Nevelő apám lábához tapadva, szinte átkarolva, szorítva, néztem a bocit, aki most érkezett hozzánk abból a célból, hogy borjúpaprikássá alakulva ünnepeljük meg Erzsike esküvőjét. A borjú természetesen mit sem tudott a tervről, csak pislogva bámult bele a világba ingatag négy lábát négyfelé terpesztve. Azt hiszem, az, lehetett minden gondja, - ha volt egyáltalán gondja -, hogy hova tűnhetett az a hatalmas tőgy, amelyik alá bebújva, beleszuszogva, finom tejecske tette számára elviselhetővé a világot. Nem volt rémült, nem látszott rajta semmilyen jele félelemnek, nem élt benne az a döbbenet, amit én éltem át.
Itt volt körülöttünk az a néhány ember, az is, aki idehozta, az is, aki csak bámészkodni jött ide, meg itt volt az a néni, aki korábban soha nem járt hozzánk, akit én magamban csak Ferge Zsófinak hívtam, de mások előtt természetesen és illedelmesen Zsófi néninek szólítottam. Abban a faluban ahol éltünk, az volt a szokás, hogy az asszonyokat lánynéven emlegették, s haláluk után a fejfájukra is a lánynevük került.
Egyszóval néztem a borjút, amelyiken csodaszép barna foltok olvadtak össze a göndör fehér alapszínnel, és hat évem teljes döbbenetével éltem át, hogy hamarosan levágják, leölik, mint egy csirkét, és burgonyával tálalják fel ezt a tündéri kis élőlényt, amelyiknek olyan gyönyörűen csillognak a szemecskéi, és olyan csodásan rózsaszínű az orra, és - ami számomra a legrettenetesebb, - hogy ezt itt mindenki természetesnek tartja. Úgy éreztem, az egésznek ez a Ferge Zsófi az oka, mert amióta hozzánk jár, szokatlan dolgok történnek.
Korábban soha nem lépett be a kapun, aztán amikor kezdett ide járni, nagy izgalmak, és takarítások, és öltözködések történtek, aztán egyszer magával hozott egy bácsit, aki azért jött, hogy Erzsikét magával vigye messzire. Már ez is! Miért kell Erzsikét elvinni innen, ahol mi nagyon jó testvérek vagyunk? Ő tizennégy éves volt, amikor idekerültem, dajkált és szeretgetett engem, mindenhová együtt mentünk, mindent együtt csináltunk, és most, tessék, elviszi tőlem egy idegen!
Már a menyasszonyi ruha is elkészült, a hosszú, fehér ruha ott függ az akasztón a szekrény oldalán, és hozzátűzve díszeleg a még hosszabb fehér fátyol, amit egy gyönyörű pártára fűztek fel, és én fogom mögötte vinni rózsaszín ruhában, hogy le ne érjen a porba. De én nem örülök, hogy én viszem a fátylat rózsaszín ruhában, fekete lakkcipőben, és annak sem, hogy lakodalom lesz a háznál, ha annak az a vége, hogy Erzsike eltűnik innen.
Itt álltunk tehát a borjú körül, amelyik egy kissé illetlenül, - hát, hogy is mondjam, - elszínezte a hátsó combját. Vastagon és masszívan folyt rajta a sárga maszat, de ezt itt mindenki természetesnek tartotta. Sőt, egyszerűen észre sem vette. Mert ott a körben mindenki azt figyelte, hogy miről beszél Ferge Zsófi, mert a Zsófi néni mindig mondott valamit. A többiek nem figyelték a legyet, de én igen, mert nem is volt több a közelben, és mert a légy pontosan odarepült, ahol a boci tarka szőrzete elszíneződött. Izgatottan figyeltem tehát, mi történik vele. Először körözött egy kicsit, aztán miután eldöntötte, hogy mit tegyen, pontosan oda telepedett, ahol a sárga maszat a legvastagabb volt. Abban dagonyázott jó ideig. Nagyon kíváncsivá tett, mert nem ismertem a legyek szokását, nem tudtam, hová megy erről a szokatlan helyről. Láttam, hogy egy kis időre még megült, látszott, hogy jó ott neki, aztán lassan sétálva elindult lefelé a borjú combján. Majd felemelkedett, és felröppent egy kissé. De csak egy kissé. Figyeltem az útját, ritkán, rövideket repült, majd vissza-visszatért az elsárgult részre. Aztán ismét felemelkedett, most gyors tempóval megindult, száguldott, s amikor Zsófi néni egy nagyot lélegzett, huss, belerepült szájába és nem láttam többé. Én fuldokoltam néhány pillanatig, különös undort éreztem, hányingerem is lett, de Zsófi néni csak krahácsolt egyet, és mondta tovább a magáét. Nem sejthetem, hogy a jelenlevők közül látta-e bárki a légy sorsát, tény, hogy senki nem szólalt meg. De, azt hogy milyen utat tett meg a légy, honnan jutott el a végállomásig, meggyőződésem, hogy rajtam kívül senki nem látta.
Berettyóújfalu, 2011-03-13
Hozzászólások
Köszönöm, hogy olvastad. Valóban kívántam Ferge Zsófi sorsát (már a név is ugye), mert nehezen fogadtam el a nénit, úgy ahogy volt. A légy csak a segítségemre jött. Sajnos, a bocit ettől függetlenül leölték.
Szinte kívánja a kislány, hogy Ferge Zsófi bekapja a legyet (persze nem átvitt értelemben), és lássunk csodát: meg is történik.
Gyerekkoromban én is a fejemre húztam a párnát, amikor a disznót vágták hajnalok hajnalán. A kongó decemberi fagyban - ami csak a perzselés környezetében vált tocsogóssá - én sajnos nem képzelhettem egy legyet, ami kamikazeként a böllér torkába zuhan.
Igazi gyerekszemmel láttatott, remekül komponált történet.
Gratulálok kedves Éva!
Áthelyezett komment:
Bizony jó írás ez Évikém! Nekem az olvasónak egyszerűen csak...tetszik.
Drága Évám!:))) Az a fránya légy!!! Nem kapok levegőt a nevetéstől!:)))
Írásod lebilincselően érdekes! Felidézi saját gyermekkorom szokásait, a falusi élet izgalmas, olykor - gyermek fejjel - igazságtalannak tűnő törvényeit.
Átéltem fájdalmadat szegény boci várható halála okán... Sőt bevallom, én meg sem eszem a növendék állatokból készült ételeket...
Színesen, gyönyörűen írsz!:) Pontosan fogalmazol, és humorod még a dráma közepén is megtalálható..., kiutat, mentőkötelet adva ezzel a bajból is.
Nagyon örülök, hogy csatlakoztál lapunkhoz! Egyedi stílusoddal hamar megjegyezhetővé, és felismerhetővé válva színesíted sokféle alkotóból álló közösségünket. Köszönjük!
Gratulálok, és ölellek szeretettel, Lótusz.:)