4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

ÖTÖDIK FEJEZET



- Uraim! Különösen kedves vendégeink! Szíves figyelmüket szeretném kérni a most következő bámulatos produkcióhoz, melyben az elképesztően ultra dögös vadmacska Tündér fogja önöket egy pezsgőspohárból szórakoztatni! – a kis, pufók porondmester volt újfent az este konferálója, és szónoka, s mint mindig most is gunyoros füttyöket kapott egyedüli jutalmul. Gyorsan hátrafordult a színpad mögé, és bekukucskált a bordó sejtelmességet árasztó függöny mögé, hogy minden a lehető legjobban alakul:
- No, hogy álltok drágáim? Készen vagytok már, mert a vendégek különösen türelmetlenek?! És én is kezdek bezsongani!
Az egyik éppen fellépő hölgy, aki még igazított egy-két aprócskább mozdulatot feltűnően nőies tüllszoknyáján most épp arra készült, hogy Tündér kosztümjét is kicsit ,,kipofozza”
- Nem látod te eszetlen állat, hogy most még el vagyunk foglalva??? – Förmedt rá, hiszen sohasem szerette, ha siettetik, és ki nem állhatta a sürgetik. – Inkább told ide azt a fránya kövér seggedet, és segíts egy kicsit, ha azt akarod, hogy ma este fellépjünk!
A kis porondmesternek sem kellett több, mert ha tudott is valamit az üzleti élet körforgásáról, akkor azzal hamar tisztába került, hogy a haszon csak akkor csenget, ha van, valami ellenkárpótlás is mögötte! Gyorsan levette cirkuszi zsakettjét, amire külön még neki egyedi diszkó lámpákat is szereltek, így ha este már lekapcsolták a világítást, úgy festett az ünnep szónoka, mint egy kövérkés szentjánosbogár, akinek öndinamós elemmel működik, és nagyon viccesen fest.
- Ha megengeded drágám – gyorsan letérdelt, és igyekezett ruházati ügyekben valami kézzel fogható ötletet kitalálni, amit a fellépés érdekében be lehetne vetni, hogy a műsor minél hatékonyabban folytatódhasson. – Jaj, csak azt tudnám, hogy miért mindig Tündér ruhája az, ami tönkremegy?! Ha ezt az egyszerű kérdést valaki lenne szíves és megválaszolná, akkor valamivel nyugodtabb lennék! – vastag sugárban szaporán kezdte törölgetni a verejtékcseppeket ingéről, melyet egy méretes, fekete hózentráger tartott fogságban, természetesen a hozzávaló fekete öv kíséretében, melyből kidudorodott feltűnő úszógumiijainak egyike-másika.
- Drága vagy, Muki! – így Tündér -, figyelj csak! Meg tudod csinálni, hogy legalább a lábaimat szabadon használhassam ma este a felfordított pezsgőspohár számnál, mert tudod, kicsit zavaró, hogy folyton kerülgetnem kell saját magamat, ha azt akarom, hogy ne bukjak hanyatt a saját testemben! – feltűzte gyönyörű, hollófekete haját, jobb lapockáján még mindig ott díszelgett, mint egy különleges múltbéli trófea a fekete rózsaszál.
- Hé, csajszikám! Mit tökölsz már annyi ideig?! Már csak alig tíz perced maradt! – sürgette most a másik igen választékosan öltözködött hölgy, akivel hamar barátságot lehetett kötni, de a kölcsönös bizalmat el is veszthette akárki, aki megszegte az adott ígéretét vele! – Majd én segítek! Na, Mukikám! Félre, félre! – fogott egy gombostűt, és szabályosan a rendetlenkedő, és folyamatosan becsusszanó ruhadarabba döfte, amitől az megjuhászodott, és úgy állt, ahogyan kellett. – Na, ez már döfi! Mehet a rock and roll csajszi!
A kis emberkét szabályosan kituszkolták az öltözőből, egyenesen fel a színpadra, ahol a szokásos színpadtechnikai beállításoknak már minden megfelelt, és egy szúnyogot se lehetett hallani; a közönség nagy része érzelmekre, szenvedélyre sóvárgó harmincas-negyvenes emberekből tevődött össze, akik már alig várták, hogy bálványozásuk tapintható tárgya végre az est folyamán kicsit testközelbe kerülhessen.
- Kedves vendégeink! Úgy tűnik, hogy a kisebbfajta alkalmi probléma ismételten helyreállt, és kezdődhet is a fergeteges műsorszám! Kérem, fogadják dörgedelmes vastapssal az est különleges rózsaszálát, és csillagát Tündért!
A fények kihunytak. Mindenki feszülten, és mohó szemekkel tapad a sejtelmes fényben úszó színpadra, ahol egy nagyobbacska pezsgőspohárban, egy nagyon csinos, és nagyon vonzó hölgy, gyönyörű koktél ruhájában, ami szinte alig takarta még karcsúbb, és még formásabb idomokkal bíró testét erotikus táncsorozatot adott elő.
- Mindent bele baby!
- Csinos vagy te kis kurva!
- Az anyád! De szívesen megdöngetnélek! – ehhez hasonló beszólások szinte már megszokottnak, és mindennaposnak számítottak egy olyan éjszakai mulatóhelyen, ahol alkoholt szolgálnak fel, ami tekintélyes hittel azonnal feloldja az emberekben tomboló gátlásokat, és kisebb tétovaságokat. Valamelyik vendég egyenesen már vetkőzni kezdett, és büszke Adonisszerű testét fitogtatva karhajlítással szerette volna bebizonyítani azt, hogy az ő bicepsze hatalmasabb, mint egyéb testrészei. Mások éles, majdhogynem fülsüketítő füttyjelekkel gratuláltak a színpadi produkció lebilincselő élményéért.
A töpörödött, kis emberke pedig a műsorszám végeztével a hátsó részben helyet kapott irodába hívta Fruzsit.

A piszkos, és látszólag elhanyagoltság állapotában leledző öltözőhelységben Fruzsina egy megrepedt tükörben vizsgálgatta saját magát; itt nem egyszerűen arról volt szó, hogy szabályosan, és ítéletszerűen farkasszemet nézett önmagával. Mintha egyenesen a lelkébe szeretett volna tekinteni, és mint valami felsőbb, megkérdőjelezhetetlen bíró ki akarta volna saját magát vallatni: ,,Te meg mi az istent keresel még mindig itt?!” – Ez volt az első, és talán az egyetlen olyan kérdése, melyet ugyan nem telt el úgy egy nap, hogy ne kérdezett volna meg magától folyamatosan, és mégis, amire nem tudott, vagy nem mert konkrétan, és egyértelmű választ adni! Mitől félhetett? Mitől tarthatott? Talán a világban uralkodó létbizonytalanság, és az a fajta nemtörődöm felszínesség hozta ki minden esetben a sodrából, melynek jellemző létezési formája, hogy mindenki csakis önmagára számíthat, és ha valami olyan szentségtörést követne el, hogy esetleg segítséget akarnak kérni, azzal a többség már nem is foglalkozik?!
Most olyan pillantással meredt a megrepedt tükörbe, mely szándékosan eltorzította legfinomabb, és legelegánsabb vonásait is, és jellegzetes torz figurát csinált belőle: Mintha élete legfontosabb ellensége a rúzs, és bizonyos kozmetikai szerek lennének, melyeket feltétlenül le kell győznie ahhoz, hogy megmutathassa értékes ember, mert saját maga által felépített egyénisége, tehát személyisége van!
Hirtelen belebokszolt az épen megmaradt tükör üvegszilánkjai közé; érezte, ahogy apró, törékeny bütykeiből vékony sugárban megered a vér, mintha ez egy titkos fogadalom lett volna: egy újabb kötelező törvény, hogy igenis, ha törik, ha szakad, de megfogja, találni majd egyszer, hogy valójában mi is érdekli igazából az életben!
A mosdóból friss, hideg vizet engedett, és lemosta szarkalábas, kitudja mikor aludt szemeiről a fekete mégis, igéző szemfestéket. A haja most éppen boglyas volt, és szinte sehogyan sem állt. Az a fajta senki lánya kócosság jellemezte, mikor kora reggel az ember kikel az ágyból, ahol összes végtagjait összelapította a kellemetlen éjszaka. Olyan frizura nélküli, de mégis rövid, és ettől olyan használható, hatékony és praktikus. Ha valamit képtelen volt Huszon egy nehány évesen elsajátítani édesanyától, akkor az a hölgyekre jellemző kissé sznob elegancia volt, hogy t.i. egyesek, hajlamosak rá, hogy úgy érjék el a szándékaikat, hogy légiesen, szinte suhanva járkálnak az egyszerű többség között! Most kiszedte a gyöngyházfényű, ezüstszínben csillogó, elegáns hajcsatokat, és hajgumival lezserül hátul összefogta ezt a szerinte ványadt kócot, melyet hajnak egyáltalán nem lehetett nevezni. ,,Hát, kis anyám! – vigasztalta saját magát -, ez aztán a tipikusan városias hajköltemény!”
Arca kicsivel beesettebb volt; finom, és elegáns benyomást keltő pofacsontja mélyen kiütközött arca hamvasságot, és erőt sugárzó állából, hiszen már az idejét sem igen tudta, hogy mióta is éjszakázik. Már hónapok óta majdnem minden fellépő felszerelését a fején át húzta fel-le, és fizikai igénybevétel nem kímélte sem teste gömbölydedebb hajlatait, sem pedig a bordáit, melyek kissé már látszódni engedték a csontok kosarát a bőre szövete alatt hasi tájékon.,,Ostoba, zörgő csontú gebe!” – ez volt az első benyomása, s hogy a hatás csak még jobban feltűnhessen saját magán kezdett szabályosan röhögni, hogy egy normális pasit nem tudott magának összehalászni sehol sem, pedig már legalább tíz éve, hogy lerakta az érettségit, és önálló életre rendezkedett be.
A húszas éveinek a végén egy olyan második ,,lázadás hulláma” vonult végig testében; mely mivel egy szál maga volt sokkal jobban összetörte, és el is magányosította, pedig valamikor nem lehetett társasági traccspartit rendezni az ő részvétele nélkül.
- Szívecském! Kicsi drágaságom! Olyan halk a hangod! Csak nincs valami bajod? Eszel rendesen?! – szinte nem telt el úgy egy ártatlannak indult telefonbeszélgetés sem, hogy folyvást aggodalmaskodó anyja ne mindig ezekkel a rutinos kérdésekkel kezdte volna a beszélgetést.
- Ne haragudj anyu! Csak… tudod – igyekezett sikertelenül elnyomni egy ásítást úgy, hogy szándékosan összecsukta a száját -, kicsit hosszan kimaradtam tegnap este, mert sokáig kellett vinni a melót!
- Kincsem! Miért teszed tönkre magad?! Egyszerűen nem értelek! Mondd meg, hogy mit akarsz te az élettől?! – fakadt ki idegességében, mert úgy volt, hogy minden nyáron legalább kéthetes vakáció keretébe kicsit azért hazalátogat, de ezt csak nagyon korlátozottan tudta megtenni, míg végül egy idő után abba is maradt a dolog.
- Jaj, anyu! Borzasztóan nehéz, hullámvölgyes időszakot élek most át, és csak azt reméltem tudod… szóval… hogy lesz majd egy tűrhető állásom, meg egy jó fej hapsim, akivel jól megértjük egymást, és csak ennyi!
- Kincsem! Angyalom! Tudod, igaz! Mert megbeszéltük! – igyekezett higgadtan, és türelmes lenni -, úgy nem tudok rajtad segíteni, ha nem mondod meg, hogy mi történt veled?! Nagylány vagy már! Ennyit igazán megérdemelnék!
Valamikor azt gondolta, hogy nyit majd egy autós műhelyet, vagy valami effélét, és a mociktól kezdve a különféle tákolmányokig, és csotrogányokig saját kezűleg fogja helyrepofozni a verdákat, és fel is tuningolja, amennyiben ez a vevők konkrét óhaja. Később persze, a munkák szaporulatával majd felvesz, és foglalkoztatni fog természetesen alkalmazottakat is, ha már kicsit jobban megyeget a szekér. Persze ezzel párhuzamosan jó lett volna valami alternatív rockzenét játszó lánybanda oszlopos tagjává is lenni, akik – ha a világot nem is -, de legalább egypár átütős dallal képviselhették volna a női, egyenlő jogokat, mint mondjuk a mellrák kérdése, vagy a feminizmus!
Megkeseredett tudattal vette olykor tudomásul, hogy sikeresen alkalmazkodott a városi környezethez, és hogy a város röpke pillanatok alatt magába szippantotta! Senki sem tudta, hogy kicsoda, de talán senkinek sem hiányzott volna, ha hirtelen távozott volna az összezsúfolt lakók közül, akik kitettek egy közösséget. Talán sohasem érezhette magát annyira elhagyatottan, és magányra ítélten, mint a főváros bizonyos falain belül; egyszerre mindenünnen rászakadt valami befelé forduló sarkalatos igazság, amikor egyedül volt zaklatott, őszinte gondolataival és mégis a kilátástalanság sokszor, mint valami kísértet, vagy szörny megkísértette. Nem mintha nem próbált volna meg minden tőle telhetőt, hogy adott dolgain változtasson! Felmerült az ötlet, ha már annyira jól szét tudja kapni, és össze is tudja rakni a motorokat és gépeket, miért nem vállal állást például az egyre jobban szinte mindenhova mániákusan begyűröző informatika, vagy gépészet világában? Bár az ötlet nem volt túlzó, sem pedig elvetélt, úgy gondolta, ha olyan kapcsolatokra nem tehet szert, akik bejuttathatják bizonyos helyekre – hiszen már eddig is állásinterjúktól állásinterjúig szinte mindenünnen azt válaszolták neki, hogy a megpályázott állás már betelt, - nem dédelgetett légből kapott, idillikus álmokat!
Mint minden jóravaló, munkát vállaló ember ő is a munkanélküliek központjában kezdte a műemlékké védett Andrássy út legelején, ahova sajnos az átmenti enyhet adó hárs, és nyárfák ellenére minduntalan kellemetlen agóniával naponta begyűrűzött a fojtogató kánikulai meleg. Már a számát se igen tudta, hogy hány, és hány olyan meghallgatáson volt ebben a központban, amikor az éppen ügyeletes alkalmazott – aki történetesen az ő kartotékával foglalkozott elé nem tett egy vastag, össze-vissza firkált, és kriszkrakszolt, vastag paksamétát, melyből kérte, hogy az ifjú hölgy próbáljon magának valami elfogadható állást választani, és ha ez sem lett volna megfelelő az adott jól hangzó állásra nem volt elég beadnia hangsúlyozottan fényképes önéletrajzát, és a hozzájáró erősen talpnyaló motivációs levélkét, de még illett azt – a növekvő hatékonyság reményében -, bizonyára meg is pályáznia. És ezt követően még mindig nem ért véget a munkavállaló kisebb kálváriája, mert hacsak már minden klappolt, és mindent rendben találtak akkor hívták be ez egyszer utoljára egy részletekig mindent feltáró beszélgetésre, hogy meggyőződjenek tényleges alkalmasságáról!
Gyönyörű gombszemével nem győzött csodálkoznia – főként olyan állások láttán -, ahol a takarítói munkát angol középfokú vizsgához kötötték:
,,Nocsak! Idegenül fognak egymással fecsegni a takarítónő, meg a felmosófa?!” – s kínjában már idegesen nevetnie kellett. Megalázónak, és abszurdnak találta a lehetőségek alacsony skáláját egy olyan világban, ahol ráadásul minden túlszabályozott, és ahol kellő rendszerességgel a tisztességes ember sohasem tudnak eleget keresni ahhoz, hogy hónap végére el ne fogyjon az eddig összekuporgatott, olcsó keresményük, ami legfeljebb nagyon szűkösen is csupán az éhenhaláshoz elég! S miután édesanyjával is telefonkapcsolatot tartott fenn, tőle értesülhetett arról, hogy mindenütt elbocsátások vannak, és csupán bizonyos ,,befolyásosabb embereket” hajlandók egyedül, és kizáróan alkalmazásba venni! Aztán, hogy ez a befolyásos jelző valójában kikre is vonatkozott, az már más kérdés!
Arra is gondolt, hogy néhány kissé beképzeltnek titulált, és a gimiben még manökeneknek számító barátnője esetleg beajánlhatná egy kozmetikai szalonba hajmosónak, vagy körömreszelőnek, és ha már végleg nagyon szorítaná a szükség, akkor még mindig elmehetne bébiszitternek a külföldi városokba! Középfokú vizsgája volt angol nyelvből, de mint mindent ezt is szerencsésen karcsú, és elragadó biológiai felépítésének köszönhette, nem pedig a szaktudása megkérdőjelezhetetlenségének, pedig tanult ő tisztességesen és kellő hangyaszorgalommal, ha rávitte a szükség.
A munkanélküli segélyben sem igazán részesülhetett, mert a diákmunkák után, rendszerint főként olyan helyeket pályázott meg, ahol a ,,zsebből-zsebbe” egyetemes elve érvényesült, és így bár teljes körűen lényegesen többet keresett, mint mások, akik be voltak jelentve, viszont ezekkel az állásokkal nem kis kockázatot vállalt, hogyha befuccsolt az adott KFT, vagy Cég akkor az adott megtakarításait, sem biztos hogy idejében visszakapta. A viszonylagosság hínárvidékére tévedt, mely nagyban megnövelte az adrenalin függőségét, és eltompította józan ítélőképességeit, amihez apjától megörökölt nagyadag türelmetlenség társult. Több felhívást is átböngészett a neten, ahol valamelyik színháznál mindig volt önkéntesi munka, vagy ha kellett valahova kisegítő személyzet sohasem jött rosszul az a kis zsebpénz, de valahogy nem kecsegtette a gondolat, hogy élete végéig olyan munkákból tartsa fenn magát, ami csupán átmeneti javulást hoz, az egész gyógyulás helyett. Főként az albérleti költség emésztette fel a megkapott fizetésének jelentős hányadát, még ha a közlekedéssel nem is akadtak különösebben problémái, hiszen motorral könnyedén ott lehetett bárhol. Majd, ha lesz elég tartalék lélek ereje, eltöpreng ezeken a fontos dolgokon is.
Most csak állt a megrepedt tükörrel szemben, és csupán egyetlen dologra tudott erőteljesen koncentráltan gondolni: Hol ronthatta el az életét, hogy ennyire minden kisiklott a kezei közül?!
A piszkos, ki tudja mikor átmeszelt mennyezetre bámult, mely egykor vakító hófehérséggel tisztelte meg a látogatóit, most viszont egy karamellás cappuccinó benyomását keltette, melyet nem kellő szakértelemmel hagytak állni a tűző napon, és ettől csak még zavarosabb, és gusztustalanabb lett a felszíne. Összerázkódott az undorító látványtól, és ismét a tükörbe bámult; egy természettudós módszeres élességével vizsgálgatni kezdte az üvegfelület megrepedt kristályrészecskéit. Mintha múltja is tökéletesen ilyen hézagos, és töredékes benyomást keltett volna benne, és azokban is, akikkel eddig találkozott. Összerázkódott. Mintha már maga se hitte volna el, hogy jelenlegi helyzete valaha is megjavulhat, viszont ki nem állhatta azokat a ,,jómadarakat” akik egész hátralévő napjukat is csupán azzal töltik, hogy önmagukon sajnálkoznak, méghozzá olyan szinten, hogy ők semmiről sem tehetnek, egyedül a többség, azaz a nagyvilág az egyedüli bűnös! Most nem akart ugyan ebbe a könnyelmű hibába ismét beleesni. Sötét bőrhátizsákjából, mely előnyös divatossággal egészítette ki a motoros, szintén fekete felszerelését most előkotort egy milkás nápolyi szeletet, mely vélhetően a nagy hőség miatt leginkább az olvadó grillázs benyomását keltette, és életuntan majszolni kezdte. Élete ismét fordulóponthoz érkezett…
Teljesen meglepődött azon, hogy mennyire megnyugtatta szinte mindig az édesség kellemes élvezete, ráadásul ehhez társult még, hogy soha egy dekányi súlyfelesleggel nem kellett az életben számolnia.
Az öltözőszoba sarkában a pufók, kis emberke jelent meg, aki levetve a cirkuszi zsakett jelmezét, most leginkább egy kis növésű pirospozsgás gyerek benyomását keltette:
- Na, hogy van az én drága gyönyörűm? – bekukucskált az ajtón, de ezt is olyan óvatosan, és megfontolt lajhár-lassúsággal cselekedte, mint akinek attól kellene rettegnie, hogy azonnal lebukik valami miatt, amit el sem követett.
- Szia, mi van? – lepődött meg Fruzsi. – Bújj csak be! Még nem harapok! – megpróbált mosolyogni, de amint eltüntette magáról az alapozót és a sminket valahogy már ezt sem tartotta kötelezően figyelmes gesztusnak.
- Gondoltam csak felhívom szíves figyelmedet arra, hogy a legjobb barátnőd kisebb vagyont sikkasztott már a kasszánkból, és így egyelőre nem kaphatod meg a bevétel egy részét! – úgy ejtette ki saját szavait, mint akivel már közölték az ítéletet, és most egyenesen a hóhérhoz megy fellebbezésért. – És Fruzsi rögtön tudta, hogy barátnője azért viselkedhet így mert árvaházban, és javítóintézetben töltötte jóformán egész gyerekkorát, és a bizalom, és az empátiát még csak most gyakorolja embertársaival szemben.
- Oh! Értem! – vette tudomásul, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Feltételezem, hogy most a megleckéztetés ideje következne, és te azt várod tőlem, hogy mint barátnő próbáljak meg nyomást gyakorolni rá, hogy kerítse elő a pénzedet akár még a föld hátáról is! Igazam van?! – lesújtó igazsággal vette tudomásul, hogy már megint igaza van, és bizonyos élethelyzetekben ezért is volt olyan kényelmetlen a megfelelő őszinte döntés.
Most a másik barátnő is hirtelen előkerült a semmiből; fellépésről jött, mert rajta is hasonló kaliberű, alig fedett koktélruha csillogott igazgyöngyszemű golyóberakásokkal, melyek csak még jobban kihangsúlyozták bombázó alakját.
- Hát sziasztok, gyerekek! Mi ez a hú de nagy gyászhangulat?! – ledobta fellépő kellékeit a másik székre, ami még szabad volt, és kérdő tekintettel hol Fruzsira, hol pedig a kis pufók emberre nézett.
- Ó, Ó! Ez rosszat jelenthet! – rögtön sejtette miről van szó. – Bocsássatok meg… én… vissza akartam adni azt a pénzt, de ti is tudjátok, hogy most… most vannak problémáim, és én csak azt reméltem, hogy ti majd… segíteni fogtok nekem! – Egy fél fejjel biztosan magasabb volt, mint barátnője, és legalább annyira karcsú, akár egy nádszál. Fekete haját gyönyörűen föltupírozva viselte most, amitől kapott egy enyhe arisztokratikus királynői jellemet mindig megjelenése. A pufók emberke és Fruzsi is most hallották először, hogy őszinteségre is képes ez az ifjú hölgy, ha a szükség úgy hozza. Fruzsi most úgy gondolta, hogy azonnal odamegy, bátorítólag átöleli, és megvigasztalja elveszett barátnőjét, mint valamikor legrégebbi barátjával is megcselekedte, amikor annak meztelenül kellett az iskolafolyókon át masírozni, mire visszaadták szemétkosárba dobott holmiijait.
Fölállt, majd odament a másik székhez. Simogatni kezdte a haját.
- Jól van, tudom! Cssss! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – a másik pedig megtörten, és elvesztetten átölelte, mert most nagyon szüksége volt egy megértő támaszra, aki magabiztosságot adhat. S Tündér pontosan átérezte azt, milyen dolog valójában teljesen elvesztettnek, és kiszolgáltatottnak lenni egy macska-egér vegyes háborúban!
Barátnője most sokkal alacsonyabbnak, elvesztettebbnek, és törékenynek tűnt, mint azt valaha is gondolta róla! Szeméből, mintha árkokat váj volna a fojtogató, és visszatartott fájdalom; észrevétlen némasággal hullatta elveszett igazgyöngyeit, amitől fekete börtönrácsoknak tűntek elmaszatolódott szemfestéke. Tündér most csak egyvalamire bírt koncentrálni, hogy mindenképpen megnyugtassa legjobb barátját, és valahogyan segítsen rajta. Még nem tudta egyáltalán hogyan is kezdhetne hozzá eltökélt szándéka megvalósításához, de az emberséges jó szándék, már rég világított szívében. Fruzsi titokban arra gondolt, milyen könnyű volna a megszerzett fellépő gázsijukkal itt hagyni mindent csapot-papot, és új életet kezdeni messze valahol, ahol a kutya se ismerheti őket, sőt még hírből se halott felőlük senki!
Egy kövér kéz telepedett a hátára, mely félig már így is meztelen volt – tekintettel öltözőben voltak.
- Hölgyeim! Talán ideje lenne befejeznetek a… bájcsevejt, mert attól rettegek, ha ez a kis incidens majd az igazi nagyfőnök füleibe jut, persze ezt sem tőlem hallottátok, akkor eggyel mindenesetre kevesebb lesz tagtársaink száma! – a másik kezét zsebébe rejtette; lehet, hogy csak így akarta leplezni a minduntalan gusztustalanul elfogó verejtékezését. Ez főként akkor jelentkezett a veszélyes, és éles helyzetekbe került, hiszen ki nem állhatta a stresszt!
- Kérlek, most fejezd be! Mindenki vegyen egy nagy, mély levegőt, és fújja ki! – adott egyenes utasítást a többi kettőnek Fruzsi, és bár csöppet sem látszott rajta, hogy minden idegszálával azon van, hogy ingatag lábakon kecmergő idegszálaiból valamit megmentsen, és hidegvérű higgadtságát megőrizze, most mégis ő tűnt a legelszántabbnak, és vérprofinak a kis helységben. – Kérlek pufi! Adj egy zsebkendőt, mert az enyém csordultig kifogyott!
Nem is kellett szólnia! A pufók kis emberke – akinél már szinte szakmai kötelességnek számított, hogy minden eshetőségre legyen felkészülve most úgy nyújtotta át a papírkendőt, mint valami áldozati ajándékot két istennőnek, akik abban a különösen kivételes kegyben részesítették, hogy bizalmukba fogadták.
- Hölgyeim! Bocsássatok meg! Ténylegesen nem tartóztatnálak, és sürgetnélek titeket, de attól tartok ideje lenne lassacskán készülődnötök, nehogy elmérgesedjen a botrány!
- Bocsánat, hogy ezt mondom pufi, de pofa be! Most a legfontosabb, hogy ezt a védtelenül itt hagyott lányt megnyugtassam, a többit majd elintézem! Világos?!
A pufók emberke biztos, ami biztos hátrált három lépés távolságot, hogy a tisztes távolság meglegyen kettejük között:
-… Kötelességemnek éreztem titeket is figyelmeztetni! Ha bármi rosszat cselekedtem bocsássatok meg! – azzal csöndesen, és észrevétlenül kiosont. Mintha szándékosan azon lett volna ezzel az osonási ,,hadműveletével” is, hogy a másik két zaklatottabb idegrendszerű hölgyet megnyugtassa olyan hihetetlenül improvizatív tehetséggel közelítette meg a komédiázást, hogy a könnypatakokban úszó hölgy átmeneti jelleggel kicsit fölvidult.
- Ez az kis anyám! – nyugtázta reakcióit! – csak ennyit szerettem volna! – Az ajtóból kifelé hátrálva még egy utolsót visszaszólt: - Meglásd, minden rendbe jön! Bátorság!
S ez most olyan jólesett a másiknak, hogy két szerető, és támogató ember veszi körbe, mintha neki is új családja lehetne, akik hisznek benne, és számítanak rá.
- Mit gondolsz? – emelte fel fejét a zsebkendő szaggatott fátylaiból -, szerinted a csajok csak a zakkant hapsikra gerjednek?
Fruzsi most nem is akarta titkolni, sem leplezni érzelmeit; elvigyorogta magát, mert meglepte a váratlan kérdés, majd mintha csak egy aggódó anyát akarna utánozni megszólalt:
- …Hát ez frappáns kérdés! Én azt mondom, hogy talán a legfontosabb az lenne, hogy jól megértsék egymást, és az elmaradhatatlan közös hullámhossz!
Persze azt magának sem vallotta be, hogyha régi barátjával annyira jól érezte magát, akkor miért nem kért tőle cirka tíz év alatt egyszer sem találkát? Persze ezt a gyanúját, és csajos tutyimutyiságát azzal igyekezett elaltatni, hogy elvégre a férfiak lovagias joga kellene, hogy legyen az udvarias kezdeményezés!
- Szerintem arról van szó, hogy találj magadnak valakit, aki olyannak tisztel, és imád amilyen vagy! Nem az a lényeg, hogy mindenáron megváltoztassátok egymást, de inkább az, hogy egymást kiegészítve tovább tudjatok fejlődni! Tehát a kulcsszó a fejlődésben van! – Még soha nem hallotta magát ennyire elmélyülten, ennyire mélyenszántón beszélni. Ez egy kicsit meg is riasztotta, hiszen önkéntelenül Balázs jutott róla eszébe!
A barátnő felsóhajtott, letörölte visszaszívott könnycseppjeit, melyek most úgy tapadtak az orrnyergére, mintha esőből visszamaradt gyöngyszemek, vagy üveggolyók lennének. Kifújta az orrát:
- Igazad lehet!
- Te kis csacsi! Hát nem tudtad ugye?! – simította végig a haját, mint aki bizalmába fogadja.
- Micsodát?!
- Rendelkezem sajnos azzal a furcsa képességgel, hogy nekem mindig igazam szokott lenni! Ami a szívemen az a számon is! – bár egyáltalán nem azt akarta, hogy arrogánsnak, és hiúnak látszon ez a könnyelmű kijelentése hagyott néminemű kételkedést, és vegyes érzelmeket a másik lelkében.
- De azért… mi jó barátnők leszünk ugye?! – könnyes szemén megtapadt egy reszkető gyöngyszem.
- Jaj, butuska! – becézgette -, már most is azok vagyunk! A legjobb barátnők!

Balázs kigombolt ingben, - ami úgy festett rajta, mintha legalább is most húzták volna ki egy csatorna, vagy pöcegödör fogságából pihent meg – persze csak átmenetileg egy karosszék fogságában. Bíborszínű nyakkendőjét, mintha még mindig dominálna lelkében a megfellebbezhetetlen hivatástudat, hogy nebulók előtt áll, és neki példát illik mutatnia még csak hosszú percek elteltével lazította meg. Két kezével átkulcsolta a fejét, és megpróbált átmenetileg kényelmesen ellazulni, mert hála az időjárás makacs és zabolázhatatlan erőinek ismételten rohamokban törtek rá a kellemetlen, és aszpirint sem nélkülöző fejfájások pokoli tünetei. A meghitt és hangulatosan berendezett tanári szertárszobában, ahol az ember elvonulhatott a nagybetűs világ ,,zajai” és kellemetlen benyomásai elől, mindösszesen csupán azok a különc pedagógusok kaphattak szigorúan helyett, akik teljes körűen kizárták életükből a nikotin egészségkárosító élvezetét.
Kis tanári asztalkáján mely az ablak mellett volt – szerencsére -, így mindig elegendő fény állt rendelkezésre, hogy az irritáló, és szemet károsító neonfény több kárt már ne okozhasson az érzékeny retináknak ott trónolt mindig egy aktuális, kortárs verseskötet. Most éppen egy kimondhatatlan nevű, fiatal tehetség első, vékonyka, kis bemutatkozó kötete volt soron. Ezt is idős professzorától tanulhatta meg, még az egyetemi időkből, aki szerinte, ha az ember lírával indítja a napot, máris felpezsdülhet, és kitisztulhat a szelleme! Hasznos tanács volt kétségtelen, hisz Balázs már gyerekkora óta, ha csak bánatos volt, vagy szerelmi, tétova, bizonytalan érzések gyötörték, amikor először kezdték komolyabban is foglalkoztatni a lányok szinte nem telt el nap, hogy ne valamelyik kedvenc szépirodalmi alkotása közé menekült volna; lehetett az vers, regény, vagy novella.
A szándékosan kizökkentett magára találásból a harmónia felé evezett gondolatai könyvtárait bejárva. Észre se vette, hogy a hetedik órán is pillanatok alatt végig pörögtek gondolatai. Odakint összezsúfolódott hangyakupac; virgonc gyerkőcök csivitelő, csicsergő, életvidám gyülekezete nyüzsgött, és önfeledt örömmámorban felszabadulva ujjongott, hogy végre vége az utolsó óráknak is. Beszélgettek és nevetgéltek és látszólag mindenki igyekezett megfeledkezni arról az egyszerű tényről, hogy az irodalom mindig valami különös és egyedi, de mindig hírmondó üzenetet közvetít az emberek szívéhez és lelkiismeretéhez.
A forgatókönyvírás és a könyvszerkesztés gondolata most hogy sablonos rutinossággá kezdett válni a tanári munka valahogy kiveszni látszott álmainak megvalósítási központjából; mintha észrevétlen tűnt volna el, mindazzal a rengeteg befektetett, plusz lélekenergiával egyetemben, melyet még a gimnáziumban mint követendő mérce saját maga támasztott következetes kritikussággal önmagával szemben. Mindig is tudta, hogy valószínű, hogy amatőrnek nem lehet olyan rossz, hisz a legtöbb pályázat mellyel megpróbálkozott kedvező visszajelzéseket, és hozzászólásokat csatolt a visszaküldött e-mailjeihez, de ahhoz, hogy önmaga kiemelkedhessen a ,,tömegből” és ne csupán egy név lehessen sokak szemében, rengeteg küzdelem, még és még több kellemetlen, és zsörtölődő visszautasítás volt szükséges. Ha becsukódik egy ajtó, muszáj bemásznia az ablakon! Tulajdonképpen nem lehetett azt állítani róla, hogy nem vette fel a szükséges harcot – amennyiben ez megkerülhetetlenül és szükségszerűen fennállott -, de önmagára mindig is konfliktuskerülés volt jellemző rá, amit többen is a magának valósággal magyaráztak, kissé alaptalanul. A tanári szakma viszont olyan masszív intenzitással szippantotta be egyik napról a másikra, hogy mire feleszmélt már nyári kirándulásokban, és táboroztatásban is segédkezett, és kis híja nem volt, hogy majdnem rábíztak egy harminckét fős osztályt, aminek ő lett volna az irányító osztályfőnöke. Na, nem! Arra még ő sem vállalkozott volna; nem a hiányzó felelősség rettentette el, sokkal inkább a határozott szándék, hogy termékeny nyári vakációja alatt végre befejezhesse az íróasztalfiókban porosodó, félbehagyott szárnypróbálgatásait, és irományait, melyeket annyira titkolt a nagy nyilvánosság elől, hogy még senkinek se mutatta meg! Talán ehhez is hiányzott vakmerő karakánsága! Úgy érezte magát, ahogy hátra döntötte elmacskásodásnak induló testét a karosszékében, mint valami ötletelő túlélő, és újonc, zöldfülű szenvedélyével azt vette észre, hogy kezd érzelmesebben, megértőbben viszonyulni bizonyos bonyolult, nehezen áttekinthető dolgokhoz.
Ugyanakkor azt is tökéletesen látta, hogy az emberek többségénél már nem tölthet be olyan szervesülő, egész tereket a könyv, vagy a nyomtatott sajtó, mint kezdetben és hajdanán. A kor embere örült annak, ha késő estefelé hazavetődhetett, tisztességgel lezuhanyozhatott, válhatott néhány szót a szeretteivel, majd, mint akit kifacsartak hullafáradtan bezuhanhatott az ágyába, hogy a másnapjai gondjainak örökkévalóságát a holnapok malmaiban is tovább folytathassa…
Ráadásul, ahogy a különféle színházi portálok vegyes halmazállapotú felületein szörfölgetett, ha akadt egy kis töredékben felszabadult szabad ideje, rájött arra, hogy annál egyszerűbb már nem is lehetne az adott színházkultúrák tematikája, mint főként táncos-zenés darabok mellett egyszerű, folyton a boldogságot szajkózó vígjátékokat mutattak be, hiszen kinek kell egy Orpheusz és Eurydiké monológja, vagy egy újabb Ha eljő a jeges?! Az emberek önmaguk elvesztettnek gondolt boldogságát akarták szándékosan újra felfedezni a színházban, míg a valóban emberi drámákat meghagyták saját maguknak a négy fal közötti tányértörések, és eget rengető temperamentumos veszekedések szintjén. Egész mostanáig – főként az utolsó három évben -, a tévéműsor kínálat nevetséges siralmasságba süllyedt; harminc – negyvenéves filmeket ismételgettek a kifulladásig, és ha akadt is egy új film, amit korhatárra való tekintettel az éjjel leadtak még azt sem lehetett a reklámok hatványozottan károsító sorozatai nélkül végignézni. Több perc film, tíz perc reklám! Ennyi volt a jelszó! S néha kedve lett volna szabályosan szétverni a tévékészülékét, mert a technikusok rendszerint mindig a legjobb kulcsjelenetek vetítése közben vágtak be egy oda nem illő betétes, vagy tamponos reklámot. Ugyan ki az ördögöt érdekel este fél tizenegykor a körömgomba, vagy a tusfürdő?
A tanári szakmában alig akadt újabb lehetőség; nem telt el úgy egyetlen végigküzdött hónap sem, hogy valamelyik tanári szakszervezet ne tiltakozott, vagy tüntetett volna a tanárok fizetésemelési igénylése miatt, vagy, hogy jobbítsanak sanyarú munkakörülményeik sorsán.
Balázs karrierépítési lehetősége – amint kézhez kapta a diplomáját és kijöhetett az egyetem berkeiből -, nem lehetett a lehetőségek Mekkája. De ezt ő is tudta! Legelső munkáját az a docens asszony adta, akivel össze is barátkozott az egyetemen, és aki elsőször mondta azt, hogy belőle jó pedagógus lesz, mert embernek tekinti a másikat! Csillogó fekete szemű, nagymamakorú, idősebb hölgy volt. Valamikor zenei konzervatóriumban járt, és zenésznek is beillett, majd elvégezte a tanárképzőt a magyar nyelv megszállott szerelmeseként irodalmárkodott, és tanítani is kezdett. Azzal tudta megkedveltetni fő tantárgyát, ha Cd-lejátszós magnóját – rendszerint mindig valakinek az önzetlen segítségét igénybe véve -, behozatta az adott tanterembe, és a középkori dallamokon, és bizonyos dalok népi együttesek segítségével való feldolgozásán keresztül hagyta, hogy a diákjai magukba szívhassák a példaadó szellemi erőt! Balázst ez persze annyi inspirálta, hogy saját maga számára kezdett egyetemi füzetei hátulsó lapjain verskezdeményeket, zöngéket szerezni. Nagyon jól haladt, és csoporttársai közül többen is felhívták a figyelmét, hogy szerénykedő kedve egy romantikus tehetséget takar. Nem akarta elhinni, hogy bármihez is lehet egyáltalán tehetsége; talán azért nem mert az a fajta pesszimizmusra építő, önmagában folyton kutatott önbizalomhiány és akaratgyengeség ezeket az álmait is lehúzta.,,Verselek, és írok egymagam!” – ahogy kimondta, mintha saját magát akarta volna megvigasztalni, hogy nem lett semmirekellő, és nem kótyavetyélte el azokat a fontos képességeit, melyekkel az adott iskolák és az újításokat kedvelő tanárai megajándékozták; valójában a saját maga kedvtelő, felfedező kíváncsisága segítette hozzá, hogy azért merjen már hinni kicsit önmagában is, és ne csak mindig mások véleményére építsen.
Titokban mindig is azokhoz a kisebb ,,szellemi műhelyekhez” vonzódott, amelyek bizonyos alternatív, vagy amatőr újításként nem tagadták meg az új ötleteket, sőt – nyitottak voltak a más látáskörrel rendelkezők véleményére is! Még fogalma sem lehetett, hogy vajon a kemény és ambiciózus hölgyek vajon kíváncsiak lesznek-e egy széplélekre, ahogy belső körökben sokszor kollegái is emlegették, mint a költészet elhivatott szolgálóját. Többször valósággal elfogadta a kétely, hogy környezete egybehangzó véleménye alapján vajon a közös hullámhossz megtalálható-e egy valóságban inkább otthonülő típusú embernél, és aki inkább olvas egy jó könyvet, vagy beszélget, de csak nagyon ritkán megy moziba. A tanári szakmához – ezt is többször hallotta már kollegáitól -, valamifajta belső tudatból előhívott, messianisztikus, és megváltó eltökéltség és hivatástudat szükségeltetett, ahol nagyon sokat adtak az ú.n. külső adottságokra; a jó megjelenésre, mellyel szemben követendő szempontok érvényesültek, és mindig elegánsnak, és nettnek illett lenni ahhoz, hogy az embert mások, idegenebbek is lehetőleg teljes körű bizalmukba tudják fogadni és nem is ártott egy csipetnyi fifikáns arrogancia, és a színészkedésnek egy bizonyos fajtája is, hogy minél érvényesebben, és hitelesebben képes legyen önmagát eladni és olyan valaki válhasson belőle, akinek a szavára lehet adni!
Szüleitől pontosan a siralmasnak számító albérleti árak miatt egyelőre nem költözött el, és nem azért mert smucig, vagy a pénzt a fogához verő típusnak számított volna – inkább pénzkidobásnak ítélte meg azt, hogy elköltözzék a főváros egy másik szegletébe ahonnét tetemes bérletárakon ugyan ott rostokol, mintha otthonról indul el a munkahelyére.
- Nagyon helyes, fiam! Csak helyeselni tudom önálló döntésedet! – az egyetlen ember volt édesanyja mellett, aki támogatta ebben a döntésében a nagyanyja volt. Az apjától sem maradhatott el viszont egy-egy sebtében odamondogatott, fullánkos megjegyzés:
- Jaj, hagyja már abba mama! Hát hogy tanuljon meg önállóan cselekedni, ha harmincéves lévén még mindig az anyja, meg a nagyanyja pátyolgatja?! Bezzeg az én időmben… - s vége hossza alig akart vége térni azoknak az anekdotáknak, melyeket valahonnét a boldogult ifjúkor emlékeiből halászott el véleményét nyíltan hangoztató családfő!
A fővárosi pezsgést inkább eltűrte, minthogy elviselje; valahogy, mint egy konok átutazó, vagy idegen mindig is inkább azokhoz a félig érinthetetlen gyarmatokhoz, és kisebb tartományokhoz érezte magát közelebb, melyben a természet megőrzött magából egy kicsiny, ám annál értékesebb makacskodó szilánk-darabkát. Amit még a főváros nem sajátított ki ormótlan irodaházaival, és egeket ostromló épületeivel, és ahol még a tömegközlekedés sem gyűrűzött be annyira a köztudatba. Persze mint felelősségteljes pedagógusnak elsőrendű fontossággal bírt számára a beosztott idő: tehát hamar bent kellett mindig lennie a belvárosban, ha idejében elszerette volna, kezdeni az óráit, és foglalkozásait.
Miközben ezek a mélyenszántó gondolatok pezsgették, és furdalták az agyát, arra eszmélt, hogy délután öt óra van, és szinte már alig lézengenek csupán az iskolaépületben.
- A fenébe, már megint! – bosszankodott, mert úgy volt, hogy ma estefelé beugrik egy kedves kolleganőjéhez, és a késést soha nem tudta megbocsátani magának.
Gyorsan gyors hívásra állította mobiltelefonját és felhívta a kolleganőjét, akivel szigorúan kapcsolatuk legelejét próbálgatták – hiszen mindketten a kezdő tapasztalatlanság felfedező útját járták mindketten:
- Halló… - bizonytalanságban szólt bele a kagylóba.
- Igen, tessék!
- Szia! Ne haragudj, szörnyen sajnálom kicsim, de legalább fél órát kések majd, mert tudod… még mindig itt rostokolok a suliban és… - hirtelen megakadt, mert nem volt biztos benne, hogy a bájos ifjú kolleganője majd elhiszi az igazságnak azt a fajtáját, melyben fölösleges minden köntörfalazás, elvégre az a valódi!
- Semmi gond! Jössz, amikor tudsz Bali! De ugye minden rendben van?!  - gyönyörű üvegharangjátékhoz hasonlító, fiatalos hangja megrezzent az aggodalomtól.
- Jaj, ne izgasd magadat! Megígértem, hogy ott leszek, és mindig szeretem betartani a saját szavam! – némileg bátorságot adott neki a nyugodt, kiegyensúlyozott hang.
- Akkor rendben! A kedvencedet csinálom! Várlak szívem, siess!
- Sietek! Légy jó!

- Te is drága!
Mindketten pontosan egyszerre rakták le a kagylót; hogy spontán volt-e, vagy csupán akaratos már nem lehetett pontosan tudni.
Balázs mindig is félszegebb, visszahúzódóbb volt – legalább is, ami a hölgyekkel szemben tanúsított kezdeményezést illeti. Édesanyja nem győzte unszolni, és a lelkére beszélni, hogy ,,fiacskám! Tanuld meg, mindig a férfi hívja randira a hölgyet, mert ezt így illik!” Hát akkor még minek kellett ez az egész egyenjogúság? Töprengett. Emlékeiben sokszor felbukkant váratlan makacsággal, mintha meggyökeresedett volna egy kép: Fruzsina fényképe. Vajon mi lehet vele? Elvégre már több mint két és fél év telt el megint, és semmit se tudnak egymás hogylétéről, vagy, hogy mi érhette a másikat? Most egyszerre csak ő érte is megmagyarázhatatlan, testvéries aggódást érzett. Ahogy elképzelte immáron felnőtt és érett nő alakját, karcsú testét, lapockája finom izmait, melyen még mindig ott viríthatott a fekete tetovált rózsaszál, melyet közvetlenül az érettségi előtt csináltatott, és amire ő azt mondta, hogy nagyon menő, meg hogy vagány, finom cseresznyeszája íves görbülete, és az a fajta halhatatlan bátorság, mellyel tűzön-vízen keresztül mindig érvényesíteni tudta akaratát, és megvédte a nálánál szenvedőbbeket, és az áldozatokat az megnövelte az elismerést képzeletében is. Most szerette volna megcsókolni. Nem erőszakosan, és durván, de gyöngéden, és finoman, hogy közösen evezhessenek át a halandóság ösvényeiről a halhatatlan mindenség örök mezsgyéjére. Amikor felderengett előtte ez a szerinte képtelen ötlet saját magán mosolygott egy jót! Még hogy ő, és egy ilyen bomba nő? Hisz még életében nem volt szexuális kapcsolata, holott biztosra vette, hogy egykori osztálytársai mára már lelkes kisgyerekes családanyák, és családapákká érlelték nemi kíváncsiságukat. Rádöbbent, hogy soha nem kezdeményezett semmit; se csókot, se ölelést, semmit! Sőt! Azt kellett leszögeznie magában, hogy az érettségi után – míg másoknak már megvolt az a ,,bizonyos nagybetűs dolog” amitől érett felnőtteknek számítottak legfőképpen társaik szemében, úgy akként gondolkodott, hogy nem szükséges elkapkodnia semmit, hiszen nincsen lekésve semmiről! ,,Balázs! Légy már kicsit tökösebb! Elmész, megvacsorázol, és akkor nyíltan megvallod az érzéseidet, és előbb csak kézcsókkal indítasz, aztán ki tudja…”
Lelki szemeivel tökéletesen világosan látta, hogy a kolleganője kedvesen próbálja ellazítani merev görcsökben fetrengő, stresszelős, puhány és meglehetősen tohonya testét kevés sikerrel, és hogy ez sokkal inkább egy groteszk tragikomédia felvonásai közé tartozik, melyben a rendszerint szerencsétlenséggel megáldott főhős csupán ritkán részesülhet imádott gyönyörű hölgye kegyeiben.


A kis tanári szertárszobát kulcsával bezárta, gondoskodón lekapcsolta a villanyt, és elindult a megbeszélt találka színhelyére. Az este hátborzongató utcafénye már kezdtek világítani; mintha sejtelmes kísértetek ólálkodtak volna a sötétben, hogy titkos menedékeikről előbújva kedvükre riogassák az embereket. Néha fel-feltűnt egy hajléktalan ételmaradék kecsegető reményében kutatva valamelyik szemétkuka alján kotorászva; de csupán elhasznált chipses zacskókat lelt, és némi megromlott ételmaradékot. Meg- nem-érettséget érzett mely egyre intenzívebben telepedett meg agya tekervényei között: Ha az adott média és különféle híradások is mind azt közölték az emberek tömegeivel, hogy jó úton halad az állam, hát akkor miért van az, hogy szegény, vagy hátrányosabb helyzetben leledző embereknek a mindennapi vacsorájukat is kukák ásító mélységéről kell kikaparniuk?! Hirtelen bosszúálló haragot, és fortyogó dühöt érzett. Pontosan tudta, hogy a történelem is bizonyos érdekek sakkjátszmaszerű kijátszásán alapszik, ahol a diplomácia kölcsönös macska-egér hadakozásba bonyolódik különféle kikényszeríthető engedményekért, s aztán az, hogy valójában a történelem színpadán kik az igazi győztesek, és a vesztesek már nem is lényeges, csupán az eszme és a gondolat, mely, ha jól elültetik a némán hallgató fülekbe a hazugságból is könnyedén igazságot fogan…
Gondolt egyet, és hogy megspórolja a még előtte lévő legalább félórás utat legaloppozott az Astoria metróállomásra. Mintha csöppet sem lepődött volna meg azon, hogy az emberek többsége – élvezve az alagút nyújtotta kellemes, és koponyát bizsergető szellős hűvösséget egyszerre akartak volna ide bemenekülni bizakodva a tartós menedék biztonságában a forrongó kánikulai délután után. Bár a nap már legalább két órája hogy eltűnt az égről, a levegőben még mindig tapintani lehetett azt a tartalmas, mállós sziruposságot, mely az ember bőréhez tapadt akár a piszok.
A metróra sem kellett sokat várakoznia; alig öt perc és máris csikorgó hanggal besuhant látóterébe egy újabb graffitival megfestett, ócska és berozsdásodott szerelvény. Pedig az adott városvezetők is nem győzték hangsúlyozni minden nyilatkozatukban, hogy a szerelvények állapotán folyamatosan igyekszenek majd javítani! Aztán az, hogy ez a szó mit is jelent, vagy hogy jogosnak mondható állításuk mögött mögöttesebb tartalmak is bizonyára meghúzódtak, már nem kérdezte szinte senki!
Szokásává lett az a megkönnyebbült kedvtelés, hogy rendszeresen a leghátsó kocsiba szállt be, ahol nem kellett idegeskedő emberektől, és az idősebb korosztálytól sem tartania, akik csak a megszokott helyükre voltak hajlandóak leülni, és valóságos kellemetlen szentségtörésnek, és elátkozott tudatként élték át azt, ha valaki ne adj’ isten leült az ő székükbe. Hogy masszív tiltakozásuknak ilyen eseteken helyet adjanak rendszerint addig az adott ülőhely közelében tartózkodtak, míg az adott illető fel nem kellett onnét, és távozott! A kultúra és a civilizáció újabb elegáns és hatékony megoldása!
Miközben alagutak süvöltő kráter-mélységeiből ki-be rohant vele a szerelvény megpróbálta megfogalmazni magában, hogy mi is akarhat tőle tulajdonképpen kolleganője? Elvégre, már mindketten harmincas éveik elején jártak, és ha mindketten még egyedülállónak, és szinglinek lettek elkönyvelve a társadalom szemében, akkor a napnál is világosabb, hogy barátnője vagy kapcsolatuk elmélyítésén fáradozik egyre kitartóbban, és elszántabban, vagy pedig csupán azért jött össze ez a hangulatos kis vacsoráztatás, mert le akarja fektetni, és szívesen megosztaná vele hálószobájának intimebb titkait is… De vajon készen áll-e rá?! Ez a fajta jövőről való tartalmasabb, és tán épp ezért intenzívebb agyalás teljesen lekötötte minden megmaradt energiáját, és hogy érzékeny szemeit tovább már ne fárassza becsukta őket, és tovább morfondírozott. Elgondolkodott azon, hogy mi van akkor, ha neki több időre van ahhoz szüksége, hogy az adott szexuális kapcsolat mindenség-extázisát megélhesse? Mi van akkor, ha megint átverik, vagy megvezetik, és a hölgy csupán így akarja magához láncolni?! Érezte már több alkalommal is, de teljesen csak most először, hogy mennyire jó lenne ezeket a lényeges és fontos kérdéseket is egy baráttal megbeszélni! ,,Jaj! Tündér! Drága barátnőm! Hol lehetsz?”
Koncentrálnia kellene erre a lényeges problémára is! Hajlandó-e belemenni egy párkapcsolatba régi barátja hozzájárulása nélkül, vagy csupán hagyja, hogy sodródjon az árral, a többi meg úgy is kialakul?
Agyában amennyiszer csak lehet legalább milliárdszor végig pörgette, mint egy nyugtot nem hagyó képletet, vagy bonyolult kémiai egyenletet, a gondolatot, hogy egy kettesben eltöltött, valószínűleg jó hangulatú, és oldott vacsora után vajon hogyan tovább? Gáláns úriemberek módján, mint egy Grál-lovag kezet csókolva távozzon, vagy amennyiben az adott hölgy már nagyon fűzi és kívánja az együttlét mámorító perceit maradjon együtt vele, de szigorúan csak beszélgessen? És ha alváshoz van, kedve szigorúan csak a kanapét használhatja?
Észre se vette a metró lassított és ő kiszállt a Déli pályaudvaron. Most azonnal felmenjen hozzá, vagy az izgalmak fokozása képpen még várassa egy kicsit? Nem az biztosan kiverné a biztosítékot – lévén a hölgy is roppant idő és rendszerető. Éppen eleget várakozott már szegényke! Majdnem egy és félórás késés jobb esetben, és ezt egy mindig halálpontos, és pedáns embertől maga a végítélet! Egyenes ági katasztrófa.
Egy hangulatos kicsit már romos állapotú, régi gangos bérház középső emeletén lakott egy majdnem felújított lakásban a kolleganője, akivel kezdetben, mint szigorú szakmai barátság fejlődött ki közöttük, aztán ahogyan egyre jobban kialakuljon közös hullámhossz, és a közös érdeklődési körök határmezsgyéjére tévedtek óhatatlanul is valami szikrát kezdtek felfedezni egymás csillogó szemeiben, amikor csak idejük volt rá, hogy találkozzanak.
Félszegen kezdte követni az utca hosszát, mintha azt a szürke, fekete folyót követné, mely egykori helyén még masszív, ráspolyozott aszfalttömeg aludt; félénken, szinte lábujjhegyen becsöngetett. Az ajtó túlsó felén ideges lépések apró neszeit lehetett kivenni, mint amikor valami fontos találkozóra készülődnek, és az utolsó öt percben döbbennek rá, hogy az utolsó sminksimítás, vagy nyakkendő igazítás véletlenül elmaradt.
Gyönyörű, bájos őzikeszemű rendkívül csinos, és szemüveges hölgy nyitott ajtót, aki azzal a semmivel sem összetéveszthető igéző, földöntúli mosolyával azonnal lefegyverezte maga körül az embereket. Ha az ember egy ilyen hölgyre nézett rögtön elszálltak az aznapi kicsinyes, bagatell gondjai és valahogy a pesszimizmussal megfertőzött szomorúság, és búskomor letargiái is mintha a múlt ködébe vesztek volna.
Mindketten feszélyezve érezték magukat. A hölgy biccenteni szeretett volna így jelezve, hogy nyugodtan fáradjon be a kollega-barát; most csak állt tétován, és ide-oda topogott, amit a legtöbb ember, idegesítő hezitálásnak vélne, mégis, ahogyan ezt művészien csinálta egyik lábacskájával megtámasztva az egyensúlyt, amíg a másikra helyezkedett abban volt valami könnyed elegancia. Látszott rajta, hogy legszívesebben azonnal elkezdené a mentegetőzést, hogy találkát beszéltek meg, és akkor eget rengető késés lett belőle, most mégsem találtak szavakat.
- Szervusz! Kérlek… bocsáss meg nekem… én… ki sem tudom mondani mennyire sajnálom, mert tudom, hogy számodra nagyon fontos lett volna ez az este és… - az ,,egyetlen gyógymód a kőszikla őszinteség, bármi történjék is!” – hajtogatta magában, míg mondatait citálta. – Biztosan nagyon haragszol, és bocsáss meg újfent, hogy ennyi ideig feltartottalak!
Balázs beszédében mindig is volt valami kisfiús sebezhetőség, amit a legtöbb ember – közöttük morózus apja is -, a gyengeség alapvető, és megcáfolhatatlan jelének tekintett. Ugyanakkor mindig az udvariasság és a figyelmes előzékenységre szeretett nagy hangsúlyt fektetni; ezt a szépirodalmi olvasmányaiból jócskán megtanulta, ha van valami, amivel elkápráztathat egy kifinomult és roppant intelligens hölgyet az a kifogástalanul udvarias modora, és persze nem árt, ha a tarsolyában lapulgat még egy nagyadag humorérzék.
Az ifjú hölgy finoman megeresztett egy gyönyörű, gyöngéd mosolyt; finoman ívelt cseresznyeszínű ajkain szilánkosra tört a szájfény, és még ez is bizonyos ellenállhatatlanságot tudott kölcsönözi számára; vékonyan ajkába harapott, mint aki hezitál a megfelelő szavak kimondása előtt, majd csöndes kedveskedéssel beszélni kezdett:
- Ha megengeded, akkor most én is mondanék valamit! – még csak most lépett ki az ajtója biztonságából. Tett egy pár lépést a másik felé, majd két oldalról megpuszilta pufók arcát. – Én kérek bocsánatot tőled, mert említetted, hogy még mennyi munkád van, és úgy éreztem nincs jogom ahhoz, hogy… szóval hogy még randizzak is egy kollegával! – csak sikerült kimondania.
Ennél szebben csengő, és dallamosan beszélő ajándékkal ritkán lehetett csak megörvendeztetni a fiatal történelem tanárt; látszott, hogy fülig ér a szája, és minden kellemetlen félszegség, és ösztönszerű félelem azonnal lefoszlik róla. Közelebb lépett és kézcsókkal üdvözölte a puszik után.
A hölgy pukedlizett egyet, és jóleső mélységekkel elpirult. Látszott, hogy az őt tisztelő, kitüntető figyelmességet többen is gyakorolhatták volna volt pasijai, és udvarlói közül, mert azért sohasem árthat, ha a modern korból sem veszik ki a halhatatlan romantika pikáns varázslata…
- Éhes vagy Bali? – tért rögtön a tárgyra. – Épp csak felmelegítettem a kedvenc spagettidet, mert mondtad, hogy késni fogsz! Úgyhogy… ha van kedved… akár ehetünk is.
- Persze, természetesen! – még mindig az ajtóban álldogált, hiszen a hölgy elfelejtette behívni.
- Igen? – meglepődött. – Valami baj történt? Miért nem jössz be?!
- Bocsáss meg, de még nem hívtál! – hangzott az egyszerű válasz, és ez is valami olyan szabadkozó, örökösen a jó modor, és az illem burkában lubickolt, hogy a hölgy szíve mélyén érezte, hogy nagyon kedveli újdonsült barátját.
Még akkor hogyan kedvelné, ha Balázs véletlenségből kikotyogta volna, hogy még soha életében nem vette a merszet, és a belevaló karakánságot, hogy egyáltalán randizzon?
Ezzel most nem foglalkozott. Belépett az ajtón, majd óvatosan, hogy lehetőleg ne csapjon nagy lármát becsukta az ajtót. Stílusos bíborszínű nyakkendőjétől legszívesebben azonnal megszabadult volna, most mégis morfondírozott, hogy leveheti-e egyáltalán, vagy ahhoz már nagyon fölszabadult hangulatnak szükséges uralkodnia?!
- Kérlek, helyezd magad nyugodtan kényelembe! Hozhatok neked valamit? – érdeklődött bájosan, csicsergő hangján.
- Kérhetnék szépen egy kis hideg vizet?
- Hát hogyne! Máris!  Akkor én… mindjárt jövők, csak megnézem, hogy mi a helyzet a vacsival… jó?! – gazellaléptekkel, ahogy csak tudott máris elviharzott.
- Csak óvatosan! – Nem igazán tudott volna most úgy leülni, hogy össze ne gyűrődjék még jobban a fekete szövetnadrágja, ehelyett inkább körbe-körbe kezdett járkálni a könyvespolcok ábécé katonás sorrendben szerkesztett oszlopai között, amik hangulatos, és meghitt kellemességet kölcsönöztek a nappali szobának. A hely szellemén jócskán meglátszott, hogy ha létezik valaki, aki ennél az ifjú hölgynél több könyvet elolvasott, hát akkor annak megeszi a kalapját! Bámulatos és meghökkentő is volt az első benyomás, hiszen még sohase járt más kollega lakásán bárhogyan is hívták, kérlelték főként karácsonykor, és szilveszter napján.
- Auu! Dögölj meg te szemét! Hát ezt jól megcsináltam! – a konyhából ideges, és feszült hangok hallatszottak.
Balázs nagyon megijedt, mert azt gondolta ő tett megint rossz fát a tűzre csupán csak azzal, hogy leemelt egy kortárs költészeti antológiát a polcáról, és mikor meghallotta a kicsit bepaprikázott véleménynyilvánítást azonnal visszatette a helyére.
Fennhangon a konyha felé szólt: - Minden rendben van?
- Persze, csak nyugodtan foglald el magadat, mindjárt ehetünk!,,Ez így nem jó, öreg harcos! – bátorította saját magát. – Túlságosan nyilvánvaló, nem?! Odamegyek segíteni!” – határozott végül.
Olyan orvgyilkosokra és profi tolvajokra való settenkedésekkel közelítette meg a kis teakonyhát, mint egy tapasztalt bűnöző, akinél a legelső szabály, hogy soha ne hagyjon maga után nyomot, és árulkodó jelet!
A konyhában pokoli forróság érződött, hiszen meg volt kapcsolva még a sütő, mely az elkészült spagettit melegen tartotta, és most leginkább egy hússzószos csatatérre hasonlított, mert olyan forró volt az adott hőálló tál, amibe belekerült, hogy azt az emberi tűrőképesség sem tudta elviselni.
- Te meg hogy a csudába kerülsz ide??? – annyira meglepődött a másik adakozó arcán, hogy kis híja, hogy nem vesztette el türelmét. – Megkértelek, hogy foglald el magadat a nappaliban, amíg végzek! – fáradtnak és elcsigázottnak hangzott a hangja, mint aki hihetetlenül ki van merülve, és most alig várná, hogy békében maradhasson egy pár pillanatig… Balázs éppen szomorúan kullogott volna vissza, hiszen világ életében rühellte, ha kiabálnak, és ordítoznak vele és másokkal is!
- Várjál már egy kicsit Bali! Te is csacsi! Nem úgy gondoltam! Nyugodtan segíthetsz! – meggondolta magát, és rövid idő alatt lecsillapodott, mert rájött arra egyszerűen, ha egy meghitt, kellemes estét szeretne annak nem biztosan ez az elintézési módja.
- Látod ott azt a konyharuhát? – mutatott a tálalópultra az amerikai stílust ötvöző, kicsiny, de annál hangulatosabb és ízlésesebb konyhában. – Légy szíves add ide, mert nagyon éget a sütő!
A fiatalember, aki még az imént megszeppent félszegséggel vette tudomásul, hogy jóformán azonnal lehurrogták szegény fejét most kapva kapott az alkalmon, és azonnal odaadta azt a virágmintás ruhát, amit vélhetően a fiatal hölgy azért készített oda, hogy megfoghassa a tűzforró tálat.
Az ínycsiklandó és ízfokozó, bódító illatok kellemesen kezdték előbb bizsergetni, majd átjárni Balázs érzékszerveit; mindig is úgy gondolta, hogyha már sokan konyhaművészetről beszélnek, miért ne beszélhetnének az evés művészetéről, mint egyfajta személyre szabott, betölthető élvezetről?
Gálánsan odanyújtotta a kendőt, majd összekulcsolta kezeit aggódon, és megengedett magának még egy halványka reménykedést, hogy hátha még hasznát veheti az ifjú hölgy az est folyamán.
- Nagyszerű! – köszönte meg. Kihúzta a tűzforró tepsit a sütőből, pedig csak arról volt szó, hogy felmelegíti a spagettit, de ez most valami újnak ígérkezett. Egészen egyedi ötletnek; csőben sütött spagetti gazdag többféle sajtos feltéttel. Az egyszerű trappistától elkezdve a félzsíros, lyukas ementáliig, és az enyhén sózott eidámi fajtáig. S minden különböző sajt különböző, és egészen egyedi íz kombináció briliáns ötvözetét volt képes nyújtani az ízlelőbimbók számára.
- Még egy pár pillanat, és azt hiszem, hogy asztalhoz ülhetünk! – letette a tálat a pultra, és levette a konyhai kötényét, melyben most úgy festett, mint egy halhatatlanul csinos, és egzotikus felszolgálólány.
- … Érdeklődnék, hogy én addig… mit csináljak? – félve kérdezte, valójában azonban azt szerette volna mindenáron kideríteni, hogy hogyan is lehetne még könnyedebbé, még lazultabbá varázsolnia az adott együttlétet! Amennyiben ezt annak lehetett nevezni, bár a kezdet, kicsit göröngyösebben indult!
- Tudod mit? Addig, persze csak ha van, kedved segíthetnél nekem megteríteni! Ott vannak a szekrényben a hátad mögött az evőeszközök, és szalvétát is találsz a másik fiókban! – sokkal adakozóbbnak, szemlátomást önzetlenebbnek csengett a hangja. Mint akinek tengernyi bűnét egyszerre megszabadítja egy félszeg, kisfiús tekintet, akit jelen esetbe kicsit pátyolgatni illik, és nem árt vigyázni a törékenységére is, mert tovább sebezhető.
- Oh! Ezer örömmel! – s azzal a kisfiús, szinte játékos lelkesedéssel, és buzgó életkedvvel látott neki, hogy szépen, egyszerűen, mégis ízlésesen megterítsen az ebédlőben, ami közvetlenül a konyha mellett nyílt, és látszólag kicsivel tágasabb környezetet biztosított a társas összejövetelekhez.
A fiatal hölgy időközben elképzelte az est további részét is ezzel a kissé esetlen, és játékos kedvű tanáremberrel, miközben az ő lábát masszírozza, és előbb engedélyt kér, az udvariasság megfellebbezhetetlen kritériumával, hogy megcsókolhassa, mint igazi romantikus lovag, majd ahogy ő fogja és a kissé nyikorgó rugózású kanapén a nappaliban hanyatt dönti, és két térdével mereven átkulcsolja a másik kicsit úszógumis derekát, és behatol egészen a zsírpárnák zsongító, mégis lágy, megnyugtató szövetébe…
De nem ez túlságosan ízléstelen volna, hiszen csak egy ártatlan vacsoráról volt szó, semmi kényszer és semmi szükség! Aztán úgy döntött, hogy az élet éppen elég összetett és bonyolult e nélkül az új felállás nélkül is. Több pasija akadt, akik vagy azért voltak oltárira kibukva rá, mert elsiette a dolgokat, és az adott szerelmi együttléteket, vagy pedig azért, mert önmagában eldöntötte, hogy kisbabát szeretne, viszont az ügyeletes férfi ,,mintakép” ezt már kevésbé tartotta elfogadható választási lehetőségnek, és fogta magát és másnak tovább állt! Pedig már jócskán megfordult több alkalommal is a fejében, hogy már végre itt lehetne az újrakezdés ideje egy pontosan olyan kedves, udvarias, figyelmes és nagyon jó modorú valaki oldalán, aki több mint gátlásos és kicsit önbizalom-hiányos is, de akire eddig mindig és mindenben is számíthatott. Viszont ki nem állhatta ő sem, ha siettetik megszervezett dolgait.

Megtekintések: 5

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek