Gősi lapja

Gyakran álmodtam szépeket,
de ködben elúszó fényre-ébredések
fakasztottak mindig újra keserű,
csalódottság-szürke könnyeket.
Kértem kegyelmet százezerszer
sírva, esdekelve, de vádló
miértjeimre nincs válasz
azóta sem.
Mégis, néha még
kapaszkodom semmibe hajló
álmaimba, és fojtott indulattal
kérdezem: miért hagyott
remények nélkül a hatalmasnak,
jóságosnak hitt Isten?

"Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam."*



Csak a hiányt tudom versembe ölelni,

magamba rejteni becéző szavakkal,

szívem szegletébe örökre bezárni,

- betöltetlen űrt - ringatni dalomban.



Fény elől bujdosok fagyos-hófehéren,

átlényegülve rideg, zord Időben

kínná kövesedett, jeges fájdalommá.



Végeláthatatlan…

Emlékszel?

Tűzliliomok égtek a kertben

kezedért nyúltam lassan

a beszédes csendben meglapult

egy maroknyi vallomás

félszeg gondolat

feleslegessé váltak

akkor a szavak csak egyetlen

halk mozdulat volt

ami fontos maradt a szótlan estből:

egymásba font kezünk kerekre forrt

majd lomhán elnyúlt  árnyéka

ami sokáig mozdulatlanul

megbújt a hintaszék alatt

aztán jött az a különös pillanat

a holdfényben megláttam újra…