Vasi Ferenc Zoltán bejegyzései (6)

Sorrend
ALKOTÓ

Apa


Kondás-ősünk feltarisznyált

sóval, kenyérrel, varjú-tollal

- balról űzött és tűzött a Nap -,

s bakacsizma-kolonccal nyakadban

a Tejút tájait végiggyalogoltad.

Arcod pergamentjére,

míg megtértél anyám karjaiba,

hány ráncot én rajzoltam!

(Álmot látok moha-ágyon:

a menyasszony-fátyol elszakadt,

nővérré-fivérré lettetek

- a kenyérből ettetek.

Bukdácsolok utánatok, -

csendőrkard a földbe szúrva,

holt nagyanyám sebeimet

összevarrja -

vér-virágcsönd a vadonban.)

Kondás-ősünk feltarisznyált

sóval, kenyérrel, koszorúkkal...

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Amikor

Amikor az atyai szellem

elhagyja a fiúi lelket,

zavaros szemekbe nézel,

lehet, hogy két flaska must.

Amikor az anyai ágyékot

betemeti a föld,

s te sétálsz az avarban,

kezedben pacsirta a nő.

Ha már egekbe szállottál,

poklokba is hullattál,

s látod a fákon: tartóoszlopok!

S mikor már szivárvány a fehérkendő,

ölelés, s máris magzatburok, -

mi sejtenként építi fel a látomást! -

s feltépsz újra ezer sebet sírva,

és akkor mozdulsz, ha állsz!

Már tudhatod,

mivé forrta ki magát a gyónás:

Ostyafelmutatás ---

Lakodalmi Tánc! 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Arccal a tükörben

Bartis Ferenc emlékére

 

Hogy gondoltad, Feri bátyám,

testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?

Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,

fájtam, elmunkátlanodtam.

Mennék én utánatok, a nagy titkokban

egyre többen vagytok -,

csontszú recseg bennem,

zsigerileg mélyen vagyok,

már-már öntudat- és jelentésvesztésben.

És nem segít gyógyszer, se ima, se ital.

A gyertya súlya meg úgy elnehezült,

hogy lángot se rakok rá.

Tűröm étlen, tehetetlen,

sötét arccal, morzsával szemetelt

asztal mellett, -

olvaslak Téged, félreteszem,

olvasok Györét, Csoórit, Oláht, Ördöghöt,

olvasom magam, és már sehogy seértem,

miből is lesznek a magyar szavak,

mekkora tornya van a csendnek,

s ha kezem megremeg, bévül, kívül,

oldalvást, dőlve betegágyra,

vagy élmény-szakadékba esve estve,

méltó halála leszek-e majd az íróságnak?

Hová omlik a hallgatag test,

milyen harangot zendít a  szív,

át merhetem rántani

értelmem hasadt tükrén

a halálos gyöngy-magot,

a végzetes határon mi lesz

a kimondott, mi az elhallgatott?

Őrzöm hangod. Talán így:

"Itt, Bartis Ferenc. Rosszul vagyok.

Köszönöm."

Zúgtak a gépek. Virágot ültettem

egy gyárudvaron.



Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szívem szívérzete

Anyám, életed teljében

elmaradt szívdobogásom,

sírba-hóba fúlt fekete tulipántom.

Sekrestyés hajnalok félálmaiból

felzengenek a csengettyűszavak.

Szivárványívbe komponált örök hiányom,

hogy arcod visszalelem -

földed visszakapom -

hogy újra álmodba látok -

hiszem, vallom, várom.

Karodban nyugvó Apánk áldottja,

'56 csillagrendszere alatt

a hadbírói ítéletek halálkoszorúja,

ugye, összefonta sorsaitokat!

Mélyre mentetek, elmaradtatok,

nélkületek mire jutok?

Élek a véglegesből -

Vasi Ferenc Zoltán,

fejfa alatt is magyar honfiú -

Kárpát-medencei hitzárványlakó.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Virágágyban



Anyámnak a fájdalomtól

lecsupaszult a karja,

már mozdítani sem akarja.

Befeküdt hát egy virágágyba,

álma eleven muskátlifáklya.

 

Magára húzta a pehely földet

dunyhának,ős-pihenőnek,

beköltözött e maradék szobába,

ébrenléttelen harmatban ázva.

 

Angyal bújik mellé rögökbe.

Alszik. Egyre táguló körökbe'

szertehullámzik szuszogása,

s versemben a hajnalt megtalálja.

 

Árnyék-anyám míg nefelejcsek

kék énekére fülel, hozzám

angyalát küldi ide-átra:

A végesben egyedül mire várjak?

 

A verseimet talán Ő írja, utaimat

is Ő gombolyítja. Holnapomat

buzgón vigyázza... A létnek csillag-

tenyér emel házat, kőre fény,

 

szóra csönd, falakból álom

suhan végig a holdvilágon.

S hatalmas lepke a Nap,

pihen meg végül az árvácskákon...



Olvass tovább…
ALKOTÓ

Virágágyban

Anyámnak a fájdalomtól

lecsupaszult a karja,

már mozdítani sem akarja.

Befeküdt hát egy virágágyba,

álma eleven muskátlifáklya.

Magára húzta a pehely földet

dunyhának,ős-pihenőnek,

beköltözött e maradék szobába,

ébrenléttelen harmatban ázva.

Angyal bújik mellé rögökbe.

Alszik. Egyre táguló körökbe'

szertehullámzik szuszogása,

s versemben a hajnalt megtalálja.

Árnyék-anyám míg nefelejcsek

kék énekére fülel, hozzám

angyalát küldi ide-átra:

A végesben egyedül mire várjak?

A verseimet talán Ő írja, utaimat

is Ő gombolyítja. Holnapomat

buzgón vigyázza... A létnek csillag-

tenyér emel házat, kőre fény,

szóra csönd, falakból álom

suhan végig a holdvilágon.

S hatalmas lepke a Nap,

pihen meg végül az árvácskákon...

Olvass tovább…