4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

HATODIK FEJEZET



Vannak napok, amikor az ember legtöbbször leginkább fel sem ébredne abból az előbb-utóbb kizökkenthető, nyugalmi, és ellazult helyzetéből, melybe az alvás, mint átmeneti hibernáltság jólesően kényszerítette a leverő hullafáradtság után – legtöbbször.
Ezt a ragyogó napot Fruzsina arra szerette volna felhasználni, hogy mivel első szabadnapja volt, és már ki tudja, hogy mikor volt utoljára egy olyan szabad hete, amikor sehova nem kellett loholnia, vagy futva megtennie kilométeres távolságokat, hiszen kedvenc motorja nélkül kicsit úgy érezhette magát, mint egy félkarú ember. Eldöntötte, hogy kinyújtóztatja magát, nem rohan, és nem is siet sehova; fölmegy a tetőre, mert egy társasház tető alatti, szinte aprócska lakásában húzta meg magát, melynek fizette az albérletét. És majd a szikrát osztogató, délceg napsütésben próbálja majd kipihenni az éjszakai szándékosan izzított, intenzív és bohém élet kálváriáit. Azokat a stresszes pokoljárásokat, és megpróbáltatásokat, melyeket a táncosoknak, és az adott konzumhölgyeknek sajnos sok esetben akkor kell kiállniuk, amikor a közönség már régen elment az adott szórakozóhelyről, hogy újabb, lehetőleg frissebb ,,prédák” után nézzen.
Fruzsi még mindig az egyedülálló szingliség könnyített dimenzióiban lavírozott, és látszólag csak egyetlen férfi érdekelte: volt legjobb barátja Balázs: a Sün! Vajon hogyan élhet mostanság? Megnősült? Vannak-e már újdonsült trónörökösei, akik ugyanazzal a briliáns aggyal, és komputerizélt gondolatokkal vannak megáldva, mint imádott, és rajongásig szerethető apjuk? Vajon jól érzi-e magát a munkahelyén? És ami talán a legfontosabb: Szereti is egyáltalán azt a foglalkozást, amit jelenleg csinál?
Észre se vette, amíg töprengő agyában megfogalmazódtak ezek a termékeny gondolatok, és időközben úgy teletömte őrült kávéval azt a szerencsétlen kávéfőzőt, hogy az sisteregve fölrobbant. Most úgy festett az egész kis konyha a maszatosan, ragadós enyvszerű kávé lében tocsogva, mint leginkább egyetlen absztrakt, avantgárdé-típusú festmény! Mintha Picassot összekeverték volna Monet pont-technikájával, és ezekből a színkombinációkból megszülethetett volna valami egészen sajátságos, valami egészen különleges.
- A farancba! A francba! Dögölj meg te szemét! – megégette az ujját, amikor a fölforrósodott készüléket megpróbálta kikapcsolni. Előkotort egy zsebkendőt, és azzal fogta meg a főkapcsoló pirosan izzó gombját, ami azt követően, hogy a forrósított gőzt is okádta masszívan magából néhány pillanat múlva tökéletesen leállt.
- Hát ez nagyszerű! Óriási! Most mihez kezdjek?! – mérgelődése nem csupán az egyetemes tanácstalanság érzéséből fakadt, sokkal inkább önmagával volt elégedetlen, amiért ennyire megfeledkezett magáról, és hagyta szabadjára kalandozni elvesző gondolatait, miközben hideg vizes csap alá igyekezett tartani megsebesült ujját.
- Na, mindegy már! Előbb-utóbb úgy is ki akartam újból meszelni az egész konyhát! Legfeljebb, apa hátha besegít! – S hogy ezt az ötletét még megfejelje valamivel azonnal tárcsázta a gyors hívót a mobilján, ahogy anyának megígérte, és aki, hogy ne fogyasszon feleslegesen már több telefonszámlát azonnal visszahívta, amint lerakta a mobilját a vezetékes készülékről.
- Szervusz, anya! – megpróbált csicsergőre váltani kissé megfáradt hangját azonban most valahogy ez sem sikerült.
- Szia, kincsem! Mondd, csak? Nagy a baj? – anyja hangját nem tudta becsapni, mert mindig tudta, hogy ép mi történik vele; mintha láthatatlan szálakon össze lett volna kötve tartalmas életük.
- Jaj, ne izgasd, kérlek magad! Te is tudod, hogy már nagylány vagyok, és tudok is vigyázni magamra! Hála a mindig erőltetett karate tanfolyamoknak!
- Nagyon zaklatott és fáradt is a hangod kis drágám! Meséld el, hogy mi történt!
- Oh! Semmi, semmi az egész tényleg! Arra gondoltam, hogy megfűzhetnéd aput, hogy vegyen egy két kilós meszet és együtt kicsit rendbe hozhatnánk a konyhát, mert most az kész csatatér!
- Áhá! – töprengett az anyuka egy pár percig. – Ha jól sejtem, akkor kiömlött a kávé, és most egy kellően gusztustalan folt néz egyenesen farkasszemet veled a plafonod szomszédságából?!
- Ezt nem hiszem el! Fantasztikus vagy anya! Mondd csak, hogy csinálod? Csak nem vagy valami jós, vagy jövőbelátó médium?! – hitetlenkedett, de viccelt is.
- Hát ez a szülő kötelessége vagy nem?! Mindig tudni drága csemetéje vajon mit is tervezhet?! De ugye nem forráztad le magadat, és nincsenek égési sebeid?!
- Kérlek, ne izgulj! Tényleg semmi az egész! Katonadolog! Csupán csak kicsit sebesült meg az önbecsülésem, hogy még egy nyomoronc kávét sem tudok már elkészíteni, mert olyan kemények voltak az utóbbi hetek, hogy jóformán azért jöttem csak haza, hogy hullafáradtan összeessek a fáradtságtól.
- Hát akkor miért nem hagyod ott a csudába azt a menő helyedet?! Nem értelek!
- Ez igen-igen egyszerű! Mert itt elegendő pénzt kereshetek, és mert egy új helyen megint csak a nulláról indulhatnék, ráadásul kezdők fizetésével!
- Ne haragudj drágám, de érzem, és tudom azt, hogy ez így nem folytatódhat tovább! – próbálkozott az anyja -, és ha esetleg máshol néznél állást? Mondjuk, ott van például… tudod, hogy is hívják? A vegyesbolti kisegítő, vagy a dohánybolti eladó?
- Szerintem te is nézel híradót ugye?! Láttad igaz, hogy dohányboltokat úgy kirámolják, mint a pinty! Már megbocsáss, és kérlek, ne ítélj el emiatt, de semmi kedvem sincs egész nap ott állni a pult mögött várva azt, hogy mikor ront be egy eszement idióta követelve a bevételt, és legjobb esetbe hogyan csap kupán, kellemes dudorral a tarkómon!
- Csak nem kerülöd a munkát édes lányom?! – kicsit élessé vált a hangja, ami furcsa volt, mert a legtöbb esetben figyelmes halk hangon beszélt.
- Jaj, anya! Kérlek! Csak nem gondolod! Dehogy! Csak az van, hogy én sajnos benne élek a világ vérkeringésébe és… pontosan látom, hogy hogyan teszik tönkre ,,egyesek” azt is sajnos, ami már bevált és működik!
- Tehát, ha jól sejtem a szavaidból édes lányom… azt szeretnéd, ha apád sok szabadidejében elvállalná a kis konyhád kimeszelését? Eltaláltam?!
- Én csak arra gondoltam tudod… ha megoldható lenne!
- Hát hogyne! Miket is kérdezel itt össze-vissza! Következő hétvégén majd lehet róla szó! De a festéket már a te fizetésedből kellene állni! Így is áll még az alku?!,,Mit jelentsen ez?” – gondolkodóba esett. Ha azt válaszolja, hogy lehet róla szó, akkor az anya tökéletes bizonyságban el fogja könyvelni saját magának, hogy semmi probléma nincs az anyagiak háza táján, ellenben viszont, ha azt feleli, hogy jobb volna mégis, ha szülei állnák a festék, és a mész költségeit, akkor több mint valószínű, hogy anyja kapásból rájön, hogy átmenetileg egyelőre nem rendelkezik semmi felé megtakarított jövedelemmel, mert elment a közüzemi számlákra az összes megtakarított keresete!
,,Most akkor melyik legyen a helyes megoldás?” – hosszú hallgatásba burkolózott a vonal végén. Anya megsejthetett valamit, mert Melihárnét sem olyan fából faragták, aki ne vette volna észre egyetlen apró tekintetből, vagy elejtett gesztusból a rá vonatkozó megjegyzéseket. Most azonnal lépett és megszólalt:
- Akkor hétvégén remélem, édes lányom még találkozhatunk! És légy szíves és tartózkodj otthon, hogy egy szusszanásnyi időt még a családoddal tölthess, ha kérhetem! – kicsit rámenős felszólításnak hangzott, de azért bevált.
- Nagyon szépen köszönöm!  Akkor várlak benneteket szombaton! – Mindketten egyszerre rakták le a kagylót. Mintha ez is egyfajta családjukra jellemző jellegzetes, eltéveszthetetlen tulajdonság lett volna, ami egyedül csak a Melihárékat jellemezheti. Vett egy hatalmas levegőt, majd kifújta: ,,Látod! Mégsem dőlt össze a világegyetem, és te még mindig élsz! – vigasztalta magát.

Az éjszakákkal és a reggelekkel – kivált, ha erősen igazodnak az adott természeti évszak erősen rendbontó, és megújuló elvárásaihoz -, a legtöbb esetben egyetlen probléma van, hogy vagy túlzottan rövidre sikerednek, ami a legtöbb téli napot meghatározza, vagy pedig túlságosan hosszúra és cseppfolyós masszává nyúlnak, ami viszont a nagy nyári kánikulai meleg jellemző sajátossága. Körülbelül most ez a sajátosság történt Tömpe Balázs életében is. Mind gyakoriabban vette észre magán, hogy a rengeteg tanórán kívüli tevékenység elvállalásával gyakorlatilag még azt a kis plusz töredék-percet is ellenszenvesen kiszorította talpon maradt életéből, melyre minden ifjú felnőttnek jogosan szüksége lenne, hogy élete ne egy hullámvasúthoz, de egy felelősen berendezett, önálló élethez hasonlíthasson.
2010 nyarában az embernek nincs miért kapkodnia; általában, ha sikeresen átvészelt örökös, örökkévaló forgolódások közepette a fülleteg éjszakát, melyet a panellakás legalább a százszorosára felszokott nagyítani, és mivel egyébként is a panel, akár egy nedvszívó szivacs magában fogva tartja a meleg levegőt – így az embernek folyamatosan olyan érzése van, mintha állandó jelenlétével még nappal is lebegne szín józanon álom és ébrenléte határán, miután a rendes, tartalmas pihenésről lemondott. Balázs mindezt az érzést egy rozoga, erősen rozsdásodásnak indult, és közforgalomból már réges régen túlkoros matuzsálemmé vált Metro szerelvényből szemléli, miközben, be van csukva a szeme, hogy legalább a Deák téri átszállásnál, és a Határ úti megálló közötti távolságot még békességben, és öntudatlan nyugalomban tölthesse el.
Mostanában nem lehetett azt mondani, hogy nincsenek jó ismerősei; sőt, egyenesen majd megvesztek kellemes, kissé a groteszk vonalán mozgó, egyéni, szerény és ugyanakkor tudatosan is visszahúzódó humoráért, viszont azt nem lehetett róla elmondani, hogy belevetette volna magát a világhálós randizások korszakába. A tanárnő kollegájával leültek, és megbeszélték egymás között, hogy szigorúan, és minden szabályt fenntartva csakis barátság lehet közöttük semmi egyéb, és ezt – bár a hölgy folyamatosan önmagát kezdte hibáztatni, hogy Balázs egészen biztosan azért nem kezdeményez, mert nem találja őt eléggé vonzónak, és kívánatosnak -, alapjában véve a vonzó, és kívánatos részt kihagyva – igaz is volt! Balázsnak nagyon megtetszett a hölgy néhol forrongó, és tüzes ,,ami a szívemen az a számon” képviselt temperamentuma, viszont az már kevésbé tudta lázba hozni, hogy úgy tűnt neki a mai világ olyannyira siet, hogy máris a legelső alkalommal fel akarja használni önző szexuális energiát! Minek úgy rohanni?! Sosem értette meg, - lehet, hogy benne volt a hiba, mert ebből a szempontból kissé konzervatív értékekkel rendelkezett -, hogy mi a fenének kell, egy romantikus estét követően rögtön és kötelezőn máris szobára menni, amikor attól, hogy bizonyos kívánatos dolgokat egy karakán és belevaló ember azonnal megtesz, még nem biztos, hogy másnap reggel is ugyanúgy gondolja, mint egyébként.
Tömpe Balázsról az utóbbi években el lehetett mondani, hogy tejeskávét, és koffeint csak a megengedett mennyiség alatt fogyaszt, a koleszterinszintjével hadilábon áll, és néha megkörnyékezi a jojó-effektus, és ami számára a legfontosabb volt: soha egyetlenszer sem fogyasztott alkohol tartalmú italokat, és ha bárhol meghallotta azt a szót, hogy aperitif elment az étvágya, és heves hányinger kezdte környékezni. Rendszeresen képes lett volna egyhuzamban napi tíz-tizenkét órát is átaludni: tartalmas, pihentető alvás kíséretében, s mire eljött a reggel keserű öniróniával jegyezte meg, hogy már megint itt a hajnali hat óra! Gyerekkorától kezdve szenvedélyes rajongás alakult ki benne – főként a csokis gabona pelyhek kultusza iránt, és a hozzávaló félzsíros tejekről még akkor sem mondott volna le szívesen, ha addigi életében az lett volna az utolsó alkalom, hogy rendesen elfogyaszthatja a nap legelső étkezését!
A frissítő, reggeli napfényben – feltéve persze, ha nem tombolt makacs, aszfalt füstölögtető egykedvűségével a kánikula -, viszonylagos tűrhetőséggel teltek. Néha azt hitte, hogy a harmincat betöltve agglegényként fog aggatyánként elfonnyadni, és talán sohasem lesz annyira szerencsés, hogy a gyerekeinek majd esti meséket olvashasson.

Átlagos legénylakásnak nézett ki első benyomásra az egész épülettömbje ahol lakott; a szülei miután már mindketten jócskán nyugdíjas korúaknak számították felajánlották neki – a lehető legkedvezőbb feltételek mellett, hogy a városi lakásukat neki adják – mint felnőttségének megérdemelt ajándékát, és ők leköltöznek inkább a nagyszülők megüresedésnek indult kertes házába, amit mostanság meglehetősen gyakorta látogattak meg a gyomok, és tarackok az esős idő függvényében.
A rend, önállóság, és érettség korszaka már rég megkezdődött; talán akkor volt a legjobban szembetűnő, amikor gyerekkorában szülei szinte alig érhettek rá valamire is, hiszen megállás nélkül hajtották a munkát, hogy a biztos megélhetés reménye meglegyen, és olyasmiről se kelljen lemondaniuk, vagy nélkülözniük, mint akiket a híradóban oly sokszor mutogatásra szántak.
Néha, amikor kedve szottyant – ez főként akkor volt, amikor Péntek délutánonként kicsit hamarább szabadult az unalomig ismételt napközis foglalkozások szakszerű, és beszabályozott járma alól -, nekiült az íróasztalán, és szorgalmasan minden irka-firka ötletet leírt, és gondosan gyöngybetűkkel feljegyzett, ami csak a folyamatosan fantáziáló agyában megszületett, aztán hogy mi az, amit ténylegesen lehet ezekből az összekuszált ötletekből hasznosítani, az majd idővel kiderül! Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy munkája – legfeljebb igazán csak a nyári szabadság ideje alatt -, engedélyezi számára a korlátlan kalandozások korszakát: amikor megtalálhatja, elrejtet képességeit, és kibontakoztathatja mélyen szunnyadó, költői vénáit, és vers-tartalékait. Sokszor érezte úgy magát a tágas több, mint hatvannégy négyzetméteres lakásban, mint egy elveszett gyerek, akit véletlenségből, vagy, mert csak láb alatt volt hamar otthon felejtettek, vagy nem voltak rá túlzottan kíváncsiak. Ez főként akkor zavarta, amikor veszedelmes, orkán erejű viharok kíséretében végig söpört a környéken egy kellemetlen, futó esőzés, villámlással megspékelve. Ugyanis kicsiny gyerekkorától kezdve halálosan rettegett a villámok haragjától…
Máskor viszont azon kezdett erősen koncentrált állapotban merengeni, mintha önkéntes hibernáltságban tartotta volna magát gondolatai közé süllyedt, hogy biztos, hogy a szülei nem csalódtak benne, csak azért, mert édesanyja már ideje korán élt-halt volna az unokák csicsergő gyerekhangjaiért!
A magány, míg egyesek számára a kietlen üresség metaforája volt, addig Balázsnak ez jelentette az abszolút és megvesztegethetetlen termékenység idejét, amiből, akárcsak a halandóságból a lehető legkevesebb jutott csupán az embernek. Akik ismerték nyugodtan ráaggathatták volna a kívülálló remete főnevet is, elvégre gyakorlatilag sohasem mozdult ki otthonról! Ha kollegái beültek valahova egy pofa sörre, vagy csak beszélgetni legtöbbször azzal kerülte meg a válaszadás jogát, hogy igazán sajnálja, de neki sürgősen haza kell mennie, mert gondolnia kell imádott édesanyára. Ez főleg a hölgy kollegák értékelték nagyon sokra, hiszen szerintük, aki ennyire becsülettel tiszteli, és szeretgeti időskorú szüleit, annak feltétlenül illenék már egy hűséges barátnő.
A régi barátságai – amennyiben azokat a kissé zűrös gimnáziumi incidenseket illeti -, kiegyensúlyozottak maradtak – hála a közösségi oldalak fényképeket megosztó, és hozzászólásokat is mellékelő szolgáltatásainak, és világhálós e-mail rendszereinek. Viszont mostanában egyáltalán nem lehetett azt elmondani, hogy új barátságok szövődtek volna ráadásul egy olyan korszakban, amikor az emberek többségét tökéletesen kielégíti saját maga, és annak tükörképe, aztán azon túl, hogy ki hogyan, és miképpen kaparja ki magának a gesztenyéjét? Hát, igen!
Miután a Tanárképző Főiskolát megszüntették a tanárjelölteket automatikusan átirányították a Bölcsészettudományi Karra, ahol ugyanúgy folytatták továbbra is képzésüket, intelligenciájuk, és önbizalmuk szakszerű megnyirbálását Az itt kötettett barátságokból is – természetesen az érdemesekkel, akik őt is megtisztelték -, csak megmaradt valami. Fokozatosan úgy érezte magát, mintha türelmesen lemondana a boldogságról, a boldogsághoz való egyetemes, emberi jogról. Mintha önkéntes száműzetésben lett volna, aki kivonult egy lakatlan, minden emberi civilizációtól mentes szigetre, vagy meghitt, holdfény öbölbe, amit legfeljebb egy-vagy két lagúna határol, és másokat szemlélt volna tisztes távolságból, akik nem voltak restek, vagy túlzottan félszegek, hogy boldogulásukat, és földi paradicsomi örömeiket megvalósíthassák. S miután bemondták a hírekben, hogy egy moziban valamelyik ,,bekattant agyú” vérfürdőt rendezett, és többen megsérültek, közöttük terhes kismamák is valahogy egy életre elment a kedve a mozik, és a tömegszórakoztatási központok további látogatásától.
Városi ember lévén a természet költői szépségei után sóvárgott, bár azt nem lehet egyértelműen kijelenteni róla, ha valaki elhívta volna kempingezni, és hogy a vadonba töltsék együtt az éjszakát biztosan nemet mondott volna rá! Sokan – főleg édesanya -, mindig próbálta erősíteni kissé hitehagyott és gyenge talpakon álló önbizalmát, és azt mondta neki: ,,Fiam! Remekül festess! Jól lefogytál!” Hogy magabiztosabb, és lelkierőt sugárzó lett volna a külseje? Ezt maga sem merte egyértelműen kijelenteni! Igaz már egy ideje, hogy megszabadult a gyorséttermi ebédektől, és vacsoráktól, és bármennyire is ódzkodott a túlzásba vitt zöldségek fogyasztásától néha szándékosan is erőszakot tett magán, és ebédre egy futárszolgálattal csakis bio élelmiszereket; főként sok gyümölcsöt, és zöldséget rendelt – pedig élt-halt az édességekért. Bármit megadott volna, míg saját magát ön sanyargatta, ha csak egyszer is beleharaphat kedvenc csokijai valamelyikébe, vagy gumimaciijait rágcsálhatja naphosszat. Kollegái sokszor úgy viccelték meg, hogy az orra előtt élvezettel eszegetni kezdtek valamilyen ínycsiklandó nyalánkságot, és ez számára megalázottság vegyes érzéseivel volt határos. Mint akit szándékosan elárultak! Volt viszont otthoni goffri-sütője, amin akár olaj nélkül is bármikor süthetett magának finom és ízletes házi készítésű finomságokat; cukor hozzáadása nélkül, hiszen a fogyókúrát nem akarta megszegni!
Az órát – biztos, ami biztos -, mindig tíz perccel előbb beállította magának, arra az esetre, ha tovább is szándékában állna húzni a lóbőrt. De erre nem volt szükség; minden esetben valamivel hat óra előtt pár perccel talpon volt, és idült kómás állapotából mindig kizökkentette aznapi rutinszerű feladatainak elvállalt sorozata.
Harminc évesen Balázs még mindig afölött, a téma felett rostokolt, hogy vajon nem hibázta-e el a fél életét? Elvégre a korabeli fiatal hölgyek és uraknak is már mind családapák, és családanyákká képzelték ki magukat, és egészen biztosan több hasznos, és kamatoztatható tapasztalatra tettek szert, mint mondjuk ő, aki egész életét gyakorlatilag otthona és munkahelye között élte le!
Régebben büszke volt arra a kikezdhetetlen makacsságára, melyet több mint valószínű, hogy vagy vasakaratú nagyanyától, vagy kissé arrogáns apjától örökölt, de ma már inkább kezdte elfogadni, hogy a dolgok örökérvényű változásban leledzenek, és az ember meglehet csak akkor képes kiszállni a mókuskerékből, ha szabadon hagyja, hogy a dolgok csak úgy letisztult egyszerűségben megtörténjenek! Ne kellene örökké mások elvárásainak, és tűfoknyi előítéleteinek megfelelni, és persze ez a szőrszálhasogató, és már-már a félkegyelműséggel határos morfondírozásai, melyek csupán egyetlen hajszállal választják el őt az örökké átkozott pesszimizmusa tátongó szakadékaitól senkire se tettek jó benyomást.
Néha nagyon szánalmas, és nevetséges látványnak gondolta magát; mint az a pióca, aki a többitől kérne engedélyt kuncsorogva, hogy szívhat-e még a nektárt biztosító vérből, amikor az adott gazdatest már rég kiszáradt!
Ahogy a különböző híradásokat szemügyre vette a történészekre jellemző tárgyilagos vizsgálódás terén egyetlen biztos pontot máris megállapíthatott, nevezetesen azt, hogy az adott hírforrás is egyfajta hírt közöl, és az jár jól, aki beveszi azt a – sok esetben vége-hossza nincs -, sületlen maszlagot, mellyel traktálták a jónépet, no meg a hangyaszorgalmú élőfizetőket, akiket ötven, vagy száz csatornás digitális tévézés új korszakával egyáltalán még meg lehetett etetni! És a jelek sajnos mindig arra mutattak, hogy az emberek többsége bármit hajlandó volt elhinni, amennyiben az adott terméken, vagy szolgáltatáson ott fityegett fennen hirdetve: OLCSÓ!
 Őt talán túlságosan is lefoglalta saját tisztavirág-életű, és kissé csenevész karrierépítésének soványka megépítése: hiszen még csupán az alapoknál sem tartott! Ha így halad az év végére már megint ott fog  állni, egy szál magában, és akkor majd levonhatja az ecetté keseredett következtetést: se bájos barátnő, se kocsi, se család!
Amint kikelt a jó kemény ágyból – hátbántalmakra például ez pont ideális, hiszen párna nélkül még jobban, és hatékonyabban megtámassza a gerincoszlopot mintha folyton azt kellett volna éreznie, hogy valahonnét egy fontos üzleti megbeszélésről, vagy életbevágó értekezletről is – elkésik. És ha volt valami, amit világ életében utált az az idővel való felelőtlen, és könnyelmű kacérkodás kisemmizése! Talán egyetlen kivétel akadt, akinek elnézte ezt a kisebbfajta méltánytalanságot és ez ,,Tündér”
Becsoszogott kissé kómás állapotában a fürdőbe, ahol olyan vastag és tartalmas tejszínhabra emlékeztető vattafelhőt sikeredett kipréselnie a borotvás flakonból amekkorát csak bírt, és nekikezdett kora reggel borotválkozni, hiszen az elmúlt jó ár évben három-négy naponta illő volt leszednie magáról a kissé túlkorossá tevő borostáját, mely – főként a nyáron -, csöppet sem tette őt vonzóvá, sőt szúró, viszkető hatásával kifejezetten ingerelte. Megáll a nagyméretű tükör előtt azzal a pár egyesek szerint roppant előnyösnek mutatkozó, bár szerinte inkább autógumik báláira emlékeztető hasával, aminek apró pacniatitól szinte tapintani lehet szövetek közötti átmenetet, és önmagában levonja a keserédes megállapítást: ,,Lehetne rosszabb is, igaz öreg harcos?! Hát változtass rajta!” Azzal nekifog az unalomig ismételt borotva fel-le húzásának az arcbőrén.
Reggeli közben, amit szokásosan a kis konyhában költ el – talán éppen azért, mert a meghitt ebédlős hangulathoz kisebb gyereksereg, vagy legalább is vendégek, jó ismerősök szükségeltetnek – kinéz a ki téglalap alakú kis ablakon, amiről egy fákkal dúsan szegélyezett aprócska hintás játszótérre látni. A lakása egy panelház utolsó tetőtéri emeletén van, amit – ha egy romantikus filmben szerepelne, mint helyszín, biztosan egy festőnek kellene ott laknia -, mert a művészeket rejtélyes módon vonzza a magasság, míg Balázsnak sajnos enyhe lefolyású tériszonya van, mely nem igényel különösebb orvosi beavatkozást, de azért időnként csak úgy rájön az öt perc! A környék – eltekintve a megszaporodott és most hemzsegőnek tűnő graffitik tömegcikkeitől, melyek, mint valami egyénre szabott trófeák szinte az utolsó tűzcsaptól kezdve a házfalakig mindent magukba foglalnak, és bekerítenek, Balázs nincs különösebben oda a környékért, ahol szinte már olyan sok unatkozásnak indult, nagyobbrészt fiatal házaspárok telepedtek be, hogy a gyerekekre legfeljebb csak a vakáció idényén lehet igazán panasz. Mintha a főváros egyik hátsó peremkerületében élne, holott mikro tanítási, és hospitálási gyakorlatain volt csoporttársaival volt szerencséje megtapasztalni gonoszabb, és sajnos fenyegetőbb, lepusztult környékeket is!
A kis, hangulatos lakást szülei hagyták rá, akik vidékre költöztek, így rá hárul teljes mellszélességgel, hogy fizesse a hónapokként megjövő közüzemi számlákat, és a rezsi költségeit is, amik mintha néha nem látna jól hónapról hónapra emelkednek, és attól retteg mániákus jogossággal, ha a költségek ennyire drasztikusan emelkednek, akkor lehet, hogy előbb-utóbb egy nagyon olcsó tömegszállásra kellene költöznie, hogy félre tudjon rakni, és jobb napokon kuporgatni megmaradt fizetéséből. Most viszont a felszabadulással és a megváltással egyenértékű hallható csönd fogadja és ez boldog kiegyensúlyozottsággal tölti el; mindig is nagyra értékelte, ha az ember képes arra, hogy meghallgassa nemcsak a másikat, hanem saját maga hangját is. Ahogy aprókat, csilingelőket, vagy éppen vulkánkitörésekként lüktet a szíve. A bölcs emberek szinte megállás nélkül képesek hajtogatni, hogy: ,,Csakis a szívedre hallgass és akkor nem lesz semmi baj!” – Vajon megpróbálta valaha is? Vajon amikor megszeretett volna ölelni, vagy csókolni egy finom, bájos lányt vajon lett volna elég mersze, és elszánt akarata hozzá? Ha támogatja és hisz benne valaki, akkor talán biztosan…
Egy idő után, amikor letelt az alig két hét szinte már alig várta, hogy rajongásig tisztelt szülei meglátogassák; főként édesanyja, akivel már a születése perceitől kezdve valami láthatatlan köldökzsinór-kötelék, halhatatlan szeretet bilincselte össze, amit kissé ideges, és sok esetben atommaggal dühkitöréseket produkáló apja nem értett meg, mert az érzés olyan mélyen beleívódott mindkettejük érzékeny és törékeny lelkébe hogy ezt más emberek, mint egy örökösen féltett, dédelgetett titkot már nem is érthetnék meg. Balázs sok esetben sikertelenül igyekezett eltitkolni, hogy a családban ő volt a ,,fekete bárány” és így talán a legsebezhetőbb. Ha disznóölések alkalmával hívták segédkezni azonnal, és zokszó nélkül ment, és csinálta, amire csak megkérték, de ha már egy visító, életéért elszántan könyörgő legalább tíz mázsás malacot kellett arra ösztökélni, hogy a nemes ügy érdekében, és mert éhesek az emberek haljon meg – hát a feladata még ennél is nagyobb tehertételnek bizonyult, hiszen képtelen volt megtenni!
Apja soha nem mondta ki, de kissé gunyoros, és folyamatosan megjegyzéseket tevő szelleme beszélt szája helyett is; elítélte azt a férfit, aki még egy nyamvadék állatot sem tud tisztességesen a másvilágra küldeni! Balázs soha nem felejtette el a szánakozó tekinteteket, és azt a kisebbfajta megvetést, amit ,,egyes” családtagjai arcán látott, amikor kihozták végre ő nélküle a vérben tocsogó, és most tökéletesen megsemmisült malactetemet, melyet aztán a gazdasszonyok gondosan megtisztítottak, majd feldaraboltak.
Szüleit a volt hálószobájukban szállásolta el; hiszen itt aludtak régente mindig. És most két teljes álló napig szinte jólesően hallgathatta édesanyja házi praktikáit, és nősülési tanácsadásait, és apja gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező kritikáit, hogy mi az, ami erre a kis tetőtéri lakásra alaposan ráférne? Amikor beköszöntött, mint egy közéjük tévedt szélfuvallat a Vasárnap délután és édesanyának keserűen tudomásul kellett vennie, hogy holnap már munkanap van, tehát a nagy fia is egész napos az ajtóban szándékosan előreküldte kissé mindig is zsörtölődős férjét, hogy még csak ár pillanatig ragyogó ibolyakék szemeivel kedvére kényeztethesse, és kicsit még pátyolgassa egy szem fiát:
- Drága nagyfiam! Tudod, amit megbeszéltünk! Ha nem érzed jól magadat, vegyél ki egy pár nap betegszabadságot, és meglásd úgy kikúrállak, hogy jobb leszel, mint újkorodban! Addig is azon leszek, hogy végre kerítsek neked egy rendes lányt! – a búcsú szomorú visszavonhatatlanságával ölelte át; a pillanat egyszerre volt számára felzaklató, de megható.
A férje a kinti liftajtóból még utoljára visszaszólt:
- Jaj, anyus! Azt ég áldjon már meg! Hány éves a fiacskád?! Öt? Már régen elmúlt harminc éves, és még mindig az anya pátyolgatja! Mondd azt neki, hogy csak keményen, meg mindent bele és majd csak összefutunk! – azzal a férfias jó fészültségével, mely apját minden fordulónál jellemezte bevágta magát a liftbe a csomagjaikkal együtt, és lement a kocsihoz, hogy bepakoljon. Sohasem szerette, ha egy férfi nyilvánosan kimutatja az érzelmeit; mintha a gyengeségnek is ez lenne az egyik markáns jele.
- Egészen nyugodt lehetsz anya! Megígérem, hogy majd mindig telefonálok, sőt akár e-amilt is küldhetek, bár sajnos soha sem olvasod el őket, mert fontosabb dolgot vonják el a türelmedet! – két oldalról megcsókolta anyja még mindig hamvas enyhén pirospozsgás arcát, mert ellentétben vele, édesanyja imádta a napfényt, és mindent megtett, hogy egy kicsit lebarnulhasson.
- Jaj, drága kisfiam! Már most nagyon hiányzol, ugye tudod?!
- Hát persze anya! Nagyon sokat jelent, hogy te mindig hittél, és mindig hiszel bennem! Megígérem, hogy majd a neten valamelyik randi oldalon választok magamnak barátnőt, de kérlek, erről ne szólj apának, mert a végén fölöslegesen csak izgulni fog miattam!
- Jól van kicsim! Te tudod, amit kell! Önálló felnőtt vagy már! De ugye mindig felhívsz?! – tekintete egyszerre volt szomorkás, és elhagyatott.
- Ne butáskodj, hát persze! Mikor okoztam én teneked csalódást?! Gyere ide! – hosszan tartón megölelték újból egymást. Balázs kikísérte az asszonyt a lifthez, és hagyta, hogy a vastag vasajtó becsukodjék előtte, miközben megpróbált őszintén mosolyogni bizalmasan.
Természetesen kis, meghitt beszélgetésük óta sem akadt egyetlen hölgy a neten, akivel randevút tudott volna megbeszélni. De már annyira nem is bánta. Egyszer-kétszer már az is előfordult, hogy erőt vett magán, és beült egy színházba egyszerű, és lezsernek mondható farmerban, és pulóverben, mert ha valamit, akkor a fölösleges flancot, és a rikító puccosságot máskor sem szerette. Aztán erről a határozott tervéről is hamar letett, amikor jó pár estélyi ruhás hölgy, és általában fekete szmokingba, vagy zsakettba bújt úr egyszerűen kinézték maguk közül. Elvégre egy színházi estélyre rendesen alkalomhoz illően fel kellene öltözni: mintha az embereket egyszerűen arra kényszerítenének, hogy tagadják meg saját maguk bonyolult, és igen-igen összetett személyiségét, csak azért, hogy hamis ruhákba, és még hamisabb, felszíneskedő gesztusok mögé meneküljenek! A legtöbb esetben szívesebben lett volna láthatatlan az emberi szemeknek, mint Pallasz Athéné csak férfiasabb kivitelben, illetve csak annak engedte volna megmutatni magát, akit nem gusztustalan zsír pacnijai, és kellemes úszógumiijai érdekelnek, hanem dobbanó szíve, amit vagy ezerszer – kisebb-nagyobb vétségek miatt, vagy szándékosan de – összetörtek!
Harmincéves korára lett egy alapképzéses történelemtudományi diplomája, amivel igaz még nem hódíthatta volna meg a költészet szent Parnasszus tornyait, miután a magyar nyelvtan sohasem volt az erőssége. Viszont lett egy ajándékba kapott lakása, és egynéhány kissé flúgos tanár kollegája, akik mindannyian kicsit dédelgetett formában hittek abban, hogy munkájuk elsőbbséget képvisel – bizonyos körökben -, és hogy nélkülözhetetlen összefüggések megláttatói. És, ha sikeredne az a kiadói kuncsorgás, melyet még legalább hét éve folyamatosan és megállás nélkül űz, és kérdez-felelek macska-egér háborút vív az adott kiadókkal, melyek ki tudja miért sorrendben adják vissza minősítés és szakvélemény nélkül gondosan összeválogatott kéziratait, akkor még a könyvpiacon is terjeszkedni tudna egy kicsit… És végre azt csinálhatná amit igazán kedvel és szeret, és nem változna olyan begyepesedett vámpírszagú matrónává mint volt nyolcadikos osztályfőnöke, aki amikor már végleg nem találta vonzónak a pedagógusi pályát szabályosan kiállhatatlan, és megkeseredett emberré vedlett.
A kiskonyhában üldögélt és gyerekkora óta imádott kedvenc csokis gabona pelyhét rágcsálta gondosan tartalékolt ütemekben miközben épp csak bele-belepillantott az újságba, hogy vajon milyen események történhettek a nagyvilágban? Elvégre egy tanárembernek illik mindenről tájékozottnak lennie, és nem csak hogy annak kell látszania, de azokat a kikerülhető válaszokkal is meg kell birkóznia, melyet egy-két eltévedt ,,eszesebb” és érdeklődőbb hallgató neki feltesz az órák alkalmával!

Fruzsina mediterrán típusú ágyára már bizony jócskán ráfért volna egy kiadósabb felújítás – ami annyi tesz, ahogy az az apja vagy beszerel hozzávaló, új rúgókat, vagy pedig fizet ezer forintot a közterületeseknek, akik majd ennyi pénzért boldogan megszabadítják a hátbántalmakat okozó kissé túlsúlyos matuzsálemtől. A lecsupaszított hálószobája közepén fekszik, és kicsit olyan benyomást kelt első pillantásra, mint egy intim áldozati oltár, amit főként arra használnak, hogy rituális emberáldozatokat mutassanak be az adott istenségnek, akinek a segítségét szeretnék kérni az ősibb kultúrák papjai, és lekötelezettjei…
Világ életében szerette a nagyobb ágyakat. Meglehet azért, mert – főleg amikor még csecsemő volt, és kislány -, meglehetősen félt a villámcsapástól, és a szörnyek, és manók seregeitől, akik éjjelente belopakodtak hozzá, és ellopták a cipőit, amit aztán reggelre rejtélyes módon visszatettek. S mivel szülei semmi esetre sem szerették volna, ha egész éjszaka egyedül sírdogáljon a kiságyban magukhoz vették az ágyba, és közöttük aludt pont középen. Erre apjának illett jobban ügyelnie, és vigyáznia, mert éjszakás műszakban dolgozott mindig is, így amikor családja tagjai már a legmélyebben aludták igaz álmukat neki éppen akkor kellett dolgozni, menni – rendszerint a hajnali órákban.
Most is egykedvű, mondhatni tompa nyugalomban feküdt végig teljes testtel az ágya közepén; az üresség nyugalma, és a közönyös egykedvűség burka lengte körbe. Idegei most nyugalmi állapotba kerültek – hiszen éjjelre rendezkedtek be -, ,,föl kellene kelni! Föl kellene már kelni!” – ismételgeti szüntelen egy hang a fejében, mintha folyamatosan egy bekapcsolva felejtett magnetofont hallgatna, mely mindig igyekszik figyelmeztetni arra, hogy amit elmond az az idők végezetéig – de legalább is, míg életben van -, meg lesz, és bármikor visszajátszható!
Nesztelen léptekkel, akár egy vadmacska átvág a parkettán, amit egy hónapban jó, ha legalább kétszer felszokott mosni – hiszen alig marad ideje valamire is munkáján kívül. A meghitt amerikai stílusú sokkal tágasabb konyhában; mely szintén az ő elképzeléseit, megvalósult álmait dicséri tölt magának egy nagyadag kávét, és annyi húsz százalékos habtejszínt önt hozzá, mint egy valódi ínyenc, aki élvezi az élet dolce vita oldalait is. Kinyitja mindig a keze ügyében tartózkodó, hordozható számítógépét, abban reménykedve, hogy a kissé álmatlan, és végigvirrasztott éjszakázás után, amikor alig sikeredett a tartós hőség miatt elaludnia talán érkezett friss és ropogós üzenet legrégebbi barátjától! Eddig sehol semmi!
A képernyőn megjelenik a digitális postafiók és a jelszókérelem, mely védelmet biztosít a hívatlan vendégek ellen is, de semmi különös nem érkezik; mindössze egy tucat ilyen-olyan reklámanyag, és szupermarket akciók a felkínált – általában másnapos zöldségekről, és gyümölcsökről -, melyeket a kereskedő a dörzsöltebb vevőknek már nem tudott volna eladni, ezért döntött úgy, hogy a városi emberekre sózza, akiknek egyébként sincs idejük, hogy figyelmesen bevásároljanak. Kellemes bizsergés fut át rajta – ami már gyerekkorától kialakult szokássá rögződött -, a tejszínes, félig zsírozott tej hatásától. S csak most adhat hálát a sorsnak, hogy nem lett laktóz és tejcukor érzékeny. Mint egy kipihent lezser hölgy vonul be a zuhany alá, hogy felfrissüljön a zuhanyrózsa jótékony hatásától.
Egy órával később még mindig a fürdőszobában van. Már nem fürdik, de önmagát nézi a tükörben, melyen úgy fest a véletlen karcolás, mint egy kisebbfajta, gellert kapott sebhely. ,,Mondd csak, meg? Mit akarsz még az élettől?” Ahogy felteszi ezt az egyszerű kérdést, melyen volt ideje már bőven –közel négy éve töprengeni -, észreveszi a karóráját, ami tegnap este véletlenül ottmaradt a fürdőszekrényben, és most, amint éppen benne turkál, hogy kivegye, jócskán fájhat a feje, hogy a gőztől, és párától nem-e hibásodott meg a túlzottan érzékeny elektronika. Kiveszi az óráját; ránéz, majd huncut mosollyal, és jólesően állapítja meg füléhez tartva, hogy még mindig jár, és ketyeg. A számlapra pillanat: délelőtt tizenegy óra van pontosan, és bár ilyenkor megszokta, hogy az ebéd mellett a reggeli már másodlagos bagatell tartóztatás nem tud ellenállni a gondolatnak, hogy le ne ugorjon a kis vegyesboltba és ne kóstolhassa meg azt az ínycsiklandó, csoki forgácsos fánkot, melyet – legalább is a tulajdonos egybehangzó véleménye szerint -, ott helyben sütnek, és amit úgy visznek és kapkodnak, mint a cukrot! Gyorsan felkap egy lezser, ám annál elegánsabb, és szexisebb pólót, és – bár az előrejelzés heves záporokat, nyárias zivatarokat jósolt -, megkockáztatja, hogy egyszerű utcai viseletben lekajtasson a házától alig öt méternyire álló kisboltba.
Bezárja a lakást; gondosan megtervezett műveletről van szó, hiszen a mostani világban is bármikor kirabolhatják az embert, ha könnyelműségében nem vigyáz! Futva suhan át a majd hat emeletnyi lépcsőn; elvégre, ha az ember a testéből kénytelen élni, akkor a legkevesebb, hogy tartsa kicsit karban is, bár mostanság legszívesebben rég otthagyná a munkáját, mert annyira megunta. Szinte szállva röppen ki lakása ajtaján.
- Jó reggelt ifjú hölgy! – mint legjobb mindig visszatérő, és hűséges kuncsaftjának előre köszön egy idősebb, nagypapakorú úr. Előzékeny és mindig udvarias. Azért is kedvelte meg rögtön, amikor erre a környékre költözött, mert a néha nagyapjára emlékezteti, akit gyerekkorában vesztett el, de aki mégis eltudta vele feledtetni, a valódi dolgok néha kíméletlen, és közönyös sivárságát.
- Jó reggelt önnek is Béla bácsi! Hogy tetszik lenni? – őszintén kérdez, mert megszokta, hogy az öreggel való beszédnek csak igazság lehet az egyedüli törvényalapja.
- Hát nem panaszkodom, bár a lábam már nem olyan gyors, mint régen! Kicsit magas is a vérnyomásom… bár lehet, hogy ez az átkozott nyári időhullám mindennek az oka! – teszi hozzá kicsit gúnyosan, és sajnálkozóan, és pakolja tovább az értékes portékákat. Olyan öklömnyi paradicsomokat és remélhetőleg friss zöldségeket tesz a kis farekeszekbe, ahonnét a vevők is mindig bátran választhatnak, mintha a saját földjén, a saját gondoskodása által termettek volna. Olyan elfogadott szeretettel.
- Már a liftből ideérzett azoknak a csokis fánkoknak az ízfokozó illata! Kaphatnék esetleg egy-két darabot? – nem állhatja meg és küld egy izgató, ellenállhatatlan vigyorgós mosolyt az öreg felé, aki unokájaként szereti az ifjú hölgyet.
- Hát, ezt kérdezni sem kell drága hölgyem! – előveszi a süteményes pult mögül a reggeli, mindig friss készletet. – Tessék parancsolni, drága! Amelyik csak jólesik!
- Szabad-e kóstolni? – s őzikeszeme olyan esengő, szinte gyermekien kuncsorgó, hogy annak senki sem tud ellent mondani.
- Hát drága most már mindent tiltanak, de mivel ön különösen kedves törzsvevőm én megengedem!
Azzal meg se várva, hogy bárki kellemetlenkedő bármikor megláthassa, kivesz egy finom, és gusztusos, pufók fánkot, melynek a tetején, mintha alvadt éjfél lenne, kellemes kérem rétegben olvadt, majd szilárdult meg a csokoládé, és ellenállhatatlan vonzalommal mélyen beleharap.
- Oh, jaj! Béla bácsi… hát ez isteni krémes! Az életemet mentette meg! Mondja? Hogy csinálja? Mi a titka? – megérezi, hogy lehet, hogy kényes témát érintett, mert az öreg megvakarja kopasz feje búbját, és gondolataiba mélyed.
- Drága ifjú hölgyem! Ez családom legszentebb titka! De egyszer majd, ha úgy hozza a sors, mindent elmesélek önnek! – szemén halványan már meglátszik, hogy beüvegesedett, és fátyolossá lettek retinái, mint aki a régmúltba réved.
- Jaj, Béla bácsi! Ne tessék rám haragudni! Én igazán nem… akartam! – mint egy védtelenné vált, remegő kis állatka gyorsan odafut hozzá, és magához öleli a kis öreget. – Ugye nem haragszik rám?!
- Jaj, drága! Hogy mondhat ilyet?! Eszembe se jutna! De inkább örüljön, és kérem ígérje meg saját magának, hogy boldog próbál lenni, és ezekkel a gyönyörű, igéző szemekkel elfelejti az összes mihaszna szomorúságot!
Fejét mélyen befúrja az öreg mellkas hajlatába, hogy más ne hallja szipogó meghatódását: - Köszönöm papa, nagyon köszönöm!
Fogja magát, és az ínyenceknek való csokis fánkokat és kilép az üzletből. Az öreg még utána szól:
- Drága! Írjak mindent a számlájához, majd később kifizeti?!
Ekkor döbben rá, hogy kellemes hóbortosságában vélhetőleg otthon felejtette a pénztárcáját.
- Igen Béla bácsi! Legyen szíves! Mindent kifizetem majd!
Azzal visszagaloppozik a lakásába az otthon felejtett pénztárca után, ami kivételesen az éjjeli asztalka fiókjában várja, hogy valaki megtalálja és magához vehesse.
- Na, végre megvagy! – jóleső érzéssel konstatálja, hogy legalább még nem rabolták ki, majd reménykedve újra számítógépe képernyőjére pillanat, és végre bejövő üzenete érkezett, amit mohó kíváncsisággal és haladéktalanul illik megnéznie.


Drága Tündér!

Hogy mennek a dolgaid? Remélem azért mindig résen vagy és vigyázol magadra! Én köszönöm kitüntető érdeklődésedet – megvagyok! Bár jobb szerettem volna, ha a nyári szünidőbe kicsit találhattunk volna időt egymásra, de inkább nem szeretnék türelmetlenségemben elkapkodni semmit; ahogy alakul, és ha te is úgy akarod, előbb-utóbb úgy is összefutunk!
Előző leveled mély nyomot hagyott bennem; olyan különös és furcsa volt az összes mondatszerkezeted, hogy én már attól kezdtem rettegni mániákusan, hogy valami komoly dolog, vagy baleset történt az életedben. Kérlek téged, ha lesz időd, feltétlen írd meg, hogy hogy s mint vagy?
Én nemrég fejeztem be egy kissé posztmodernre sikeredett regényemet, és ha valaki, hát akkor te pontosan tudhatod, hogy a helyesírás gyakorlatilag mindig is hátrányba szorította és kis híján meg is keserítette a mindennapjaim.
Kicsit félve mondom el, mert tudom, hogy néha milyen elviselhetetlenül ingerlékeny és mohó szoktál lenni, de remélem nem haragszol rám ezért: képzeld volt egy elfuserált randim! A hölgy kedves tanárkollegám az iskolából, ahol most még jelenleg azt mondták, hogy taníthatok. Képzeld szerintem kissé instabil volt a csaj, és egy kicsit gáz! Még a csókolózások, kölcsönös szerelmeskedésig sem juthattunk el! Biztos meglepődsz, hogy ezt pont neked mondom el, és nem édesanyámnak, aki már szinte az idők elejétől rágja a fülemet, hogy harminc éves koromra ideje lenne már végleg gyökereket eresztenem, és neki is úgy hiányzik egy kis vasgyúrócska unoka! Hát most mondd meg? Mihez kezdjek én ezzel a helyzettel?
Kérlek találkoztam egy bölcs – szintén történelemtanár kollegámmal -, aki azt mondta, hogy nem görcsöljem fölöslegesen szét az agyamat, csak hagyjam, hogy az egyszerű dolgok egyszerűen megtörténjenek velem! Most tudod, hogy érzem magam Tündér? Mintha egy helyben állnék szándékosan, és hagynám, hogy a dolgok a maguk számkivetett makacs egyhangúságukkal egy szuperszonikus rakétaként elszáguldjanak fejem felett.
Egyébként, hogy megnyugtassalak igen! Nagyon sokat gondoltam rád!
Amúgy sikerült megvalósítanod magadat? Bocs a sok kérdezősködésért, csak engem is nagyon érdekel, hogy sikerült-e már megtalálnod a helyed a nagybetűs életben?
Ha volna esetleg kedved… nem muszáj holnap… ráérünk, és nem is biztos, hogy jó ha… siettetjük a dolgainkat, de nagyon szeretnék beszélgetni veled egy kicsit hosszú ideig! Kérlek amint gép közelbe kerülsz, feltétlen írjál!

Milliószor puszillak: Sün!


A könnyű lakóparki környezetbe szerette volna most elképzelni önmagát, a kedvesét, és még legalább egy gyereket – mindegy hogy fiú vagy lány – a lényeg, hogy szeretve legyen! Önmagával szerette volna mindazt elhitetni, hogy vágyálmai talán még nem késő és megvalósíthatók. S most még mindig itt van külváros egyik nem éppen vonzó albérleti kis garzonlakásában, aminek a számláit is épek hogy ki tudta csengetni a múlt hónapban. Nem nyugtatta meg a szilárd gondolat, hogyha majd családja lesz, egyes egyedül az élettársa legyen a kizárólagos családfenntartó! Elvégre a női egyenjogúságot már több mint százvalahány éve hogy megszavazták nyugaton és be is vezették, hát akkor még pont ő kivételezzen azzal, akit teljes szívével szeret? Gyomra idegesen megremegett párszor, amint az üzenet végére ért.
,,Nocsak! – lepődött meg. – Szóval mégis igaz! Gondolt rám, és nagyon hiányozhatok neki!” – most először fordult elő vele, hogy jóízűen felkacagott az egész szívével, és először látta magát mosolyogni az előszobai kis tükörben. Az utóbbi időben mintha kissé megfeledkezett volna az egyszerű, tartós emberi érzelmek jóleső ösztöneiről, melyeket szakmájából adódóan kötelességszerűen kellett éjszakánként művelnie. Nyugodtan, majdnem kiegyensúlyozottan állapította meg, hogy a sablonosságot is előbb, vagy utóbb de meg lehet unni! És nincs elviselhetetlenebb állapot sok esetben a kényelmetlen, és tartósított unalomnál.
Sokszor úgy érzi, ha nem lenne albérlete, otthona ahova hazatérhet, és újra a megtalált nyugalom ágyába fekhet, majd megörülne a stressztől, és a különleges V.I.P.-s vendégek egyénre szabott kiváltságaitól. Úgy döntött, hogy elfogyassza a két gusztusos csoki fánkot mely egy újabb ajándék ígéretével ér fel legkedvesebb boltosától, és visszahelyezkedik kényelmi pozíciójába a jó süppedős fotelba, amit az elhasznált rugózás tesz még retrósabbá és még modernebbé.
- Na, végre! – fújja ki magát. – Most még lazíthatok is egy csöppet, amíg nem szólít a munka!
Úgy szeretné most megteríteni a kicsi, hangulatos étkezőasztalt a kis konyha melletti kis ,,kuckóban” mintha párját várná haza egy finom és ellenállhatatlan vacsorával, s mivel szalvétát nem talált egyelőre a papírtörlő is remek helyettesítőnek bizonyul. Kicsit hátrál az asztaltól, és jóleső elégedettséggel állát kezdi birizgálni, hogy vajon jó munkát végzett-e? Vajon a barátjának is tetszene a kontraszt, és a színösszeállítás?! Valahogy eddig nem nagyon volt ideje, hogy elmélyíthesse a háziasszonyi praktikák ősi módszereit, és egyéb kulináris élvezeteit; hiszen mindig is önmagára volt utalva és ez a fajta kiegyensúlyozott, egyszemélyes függetlenség maximális biztonságot is szavatolt neki.
Nemsokára itt van a hétvége és ő arra gondolt, hogy milyen nagyszerű lehetne, ha legrégebbi barátjának ától-cettig megmutatná kis lakását, és késő éjszakába nyúló hosszadalmas és romantikus beszélgetések szálaiba bonyolódnának; és talán közösen meg is tudnának fejteni, hogy vajon mi lehet az élet tulajdonképpeni - mégis egyszerű értelme?

Megtekintések: 1

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek