4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

TIZEDIK FEJEZET



Inkább azt szerette, ha életére a különcös áttekinthetőség a jellemző; legalább is nagy vonalakban. Ez annyit jelentett, hogy valósággal a rend és a rendszeresség rabjává lett, mint, aki túlzottan is már-már mániákusan precíz szinte az időbeosztástól kezdve egészen addig a percig, hogy mikor vigye le a szemetet, és hogy ezzel aznapra mennyi fáradtságot és fölösleges időt spórol majd meg!
Aprócska, de annál kényelmesebb és összkomfortosabb lakásában üldögélt még mindig, és ebben a berendezkedett ,,sokadalomban” ahol egyedül csupán a használati és emléktrágyai voltak szomszédai, és beszélgető partnerei próbálta meg élni és élvezni a mindennapok hol hullámvölgyes, hogy pedig akarattal élvezhető napjait, miközben a háta mögött nem ártott, hogy mivel az idő már jócskán őszre fordult nem ártott, ha a központi fűtés is automatikusan bekapcsol!
Ha az idő mindig hidegebbre fordult valósággal kisebbfajta irigykedéssel fordult azokhoz, akiknek kertes házuk volt, mert és saját kéményeik, mert azokat kazánokkal hőfokról-hőfokra úgy lehetett melegíteni, ahogy a lakói megkívánták, de a társasházi paneloknál a képlet valamicskét leegyszerűsítve alakult: ha az adott társasház lakóközössége úgy határozott, hogy még megfelelően kellemes a hőmérséklet az adott ingatlanok táján, akkor a központi távfűtő művek tisztelt munkatársai sem indították el csak azért a meleg levegőt, hogy az ember szándékosan leizzadhasson!  Egyszerűbben szólva: nagy volt a kockázata annak, hogy gyakorta jégveremszerű szobákban az ember kikaphasson azonnal egy felettébb kellemetlen influenzát, és tartós – akár hónapokig is elhúzódó -, vírusos megbetegedést!
Esténként, vagy hétvégenként, ha nem volt más teendője, vagy nem kellett bevásárolnia Balázs minden szabad percét azzal töltötte, hogy megpróbálja eldönteni, hogy hogyan is kamatoztathatná a tehetségét, mint egy olyan ember, aki nyitott az újdonságokra, ám mégis egyfajta tisztes, alkotói távolságból szeretne továbbra is részese lenni a nagyvilág körforgásszerű menetrendjének. Elkezdett számtalan verset, novellát, regényt és ezúttal színdarabokat is farigcsálgatni és előbb vagy utóbb mindegyiknek az lett a kulcsszava, amit saját magának is megfogalmazott, de amivel igazában írásainak szereplői sem igazán tudtak mit kezdeni: Mi lehet az élet értelme, és hogy még mit kellene cselekednem, hogy ne az unalmas egyhangúság mocsárvidékén keljen megöregednem? Szinte különösen nagy gondot fordított azokra a sorsfordító, költői, örök kérdések megválaszolására, mint például: Miért jöttem a világra? Vagy mi lehetne még a feladatom a jelenlegi jól fizetős állásom mellett, amit bár kétségtelen, hogy szeretek csinálni, de valami többre, valami értékesebbre vágyott szüntelenül nyughatatlan szellemi energiája!
Több verseskötete, néhány nagyobbrészt ifjúsági regénye, és színdarabja is elkészült már, mert amikor ,,alkotott” feltette magának, mint egy megvalósításra várakozó kitűzött célt, hogy záros határidőn belül az adott szárny próbálgatós ,,műveivel” ha törik, ha szakad – de elkészül! És mindig igyekezett tartani a maga számára felállított rendszereket.
Most a vibráló képernyő jelentette számára az egyetlen menedéket, hogy kicsit kiszakadhasson a mindennapok sokszor unalmas közönyösségéből, és sivár közhelyeiből; valójában csupán egyetlen igen-igen fontos gátló tényezőjét látta annak, hogy ne próbálhassa meg az írást, és az ,,alkotási folyamatot” nevezetesen: hogy a legtöbb kiadó mellyel főként a nyári szabadsága ideje alatt próbált meg üzleti jellegű kapcsolatokat kiépíteni főként anyagi, és ismeretlenségi okokra hivatkozva kategorikusan és mereven elzárkózott a lehetőségek szélesebb köreinek a megmutatásától, és főként attól, hogy új, ötletes tehetségeket kutassanak fel.
Balázs szomorúan vonta le az őt ért támadások és furkálódások konzekvenciáit: az adott kiadók többsége, és a mostanság olyan nagy népszerűségnek örvendő szerzői magánkiadásokat finanszírozó kiadók is a sikerkönyvekre lettek specializálódva. Az a bizonyos ,,ki kivel kavart és hányszor?” típusú polgári etikát, és értékrendszert pukkasztó, és kissé a józanabb emberek gondolkodásában már valójában meglehetősen szánalmas besztszellerekre, amik előszeretettel állították pellengére – főként az adott híres, vagy nagyon ismert emberek szexuális szokásait, nem mindennapi ,,rítusait” ezzel is erősítve és kiemelve őket, mint valami pop kulturális ,,ikonokat”, akik minden és mindenki fölött állnak, és akikre -, mint azt sajnos több esetben olvasta és láthatta az újságok címoldalán, és szalagcímeken egyáltalán, vagy csupán korlátozott mértékben vonatkozna a törvény betűi!
Néha úgy érezte magát, mint aki többet érhetne el azzal, ha kiugrik háza emeletéről, mert akkor egyből cikkezni kezdenének róla, és kiküldenének valami huszadrangú nagyokos nyomozót, aki a haláleset eddigi tisztázatlan körülményeit tárná fel a maga elemző-tudálékos módján, és egyéni módszereivel, mint mondjuk Sherlock Holmes!
,,Nem is rossz ötlet!” Már látta is a tévébe az esti kiadó különkiadását, ahol a hírolvasó, nagyon csinos és mindig elegáns hölgy bemondja az alig harminckét éves történelem szakos tanár tragikusan elkövetett öngyilkosságát, és hogy a későbbi beszélgetős műsorok valamelyikében egykori kollegáit hívják meg, még azokat is, akikkel nem volt túl rózsás az addigi kapcsolata, és akik egyöntetűen úgy nyilatkoznak róla, hogy egy csupa szív mindig barátságos, adakozó, és nagyon udvarias fickó volt! Egy olyan Teddy mackóhoz lehetne hasonlítani, aki mindig meghallgatta mások panaszát és erejét meghaladva szívügyének tekintette, hogy másokon is segítsen! Nevetségesen szánalmas!
Most azon kezdett veszettül kattogni agyi fogaskereke, hogy vajon majd ő is úgy jár, mint a nagy világmegváltó álmodozók többsége, hogy álmodunk, álmodunk, míg végül két szék között a földre esünk? Miközben mindenki csak próbálkozik valamivel, és semmiből sem lehet semmi?! Sokszor okozott neki kemény eszmefuttató fejtörést ez a kérdés, és a vége az lett, hogy a hosszú munkanap végeztével oda lyukadt ki töprengő óráiban, ahonnét elindult: semmi közelebbit nem volt képes, vagy csupán csak alig kitalálni a még mindig bizonytalanul álldogáló jövőjét tekintve.
A legjobban szeretett volna egy kis könyvkiadással foglalkozó szerkesztői, lehetőleg tűzfalra néző kis lyukban elhelyezkedni, ahol maximum egy-két szobanövény lett volna minden boldogsága, és ami ennél is fontosabb kéziratokról gondoskodhatott volna az értékállóság felelősségével, miközben rengeteg elsősorban pozitív megerősítést kaphatott volna szintén inspiráló új kollegáitól, munkatársaitól. Talán újabb kísérleti regénye is, melybe finoman igyekezett az adott társadalmat is megértő óvatossággal belecsempészni, majd újabb íróasztalfiók számára szánt tökéletes kudarc lesz, mert annyira nem érdekel senkit és semmit, hogy mi lehet majd a világ, a jövő sorsa, melynek elemeit a jelenben határozzuk meg?! Ez a képlet egyszerre felcsigázta agyzsongítóan alvó érzékszerveit, de hamar hullámvölgyszerű letargiába is tudta süllyeszteni!
Leengedte a két karját, mely egész nap szorosan a teste mellett volt, és kutató szemeivel örökké láthatta, hogy hogyan próbálta meg a klaviatúrát akként püfölni, mint akik ténylegesen tanulták, és elsajátították szakszerűen a gyors – és gépírás legelemibb szabályait! Sokszor eszébe jutottak azok az elmulasztott, vagy szándékosan elszalasztott lehetőségek melyeket talán csak egyszer kínálhat fel az embernek az élet, és ezért soha nem szabadna kimaradni belőle, mert olyan lényegesek, elsőrangúak, és fontosak, akár az érett borként érlelődő barátságok!
A középen üvegezett, pozdorja ajtón kopogás hallatszott:
- Szervusz, drágám! Hogy boldogulsz?
Már megint ez a kis kíváncsi tolakodás, amit édesanyával való kapcsolatát tekintve sehova sem tudott tenni; néha nagyon felidegesítette, mert úgy tűnt, mintha szándékosan sürgetné, máskor pedig szinte valósággal igényelte, hogy anyja nyugodt szándékosság és a tapintatos zavarhatóság olcsó egrecírozott hálójával benyithasson, amikor csak kedve tartja ajtaján, és megkérdezze nincs-e valamire szüksége, mint egy bejárónő! Balázs abban bízott, hogy idővel anyát is megtudja, majd nyugtatni a gondolat, hogy egyetlen, kissé habókos fiacskája végképp az irodalom, és írás mellett kötelezte el magát, még ha ez a fajta hangyaszorgalmú, nagyon gondos és iparkodó igyekezet egyelőre nem vezet sehova, mert nem ér pénzt! Igen! Ez mindig is jellemző volt szülei berendezkedett, agyagi világ szabályai szerint működtetett gondolkodásmódjára: Ha nem kapsz pénzt az adott cselekedetedért, akár hozzá sem fogj, vagy egyszerűen ne is csináld! Ez volt az általános filozófiájuk. Mindennapi kissé viszontagságosra sikeredett élete továbbra is úgy folyt, hogy a füle még mindig apja bölcselkedő intelmeitől zengett, amit el nem múló túlzásba vitt agresszióval és kellő, temperamentumos hangerővel, valóságos kakofóniával tolmácsolt fia még jól halló füljárataiba: - Fiam! Harminc éves jócskán elmúltál! Még meddig szándékozol a nyakunkon lenni, és azt várni, hogy mások eltartsanak?!
- Hoztam egy kis harapnivalót kincsem! – olyan alázattal rakta le az acélszínű tálcára tett két adag szendvicset, mintha bocsánatot kellene kérnie, hogy betolakodott volt gyerekszobájába.
- Jaj, anyu! Istennő vagy! Nagyon szépen köszönöm! – ezt is valahogy a szokásos unalmas már megszokott közönyösséggel felelte.
- Kérsz egy kis bundás kenyeret is, vagy elég lesz a csoki pehely? Összeüthetek egy könnyed rántottát egy kis fehérhúsú paprikával, ha ahhoz van kedved?
- Kincsem, én mindig nagyon büszke voltam, és vagyok rád, és nagyon sajnálom, hogy nem jöttök ki az apáddal, és hogy folyamatosak a veszekedések!
- Anya, kérlek! Én mindkettőtöket el nem múló egyforma szeretettel tisztellek és szeretlek, csak apa a régi korok embere, ahol a fizikai tetteké volt a főszerep, ma pedig az információ bizonyos tekintetben hatalom! De engem is megviselnek gonoszkodó megjegyzései, csipkelődő intrikái.
Anya kicsit közelebb ment, majd óvatosan megsimogatta tüskésre vágott haját, aminek a tetején az idő előtti őszülés, és kopaszodás tarkáló, foltszerű nyomokat hagyott…
- Kincsem, érezd és tudd, hogy nagyon szeretlek! Bármit is csinálj, bármit is tény vagy mondj! Egyedül te vagy a legfontosabb! A zsörtölődő szőrszálhasogató apáddal meg ne foglalkozz! Előbb, vagy utóbb de majd ő is megenyhül! Csak tudod… ő ezt az egész diploma dolgot úgy gondolta, hogy hamarabb kezdesz majd tanítani, hogy legyen még bőven időd a családalapításra! És mondd csak, hogy állsz a lányokkal? – próbálkozott szüntelen kíváncsiságával, hátha megtud még valamit.
- Hát… ha tapintatlan volnék, azt felelhetném semmi közöd hozzá, de lásd csak, még magam sem tudom! A régi barátommal szeretnék végre már egyszer az életben összefutni, de valahogy csak nem akar sikerülni a dolog, és ez megrémiszt nagyon!
- Áh! Megértem! De remélem így harminc egynehány éves fejjel már az első csók, meg az ilyenek megvoltak ugye?! Legalább az óvszert ugye tudod használni? – bizalmasan, mint aki cinkos kedvében van rákacsintott.
- Igen, természetesen! Ezeket az értékes, különleges dolgokat is már mind kipipálhatod a listáról!
- Akkor jó!
Mert már kezdtem aggódni, hogy középkori etikett szerint élsz, mint a lovagok!
- Hát… köztünk legyen szólva a mai túlságosan elbunkósodott, és nagyon felszínes világra is ráférne nem csak a lovagiasság, de a halhatatlan romantika szellemisége is!
Balázs már nem tudott ellenállni a finom szendvicseknek, ezért azonnal beleharapott, és ki tudja mikor fordult utoljára elő vele, hogy nem érzett lelkiismeret-furdalást azért, hogy kedvére egy kicsit, ,,bűnözhetett” és torkoskodhatott.
Édesanyja a szobaajtóból még visszaszólt, mint egy anyai gondoskodó intés: - Azért számtalan elfoglaltságod mellett kicsit kiporszívózhatnál! – kérte.
Mindig ezt csinálta, ha valami sántikált a fejében; pedig ő is nagyon jól tudta, hogy mindennap porszívózni szoktak; vagy ő, vagy legtöbb esetben az apja, - mégis, ha anyjának valami járt a fejében apróbb-cseprőbb alkalmasságokat keresett, hogy fia lelki egyensúlyát – persze csak átmeneti jelleggel kibillenthesse a helyéből.
Elhúzta a fejét, hogy kikapcsolhassa a még mindig kissé irritáló fénnyel villogó monitort; már régen tervbe volt véve, hogy vesz magának egy könnyebben és hatékonyabban használható kézi notebook-ot, de valahogy nem volt szíve megválni a régi Pentium-típusú ,,központi” gépétől! Egyszerűen gyerekkorától kezdve szerves családtagként kezelte és egyesek meglepetésére sok esetben beszélt hozzá, és becézgette is, mint egy jó barátot.
Balázs felállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait; előbb pár egyszerű nyújtó gyakorlatot csinált, bár ő is rájött, hogy a fekvőtámaszhoz még izmokra lenne szüksége – ezért föl-le guggolt, hogy legalább kicsit megmozgassa lábait, és ne állhasson beléjük az intenzív görcs.
Még szerencse, hogy anyának az volt az elképzelés, hogy a panellakások padlószőnyegében mindenféle emberre ártalmas élőlény lakik; az akták támadásától kezdve a molyokig stb. Így, mihelyt összegyűjtötte fizetését a teljes lakás alapzatát leparkettáztatta, és így jelentősen megkönnyítette a fölmosást is, és legalább a gyilkos rágcsálók rohamaitól sem kellett rettegni!
A lakásnak mindig is otthon formája volt, de sokkal inkább talán a benne fészket rakó emberek viselkedtek sokszor úgy benne, mintha csupán átutazó vendégek lennének egy hosszadalmasabb végcél előtt… Ezt Balázs soha nem érette, mégis állandóan furdalta miatta a kíváncsiság!
Kiment a nagyobb, és sokkal több, férőhellyel rendelkező, tágasabb egykori szülői hálószobába, amit immáron ő használt – bár nem szívesen, mert mindig is a magányosabb, egyszemélyesebb kuckókat kedvelte igazán, és anyja kérésének engedelmeskedve elővette a porszívót, hogy megkezdhesse szokásos hadüzenetét a por és láthatatlan mikroorganizmusok serege ellen! Nem tudni, hogy sikerrel járt, de annyit büszkén kijelenthetett, hogy ő megtett mindent, ami legalább is emberi mértékkel még elképzelhető!
- Anya! Megcsináltam! Kész vagyok! Parancsolsz esetleg még valamit? – szólt be az alig egyszemélyes konyhaajtón, ami közvetlenül az ebédlőből nyílt, és a tágas nappali mellett úgy festett, mint egy aprócska kis lyuk, amit nem az ételek elkészítésére, de sokkal inkább dohányzásra használnak egyedül!
Tömpéné ott állt teljes konyhai kötény-felszerelésben a tűzhely mellett, és éppen rántott húsok bepanírozásával bajlódott; ha volt valami, amit világéletében utált akkor az a pepecs munka volt, ahol szöszmötölni kell! Neki alapelve volt, hogy az étel legyen gyorsan és egyszerűen elkészíthető, és a plusz ráadás, ha még finoman is sikerül! Nem igazán tudta értékelni a főzés gasztó történeti jelentőségét, viszont kedvére szívesen megmártózott az éltelek kulináris élvezetében, és ami legfontosabb, hogy olyan gyors volt mindig is az anyagcseréje, hogy soha nem kellett attól tartania, hogy bármikor is felszaladhatnak rá a kilók – nem így túlzottan félszeg és gátlásos fiának, aki kamaszkorának vége felé már bizony jócskán túllépte a százharminc kilós nehézsúlyú határt!
Balázs elnézte, ahogy anyja csakis, az ő kedvért most fakanalat ragad, és tüsténkedik, hogy összeüthessen valami finomságot – ellentétben vele, akit a nagyanyja nevelt az ételek szeretetére, és aki amiatt, úgy tudott főzni, hogy azzal talán bármelyik hölgy szívét kellemesen elringathatta volna!
Megszólalt, hogy megtörje a csendet:
- Ínycsiklandozó az illata anya!
- Végre valamit, amit eltudok készíteni, és az íze is tűrhető!
- Miket beszélsz itt össze-vissza? Hiszen fantasztikus munkát végeztél már eddig is, és nem tudom, hogy köszönjem meg?
- Hát fiacskám! Egy szülőnek az a dolga, hogy a szép nagy gyerekét is kicsit kényeztesse!
- Kérdezhetek valamit női ügyekben? – mintha bizalmatlan lett volna hozzá, pedig csak őszintének, és komolynak akart látszani.
- Csak ne túl pikánsat, mert attól félek kinőttem már abból a korból te is tudod!
- Nem ne izgasd magad feleslegesen! Figyelj csak! – próbálta volna kicsit félrevonni a rotyogó fazekak társaságától. – Az a helyzet, hogy… mostanában nagyon sokat gondolok a régi gimis osztálytársamra!
Tömpené gyorsan levette a tűzről a rotyogó, és már majdnem kis híján égő fazekat, hogy jobban tudjon koncentrálni fia minden egyes mondatára:
- Csak nem arra a lányra gondolsz, aki úgy nézett ki mintha temetőbe készülődne folyton, és úgy festett, mint egy pánk?!
- De nagyon sokat gondolok rá, és az igazság az, hogy valahogy nem tudom miért… de hiányzik!
- Hány éves vagy édes, kicsi fiam? – kérdezte komolyan.
- Harminc! És akkor mi van?!
- Hát csak tudod, mindig a férfinak illik kezdeményezni, ha már a hódítási praktikákról van szó! Ne felejtsd el!
- Igazából tudod… még egyikünk sem randizik bár… - szöget ütött a fejében Fruzsi új pasija -, Fruzsi most éppen próbálgat valami újgazdag igazi macsó embert és…
- …És te azt gondolod, hogy már labdába sem rúghatsz többet! Így van?!
- Látod! Mi szavak nélkül is nagyon megértjük egymást! Ezt szeretem a legjobban, amikor nem kell feleslegesen magyarázkodnom bele a levegőbe, hanem egyből a középpontról indítunk el minden fonalat!
- Hát igen! Mégiscsak az anyád vagyok! – jelentette ki büszkén.
Balázs egy hatalmasat sóhajtott; ez a cselekedett rendszerint akkor lepte meg, amikor nem tudott mit kezdeni azzal a jó tanáccsal, melyet csak azért adtak neki, hogy kisegítsék látszólag reménytelen helyzetéből.
- Mi ez a nagy sóhaj? – fogta meg anyja szinte kamaszkorától burjánzó, szőrös kezét.
- Hát… az az igazság, hogy küldözgetek neki leveleket, és egész jól eldumálgatunk, de… szóval fogalmam sincs, hogy egyébként hogyan tekint rám érted? Barát vagyok-e még vagy csupán egy barátnak látszó valaki, eszköz, akit bármikor, ha úgy tartja kedve, felhasználhat?
- Nézd csak, kincsem! Erre a kérdésre nem tudok felelni, de mit vesztesz azzal, ha megpróbálod megkeresni, és beállítasz hozzá?! Ugyan már! – Ő is vett egy nagyobbacska levegőt, mint aki már vagy százszor végighallgatott egy újabb sopánkodást, és most kezd kicsit elege lenni!
– Jaj, drágám! Ha Fruzsika nem válik be, majd úgy is eljön valaki, akinek te leszel az egyetlen igazi! Ezért kétségbeesni egy orbitális butaság! Legalább is szerintem!
Megkavarta a főzeléket, majd odamondta:
- Na, nem sopánkodunk, hanem cselekszünk; vágd ki a rezet, és ha akkor sem tudja eldönteni, hogy mit akar veled, akkor szakítani kell, mert ebből az önemésztésből – te is tudod -, soha nem lehet kiút!
Anyjának mindig igaza volt, főként a vitásabb kérdések eldöntésében, és azoknak a konfliktusoknak a kezelésében, melyben rendszerint neki jutott a villámhárítós szerep. – Átkarolta fia enyhén kelleme pufók derekát, majd bátorítóan megjegyezte:
- Mint az anyád mondom, szerintem szenzációs pasas vagy, és a legtöbb nő többsége a lehető legjobb vásárt csinálná veled, ha megfogna magának! – aprócskákat csiklandozott rajta, mert tudta, hogy fia halálosan csikis.
Együtt jót nevettek a békét, és meghittséget árasztó aprócska helységben.
- Nagyon szeretlek anya! Úgy érzem, rád mindenben számíthatok, és ez most nagyon jólesik!
- Kérlek szívem! Ne felejtsd el, hogy apádra is számíthatsz, csak neki több időre van szüksége, míg megbarátkozik bizonyos új helyzetekkel! – azt érezte, hogy már megint kioktatni készül az anya, ezúttal teljesen jogosan, viszont apjával való kapcsolatát a szándékos távolságtartás jellemezte még akkor is, ha időnként jókat tudtak bagatell, hétköznapi dolgokról beszélgetni.

Már nem voltak munkanapok, csak valami eufóriás sziruppal leöntött rózsaszín lebegések halmazállapota; talán olyan légüres terekben való kozmikus lebegés, melyet az ember akkor érez, ha nemcsak megkedvelt valakit, de talán a szívébe is fogadta…
Folyamatosan kalapáló, és izgulós, tinédzserekre jellemző szívvel Fruzsi arra ébredt, hogy délelőtt tizenegy óra is elmúlt, és hogy ő még mindig az ágyban ,,lebzsel” látszólag az egyetemes lustálkodás törvényeinek engedelmeskedve, és tökéletesen átadva magát az abszolút lazítás fogalmának.
,,Annyira jól érzem magam, hogy legszívesebben folyton ezt csinálnám!” – futott át röpke gondolatként az agyán.
Viszont, amihez sehogyan sem tudta volna magát hozzászoktatni az a tunyaságot, közönyösséget szülő unalom! Ragaszkodott hozzá, mint az örökmozgó játék bábúk, melyek csordultig telis-tele voltak energiával – hogy ő is folyamatosan mozgásban maradjon!
Arra ébredt fel, hogy a fürdőszobában a zuhanyrózsa duruzsoló zubogása mellé könnyed férfihangot hall, aki mellesleg félig énekel, és egyúttal kicsit mókázva is dúdolgat egy folyamatosan újra ismétlődő dallamot. Valami romantikus nóta lehetett, amit az ember legtöbbször akkor hallgat a legszívesebben, ha elöntik a túláradó érzelmek, vagy szerelmes állapotba kerül, de az ő kemény rockos voltának kissé giccsesen, és puccosan hatott. Azért még élvezhette.
A munkanapok most leginkább a tartós szabadság jegyében egyhangú, mégis tartalmas együttléttel teltek el; rájött arra, hogy szüksége van rá, hogy Péter ez a kissé Pán Péter-szindrómában szenvedő ,,nagy gyerek” meghallgassa, figyeljen rá, és hogy kicsit önzőnek gondolta – de hogy minden fölösleges szeretetét rápazarolja; ez persze nem azt jelentette, hogy különféle briliáns ékszerektől kezdve a krokodilbőr táskákig mindenre kapható lett volna, csakhogy a férfit ,,megcsapolja” ez távol állt a jellemétől, de ami ennél fontosabb – hogy már nagyon vágyott egy igazán figyelmes, és mindig kedves férfira, akit nemcsak a bombázó teste érdekel, de benső lelke mozgatórúgói is! A nap útját állta a vékony, leginkább acélrostélyokra emlékeztető kormos szürke leeresztett reluxák, melyek így az idő telített hőségét némileg visszaverték!
Ha imádott szüleivel élhetne, az apját most valószínűleg majd megenné a penész, hogy kezdődhessen már végre el ez az átkozott nap, és csináljon valamit; segítsen autót szerelni, vagy leginkább segítsen a konyhán az anyjának.
Fruzsi macskaszerű bizsergő mozdulatokkal igyekezett kinyújtóztatni elzsibbadt végtagjait, és apróka kuncogva magában figyelte, ahogy Péter valamelyik kimosott törülközővel azon tüsténkedik éppen, hogy kellő hanyag elegancia mellett észbontóan szexis csípőjére tekerhesse fel az intimebb részeket is jótékonyan eltakaró ruhadarabot.
- Hé, szépfiú! – bugta sejtelmesen a fürdőszobából kijövőnek. – Azt gondolod, hogy soha nem láttam még férfi szerszámot? – viccesen elmosolyodott.
- Dehogy kicsim, dehogy! Csak tudod, attól tartok, ha még egy pillantást kell vetnem mindig csinos kis pofikádra a végén még, elsülök…
- Igazán hízelgő egy emberke vagy Petike!
- Kérlek, ne szólíts így! Péter vagyok! – állt a sarkára, és két kezét szándékosan a csípőjére tette, mint azok a jellegzetes szuperhős mozdulatok, mikor a mozifilm végére megmentették az egész világot, és mindenkit, aki fontos volt a számukra.
- Durcis a kisfiú, igaz-e?! Na, várj csak! – úgy emelkedett ki a hófehér párnák, és fehér lepedők sivatagából, mint egy kecses és roppant könnyed Vénusz szobor, mely halott anyagból hirtelen lélegzővé változott. – Arra gondoltam kicsit oldhatnánk a még mindig köztünk tomboló feszültséget! – szétnyitotta könnyed és gyengéd hattyúkarjait; előbukkant törékenységet mutató, doromboló mellkasa fölött két feszes, szőlőszemre emlékeztető mellének tökéletes formája.
Péter most úgy érezte magát, mint akit tökéletesen kielégít a pillanat eufória okozta tartós és örökkévaló hatása. Gyönyörűnek és igézőnek találta most a látványt:
- Bizonyára számtalanszor mondták már neked hogy ellenállhatatlan vagy, de nem gondolod drágám, hogy a tegnap esti menet után megérdemelnénk a lassítást?! – vette könnyedére a hangját. Odasétált törülközőjét kissé idétlenül hóna alatt tartva, hogy testét még fedhesse a hifi-berendezéshez, és feltette egy kedvenc verseket mondó CD-lemezt a keverőbe. Valahogy ha bánatosabb volt, vagy csúfolták az osztálytársai – ami sajnos, amíg általános iskolás volt naponta többször is előfordult -, a versek voltak a barátai, csak úgy, mint másoknak a szépirodalmi könyvek! Olyan sokszor olvasta el – főként az amerikai irodalom gyöngyszemei közül Tom Sawyert, és Huckleberry Finnt, hogyha egy televíziós vetélkedőn ez lett volna az egyik szabadon választható kérdés egészen biztos, hogy alig tíz perc alatt is szépen keresett volna.
Fruzsi amint meghallotta, hogy egy kellemes, dörmögős férfihang élvezettel mondja Füst Milán: Önarckép című versét ahelyett, hogy helytelen megjegyzésekkel bombázta volna kedvesét önmaga is eltöprengett azon, hogy mit jelent számára az élet? És hogy igazából kivel is szeretné megosztani?
Péter párszor sóhajtott egy-egy nagyobb lélegzetvételű strófa után, amikor szívhez szóló részek jöttek, és hogy meghatódását leplezze gyorsan kivonult a konyhába, csakhogy megnyugtassa saját magát. A kissé ütött-kopott régen használt hűtőszekrény, most dugig tele volt mindenfajta féle, nagyobbrészt az egyszerű emberek számára ismeretlen élelmiszerekkel, és bio kajákkal, melyeket a fitten tartó étrend megkívánt egy szalonképes és még jó partinak számító üzletembertől.
- Még mindig ezeket a szar bio kajákat eszed kis hercegem?
- Hát, kérlek, ha az ember sajnos beleszületett a sikerességbe, akkor sajnos vannak bizonyos kötelezettségei! Ehhez neked sem lehet semmi ellenvetésed!
- Tévedsz kis pajtás! Nagyot tévedsz! – kicsit feljebb emelkedett a párnák, és a hófehér leplek fogságából, és most talán még ellenállhatatlanabb, és gyönyörűségesebb volt, mint valaha; mint egy modern kori, sportos, és fitt Aphrodité-szobor.
- A legfontosabb dolognak kellene lennie szerintem… hogy az ember ne adja el saját magát, és ezáltal, az elveit! – ellentmondást nem tűrve szögezte le véleményét, és elsőre nem is igazán foglalkozott azzal, hogy megbántja-e vele barátját. Ez rá nehezedő, súlyos apai örökség volt; az apja is, ha kellett, ha nem mindig megtalálta nála, és sajnos másoknál is a módját, hogy furkáló gyilkos-ugratásaival és csipkelődő, néha sok esetben epésen keserédes megjegyzéseivel elvegye másoktól a hirtelen ajándékba kapott jókedvet.
Péter a fürdőszoba tükörnek támasztotta fejét; mint aki még tűri az ellene összeesküdött világ keserveit, de hogy még meddig feszíthetik a húrt ,,egyesek” az bizonytalanság homályába veszett.
- Jaj, Petike! Csak nem eltörött a mécses! – próbált viccelődni vele, mert még mindig nem lehetett eléggé az erőssége a vigasztalás. – Na, ne itasd az egereket szivi! Inkább búj ide mellém! – az enyhén meggyűrődött ágyneműt kicsit megigazította, és csábosan, szempilla rebbentő mozdulatokkal hívogató pózt vett fel: - Várlak, szépfiú!
Péter azzal próbálta meg elhessegetni magától ezt a kellemetlen kritikát, hogy egyszerűen megpróbált nem odafigyelni, és tökéletesen kikapcsolni az agyát:
- Kérlek… légy szíves és többször ne bánts meg! Jó?!
Teljesen megdöbbent, hogy egy macsó, kissé felszínesnek ható, ultra dögös hapsit, így haljon beszélni; ez merőben szokatlan volt tőle, és szakmájától is.
- Jaj, drágám! Te ne haragudj! – macskaügyességgel kiugrott az ágyból, és átölelte barátját. Megpróbálta kissé ügyetlenül, és tapasztalatlanul megvigasztalni, hiszen annak idején a szülei állandóan dolgoztak, és őt sem igen kellett sohasem vigasztalni! – Én… nem is tudom, hirtelen mit is mondhatnék… őszintén sajnálom, és ígérem, hogy igyekszem rendesen viselkedni! – Kicsit szokatlan volt tőle ez a jól begyakorolt, iskolás lány hangnem, de ezt kívánta meg a szóban forgó kritikusra sikeredett helyzet.
Fruzsi életében nem sok dolgot bánt meg; hiszen mindig ami a ,,szívén, az a száján” típusú embernek számított, de most nagyon sajnálta, hogy a tapintatlanság és felszínesség is ennyire mélyen felszívódott lelkében.
- Figyelj csak! – próbálkozott a kibékítéssel -, mit szólnál hozzá, ha ma nem mennél be melózni, hanem csak úgy együtt lógnánk például? Megnézhetnék egy jó kis mozit, vagy itthon is maradhatnánk, ahogy jónak látod?
- Ez nagyszerű, és nagyon csábító ötlet, de attól tartok, hogy ma nem lehet, mert az apámmal találkozom, és tudod… szóval tudod ő az az ember, aki minden körülmények között megköveteli magának a pontosságot!
- Oh! Egyszer nagyon szívesen megismerném! – ajánlkozott ellenállhatatlan mosolya kíséretében.
- Tudod ő egy roppant arrogáns, és neked ultrakonzervatív mókus, aki nem szereti, ha a hölgyek… hogy is mondjam csak… ennyire liberálisan szabad akaratúak!
- Á! Már értem! Szégyellsz, és én neked csak egy egyéjszakás kalandocska voltam! – színlelte a megbántottságot, és felháborodást, mert kíváncsi volt rá, hogy a másik hogyan reagál?
- Jaj, miket beszélsz, te lány? Ne butáskodj, kérlek! Nem erről van szó! Egész egyszerűen időt kell hagynod, míg a kissé sznob és kő gazdag szüleim is elfogadják a fennálló helyzetet és akkor jöhet a kölcsönös bemutatkozás! Így rendben lesz?!
- Ja, frankó! – váltott könnyed, ,,kit érdekel” stílusra. – befordult, és párnák közé temette alig látszó fejecskéjét.
- Tudom, most fel vagy dúlva és dühös is vagy teljes joggal, de nem lehet csak úgy ajtóstul berontani valakinek a házába… időt kell hagyni, hogy a dolgot történhessenek a maguk medrében! – engesztelően, rábeszélően próbált tárgyalni, és nem tudta ezzel árt-e vagy használ?
- Ha neked ez kell, ám legyen! De akkor kapkod azokat a szőrös patáidat a drága jó apádhoz, mert már lassan ebédidő, és szerintem el fogsz késni!
- A fenébe! – kapott észbe. – Tényleg, bocs! –Felkapott egy inget, amit elfelejtett kivasalni, felhúzta szintén alig vasalt, mégis tisztának látszó öltönynadrágját, hogy azért valahogyan mégis tűrhető benyomást kelthessen, nyakkendőt kötött és megpróbált elindulni!
- Szépfiú! Nem felejtettél-e el valamit?
- Óh! Párdon! Igenis hölgyem! – gyöngéden lehajolt az ágyban fekvő nőhöz, és finoman megcsókolta kívánkozó ajkait. – Ígérem, hogy megpróbálok sietni haza! – azzal fogta magát, és óvatosan behúzta a bejárati ajtót, mintha tolvaj lenne.
Péter mindig is azt szerette volna, ha önállóan, tehát saját maga erejére támaszkodva létrehozhat valamit, amiről kijelentheti ez az ő ,,gyereke” Ennek érdekében az érettségijére kapott aprócska, luxus sportkocsitól eltekintve főként az anyához fordult kisebb tőkeberuházásért, és ennek eredménye lett egy vadonatúj, teljesen felújított irodaház valahol a belvárosi forgatagban, ahol jelentősen magasabbak is az ingatlanárak, és ha valaki üzleti vállalkozásba kezdene talán könnyedébben megtudja forgatni eredeti alapvagyonát; elvégre a haszon akkor jó, ha a pénz forog! Pillanatnyilag a Lontai vállalkozó iroda egy makulátlan tisztaságú irodaépületből, és egy neoavatgrade-stílusú vállalati logóból állt, aminek semmi köze nem volt a terjeszkedéshez, és bizonyos üzleti jellegű beruházásokhoz; tulajdonképpen Lontai Péternek ez volt a tökéletes alibije ahhoz, hogy ifjú tehetségeket patronálhasson, és fedezhessen fel, mert így legalább nem kellett mindig számot adni az apjának, hogy mire költi személyes vagyonát.
Rengeteg kapcsolatra tett már így is szert, és amit különösen kedvelt – legalább is kezdetben -, hogy az emberek mi mindent képesek megtenni egy-egy jobban csengő papírpénz megkeresése véget: még a saját lelküket is könnyedén eladnák, ha arról van szó, hogy ki hogyan érvényesülhet a XXI. században különösen olyan világban ami ordítja magából, hogyha nem vagy ismert, és kő-gazdag akkor aztán esélyed sincs arra, hogy befussál, és úgy élj mint a felső ,,kiskirályok.”
Az utóbbi néhány évben azért valahogy mégis ellavírozta ezt a fenntartott süllyedő hajót, ami sokkal inkább egy rozoga bárkára hasonlított, semmint tényleges üzletre, de ha eddig nem adta meg magát a ,,nagyobb halaknak” akkor továbbra sem fog panaszkodni, az apjának meg még kevésbé, hogy húzza ki a szorult helyzetéből! A legtöbbször, ha elment egy felkapottabb bárba, vagy magánklubba alig akadt olyan ember, aki ne ismerte volna fel vagy őt, vagy a nevét! Volt valami irritáló, és roppant ellenszenves a puszta megjelenésében, ami egyes lobbanékony embereket azonnal arra ösztönzött, hogy kicsit megpuhíthassák, vagy eljátszadozva kidekorálják az arcát.
A legdurvább eset egy éjszaka is működő, zártkörű rendezvényen történt, ahol gyakorlatilag úgy eldurvult a szimpla szóváltásnak induló eset, hogy kis híján megkéselték, amikor egy védtelenül hagyott hölgynek próbált segíteni, akit megpróbált egy feldühödött, már erősen részeg állapotban lévő tahó, ágyba csábítani!
Legutóbb pedig egy fesztiválon volt egy kisebb lebujban, ahol annyira sokan zsúfoltan nyüzsögtek, hogy egyetlen tűt sem lehetett volna elejteni, és ahol – ki tudja miért -, tűz tört ki, és mindenki egymást legázolva, fejvesztetten menekült. Soha nem szeretett kérkedni, hencegni pedig még kevésbé a higgadt helytállásával, de ő volt az egyetlen, aki megpróbált segíteni ,,sorstársain” míg a többség fittyet hányt szinte mindenre és saját szánalmas életével törődött.
Ahogy reggelente elhaladt az újságos mellett, és megpillantotta néha egy-egy kevésbé előnyös nézőpontból saját arcképét, ahogy valamelyik dögösebb, vagy szexisebb bombázót karolja át, vagy együtt nevetnek valamin, és erre jött az a gusztustalan, és ízléstelen szalagcím: ,,A mágnás már megint ágyba csábítja áldozatait” legszívesebben az egész újságos standot felgyújtotta volna ha rajta múlik, vagy csupán azokat az újságokat égette volna el, amin ő is szerepelt. Rádöbbent, hogy a nyilvánosság sok esetben olyan, mintha az embert a megkérdezése nélkül szándékosan keresztre feszítenék!
Sok ember úgy gondolkodott – kivált a mai világban -, ha neki nem mentek, vagy nem stimmeltek a dolgai -, akkor hajlamos volt gyilkos féltékenykedéseket, és akár tőrdöfésszerű irigykedéseket produkálni; csak azért mert neki nem megy, akkor a másiknak se menjen! Döntéseket kellett hoznia; olyan kellemetlen, foghúzós elhatározások voltak ezek, melyeket egyáltalán nem szívesen hozott meg főként azokkal szemben nem, akiket már több évtizede ismert, és akár még az életét is nyugodtan rájuk bízhatta volna. Néha keserűen tapasztalta, hogy az emberek az idők változásaiban vagy becsapták, vagy elhagyták, vagy csupán családosok lettek, és úgy gyökereket eresztettek, hogy kis boldog életükbe az ő egyedi, és sok esetben rendhagyó sorsa és élete már nem fért bele; keserűen vette tudomásul, hogy az életben még az őszinte barátságoknál is nem árt résen lenni! Ezt szem előtt tartva kialakított egy erkölcsi rendszert, nevezetesen; ha háromnál több alkalommal előfordul, hogy átverték, vagy becsapták, akkor az adott illetővel többször már szóba sem állt! Hiszen apja mindig is azt mondta neki, hogy akiben nem lehet vakon megbízni, azt kár is a ház körül tartani!
Legújabb ismerőseiről sem tudta egészen pontosan eldönteni, hogy vajon saját magáért kedvelik-e szerinte enyhén csípős fekete humorát, vagy csupán a mindent lebíró pénzeszsákot szeretgetik, ha vele vannak? Nem is kellett híressé, vagy hírhedetté lennie, már mindenki tudta, hogy mikor tűnik fel valamelyik luxusautó bőrülésében csücsülve a Lontai! Azt mondják, hogy az önpusztítást az ember saját maga ellen legalább is akkor követi el, amikor már a vágyaiban is megcsömörlik, mert nincsen célja, sem akarata, amit megtudna, vagy megszeretne valósítani; üres hiánnyá degradálódik az élet, mintha kiszivattyúznának belőle minden lélegzetvételnyi levegőt; tátongó üres hiány szakadékába zuhan szándékosan az önmagában megtévedt emberroncs!
Péter azt gondolta, hogy a főváros bohémiáival megspékelt éjszakai, bohém életfelfogása egy kicsit talán neki is köszönhető; gondtalanul volt nagymenő, és felvágósan törtető, és ezekben az esetekben ő sem volt kivétel afelől, hogy azt ne gondolhatta volna, mindent megtehet!
De aztán találkozott egy más milyen lánnyal, aki más volt, mint azok a drogos, felszínes, kis csitrik, akik az érvényesülés garantált reményében szakítva szinte minden jóhiszemű erkölcsi konvencióval szabadon lefeküdtek szinte bármivel, aki lehetőségek nyúlfarknyi előnyét megcsillogtatta bámuló szemeik előtt; s aztán, hogy a sok egyéjszakás kaland-gyümölcsökkel mi lesz, vagy, hogy lesz? Csöppet sem érdekelte őket!

Tömpe Balázs a tört fehér csempés zuhanyzója alatt álldogálva hallotta, hogy valaki veszettül nyomja a bejárati csengőjét. Először azt gondolta, hogy valamit elfelejtett, és a gondnok nyomja ilyen veszettül a gombot, hogy valami felejtett dologra figyelmeztesse, de aztán gondolkodott egy kis ideig, hogy a gondnok ilyen bagatell apróságok miatt mégsem szokta ukmukfukk a lakókat terrorista módra zargatni.
,,Ki a fene lehet, az?” – s míg agyában ez az egyetlen kérdéskör kavargott, arra gondolt, hogy csöppet sem áll jól neki az alig három – legfeljebb négynapos masszív sörteszerű, és roppant viszketősen szurkáló borosta; fogta a hideg vizet párszor jó alaposan bevizezte az arcát, és a borotvahabból tekintélyes őszüstökű szakállt varázsolt magának: amikor belenézett a tükörbe egy idősödő aggastyánt látott. Olyan volt, mint a Mikulás, csak ő szerénységből nem mondta: Hó- hó-hó!
Igyekezett gyorsan dolgozni; Gillette-borotvával párszor végig kaszált a sűrűvé terebélyesedő szőr-erdő között, ami most búján megfeküdte magát arca pufók állagán. A csöngetés mintha csak egy örökkévalóságig akart volna tartani, mintha soha nem akart volna vége szakadni szakadatlanul kitartott.
- Jó, elég lesz, már az isten áldja meg! Máris nyitom! – kiáltott, majd amilyen gyorsan csak tudta felkapta magára a bíborszínű köntösét, amiben bármelyik ember fejedelmi pózba vághatta magát, mert az adott kényelmes szövetnek volt tartása, és kellemes érzést biztosított állandó viselőjének.
A borotvahab leöblítésére már nem maradt kellő idő; gyorsan kiviharzott az előszobába, és az aprócska, szemekre kitalált kukucskálón kileskelődött, hogy vajon ki lehet a rejtélyes idegen? Amikor megpillantotta legrégebbi barátját ,,Tündért” hinni sem akart a szemének; várjunk csak? Már mennyi éve is? Te jó ég! Hát bizony-bizony az évtizedek makacs ellenállással elmúltak fejük felett, és egy kicsit ő is érezte – nem mintha hiú lett volna -, de enyhén feje búbján meg is kopaszodott. Viszont Fruzsina szemmel láthatóan él és valósággal sugárzik a boldogságtól; remek, kisportolt formában van, és azzal a fekete, dögös bőrdzsekijével, és bukósisakjával a hanyag, mégis könnyed elegancia szupermodell megtestesítője!
Gyorsan kinyitotta az ajtót:
- Szervusz, Tündér! Ezt a meglepetést! – lehajolt, óvatosan megfogta finom hattyú-kezét, és megcsókolta. Fruzsi elpirult, amit egyébként nem szokott, és aprócska pukedlit csinált kissé ügyetlenül. Olyanok voltak most mindketten, mint a tétováskodó, hezitáló régi korok emberkéi, akiket annyira kötött a túlszabályozott etikett, hogy a valódi érzelmekkel már csupán alig tudtak foglalkozni! Mindketten feszélyezetten viselkedtek, és sokáig csak tétován álltak egymással szemben farkas szemezve.
- Jól nézel ki drága Sün! Kicsit mást vártam volna el, de nekem nagyon tetszik! – közelebb lépett, és jó szándékúan megpaskolta párszor a másik szőrös, kipárnázott hasát. – Látom egy kis hasizmot is sikerült felszedned az évek alatt. Ez dicséretes!
- Én is nagyon örülök neked, és nagyon hiányoztál már nekem! Mi újság? Mi van veled?
- Jaj, ne is mondd! Gyáván őrlődök a döntési helyzetekben! Nem tudom sokszor eldönteni, hogy mi a jó nekem! Érted ezt?! De nem lehetne, ha bemennénk, és ott beszélnénk meg?!
- Jaj, bocsáss meg, hogy én mekkora tuskó vagyok! Kérlek, fáradj be! Bocsáss meg a borotvahabért is, éppen a fürdőből jövök, de mindjárt végzek! Addig érzed otthon magad, és egészen nyugodtan néz csak körül! – előre engedte a csinos hölgyet, majd hátra rohant az előszoba végéhez, ami mellett a fürdőszoba gőze még mindig intenzíven, és markáns erőteljességgel sugárzott.
- Látom lakályosan berendezkedtél! Tetszik a szobád is! Mondd csak? – kiáltott a fürdőszoba irányába -, ezt a rahedli sok könyvet mind olvastad?
Balázs a maradék borotvahabot tüntette el; párszor pár csepp arcszeszt is csepegtetett arcára, s bár minden dezodort, és férfi illatszert utált erőt vett magán, és befújta magát valami kellően férfias vonzerőt gyakorló, orrfacsaró illattal. Még egyszer tüzetesen végig mustrálta magát, majd amikor minden stimmelt már jött is!
- Igen, kérlek! Sajnos a legtöbbet általánosságban muszáj volt végig olvasnom, ha azt akartam, hogy átmenjek a vizsgákon! Neked vannak kedvenceid?
- Oh! Én örültem annak, hogy magyar érettségin kihúztál a pácból! Azóta csak a legszűkebbre szabott információkat csemegézem ki a szalagcímek közül, és ennyi minden tudományom!
- Ezt őszintén sajnálom! Mert nagyon sok hasznos női praktikáról is lemaradsz, ha nem ismered meg az elgondolkodtató könyvek világát.
Fruzsi végigmérte most az előtte megborotvált, nagyon ismerős pufók arcot; nem tudta eldönteni, hogy mi az, ami hiányzik belőle? Itt állt előtte egy majdhogynem talpraesett férfi, akinek rengeteg könyve, és bútora van, és akinek családja nincsen! Ez mély részvétet indított el benne.
- … És mondd csak? Hol van az asszonykád? A kis tökmagok még az oviban vannak? – kérdés lett volna, de viccként hangzott.
- Hát… az az igazság, hogy… nem találtam a helyemet már elég régóta! – vett egy nagy levegőt. – És te? Hogy boldogulsz? Úgy hallottam, hogy szépen berendezkedett életed van, és randizgatsz is!
Fruzsi úgy érezte mindjárt sírva fakad; még soha sem fordult elő vele, hogy akár baráti, vagy ismerősi körben szabadjára engedte volna feltorlódó érzelmeit, de most kikívánkozott belőle egy pár könnycsepp: mintha néma, mégis nagyon őszinte vallomás lenne!
- Sün! Ne haragudj! Ezt most muszáj megtennem! – Semmivel sem törődve gyorsan odarohant hozzá, és mint egy megriadt, kis állatka bebújt a másik tág, szőrös mellkasa védelmező szöglete közé. – Ne szólj semmit, kérlek… csak szorít magadhoz, hogy érezem a szívdobbanásod!
A fiatalember úgy tett, ahogy az ifjú hölgy kérte; egyszerre óvatosan féltette, de szorította is; átkarolta, mikor a másik felnézett és gyengéd, remegtető, de érzelmes csókot váltottak.
- Annyira hiányzol nekem! Már többször megfordult velem az egész világ! Most van egy gazdag kis pöcs, aki nagyon nyomul, nem lehet levakarni, és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék! Ugye soha nem hagysz magamra?! Megígéred?!
- Csüss! Nyugodj meg drága Tündér! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj, és minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy boldog légy!
Fruzsit borzasztó rosszkedvvel töltötte el, hogy a legtöbb férfi a beteljesült éjszaka után, a vágyak mindenséget bejáró forradalmát követően egyszerűen vagy meggondolta magát, és azonnal lelépett, vagy még aznap éjszaka távozott az életéből! Nem tudta, hogy mi várhat rá, csak azt, hogy legrégebbi barátjával közös hullámhosszon képes együtt rezegni, és talán működhet a kapcsoltuk titkos kémiája.
A mostani pillanat különlegesnek ígérkezett. Az utóbbi időben, hogy összejött azzal a kő gazdag macsó ficsúrral valahogy az e-mailezések, és kölcsönös, jó szándékú üzengetgetések megritkultak; illetve mintha folyton bűntudatot kellett volna éreznie amiatt, hogy vagy elfelejtette megnézni az üzeneteit, vagy pedig sokszor munka után olyan szándékos hullafáradtság lepte meg, hogy jártányi ereje sem igen maradt, és minden gondolata az ágyba bújásnál kimerült. Elégszer vádolta is magát miatta. A legtöbbször csak a szokásos ,,szia! Hogy vagyokban? Mi újság veled” – ben merültek ki a tartalmasnak ígérkező telefonbeszélgetések, mert vagy Balázsnak kellett rohanni a helyettesítő órákra, vagy Fruzsinak volt fellépése, és ezért minden idegszálával arra kellett teljes lélekjelenléttel koncentrálnia. Balázs mintha folyton félt volna attól, hogy a jóízű megnevettetése kellő cinizmussal párosul – legtöbbször már odáig jutott, hogy meg sem próbálta, mert nem akart elrontani Fruzsi kicsattanó jókedvét. A múló időben felmutatott barátságuk olyan volt, mintha öntudatlanul is megfakult volna; a lassú rothadás venné át a helyet a még bimbót fakasztó virágözönök helyett, amit Fruzsi mégis nagyon szeretne épségben megőrizni.
Sokszor előfordult már vele, hogy az időközben gondos, hangyaszorgalmú családapák – és anyákká avanzsáló osztálytársai köréből akart volna jókat cseverészni, és beszélgetni, de szinte alig akadt épkézláb ember, aki ne a gyerekekre hivatkozott volna, hogy miért nem találkozhatnak, vagy ülhetnek be valahova pár percet dumálni? Most viszont végre a bebiztosított, régi vonzalmat érezhette, és úgy gondolta, hogy Péterrel kapcsolatban a szívét is kiöntheti barátjának.
- Azt éreztem, hogy téged is elveszítelek! Tudod, van egy titkos, hatodik női érzékem, ami mindig vészjelzéseket ad le, és abban a percben riaszt, amikor valami nincs rendben! – kényelmesen lekuporodott, és bekvártélyozta magát az egyik fotelba a nappaliban.
- Igen! Az bizonyára akkor lehetett, amikor nagy idegeskedések, és kölcsönös szívgörcsök között bementem az egyik neves kiadó szerkesztőségébe, és ott közölték, hogy sajnos nem foglalkozhatnak adott kézirataimmal, mert nekik is véges a költségvetésük, és a kiszabott kereteket nem léphetik túl!
- Jaj, szegénykém! – csókolgatni kezdte pufók, kissé letört arcát -, szegény, drágám! Na, gyere! Búj ide mellém! – ölébe vette fejét, és úgy simogatta, mint az árva gyerekét a gondoskodó anyuka.
- De már sokkal jobban vagyok! – mosolyféleséget erőltetett arcára; azt érezte ebben a percben szándékosan megtéveszti – sőt szándékosan becsapja önmagát. – Legalább is igyekszek változtatni a dolgokon!
- Áhá! És mondd csak Sün? Hogy sikerült a dolog?! – aggódom pillantását egyetlen percre sem felejtette el levenni róla.
- Hát… tudod az nagyon változó… azt is mondhatnám, hogy vegyesen!
- Egyszóval tétován egy helyben topogsz, mint a folyton visszabillenő keljfeljancsi, mert senki sincs, aki a kezet fogja!
- Ezzel tökéletesen egyet kell értenem! Szegény apám, ha hallaná, ezt most irgalmatlanul felhorkanna! Azt mondaná: ,,Édes fiam! Egy meglett, harmincéves embernek már nem kell fogni a kezét! Mi vagy te hisztis kisasszony, vagy talpig férfi?!”
- Apád talán soha nem akart igazán megismerni téged! Nem úgy, mint én! – gyöngéd csókot adott meglepett cseresznyeszín ajkaira.
- Tulajdonképpen nagyon jó ember, csak kicsit össze van zavarodva azért, hogy én végleg az irodalom mellett szeretném elkötelezni magam, és teljesen kibukott, hogy még mindig nem alapítottam családot! Ennyi!
- De azért megfordult a fejedben nem? Gyönyörű, kis feleség, aki mindennél jobban lesi minden apró szavadat, és legalább két szép csöppség; egy kisfiúcska, és egy kislányocska!
- Csak ne lennél olyan csinosan csalafinta csacsicska! Te kis huncut! – még mindig csak óvatosan ölelte magához, mert bár érzéseiben tökéletesen biztos volt, nem tudhatta, hogy vajon Fruzsi is hasonlóképp érez-e? – És drága hölgy? Veled hogy ityeg, a fityeg?
- Sajnos magam sem tudom! – esett gondolkodóba, és arcán megjelent a hölgyekre jellemző tétova, őzikeszemű árvaság. – Biztos te is hallottál már a hírhedt Lontai Péter méltóságáról!
- Csak nem?! – meghökkent. – Te és az a szoknyapecér! Hát ez igen! Úgy is fogalmazhatnék: Édesem! Te megfogtad az isten lábát!
- Kérlek fogad be egy kicsit és figyelj rám!
- Párdon! Kérlek, folytasd!
- Na, szóval! Épp akkor ismerkedtem meg vele, amikor az egyik éjszakai számomat szerettem volna előadni, és ő valószínűleg ott ült a nézőtéren, mert egész este magamon éreztem a szemét, és utána utánam jött a kulisszák mögé gratulálni, és egy több mint ötven szálból áll gyönyörű rózsacsokrot kaptam tőle, ami jócskán kellemetlen volt, mert sohasem voltam annyira virágimádó! Ne érts félre, kérlek! Szeretem a virágot! Persze hogy szeretem! Hát hogyne szeretném, csak… valahogy az egész akkori környezetbe és felturbósított közérzetembe szerintem nem illett bele! Hát így jöttünk össze, és most meg annyira nálam él, hogyha szakításra venném a figurát már attól tartok, hogy nem tudnék tőle megszabadulni, mert olyan lenne, mint valami nyálkás pióca, aki egyre csak szívná és szívná telhetetlen mohósággal a drága vért!
- Tehát most ha jól sejtem… magadat emészted, és őrlődsz, hogy kit is válasz kettőnk közül! Hát Tündér… kétségtelen ez egy nagyon komoly döntés, vigyáznod illik, hogy úgy válasz, hogy a másikat lehetőleg ne bántsd meg!
- Egyszerűen imádom, amikor így tudsz bölcselkedni fittyet hányva az összes erkölcsi szabályra!
- Ne értsd félre! Én ragaszkodom, és szeretem is a szabályokat, mert világ életemben egy rendszerető ember voltam, de én talán sokkal érzékenyebben tartok e mostani felszínessé aljasult világtól! Értesz engem?!
- Ne hülyéskedj! Hát hogy a fenébe ne értenélek! És mondd csak, hogy megy a tanárkodás? Milyen szakos is vagy?!
- Magyar-történelem szakon szerettem volna végezni, de sajna ebből csak a történettudományok szak valósult meg! Valósággal öngyilkosságig fokozható gondolataim támadtak arra, és folyamatos önemésztő kúrán és tortúrán estem át, hogy vajon mit kellett volna másként, máshogyan csinálnom, hogy mind a két szakom meglegyen?! Nagyon keményen leckét kaptam az emberi gonoszságból! Egyszóval cudar egy állapotok voltak!
- Jaj, kis drágám! Ne haragudj, hogy felhoztam! Ez borzasztó! Rettenetes még a gondolata is annak, hogy így kitoltak veled azok a profok, és az összes ,,okosabb ember”
- Az igazán okos ember elfogadja azt, hogy a folyamatos megismerés viheti előbbre, viszont soha nem jelenti magáról, hogy mindent tud; ellenben az okosnak gondolt ember, aki fényezi, csillogtatja önző tudása legjavát önmaga sem veszi észre, hogy a világ rendjében mekkora egy porszem, és ostobácska!
- Ez igen! Kitől halhattunk bevezető sorokat drága tanár úr? – már jóízűen elkuncogta magát.
- Valahol ezt is olvastam, de most kérlek, ne menjünk bele, hogy hol, mert több mint hat és fél év alatt rengeteg könyv – és ismeretanyagot szándékosan is meg kellett ismernem.
- De akkor is olyan fantasztikus, hogy ennyire vág az eszed! Ezért is kapsz egy cuki pofi puszikát! – cuppanós csókot adott.
- … De ahogy én látom! – gondolkozott tovább -, te nem csak emiatt jöttél ugye?!
- Tökéletes időzítés, mint mindig! Teljesen tanácstalan vagyok a jövőmet illetően! A régi szakmám számomra már unalomig ismételt, és kiveszett belőle minden érdeklődési kör, viszont az új pasim – ha szabad ezt így mondanom -, vett nekem egy afféle autószerelő kisebb műhelyet, és úgy gondolta, hogy én majd ott jól érzem magam és elmelózgatok!
- És te hogy gondolod? Mindig azt tartsd szem előtt, hogy személyesen te mit szeretnél csinálni?
- Most például, ahogy így meghitt kettességben együtt lehetek veled nagyon rokonszenvezek a babacsinálással! – csábítóra váltott a hangja.
- Kérlek, megtisztelsz! De most komolyan, jó? Mihez szeretnél kezdeni, ami örömmel tölthet el?
- Hát ez az, amiben bizonytalan és tanácstalan vagyok! Mert OKÉ! Tegyük csak fel, hogy elvállalom ezt az autós melót, hogy a pasimnál jó pontokat szerezhessek, de mi van akkor, ha a pasim meg akar állapodni, és én pedig még nem állok készen!
- Áhá! Értem! Tehát megszeretnéd őrizni eddigi független szabadságodat, de ne kérje senki tőled, hogy önként pártába hajtod liliomos fejecskéd!
- Ennél választékosabban talán én sem tudtam volna jobban megfogalmazni! Igen, így van!

- Halihó! Vétel? Ott vagy Tündérem?! – szólt bele kissé türelmetlenül Péter a telefonba.
- Mit akarsz már megint, te kis pöcs?
- Imádom, ahogy azt mondod duruzsolva, hogy te kis ,,pöcs” Csak arra gondoltam, ha még szabad az estéd esetleg elcipelhetnélek egy étterembe, hogy megünnepeljük a visszatérésedet! Mit gondolsz?! Lehetne róla szó?!
- Figyelj csak te kanos kis kakas! Egy aranyember vagy, de nyakig csücsülök éppen a melóban, és nem hiszem, hogy a kifinomult, és választékos baráti társaságodnak éppen egy olajfoltos, overállos, melós lány hiányzik! Te mindig rendes hapsi vagy, ha gondolsz rám is!
- Hát kicsi szívem! Akkor nincs más választásom, mint Mohamedként meghódítani téged komfortos, kis műhelyedben, ha szabad!
- Nézd csak! Hogy elszaladt az idő! Ne haragudj okoskám, de most tényleg vissza kellene mennem megbuherálni még pár verdát! De majdcsak találkozunk!
- Részemről a megtisztelő szerencse!
Péter egy felkapott szórakozóhely előtt állt; afféle nagyon finomult egyesek számára talán túlságosan is puccos, és nagyon előkelő szórakozó hely volt ez, ahol az alvilág egyes jelesebb képviselőit is éjszakákként a ,,kedves uram” megszólítás illeti meg! Matt fekete Armani öltönyben feszített, kezén luxuskaróra, s mivel különösebben sohasem szerette se a gyűrűket, és az ékszereket apja bárhogyan is beszélgetett vele, inkább azt az apró, színes gyöngyökből font barátság-karkötőt hordta a legszívesebben, amit Fruzsi készített neki évfordulójuk zálogául. Az volt a megérzése, hogy barátnője mintha szándékosan elhallgatna valamit, és ő túlontúl, könnyelműen naiv, hogy ezt bevegye…
- Bocsika! Nem te vagy a nagy a Lontai? Hukk… – megbotlott és kis híján az agyoncukrozott gyümölcslevének a teljes tartalmát végig szántotta a vadi új öltönyén.
- És kis kegyedben kit tisztelhetek?
- Én? Én? Hukk… hukk… modell… hukk… volnék! – a hölgyike erősen illuminált állapotban lehetett, mert aprócska, fújtatós leheletén az ember alig pár lépésről is megérezte, hogy vodka narancsot, és tequilla-kotkélt ebédelhetett.
- Értem! És nyilvánvalóan a pasiját keresi, aki nagyon csúnyácskán átejtette magát, és azt gondolja, hogy elegáns bosszút forral azzal, ha valakit leszólít!
- Jaj, te olyan édi egy pasi vagy, hukk… Bocs! Hukk… – úgy tántorgott vaktában, mint akinek erősen hibádzik az egyensúlyérzéke is.
Péter azonnal intett a pincérnek és szólt, hogy segítsen neki a hölgyet egy biztonságosabb helyre vitetni!
- Kérem Tibor! Legyen szíves és derítse ki, hogy hol tudnék taxit fogni, mert a hölgy itt jócskán becsípett!
- Igenis kérem! Kimegy és közvetlenül a sarkon már parkolnak is!
- Köszönöm Tibor! Addig is hozna talán egy pohár jó erős kávét a hölgynek!
- Már hozom is azonnal uram!
Péter most gondolatban eltöprengett azon, hogy bizony kevés olyan igazi pincér végezte el a vendéglátói főiskolát, mint Tibor, aki valóban a pincérek krémjévé sikerült a hosszú évek során kikupálnia autodidaktás szorgalommal magát. Már hozta is a gőzölgő poharas kávét; mert azt kérték! A felszolgáló szakmákban is talán a legfontosabb alapszabály az, hogy az ember szinte semmikor se kérdőjelezze meg se a vevő, se a kuncsaft kérését, mert minden esetben eleshet a remélt, vagy szándékosan elvárt haszontól!
Olyan gyorsan hozta azt a nagyadag bögre kávét, hogy még szerencse, hogy az egyensúlyára mindig halálbiztosan koncentrált; így nem csoda hogy le sem ejtette a bögrét, és egyetlen értékes, józanító csepp sem lötyögött ki gondoskodó kezei közül.
- Parancsolnak esetleg valami mást is? – kérdezte készségesen.
- Nem Tibor! Nagyon szépen köszönöm! Most elmehet!
- Igenis, Lontai úr! – azzal már ment is, mintha egyéb dolga is volna, hiszen csöppet sem azért fizették, hogy össze-vissza kérdezősködjön.
Péter egészségügyi ellátást is gyakorolt a KRESZ vizsgáján még anno, így megpróbálta megállapítani, hogy az erős alkoholos befolyásoltságon kívül vajon még mit vehetett magához a hölgy, aki szemlátomást egyre inkább kezdte magát a fellegekbe érezni; olyan állapot tört rá, mint aki egyenesen a fellegekben érezte magát, és mintha valósággal szárnyalna:
- Te is érzed cuki pofa? Úgy érzem, repülök a felhők felett! Hukk…,,Akkor ez valamilyen kábítószer lehet” – gondolta, és feltevései helyesnek bizonyultak, mert a hölgy élénk pupillája és benne rikoltó macska szeme erősen kitágult; mint aki nincs magánál, és csak össze-vissza összefüggéstelen mondatokat kántálgat bele a nagyvilágba!
- Akkor most segítek felülni, és megiszogatod ezt a finom kávét! – segített felülni és bár a szőke cicababa olyan álmos, lomha akarattal hajtotta végre utasításai, akár egy sovány lajhár – előbb-utóbb szépen bekortyolgatta azt a kávét.
- Ettől majd sokkal jobban leszel! De kérhetek valamit?
- Hukk… hukk… Amit csak akarsz szívem!
- Ha kevered az alkoholt, az égetett szeszt, és a hallucinogén anyagokat, és kápszereket annak tutti biztos, hogy jobb esetben is a hullaház lesz a következménye! Nem érdemes a drága életed kockáztatni azért, aki meg sem érdemel! Ezt jól jegyezd meg! Hol laksz?
- Oh! Csak itt nem messze a belvárosban! Hukk…
- Akkor megiszod a maradék kávét, és hazakísérlek! Nincs vita!
A hölgy megszeppenten iszogatta továbbra is a feketelevesét, ami helyenként olyan szurkos, zaccos benyomást keltett, hogy igazi kávénak még csak finoman sem lehetett volna nevezni – lehet, hogy az adott üzletvezető így akarta megspórolni, és még jobban lefaragni a költségeket -, ahogyan azt egyébként is szokták!
Péter segített a hölgynek támolyogva feltápászkodni, és Tibor a pincér készségesen kinyitotta előttük a bejárati ajtót; persze ilyenkor a többi ,,előkelőbb” vendég egyből átvedlik kíváncsiskodó, mindent tudni szándékozó katasztrófa turistává, akik bármikor önkéntesen öngyilkosok lesznek csakhogy a legjobb krízishelyzetű, vagy rizikós pillanatokat elkapják okos telefonjukkal.
- Jól vagy? Ne pihenjünk, vagy álljunk meg egy kicsit? – segítőkészen támogatta ameddig el nem értek a lakásáig. Úgy gondolta, most semmi értelme sem lett volna autóba ülni, mert a túlzott sebességtől is bármikor egy hatalmasat rókázhatott volna a hölgy és hát az most senkinek sem hiányzott.
- Hukk… Hukkk… azt hiszem… hányni fogok! – azzal egy épp a közelben lévő szemeteskukát célzott meg, aminek nyitva hagyták az acéllemezes fedelét.
Péter gyorsan kivett egy pár darab papír zsebkendőt – mert ha valamit az iskolából megtanult az az volt, hogy az embernél – főként, ha szorult helyzetbe kerül -, minden esetben legyen legalább zsebkendő.
- Tessék! Ne izgulj, most már minden jobb lesz! Vedd úgy, hogy nem kellett kimosatni a gyomrodat! Velem már ez is megtörtént!
- Kösz szépen! Ettől most rohadtul jobban érzem magam! Hukk… – zöldes, sárga nyálkagombóc tátongott a hölgy szájfényes ajkán, amit most kellően elmaszatolt a zsebkendővel.
- Nem tudom, hogy mennyire veszed az adást, de most éppen próbálok segíteni!
- Rendes vagy! Az a szemét pasim is pont az évfordulónkon szakított velem! A mocsokláda azt képzelte nem tudom, hogy a legjobb barátnőmmel csalt meg a rohadék!
- Sajnos ezek már mindennapos esetek! De szerintem, ha valakit igazán szeretsz, azt meg kellene tanulnod elengedni is, ha már nem működik a kapcsolat!
- Ezt a sok jópofa ötletet mind te találod ki, vagy olvastad egy kézikönyvben?!
- Nem dehogy! Tudod, ez most spontán jött!
- Na, itt lakom már szemben! Ha akarsz, feljöhetsz egy rövidke menetre! – valahogy betámolygott az utcába, ahol egy régi, ám felújított bérház trónolt.
Péter egy pillanatra megsemmisült a hallottakon; ő nem azért csinálta, hogy aztán egyéjszakás kalandocska lehessen belőle.
- Nézd! Én nem azért csináltam, mert le akarok, veled feküdni! Csak segítettem! Légy szíves többet, ha kérhetem, ne keveredj bajba! Megígéred, hogy ezentúl, majd jó kislány leszel?
- Igenis, apuci! – cuppanós csókot dobott neki a bejárati ajtóból, de hagyta, hogy Péter elkísérje a liftig, ahonnan az egyik szomszéd vehette gondoskodó pártfogásába.
- Bocsásson meg! Magára bízhatom az ifjú hölgyet? Kicsit felöntött a garatra, és nem maradhat egyedül!
- Hogyne aranyom! – felelte az idő asszony, de annál fürgébben. – Majd rendbe hozom én őtet, ismertem szegény anyát is!
- Igazán megköszönöm! – sokáig viaskodott magában, hogy adjon-e valamilyen pénzt, hogy megköszönhesse a szívességet, de végül úgy döntött, hogy egy kedves, nagymamakorú hölgyet ,,lefizetni” pusztán csak azért, mert a jó szándék vezeti egyáltalán nem illő magatartás – így hamar le is tett róla!

Megtekintések: 4

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Mai születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek