Kovács Károly lapja

Kis pajzán

Kedvem szegték buta népek,

lábam nehéz, ahogy lépek,

bús lelkemet köd borítja,

szívem kétség úgy szorítja.

Megyek vakon csak előre,

jól esne most egy kis lőre,

kortyolgatnám italomat,

felejteném bánatomat,

Mégse leszek, bódult szamár,

rút életben palimadár,

körül nézek, hol egy kis fény,

nem vagyok én gyarló legény.

Lányra lelve úgy vidulnék,

nem én, de más haragudjék,

buta népek, hess-hess…

Kedve lenne rejtett mennyre,

menne szembe, menne egyre,

lelke lebeg, teste remeg,

kerge helyzet perce ketyeg.

Egyre szemez, keze lebeg,

merev-lemez ezret pereg,

zene zengve kedvet kerget,

egek bele lelket vernek.…

Szavaim szerteszét szélednek,

szelek szárnyán szikrázón szállván,

szerelmet, szellemi szépséget

szülnek szónokló színészek száján.

Szürke színpad szélén szemkönnyezve,

szakadt szegény színész szól szelíden.

„Száz szilaj…

A semmi fogságából magamat kitépve,

végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.

Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:

Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –

én gáncsot nem vetek, azt sem tudom, hogy kell!

Egy próbát megérsz! A délceg vigyorgó erény…