4Dimenzió Online portál

Interaktív irodalmi portál Dány

Gyermekként mindent elfogadunk úgy, ahogyan az megtörténik az életünkben. Szüleinket tökéletesnek hisszük, fel sem merül bennünk annak lehetősége, hogy valaminek másképp kellene történnie. Számunkra nincs más perspektíva, napjaink nagyobbrészt gondtalanul telnek. Csak akkor ellenkezünk, ha valami számunkra igazságtalanul történik. Érzéseinket nem tudjuk palástolni, sírva fakadunk és vigasztalhatatlanok vagyunk.

Így történt ez akkor is, amikor 5-6 éves lehettem, s a téli szünetben a testvéremmel a Debrecen melletti kis faluban, Józsán voltunk, Mamánál és Imreapámnál, apa szüleinél. Akkoriban télen nagy havazások voltak, az utak jegessé fagytak, nem volt ajánlatos kimozdulni a házból. Igen ám, de december 24-én, karácsony estére anyáék hazavártak minket, gyerekeket.

Akkor megéreztem életemben először a kiszolgáltatottságomat. A fájdalmat, a dühöt, mert nagyanyámmal szemben semmit se tehettem! Mi történt? A testvérem öltözködését látva én is elkezdtem öltözni, de azonnal le lettem állítva! Ekkor mondta Mama, ő már „utasította” Imreapámat, „Lacikát” vigye haza Debrecenbe a vonattal, a karácsony esti gyertyagyújtásra. De engem nem kell vinni! Mert én kicsi vagyok! Túl kicsi vagyok! Nincs meleg kabátom, se csizmám, és az állomás messze van! Jegesek az utak, és nagyon hideg van!

Elkezdtem hisztérikusan sírni! Én is menni akarok, kiabáltam! Én is bírok a vonatig gyalogolni! Nem érted?! De hiába volt minden... nagyanyám könyörtelen volt! Nem engedett! Akkor, kicsi gyerekként is megértettem, nagyanyám csak Lacikának akarja az örömet, nekem nem! Nekem nem! Vigasztalásul, ugyan miattam felékesített egy óriási cserepes aszparáguszt, szaloncukrokkal, de én az asztalra döntöttem a cserepet a szaloncukrokkal együtt! Sírtam, bőgtem, kiabáltam! Nagyanyám vigasztalt, etetni akart, de én nem fogadtam el tőle semmit! Semmit! Sírva lerogytam a földre. Azt se engedtem nagyanyámnak, hogy hozzám érjen! „Menj innen” kiabáltam neki! Onnan emelt fel Imreapám, amikor visszaérkezett... Nézett rám könnyes szemmel, ő nagyon sajnált engem, de szó nélkül tűrte Mama önkényeskedését! Miért tűrte? Miért? Mindig is éreztem – tudtam, nagyanyám Lacit jobban szereti nálam... de ez a kivételezése „Lacikával” rettenetesen arcul csapott engem. Ettől a karácsonytól kezdve világosodott meg számomra a helyzet, hogy létezik két gyerek között különbség. Éreztem! Ettől kezdve Mamát nem szerettem! Meghalt a lelkem! Én csak egy kolonc voltam neki a bátyám mellett! Az imádott bátyám mellett.

Aztán jöttek újabb traumák. Csalódások – a szülőkben!

16 évesen, az évzáró napján baleset ért a közúton, majdnem a házunk előtt. Agyrázkódást kaptam. Azt mondták az orvosok, lehet, örökké fájni fog a fejem. Fejfájással ébredtem és lefekvéskor ugyan úgy fájt a fejem! Hogy bírtam ki? (Így volt 26 éves koromig, csak utána kezdtek enyhülni a fejfájások) Majd jött a szeptember, az iskola.... Rettenetes volt számomra, hogy hiába tanulok akár éjfélig is, reggel semmire nem emlékszem abból, amit előző nap tanultam! Rettegtem minden órán, nehogy feleltessenek, mert az előző napi tanulásomból nem emlékeztem - semmire! Semmire! És ez így ment hónapról – hónapra! Az én szüleim? Be se mentek az iskolába szólni, hogy nyáron agyrázkódást kaptam! Senki nem tudta mi történt velem.

Keservesen kínlódva tanultam végig a második, a harmadik, a negyedik osztályt és gyötrelmes tanulás közepette tudtam hármasra leérettségizni. Mintha nem is létezett volna a balesetem! Még gyógyszert se kaptam! Egy fájdalomcsillapítót se! Anya besötétítette a szobát, feküdjek! De gyógyszert nem vett nekem! Azt nem! Aludj!

Volt egy egy hónapos szakmai gyakorlat a GÖCS-ben, ezt az iskola miatt muszáj volt ledolgozni. Ott annyira sajnáltak, az első hét végén a kezembe nyomták az igazolást a teljesített egy hónap üzemi gyakorlatról, és azt mondták, nem kell többet bemenni, minden rendben van! Azok ott emberségesek voltak velem!

Felfogtam végre. Szülők voltak ezek? Hát döntsék el mások! Aztán, harmadikos voltam a technikumban, amikor egy vasárnapi napon fát kellett aprítanom az udvaron és a baltával lecsaptam a bal kezem mutató ujjánál a köröm egy részét is. Egy kis húst, és egy fél körmöt. Nem nagy ügy...(mondta anya)! Hogy miért nem volt otthon apa? Miért nekem kellett fát vágnom, a gyereknek? Hol volt? Nem tudom, utólag se tudtam meg. Nem akart a vérzés elállni sehogy se. (Persze hogy nem, hiszen levágtam a baltával az ujjamból is valamit)!

Akkor anya azt mondta, menjek el a Bartók Béla úti Kórházba, majd kapok injekciót, meg ott be is kötik. Menjek el?! Elküldött? El hát, egyedül! Miért nem jött velem?! (Ma már tudom a választ: nem szeretett soha!) De soha nem mertem vele ellenkezni. Hát én mentem, zaklatott szívvel, egy lakásunktól távol lévő Kórházba! Hogy találtam oda? Hát talán Isten segített nekem!  A kórházban kaptam egy „próba” tetanusz oltást a bőröm alá, valahol a vállam körül. Ülnöm kellett kint a folyosón, erre még emlékszem. Várakoznom kellett. S aztán mi történt?

Nem tudom mi történt, leestem a padról? Elájultam? Mert amikor magamhoz tértem egy kórházi ágyon feküdtem, kórházi ingre levetkőztetve. Emlékszem, első rémült gondolatom az volt, meztelenre vetkőztettek, meglátták az épp fejlődésnek indult pici melleimet, feldagadt testemet, bedagadt torkomból csak nyöszörgés tört elő. Azt mondták, ha nem a próbát adták volna nekem, hanem rendes injekciót, már megfulladtam, meghaltam volna! Ne felejtsem el, tetanuszt nem kaphatok soha!

S mikor megérkezett anya, (hisz nem mentem haza, kénytelen volt utánam indulni), féltem tőle, féltem, engem fog most hibáztatni! Meg is tette, mikor már kijutottunk az épületből! Úristen! Ott értettem meg, fogam fel, azért küldött el egyedül, mert az én anyukám értem nem aggódott, neki soha nem voltam fontos! Még sírni se mertem.  Gyalogoltunk hazáig, szótlanul! A némasági fogadalmat tett szerzetesek mozdulatlanságával gyalogolt mellettem. Nem szólt hozzám, nem szeretgetett, nem vigasztalt! Egy szava nem volt hozzám! Egy szava nem volt hozzám!

Sokkal később kezdtem megérteni azokat az eseményeket, amelyek világossá tették számomra, én semmit nem jelentek neki, csak a fia! Az imádott „Lacika” fia! Nem tudom hány éves lehettem, egyszer mertem megkérdezni tőle, miért szültél meg, ha ennyire utálsz?! De erre nem szólt egy szót se! Így még sose lázadtam ellene! Örülhettem, ha nem pofozott meg. De sokszor megvert. Na, erre külön módszere volt, vékony vesszővel, a csupasz lábamat...

Tulajdonképpen egy másik nemtörődöm anyai viselkedés okozta 16 éves koromban a biciklis balesetemet is. Évzáróra nem volt fehér blúzom. (Hogy lehet az, hogy nincs egy fehér blúza-pólója egy lánynak, aki középiskolába jár?) Anya vehetett volna egy áruházban, akkor nincs baleset se! De nem! Ki tudja mi járt a fejében, ő varratni akart egyet! Az udvarunkban lakott a sógornője, aki varrónő volt, őrá gondolhatott? Ő megvarrta volna, ingyen is! Csak cserében azt kérte, (egy nagyon aranyos néniről van szó), anya csinálja meg nála az ablaktisztítást – mert nagyon sok varrnivalója van. (Egy angol szabászatban dolgozott Debrecenben, és sürgős munkát vitt haza – mint sokszor máskor is ) Azt mondta, nem kér a varrásért semmit, de megköszönné (!) az ablakok megtisztítását, az segítene rajta is... ( Gita néni egyedül nevelte a kislányát, elvált volt) De anya, az én anyám ezt nem volt hajlandó megtenni! Rettenetesen szégyenkeztem! Borzalmas volt hallani az anyám hangját! Csak úgy szikrázott a gőgtől! Amikor anya „odavágta” a sógornőjének, hogy ő nem „cseléd”!

Az én anyám lenézte a varrónőt, a testvére feleségét! Soha nem volt jó kapcsolatom anyával. Gyűlölködő volt, irántam is, pedig én csak egy nyomorult gyerek voltam...! (Igaz, az apám gyereke...)

Valakit mégis talált egy blúz megvarrására, és még mindig nem venni akarta! Pedig milyen egyszerű lett volna venni egyet, ráadásul ezt megtehette volna egy héttel hamarabb is…. Ebből az következett, hogy az évzáró napján, délben (az utolsó pillanatban...) kellett nekem elmennem a blúzért, az Április 4 úti házunkból ki a Nagyerdőre. Belvárosból – ki a nagyerdei villákhoz. Ami oda – vissza távolságban legalább 6-8 km volt! A forgalmas debreceni utcákon keresztül! Tudtam ugyan biciklizni, de soha nem mentem még a közelben sem sehova biciklivel! Soha! Anya gondolkozás nélkül arra „utasított”, biciklizzek el a blúzomért! Hát én elindultam, apa férfi biciklijével! És a baleset, amit egy oldalkocsis rendőr járőr okozott, ott történt, a kapunktól nem messze. Amikor az oldalkocsis motor elkapta a bal bokámnál a pedált, felrepült a bicikli (velem együtt) az útról, és én vagy 8 méterre odacsattantam a betonra. Elvesztettem az eszméletemet, mozdulatlanul hevertem a földön. Valaki hívta a mentőket… Így mondták! Félpályára szűkített úttesten, 40 helyett 60-nal száguldott a rendőr, mert meg akart előzni…! Meg akart előzni!

Még ez is belefért az anyám elképzelésébe: elküldeni a kamasz gyerekét egy több kilométeres biciklis útra, mert neki ez volt a megoldás! Mint ahogy azon a vasárnapi reggelen egyedül elküldött vérző kézzel a Kórházba! Két villamossal, 25-30 perces úttal lehetett odajutni! Nem tudom, mikor fogta fel, hogy baj van. Ezek egy szeretetet nélkülöző gyerek szörnyű emlékévé váltak! Ma is azok!

Voltak álmaim, hogy tovább tanulok, Miskolcra megyek, egyetemre, több osztálytársam is készült erre. (Híradásipari technikumba jártam, szerettem tanulni...) Elsőben nagyon jó tanuló voltam. De az agyrázkódásom miatt már „nem fogott” a fejem, beláttam, képtelen lennék tovább tanulni. Már nem is akartam. Nos, ezt az én anyám nem egészen érezte valóságos aggodalomnak. Akkoriban szerelmes is lettem, hát férjhez akartam menni. Sajnos életem legrosszabb döntését meghozva, maradtam a férjemmel a „szülői” házban. Mert még mindig, 19 évesen is megmaradtam egy szülei iránt ragaszkodó „gyereknek”. Gyerekésszel!  Teljesen ostobán!

Mivel gyermekként azt tapasztaltuk, hogy apa és anya nem éltek jól, én miért is hittem, hogy anya szégyellni fog majd a férjem előtt veszekedni? Miért hittem? És anyának az örökös veszekedése, a viselkedése szép lassan tette nyilvánvalóvá, hogy ez az állapot tönkreteheti a házasságomat. Tönkre is tette! Akkor, bután, naivan azt hittem, majd én helyre hozom az ő életüket.... Mennyire ostoba voltam! Ha tudtam volna a házasságukról bizonyos részleteket, tudtam volna hogy ez nem fog sikerülni! De nem tudtam az ellenséges viszonyukról semmit, semmit! Csak sokkal később, évek múlva tudtam meg ennek a házasságnak a vérfagyasztó történetét! Annak a zsarolásnak a tényét, amit anyával szemben alkalmaztak, hogy mind a hárman öngyilkosok lesznek, ha anya nem megy hozzá apához!

Ez apa bűne volt, Mama bűne, Imreapám bűne, meg anyai nagyanyám bűne is! Azt mondták akkor anyának, hogy három ember halála szárad majd a lelkén...!

Anyai nagyanyámnak volt még két fia anyán kívül, ezért ő is sürgette, akarta, a lánya menjen csak férjhez....! Mindig is csak a két fia számított, ( pedig anya tartotta el 19 éven keresztül, nagyapa eltűnt a II. világháborúban)! Az egyik fia kivándorolt Amerikába, a másik meg azt ordibálta részegen, hogy mikor akar már meghalni az anyja…? Megértettem, a velem szemben tanúsított közönyének a saját keserves élete volt az oka, és még biztosan az is, hogy apa gyereke voltam!

Anya állandóan a szememre vetette a férjhez menetelemet. (Kínlódva, de elvégeztem a technikumot, augusztus 15-ével elmentem azonnal dolgozni, mit vétettem hát?  Mi miatt bántott?)  Mert a főiskolás testvérem azért nem kapott Szegeden kollégiumot, mert az ő kettőjük jövedelméből már csak a testvéremet, azaz egy gyereket kellett eltartottnak figyelembe venni?! Mert én férjhez mentem! Holott ez az „egy” eltartott személy hazugság volt! Ott volt anyának az ő özvegy anyukája nyugdíj nélkül, (nagyapa a II. világháborúban tűnt el) , és apának az ő özvegy anyukája, 710.- forint nyugdíjjal! Ők is eltartottak lettek! Hát miért nem érveltek ezzel?! Én próbáltam magamat védeni, ott volt a két eltartott szülő! De anya, nem hallgatott rám! A hibás mindenért én voltam! Apa meg, tán egykori bűnössége tudatában, csak hallgatott! Aztán hallottam később a  megdöbbentő történetet! A zsarolásukról...

Hiába mondtam anyának, hogy az agyrázkódásom, a balesetem után képtelenség még gondolni is a továbbtanulásomra. Ez csak az én kifogásom, mondta hidegen! De még mennyire hidegen! Anyám szerint nekem menni kellett volna egyetemre! Akkor Laci kap kollégiumot, minden bajnak én vagyok az oka, és kész!!!! De nem hagyta ám abba, volt ennél cifrább műsorszáma az én anyukámnak! Akkor, a véget nem érő hibáztatásának áradatát betetőzve, egyszer gúnyos mosollyal (mennyire ismertem a gúnyos arcát!) belemart még az érzéseimbe is: azért mentem férjhez, mert (nem idézem az ő mocskos szavait)  „ szexre vágytam, mert nem bírtam uralkodni magamon...” Apa akkor éppen otthon volt, a szobában, amikor anya szörnyű gyűlölettel kiabált velem... Szegény apa, aki sose bántotta anyát, rákiabált, ha nem hagyja abba azonnal – szájon vágja! Döbbenten hallgatta az anyám mocskolódását! Magához ölelt, kivitt a szobából.  „ az anyád megőrült! Ne törődj vele kislányom, egy fúria lett belőle...! ”

Tudtam én, éreztem én, hogy egy senki vagyok ebben a házban… Anya olyan távolságtartó volt velem szemben, amilyen messze volt a „Vörös templom” tornya a szürke égbolt ködfátylai mögé bújva…

Bátyámnak 4 éven át küldözgette a csomagokat Szegedre. Egyikből sem hiányzott egy doboz frissen sütött diós-baracklekváros linzer. Nekem? Nekem soha, soha nem sütött, egyszer sem! A Lacinak sütött tészta szélét körbevágta, hogy beleférjen a dobozba, és a széleket adta, a széleket rakta egy tányérra, mint holmi alamizsnát! „A tied-mondta”, és nagyon szégyelltem magam az anyám miatt, a férjem előtt!

Vagy amikor haza érkeztünk a nászútról, „leendő” szobánkat – a kis-konyhát, ki sem söpörte, pedig megígérte! A 6-8 négyzetméteres kis „szobánkban” ott volt a kétszemélyes heverőnk, a kicsi asztal a két székkel, az ablakon a függöny, amit én vettem, a szőnyegünk feltekerve állt a sarokba állítva. De ott volt ugyan az a szemét, amit indulás előtt már nem tudtam kisöpörni.. pedig megígérte…! Azt se volt képes értem megtenni! Pár szál virág se várt ránk egy csuporban”, nemhogy egy tál étel!

Soha nem lett volna szabad az én anyukámnak ezt tenni – velem! Gonosz volt velem.

Akkor tudtam magamról lerázni az elképesztő ridegségét, mikor végre eldöntöttem, elegem van az anyám gyűlöletéből! Negyven évesen (lesz – ami lesz…) elköltöztem Budapestre, vagyis elmenekültem Debrecenből, elmenekültem még a közeléből is!

Érzelem? Cselekvés? Gondolat? Mit kaptam én anyától? Életpusztító, választási lehetőségek nélküli életvitelt? Káoszt – a lelkivilágomban. Nem volt bennem belső harmónia, tele voltam bizonytalansággal. Mit éreztem a családomban? A sehova se tartozást. Szorongóvá váltam. Mikor egy gyermek nem tudja elsajátítani a hasznos és okos élethez szükséges alkalmazkodást, akkor a pszichés fejlődése is zsákutcákba torkollik. Nem tudtam a saját sorsomat irányítani, mert hiányzott a tudás hatalma. Anya igazságtalan mellőzése fájt a legjobban. Lelki békémet sehol sem tudtam megtalálni. Az egyetlen biztos pont az életemben a munkahelyemen való helytállás öröme volt. A keservesen, kínlódások, néha kudarcok fájdalma után megszerzett tudásommal helyt tudtam állni a MÁV Biztosítóberendezési Fenntartási Főnökségen, olyan műszaki területen, ahol aztán 17 éven át dolgoztam – munkámat elismerve.

Anya zsarnoksága és velem szemben megnyilvánuló, lenéző gúnyolódása, mint nyálkás hínárok tekeredtek rám és húztak le a mélybe. A szerelem az ő festő palettáján mint koszos színfoltok jelentek meg. Tizenhét éven át az egykor szerelmes szívem tartott meg hű feleségnek a férjem mellett, anya minden áskálódása dacára.

Érzéseimmel, mint összegyűrt galacsinokkal, az én anyukám úgy tudott örökké sarokba szorítani, ahogy egy profi játékos cselezi ki ellenfeleit. Soha, de soha nem követtem az otthon látott példát!

Gyermekeimbe igyekeztem erkölcsi erőt, szeretetet, munkakedvet, türelmet és megértést csepegtetni. Az ő nevelésükre fordított szeretetet úgy tükrözte az ő tekintetük, ahogyan a tükör visszaveri a fényt. Gyermekként élvezhették a szabadság, a vélemény nyilvánítás és önbecsülés örömét. A hajnal feloldja az éjszakai árnyékokat, s mi már (anya nélkül) egy családként élvezzük a viharok utáni aranyfényű napokat. Büszke vagyok, mert az örökös felelősség vállalásom, vagy nehéz életem árán elértem, gyermekeim boldogan élhetnek.

Megtekintések: 57

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4Dimenzió Online portál –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!


ALKOTÓ
Hozzászólások - Petrozsényi Nagy Pál által a Május 20, 2022-on 6:47am-or

Nagyon együtt érzek veled, Ildikó. De ahogy látom, különösebb tragédia nélkül is megúsztad. Járhattál volna rosszabbul is. Tudom, az ilyesmit sosem lehet kiheverni, de a benyomások, érzelmek idővel mindig enyhülnek.


ALKOTÓ
Hozzászólások - Sándor Mária Ildikó által a Május 19, 2022-on 2:06pm-or

" Kíváncsi lettem volna arra, miért nem szeretett az édesanyád. Szerinted? "

Mióta feltetted nekem ezt a kérdést, hiába töprengek, nem tudom a választ! Nem tudom! Inkább csak sejtem, mi lehetett az oka. Egyszer már boncolgattam ezt a kérdést, aztán az egész iromány eltűnt a semmibe. Ráfogom, hogy a Sors akarta így. Most akkor, beletörődve a hosszú fejtegetés elvesztésébe. belenyugszom egy egyszerű indoklásba. 1. Mert apa gyereke voltam;   2. Mert kimutattam - apát nagyon szeretem ;  3. Mert nem voltam "csendestárs" anya játszmájában, az apa elleni gyűlölködésben.  4. Úgy látszik, anya is ahhoz a nemzedékhez tartozott, akiknél a "fiú" volt a gyermek, a lány meg a feleslegesen megszületett "isten-csapása". Az  már teljesen felesleges információ, de megosztom a fiatal életem tisztasága (mellékes körülmény?) megemlítésére: nem csavarogtam, rendesen jártam iskolába, leérettségiztem, szakmába vágó munkahelyemen 17 éven át helyt is álltam, nem "fiúztam", nem flörtöltem, nem volt abortuszom, férjhez mentem és nagyon szerettem a férjem, anya minden igyekezet ellenére. Ezt nem bírta elviselni. Sok volt neki. Nekem is, és 40 éves korom körül elmenekültem az örökös áskálódó megjegyzései elől - Budapestre. Sajnálom, de ez a válasz a feltett kérdésedre. Sokkal több volt az ok, míg az okozat, a menekülés.


ALKOTÓ
Hozzászólások - Petrozsényi Nagy Pál által a Május 15, 2022-on 12:38pm-or
Kedves Sándor Mária Ildikó. Nagyon szomorú az élettörténeted. Kíváncsi lettem volna arra, miért nem szeretett az édesanyád. Szerinted?

MODERÁTOR
Hozzászólások - Mira által a Január 23, 2022-on 10:50pm-or

Igazán sajnálatos, hogy elégedetlen vagy a fiatalkoroddal, mivel úgy érzed, akkoriban komoly sérelmek értek. A rosszul sikerült dolgok és negatív töltetű emlékek ellenére azonban szüleinkkel kapcsolatban nemigen szoktunk ennyire neheztelően megnyilvánulni. Néhol az írásod hangulata már-már vádaskodó, követelődző és hálátlan hangvételbe csap át.
Az írásjelek felfokozott, túlzó és öncélú használata is ezt a tendenciát támasztja alá. Számos helyen feleslegesen és tömegesen használod a felkiáltójeleket, a három pont helyett gyakorta négyet is alkalmazol (a magyar helyesírás szerint a felkiáltójelek, kérdőjelek nem sokszorozhatók). Írásod lényege valamiféle irgalmatlan, nyomasztó és keményszívű leszámolás, ami az olvasónak nem nyújt harmonikus élményt.
Egyáltalán kit célzol meg egy ilyen típusú, hektikus leírással - végiggondoltad már? Vagy ez csupán valamiféle ösztönös, érzelmi vámpírkodás?

Üdvözöllek: Mira

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKAJÁNLÓ

Textil Galéria
Linképítés
Egyszínű méteráru

Interaktív irodalmi portál Dány. Versek, novellák, publicisztika, verses videók, hangosvers, olvasnivaló. Kortárs alkotók válogatott művei.

© 2022   Created by Czinege László.   Működteti:

.  |  Adadvédelmi szabályzat  |  Használati feltételek