Áprilisi tréfa (VI. rész)

[Czinege László]

A karácsony és a Szilveszter megtört, elkeseredett hangulatban telt el. Béla nem kapott senkitől biztatást. Úgy érezte, még Napvirág támogatása is kezd lanyhulni. Addigi kedvenc irodalmi oldalán – kritikái miatt – támadások érték, s ezért másik portálon, egy idegen felületen publikált. Rosszul kezdődött az új év. Ebben az időben – hangulatának megfelelően – melankolikus visszaemlékezések, borús hangvételű lírai művek, elégiák, vagy erőtlen társadalomkritikát hordozó alkotások születtek, amelyekben fáradtan bujkált a mindennapi tehetetlenség. Néhány nappal azután, hogy Hortobágyiné megtette vallomását az ügyészségen (amiben leírta, hogy a férjét bilincselés előtt ököllel, majd utána könyökkel többször megütötték a rendőrök, valamint hogy összetört szemüvege összevagdosta az orrnyergét, és erősen folyt a vér az orrából amikor elvitték), munkahelye előtt megrongálták az autóját. Egy éles tárggyal szinte minden karosszériaelemet – kifejezetten nagy értékű károkozás céljából – összekaristoltak. Március elejéig tartott a megvádolt, lebegtetett állapot. Béla már teljesen a mélypontra érkezett. Úgy érezte a Mariana-árok mélyén fekszik, és testét tizenegy kilométernyi vízoszlop nyomja. Ám ekkor, váratlanul kapott egy ügyészi értesítést arról, hogy az ellene indult eljárást megszüntették. Az indoklásban az eljáró ügyész – Dr. Csete Ferenc – hangsúlyozta: A rendőr gyanúsítottak védekezésként találhatták ki az egyiküket ért támadást, ami a felvázolt szituációban nem volt életszerű, és nem is szerepelt az intézkedés utáni jelentésükben. Bélának teljesen lényegtelen volt az indoklás részletezése, hasonlóan ahhoz, amikor a szomjazó sem kérdezi, hogy honnan a víz, csak issza... issza... issza. Még ugyanebben a hónapban megkapta a vezető-helyettes ügyész levelét, amelyben leírta: "A Btk. 226. §-ába ütköző hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétsége és a Btk. 228. §-ának (1) bekezdésébe ütköző jogellenes fogvatartás bűntette miatt" a Fővárosi Bíróságon a két gyanúsított rendőr – Labanc Lajos őrmester és Varró Tamás törzsőrmester – ellen vádat emeltek. Hortobágyi Béla nem emlékezett még márciusra, ami ilyen szabadságérzetet hozott volna neki, ami ennyi reménykedéssel töltötte volna el. Talán hasonlót érezhettek a márciusi ifjak, és a börtönből szabadított Táncsics 1848. március 15-én. Egy hónapig tartott a nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb közérzete. Újból volt kedve élni, dolgozni. Ekkor azonban – az események évfordulóján – olyan váratlan dolog történt, ami újra kizökkentette nyugalmából és ellehetetlenítette mindennapjait. Április végére újabb bírósági idézést kapott. Ám ez most egyszerű, polgári ügy volt: válóper. Felesége elfelejtette bejelenteni, miközben a legnagyobb bajban volt decemberben, ő még a válóperes keresetet is beadta. Ez olyan dolog – ugyebár –, ami nem tartozik a másik félre... A mentőápoló egy évvel azelőtti mondata jutott az eszébe: „Egy ilyen verés után a válás is egyszerűbb menet lesz egy összezuhant, magába fordult, megfenyített férfitól.” Hortobágyiné egy szőrös állú ügyvédnővel érkezett az első tárgyalásra. Nem is tudtak megegyezni, zöld ágra vergődni semmiben. Felesége felesleges csúsztatásokba bocsátkozott a bírónő előtt. Azt is hangoztatta: Béla ellen eljárás folyik hivatalos személy elleni erőszakért. Hortobágyinak meg kellett mutatni idézését az ősz eleji tárgyalásra, amiben ő tanúként, a rendőrök pedig egyértelműen vádlottként voltak megnevezve. Hortobágyiné az ügyvédnő segítségével, magának szerette volna a ház felét, és a gyermekelhelyezést. Béla viszont nem is akart válni, mert tudta, minden pénze a házukban van. Neki sosem volt külön bankszámlája. Amit keresett, azt betette a családi vagyonba. Szüleitől örökölt pénzét is beépítette pár éve a felső szintbe. Az utolsó év megpróbáltatásai nem tettek jót az egészségének sem, munkája is rosszabbul ment. A válással csak felesége nyerhetett. Pláne, ha minden úgy alakul, ahogy azt az asszony eltervezte. Valamikor közösen vették az ingatlant, de Hortobágyi ráköltötte örökségét, nagyjából nyolc millió forintot, ami napi áron már a duplája lenne. Úgy nézett ki, hogy szépen kitanulta neje a férjpumpolást elvált asszony barátnőitől. Noha Hortobágyiéknál nem adódtak akkora lehetőségek, mint pl. egy Kajmán-szigeti számla csapolgatásából, de ha már okították, akkor miért ne használja fel… Amikor Béla meglátta, hogy a második tárgyalásra egy új ügyvéddel érkezett neje, egyszerűen felháborodott: – Hihetetlen, hogy mennyi kidobni való pénze van ügyvédekre, velem pedig ötszáz forintokért is cirkuszol! Az asszony valamiért – vagy csak úgy, mint általában – nagyon sietett, kapkodott. Végül ügyvédestől hajlandóságot mutatott a megegyezésre az ingatlan ötven százaléka alatt is. Az ingóságok java azonban szétköltözés után az övé marad, azt előre írásba foglaltatta. Valószínűleg rosszul sikerült az időzítés… Nem erre a felívelő ágra számított az asszony. Az lehetett a forgatókönyv, hogy Béla még nyár elején gyanúsított lesz, és agyilag, akaratilag jócskán leamortizált… A rendőrök első, bírósági tárgyalását szeptember 12-re tűzték ki. Hortobágyi 10:30-ra volt idézve. Izgatottan ült tíz órától a folyosón, de csak az ebéd után engedték be. Addig nem is tartottak szünetet. Nem hallhatta, benn mi folyik, és ez rossz érzéssel töltötte el. Amikor bejutott végre, akkor felolvasták a két gyanúsított addigi vallomását, ami szégyen volt a rendőrökre nézve. Annyi igazságot tartalmazott, hogy odaküldte őket valamelyik elöljárójuk. A feladatok belső elosztásának rendszere is elég kacifántosnak tűnt első hallásra. Konkrétan megállapítani, hogy kikkel is álltak kapcsolatban, és ki, mire utasította őket, elég nehezen volt követhető. Nagyjából az derült ki: kezdő volt az ÜTI, nem a szokásos gyakorlottak közül való, hanem egy beugró nyomozóhadnagy. Cincoghattak az egerek, szinte káosz volt a hivatali ügymenetben. Azt, hogy miként is kerültek hozzájuk Labancék – a külön csoporthoz tartozó lakótelepi térfigyelők –, egyáltalán nem értette meg Béla. A rendőrök arra próbáltak hivatkozni, hogy ők mindent kiadott parancsra tettek. Ám amikor a parancsok osztogatóit firtatta a bíróság, akkor megindult a láncreakciószerű egymásra mutogatás, senki sem emlékezett semmire, csak amolyan visszafejtésszerűen ment a következtetés, hogy elvileg kinek is lett volna a feladata. Érdekes módon az ügyészségnek, vagy a bíróságnak eszébe sem jutott pl. rögzített telefonbeszélgetések meghallgatása, pedig a Labanc őrmester többször is tárgyalt valakivel/valakikkel, miközben úgy sétálgatott fel-alá Hortobágyiék házában, akár egy tanyagazda. A rögzített hanganyag segíthetett volna a felelősség konkrét értelmezésében, megvilágíthatta volna, hogy Labanc miként adta le a helyzetjelentést. Béla el is mondta a bírónak: az ő egyszerű taxiscégénél ha vitás ügy adódik, akkor egyből visszajátsszák a rögzített, telefon- vagy rádióbeszélgetéseket. Úgy vélte felháborító, hogy az indokolatlan testi kényszerítéssel, bántalmazással és jogellenes fogvatartással végződő rendőrségi intézkedés után, csak elkent ténytologatás, valamint zavaros egymásramutogatás folyik felelősségi kérdésekben. Bezzeg a sértett becsmérlését illetően teljes a rendőrök közötti egy húron pendülés. Bélának feltűnt, hogy a két gyanúsított, és a megidézett rendőrtanúk mindannyian – szemlátomást összebeszélve – két dolgot hangsúlyoztak: Az első szerint: a sértett – vagyis Béla – alkoholos befolyásoltsága nagyfokú volt. A második: trágár módon hallotta beszélni még az a rendőr is, akivel Béla eleve nem is találkozhatott. Volt olyan rendőrnő, aki csak a tárgyaláson látta, pedig neki lett volna feladata, hogy kikérdezze, van-e panasza az előállítottnak az intézkedés ellen, és – ha indokolt – ő helyezhette volna rács mögé, mégis azt állította: Béla még imbolygott is, holott ilyen végletet senki sem említett, csak az azóta előléptetett zászlósnő. Ez, annak alapján, hogy nem is látták egymást – mivel Labanc, és Varró rendőrök intéztek mindent, hiszen ők voltak a „generálkivitelezésben” érdekelt seriffek – a terv túlteljesítésének tűnt. Persze a zászlósnőnek már a bevezetője is mindent elárult: – Én kikérdeztem – bár erre és rám úgysem fog emlékezni a sértett –, hogy van-e panasza az intézkedéssel, és az előállítással kapcsolatban, de az úr azt felelte: nincs. Ugyanez a zászlósnő válaszolt a bíró kérdésére, amikor azt firtatta: – Mért kellett egyáltalán bevinni a fogdába a sértettet, amikor minden irata a házban és a garázsban volt? Mit vártak ettől az intézkedéstől? – A járőrök kinn a terepen nem tudják megállapítani, hogy valóban azzal az emberrel állnak-e szemben, akinek gondolják, mert nincsen fényképes igazolvány a kezükben. Bentről, telefonon én sem tudom ezt nekik elmondani, és képet küldeni sem tudok a mobiljukra – hangzott a válasz. – Mivel lett jobb a helyzet, hogy bevitték a sértettet? – Azonnal kikerestem a számítógépes nyilvántartásból Hortobágyi Béla adatait, és összehasonlítottuk őt a fényképével. – válaszolta a rendőrnő. A második mentő személyzete említette, hogy Béla valószínűleg italos állapotban volt. Amikor lehetősége adódott, Hortobágyi egyből rákérdezett: – Ezt miből állapította meg? – mármint, hogy italos lehettem. – Eleve így kaptuk az értesítést a rendőröktől. – felet a mentős. – Uram, látta rajtam valamilyen jelét az alkoholos befolyásoltságnak? – Nem – válaszolta a mentőápoló. A védelem legtöbb tanújának megnyilvánulásából érződött, hogy egy lejárató, becsületsértő taktikát választottak a rendőrök. Az igazságot, a szakszerűtlen, hanyag munkavégzést, az önbíráskodást, és a hatalmukkal való visszaélést viszont igyekeztek elkendőzni. Béla többször meg is kérte a bíróságot, hogy a megalázó, folyosói pletykákra hivatkozó, valótlanságoknak próbáljanak gátat vetni. – Egyáltalán, hogy lehetséges az – tette fel a kérdést Hortobágyi –, hogy olyanok is szót kaphattak tanúként a gyanúsítottak oldalán, akik nem is találkoztak velem, rólam semmilyen érdemi információval nem rendelkeztek, viszont dehonesztáló monológjukkal, "úgy hallottam"-féle híresztelésükkel folyamatosan ellenem akarják hangolni a bíróságot? Ezzel ellentétben az általam megnevezett fontos tanúk közül egy – a háziorvosom – az ügyészségi szakaszban sem jelent meg az idézések ellenére, és gondolom ez így fog a továbbiakban is történni. A bíróság sem tud érvényt szerezni a törvénynek. A másik tanút – a kórházból hazaszállító taxist – pedig meg sem keresték. A két gyanúsított rendőr mindezekkel együtt, vagy ellenére nagyon biztosnak látszott a dolgában, főleg miután a bíró feltette a kérdést. – Igaz-e, hogy rendőrtábornok az unokatestvére? – Nem tábornok, válaszolt Béla, de magunk között úgy hívjuk mindkettőt. – Mindkettőt? – hökkent meg a bíró. – Egyébként csak ezredesek szegények… mondta pironkodva Béla. – Ezredesek… szegények… – ismételte a bíró. A védőügyvéd még egyszer körbe akarta rágni ezt a csontot. – Milyen tanáccsal látta el az unokatestvére? Beszéltek az ügyről? – Véleményem szerint ez nem tartozik a tárgyhoz – válaszolta Hortobágyi. A bíró kissé lehajtotta a fejét, és szinte magának mondta: – A tanúnak válaszolni kell minden kérdésre az igazat, a legjobb tudása szerint. – Rendben felelek – kezdett bele Béla. – Visszavonom a kérdést – szólt közbe gyorsan az ügyvéd. Tárgyalás alatt a rendőrök már olyan biztosak voltak a védőjük által sugallt sikerben, hogy a következő feltett kérdésnél Varró törzsőrmester vihorászni kezdett, forgolódott és össze-vissza billegve mutogatott. A bíró, aki amúgy is morcosan hallgatta a rendőrök részéről elhangzott teketóriázó, bizonytalan választ, látva a megnyilvánuló nagyfokú dilettantizmust, – ráförmedt: – Álljon már rendesen törzsőrmester, maga még rendőr úgy tudom, és most a bíróság előtt van gyanúsítottként! Viselkedjék ehhez méltóan! Varró megszeppent valamicskét, de a nemsokkal később tartott szünetben már újra fordított képet mutatott a helyzet. Hortobágyi magábazuhanva ült egyedül a tárgyalóterem-ajtó melletti padon, míg a két vádlott ismerőseikkel nevetgélt és diskurált a visszhangzó előtérben. Labanc Lajos a szünet végéig – fülén az MMS-képes mobillal – valakivel értekezett, s akár egy nélkülözhetetlen menedzser (vagy tanyagazda?), úgy járkált nagy léptekkel a bírósági folyosón. (folyt. köv.)