Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták, az Etuska,
mégis más 'ki fejem simogatta,
nádfedeles magányom oszlatta.
Három év mi pihent gyermekvállon,
nem sejtettem, mért nem engem ápol,
kórteremből menve visszanézett,
hogy másért sírtam, könnye előtévedt.
***
Most itt állok. Szemed hályogában
régi emlék sejlik bánat-ágyban,
szívem hasad utolsó szavadtól:
bocsáss meg, ha nem adtam magamból.
***
Odakint a fagyos szél feléledt,
úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,
lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,
fülemben, hogy ráztak egy kolompot.
***
Másnap délben kezemben az inge,
rajta vérfolt, még az is áldott dísze..
Hogy káromoltam akkor a jó istent!
...de bocsásd meg a mi vétkeinket!
Hozzászólások
Ölellek én is!
Köszönöm, hogy megtiszteltél, kedves László a figyelmeddel. Nem votl egymás felé soha semmi "tartozásunk".. mindig a lehető legtöbbet adtuk egymásnak az Édesanyámmal - de ugyanúgy az Édesapámmal is - : a Szeretetet.
Éppen ezért marad az emberben kétely..hogy eleget..s jól..?
Ha nem így éreznék, akkor nem is szerettem volna Őket igazán....