Amikor utólag nevetek

[Marković Radmila]

Most tél van, hideg szél veszekedik velem a kalapomért, de én nem adom. Csúszna a cipőtalpam, ha cipőt húztam volna fel, de én recés talpú tornacipőben oly módon lavírozok, mintha tojások között járnék, de haladok. Persze csak a boltba, meg a postára megyek, a napi séta már elmarad, meg a többi lófrálás is.Unatkozom a szobámban, pedig volna mit tenni. Takarítani kellene, de mivel minden szoba hideg, csak ott fűtök, ahol tartózkodom, így takarítson ki a hideg, ha nem tetszik neki úgy, ahogy van. Reggel sokáig alszok, mert a nagymama szerviz a téli szünetben bezárta a fűtetlen konyhát, nem főzök, mert kiveszem a mélyhűtőből a maradékot. A barátnőmhöz sem mehetek, az említett okok miatt. Mindezt megérezték a szomszéd kutyái, átjöttek az udvaromba az ól tetőre ugorva, és mire kimentem etetni, a tyúkok és a kakas ott feküdtek a földön lábbal felfelé, a kutyák meg büszkén sétáltak az udvarban.Felhívtam a szomszédot, akinek az apja pillanatok alatt nálam termett, és az öt tyúkból meg az egy szem kakasból „megmentettünk” két tyúkot, meg a kakast úgy, hogy a szomszéd elvágta a nyakukat, mert még a szusz nem szorult ki belőlük teljesen.Na tessék! Micsoda öröm! Vége a semmittevésnek! Három tollast konyhakészre kell feldolgozni, hideg konyhában, de meleg vízben pancsolva. Azt mondják az orvosok, hogy a meleg fürdő után hideg vízzel kell letusolni. Szerintem az is egészséges, ha hideg konyhában meleg vízzel dolgozik az ember. Közben bejelentkezett Erika barátnőm, hogy eljön hozzám, hozza a karácsonyi ólmot, majd megnézzük, meg a kávét, kártyát, de a fő az, hogy örülünk egymásnak. Én most még jobban örvendeztem bejelentkezésének, mert ugyebár, ha vendég érkezik, nem illik az embernek dolgozni, pláne ha kedves a vendég, meg ritka vendég, hát ebből kifolyólag a tollasok majd váratnak magukra, csak annyit dolgozok fel, amennyit kiad az időm, de a sors keze, avagy inkább a szája belekotnyeleskedett a tervembe, vagy bele köpött a levesembe (?), mert Erika, hiába vártam, csak nem érkezett. Teljesen készen lettem a konyhai teendőkkel, amikor megint unatkozhattam volna, de megérkezett az unokám, hogy mama segíts rajtam, már napok óta töltött káposztát eszek, valami tészta…De jó! Van megint unaloműzés.Ezzel is készen lettem, és végre megérkezett a barátnőm. Olyan jó volt együtt lenni! Bent voltunk a meleg szobában, alig tudtuk elmondani mindazt, amit szerettünk volna, mert állandóan figyelmeztették mobilon, hogy esik a hó, meg várják.Azért mi nem zavartattuk magunkat. Kikapcsolta a mobilt, és trécseltünk.Most már nem unatkoztam, mert együtt emlékeztünk közös eseményekre, amiken aztán jót derültünk.- Emlékszel, mennyit küzdöttünk a kecskével?- Ha nem csal az emlékezetem, nyáron történt a kalandunk. Hogy is volt?Magam maradtam odahaza, mert az anyám, ez még lánykoromban történt, te meg kis-nagylány voltál, elutazott egész napra. Rám maradtak az állatok, semmi más. Lehet olvasni kedvemre! Anyu megfőzött, semmi dolgom sem volt kilátásban az etetésen kívül.Na most, elvégezem a rám bízott feladatokat, és utána enyém a világ. Majd a disznóknak adok moslékot, anyu disznóknak nevezte őket, pedig szerintem csak malackák voltak, de ez nem zavart. Oda adtam nekik a moslékot. Most a kecske (a szegény ember tehene) jött volna a sorba, és a mek, mek, mek sehol sem volt. Átkutattam a kertet, a „szakállammal durrantó” még mindig sehol sem volt. Kimentem az utcára, és Erikával elindultunk felfedező utunkra. Kérdezősködtünk a járó-kelőktől, akik hol itt, hol ott láttak egy kecskét, mire nagy nehezen egy faluszéli házban megtaláltuk a szökevényt, aki egy istennek sem akart hazajönni. Szerencsére ketten voltunk, én húztam a tejgyárat, Erika meg tolta, akit útközben lebogyózott, de nem ijesztette őt el, továbbra is tolta. Egy nagy kő esett le a szívemről, amikor beértünk a házba, de a sírás fojtogatta a torkomat rögtön, mert az udvarban megláttam a malacokat, vidáman feltúrták az egész udvart. A kecskét a helyére vezettük, és elkezdődött a cikázás. Az ól ajtaját kitártam, azt hittem majd kuss, kuss, és a cocák bent lesznek a helyükön, de ez helyett mi cikkbe szaladtunk, a röf,röf meg cakkba, és ez nekem úgy tűnt, hogy már órák hosszat üldöztük őket, de a győzelem: az bizony a miénk volt! Diadalszidalmazással az ól ajtaját bereteszeltem. Emlékszel, mit mondtam?- Valaminek örültél, de már nem is tudom minek.- Jaj de jó! – mondtam. Most már csak a kutyát kell megetetnem. A kutya láncra volt kötve, mert valami fránya harapós természete volt. Elkészítettem a kutyaeledelt, na nem olyan mai csodabogyókból, hanem kenyeret, csontokat, meg tejet vittem neki. Nem tudom örömében, vagy türelmetlenségében, vagy gonoszságból, de körülszaladt pillanatok alatt, és úgy hanyatt rántott, hogy az eledele a földre lett tálalva, én meg bőgő- masinává változtam. Buksi rám nézett csodálkozva, és nem zavartatta magát a teríték miatt.- Most már emlékszem. Nem mertem hangosan nevetni, de jót kuncogtam rajtad. Feküdtél a földön, sírtál, a kutya megnyalta a kezed és nekilátott a falatozásnak.Ez az élménydús napom valahol a délutánban fejeződött be tusolással. Legszívesebben világgá mentem volna, ha tudtam volna az oda vezető utat.Erika lassan megindult haza, mert tényleg ömlött az ég tollpihéje.Jelentkezz, ha Hajdujárásra érsz, mert csúszós az út.- Jelentkezek.Megpusziltuk egymást, és aggodalmasan néztem az autó után, amíg nem tűnt el a szemem elől.