4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

 I. FEJEZET

                    

 

 

1995. december. 12-e. este.

 

Egy újabb szerencsétlenségre nem volt felkészülve. Az ügyeletesnek rendelt orvosok, ápolók, és az ún. kórházi személyzet egyéb borzasztóan sürgős tagjairól még életében nem halott; elvégre, aki már gyerekkorában átesett a legelső védőoltások okozta sokkterápián, annak ez a legvisszataszítóbb emlékei között szerepelt!

Minthogy arra sem volt felkészülve, hogy az idei iskolai karácsonyi műsorban, melyben ő Emil bácsit alakította volna, Janikovszky Éva meséjében nem érhet idejében oda, és nem jutalmazhatja majd szaloncukorral – az előre megtervezett forgatókönyv szerint -, a népes szülői emberseregletet! Ahogyan azt már jó előre eltervezte a darab rendezője a csorosznya irodalom tanárnő.     

Arról fogalma sem volt hogy vajon mi a teendő abban a balszerencsés esetben, amikor egy semmiből előbukkanó Citroen gépkocsi nyolcvan kilométer per órás sebességgel elgázolja? A fájdalom ettől még fájdalom marad!

 A balesetben a gépkocsi sokkalta jobban megsérült, mint ő!

 A vezető akit Dr. Hollák Bálintnak hívtak, és aki foglalkozásának megfelelően ügyvéd volt különösebben egyáltalán nem rázta meg, hogy egy alig tizenkét éves, épek hogy serdülőkorban lévő gyereket ütött el!

Aki még csak tizenkét napja mondhatta el magáról, hogy ismételten sikerült öregednie egy évet, és aki emiatt abban a kiváltságban részesülhetett, hogy felső tagozatba léphetett!  

Ám ez az eset mindenképpen meghatározónak bizonyult…

- Halló…Ki beszél?!.... – kérdezte gyorsan egy szemközti telefonfülkében az ügyvéd, mert biztosra vette, hogy akit a kocsija sárvédője alól húznak ki, az bizonyára csak a sorsnak köszönheti, hogy nem történt komolyabb baja. – …Igen! Baleset történt! – közölte.

Az ügyeletes mentős diszpécser bizony meglehetősen álmosító hanghordozása utalt arra, hogy megértette, amit az imént az idegeskedő ügyvéd bemondott a telefonkagylóba.

- Értettem! Kérem, nyugodjon meg! Ön jól van? Nem sérült meg?! – tette fel szokásos rutin kérdéseit a mentőszolgálatos a lehető legálmosabb, ami valaha is létezett az ember hangján.  

- Nem, egyáltalán nincsen semmi bajom! Viszont azt hiszem, hogy egy gyerek fekszik az elülső sárvédőm alatt, és egyáltalán nem lélegzik!

- Meg tudná tapintani a pulzusát? Vagy tud egyáltalán elsősegélyt nyújtani? Él még a gyerek?!

- Azt hiszem nem, mert a kocsi eleje teljesen összetört! A motor alatt fekszik eszméletlenül a srác, és ha jól látom, akkor a jobb lába erősen vérzik! Kérem, igyekezzenek! – őrölte tovább folyamatosan morfondírozó idegeit az ügyvéd, akin már erősen meglátszott, hogyha ebből a kellemetlen malőrből valahogy nem húzza ki magát, akkor – meglehet -, hogy egyszerűbb megoldás választ, hogy elkerülje a becsületén esett letörölhetetlen sérelmet: Öngyilkos lesz! Hát ez a gondolat is átvillant – igaz, csupán egyetlen percre az agyán!  

- Nyugodjon meg kérem! Azonnal küldünk egy rohamkocsit! – rendelkezett azonnal a diszpécser, és már adta is tovább az életbevágó utasítást a kolegáinak, ami csupán pár percet vett igénybe, mert alighogy Dr. Hollák letette az utcai telefont, a mentők azonnal megérkeztek, és igyekeztek az összetört kocsi alól valahogy kimenekíteni az erősen vérzőlábú gyereket.

,,Hát ez remek! Most mi az istent csináljak?! Mit fog ehhez szólni a főnököm, és az ügyvédi Kamara, elvégre egy ekkora baklövés soha sem maradhat büntetlenül!” – morfondírozott magában. ,,A legjobb lesz, ha megpróbálok segíteni, a több már úgyis a mentőkön múlik!” – s azzal megpróbálta minden előzékenységét, és szakmai eleganciáját is bedobva segítségükre lenni a mentősöknek, hogy minél hamarabb megtörténhessen a kórházba szállítás!

Dr. Hollák Bálint kicsi – alig százhatvanas -, termetére nézve mindig is kissé betoji és alamuszian viselkedett, amennyiben valódi vészhelyzetek keletkeztek. Meggyőződése, mely nyugodtan tekinthető egyben ars poétikájának is egy volt: ,,Lehetőleg épp bőrrel megúszni az adott napot, és mint a jelentéktelen szereplők átsiklani a holnapok világába, lehetőleg egyéb feltűnés nélkül!”

A mentők valósággal hirtelen, és meglepően gyorsan megérkeztek. 

- Figyelem, emberek! – adta ki az utasítást a mentős. – Kettő kolega oldalra megy, én pedig a lábát fogom meg! Világos?! Gyorsan kell cselekedjünk, mert több vért már nem veszíthet ez a gyerek! Figyelem! Háromra húzza mindenki! Egy, kettő, három! – s azzal egy jó szorítófogással sikeresen kihúzták a megrongálódott kocsi alól a gyereket, aki még mindig teljesen eszméletlen volt, vélhetően a szerencsétlen körülmény miatt, hogy amikor az ütközésben rázuhant a motorháztetőre igencsak beverhette a fejét és erős agyrázkódást szenvedhetett!

- Ha szólok, akkor hordágyra tesszük! Mehet?! – s azzal egy hatalmasat emeltek a gyereken, hogy hordágyra tudják tenni, és már vitte is vijjogó szirénával a János Kórház baleseti ügyeletére, hogy minél előbb meg lehessen operálni!

Mikes Bence szeretett volna hasznos tagja lenni annak a méreteiben összezsugorodott osztályközösségnek, amelynek ki kellett állnia az idő próbáját, mert időközben a régi csapatból is ki angol szakra ment, ki pedig egyéb jellegű szakokat vett fel, és az ötödikes kora óta állandóan hol gyarapodó, hol apadó osztálylétszám nem tette lehetővé – sokkal inkább ellehetetlenítette, hogy az ember megbízhatóbb barátokra tehessen szert!

Sajnos ez a dédelgetett álma sem sikerülhetett; őt nevezték ki személyesen az osztály mindig ügyeletben lévő, és piszkálható bűnbakjának! S hát szinte mindenki tudta, mit is jelent ez valójában! De senki sem mert egy árva kukkott is akár szólni senkinek…   

Most csupán csak egyetlen dolgot érzékelt; azt hogy viszik alatta az ocsmány zöldre sikeredett szőnyeget, és amilyen gyorsan csak tudnak, mindenki tüsténkedik, és bemosakszik előtte, hogy minél inkább steril környezetbe kerülhessen!

- Oké, kis pajtás! Most együtt fogjuk végigcsinálni ezt a cécót, rendben? – próbálta megnyugtatni egy fiatal segédápoló, aki alig lehetett alig ötven kiló, mert idő közben jelentősen kitágult a pupillája.

- Ha szólok, lélegezz mélyeket! Ne félj, nem lesz semmi baj! Én mindvégig melletted leszek! – s azzal a műtőben, már rá is csatoltak egy speciális oxigénmaszkot, amibe kloroform és speciális altatógázt fecskendeztek, hogy a beteg nyugodt körülmények között vészelhesse át a műtétet, és lehetőleg ne ficánkoljon közben!

 Érezte hogy leszíjazták, erős, sötétbarna övekkel, így olyannak tűnhetett, mint egy összekötözött sonka, amit éppen most visznek a füstölőbe pácolni!  

- Akkor kisöreg, most számolj tízig lassan, és nyugodtan, OKÉ! – nyugtatta a műtős segéd.  

Azzal Mikes el is kezdte a lassú, mély gondolkodású számolást, de becsületére legyen mondva hétnél nem jutott tovább, mert az ismeretlen, hallucinogén hatású anyagtól máris erőt vett rajta az álmosság és az álom!

,,Hová a fenébe kerültem?!” – futott át az agyán, amíg jelképesen ,,éber kómában” hibernált állapotban tartották.

Az orvosi személyzet, és a segédnővérek is mind a jobb lábának térdkalácsa feletti igen súlyosnak látszó sérülésre koncentráltak; látszott, hogy igencsak nagy mennyiségű vérmennyiséget veszített, és emiatt haladéktalanul minél előbb össze kell varrni, és kitisztítani a sebet.

A műtét – mivel hangyaszorgalommal dolgoztak mindig is, nem vett el túlságosan sok időt az életben maradás százalékától; nagyjából két órán keresztül tartott. Amikor végre a sebész letörölhette megfáradt egész napos verejtéktócsában áztatott arcát egy orvosi kendővel, bátran, magabiztosan konstatálhatta: ,,jó munkát végeztem!”

Mikes szülei semmit sem tudtak; sokáig abban a biztos tudatban nézték az esti műsorokat, hogy egyetlen gyermekükkel valószínűleg minden rendben van, és élvezi a megérdemelt sikert, amit a szokásos szerepelés a kamaszodni vágyó fiú lelkében kitöltött.

Eszük ágában sem volt azon töprengeni, hogy esetleg valami gikszer került a tervbe, és fiuk nem érkezett meg az iskolai ünnepségre, ahol tudvalevőleg ő lett volna az egyik nélkülözhetetlen főszereplő!

- Te Gézám! Mit gondolsz, jól szórakozik a mi kisfiúnk? – aggodalmaskodott Mikesné asszony aki már csecsemőkorában is a kiságya mellől nem volt hajlandó egy tapodtat sem megtenni, amíg gyermeke békésen el nem aludt, és emiatt rendszeresen kihagyott jó pár, nélkülözhetetlen étkezést, és az esti vacsorai beszélgetéseket is, amihez a családfő feltétlenül szeretett volna ragaszkodni.

- Ugyan már cicám! Hát mi baja történhetne? Már lassan fél éve lesz, hogy felső tagozatos lett nemde bár?! El kellene végre döntened aranyom, hogy meddig akarod még csecsemőként kezelni, és mikor lépsz át a felnőttség határán?! Meddig pátyolgatod még azt a szőrös mütyürűt? – gúnyolódott most férje, mert ő bizony váltig meg volt arról győződve, hogy ilyen idős korban, az ember mindig tud magára vigyázni, és minden esetben érvényt szerez akaratának.

- Jó, hát, ha te így játszol, akkor én is majd megyek a saját fejem után! – azzal semmi perc alatt felpattant a kényelmes nappali szobának berendezett helységből, ahol egyebek mellett két darab, süppedős, és mélyülő fotel volt, és egyetlen dohányzó asztal; amire az ember bátran feltehette tespedni vágyó lábikráit a megfáradt napszak után. Cselekvésre szánta el magát, és téli kabátja után nyúlt.

- Mond csak drágám? Te meg mi a csudát csinálsz, mi?! – lepődött meg a férj.  

- Oh, én? Semmit, csak gondoltam megnézem ezt az iskolai darabot, amibe a fiacskánk szerepel, mert érdekel! Egyéb kérdés?! - vonta fel szépen ívelt szemöldökét, most kissé ingerültebbül, mint a szokásos helyzetekben.

- Hát, ahogyan neked jobban tetszik! – állapította meg közönyösen a családfő, és hogy és hideg közönségességének még nagyobb nyomatékot adhasson máris kinyitott egy újabb dobozzal kedvenc söréből. Még jó, hogy nem az asszony jelenlétében gyújtott rá!

Ez csak azokban a kiváltságos helyzetekben volt megengedhető szokása, amikor túlzottan stresszes, és agresszív napokat kellett kiállnia, mint buszvezető.

- Akkor én elslattyogtam a suliba! Majd jövök! Nem kell megvárnod! – ez egy jelzésértékű figyelmeztetés akart lenni arra nézve, hogy azért igazán elkísérhetné párját erre az ünnepi alkalomra, elvégre néhány nap és ténylegesen is beköszönhet a karácsony.

- OKÉ! – vette tudomásul s tovább bámulta kiüresedett tekintettel a képernyőt.

Azzal Mikesné asszony hosszú gyapjúsálját nyaka köré tekerte, mint valami hatalmas pitont, fölhúzta hozzá télikabátját, és hozzávaló színben passzoló sapkáját – az öltözködés számára kényes és egyúttal kényelmes művészetnek számított, és nagyon ízlésesen is szeretett megjelenni, hacsak éppen igyekezett, vagy ment valahova -, és elindult hogy csemetéjének drukkolhasson a színházi teremnek kinevezett ajtókon kívül! Az előadás legalább háromnegyed órája már tartott, és kisebbfajta emberáradattal kellett annak is megküzdeni, aki idejében elindult az iskolába!

Amikor megérkezett a lakótelepi házukhoz csupán csak pár kilométerre levő Általános iskola hófehérre meszelt épületéhez, amit, a divat kedvérét graffitik, és egyéb utcai szleng nyelvek díszes kavalkádja díszített, maga is kissé szokatlan, görcsös összehúzódást érzett mellkasában, főleg a szíve tájékán, mintha csak belső anyai ösztöne lett volna, mely arra szerette volna figyelmeztetni túlzásba vitt aggodalmaskodását, hogy most bizony ténylegesen nagy tragédia történhetett Bencével…

- Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék, hogy elkezdődött-e már az ünnepi előadás? – kérdezte most a portást. Talán maga is érezte, hogy ennél bugyutább és kissé nevetséges kérdést fel sem illene tennie, tekintve mennyire eljárt már az idő.

- Üdvözletem, asszonyom! – hajolt ki a kis portáskalyibából egy idősebb, alacsony szemüveges, szakállas emberke, aki előszeretettel tanulmányozta üres óráiban a sportrovatot, és előszeretettel fejtett keresztrejtvényt, hogy még tartalmasabbá tegye a halandósággal megátkozott időt!

- Igen az előadás kérem, már jócskán megy és nemsokára, ha minden igaz vége is lesz!

- Köszönöm! – felelte már ment is egyenesen az ideiglenes színházterembe, maga is meggyőződhessen róla, hogy kár feleslegesen aggódnia, nem lesz semmi baj!  

 A színházterem előtt akkora tömeg torlódott össze, mintha egy összezsúfolt szardíniásdobozban egyszerre túlzottan sok olajos halat akartak volna összepasszírozni. Hangyabolyszerű ricsaj, és fülsüketítő lárma uralkodott:

- Szervusz, Rózsikám! – üvöltött a mellette álló, ismerős szülő fülébe, jó hangosan. – Nem tudod véletlenül, hogy az én csöppségem szerepelt-e már, vagy még csak most következik?! – igyekezett idegességét levetkőzni.

- Én az egész előadás alatt itt voltam, és a magam porontyán kívül nem láttam semmit!

-…És mondd csak, akkor hol lehet az én Benim?

- Gondolom, már rég végzett és éppen hazafelé tart! – mondta, mert egyéb jó ötlet éppenséggel egyáltalán nem jutott az eszébe.

- Hát akkor, köszi és további jó mulatást!

,,Hol az ördögbe lehet ez a gyerek?!” – futott most át baljóslatúan agyán a gondolat, és érezni kezdte, hogy valami nem stimmel, se a történtekkel, se pedig az idővel! Ha Bence ideért időben, akkor több mint valószínű, hogy egyeseknek látnia kellett volna a darabban.

,,Most mihez is kezdjek? Hova a csudába mehetett, amikor soha nem volt egy eljárós fajta?” – töprengett magában, amíg a lakótelepen magába fordultan átkelt. Bencéről sokkalta inkább feltételezhető volt, hogy szívesebben járt volna könyvtárba, vagy játékboltba, mint mondjuk esetleg olyan helyekre, amit a szülei határozottan tiltottak.  

,,Na, mindegy! Meglátjuk, mi lesz, ha hazamegyek!” – s azzal egyenesen hazafelé szedte a lábait, és mivel mindig is – amennyiben ünnepi alkalom került szóba -, szeretett kedveskedni a fiának, különféle ínycsiklandó nyalánkságokkal; a tejkaramella, és a gumimaci volt a kedvence -, most nem tétovázott; kiadósan bevásárolt ezekből a finomságokból, hogy ezzel is jobb kedvet szerezzen gyermekének.

- Géza! Hol van a gyerek?! – szögezte a kérdést a férjének, amint betoppant a rácsozott bejárati ajtón, amit mindig is a férje szokott kinyitni neki, de csak azután hogy nyugdíjba vonult, mert előtte ezt a kiváltságot a Bence végezte.

- Nekem fogalmam sincs! Biztosan lement a Somkáékhoz társasozni! Honnan a fenéből tudjam, mi?! Mi vagyok én, tán a Dalai Láma?! – emelte fel egy pillanatra a hangját a családfő -, neked is jó kérdéseid vannak, mondhatom!

- Ne kapd fel a vizet! A szomszéd házban lakó Rózsika szerint Beni nem szerepelt az iskolai darabban, legalább is ő egész este nem látta, és azt sem tudja, hogy hol van! Nem gondolod, hogy ez egy kissé különös?!

- Anyus! Anyus! Te mindig is fantáziaképeket kergetsz arról, hogy a gyerekkel valami súlyos dolog történt! Mondd csak hány éves a fiad?! Öt, vagy négy? Meg ne mondd! Tizenkettőt töltötte, alig tizenegy napja! Hát akkor meg mi az istenért izgatod magad?!

- Csak nagyon féltem, és aggódom érte, mert egyke gyerek! Igazán lehetnél egy kicsivel megértőbb is!

- Hát, ha arra célzol, azért még nem kell úgy fölfortyanni, de igazad lehet! Máris fölcsörgetem Somka Lacit, hátha ő tudja, merre felé kószál! Így jó lesz?!

- Ne értem tedd meg a kötelességedet, hanem mint aggódó szülő, és a fiad testi épségéért! – meglehet, hogy ez a kijelentés, egy kicsit túlzás volt, és erős, mert ilyen esetekben rendszerint a családfőben mindig plafonig ment fel a pumpa, és mindennel televolt már a feje, és az egész élete, azzal meg különösen, hogy egy már gyerekkort is elhagyó srácot pátyolgatni illik!

Mikes Géza tőle szokatlan idegességgel tárcsázott:

- Szevasz, Laci! Mondd csak, nálatok van a Bence? Szeretném, ha most rögtön hazajönne, mert az anya már hetet-havat összehord annyira berezelt!

- Szia, Gézám! Te, figyelj csak… az a nagy büdös helyzet, hogy gőzöm nincs arról, hogy hol van Beni, de várj csak… Mindjárt megkérdezem Tomát, hátha tudja! – azzal átmenetileg lerakta a kagylót, és hívta türelmetlenül, és kissé hangoskodó Somka Tamást, aki már a második házasságából született, legkisebb gyereke volt.

- Tamás! Nem hallottad?! Gyerek ide, de rögtön! Géza bácsi szeretne veled beszélni! – azzal át is adta a gyerekének a kagylót.

- Halló…- szólt bele bizonytalanul, és félszegen.

- Szia, kisöreg, Géza bácsi vagyok! Nem játszik veled a Beni?

- Ne tessék haragudni, de tényleg nem tudom, hogy hol lehet Beni! Én egész nap a színét sem láttam!

- Hát, minden esetre kösz az infót! Légy jó! Szia! – azzal meg se várva, hogy a gyerek is mondhasson valamit lerakta a telefont, és súlyos gondolatokba merült, amik most egyre inkább feszíteni kezdték szürkeállományát!

,,Hol a fenében lehet Bence?!” – s míg mind a ketten jóformán a fotelekben ültek és alsó felüket a kényelmes süppedős ülő alkalmatosságokhoz szegezték, nem voltak hajlandóak sem megfürdeni, sem pedig egy kicsit letussolni, hogy legalább a nap folyamán a város kisebb-nagyobb piszkát letakaríthassák testükről.

A híradóban közölték, hogy egy fiatal, tizenkét éves fiú autóbaleset szenvedett, és jelenleg műtétre a János Kórházba szállították. Nem lehet pontosan tudni, hogy milyen az állapota jelenleg, de az orvosok megtesznek érte mindent!

- Te, api! Mi van, ha beszállították a kórházba? – gondolkodott a lehetőségen a feleség.

- Ugyan menj már a folyamatos aggodalmaskodásoddal! Hová gondolsz, hogy a gyereket baleset érte! Biztos jól elszórakozik valahol!

- Szóval te a saját gyereked természetéből arra következtetsz, hogy hátha elment sörözni, vagy kocsmázni, és marhul az osztálytársaival – akik közül többen is ellátják szegénykém baját!

- Ha valóban talpraesett férfi, és tökös legény a fiam akkor nem lesz semmi baja! Egyébként is tudhatod anyus, hogy különösebben az én apám sem foglalkozott velem, és hogy jóformán egyedül nevelgettem ahogyan csak bírtam az öcsémet!

- Nézd! Nem gondolod, hogy a családod kitárgyalása most egy kicsit cinikusan, és feltörekvően hangzott? Biztos, ami biztos én mégiscsak utána nézek ennek a kellemetlen dolognak! Különben is Bencét úgy neveltük, hogyha besötétedik, akkor igenis köteles hazajönni, vagy hazaszólni, hogy merre van, hogy fölöslegesen már többet ne aggódjunk!

- Hát, ebben igazad lehet…- hirtelen elgondolkozott. – Jó! Akkor hallgatom a javaslatodat aranyosom!

- Hát, elsőként talán felhívjuk a kórházat és ott majd hátha tud valaki valamilyen tájékoztatással szolgálni!

- Helyes!

- Akkor, nézzük csak! – azzal a fiatal harmincas éveiben járó asszony máris telefonkönyvet ragadott és kikereste a fővárosi János kórház számát.

- Halló! Jó napot kívánok! A nevem Mikes Gézáné. Érdeklődni szeretnék, hogy nem szállítottak-e be magukhoz egy fiatal tizenkét éves gyereket. Hosszú, halványzöld télikabát, és sötétkék farmernadrágot viselt, és a fején kötött sapka volt, enyhén túlsúlyos.

- Rokona, vagy családtagja-e a keresett személynek? – szólt bele kissé ellenségesen egy másik kellemetlenkedő hang a vonal másik végéről. – Tudják, csupán a formaság miatt, ezt sajnos minden érdeklődőtől kötelezően meg kell kérdezni.

- Igen! Én az anya vagyok!

- Pillanat türelmét kérném asszonyom! Máris utána nézek! – azzal fogta magát és lerakta átmeneti jelleggel a kagylót. Majd átgaloppozott egy huszáros vágással a másik terembe, ahol – mivel még a számítógépes nyilvántartást nem vezették be, egyelőre minden fontos személyes irat kartonokon tartottak.

- Halló… Asszonyom ott van még?

- Igen! Hallgatom, és figyelek!

- Az akit, ön keres, éppen ebben az órában műtik itt nálunk, és ha jól látom… a jobb térdkalácsa fölött egy csúnya sebet kellett a kolegákkal összevarratni, és kissé sok vért veszített.

Mikesnében pillanatok alatt megállt az ütő. Meghűlni látszott a vér! Hirtelen émelyítő érzéshez hasonlóan pánikroham, lett rajta úrrá, mert maga is attól félt, hogy magabiztosságot, és kellő ambiciózusságot sugárzó külseje alatt hamar eltörhet az a bizonyos mécses: hogy mennyire sebezhető!

- De… - itt elcsuklott hirtelen a hangja -, ugye nem lesz semmi baja, és meggyógyul.

- Asszonyom! A legfontosabb most, hogy nyugodjon meg! Csak annyit mondhatok önnek, hogy a kollegáim mindannyian megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a fián segítsenek! Megadom önnek, hogy jelenleg mikor jöhetnek be hozzá, és hogy épületileg hol van a kórterem! Mondhatom a számot, asszonyom?!

- Igen! Diktálhatja! – azzal az idegileg máris plafonon levő, zaklatott állapotba kerülő asszony máris papírt, tollat ragadott.

- Az ön fiát a hármas szárnyú épületben ápolják kétszáz tizenkettes kórterem! Rendben van, lejegyezte? - kérdezett a nővér megerősítésre várakozva.

- Igen! Nagyon köszönöm! Sokat segített! Viszont hallásra! – azzal hirtelen lecsapta a kagylót, és az időközben körmét rágó férjével is közölte az életbe vágó fejleményeket.

- Hát… Úgy néz ki, hogy ma éjjel már biztosan nem fogunk aludni, mert be kell mennünk a kórházba! De mivel neked hajnali kettő harminckor már kelned kellene, mit szólnál, ha csak én mennék be, és te addig a pár óráig itthon maradnál, és megpróbálnál kicsit megnyugodni?!

Talán legmeggondolatlanabb ötlet, amit az asszony valaha is férjének tanácsolt. Amikor ugyanis férjét a külvilágból származó káros, és negatív stressz-hatások felidegesítették azon nyomban valóságos időzített bombává változott át, akinek nem lehetett parancsolni, és aki úgy ordított, toporzékolt, és hangoskodott hogy jóformán majdhogynem teljes mértékben elvesztette emberi humánusabb formáját. Most is majdnem ez volt a helyzet!

- Te engem ne csitítgass, és ne merészelj nyugtatgatni! A gyereknek kettőnkre van most a legnagyobb szüksége, úgyhogy glancba vágjuk magunkat, és irány a kórház! MEGÉRETTED?!

 Mikesné asszony, talán ezekben a feszült, és kikényszerített helyzetekben volt a lehető legbüszkébb férje urára, mert ilyenkor felül tudott emelkedni – a hiúságig is felfokozott büszkeségén.

- Rendben van! Mehetünk!

- Várj! A fene egye meg! Az a szerencsétlen Saláta hát nem elénk árt azzal a szakadt roburjával! Most, azt mondd meg nekem, hogyan fogunk kiállni a parkolóból?! Ilyenkor önt csak el teljesen az epe! Hogy az a jó k…életbe!

- Engem nem érdekel, hogy mit találsz ki, de siess gyorsan, mert a fiamnak most nagy szüksége van rám! – s mint valami hősies anyatigris, aki mindenkire támad, már vette is kabátját, és a lift hívógombját ostromolta ujjbegyeivel.

- Hát akkor, siessünk aztán majd meglátjuk! – azzal mind a ketten máris a liftben termettek, és pillanatok alatt lent voltak panelházuk parkolójában, ahol Saláta János használt, és erősen rozsdásodásnak induló roburjával aligha vehették föl a verseny, mert nekik csak épek hogy kissé rozsdásodó Lada Szamarájuk volt:

- Na, mi lesz?! Becsatoltad magad anyus! Ne merészelj bénáskodni nekem! Egy-kettő! – azzal mivel az asszony kissé még szerencsétlenkedett bocsánatos idegeskedésében a férfi segített neki rendesen becsatolni biztonsági övét.

- Akkor megpróbáljuk ennek az idiótának kikerülni a matuzsálemét! Na, most figyelj, és kapaszkodj, mert ez rázós lesz! – itt mindig egy-egy oda nem illő kompromittáló csúnya, szarkasztikus megjegyzéssel nyugtázta azt, ha a történtek nem úgy alakultak, ahogyan azt ő elvárta!

- Na, még egy kicsit te faszkalap! Ez az most jó lesz! – s azzal szépen kis ívben a Szamarával sikeresen ki tudott farolni a robur mellől, pusztán csak az által, hogy egy kicsit a legelső lökhárítót behorpasztotta. Mikes úr mindig föl volt készülve, hogy szükség esetén betétlappal szolgálhasson a kellemetlenkedő elégedetleneknek.

A közlekedés a késő esti órákban nemhogy csillapodott volna, de egyenes arányosságban úgy megnövekedett, hogy akinek csak gépjárműve volt az most kertelés nélkül használatba is vette, és csöppet sem foglalkozott olyan formaságok betartásával, mint hogy esetleg a másiknak mik lehetnének a személyes igényei.

Körülbelül közel két órát vett igénybe, hogy a város egyik budai feléből átvergődjenek a másik budai részbe; mivel közvetlenül a kórházzal szemközt sem megállni, sem parkolni nem lehetett Mikes Gézának nem kis fáradságába került megtalálni, és felismerni a helyes módszert: miszerint egy olyan alkalmas parkolóhelyet keresni, ahol nem büntetik meg szabálytalan parkolásért, és ahol akár több órán át is nyugodtan várakozhat.

Szerencsére, aki behajtott a kórház parkolójába az átmeneti jelleggel használhatta is, csak a megállni tilos és várakozni tilos tábláknál kellett kicsivel jobban vigyázni, de a családfőnek még szerencse hogy idejében leesett a tantusz, mert rögtön megtalálták a hármas épületszárny komor, sötétvörös téglákból épített épületegyüttesét, melyet már jócskán lepusztított az idők megtörhetetlen vihara a hetvenes-nyolcvanas évek óta.

Amikor végre sikerült leparkolni Mikesné folyton azon panaszkodott és agyalt magában, hogy miért is nem vett valami apróságot egyetlen gyerekének?
 Nemsokára már a recepció zűrzavarosnak mondható tekervényében találták magukat, ahol összezsúfolt, és rikácsoló hangyabolyra emlékeztetett szinte minden; itt orvosok, segédápolók, ügyeletes nővérek rohangáltak össze-vissza kellő fejvesztettséggel megáldva, és látszólag különösebben senkit sem érdekelt, hogy az idegességükben önmagukat szülőkkel bárki is érdemben foglalkozhatott volna.

Végül nagy sokára egy éppen arra járó, csoszogó járású, hórihorgas öregúr állt rendelkezésükre:

- Jó estét kívánok! Miben állhatnék szolgálatukra? – érdeklődött szívélyes hangnemben, és roppant kifinomult udvariasan.

- Jó napot kívánunk! Érdeklődni szeretnénk, hogy egy tizenkét éves gyereket most műtenek! Hol találjuk? Mi a szülei vagyunk!

- Áh! Már értem! Hát akkor meg tudnák mondani, hogy mi a gyermekük neve, és hogy mit viselt, amikor behozták?

- Mikes Bencének hívják. Sötétkék farmernadrágot és hosszú télikabátot viselt, és volt egy kötött sapkája a fajén is!

- Nos… lássuk csak! – s azzal az öreg doktor már el is kezdett, mint akinek valami halaszthatatlan sürgős dolga akadt, rendezgetni az iratokat, és az orvosi kartotékokat.

- Hát… Itt is volna! – rakta le elébük a paksamétát. - Ezek szerint egy tizenkét éves serdülőkorú gyereket szállítottak be ma a sürgősségi baleseti osztályra! A jobb térdkalácsa fölött sok vért okozó súlyos vágott sebet diagnosztizáltak! – Erre gondolt asszonyom?! – vonta fel a szemöldökét.

- Igen! Legyen szíves meg tudná mondani, hogy most hol ápolják?

- Azt javaslom, hogy a férjével igyanak meg valamit a büfében az aulában, mert ez már most kész mozgalmas éjszaka, és van munkánk és teendőnk bőven! A nővérke majd fogja szólítani önöket, ha véget ért a műtét! – azzal már ment is a maga ügyes-bajos dolgait kicsit rendbe tenni, hogy fontosabb problémákkal és gondokkal foglalkozhasson.    

- Rendben van! Köszönjük szépen! – azzal Mikesné és lelkiismeret-furdalásos férje – nem tehettek mást - helyet foglaltak az aulában, és mint két jóravaló, és engedelmes felnőtt megittak az automaták silány választékából két kávénak nem nevezhető származékot.  

- Te, sokig tart még ez az ún. beavatkozás, mert már nagyon unom! – bökte meg Mikesné vállait a családfő, mert ha szüksége volt valamire nála mindig a tettek diktáltak, és kevésbé az egyszerűségre törekedő, meggyőző szavak.

- Ne izgasd magadat szívem! – fogta meg gyengéden férje kezét az asszony -, nem lesz semmi baj! ,,Legalább is nagyon remélem, hogy nem lesz!” – tette hozzá az utóbbi mondatot magában motyogva, hiszen férje különösebben sohasem szerette, ha merő véletlenségből valaki meg tudja mutatni sebezhető lelkiismeretét!

- Akkor várunk! Mi a fenét csináljunk?! Unatkozom! – kezdett előbb topogni, majd amikor ez sem igazán használt, egy helyben járkálni kissé ingerültebben! Titkos kétségbeesés lett úrrá rajta amit családja elől is rejtegetni igyekezett: Önmaga reménytelenebb, kétségbeesett oldala!

Nem sokkal azután, hogy megérkeztek két orvosi ápolónő viharozott végig a gusztustalan zöld kórházi folyosón, és azonnal készenlétbe állították felszerelésüket a műtőben!

A szülők most hirtelen mindketten megborzongtak, és a hátukon kezdett futkosni a hideg; hiszen valójában egyikük sem igazán tudhatta, hogy a fejlemények sorrendjében most vajon mi is következik?

 Késő este háromnegyed tizenegy után volt már, hogy Bence megtöretett, és sok vért veszített testét, mint egy élettelen áldozatét egy helyettesítő műtősfiú kicipelte a műtőből, és kórházi ágyon beviharzott vele egy kihalt kórterembe, ahol a kis betegek igyekeztek jótékony, meghitt álmaikkal túlvészelni a hátborzongató téli éjszakát!

Szegény műtősfiúnak a neheze még csak most következett – mivel Bence sajnos amióta felső tagozatos lett súlya harmincnyolc kilóra emelkedett, és mint jó húsban lévő gyerek jócskán meggyűlt a baja a testnevelésórák poroszos nevelési módszereivel!

  

Már a sötétebbnek ígérkező éjszaka sem volt annyira meghitt és nyugodt, mint azt egyébként maga az orvosi személyzet remélhette volna; Bence – vélhetően a kisebb fokú agyrázkódása következményeként erőteljesen magából kikelve öklendezni kezdett, és az aznapi ételeit, mint valami kissé rusztikus, és gusztustalan étlapot sikeresen kihányta, egyenesen a márványpadlóra.

 Az éppen ügyeletben lévő nővér már korántsem volt elragadtatva Mikes eme kisebb ,,magánszámától”, mert nem elég, hogy hányadéka maradékait is fel kellett takarítania, de sajnos Bencének még ráadásként sikerült a jobb kézfejébe vezetett infúziót is – legalább is átmenetileg kissé megrongálnia, amit éppen ezért cserélni kellett!     

Másnap, ahogyan felébredt az első embert, akit megpillantott aggódó édesanyja volt, akin bizony jelentősen meglátszottak a múlt éjszakai események. Viszont erős, és magabiztos asszony benyomást szerette volna kelteni a többség szemében, úgyhogy most megpróbálta valahogy visszafojtani a rá-rátörő sűrű könnyrohamait.

- Szervusz, kincsem! Hát hogy érezed magad?... Mondd csak, nagyon fáj? – fogta meg finom hattyúkezeivel fia hidegre változott kezeit, és már húzta is őket melengető tenyerébe.

Azonban ott volt még a kórterem ajtajában egy neheztelő és felelősségre vonó tekintet: Az apjáé! Ezt a fajta kissé vérben fogó, állandó idegességet, és stresszes hangulatot tükröző kialvatlan szemekkel tulajdonképpen soha életében nem tudott megbarátkozni, s mivel kettejük között mindig is az édesanyja volt az ún. villámhárító, így Mikes kénytelen volt abba beletörődni, hogy az apja soha nem fogja őt, abban a tekintetben megérteni, hogy bizonyos fokú hiperaktivitással és túlzásba vitt érzékenységgel reagál a külvilág inger gazdag környezeti változásaira.

Abban a pillanatban, amint kicsit figyelmesebben megnézte a dohányzás miatt kitágult kék, és vörösre erezett arcot látott benne valami bizonyosat: erről a tekintetről ugyanis ordított a folyamatos elégedetlenség, és az állandó telhetetlenség ősi érzete; Mikes Gézának ti. semmi sem volt úgy megfelelő, ahogyan azt mások szerették volna elérni! Mindig csak éppen az, ahogyan azt ő személyesen felügyelte és jóváhagyta!

 Hát mondani sem kell, hogy ez kisebb-nagyobb súrlódásokhoz vezetett a családban az évek során!

- Szevasz, fiam! Na, mi van? Te itt lazsálsz, amikor anyáddal már majd megevett minket az isten hidege? – próbált viccelni, de önmagában már rég észrevette, hogy most jobb lett volna néhány bizalomgerjesztő jó kívánság, és lelkiismeretet erősítő szó, mint holmi idétlen és ostoba vicc, amit valamelyik kabaréjelenetből kapart elő hirtelen. – Nagyon aggódtunk ám érted, kis haver! – próbálta vigasztalni kevés sikerrel.

Amikor Bence meghallotta a ,,kis haver” kifejezést, valami megmagyarázhatatlan émelyítő undor és nyálkás hányinger kezdte hatalmába keríteni arra nézve, hogy meglehet, hogy nemsokára vissza kell majd mennie az elátkozott iskolája, sokat szenvedett falai közé, és ettől máris kiverte a jéghideg vereték!

- Én is örülök… – csak ennyit tudott kinyögni. Érezte, hogy egyszerre nagyon sokat beszélt.

- Jól van kincsem! Csak maradj most nyugodtan! Pihenned kell sokat, hogy visszanyerd az erőd! Aludj! – simogatta meg összekuszált sötétbarna hajtincseit az anyuka. Ez most olyan vigasztalólag hatott Benire, hogy röpke pillanatok alatt álomba merült, és észre se vette, hogy a szülei távoztak a kórteremből.

- Nővér kérem szépen, legyen szíves! – szólt oda Mikesné. – Ha bármi probléma adódna, megtenné, hogy azonnal felhív?! – s tengerkék tiszta, és őszinte szemeiben rémület tükröződött.

- Ne aggódjon asszonyom! Mindent megteszünk, hogy a fia jobban érezze magát! – darálta le a szokásos kötelező rizsaszöveget, ami egyáltalán nem hangzott megnyugtatónak, sokkal inkább egy bekapcsolva felejtett diktafon visszajátszott felvételéhez hasonlított!

 Bence alig négy napot volt kórházban, és egy Szombat reggeli napon, reggel nyolc órakor – az általános vizitelés szakaszában, végre aláírták betegkartonját, és hazaengedték.

Így a karácsonyi ünnepeket a kis Mikes család a látszólag béke égöve alatt tölthette el.  

Édesanyja – most is, mint szinte mindig -, mellette volt, és a nappaliban berendezett, ideiglenes főhadiszálláson az ,,elfekvőben” gondját tudta viselni.

Azon a pokoli éjszakán a lehető legkevesebbet tudtak csak aludni a pokoli fájdalmak miatt, így már meg sem lepődtek azon, amikor pontban hajnali fél háromkor a pontosságra mindig hangyaszorgalommal ügyelő Mikes Géza elindult, hogy buszvezetői teendőinek eleget tegyen!                      

                        

Megtekintések: 5

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Mai születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
  Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek