Március 2012 bejegyzések (23)

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Jézus (Jn 13,18)

Júdás ébredj! Hallgat még a kakas, most még meggondolhatod, hogy a teli erszényt, vagy Őt választod!

Csak annyi kell, hogy tudj nemet mondani, és átírhatjuk a történelmet, mert nem lesz véres áldozat.

Nem kell több, mint hogy kövesd az igét, és szeresd felebarátodat!…

Halálok halála

Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem akit magommal én ültettem az asszony hasába, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem…

A középiskolában ismertem meg. A beiratkozás során rögtön kiderült, nem csak hogy osztálytársak, de szobatársak is leszünk. Addigra természetesen már visszafordíthatatlanul rendetlenné vált. Habár a kollégium fiatalos ambíciókkal hajzselézett, újdonsült nevelőtanára az elkövetkező négy év során mindent megtett, hogy egy kis odafigyelést neveljen bele - akár csak pár csepp precizitást igazítson a szokásaiba - voltaképp a maga módján ő már precíz volt. Tudatos renyheség jellemezte például…

                                    Jankay Tibor: Bánat

(Sz. É. halálára)

Elvette az Isten

vágyaidat végre,

cserébe ráncokat

és annyi pénzt…

Két végén égetjük a gyertyát: anyám a konyhában ártánykodva

én meg a kisszobában, mert persze megint hétvégén van áramszünet,

mint mindig, mikor átgázolva a potyadék városi tömegen felugrok

hozzá  maradék körúti garzonjára - piszmog már a tűzzel és huszadjára

hisztizik itt  velem, hogy nincs TV: már rájöttem, nagy kincs ez neki, de

nekem csak ócska lék az ótvarék valóságon – tudom, hogy már nincs ki

mind a négy, de még hagyom, hogy üszögös…

Nyomasztón transzparens ív

fut horizonttól horizontig

beléd vetett kételyt nem tűrő bizalom

ígér mégis hathatós védelmet

– váratlan rád már nem szakadhat! –

bizonyságként túlzó gesztussal mutat

a fénycsóvában úszva aládúcolatlan

is hibátlanul egybefüggő kupolára

végre elszánod hát magad a részlettől

részletig…

(V. Mihálynak)

Hazádnak rendület --- :

e mondat zsákfalu,

ha ismételgeted,

nem jutsz a dögkútnál tovább.

Ha volt is, elveszett,

nevét se tudhatod,

a nagyvilágon e

kívül se tágasabb.

Nincs több dimenzió,

összpontosítottan

emel ki bárhonnan

bérgyilkos osztaguk.

A könyvtár porig ég,

hidak leomlanak,

s a kis lélekharang

nyelv nélkül…

Még mindig futok. Még mindig loholok. Nem azért mert kergetnek, nem is cél és értelem nélkül, hanem mert megszoktam szorgosabb éveimben. És mert tudok! Pedig már lassítani kéne. De képes vagyok rá! Igaz, hogy már csak a lakásban, s ha úgy érzem, nem bírom tovább, leülök. Megfejtek egy rejtvényt, írok egy pár sort. Aztán újrakezdem.

Képes vagyok gyorsan elmosogatni, mert hogy néz ki az a konyha, amelyik nem ragyog! És…

Valami vörös szövetből készült ruha volt rajta - már nem emlékszem pontosan milyen, mert a lépcső tetején az alulról feltüremkedő sötétség teljesen elborított és szinte csak az arcát láttam. De az a mindenre elszánt tekintet erőteljesen belém ivódott, én meg hiába magyaráztam neki, hogy talán mégsem kellene bemennie, mert nem éli túl – ő csak nem tágított. Ott állunk a hatalmas, félköríves kapu előtt, ami vaskosan liheg a homlokunkra, ez meg be akar menni, és azt mondja, ő…

             tű fokában felejtett

             foszló fonalvég

             felismerhetetlen színe

             nem ígérhet feloldozást

             legyen bár hitünk hónál fehérebb

             hajnali kertek ködéből elődereng

             sebekig ér a szégyen

             sértett önérzet árválkodik

             árnyékból szőtt…

„Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt.

Vénség, halál sohasem érik azt.”

(Reviczky Gyula: Petőfi él)

Első találkozásunkkor én voltam a fiatalabb… A másodiktól kezdve, Ő.

Amikor először hajthattam fejet a kozákok kardjától elesettek emlékére készített emlékmű előtt, árgus szemek figyelték csoportunkat. Csakúgy, mint esti borozgatós ismerkedéseinket a…

                                             Hét lakat lehullni

                                             Hét kapu tárulni

                                             Mégsem szabadulni

                                                  Mégsem szabadulni



                                                …

Tavaszodott. Reggel volt.  Csodálkozva nézte, mintha először látta volna, ahogy fény áztatja a reggelt, mintha életében legelőször látta volna, bámulta kitartóan, olyan nagy-nagy rácsodálkozással, sose unta meg, pedig annyiszor látta már, annyi év elköszönt már tőle. De sose unta meg a tavasz évről-évre megújuló csuda szertartását, nem unta el még, és soha nem győzött…

Tudván:

elkerülhetetlen

megannyi esendő végvár eleste,

immár minden helytállás

eleve megkésett utóvédharc —

veszve.

Nem hiábavaló mégsem,

nem pusztán harsány

magakellető virtus.

Híján korához illő

tartásnak–tartózkodásnak,

őszülő tincsekkel

az egykoron

bikát nyűgöző amazon…

Lebontott épület csupasz telkén állok,

lekésett ölelés szelleme kísért,

vétek kihagyni egy pilleérintést is,

ami elől szemünk s tenyerünk kitért.

Parázna szavakat álmodoztam szádból,

féliggondolt bűnök fulladtak belém,

pucérra vetkőzött igéim pirulnak

az ágyon, gyűretlen lepedőm helyén.

Halogatni, s…

Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,

s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést

felkínálnák a navigációs szoftverek,

Myworld’s End közigazgatási határán kívül,

az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget

még hosszan benyúlik a szennyes tajtékú

tengerbe, elhagyott vasrudak és rozsdás hordók

között, az élet legapróbb jelét is nélkülöző

sötét térben kell húznom ezt a dögnehéz…

Gyönyörű ma ez az ébredezés! Csupa derű, és nyugalom. A napfény beárad az ablakon, az érzések és gondolatok még nem érnek el az ember tudatáig. Ez az a néhány pillanat, mely az élet legszebb ajándéka. Sajnos röpke ideig tart!

Az asszony, aki itt fekszik az ágyban, s aki mellesleg én vagyok, örül. Félálomban van, pihen, örül. Alatta gyapjú, felette gyapjú, feje alatt is. Korábban azt hitte, ez a készlet megvédi…

Szántó Teri vagyok. Dani, Te emlékszel? Csak úgy kapásból? De örülök! Ez több, mint gyönyörű! És, még én féltem, hogy zavarok. Hogy én milyen boldog vagyok Tőled, annak, hogy hogy rád találtam! Évtizedek óta kereslek, mindenkit kérdeztem, aki akkoriban a köreinkbe tartozott. Hogy-hogy milyen néven kerestelek? Daniként. Jó, hogy te tudod,…