kérdezem tőle.

- Hogyne készíthetne, aranyos - mondja örömmel.

- Nem sűrűn fotóznak engem.

Csattognak a fényképezőgépek, Anna néni nem fogy ki a mosolyból. Elnyűtt, idős arca boldogságtól sugárzik. Valaki tréfásan megjegyzi, hogy még a végén Anna néni fog nekünk fizetni.

- Küldjenek nekem is belőle - kiált utánunk.

Szállunk fel a buszra, nézünk ki az ablakon. Látjuk, ahogy Anna néni utánunk int:

- Isten áldja Magukat! Isten áldja! - közben kezdi összepakolni örömét adó kis portékáit. Többen visszaintünk:

- Isten áldja Anna néni!

Belelapozok a viccfüzetbe, de csak Anna nénire tudok gondolni. Jó volt Vele találkozni, a kezét megfogni, belenézni jóságos tekintetébe, egyáltalán jó tudni, hogy itt a Csíki medencében él még egy nyolcvanhat-éves Anna néni, akitől megint csak tanulhattunk valamit.

Vajon, ha egy év múlva erre járunk látjuk-e még? Remélem, igen.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hargita 2.rész

 

10843600285?profile=original

Reggel van, magyar idő szerint 7 óra. Régen aludtam ilyen jót. Kinézek az ablakon, keresem a magas hegycsúcsokat, de sehol nem látom. Felhő takarja mindet.

  - Ez nem lehet igaz. Az este sem láttunk semmit, most sem fogunk?

Résnyire nyitom az ablakot. Frissítő, hűs levegő érint meg. Távolról kakaskukorékolás hallatszik, közelebbről a tulajdonos kutyájának ugatása.

Otthon vagyok. Minden porcikámmal úgy érzem, hogy hazajöttem. Karnyújtásnyira tőlem a Csicsói fenyvesek. Távolabb, a felhők mögött bújócskát játszanak velem a szirtek. Soha vissza nem térő pillanatok, percek, napok következnek. Még mindig hihetetlen számomra, hogy ezt a levegőt szívta magába, ezt az utat taposta Tamási Áron is, száz esztendővel ezelőtt. Ebben a fenyőerdőben pásztorkodott egy fakalibában alig háromszáz méterre innen. Itt élte kalandokban gazdag és félelmekben bővelkedő őszi és kemény télbe nyúló napjait. Az itteni élmények alapján született meg híres Trilógiájának első könyve, „Ábel a rengetegben”. Elhatározom, hogy újra elolvasom.

            A reggeliben sem csalódunk. Bőséges porciók várnak az ebédlőben. Tízóraira is jut belőle. Csapatunk első reggel nagyon fegyelmezett. A megbeszélt időpontban találkozunk az udvaron. Létszámellenőrzés. Nem hiányzik senki. Indulhatunk.

Az első szemlénket gyalog tesszük meg. Kicsit sáros úton haladunk, messzire sem látunk, felhőben úszik minden a környéken. Jól esik a járás, pedig felfelé haladunk. Szembe velünk feltűnően sokan jönnek lefelé. Idősebb házaspárok, valamint nők és férfiak egyaránt. Megteszünk még jó néhány lépést, majd idegenvezetőnk viccesen így szól hozzánk:

            - Most északi irányban láthatnátok a Csicsói Hargita csúcsát (1755m), mögötte a Mádéfalvi Hargitát (1709m), ha nem takarná felhő. Persze most takarja, így a képzeletetekre bízom, hogy mit látnátok.  Megyünk tovább. Újabb megállás.

            - Dél felé nézzetek, a felhőkön át, mert ott láthatnátok a Széles vésze csúcsot (1483m) és a Bor hegyesét (1379m)

            - Azt mondjátok, hogy nem láttok a felhőkön át? Arról én már nem tehetek. A hegyek ott vannak, arról kezeskedem. A felhők meg jönnek-mennek. – somolygott a mi Robink. Mi sem haragszunk, bízunk benne, hogy tisztulni fog az idő. Harapni lehet a hegyi levegőt, olyan friss és üde.

            - Lesz még látnivaló gyerekek! Erről kezeskedem. S már be is kanyarodunk arra az útra, ahol a mofetták vannak. Előző este már felcsigázta az érdeklődésünket. Mesélt a mofetták csodatévő hatásáról. Erre vártunk már, hogy láthassuk ezeket a híres, gyógyító érdekes helyeket.

            A Hargita vulkáni eredetű hegy, a vulkáni utóműködéshez köthetőek a 19. század elején felfedezett főleg széndioxidból álló kénhidrogén kigőzölgések. Hargitafürdő fejlődése 1920-as évek után indult meg. A két kéngödör fölé házat építettek, megépült a melegfürdő, a kápolna, szaporodni kezdtek a magánvillák is. Hírnevét a nagy számban feltörő borvízforrásainak (Szemvíz, Főborvíz, Farkas kútja, Pataki borvíz, Magdolna borvíz, Régi borvíz, stb.), rendkívül hideg szénsavas fürdőinek (Lobogó, Vallató vagy Apafi fürdő?) köszönheti. Vasas, széndioxidos, kénhidrogénes borvizei Mg-Ca-HCO3 típusúak. A Szemvíz-forrás nagy mennyiségű timsót is tartalmaz. Szív és érrendszeri megbetegedések, illetve krónikus gyulladások esetében javallják. Több ásványvízforrást ivóvízként használnak.

            Mi is ez a mofetta? Mindjárt megtudjuk. Közelebb érünk a faházakhoz. Úgy néz ki, mint egy kemping. Egy nagyobb faházat látunk a baloldalon, ez lesz a gyógyító hely, s elszórtan több kisebb faház, ezek a pihenőhelyek

             Kisebb csoportokban mehetünk be a mofetába. A faházon egy „effel” írják. Az előtérben nagy hirdetőtáblán az alábbiakat olvashatjuk:

 

„A mofetta-gáz túlnyomó többségét alkotó széndioxid a bőrön át jut a szervezetbe. Különféle idegi-fiziológiai reflexfolyamatokat indít el. Tágulnak a szív koszorúerei és a végtagok verőerei, javul a vénás visszafolyás, javul a szívizom vérellátása, a vérnyomás normalizálódik (magas vérnyomás esetén csökken, alacsony vérnyomás esetén emelkedik).

A gáz ingerli a melegérző receptorokat, következésképpen perceken belül melegérzés önti el a kezelt beteget, először a combjaiban, majd az altestében és tovább. A mofettában alig 5 perc után az orr, az ujjak és a lábujjak hőmérsékletének gyors emelkedése észlelhető, amely egyeseknél a 10ºC-ot is elérheti. Azaz csökken a szóban forgó hőmérsékletkülönbség, javul a beteg szerv vérellátása. A gáz értágító hatása rendkívül kedvezően befolyásolja a reumatikus panaszokat.”

 

"A SZÁRAZ SZÉNDIOXIDOS GÁZFÜRDŐZÉS (MOFETTÁZÁS) ALAPVETŐ, KÖTELEZŐ SZABÁLYAI

1.      A mofettázások megkezdése előtt végeztessünk szakorvosi vizsgálatot. ( ez nekünk elmaradt)

2.      A mofetta helyiségébe való bemenet, kijövetel és tartózkodás alatt kerülni kell az élénkebb mozgást, ami által a gáz felkavarodhat. ( ezt betartottuk)

3.      A mofettázások időtartama 5 perccel kezdődik, és fokozatosan 20 percig növelhető. (mi 10 percig voltunk)

4.      A mofettázás alatt az öltözetünk legyen lehetőleg minél lezserebb, de nem szükséges a lábbelik levétele. (sem a lábbelit, sem a pulcsit nem vettük le)

5.      Bármilyen rosszullét esetén azonnal hagyjuk el a mofettát! ( szerencsére nem lettünk rosszul)

6.      Véletlenül beejtett tárgyakat csak a program végén, a gáz kiszivatása után a tulajdonos vesz ki. Apró tárgyakat – melyek a lécezet alá estek – nem tudunk kivenni. (nem ejtettünk le semmit)

7.      A piros szalag jelzi a gáz szintjét a mofettában. Kérjük kedves vendégeinket, hogy a mofettázás alatt a lépcsőzet azon részén helyezkedjenek el, ahol a piros szalag magassága nem haladja meg

8.      A mofettagáz 96 – 98 % széndioxidot tartalmaz. Nagyon veszélyes, belélegzés esetén halált is okozhat! Ezért szigorúan tilos a piros szalag szintje alá hajolni, és a gázt belélegezni! (betartottuk)

9.      Szeszes italok fogyasztása után mofettázni tilos! ( erről nem végeztünk véleménykutatást)

10.  Ezen szabályok be nem tartásából eredő következményekért a tulajdonos nem vállal felelősséget!!!"

 

Miután mindezt elolvassuk kíváncsian lépünk be a belső helyiségbe. Látjuk, hogy egy mélyedésben van az említett lécezet egy-egy korláthoz erősítve. Csendben állnak az emberek egymás mellett. A magasabbak lejjebb, az alacsonyabbak feljebb lévő léceken. A mélyedést körülszegélyező  fél méterrel magasabb szinten lévő fapadozaton is sokan ülnek. Közülünk a bátrabbak lemerészkednek. Én is így teszek. Fogom a korlátot, nézem a velem szemben álló asszonyokat, helyi embereket. Fegyelmezetten, csendben állnak. Többen Csíkszeredáról, valamint a környék településeiről jöttek. Ennyi beszélgetés megengedett. Csak jókat hallunk tőlük erről a gyógymódról. Mesélik, hogy már régóta idejárnak. Lassan kezdem érezni a melegséget a lábamban, majd a kezemen is. Egy férfi három szívinfarktus után talált erre a helyre. Sok érszűkületes beteg, aki felkeresi ezt a helyet, az utolsó pillanatban menekül meg az amputálástól. Egyre feljebb érzem a meleget a lábamban. Már a térdemnél jár. A bal lábam nagyon régóta fáj. Főleg időjárás-változás idején. Reménykedem, talán egy kicsit nekem is segíthet. Anyámra gondolok, akit annyira szerettem volna meggyógyítani súlyos betegsége idején. Talán ha erről hamarabb tudok, talán ez segíthetett volna… mindenesetre az életét lehet, hogy meghosszabbítja.

            A tíz perc hamar letelik. Szólnak, hogy ki kell mennünk. Vegyes érzésekkel hagyjuk el a mofettát. Van, akire jó benyomást tesz, akad közöttünk, aki utólag bevallja, hogy félt egy kicsit. Bezártság és félelem érzése kavargott benne egyszerre.

Vitos Mózes írja a Csíkmegyei Füzetekben, hogy az “Omladványostól csekély távolságra van a kéngödör, mely az újabbi időben nagyon látogatott lett…e kéngödröt ma már úgyis nevezik vidékiek: csicsói kénbarlang, csicsói büdös. Kihülősben és szembetegségben szenvedők sokan látogatják ezen ős, vulkánikus kitörések maradványaira emlékeztető helyet.„

            A mofetta vizit után elsétálunk a nemrég felszentelt Szent István kápolnába. Az úton még a mofettában tapasztalt élmények hatása alatt vagyunk.  Beszélgetünk, kémleljük az eget, úgy látszik, talán kicsit már dereng. Visszasétálunk a panzióba. Lényegesen könnyebb lefelé haladni, mint felfelé. Felszállunk a buszba, majd indulunk Tusnádfürdő felé.

 




 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hargita

 

10843601886?profile=original

Újra itt vagyunk. Egy esztendő telt el azóta, hogy ezt a számomra oly kedves vidéket, Erdélyt utoljára láttam. Most is rövid idő jut a sok-sok szépség befogadására. Sötétben érkezünk meg szálláshelyünkre, Hargitafürdőre. Kissé fáradtan, éhesen, gémberedett derékkal elzsibbadt lábbal szállunk ki a buszból. Nézünk jobbra - balra, szinte semmit nem látunk, olyan sötét van. Tájékozódunk, tapogatózunk, hol vagyunk, közben lassan magunkba szívjuk a friss hegyi levegőt. Igaz egy kicsit füstös, érződik a nemrég elégett fának a füstje. Még hihetetlennek tűnik számomra, hogy itt vagyok, 1360 méter magasságban, Tamási Áron szeretett Hargitáján.

            A panzió teraszán középkorú, magas sovány férfi, a házigazda széles mosolya fogad.

- Isten hozta valamennyiket – tessékel be barátságosan a háromemeletes panzió földszinti ebédlőjébe. Az utazótáskákat a buszban hagyjuk, mert nem illik a kosztot és kvártélyt adót megvárakoztatni.

- Kerüljenek beljebb. Csak tessék – noszogat.

Nem kell kétszer mondani. Mindannyian igyekszünk bemenni a jó meleg faházba, a terített asztalokat látva éhségérzetünk egyre fokozódik.

Az ebédlőben két fiatal hölgy, az egyik a tulajdonos lánya, a másik egy alkalmazott halványlila színű itallal teli kis poharakkal megrakott tálcát tart a kezében.

 „Az üdvözlő italt nem illik visszautasítani”, cseng fülembe Robi, az idegenvezetőnk tanácsa. Egyikünknek sem áll szándékában ezt tenni. Egy szempillantás alatt megüresedik a két tálca. Áfonyapálinka. Még sosem ittam. Először nem tűnik erősnek, pár pillanat múlva érződik a hatása. Persze már a buszon is ittunk egy kis étvágy gerjesztetőt, igaz nem áfonyából, hazai szilvából készült.

             Miután felhörpintjük a köszöntő italokat, helyet foglalunk a piros-fehér szőttesekkel leterített asztaloknál. Nagyon hangulatos hely. Igazán otthon érezzük magunkat. A konyhából kiszűrődő pompás illatok, kanálcsörgés, poharak összecsendülése gondoskodik erről. Az ebédlőt hamar belakjuk. Negyvenhét ember zsivaja, majdnem egy kis lakodalomnak tűnik. Idilli hangulat. Jó lenne, ha most megállna az idő és ez az este nagyon sokáig tartana. Vágyam félig-meddig valóra válik. Ez az este nagyon hosszúra nyúlik. Az éjszaka viszont annál rövidebb lesz.

            Az ételre nem várunk sokáig. Alig jutunk lélegzethez, már ott gőzölög előttünk a Csorba leves. Nagyon finom a kicsit savanykás, zöldségfélékkel dúsított helyi specialitás. Itt általában nem rántják, illetve habarják be a levest. Szerintem sokkal egészségesebb így, mint ahogy mi főzünk. A második fogás két hatalmas flekkensült szelet, pityókával, rizsgombóccal és káposztasalátával. Találgatjuk, hogy milyen hús lehet. Van, aki medvére esküszik, van, aki bárányra, utólag megtudjuk, egy borjú és egy sertésszelet.

             Bőséges, ízletes, nagyon finom vacsoránk színhelyét lassan elhagyjuk. Aki éhen marad, csak maga tehet róla. Nem sok kedvünk marad a kipakolásra. Megkeressük szobáinkat, elhelyezkedünk, majd visszamegyünk a házigazda által felajánlott „dühöngőbe”, ami egy különálló, jókora helyiség, középen hosszú asztallal, körülötte lócákkal. A jelek szerint nem vagyunk még elég fáradtak, majdnem éjjel egy óráig ki sem fogyunk a szóból.            

            Közben kijárunk csodálni a panzió melletti óriás fenyveseket. Tőlünk 300 méterre van Ábel rengetege. Minden olyan, ahogy Tamási Áron megírta. A kapun túl, az égig érő fenyők sejtelmes susogása szinte visszaröpít az időben. Látom Ábelt a kunyhójában, amint lefekvéshez készülődik. Egyedül ebben a hatalmas rengetegben, embert próbáló feladat felnőttnek is. A fenyves mellett hosszú farakás, mögötte az egyik házőrző kutyaházában pihen. Nyugodtan ül, nem észlel veszélyt. Legjobb barátja, egy barna lábú róka majdnem minden este meglátogatja. Egyik este pár lépésnyire sétál el mellettünk a kis ravaszdi. Láthatjuk a szomszédolásukat. Furcsának tűnik a két állat kapcsolata. A házigazda megnyugtatóan magyarázza, hogy jó barátságban vannak már régóta. Elmerészkedünk a farakásig, de tovább nem megyünk. Túl nagy a sötétség. Az orrunk hegyénél tovább nem látunk. Inkább visszamegyünk a biztonságosabb „dühöngőbe”.

Idegenvezetőnk felvázolja a következő napi programot. A közeli mofeta felkeresésének a gondolata felcsigázza a kedélyeket. Ezt követi majd Csíkszereda, Tusnádfürdő, a Csukás-tó, a Szent Anna-tó, majd visszafelé Nyerges-tetőn a kopjafa park megtekintése. Jókedvű idegenvezetőnk ki sem fogy a történeteiből. Vidám, hangulatos estével zárjuk hosszúra nyúlt napunkat. 564 km van mögöttünk. Nem érezzük a fáradtságot, a jókedv, az együttlét erőt ad.

 

Kicsit később, jóval éjfél után elcsendesedik a ház. Egy-két csoszogás még behallatszik a folyosóról, de a zajok lassan elülnek. Kicsi szobánk nagyon hangulatos, egyszerű bútorokkal berendezett. Két heverő, egy asztal, két szék, egy kétajtós szekrény, padlószőnyeg, a falon két reprodukció. A heverőn tiszta ágynemű, vastag takaróval letakarva.

Bizonyára mindenki siet aludni, mert hamar reggel lesz. Én is elhelyezkedem, a takaró kicsit nehéz, vastag szőttes. Amíg megszokom, kicsit az itt élőkről gondolkodom.

            Székelyek. Mások, mint mi vagyunk. Mi a titkuk? Lélekben, emberi tartásban magasan fölöttünk állnak. A hely, ahol élnek maga a földi paradicsom. Akármilyen elnyomásban, kitaszítottságban volt is részük a történelmük folyamán, lelki erejüket megtartották. A magasba szökő hegyek, szorosok, barlangok, a fenyvesek, források, vízesések, friss patakok, zöld legelők, a mélyben rejlő óriási mennyiségű természeti kincsek nem is késztették őket távozásra. Megtartó ereje volt és van itt a földnek, hagyományaik mélységes tiszteletének, megtartó ereje van hitüknek. Erről kirándulásunk végére teljesen megbizonyosodom.

 

2010. szeptember

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Darucsapat

    10843602059?profile=original       

Koradélután Orosháza felé tartottunk kis családunkkal. Szokásomhoz híven, most is figyeltem a kocsiból a kora tavaszi kopár tájat, kerestem a változásokat. A földeken még mindig nagy foltokban állt a víz. Helyenként már kisebb tavakká duzzadt. Egyszer a távolban különös alakokat pillantottam meg. Nem tudtam beazonosítani. A látványt egy „gyerekek valami furcsát láttam, álljunk meg!” felkiáltással nyomatékosítottam. Lánykámnak sikerült gyorsan lefékeznie. Az orosházi tanyáktól 1 km-re lehettünk, légvonalban nem messze Kardoskúttól. Szerencsére mindig magunkkal visszük a távcsövünket. Izgatottan szálltunk ki a kocsiból és kézről kézre adtuk a messzelátót, szemléltük a távolban portyázó madarakat. Nagy, házi pulykákra hasonlított az alakjuk. Testük és a szárnyuk szürkén világított, a farktollaknál sötétebb tónust váltottak. Hosszú lábaikkal komótosan lépkedtek, úgy tűnt valami eleséget szemezgettek. Egy-két madár néha felröppent. A föld közelében hatalmas szárnycsapásokkal nagyobb távolságot is megtettek pillanatok alatt. Népes csapatnak látszott, darumadárra gyanakodtunk, ami később beigazolódott. Nem messze tőlük négy-öt őz békésen legelészett, egyáltalán nem zavarták egymást.

            Álltunk az országút szélén, stafétaként adtuk egymásnak a távcsövet, csodáltuk az állatok egyszerű és nagyszerű rendezett világát. A fenséges látvány annyira lenyűgözött bennünket, hogy észre sem vettük az idő múlását. Erre csak a mellettünk félpercenként elsuhanó személygépkocsik figyelmeztettek. A gépkocsik közül egy sem állt meg. Úgy látszik rajtunk kívül senkit nem érdekelt, hogy mi lehet a távolban, egy alföldi kukoricatarlón, amit ilyen nagy érdeklődéssel figyel négy felnőtt ember. Nem bántuk meg, hogy megálltunk. Azt hiszem pótolhatatlan élményt szalasztottunk volna el, ha ezt a látványt kihagyjuk. Két órával később jöttünk visszafelé, már nem voltak ott.

Nagy szerencsének tartom, hogy részesei lehettünk egy hazánkon átvonuló darumadár csapat ideiglenes tanyázásának. Mert a jegyek alapján darucsapat volt. Hazánkban védett madár. A múlt század elején még nálunk is költött, ma már csak átvonul. A Hortobágyon és Kardoskúton át halad az útvonaluk. A téli hónapokat Kelet-Afrikában, a Nílus folyásának mocsaraiban, vagy Európa legdélebb tájain töltik. Tavasszal hazánkon át vonulnak vissza észak felé, úgy hogy április közepéig a költőhelyeikre érkezzenek.

 

 

2011. április

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szégyen

 

10843601064?profile=original 

            Már régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek, akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, fehér sapkában. Hurkás kis kezében egy vízzel teli vödörrel, kicsit bizonytalanul lépegetett. Nem lehetett több még két évesnél. A nővérkéje három és fél. A homokozóban nagy munka folyt. Várépítés. Ez aztán az igazi játék! Minden gyerek ott tüsténkedett, részese akart lenni a nagy feladatnak. Csöppnyi tenyereikkel túrták, ásták, lapátolták a homokot. Igazi csapatmunka volt.

A fiatal anyuka szólalt meg először:

- Nézd Őket, milyen édesek! Minden gondunkat feledtetik.

- Hál’ istennek – mondta Péter, majd hozzátette:

- Legalább ők még nem érzik, milyen világba születtek.

            Zsuzsi önfeledten, kipirult arccal épített. Kisöccse készségesen öntögette a vizet a száraz homokra. Ettől aztán még jobban lehetett tapasztani, formálni, alagutakat, tornyokat, titkos folyosókat alakítani. A homokvár egyre csak nőtt-nőtt, terebélyesedett.

- Hova menjünk innen, ha már végképp nem tudjuk fizetni a számlákat? – nézett aggódó arccal Klári a párjára.

- Hova mennénk?! Majd csak lesz valahogy – mondta Péter, közben jobb lábával egyre nagyobb köröket formált a homokban.

- Tegnap beszéltem Zolival. Tud egy jól fizető alkalmi munkát. Még nem is mondtam Neked. Egy gond van vele, hogy esténként kellene menni. Nektek sokkal nehezebb lenne!

- Nem gond, ez sem gond – szorította meg Klári férje kezét.

- Ezzel Te ne törődj! Értük mindent megteszek! – fáradtan, de boldogságtól sugárzó arccal nézett gondtalanul játszadozó csemetéi felé. Épp kislánya hajára tapasztott egy másik lurkó jó nagyadag homokot. Már annyira benne voltak a várépítésben, hogy ki sem láttak a munkából.

- Ezt a boldogságot nem lehet pénzzel mérni. Két egészséges, életre való gyermekünk van. Ez mindennél többet ér – közben erősen szorította Péter kezét. Nincs az a pénz, amiért odaadnám őket. Miket beszélek, ha pár órát nélkülük töltök, már hiányoznak.

Eltörött a mécses. Zsuzsi bömbölni kezdett. Már állt volna fel Klári, amikor Péter szólt: - Hagyd Őket! Mindjárt megnyugszik. Nem kell minden semmiségért ugrálnod!  Látod ez a Te bajod, hogy túlaggódsz mindenért.

- Könnyű ezt mondanod. Nem te vagy velük egész nap.  Te csak a szép oldalát látod a dolgoknak, amikor este hazajössz.

Közben Zsuzsi jól megrázta copfjait, a hajáról csomókban esett le a homok az épp alatta munkálkodó, totyogó Bandika fejére. Egy kis adag még a szemébe is juthatott, mert Bandika elkezdett szipogni. Szerencsére nagy baj nem lehetett, mert hamar abbahagyta.

- Látod, nem lehet levenni a szemünket róluk egy percig sem. Ez így megy egész nap. Itt a játszótéren még csak elvannak.  De fenn a lakásban?  Ott néha katasztrófa, amit művelnek.

- Vedd kicsit lazábban Őket! Minket sem így neveltek.

- Na ezt jobb, ha hagyjuk, hogy kit hogyan neveltek!

- Már megint kezded? – nézett Péter Klárira.

- Most nem vagyok olyan passzban, hogy erről vitatkozzam. – dőlt hátra fáradtan Péter.

 - Különben is, hagyjuk békén az ősöket.  Ők is éltek úgy, ahogy akkor tudtak, meg akartak

- Mi most így élünk. Mutassa meg valaki, hogyan tudná jobban csinálni hasonló helyzetben! Nézd meg! Sorra válnak el a korunkbeliek. Mindenhol baj van. Türelmetlenek. Azt hiszik, hogy majd mással, egy másikkal könnyebb lesz.

- Nem tudhatod, hogy ki miért válik el? Nem szeretek általánosítani – válaszolt Klári, s közben magára terítette melegítőjét. Kora tavaszi este volt. Kezdett hűlni a levegő.

- Lári-fári. Miért válnak el? Most ez a divat. Ez a sikk. Nincs türelmük egymáshoz. Nem akarnak alkalmazkodni. A gyerekek isszák meg minden válásnak a levét. Ők védtelenek. Nem tehetnek semmiről.

 

            Az óriás vár elkészült. Körbeállta a sok-sok maszatos, nyakig homokos kisgyerek. Látszott rajtuk a megelégedettség. Örültek remekművüknek. Örömük nem tartott sokáig, mert feltűnt a láthatáron négy vagy öt nagyobb fiú, hónuk alatt focilabdával,  a beszédjükből már kihallatszott, hogy ők most vagányosat játszottak. Lehet, hogy épp az előző esti akciófilmben látottakat adoptálták. Az egyik srácnak támadhatott egy őrült ötlete.  Kiáltott a többieknek: - Irány a célpont! Teljes lendületükkel nekirontottak a homokvárnak. Nem volt elég egyszer, újból nekiszaladtak. Taposták, rugdalták, ahogy csak bírták.  A kicsik hanyatt homlok menekültek, ki merre látott. A homokvárból semmi nem maradt…

             A csöppségek csak álltak, néztek dermedten, szólni sem tudtak. Először Petike kezdett el olyan keservesen sírni, hogy az ember szíve majdnem meghasadt. Nem kellett több Bandikának sem. Ő is rázendített. Most már nagy volt a baj. Kánonban sírtak a gyerekek. Nem értették a hirtelen kialakult helyzetet.

- Na most kell odamenni!  Meg kell Őket vigasztalni!

 Péter még ki sem mondta, Klári már a karjaiban tartotta Petikét, Zsuzsit kézen fogta, és eljöttek a várrom közeléből.

- Ööők, ööők vojtak! – szepegett Peti, közben kapaszkodott anyja nyakába.

- Ööők vojtak! – mutatott kis maszatos kezével a suhancokra. Azok mit sem törődve a pár perccel ezelőtt történtekkel, már vidáman rugdalták a labdát a közeli kitaposott gyepen. Klári és Péter elkezdték újraépíteni a lerombolt várat. A kicsik lassan abbahagyták a sírást. Körbeállták a két fiatal felnőttet. Nem telt bele pár perc, a homokvár újra állt. Lehet, hogy nem egészen úgy, ahogy korábban, de állt és a gyerekek megnyugodtak.

- Látjátok, most ők nagyon szégyellhetik magukat! – mutatott Péter a kamaszokra, akiknek arcán kicsit sem mutatkozott a megbánás jele. Ebben a pillanatban a focilabda begurult a homokozóba, épp Bandika lábai elé. Bandika gondolkodás nélkül felvette, és esetlenül odatotyogott vele az egyik fiúhoz.

- Ezs a Tijjed – nyújtotta alázatosan, pici kezével szorítva a labdát a nála háromszor magasabb fiú felé. A kamasz fiú csak állt és nézett a csöpp gyermekre. Nem szólt egy szót sem. Nyúlt a labdáért, de nem érte el. Kénytelen volt lehajolni érte. A játszótéren minden szempár őket figyelte. Ebben a pillanatban olyan csend lett, hogy tisztán lehetett érteni a kamasz rekedtes hangját.

- Köszi, izé… rendes tőled, köszi – a focilabdát bal kezében tartva, jobbjával egy finom barackot nyomott a kicsi kobakjára. A kamaszok egymásra néztek, egy szót sem szóltak, de mintha megértettek volna valamit…

Abbahagyták a focizást, és egyenként elandalogtak.

 

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Találkoztam Petőfivel

 

10843601290?profile=original 

 

          Megérkeztem. Álmomban sem reméltem, hogy egyszer eljutok Koltóra. Előttem a Teleki kastély zsalugáteres ablakai kitárva. Körülöttem utastársaim ugyanolyan meghatódott, ámuló tekintettel nézik az őszi napfényben fürdő kastélyt, ahogy én teszem.

             Szeptember van, úgy, mint akkor, százhatvankét évvel ezelőtt, amikor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia élték itt ifjúházas boldog napjaikat. A mézeshetek hat hétig tartottak.  Petőfi életének legboldogabb szakasza volt. Állok a kastély előtt és nem tudom levenni szemem az épületről. Még melegít a szeptemberi napsugár, lágy szellő fújdogál, eszembe jut a „Szeptember végén”, a „Beszél a fákkal a bús őszi szél”, beülnek fülembe az ismerős verssorok. Már-már látom magam előtt Petőfi törékeny alakját, ahogy átöleli Júliáját és lassú lépésekkel elsétálnak előttem.

            Kilépek az időből, csak a térben létezem. Pirulva nézek a nagy költő felé, s kérem, hogy bocsásson meg nekem… nekünk. Nem vagyunk méltók az ő nevéhez. Nem vagyunk méltók az ő híréhez. Bízott bennünk, az utódokban, s mi csalódást okoztunk. Nézem Őt, visszanéz rám óriási csillámló bogár szemeivel, sűrű fekete haját hátrasimítja, majd csendesen így szól: - megírtam már rég, hogy egyszer kihal a szolganemzedék, mely apáit arcpirulással emlegeti. Ezt követi majd egy új nemzedék, lehet, hogy most születik meg, lehet, hogy már sokan megszülettek és nevelkednek.  Meglásd, ők jobbak és többek lesznek, mint őseik voltak.

Nézek Rá, mosolya erőt ad, fényesen csillogó szeme hittel teli, a „síron túli világból” is azt üzeni, hogy jön majd egy jobb kor, csak rajtunk múlik, hogy mikor. Lassan távolodik alakja, még hallatszik járása. Intenék utána, még szólnék hozzá, még hallgatnám, még nézném…de már nem lehet.

            Elsétálok a kastély mellett, s elém tárul a völgy, arról a helyről nézem, ahonnan Petőfi is láthatta. A látvány maga a csoda. Teleki Sándor, a kastély egykori ura így ír róla: „Kertemből a kilátás olyan, hogy kontinentális vidéken ritkítja párját. Házam egy kis lejtős magaslaton áll. Az előtéren észak felé sima, nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa csoporzatokkal, a térséget a Lápos vize kígyózza végig, s egy magaslatról egész futása látható, mint ő (Petőfi) mondaná a kanyargó Szamosról: mint egy odafagyott villám.”

            A másodtéren, a Láposon túl, lankás dombok szilvafákkal beültetve, felettök egy fennsík, óriási tölgyerdőkkel: tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal beültetve, mintha erdők közepén állanának: harangjaink hangja elhallatszik hozzánk a völgybe, s szép időben a nagybányai harang is idáig zúg.

            A háttérben amfieteátrális kanyarulatban a Kárpátok hegyláncolata. Ugocska megye két nagy mamelojától föl keletre, az ősz Ciblesig, közepén az öreg Rozsály, óriás szikla kidomborodásokkal s tetején mérföldre terjedő egyenes fennsíkkal, megrakva sötétzöld áfonyabokrokkal: jobbra tőle a Gutin, a hegyeknek óriás púposa, hegyesen kiálló gránit csúcsaival, északról Máramarosba, nézve a Tisza folyását, e magyar Nílust, mely gazdagít és rombol, áldását és végpusztulást áraszt. Távolabb a Hugyin, fején a fehér felleg: büszke úr ő, irkán emeli le fövegét, csakis a nap ragyogását süvegeli….”

 

Petőfi és felesége a kastély északkeleti részén található szobában lakott. Innen nyílik a legszebb kilátás ma is. Itt töltötték legtöbb idejüket, vagy a parkban lévő somfa alatt ültek, ami háromszáz éves korában, l997-ben kidőlt. A tövéről hajtott csemetében tovább él a költő kedves helyének emléke.

 

 

 

Petőfi Sándor Koltón harminchárom verset írt. Talán a legismertebbek közülük az alábbiak:

 

Beszél a fákkal a bús őszi szél,

Szeptember végén,

Elértem, amit ember érhet el…

Meddig alszol még, hazám?

A táblabíró

 

A mézesheteket követően Petőfi Sándor és Szendrey Júlia elhagyták Koltót, és pesti otthonukba költöztek. Ezután soha többé nem tértek vissza. Nem látták többé azt a helyet, ahol a legboldogabb és leggondtalanabb napjaikat töltötték.

 

            Ma a Teleki kastély múzeum és iskola. A barokk épületben 1960-ban Petőfi emlékszobát hoztak létre, erről tanúskodik az első vendégkönyv is. Itt található még a Teleki szobának elnevezett terem, ahol 1848-as ereklyék, korhű katonaruhák, fegyverek láthatók. Nyomon követhetjük Teleki Sándor kalandos életútját, ifjúkorát, száműzetésben töltött éveit, és irodalmi munkásságát. Mellette lévő szobában Jókai Mór emlékét idézik a tárgyak. 1876-ban töltött itt néhány felejthetetlen napot, amiről írásaiban is megemlékezik. Ugyanabban a szobában lakott, ahol Petőfi és ifjú felesége. Ezt a szobát Petőfi szobának nevezték el.

A földszinten iskola működik, láthatóan nehéz körülmények között.

 

Itt kell hagyni Koltót. Elindulunk. A busz ablakából visszatekintek, nézem a kastélyt, a parkot, a fákat, amíg csak látszanak. Még bennem él Petőfi szelleme, hallom a hangját, értem a gondolatát, jó ideig nem tudok szabadulni tőle:

 

„ Beszél a fákkal a bús őszi szél,

Halkan beszélget, nem hallani meg;

Vajon mit mond nekik? Beszédire

A fák merengve rázzák fejöket…”

 

 

2009. szeptember 

 

 

 

 

 

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Emlék

          

10843600085?profile=original

 

 

  Már napok óta itthon voltam, mégis visszavágytam a távoli Loire menti csendes falvakba. Itthon voltam és honvágy gyötört. Nagyon furcsa, rossz érzés. Nem örültem az itthonlétnek.

Amboise, Blois, Chambord, Chenonceau, Cheverny szépséges kastélyai még bennem éltek, azaz én éltem bennük a képzeletemmel. Az élményeket feldolgozni napokig, hetekig tartott. A táj és az építészet harmóniája, szépsége, csodálatos együttélése teljesen magával ragadott. Addig csak álmodhattam efféle szépségekről, ott teljes valóságában megcsodálhattam, érinthettem, tapasztalhattam, átélhettem. Leírhatatlan, amit éreztem. A sekély, csendes, lassú folyású Loire mentén olyan méltósággal emelkedtek ki a nyugodt, békés tájból ezek az építészeti alkotások, mintha valami csodálatos mesevilágból nőttek volna ki.

            Felejthetetlen. Lassan tizenhárom éve már, hogy ott jártam. A kirándulás élménye egy életre bennem él tovább. Őrzöm. Egyike, legféltettebb kincseimnek.

            Fontainebleau volt az egyik csoda. Itt nemcsak a kastély, de az őt körbeölelő park, a fák, a kastéllyal együtt lélegző élővilág ejtett ámulatba. „Fontainebleau-i emlék” járt a fejemben. Valószínű Paál László kitűnő festőművészt is megihlette, itt festette gyönyörű alkotását.

            Versailles már álom volt az álomban. Magam sem hittem a szememnek. Létezik ennyi pompa, szépség egy műben? Létezett. Amennyiben így vigyáznak rá, még sokáig hirdetni fogja a Napkirály idejében kialakított fényűzést, gazdagságot. Ezt nem elég egy napig csodálni. Ide vissza kell még jönni. Akkor, amiikor ott jártam, tavasz eleje volt. A természet még csak bontogatta csodálatos új ruháját. Ezt a csodát akkor látni, amikor virágba borulnak a fák, a természet teljes pompájában ragyog, úgy talán még szebb lehet.

            Párizs…este láttam meg. A világ legszebb esti fényekben úszó városát. Nem csalódtam. Itt láttam meg a legnagyobb álmomat. Párizsról álmodoztam már évek óta, most beteljesedett. Nem hittem a szememnek. Párizst, a fények városát először este kell meglátni, utána nappal felfedezni. Az élmény így lesz teljes, igazi. Párizs vágyaimban régóta ígért nekem ezer meg egy csodát. Ígéretét betartotta, De erre is kevés volt három nap. Egy hét sem lenne elég. Ízelítőnek akkor talán túl sok is volt, nem voltam hozzászokva ennyi szépséghez.

            Párizsból vasárnap este indultunk Budapestre. Minden porcikám tiltakozott a visszaút ellen. Éjjel utaztunk, fárasztó, hosszú út volt. A sok-sok élmény nem hagyott nyugodni, aludni sem tudtam. Képzeletben már újra a Loire partján sétáltam, Chambord tornyait számoltam. Pestre nappal, kora délután érkeztünk meg. Lehangoló volt. Akkor kezdődött …a honvágyam.

             Már napok óta itthon voltam és lelkemet gyötörte egy új, szokatlan furcsa érzés. Visszavágytam.

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Mosolyvarázsló kis herceg

10843599463?profile=originalMosolyvarázsló kis herceg

ásít még az álmos hajnal,

kinn éj-fehér tél didereg.

 

Édes éberen szunnyad.

Bájid köszönti a reggelt,

kacajodtól felkel a nap.

 

Hangod ébresztőt intett

- Édes fáradhatatlan -

sebtében hoz babatejet.

 

Hozzád köti minden pillanat,

hozzá kötötted perceidet.

 

Oly törékeny kisvirág vagy

mint Tonio de Saint-Exupéry

rózsája a csillag alatt.

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Haiti (Port-au-Prince) 2010.

 

 

10843599452?profile=original

 

 

Megrázta hátát a föld,

sikolt a kín, a fájdalom,

rombolt az ősi erő,

martalék lett a hatalom.

 

Kezek nyúlnak kezek után,

kiált az élet a romok alól,

kíméletlen pusztítás,

káosz, éhség ül a trónon.

 

Otthontalanok szemében

otthonra lelt a félelem.

Éhezők, szomjazók között

kísért a halál… élni kell!

 

 …a remény utat talál.

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Nagymama

 

 10843598094?profile=original

 

 

            Nyárestéken sokszor elszundikált a fotelban. Ilyenkor lopva figyeltem, először a kezét néztem. Kicsi, ráncos, dolgos kéz volt, a sok mosástól csupa puhaság. Ahogy megérintettem, felpillantott rám, majd újra elszunyókált. Szerettem simogatni a kezét. Ahogy megsimítottam, úgy éreztem, mintha finoman szőtt kelme borítaná kézfejét. Ölében egymásba kulcsolta, mintha valami kincset tartana. A napi munka után ernyedten, békésen pihent. Néztem kis termetét, apró, sűrű ráncokkal barázdált homlokát, kendője alól kikandikáló selymes, vékonyszálú ősz haját, nagy kerek szemüvegét, ajkán bujkáló mosolyát, gömbölyded testét, vastag, dagadt lábait, duzzadt csuklóját, karját, egész alakját. Sokáig rajta felejtettem tekintetemet.

- Nagymama, úgy szeretlek – sóhajtottam. Nem szólt, csak halványan mosolygott. Tudtam, hogy hallotta. Jólesett neki. Alig vártam, hogy felébredjen, össze-vissza puszilgassam magas homlokát. Megsimogassam puha kézfejét.

Amikor felébredt, unszoltam, hogy szóra bírjam: - Mesélj még, Nagymama!

Hol folytassam? – nézett rám kicsit álmosan.

- Amikor felvette tündérszép ruháját, és a tükörben nézegette magát.

- Valóban ez érdekel? Kicsi vagy Te még az én szomorúságomat hallgatni napestéken át - sóhajtott nagyot. Pedig alig várta, hogy mesélhessen.

            Jó hallgatósága voltam. Valóban kicsi még ehhez a fájdalmas történethez, nem is értettem meg mindent. Ezek a kitörölhetetlen, szörnyű emlékek hosszú-hosszú ideje szunnyadtak lelke mélyében. Amint mesélni kezdett róluk, talán kinyitott belül egy kis ablakot, kiengedett kicsit abból a mérhetetlen fájdalomból, ami feszítette. Ezt csak azok az anyák érezhetik és érthetik igazán, akik már elveszítették elsőszülött gyermeküket. Anyám második gyermekként született.

            Julika gyönyörű, kék szemű, szőke kislány volt. Már óvodába járt, amikor ötévesen, tüdőgyulladásban halt meg. Nagymama szerint lehet, hogy egyszer kimelegedve nagyon sok hideg vizet ivott, ezzel leforrázta felső légútjait és tüdejét. A halálos kór annyira elhatalmasodott, hogy tüdeje elvizenyősödött. Akkor még nem tudták ezt a kórt gyógyítani. Fleming az általa feltalált penicillint csak két év múlva, 1929-ben publikálta, aminek akkor nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Először a II. világháborúban, a sebesült katonákon kezdték a gyógyítást. Azóta Fleming találmánya emberek százezreinek életét mentette meg.   Julika tüdejéből többször is eltávolították az állandóan termelődő folyadékot. Cseperedő életét mégsem tudták megmenteni. Tudta, hogy meg fog halni. Felkészítették rá. Nagymama szerint nem félt a haláltól. Úgy tudta, hogy meseországba megy, ahol Csipkerózsika, Hamupipőke és Hófehérke, s a többi általa ismert mese szereplői laknak. Nagymama szép, új, halvány-rózsaszínű ruhát varratott Neki. Csupa csipke és fodor ékesítette a ruhácskát. Julika színben hozzáillő fátyolt is álmodott hozzá. Tündérkirálynőként várta a halált. Lázas-nagy betegen reggelente kikelt az ágyból és felvette mesés kis ruhácskáját. Készült a messzi útra, ahonnan már nem volt visszatérés soha. Nézegette, csodálta magát a tükörben. Látszólag belenyugodott sorsába.

- Meseországban ki fog sütni olyan öhö…öhö…öhö…finom túrós lepényt, amilyet Te tudsz, Mama?

- A dédmama már dagasztja. Fűti az égi kemencét, úgy várja, hogy süssön Neked kicsi lányom. Mire odaérsz, már készen lesz a friss, ropogósra sült mennyei lepény.

- Akkor jó lesz Mama. Akkor nagyon jó lesz. Öhö…öhö…öhö…a köhögés gyakran zavarta már  beszédét. Hangosan sípolt a kis tüdeje is.

- Készülök az útra, Mama. Ugye integetsz öhö…öhö…majd a kapuban?

- Integetek kicsikém, integetek.

Julika megnyugodott. Levette szép ruháját, kis kezével szépen összehajtogatta, ráterítette az ágya melletti szék karfájára, majd visszabújt az ágyba.

            Hetekig lázas volt. Egyre jobban köhögött. Naponta kijárt az orvos. Nézegette, hallgatta csöpp kis lázas-meleg testét, megtörölte verítékező homlokát. Nem tudott már segíteni rajta. Szívszorító, szomorú napok következtek. Amikor már olyan gyönge volt, hogy nem tudott az ágyból kikelni, a ruhát az ágyban próbálta fel. Nagymama odavitte a tükröt, kis fejére ráterítette a fátylat és hagyta, hogy kicsi lánya nézegesse magát. Nem sokáig tartott a ruhapróba, már nagyon gyenge volt. Egy reggelen már nem ő vette fel a halvány-rózsaszín ruhácskát. Ráadták.

             Nagymama gyermekének halála után harminchat évvel még tisztán emlékezett minden pillanatra, olyan hitelesen mesélt róla. Ezek az esték látszólag szomorúnak tűntek, de ő megnyugodott, és nekem kétszer annyi szeretetet adott. Amint befejezte az emlékezést magához vont, ölébe ültetett, két kezével átfont és össze-visszacsókolgatott. Lehet, hogy ezek a csókok igazából Julikának szóltak, általam adta át őket és juttatta fel a magasba, a szférák rejtélyes útvonalán egykor elveszített, szeretett gyermekének.

           

Olvass tovább…