Atomróka

[Czinege László]

Balogh Jancsi kis satnya ember volt, nagy dumával, horgas orral és vörös hajjal. Mindenki csak Atomrókának nevezte, amióta Pakson dolgozott az erőműben.
Jani egy hetet bulcsázott a cégnél, utána ugyanannyi ideig otthon fusizott a műhelyében. Sokszor hozott autót a munkatársaitól és pesti ismerőseitől. Ilyenkor bemutatta a verdákat a „közönségnek”, az utcabeliek előtt fitogtatta kaszkadőr képességeit.
Néha azonban nem jött össze a dolog, olyankor előfordult, hogy az addig hibátlan oldalát is meg kellett ütni és fújni az autónak.

Épp egy érett nagypolákot trancsírozott, amikor beléptem hozzá a műhelybe.
– Szeva' Janikám! – hogy állsz melóval? Lenne egy sürgős lakatolásom a Renault-n.
– Ki vagy? – kérdezte hunyorogva Balogh a polák alól.
Szemébe világított a stekklámpa. A körvonalaimat látta csak, és mivel csörömpölt a lemezvágó olló, a hangom sem ismerte fel.
– Lemászok az aknába! – ordítottam.
Az Atomróka a kocsi küszöbét vágta. A poláknál ez gyártási hiba, mivel hidegen húzták a lemezt, ezzel rendesen torzult a kristályszerkezet, és így könnyen bediffundált a levegő oxigénje a kezeletlen lemezbelsőbe. Hiába ápolták kívül, festhették akármivel, egyszer csak berúgta az oldalát a gyanútlan tulaj, amikor például épp a havat akarta leverni cipőjéről.

Jancsi szája a füléig ért – szó szerint –, ahogy meglátott. Tökéletes csúzliszája volt. Mosolyát néhány aranyfoga tette feltűnően impozánssá.
– Szia, kedves kolléga úr! – duruzsolta vidáman, amikor kikapcsolta a lemezvágót. Jó, hogy jössz, már rozsdát köpök itt lenn. Menjünk ki, igyunk meg egy sört!

Rókával valamikor egy vállalatnál dolgoztam, ő volt a garázsmester, én pedig a gépkocsielőadó.
Csodálatos együttműködés volt a kettőnké. Pláne, amikor már kimentek a sofőrök dolgozni. Ráültünk valamelyik tetszetős járgányra, és versenyt rendeztünk a telephely hátsó traktusában. Én gyakorta a raj-GAZ-t, vagy a csőrös ZIL-t választottam. A Róka pedig legtöbbször egy rakodógéppel üldözött. Jó volt odataposni a jobbszélsőnek, mert őrülten csattogtatta a Frakk, vagy a Weimar típusú rönkfogós rakodógép villáit. Egy alkalommal U-650-es erőgépbe ugrottam be, ami műhelymunkára várt. Balogh homokot fröcskölve tört utánam a mosó irányába a rakodógéppel. A hatalmas körmös gumik széles csíkban dobálták hátra a talajt. Már épp meg akartam a magas mosórámpa körül fordulni (a Frakk nehezebben, nagyobb íven fordul, így itt elszórakozhattam volna Janival), amikor váratlanul bedadogott a motor, lelevegősödött az üzemanyagrendszer. Balogh fékezés nélkül jött nekem oldalról, és nekilökött a mosó betonjának. A traktor átdőlt a nagykeréken, rá a rámpára. Keresztben felfeküdt ott szépen, mint amit az űrből pottyantottak oda. Róka túlságosan nem rettent meg a látványtól. Alighogy kimásztam a gépből, elkapta a rakodógép villájával a traktor bukócsövét, és visszarántotta az útra a szerkezetet. Nekem persze nem tetszett a dolog, mert jól megütöttem a vállam és a térdem. Atom Jankó viszont lázba jött. Mutogatott, hogy üljek másik gépre, aztán folytassuk.
– Persze, te vaddisznó! – kiáltottam felé. Nem volt még elég, hogy fellöktél? – azzal elindultam vissza az irodába.
Jancsi, keményen odalépett a rakodógépnek, ágaskodva indult el a tópart felé, ami a telep természetes határvonala volt nyugati irányban. Annyira benne volt a száguldás, a játék izgatott vágya, hogy sokkal beljebb merészkedett a tóba, mint ahogy előtte bármikor tette. A nagyméretű gumik épp, hogy kilátszottak a vízből, bőgött a motor. A fülke felett kivezetett csövön szétáradó kipufogófüst elhomályosította a környéket. Kövér gázzal rohangált a – homokos part menti – sekély vízben. Egyszerre azonban eltűnt a gép jobb eleje, egy gödörbe eshetett a kerék. Szinte meg sem érkeztem lepődni, amikor egy borzalmas durranást követően, hatalmas víztömeggel kirepült a partra a nagydarab rakodógép. Az ajtó kiszakadt. Láttam, ahogy Róka úszik a levegőben, – forog, kalimpál, amíg végül a régi istálló nádtetejében lyukat szakítva, ordítva el nem tűnik a padláson.

Kezdtek gyülekezni az emberek. A robbanásra sokan összeszaladtak, és ijedten kérdezősködtek: mi volt az...? Jobbnak véltem, ha magyarázkodás helyett előbb Jancsit keressük. Felmásztam néhány emberrel a hodály padlására, és a félhomályban szólongattuk a „repülő rókát”. Szerencsére a beszakadt nád nagyot fogott rajta, a padlást nem törte át, ott feküdt nyöszörögve a lyuk közelében egy kupac ócska zsákon.
– Te Balogh, neked csak megszületni volt nehéz – szóltam hozzá finoman, nehogy megsértsem, amikor már láttam, hogy egészen egyben van. Fel tudsz állni?
– Azt hiszem menni fog – válaszolta Róka. Kurva nagyot repültem pedig.
– Ja-ja, te szerencsés. Nem mentem még be az irodába, láttam, ahogy pörögtél a levegőben. Mi lehetett a gödörben?
Róka, aki mindenben tájékozott volt, akár napi, akár történelmi távlatokról volt szó, már lökte is:
– Ez egy lehorgonyzott 1944-beli M-akna volt – az tuti, közel kétszáz kilós. Szerencse, hogy a Frakk alváza felfogta a robbanás erejét, de rendesen el is dobta a nagy dromedárt.

Ezek a néhányéves emlékképek jártak még az eszemben, amikor a Róka - két hideg sört kerítve - tologatni kezdett a kerti asztal felé.
– Mi van veled? – régen láttalak. Jöhetnél hozzánk dolgozni, aztán meg itt maszekolnánk. Nézd meg, most is itt van három autó.
Szerettem volna azt mondani neki:
– Persze, Janikám! – aztán repül majd velünk a paksi cég is… de inkább mást feleltem:
Hát, ez gond Janikám, mert az én verdám is padlón van. Azért jöttem, merthogy ki kellene kalapálni néhol.
– Mit csináltál vele?
– Nem egyszerű a történet...

Icával már megint a régi benzinkút mögött csináltuk a kocsiban. Járt alapjáraton az autó, ment a fűtés, lábam a fékpedálon, s a dinamó meg – tudod – semmit nem tölt alacsony fordulaton. Nem csoda, hogy lemerült az akkumulátor.
Szóval ott vagyunk kimelegedve, az akku meg káo, úgyhogy egyből meg akartam oldani a helyzetet. Tartottam Icának egy gyors vezetéselméleti oktatást, majd megtoltam egyedül a kocsit. Be is indult, de szegény lány utána a gázra lépett. Nem a féket és a kuplungot nyomta, ahogy okítottam. Az autó keményen beleállt a szemközti, jó mély árokba, mint egy…
– Mint egy M-13UK 132 mm-es rakéta – segített ki Jani.
– Igen, pont úgy Róka – nagyon vágod te ezeket.
– Na, és a lány?
– Nem lett különösebb baja, csak az orrát verte bele a kormányba, az vérezgetett valamicskét.
– Mivel húztad ki onnan?
– Jött egy Zil-es, és segített. Gondolom, ő volt az is, aki belesett a hátsó szélvédőn többször, amikor még „beszélgettünk”.
– Na, lássuk a medvét, a műveteket! Aztán majd mondom az ajánlatom.


Figyelj ide kedves barátom! – szólalt meg végre az Atomróka a nagy spekulálás után. Ma hozok még két autót, de a jövő héten is itthon leszek. Ha jó neked, akkor ezen a héten dolgozol velem, a Renault-t pedig megcsináljuk a jövő héten.
– Más ajánlat Janikám?
– Ez az egy változat működik, a többit nem is mondom.

Így aztán elkezdődött hihetetlen vállalkozásom az Atomrókával.
Először a nagypolákot foltoztuk ki. Tettünk rá két új küszöböt, és a sárvédőíveket hegesztettük. Szépen haladt a meló, jól összedolgoztunk.

A műhelybe bejárt pár részeges csavargó. Sepregetek, kihordták a szemetet néha, amit Jani néhány sörrel hálált meg. Volt köztük egy Pocok nevű, aki nyugodtan lehetett volna görény is, ami a szagát illette. Ez a Pocok már annyira elszemtelenedett, hogy semmit sem akart csinálni, csak jött a söréért, ahogy megszokta.
– Atomróka, lehűlt már a söröm? – hangoskodott reszelős hangján.
Jani már várta az embert, le is hűtött egy üveget, amibe nemrég belebrunzolt, és visszanyomta rá a kupakot.
– A kőbányait szereted – ugye Pocok? – kérdezte a csövestől, aki hanyatt dobta magát a kimustrált forgó fotelben.
– Fú vöröske, az a legjobb egy deci eperpálinkával!
– Majd kapsz azt is, ha bemegyek a házba hozok, de egyelőre érd be ezzel.
A csövinger mohón kortyolt a párás üvegből. Jó negyedét meghúzta, amikor kiült a furcsa kérdő tekintet az arcára.
– Friss ez a sör, te Róka? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze, hogy az! – most hozták Kalmárék a sörgyárból, ledobtak itt két rekeszt.
Pocok, kétkedő tekintettel billegtette a palackot, de nem volt az alja sem zavaros. A szép világos, áttetsző ital egész jól mutatott a gyöngyöző üvegben.
– Remélem nem döglött ebbe bele a patkány! – vizsgálgatta gyanakodva Pocok.
– Ugyan már, mit számít az? – kérdezte faarccal Róka. Patkány vagy pocok – egyre megy.
– Igazad van úri barátom! – mosolyodott el a csavargó, hisz néha úgyis együtt alszunk, együtt eszünk.

Eltökélt mozdulattal legurította az ital maradékát, és elégedetten hátradőlve nagyot böffentett.
Az Atomróka koccintott az üvegemmel. Ő is lehúzta a sört, majd váratlanul lenyomott egy csattanós pacsit. Meglepetésemben majdnem kiesett a számból a cigi.
– Vannak még azért ökör emberek, ugye barátom?
– Vannak bizony – feleltem. Megisszák a hűtött hugyot is.
Pocok elégedett mosolya savanyú, kérdő átmenetbe váltott.
– Mi-milyen hugyot isznak?
– Hát, milyen a húgy te, baromarcú? – robbant ki Rókából az elfojtott röhögés.
Világossárga és kőbányai címkés… Tényleg friss volt a csapolás, egy órája sincs, hogy palackoztam. Biztos azért volt szokatlan, mert előtte Jelen Pivót ittam.
Pocok hirtelen felállt, de megtántorodott. A megalázottság dühe, és a már korán reggel megivott mindenféle kutyult cefre rántotta a fejét. Elindult Jani felé, ám a stekklámpa vezetékében felbukott. Arccal nekiesett a polák csomagtartójának, – onnan pattant egyet, és eltűnt az aknában.

Atomróka beballagott a házba, hívta a mentőket. Én még néhányszor megráztam Pocokot, de az meg sem moccant.

Jó időbe telt, ameddig kiértek a mentők. Akkorra szegény Pocok arcvonásai teljesen megszelídültek. Jóságos ernyedtség lett úrrá rajta. Nem haragudott már senkire, nem is lélegzett.
A homlokába jó négycentire beszaladt az olajemelő kihajtott szára.

Másnap egy 127-es Fiaton javítottuk a váltót, valamiért nem szedte az elsőt és a harmadikat.
Csendben dolgoztunk, megviselt az előző napi eset, végül Róka kezdte akadozva a beszélgetést:
– Ez a Pocok se fogja már többet pusztítani a sörömet… A pálinkát is kihoztam ugyan, de már nem kellett neki.
Igyuk meg az ő részét is! Szevasz Pocok, egészségünkre!
Lehúztuk a két pohárral, majd a csövesét szétöntöttem, és újra koccintottunk:
– Hiányozni fogsz Pocok, jó haver voltál!
– Az, áldott jó egy haver – dünnyögte Balogh.

A fityóval gyorsan végeztünk, alig tartott ki addig a pálinka hatása. Kiültünk a kertbe, felbontottunk két igazi kőbányait.
– Nem sokat értetlenkedtek a rendőrök sem – ugye? – állapította meg kérdő hangsúllyal Róka.
Örültek, hogy egy gonddal kevesebb, nem fog összevissza tarhálni, meg lopkodni ez a suttyó.
– Ja-ja, látszott rajtuk a megkönnyebbülés, de legközelebb nehogy megkínáld házi csapolással a többieket is! Ki tudja, azok hogyan reagálnák le a stresszhelyzetet.

Egy Nysa mikrobusz következet, valami csóró zenekaré volt, akik a környéken zenéltek hétvégeken. Kopogott valamelyik hajtókarcsapágya.
Balogh gondolt egyet, és megemelte a régi négyoszlopos emelővel, amit elég ritkán használt, mivel néha már megbízhatatlanul viselkedett.
Így sokkal kényelmesebben sikerült leszedni a kartert, és tudtuk változtatni a szintmagasságot, nem fáradt el a derekunk, mint az aknában.
Egész jól haladtunk ezzel a munkával is, ezért amikor átjött a szomszédból a két testvér – Ücsök és Jecó – egy üveggel, leültünk velük házipálinkázni.

Ücsök előadta, hogy betanított fényező lett a kátészben, és honvédségi csőrös Zileket fújt ma – csodálatos mattzöldre. Jecó pedig elkottyantotta, hogy szerinte (mivel őszi munkán voltak előtte a gépek) a beszorult takarmányrépákat ki kellet volna szedni a fülke és a plató közül, mert ha elrohadnak, majd erősen meglátszik a helyük.
– Tudod, kit érdekel öcsi! – röhögött Ücsök. Amit a mosó nem visz le, az ottmarad rajta. Lefújtam a répákat is szépen, elállnak azok egy jódarabig.
Lenyomtuk elég gyorsan a liter pálinkát, majd rendesen bekáfolva focizni kezdtünk a műhely üres felében.
Hamar kimelegedtünk. Jancsi hozott egy rekesz sört. Egy gól egy sör, úgy játszottunk tovább.
Végül zihálva leültünk a Nysa alá, megtámasztottuk a négy emelőoszlopot, és néztük a motor alját.
– Vissza kellene tenni a kartert, és kipróbálni a járgányt! – ajánlottam.
– OK, fejezzük be! – élénkült fel Róka.

Szűrőket cseréltünk, felöntöttük olajjal a Nysát.
– Szerintem indítsd be az emelőn, nézzük, nem veri-e az olajat valahol! – javasolta az Atomróka.
Beültem, indítottam. Egész könnyen indult, nem kopogott, az olajnyomás is rendben volt.
– Nyomjál neki egy kövéret, hadd szóljon! – kiáltott fel a fülkébe Balogh.
Nyomtam egyet. A Nysa meg abban a pillanatban félrefordult, kb. huszonöt fokban megdőlt. A két jobboldali oszlop visszaengedett, és az autó teteje súrolta a szerszámosszekrényeket.
– Aztakurva! – ordította Róka. Nyomjuk fel a jobboldalát, mert összenyomja a tetejét a szekrény!
Hárman azonban kevesek voltak, egyhamar feladták még a gondolatot is, hogy tudnak emelni a platón. Róka elszaladt két felnire hegesztett rúdért, amit alátámasztónak használt. Egyiket az emelőplató alá dugta Ücsök oldalán, a másikat csak hirtelen berakta Jecó felén. Közben mindenki a szekrényt figyelte, hogyha engednek a nyomásból, nem dől-e rá a kocsitető.
– Engedjük el! – adta ki a hivatalos ukázt János.
Abban a pillanatban roppant egyet az emelőszerkezet, és Jecó felüvöltött, mint egy dervis. A többiek azt hitték bohóckodik, de amikor már spriccelt a vér a kézfejéből elfehéredtek. Alászorult a támaszték, amit Balogh hanyagul odadobott.
Kimásztam én is a fülkéből az ordításra, és megrettenve láttam a két vérpöttyös embert, akik teljesen zavarodottan szaladgáltak Jecó körül. Bár a gyereket nem láttam – elképzeltem, hogy mit csinált már megint az Atomróka.
– Gyorsan az olajemelőt az aknából! – ordítottam.
– Azt elvitték a rendőrök – válaszolt ijedten Jani.
– Akkor a régi hévért hozd be Ücsök! – kiáltottam. Kinn van a műhely előtt.
Ücsök szuszogva hozta a nehéz régi emelőt, amire gyorsan tettünk egy hosszú csövet és emelni kezdtük a platót Jecó felől. Már volt hatása a dolognak, kezdett jobb színe lenni a szerencsétlen kölyöknek, amikor kirúgta oldalra a csövet a terhelés. Először állon, majd herén vágta Ücsököt a csődarab.
Elájult rögtön. Közben már rólam is vércseppek csurogtak. Jecó keze szétdurrant. Féltünk, hogy elvérzik. Most én tartottam a csövet, és Balogh tekerte a hévért. Amikor azonban a terhet átvette volna, elkezdett ide-oda csuklani a szerkezet. Jani bevadult az ordítástól, mivel Jecó egyfolytában üvöltött. Hozta a hegesztőtrafót és oda akarta varrni a csövet az emelőhöz. A nagy igyekezetében azonban odaragadt a pálca, és kiolvadt a biztosíték. Teljes sötétség lett. A focizással rendesen elment az idő, és a Nysa alatt is jó ideje szenvedtünk már. Kábé kilenc óra lehetett.

Atomróka iszonyatosan szentségelve kereste a biztosítékokat, de nem volt egy sem a szekrényben. Gyújtóval világított, míg meg nem égette az ujját, amikor meleg lett a szerkezet. Rémülten dobta el, már dolgozott benne az ideg.
A sötétben Jecó félelmetesen vonyított, és elborult elmével azt visította:
– Azonnal vágjátok le a kezem, mert megbolondulok!
Nem bírtam hallgatni a szerencsétlen fiatal őrjöngését, elmentem lámpát keresni. A Renault-ban megtaláltam a rúdlámpám, megvilágítottam Jecó kezét. A sötétből Atomróka kísérteties feje bukkant fel. Keze a háta mögött volt, arca rángatódzott, eltorzult.
– Ne-ne! – kiáltottam rá, de ekkor már lecsapott a véres csuklóra.
Olyan retteneteset sújtott a baltával, hogy egyből elvált a kar a kézfejtől, és a balta is a nyelétől. Egy borzalmas sikoly hullámzott a műhelyben, meg egy nagy nyögés. Jecó spriccelő, véres karral kirohant a műhelyből, a bátyja pedig szörcsögve felhörgött. Levilágítottam a földre, a fény épp a nyeletlen baltára tévedt, ami Ücsök bordáival mozgott szaggatott ütemben.

Másnap jórészt egész nap a rendőrségen magyaráztuk, hogy mi is történt valójában. A nyomozók gyanakodva visszatértek Pocok esetére is.
Sok mulasztást azonban nem lehetett megállapítani, baleset volt ez is, az is végeredményben. Hazaengedtek mindkettőnket.

A Jecó gyerek kézfeje még ott volt a rúd, és a plató között. Balogh elhatározta, hogy kiveszi. Alátámasztottuk az emelő sarkát egy másik tartóval, ezután lánggal vágni kezdte a kézfejet szorító csövet. Elég kis pisztoly volt befogva, felmelegedett rendesen. Róka azonban gyorsan akart végezni vele.
Ekkor szisszent egy jókorát a hegesztőmarkolat, majd csattant egy keményet.
– Visszadurran! – ordította Róka. Menekülj a műhelyből!
A ház mögé szaladtunk. Két másodperc múlva repült minden szanaszét. Felrobbant a két gázpalack.
A robbanás levitte a ház fél tetejét, minden műhely felőli ablak, ajtó betört. A rémálmok színterén pedig egy négyszög betonplacc árválkodott szinte üresen, csak a négy emelőoszlop meredezett az égnek.
Az összetört Nysa a Renault-m tetején hevert féloldalt, az egykori műhely előtt.

Hideg volt a hajnal, dideregve ébredtem. A Renault akkumulátora teljesen megadta magát. Az árokból kihúzva egyszer elszakadt a kötél, a vége pedig ráhurkolódott a kézifékhuzalra és a hátsó lengőkarra, mivel a Zil-es oda kötötte. Miután a törött kocsival hazavittem Icát, néhány kilométerre onnan beégtek a kézifékpofák, így kénytelen voltam az országút mellett éjszakázni.

Valami szörnyűségeset álmodhattam, de mire óvatosan nyújtóztam néhányat, addigra elfelejtettem az egészet. Alighogy kivilágosodott, bemásztam a kocsi alá, és levágtam a kötéldarabot. Barátságos, segítőkész emberek betolták az autót, és én bizakodva elindultam az Atomrókához.

[Czinege László]

Mi ez a Rémálom az Elm utcában c. mozihoz képest? Az Atomróka mégsem egy Freddy Krueger... :))
A félelmeinket saját magunk kreáljuk, és azok álmainkban gyakorta megjelennek. Vááááááááááááááá!
Recuppróka :))

[Poroszlay Gabriella]

Hát, nem szeretnék ilyen horrorisztikusat álmodni :)
Izgalmas, történet, szokás szerint jól megcsavarod a végét, teljesen elbizonytalanítva az olvasót :DD
Cuppacsi :)