4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                   

 

    

Valami erdőféleség lehetett – ha homályos emlékeimben kutatok utána -, de ez még akkor volt, amikor Vácdukán csak jószerivel építésre váró, elhagyatott, és tökéletesen lakatlan, tehát ősi eredetű, vadonjellegű, beépítetlen telkek voltak. De nekem sokkal inkább fontosabb volt a hely szinte misztikus, ködbevesző, és titokzatosabb varázslata.

Amikor odamentünk, hogy egy szilárdnak mondható, valójában azonban egy megerősített, és masszív facölöpökön álló, kis kunyhót építhessünk fel immáron, mint megelégedett telek tulajodonosok a saját földünkre; anyai nagyanyánk közkedvelt, akkor még zöldes színű fagarázsát alakítgattuk todoztuk-fódoztuk át erre a nemesebb célra!

Az aprócska kis kunyhó – alig egy teljesen munkanap után -, máris elfogadható állapotba került, és mindenütt szinte bevert szögekkel lett megerősítve, ahova csak a kalapács agya elhatolt. Minirezsón, és kimustrált földgáz palackos gáztűzhelyet is belettetttünk, amire gonddal csak akkor kellett igazán ügyelni, ha – főleg ősszel kicsit lecsökkent az éjszakai középhőmérséklet.

A szomszédunkban – ez is a sors egyik furcsa közkedvelt tréfasága volt -, ugyanaz a szomszéd fiúcska lakott, akkor még bolyhos, szőke hajú, és szemüveges, aki társasházunk második emeletén, és akivel a legkönnyebb volt barátkozni mindig is!

S mivel ez idáig a kisebbfajta erdőség – mely ezidáig még bevehetetlen, ősi vadonnak, érinthetetlen helyszínnek számított -, meghódításra várt, ezért elkéreckedtünk mind a ketten, hogy méltó ellenfelére akadjon az erdő is végre. S mivel a hely madárlátta volt, és sehol egyetlen emberi hangot nem hallhattunk; kivétel persze a mi egetrepesztő, huncut, gyerekes sivalkodásunk, amitől aztán még szegény erdei madarak is bátran menekültek, ha tudtak, így nem is kellett félniük, sem pedig tartanunk semmitől!

- S mondd? Szerinted látunk majd igazi lovagokat, akik sárkányokkal, és egyéb veszedelmes állatokkal, és földi teremtményekkel birkóznak? – kérdeztem barátomat fölcsigázva, mint aki az első bevetésre vár hevesen és izgatottan.

-Bizonyára! – felelt beletörődötten, és egykedvűség álcája mellett, ahogy megszokhattam.

- Akkor jó! – hagytam rá, és már fogtam is bringámat, hogy elsőként érhessek végre a természet vadregényes, és mind ezidáig még kiaknázatlan és szelídítetlen peremvidékére.

A szüleim természetesen most is abszolút partnereknek mutatkoztak, mert kertelés nélkül elengedtek, és hagyták, hogy akkor még gyermeki énem azt csinálhassa amihez csak kedve szottyan – persze a tisztesség, és láthatóság, és egyéb galibák nélkül! A kalandozásokat is szigorúan felügyelték, ám abban a korban, mikor már az éppen kamaszodó gyerek is megengedhet magának néminemű kicsinyke független teret a szülő felügyelet nélkül ez magától érthetődik. Én mindig is vágytam, szinte valami megmagyarázhatatlan, holdkórosokra jellemző fanatizmus mellett hajszoltam az egyedül levést, és azt a bizonyos kettőzött magány belső tudatot; melyben én vagyok az egyik közreműködő fél, és a másik pedig a termékenyítő magány. Persze épp ezért kellő rendszerességgel meg is kaptam a magam jellemzését, miszerint: ,,Ez a gyerek nemcsak hogy teljesen magának való, de hermetikusan, és elszigetelten él a többi embertől, ami egyáltalán nem egészséges, és károsan befolyásolja további szellemi fejlődését!” – hát ehhez hasonló, kicsit negatív megjegyzéseket csatolt – akkor még kartonom lapjai közé a szakszerű iskola pszichológus, aki amellett, hogy magasan képzett, és bizonyára megkérdőjelezhetetlen szaktekintélynek számított szakmáján belül, talán még életében nem találkozott a külvilág számára kicsit másként, sebezhetőbben, és talán félősebben reagáló kisgyerekekkel!

Nekivágtunk az ismeretlen erdőnek, ahol a megbonthatatlan harmónia szinte testetlenül őrködött az erdő vadlakói, fenevadjai felett, és újongva örültünk, hogy legalább azt a kis időt még, ami a szünidőből hátravolt együtt tölthetjük, mint talán a legjobb jó barátok.

Ahogyan megközelítettük az ismeretlen, szinte teljesen elhagyatott területet, ahol egyszerre két egybefüggő pajta ágaskodott: elhasznált, ezért kellően berozsdásodott motorokkal, traktorokkal, és egyéb gépalkatrészekkel – szinte teljesen ismerős területnek éreztük, és kineveztük magunkat mint a Sherwood-i erdő ügyeletes felügyelőinek. S ha már mi voltunk az őrző-védők, akkor a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy fegyvereket, parittyákat, kezdetleges fakardokat, és íjakat gyártsunk. S ezzel nem is tétlenkedünk olyan nagyon sokáig. A legelső teendőnk volt, hogy kedves barátom kirántotta mindig zsebének belső mellényrészében hordozott svájci bicskáját, amivel egy méretes tölgyfa éppen még elérhető ágát szemelte ki íjnak. Le is metszette, majd a gondos tisztogatás után együtt kuncsorogtunk vissza a házba, és kértünk annyi cukorspárgát, amennyit csak tudtunk, és amennyi a kunyhó építéséből még megmaradt! Ugyanis a cukorspárga – mint később kiderült -, kiválóan helyettesíthette az ideget, amire később a nyílvesszőket erősítettük fel. A nyílvesszők többségével is csupán egyetlen probléma akadt, amellett, hogy tyúk – vagy kakastoll nem volt a közelben, amit bátran, és könnyűszerrel a végére erősíthettünk volna, az, hogy meglehetősen csili-csálénak, és szemmértékkel szemben roppant görbéknek mutatkoztak, ami egyet jelentett a ténnyel, hogyha az ember esetleg ki akarta lőni őket, akkor egy idő után, miután a kilövési művelet sikeresen lezajlott az adott nyílvessző rendszerint nem abba a kiszemelt fába fúródott, amit akartunk, hanem más, egyedi, és függetlenebb röppályát választott makacs céljainak elérésére. Mintha önmaga is életre kelt volna.

A fakardokkal, és dárdákkal szemben azonban szemeink már nem csaptak be bennünket: azok úgy álltak szálfa egyenes hittel, akár a cövek, és olyan erősek is voltak kihegyezett felükkel, hogy azokkal egy kisebb vaddisznót is bárki elejthetett volna, - amennyiben városi gyerkőcök révén -, nem rettegtünk volna már akkor is, aztán több alkalommal az állatoktól.

- Na, jössz már haver, vagy késő estig itt akarsz rostokolni?! – s mivel barátom önkéntelen is meglátta, hogy kissé hezitálok még az adott tölgyfa árnyékában, hogy vajon melyik lenne az adott ideális ág, amit kinevezhetek ünnepélyes keretek között immáron saját íjamnak, kiválasztott egy éppen nekem való kissé termetesebb, mégis egyedibb darabot, és azon mód lecsupaszította, és mindent meg is csinált ügyetlenebb, és lébecolós kezeim helyett. És én, mikor már végre lövő, és támadó fegyverrel is fel voltam szerelve, valóban úgy éreztem magam, mint azok a hajdani legendás, és csodás történetekben tanúskodó középkori lovagok, akik megpihentek, és lovaikat leszerszámozva, megitatva behatoltak bátran a kerek erdőbe!

- Reszkess, te bitang úton álló! Itt jönnek az erdő ügyeletes hősei! – harsogtam bele a levegőbe, s miután erősen már akkor is mutált a hangom, aki meghallotta volna bizony nagy valószínűséggel jócskán felnevet, mert egyfajta orrhang, és nagyon magas hang sajátságos keverékének hangozhatott.

- Már megbocsáss haver! De mi a frászkarikát jelent az, hogy ügyeletes? – kapta fel a fejét a különös szóra barátom.

- Jaj, te lökött, hát ezt sem tudod? - méltatlankodtam, igaz csupán egy hangyányit. – Az azt jelenti, hogy jelenleg egyedül mi vagyunk az erdő felvigyázói, és rajtunk kívül itt már nem parancsolhat senki más, csakis mi! Érted már?! – adtam meg a választ.

- Ja! – csodálkozott, mint kisgyerek, amikor bemegy a cukorkaboltba gumicukorért, és mikor meglátja, hogy több is van az adott fajtából, hirtelen döntésképtelenség lép fel nála, ami tartósnak sikeredik. – Én meg már azt hittem, hogy megint linkeskedsz! – azzal bicajára kötözte az íját, és a többi megszerkesztett fegyverét, és tovább tekert, kicsit távolabb tőlem.

Persze azt már önmagam sem mertem bevallani, hogy akkor még az ,,ügyeletes” fogalommal szinte jómagam sem tudtam mit kezdeni, ezért nem is igen reklámoztam, és nem is szóltam róla!

Később lekuporodtunk egy hajdani legelős, zöld füves részre, ami meglehet, hogy egykor valóban lovagok délceg tanyája lehetett, és heves kutató expedícióba kezdtünk, a vélt erdő elrejtett kincsei után; elsősorban olyan jellegzetes kisebb-nagyobb üregeket, hasadékokat, odvas fákat kerestünk, amiket rendszerint az ifjúsági, vagy kalandregények említenek, és amikben kellemesen csengő aranytallérokra bukkanhat bármikor az ember – feltéve, ha eléggé kitartóan keresgél.

-Szerintem át kellene vágunk a gázlón, hogy elérjük a tetőn lévő sziklahasadékot! – javasolta a kíváncsiság fölcsigázott vágyával fegyvertársam.

- Már megbocsáss, de szerintem ez a lehető legfaramucibb, és legostobább ötlet, amit valaha is kitaláltál. Pedig te is nézed az ismeretterjesztő csatornákat vagy nem?!

- Hülye vagy? Hát persze, hogy lelkes rajongójuk vagyok!

- Akkor jó magad is tudhatnád, hogy ide már a mi erőnk kevés! Ide speciális, elsősorban barlangászásra való felszerelés szükségeltetik, és szakemberek hozzáértő segítsége, ha azt akarjuk, hogy biztonságban közlekedjünk a tetőn! – megpróbáltam a Magam józan eszével, és lehetőleg észérvekkel előállni.

- Mekkora eszed van, pupák! Na, ide figyelj! - hencegett, és kötötte az ebet a karóhoz, egyre tovább. –Én most fogom magam, és fölmegyek a tetőre, és megnézem, mi van abban a hasadékba, te pedig nyugodtan itt maradhatsz és gyakorolhatod az éleslövészetet, ha nincs más dolgod, vagy egymagadban kesereghetsz, nem érdekel! – fogta magát, és nagy svunggal megindult egyenesen a megközelíthetetlenség homályába vesző hegytetőre, ami megközelíthetetlen büszkeséggel meredezett felettünk!

- Jól van már na! Ne óbégass annyit! – feleltem. – Én is megyek! – fogtam a bicajomat, és utána iramodtam. Mit is tehettem volna a furdaló kíváncsiságon kívül, mivel mindketten imádtunk a képregények kozmikus, és egészen egyedi világát, közöttük is a rendíthetetlen szuperhősöket, akiknek rendszerint mindig van búvóhelyük, ahol nyugodt szívvel meghúzhatják magukat, mi is egyre követelőzőbbek lettünk, talán törtetőbbek lettünk; legalább is ami nem múló, és mohó tudás szomunkat illette, hogy vajon ki is lakhat egy sziklavájatszerű, fokozatosan mélyülő repedésben, ami üreggé tagolt az évmilliók következtében, és a gondoskodó, és állandó formálodó természet munkájaként?

- Szerinted van bent valaki, vagy valami? – de csak félve mertem megkérdezni, pedig akkor már legalább egy fejjel magasabb is voltam alacsony termetű barátomnál.

- Most mit izélsz itt nekem? Csak nem berezeltél kisasszony? – cukkolt.

- Nem csak, megpróbáltam logikusan gondolkodni! – vetettem ellene.

-Aztán nekem össze ne téveszd a logikát, a félelemmel pajtás, mert később bizony könnyedén megjárhatod! – kinyitotta bicskáját, és megnézte vajon éles-e még a pengéje, mely könnyedén elvágta akár a nádlevelet is.

- Majd észben tartom tanácsaidat! Köszi! – olyan szándékosan alamuszi félelemmel közelítettem meg a barlang sziklába vájt bejáratát, mintha odabent – legalább is -, egy medve, vagy valami nagyobb, talán emberre is sokkalta veszélyesebb ragadozó, veszedelmes bestia tanyázna; aprókat léptem tappancsszerű lábaimmal, amik most nyárias szandálba voltak szorítva, hogy fel ne sebezhesse őket a bizonytalan sziklás talaj.

- Na, mi van öreg harcos? Most aztán cidrizünk mi? Mozogj már az Isten áldjon meg! Vagy azt akarod, hogy én menjek be?! – Észrevettem, hogy azért barátomnak is inába szállhatott a bátorsága, mert végig, amint megközelítettük tetetett lépésekben a barlangot a hátam mögött lépkedett ő is egyre félszegebb óvatossággal fülelve minden aprócska, megrezzenő neszre is, melyet az erdő csak hallatni tud magáról, olyan volt az egész helyzet, mintha ez a kerek nagy egyetemes anyatermészet is jópofa tréfára kényszerítette volna szándékosan eltévedt, és most berezelt ifjú vendégeit – valahogy egyre mélyebben hatoltam be a barlangba. Hátunk mögött már csupán egyre távolabbról, szinte résnyire vágva látszódott a tágas vakítóan fehér tér, ami egykor biztos szabadságba vezethetett.

- Látsz valamit, haver? – hátam oldalába kapaszkodott. Olyan volt, mintha egy második árnyékom nőtt volna vaskos oldalamba az idők során.

- Még semmit, de érzem, hogy közel lehetünk… a kincshez!

- De nagy marha vagy hapsikám! Ha mindezt el is hiszed! Jó vicc! Még hogy kincs! Egy nagy szart! Itt legfeljebb eldobált, ócska konzervdobozokat találni slussz-pássz!

- Hallod-e de megnőtt a hangod a hátam mögött! Akarod, hogy inkább én kövesselek téged?! – vetettem fel.

- Nekem így tökéletesen megfelel, ha nem gond! – csupán azért jegyezte meg, mert így akarta a tudtomra adni, ha ő menne elől akkor védtelen maradna a hátunk, és valaminek mindig kicsit le kellett szükségszerűen maradnia, ha valami esetlegesen balul sült volna el, még mindig segítséget tudjon hívni.

- Látsz valamit?

Alig haladhattunk pár aprócska métert, és szinte mindig a fülem mögé duruzsolt éppen mutáló hanghordozásával.

- Még nem, de te lehetsz az első akinek majd elmondom!

- Szerintem jobb lenne, ha visszafordulnánk, én legalább is már kezdek fáradni! – Pedig akinek olyan fürge képességű lábai voltak, mint egy mezei nyúl, és minden nap biciklizett, és akár több utcát is bejárt a lakótelepen annak igazán nem lehetett gond a kondijával, és erőnléte karbantartásával. Csodálkoztam is, aikor megemlítette.

- Szerinted ki lakhatott itt? – reszkírozott meg a kripta sötétben egy újabb kérdést.

- Hát… bármi is volt… ahogy látom már kiköltözött.

Egy-két eldobált sörösüveget, és chipes zacskókat találtunk egy már kihűlt, szénné feketedett hamuban pár darab cigarettacsikket.

- Tehát emberek is járhattak errefelé! – állapítottam meg. – Nem árt azért résen lenni!

A barlang végénél, ahol két nagyobbacska elágazás vitt két útjelzőnek is beillő nagyobbacska sziklába különböző jelzések voltak vésve; arra szolgáltak, hogy az emberek ne tévedhessenek el, és ne kóricáljanak feleslegesen. Bár az ún. turista jelzéseket csak azoknak ildomos használni akik értenek valamicskét a nyomolvasáshoz, és együtt is tudnak lélegezni a nyers természeti erőkkel!

Rájöttünk magunkban, hogy a további felfedező kutatás a felesleges pánik, és veszélyt provokálhatná csak ki; semmi értelme nem lenne, ha valamelyikünk hősködésre adná a fejét, és a végén úgy eltévedne akaratos és makacs hibájából, hogy hívni kelljen a katasztrófa védelmet.

- Hát eddig tudtunk jönni! – s mivel én voltam az idősebb bizonyos felelősségem volt is volt a kisebbel szemben.

- Igen… aztán hiszem már olyan koromsötét van, hogyha nem volna nálam szegüveg egy hangyát sem tudnék meglátni! – amit úgy értett, hogy ő is kényszeresen belenyugodott a tudatba, hogy ha valódi, kézzel fogható kincset nem is találtunk, de mégis úgy érezhettünk magukat a közösen megélt kalandok során, mint akiknek a felbecsülhetetlen élmények lehetek örök kalandjai, visszatérő, és újból lejátszható gondolatai emlékei…     

 

Megtekintések: 9

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek