4 Dimenzió Online

Interaktív irodalmi portál Dány

Hosszú hajat akartam, mire elkezdem a középiskolát. Egyszer lófarokba fogtam, máskor meg két csurkát csináltam a sűrű szálakból, ahogy a többi tizenéves. Volt, hogy hiába kínlódtam, mert a tükörből csupán egy egyszerű kiskacsa bámult vissza. Hogy irigyeltem ilyenkor a közeli mozi plakátjain feszítő színésznőket azzal a vörös színű rúzsos szájjal, és hajkölteménnyel!

Ahogy már annyi iskolaszünetben, most is nénémhez készülődtem, hogy Lócival, unokabátyám nevelt fiával, és a pár évvel fiatalabb féltestvérével, Arcsival, az igazi másod unokatestvéremmel rosszalkodjuk végig a nyarat.

Gyerekszemnek hatalmas udvar volt a birodalmunk, csorbíthatatlan szabadságunk tere. Belső felén valaha jómódú család régi háza málladozott. Oldalához, L alakban lakhatóvá alakított egykori cselédlakások simultak.

A főépület nagyobbik felében két idős hölgy lakott, akik eleinte csak a nyarakat töltötték itt, de ahogy az évek múltak, végleg itt ragadtak. A lakók közül többen is bizonygatták, hogy csakis a valaha gazdag tulajdonos szegény rokonai lehetnek. Az apró lakásokat eleinte ők, később a tanács adta bérleménybe a szegényebbjének. Itt kapott egyet Mari nagynéném is.

- Te tudtad, hogy új lakók jönnek Dénesék mellé? – kérdezte Lóci vigyorral a szeplős képén.

- Valamit mondott néném, de fogalmam sincs, mikor költöznek, meg hányan – méláztam.

- Mama azt mondja, velünk egyidős a lány, aki idejön, és van egy öccse. Az anyjáék meg elváltak.

- Lehet, de kit érdekel?!

- Jaj, ne legyél már ilyen izé…!

Soproniék, a jövendő lakók kíváncsian nézelődtek az apró lakásban. Minden helyiség szerényen kicsi volt, de válás után, két gyerekkel önállóan boldogulni, több volt a semmitől. Arról nem is beszélve, hogy a lakhatásért alig kértek valamit. A Szülőotthon mindössze pár lépésre volt, ideális lehetőség egy szülésznőnek.

Rika, a velünk egykorú kislány gyönyörű teremtés volt. Hosszú copfot viselt, és pörgős, rövid szoknyácskában sietett fel a lépcsőn, hogy ismerkedjen.

-Soproni Rika! – nyújtott nekem is kezet.

- Szia! Én meg Tilla! – mutatkoztam be.

Lóci azonnal beleszeretett. Egész délután róla áradozott, hogy milyen szép az arca, és hogy nevet még a szeme is, ha jókedvű, meg effélék. Rika szemmel láthatóan élvezte, hogy odavan érte. Csak a vak nem vette észre, ahogy gyakorta összevillant a szemük.

- De szemölcs van a szája fölött, és hamar bőg! – szóltam le a gyereklányt, mert bosszantott, hogy egyesekbe ilyen könnyen bele lehet zúgni.

Lóci kiröhögött, és hátba vágott. – De hülye vagy! – … és ment, hogy Petit, a Soproni fiúcskát jól kikérdezze.

Így öten jól eljátszottunk, és ügyet sem vetettünk a néném közvetlen szomszédságában lakó két fiúra, Dénesre meg Istvánra, akiket nem engedtek a hozzánk hasonló csórókkal vegyülni.

Akkora dzsumbuj volt az előkert helyén, hogy a gaz között elvesztünk. Amolyan gazdája nincs része volt ez az udvarnak, amit soha senki nem akart rendbe tenni. Nekünk meg kapóra jött, mert jókat bújócskázhattunk benne. És a két szilvafa! Te jó ég, mennyi lógtunk, űrhajósoztunk rajta! Egyiken isteni finom termések értek, ha le nem legeltük idő előtt.

Máig sem értem, hogy bírtunk olyan sokáig görnyedve járni, meg a girbe-gurba gallyain ülni és játszódni.

-Tilla! – kiáltott Peti, Rika tesója a fa alól. Gyorsan felugrottam az ajtóküszöbről, és hozzá siettem.

- Figyi már, most mi játsszunk, kettesben! – szólt vigyorogva.

Nem nagyon értettem, miért akar pont velem. Már kezdtem azt hinni, tökmag létére csípi a burámat, amikor kinyögte: – Te, Lóci meg Rika…, de persze semmi olyat, csak… érted, nem?! Tesóm mondta, hogy egy kicsit legyünk már így, de, persze, azért belesünk az ablakon, jó!? Arcsit ide ne engedd!

Sejtettem, hogy ez lesz. Ha akarsz, te kukkolhatsz, én ugyan nem leskelődök, majd elmondod, ha akarod. Egyébként meg nem is vagyok rá kíváncsi!

- Te, ezek csókolóznak! – fordult röhögve felém.

- És? Akkor mi van? Gyere onnan, te, kis hülye, mert agyonvernek, ha észreveszik, hogy bámulod őket! – próbáltam  suttogni.

Alig bírtam megállni, hogy oda ne lopózzak leskelődni, mert a kisördög nagyon munkált bennem, aztán elszégyelltem magam, és leültem a küszöbre.

Azt éreztem, valahogy mocskos ez a nyár.

***

Akkor még fogalmam sem volt, hogy az egéritatás mennyire jót tesz a léleknek. Nem bőgtem én sokat, igyekeztem szűkösre fogni, mert irtó rondán néztem ki vörös szemekkel, és maszatos pofával.

- Neked meg mi bajod? – szólt Lóci, ahogy kilépett Rikáéktól.

- Semmi, csak tegnap estére apám megint tütüzött és balhés volt! – hazudtam, de azonnal meg is bántam.

Peti fülig érő szájjal futott felénk. Beleharapdált a szája szélébe, míg az arcomat bámulta, majd húzni kezdett az orgonabokrok felé.

 Figyelj, ha gondolod, mi is csinálhatjuk úgy…!

 Elment az eszed?! Két évvel öregebb vagyok nálad, hogy gondolod az egészet!? Meg nem is vagy szerelmes belém!

- Nem is kell az, hogy az ember átölelje a másikat! – méltatlankodott, és durcásan elfordult.

Ahogy néztem ezt a fiúcskát, nem sok híja volt, hogy elnevettem magamat. Az jutott eszembe, hozni kéne néném sámliját, hogy elérje a számat.

- Akkor? – pislogott vissza őzike szemekkel.

- Akkor most megyünk és apás-anyást játszunk! – vágtam rá.

- Az jóó! – örvendezett, és szaladt a csomó szakadt plédért, hogy a kiöregedett asztal alá vonszolja. – De akkor Lóci meg Rika lesz az apa meg az anya, mi meg a gyerekek?!

- Ja! – mondtam kelletlenül, és betakartam a játszási tesómat az egyik használt takaróval.

Magas szélű, kör alakú helyen húztuk meg magunkat egy mélyedésben a virágágyás kellős közepén. Teljes egyetértésben szorongtunk, és néztük az eget. Mi voltunk a tökéletes család. Peti néha felvinnyogott mellettem, úgy imitálta, hogy foglalkozni illenék már a kisebbel. Rika-anyu rám is szólt, legyek jó testvér, és nyugtassam meg a kicsit, ne ő figyeljen már mindenre. Nahát, nekem sem kellett több! Dajkálásból úgy megráztam a „tesómat”, mint Krisztus a vargát, hogy elhallgasson végre. Peti felröhögött, és mint egy színházi súgó, halkan odaszólt: - Nehogy már rajtam töltsd ki a mérged, mert nem fogok nyalakodni veled!

- Te, kis piszok, elhallgass, mert kirázlak a gatyádból! – sziszegtem vissza. Aztán összenéztünk, és majd szétpukkadtunk a nevetéstől.

- Lócii! Arcsi megébredt, és téged követel! – szólt ki nagynéném a bejárati ajtóból, majd odafordult anyámhoz. – Nézd már, Kató, ezek a gyerekek hol nem játszanak!

Anyám kikukkantott az ablakon, és hímezett tovább. Sürgős volt a varrója, nem ért rá örökösen felállni, hogy láthassa, mit is csinálunk.

Arcsi ébredés utáni kelt tészta pofázmánnyal dunnyogott valamit, hogy szomjas, meg hogy ő azonnal jönni akar hozzánk, és nem is kell pisilnie, meg nem is éhes. Hamar ott tanyázott a lábunk szárán. Jó sűrű cseppség volt, gyorsan továbblökdöstük, mert zsibbadt mindenünk a súlya alatt.

Lócii, na, én is hagy már odafeküdjek közétek! – nyafogta helytelen magyarsággal, de sosem javítottuk ki, mert ő még igazán kicsi volt.

- Gyere, de ne ugorj rám, mert szétváglak!

Arcsi úgy vágódott Rika és Lóci közé, mint egy nagyágyú. Lóci felszisszent, mert a fülét majd’ lesodorta a csapódás. Láttam Rikán, mennyire haragszik Arcsira, mégsem szólt. Lóci miatt sokat eltűrt ennek a kényesnek.

- Arcsi – szóltam rá méregből – mit képzelsz te! Attól, hogy kicsi vagy, nem csinálhatsz akármit! Legközelebb olyan pofont adok, hogy leszáll a fejed!

Az unokahúgom azonnal elrohant, hogy beáruljon. Hallottam, ahogyan szapul, néném meg büngyörög neki, hogy majd jól elver engem, amiért ilyet mondtam. Anyám csak csóválta a fejét, és rosszallóan megjegyezte, nem kéne ennyi mindent ráhagyni erre a gyerekre.

***

Míg az unokahúgim durcáskodott, nyugtunk volt. A nagy bámulásban eszembe jutott, mi is lehet Füzessyékkel, akik Dénesék előtt laktak itt.

- Lóci, eszedben vannak még Füzessyék? – törtem meg csendet. – Fú, te, mekkora szép volt a lányuk, a Kati, és ahogy az tudott zongorázni! – lelkesedtem.

- Tényleg, milyen tök jó volt, míg itt laktak! Dóra néni, tudod, Gyula bá’ felesége, hogy ki volt kenve néha!? Tiszta vörös volt a szája meg a körmei is. Meg szipkából szívta a cigarettát. Hú, mennyit énekelt az, és mekkorákat veszekedtek, mikor Gyula bácsi bekávézott! Folyton lecédázta a feleségét. Szegény, másnap jött is nagymamámhoz, hogy jól kipanaszolja magát. Tudtad, hogy lengyel származású? Emlékszel, mennyi vendéget fogadtak örökké! – lendült bele Lóci.

- Ezek pont olyan csóringerek voltak, mint mi! – minősítettem nyomban. Azt a sok felhajtást nem is tudom, miből fizették! Láttam, hogy Dóra néni piás szatyorral jött minden nap haza, mert megint vendégeket vártak. Szerintem Kaveczkyék pénzelték ezeket a tivornyákat, meg a Kati iskoláit is, mert azok gazdag lengyelek voltak! –

Rika méregbe gurult. – Most akkor meséltek, vagy mi a szösz? Akár itt se lennénk! Gyere, Peti, mi itt feleslegesek vagyunk! – pattant fel, és magával ráncigálta az öccsét.

Hallottam, ahogy dühében bevágja a lakásajtót, és azt is, ahogy Peti nekiesik.

- Most mi bajod van? Azt gondolod, folyton körülötted forog a világ? Beképzelt kis majom vagy, tudd is meg! – záporoztak szájából az istennyilák. Nemsokára kidugta a fejét az ajtón, és egy mondattal lerendezte az egészet. – Már megint hülye, hiányzik neki apa! –

Fél füllel hallottam róla, hogy Rika sokat veszekszik az anyukájával, aki szerint lánya kezelhetetlen, dacos, szemtelen, visszabeszélős, egyszóval: tiszta apja. Kezdtem érteni, miért van az, hogy az egyik percben nevet, a másikban meg itatja az egereket. Próbáltam puhatolózni tőle, miért viselkedik így, de csak fújt, mint a vadmacska. – Ez bolond! – gondoltam, de idővel rájöttem, szeretetéhes, akár csak én. Már nem voltam rá irigy, hogy Lóci odavan érte, inkább valamiféle jóvátételnek tartottam a nagybetűstől.

Óra múltán nyílt a nagynéném ajtaja. Rika volt az, félmosollyal a száján. Ránéztünk, de nem szóltunk egy szót sem.

- Peti küldött – szólalt meg - azt mondta, kérjek bocsánatot, amiért nem tudok viselkedni. Nem kérek bocsánatot, de, gyertek, csináltam nektek valamit!

Rika tesója a konyhaasztallal birkózott, épp egy jókora kockás ruhával akarta betakarni.

Vigyorogva lestük, hogy nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugja. Nem állhattam, hogy oda ne szúrjak: - Úgy látom, nem álltál sokat az esőn, ezért maradtál ilyen földi tök! – Peti nekem esett, majd feldöntött, és két kézzel csépelt. – Nem elég, hogy ilyen gyagyás nővérem van, még te is kezded! – zrikált jókedvűen, és jókorát rántott a hajamon.

Gyorsan asztalhoz ültünk, és Rika szörpös almadarabkákkal teli tálkájából pusztítottunk. Ez valamiféle engesztelő étek volt, hát mi aztán jól kis is engesztelődtünk tőle. Igaz, aznap délután sorra támadtuk meg a kinti mellékhelyiségeket, de az már kit érdekelt.

***

Rika anyukája kihívóan szép volt. Ezt, igaz nem én mondtam rá, csak hallottam pár ismerőstől. Meg is volt a véleményem róluk, mert valamennyinek felesége volt.

Szent igaz, hogy magas körömcipőkben bukdácsolt, meg szűk ruhákban vonszolta magát, de engem ugyan nem érdekelt. Nem mondom, nevetni azt bírt, de csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Ilyenkor csúnya, fülig érő kacsaszája lett. Állandóan affektált, és kikent-kifent képpel szívta a cigarettáit, meg kiabált a gyerekeivel. Rikát sosem becézte, Petit is akkor, ha egy doboz Fecskéért szalajtotta a cukrászdába.

Rám ügyet sem vetett, amolyan kis békának tartott. Az már igaz, olyan pofát is vágtam, mikor megláttam. Néha kényszeredetten rávigyorogtam, mikor kérdezett valamit, különben meg kerültem. Mondta is nénémnek, nem igen kedvelhetem őt. Ráhibázott.

Én még annyi kávét inni embert nem láttam, mint őt. Körbevihogta a konyhát, míg nyakába akasztott lábakkal bekortyolta, aztán felállt, lehúzta a rongyot magán, és elcsámpázott, hogy egyen valamit. Folyton aludt, a gyerekeit meg kizavarta, hagyják őt pihenni, mert éjjel megint dolgoznia kell. Úgy beszélt a vajúdó-szülő nőkről, hogy megbotránkoztam. Persze nem előttem, csak én véletlenül meghallottam. Hogy is kaphatta azt a nevet, amit az én Mari néném, máig sem értem!

Biztos én sem voltam hibátlan, de benne meg csak úgy hemzsegett. Nem hiába olvastam én annyi mesét, mert a szép külseje mögött egy vasorrú bábát fedeztem fel.

Azon gondolkoztam, meg is mondom Rikának meg Petinek, mi a véleményem az anyjukról, de aztán történt valami, amiért örültem, hogy bennem rekedt.

Sejtettem én, hogy körülöttem senkit sem vet fel a pénz, csak Rikáéknál gondoltam, hogy másképp van. Hosszú ideig elvoltak, míg egy alkalommal Peti be nem állított a nénémhez.

- Tetszene tudni adni egy bögre cukrot? – szólalt meg markában a csészével.

Néném bólintott, és már nyitotta is a kicsi spájz ajtaját. Peti zavartan rakosgatta a lábait, nem számított rá, hogy ott vagyunk. Valamit motyogott még, de alig várta, hogy eltűnhessen a szemünk elől. Máig nem tudom, megköszönte-e, amit kapott.

- Akkor ezek is… - képedtem el -, szóval csak mutatnak, mint a kopott gyöngy, mi!?

Lóci felröhögött, és szokásához híven hátba vágott. – De bolond vagy, te! Azt hitted, nekik kolbászból a kerítés?

Néném halkan magyarázott.

- Tudod, kislányom – nyomta meg a szót – nem könnyű két gyerekkel. Rika folyton követelőzik, hogy új ruha, új cipő kéne, Peti meg focit szeretne.

- De, hát, hogy nem lehet belátni, hogy nincs miből? – csodálkoztam el.

- Nem mindenki olyan, mint…!

- Akkor most mi lesz? A bögre cukor jó minden bajukra?

Néném elfordult, láttam, hogy mosolyog. Tudta, hogy nem érem be ennyivel.

- Az anyjuk a belét is kidolgozza, mégis alig bírnak meglenni. Nem elég, hogy egyedül gürcöl, még adósságot is fizet, amit az ura csinált, hogy az Isten döglesztené meg az ilyet!

- De, hát annyi szép ruhájuk, meg mindenük van! – értetlenkedtem.

- Azokat mind kapták, mióta itt vannak. Sokan segítik őket Mária néni munkatársai közül.

- Hogy mi meg nem kapunk semmit, soha, senkitől! – gurultam méregbe.

- Ejnye, te, hát mi kéne neked? – nevetett fel.

- Annyi pénz, hogy anyámnak ne kéne vakoskodnia, meg hogy ezt a szakadt ruhát is lecserélhessem!

Szép ruha volt valamikor, ami akkor is rajtam libegett, de a sok mosástól egyik napról a másikra elfeslett. Mikor nénémhez jöttek, plédbe burkolóztam, hogy ne lássák. Furcsállták, mit keres ilyen melegben rajtam egy csíkos takaró, de én váltig állítottam, hogy fázok. Mikor már lázat is akartak mérni, sietve ledobtam magamról, odakaptam a kezem a szakadtjához, és meg sem álltam hazáig.

**

Jól emlékszem, mikor bátyusom unalomig dicsekedett, hogy Lóci így, meg Lóci úgy, és mennyire okos, csak ötösöket kap az iskolában. Míg áradozott, láttam, ahogy dagadozik a melle a büszkeségtől. Aztán jött az elmaradhatatlan kérdés. – Na, és neked, hogy megy a suli, a matek? – Hogy menne, gondoltam magamban, azért se mondom meg, ne érdekeljen az senkit anyámon kívül! – Elvagyok, egy négyesem volt, az is rajzból – mondtam hányavetien. – Nézzenek már oda, ki gondolta volna, hogy ennyit tud ez a nagyszájú Tilla! – nevetett bátyám, és azonnal számtan párbajra hívott bennünket. Rögtön tudtam, hogy fitogtatni akarja nevelt fia zseniális összeadás tudományát. Nem tévedtem. Lóci diadalittasan zsebelte be megint a dicséretet, nekem meg azt mondták, van még mit tanulnom, gyakorolnom, hogy olyan legyek, mint ő.

Még mit nem! Dehogy akartam én olyan lenni! Azt beismerem, irigykedtem, amiért annyira gyorsan számol fejben. Aztán meg azt gondoltam, jössz te még az én utcámba, te nagyon tudálékos! Kell, hogy legyen valami, amiben alul maradsz velem szemben!

Történt, hogy nénémet megleptük születésnapjára. Nem nagy dologra kell gondolni, mert pénze az egyikünknek sem volt. Arra jutottunk, hogy kisikáljuk a konyhát, ott úgyis mindig csak a hirtelen rendre volt ideje.

Szálkás padló borította a jókora konyha alját, amit jó bűzös folyadékkal kent be néném, hogy szép fényes legyen a festett felülete.

– Na, ez neked való munka lesz, vigyorgott Lóci. Ess neki, addig én megtakarítom a gáztűzhelyet! – Szívesen sikáltam, még a gyökérkefét is elővettem. – Te, azzal ne merészeld, mert nagymama agyonvág! Mind összekaristolod vele a festéket! – förmedt rám a nagyeszű. Fogtam hát a felmosórongyot és hétrét görnyedve hozzáláttam. Fél szemmel azért figyeltem, hogyan pucolja le a háromlyukú román gáztűzhelyre égett koszt ez a fiú. Félig sem voltam a felmosással, amikor Lóci káromkodni kezdett. Nem is igen értettem, mi a baja, mert sosem beszélt ilyen csúnyán. Azt hallottam, hogy levert valamiket, de nem törődtem vele, nekem más munka jutott. – Nem bírok ezzel a baszomizé sok rózsával! – dühöngött. – Gyere már, nézd meg, mi van vele! A végén még elrontom! Nektek is ilyen van otthon, nem?! – Na, gondoltam, most jött el az én időm, és komótosan odabillegtem mellé. – Te, észkombájn, hát nem látod, hogy ez lejár, és szépen visszailleszthető a helyére?! Így, ni! – mutattam, és rutinosan leszedtem a helyéről valamennyit. – Látod, így hozzáférsz szépen a tepsijéhez, és ha kihúzod innen, tök jól lemoshatod – nyugtáztam. – Egyébként meg, hogyhogy nem tudod ezt, te, aki olyan szörnyen okos vagy!? – Lóci zavarban volt. – Jól van már – öltötte rám a nagy lepcses nyelvét – mindent én se tudhatok! – Kitört belőlem a nevetés, és csúfondárosan megjegyeztem: - na, mi van, ehhez kevés a gyors fejben számolás!?

***

Lóci folyton agyonszervezett mindent. Csak pár kilométerre, a gyógyfürdőbe készültünk, erre ő megint számolt, osztott-szorzott, szóval az agyamra ment. Nem mondom, hogy mindent sipp-supp el lehet intézni, de túlbonyolítani se érdemes.

Míg inaszakadtáig tervezgetett, biciklire ültem, és úgy otthagytam őket, mint szent Pál az oláhokat. Rég lubickoltam a vízben, és a hányingerig kisürgőztem magam a játszótéren, mire kiértek. Láttam rajta, haragszik, míg Arcsi meg néném csak nevettek az egészen.

- Nesze, Lóci, Tillus már rég itt van, míg te kiokoskodtad, hogy jöjjünk!

- Mert ez folyton kapkod, meg sem hallgat, csak megy a saját feje után! – dohogott.

Azért se szóltam, inkább gondosan takargattam a varas térdemet, mert útközben akkorát estem, mint a gyalogbéka. Nem mertem bőgni, csak felitattam a térdemről a vért, és vártam. Nem kellett volna, mégis fürödtem a kénes vízben, az meg jól elbánt vele. Úgy csípte, azt hittem, menten elájulok. Tűrtem, egy idő után meg már mindegy volt.

Míg Lócival ki nem békültem, olyan voltam, mint a kerge birka. Reméltem, hogy hamar abbahagyja a pukkaszkodást, de melléfogtam. Nem tudom, mivel taposhattam erősen a lelkébe, mert hiába mondtam neki, hogy bocs, meg, hogy most mi van, hogy hozzám se szól, egy árva kukkot ki nem húztam belőle.

Na, jól van, ha te így, akkor várjál csak, eztán nem igen láttok! – gondoltam magamban, és azért is Arcsival játszottam egész délután. Igaz, az még makacsabb volt, mint én, de most az sem számított.

Napokig néném felé sem néztem. Jól elvoltam én egyedül, bántottak már meg sokszor, és olyankor mindenfélét kitaláltam. Csibirkáztam, anyám pamutdarabjaiból babákat csináltam, meg gémeskutat eszkábáltam. Igaz, a kút vízét folyton elnyelte a föld, de aztán a gödröt kibélelem egy vacak nejlonnal, hogy legalább aznap megmaradjon. Másnap megint fel kellett töltenem, hogy a konzerves doboz vödrömet buktatni tudjam benne. A víz mellé társak is akadtak, darazsak, méhek jöttek szomjasan, hát vigyázva pancsoltam. Ilyenkor, játék közben támadtak a legjobb gondolataim. A sok meséből mindig volt eszemben egy, amin elméláztam, és mert vizeskedtem, csakis a Világszép nádszálkisasszony jutott az eszembe.

Már zsibbadt a lábam a sok guggolástól, mégis úgy maradtam. Anyám furcsállta, hogy nem kérezkedek játszani, nem sietek az evéssel, mint máskor, ha az asztal mellé parancsol.

- Tudtad, hogy Lóciék nemsokára visszamennek? – szólalt meg kisvártatva.

- Hogy míí? – döbbentem meg és úgy bámultam rá, mint aki kísértetet lát.

Alig ocsúdtam fel, kivágódott a kapu, Lóci robbant be rajta. Olyan mérges pofát vágott, meg se mertem szólalni. Arról is elfeledkezett, hogy legalább anyámnak köszönjön, amikor tele szájjal rám förmedt.

Tudd meg, hogy miattad utazunk korábban haza! – kiabálta, és majd átszúrta a hasamat a mutatóujjával. – Mert egy beképzelt kis majom vagy, és utállak! – harsogta. – Meg is mondtam nagymamának, hogy többet nem jövünk, minek is, ha te folyton mindenért megharagszol!

Majd megfulladtam, a torkomat úgy szorongatta valami. Meg se bírtam szólalni, de ott, belül kikértem magamnak a majmozást.

Három hét múlva csakugyan hazautaztak, de addigra minden úgy ment, mint előtte. Igaz, addig párszor lehülyelóciztam, ő meg számolatlanul lemajmozott, Arcsi meg röhögött rajtunk, ahogy a se vége, se hossza szócsatáinkat vívtuk. - Hóóóót, húzta meg jó nógrádiasan, hogy ti mekkora bolondok vagytok, azt ki se lehet mondani, igaz-e nagymama! – Néném csak göndören kacagott, és odahúzott mindnyájunkat magához. – Addig jó, míg ilyenek vagytok, míg ilyeneken veszekedtek! – mondta, és összekócolta a hajunkat.

***

Máig sem értem, mit lehet a kártyajátékon szeretni. Muszájból tanultam meg sokat, de sosem éreztem késztetést, hogy mást nyúzzak ilyesmivel.

Arcsiból Lóci olyan kártyaspielert csinált, csak lestünk, hogy a seggén még a tojáshéj, kártyában meg lassan leköröz bennünket. Csepp létére úgy küzdött, hogy győzzön, még a tesója arcát is kikarmolta, ha vesztésre állt. Jókora ricsajjal csapkodtuk a lapokat a hokedlin, ha mégis lázba jöttünk valamiért.

Néha Dénes meg István is kidugták a képüket a nagy zajongásra, nevetgélésre. Eleinte csak messziről figyeltek bennünket, később mellénk telepedve lesték, ki az ügyesebb. István ritkán beszélt, ő volt az idősebb kettejük közül. Dénes mindenen vigyorgott. Olyan volt, mintha gyufaszállal kitámasztották volna a nevethetnékjét. Sokat beszélt, főleg Lócival, ránk, lányokra nem sokat hederített. Volt esze, akár Lócinak. Ha együtt voltak, folyton matekoztak. Dénes az egyenletek sokféle megoldását magyarázta, Lóci meg a gyors fejszámolásával nyűgözte le őt. Hú, de untuk őket, odébb is álltunk, ha ezek összekerültek!

Inkább a mogyoróbokrokat vallattuk, vagy papsajtot keresgéltünk a fűben, meg felfedező útra indultunk a rozoga lépcsőjű pincében. Persze napokkal előtte szentül megígértük nénémnek, hogy a közelébe se megyünk.

A fémkeretes ablakokat rég kifocizta valaki, helyét csomó pók szőtte be. Igen kísértetiesen nézett ki kívülről, az már biztos.

- Nem kéne elemlámpát csórni bentről? – vágott komoly pofát Arcsi.

- Kihozod?

- Háát, nem tudom, nagymama ide adja-e magától, de meg kéne próbálni, nem?

- Te meghülyültél? Hogy adná már ide, mikor letiltott a pincézésről, nem emlékszel!?

- Jól van, na, de lámpa akkor is kell, mert még bolha is lehet itt! – tudálékoskodott.

Úgy lopakodtunk le a lépcsőkön, mint aki bűnt követett el, és lehajtott fejjel vezekel. Be voltunk tojva, néha egymást is ijesztgettünk, mégsem hagytuk abba a felfedezést. Lóciék megneszelhették, mire készülünk, mert épp leértünk a lépcső aljára, amikor jó hangosan leordibáltak, hogy mit keresünk ott.

Arcsi azonnal felfortyant, nekem meg úgy égett a fülem az izgalomtól, mintha lángot kapott volna.

Nem bírnátok befogni azt a nagy pofátokat! - óbégattam a két nagyeszűnek.

Csak tudja meg nagymama, miben sántikáltok, majd ad nektek! – harsogta Lóci.

Te, inkább segítenél, mint árulkodsz, hozz inkább elemlámpát! – adtam ki a parancsot, mire a két Einstein eltűnt.

Arcsival egymásba kapaszkodva lépdeltünk, mire hozzászokott a szemünk a gyér fényhez. Lassacskán kiigazodtunk a labirintusokban. Épp az egyik helyiségbe léptünk, amikor pillanat múlva majd szörnyethaltunk az ijedtségtől. Lóciék álltak az egyik sarokban, ordenáré vigyorral a képükön.

Hát, ti, hogy kerültök ide? – kérdeztem hüledezve. Arcsi ijedtében az ölembe mászott, és majd megfojtott a karjaival.

Jaj, ti lányok, mekkora buták vagytok! Mi már rég felfedeztük, hogy a másik oldalról is le lehet ereszkedni a pincébe, csak veszélyes, mert csúszik a romos fal! – mondta önelégülten Lóci.

Dénes bőszen bólogatott, míg kapává avanzsált metszőfogait villogtatta. Széles mosollyal nyugtázta, milyen igaza van az előtte szólónak.

Ahogy sejtettük, néném pillanatok alatt ott termett, mi meg csak lestünk, mint bálám szamara. Mit is mondhattunk volna… Arra számítottunk, ránk szedi az eget, és biztos, hogy büntetést kapunk. Sűrűn pislogtunk, amikor megszólalt.

Na, ti kolombuszok, mit találtatok? Remélem értékes festményeket, régi pénzeket, amit úgyis át kéne adni a rendőrségnek! Jól van, na, csak bolondoztam, gyertek gyorsan, nem nektek való ez a hely!

Négykézláb másztunk fel a kornyatag lépcsőkön, és vártuk, most mi lesz.

Néném leültetett bennünket az asztalhoz, és csomó hagymás-zsíros kenyér mellett mesélni kezdett.

- Annyi történetet hallottam már erről a pincéről, fogalmam nincs melyik igaz, melyik nem, hiszen nekem is mesélték. Mondják, csomó embert elbújtattak itt a csendőrök elől. Sokan rágalmazás miatt is hosszú ideig ülhettek volna börtönben, ha nem rejtegetik őket.

- Azért ilyen rosszak ezek a lépcsők, mert sokan mászkáltak rajtuk? – kíváncsiskodott Arcsi.

- Nem, dehogy, megette már ezeket az idő vasfoga is!

Arcsi beletúrt a szájába. Sokáig kotorászott benne, míg egyszer csak megszólalt.

De, nagymama! Hogy lehet az időnek vasból a foga, amikor nem is ember? Nekem is csak csontfogam van!

Néném mosolyogva folytatta.

Az a hír is járta sokáig, hogy akik a pincében megbújtak, pénzt találtak. Hol leltek rá, ott lent, nem tudni. Az is lehet, hogy egy szó nem igaz az egészből…

Mama, ha nem tudod, hogy igaz-e, minek meséled? Úgy összezavarsz! Most akkor elhiggyük vagy ne? – gáncsoskodott a kicsi.

De jó volna feltúrni az egészet! – álmodozott Lóci.

Ugyan, kisfiam, egereken kívül úgy sem találnál semmit! – nyugtatta a kedélyeinket néném.

Nagymama, nem segítenél mégis? Ki tudja, mi mindent találnánk ott!

Lócikám, gondolod, ha lenne lent valami, előttünk nem vették volna észre?! A pincét nem most építették, és ha volt is valaha valami érték ott, a két idős lakó már rég elvitte!

A két vénlány?! Mi közük nekik ahhoz? – álmélkodott Dénes.

Ha minden igaz, övéké volt ez a jókora ház a melléképületekkel együtt. Elvették tőlük még negyvenötben, mert azt mondták róluk, kulákok, de mint bérlők, maradhattak életük végéig.

Fú, ezek, de utálatosak! Már nem is köszönök nekik, mert múltkor sem fogadták. Meg koszosak is, és a pisijüket is csak kilöttyintik a biliből a budi tövébe! – fanyalgott Arcsi.

Ejnye, kisbogaram, azért ez így nem igaz! – igazította helyre az apró kritikust néném. – Már idősek, nagyot is hallanak, de azért nem koszosak. Egyszerűen öltözködnek, és nem túl közvetlenek, az már biztos. Sokan bántották őket, hát kerülik az embereket. Egyébként meg nem öntözik ki a pisijüket, angyalkám, hanem a vödrükből vizet löttyintenek a virágok tövéhez. Kicsit különcök, még egymást is magázzák, és ha nem akarják, hogy értsük őket, németül beszélnek egymással – fejezte be a kis kitérőt.

Nagymama, ha nem értetted, mit beszélnek, honnan tudtad, hogy németül mondták egymásnak? – tudakolózott tovább a csepp.

Azért annyit konyítok… – nevetett fel szívből.

És te honnan konyítasz németül? – vartyogott tovább Arcsi.

Muszájból, kislányom, mert jártak erre is német katonák a háború alatt. Ha akartam, ha nem, rám ragadt pár szó.

Hiába volt minden, lopva csak le-lejártunk a pincébe. Az elcsent elemlámpa fényével sejtelmes árnyakat festettünk a falakra. A szánk meg be sem állt, mert azért féltünk rendesen. Azt hittük, minél hangosabban beszélünk, már nem is gyötör többé a frászkitörés nyavalyája.

***.

Mindig örültem, ha nagy csomóan összeverődtünk a népes rokonságból. Felbolydult méhkashoz hasonlított a ház ilyenkor, és olyan hangzavar volt, hogy alig értettük egymás szavát. Mi, gyerekek ricsajoztunk a legjobban, és ment a bolondozás, veszekedés, kibékülés, meg akadt munka is. Tudja az ég, de sosem úsztuk meg, hogy valamit a nyakunkba ne sózzanak, hiába akadt hirtelenjében más fontos dolgunk. Gyakran felült nekünk Lackó, de nem volt kecmec. Bezzeg, ha beígértek a sarki cukrászdában két gombóc fagyit, mint a villám, úgy cikáztunk nagy igyekezetünkben!

Nap végére majd kiesett a szemünk az éhségtől. Nyári estéken a vacsorát sokszor nyársalással tudtuk le. A jóízű falatok között vége-hossza nem volt a mindenféle történetnek. Hegyeztem ám a fülemet, és az igaz vagy majdnem igaz mesék mélyen belém ivódtak. Meghallottam azt is, amit nem kellett volna, ami nem is lett volna főben járó bűn, ha a véleményemet véka alá rejtem; de nekem mindenhez volt hozzáfűzni valóm. Anyám sokszor megígérte, hogy a hajamba ragad, de akkor meg a mondhatnék fojtogatta a torkomat.

Rikáékat ritkán engedték velünk enni. Most is tisztes távolságból méricskélték, hányan is vagyunk, és hiába integettünk, nem mertek kiszökni.

Bátyusom jócskán ugratott bennünket. Néha rám kacsintott, tudni akarta, jól van-e az a mimóza lelkem, és hogy hová is tegye a határt.

Nézzétek már, kis Tillának most repült egy jókora dongó az orrára! – bolondozott. Mindenki odakapta a fejét, és a nyársak megemelkedtek. Bátyusom jóízűen kuncogott, és a parázs közepébe tartotta a szalonnáját.

- Na, végre, hogy van helye az enyémnek is, már azt hittem sosem sül meg, úgy vigyáztátok a tüzet! – mondta kacarászva.

Tudom is én, ezen a viccen nem volt kedvem nevetni. Azt gondoltam, miért kell bennünket így átverni, miért nem lehet megmondani, hogy adjunk helyet a sütnivalójához.

Megtekintések: 33

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!


ALKOTÓ
Hozzászólások - Vuts Józsefné által a Június 28, 2020-on 1:06pm-or

Köszönöm szépen a véleményedet, az egykori, rövidre fogott élményedet, meg az illusztratív képet, amit a történethez tettél! 

Hogy az én "teketóriám" mérhető lenne megában? :D Nem gondolom, csak azt erősíthetem meg, a kor előre haladtával a régi dolgokra jobban emlékszünk, mint a közelmúlt eseményeire, míg az eszünk nagyjából egyben van. 


ALAPÍTÓ
Hozzászólások - Czinege László (tokio170) által a Június 28, 2020-on 5:01am-or

Akár egy mini Forsyte Saga. Hihetetlen, hogy milyen éles memóriád van. Legalább 8 MB RAM. :D
Gratulálok!
Azon filóztam, hogy én (egyedüli gyerekként) mit is csinálhattam ennyi idősen a nyári szünetben. Aztán beugrott.
Nemrég küldtek egy nyilvántartást a NYUFIG-tól, amiben fel volt tüntetve két hónap munka a Magyar Nemzeti Múzeumban... Nos, hát akkor ez a nyár volt az, amikor én kis Indiana Jones-ként ókori sírokat bolygattam, és nagyívű előadásokat tartottam az egyetemista lányoknak a vaskohászatról. Gondolom, néhányan azóta is emlegetik: micsoda emlékezetes nyár volt a kis tokióval, és hányféle ausztenit, ledeburit, illetve szekunder cementit leletet kapirgáltunk ki. :D

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKAJÁNLÓ

Textil Galéria
Linképítő

Interaktív irodalmi alkotó portál Dány. Versek, novellák, publicisztikák, verses videók, hangosversek. Kortárs szerzők válogatott művei.

© 2020   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek