Reggel mindenki rohan. Ki munkába, ki iskolába, van, aki sorszámért a rendelőbe, az APEH-hoz,
vagy csak répáért a piacra. Egy a lényeg, hogy minél előbb feljusson a buszra, ne potyára ketyegjen az a fránya idő.
Nekem nem nyűg a „menés”. Tanulmányozom az embereket, akikkel a véletlen összehoz egy-egy pillanatra. Persze, nem ragaszkodom a ma reggeli zuhogó, hideg esőhöz, a koszos úttesten megálló vízhez, és az autósok szadista módszereihez, ahogy igyekeznek telibe kapni a buszra várók védtelen tömegét. Én is vezetek, vagyis, nem a partvonalról bírálom az autósokat. És, általánosítani sem szeretnék. Minden tizedik lassított a megállóhoz közeledve, de csak minden tizedik!
Az a másik kilenc viszont bele, a legmélyebbe, hadd ugráljon az a sok bamba gyalogos.
Hát ez a reggeli ugrándozás felébresztett rendesen. Érdeklődve vártam, hogy a teli buszra ugyan, hogy fog feltolni a mögöttem álló, bosszús tömeg. Feltolt. Megnyugodva pillantottam az órámra, így biztosan elérem a vonatomat.
A következő megállóban újabb felszállók préseltek bennünket még jobban egymáshoz. Lábam szárára, cipőmbe, a mellettem álló hölgy esernyőjéről csorgott a víz. Nem baj, le nem nyelheti! – oldoztam fel azonnal.
És ekkor egy kedves férfihang szólalt meg a fejem fölött a magasban, bele a frizurámba, meglibbentve, csiklandozva a tarkómon szunnyadó pihéket:
- Szia kedves! De korán keltél ma fel! – mosolygott a hang.
Lopva körbenéztem, hogy hátha máshoz beszél, de nem. Mindenki nyűgös képpel kapaszkodott és lépett egymás lábára a zökkenőknél. Semmi kétség, a Hang, hozzám szólt.
Most mit lehet erre válaszolni? Valóban korán keltem, de Ő ezt ugyan honnan tudja. Talán egy új szomszéd lehet? Illik válaszolnom, de én nem szeretek a buszon – mindenki füle hallatára – beszélgetni, hát csak mosolygok – bár Ő ezt nem láthatja mögöttem -, és bólintok én is:
- Szia, igen, korán volt.
Nem találtam ismerősnek a hangot, de Ő máris folytatta:
- Jó lenne együtt kávézni!
Te jó ég, ez ismerkedik, jöttem rá nagy nehezen. Nem hagyhatom, hogy tovább fajuljon a dolog, le kell állítanom:
- Köszönöm, én már ittam otthon.
Mit sem törődve zord válaszommal, kedvesen ezt mondta, bele a nyakamba:
- Szeretlek, tudod?
Na, most vagy leszállok, és lekésem a vonatomat, vagy ráförmedek, hogy elég volt, nem ismerkedem, vagy… Istenem, mit lehet ilyenkor tenni?
A segítség, mint mindig, fentről jött, és leszállította forróvérű lovagomat a következő megállóban. Búcsúzóul még ennyit mondott:
- Bocs, de most le kell szállnom, szia drága!
Kimérten biccentettem. A csöpögős esernyőjű nő viszont fülig érő szájjal nézte kínlódásomat. Kíváncsi voltam tolakodó lovagomra, hát megnéztem, amint leszállt.
Fiatal pasi volt, fülén azzal a szörnyű hallókészülék-féle madzaggal, aminek a másik vége általában egy telefonba van bedugva…
És akkor nem tudtam visszafogni magamat. Hahotáztam, mint egy bolond. Szerencsére a csöpögős ernyőjű nő is csatlakozott, a többiek pedig dühösen, értetlenül nézték reggeli vidámságunkat.
Leszálláskor a nővel köszöntünk egymásnak, vittük arcunkon és szívünkben a mosolyt, és mintha ebben a megállóban nem azok a gyalogost áztató autósok közlekedtek volna…
Hozzászólások
Kedves Laci!:)
Miután olykor autósként, máskor gyalogosként járom utamat, igyekszem mindkét minőségemben toleránsan, másokra figyelve létezni.
... No nem mintha egy percig is hinnék abban, hogy példám ragadós... Nem. De az én lelkemnek jobb úgy, hogy tudom, nem miattam lett sáros a másik ember kocsija, ruhája, hangulata.
Egyetértek Veled... nem segít(het) át a jókedv mindenen. Vannak helyzetek - ilyen az általad idézett háborús emlék is -, amikor nem győzhet a derű, mert a lövések elnémítják az emberben a reményt is.
Megtisztelő látogatásodnak örülök, és szeretettel köszönöm szavaidat.
Kedves Krisztin!:) Mosolyod ajándék! Köszönöm!:))
Azt gondolom, magunkon mosolyogni - akár kínos helyzetben is - gyógyító erővel bír. Oldja a feszültséget, menti a menthetőt.:)))
Köszönöm szavaidat, ölellek érte szeretettel.:)
Némelyik azt sem tudja, hogy éppen vezet, nemhogy a gyalogosokra figyelne. Velem előfordult, hogy a ház előtt, a kocsiból kiszállva terített be olyannyira egy sietős "kolléga", hogy még az autóm üvegein belül is folyt a sárlé. Szépen mutattunk. :)
No, de nem direkt csinálják ezek az agresszorok... csak hát a legtöbbjük rohan, hajtja pénzt vagy szórakozott, esetleg teli van problémával és adóssággal, ezért lélekben máshol jár. Talán csak szerencsétlen, agyonsanyargatott, zombi testük ül a kormány mögött.
Mindenesetre amikor mulatságosnak tűnik az élet, akkor ezek az esetek csupán apró közjátékoknak tűnnek, de amikor maga alá pottyan valaki, akkor szinte világvégének hat.
Egyszer savanyúan panaszkodtam egy külföldinek a pesti lámpabeállításokról, a kátyúkról, a lehetetlen forgalmi rendről, a felesleges locs-pocsolásokról, ami miatt nem lehet tiszta kocsival autózni. Az ember türelmesen végighallgatott, és csak annyit mondott: "mit szólnál hozzá, ha arra ébrednél, hogy rakétát lőnek a házadra, mint nálunk?"
Hát igen... azt már jókedvvel is nehezen tűrné az ember.