Átviharzott az irodán. Ezt sokadszor tette meg. Benyitott, berohant, üvöltött egyet, majd kirohant, de ez csak az első felvonás volt. Tudtuk mind a hárman. Szemben velem Viola, mellettem Lili, és a harmadik sarokban jómagam. Megrettenve ástuk bele magunkat a papírkötegekbe.
Jött a második felvonás. Főnökünk már összeszedve minden haragját szitkozódott, káromkodott, üvöltött. Szórta az átkokat, közben föl-alá járkált az ajtótól az ablakig. Tudtuk, hogy nem nekünk szólnak ezek a papírfestéket sem tűrő illetlen szavak. Az irodánk alkalmas volt arra, hogy jól kitombolja magát. Tágas tér, mindössze három íróasztal a három sarokban. A negyedikben a hivatalos iratokat őrző két szekrény roskadozott a belé gyömöszölt irathalmaz alatt. Mi hárman, az ő rabszolgái, az íróasztalunk fölött görnyedve, türelmesen végighallgattuk a már unásig hallott gondolatait. Csak ez kellett neki. Emberek, akik csendben meghallgatják. Már megszoktuk. Hetente egyszer-kétszer előfordult. Érkezése időpontját sosem tudtuk, azt sem, hogy meddig tart majd a tombolás. De láss csodát, ahogy a szitkokat szerteszórta a kiválasztott személyekre, a mérge alábbhagyott, lassan teljesen lenyugodott, végül megszelídült. Utána kenyérre lehetett volna kenni, olyan jámbor emberré vált. Ő volt a főnökünk. Hirtelen haragú, vehemens, örök elégedetlen, de nagyvonalú és emberbarát. Az évek múlásával, ha visszatekintek, egyik legjobb főnökömnek tudhatom.
Amikor a céget teljesen felszámolták, az ő pozíciója is megszűnt. Az irodákból mindent eltakarítottak. Bútorokat, fontos iratokat. Akkor, azon az utolsó munkanapon a mi valamikori kitombolós irodánkba egy összetört ember lépett be. Már nyoma sem volt a korábbi vehemenciának. Tekintete, minden mozdulata elárulta, hogy nagy bajban van. Leült egy magában árválkodó székre, s így szólt:
- Nem így akartam.
- Tudjuk, főnök, tudjuk - mondtuk, szinte egyszerre.
- Nyugodj meg. Sokat tettél ezért a kócerájért. Te minden erőddel azon voltál, hogy talpon maradjon – nyugtattuk felváltva, közben évjáratonként rendeztük, csomagoltuk az iratokat. Viola alig tudta magába fojtani a sírást. Lili tartotta magát. Ő volt a legkeményebb közöttünk. Bennem vegyes érzések keringtek: – Mihez kezdek most? Hová megyek? Hol találok új munkahelyet?
- Ti nekem sosem ártottatok, én mégis rátok pakoltam az összes szennyesemet. Ne haragudjatok. Köszönöm, hogy mindig meghallgattatok. Tehetetlen voltam. Elbántak velem. Nem vettem észre időben valódi szándékukat.
- Ezen már nincs értelme rágódni, Főnök. Kezdjél új életet. Hiszen korábban is annyi ötleted volt, ami meg is valósult. A céget is jól vezetted. Ha nem kényszerítik rád az esztelen utasításaikat, bizonyára talpon marad. Mutasd meg ezeknek, hogy nélkülük is boldogulsz. Ne higgyék, hogy teljesen elbántak veled – nyugtattam, de magam sem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni. Az előző munkahelyemen megúsztam a létszámleépítést. Ide jöttem. Itt reménykedtem. Nyertem másfél évet. Mit értem vele? Egy kis időt, sok-sok munkát, néhány jó kollégát, új tapasztalatokat. Most ott vagyok, ahol másfél évvel ezelőtt.
Lassan befejeztük a csomagolást. Kisöpörtük a három irodát. A nagyot és a két kisebbet. Torkunkban dobogott a szívünk. Nem tudtunk egymáshoz szólni egy árva szót sem, olyan nyomorultul éreztük magunkat. Utcára kerülünk. Hiába dolgoztunk, fáradoztunk. Ez lett a vége. Lassan mentünk kifelé, vissza-visszanéztünk…hátha megáll az idő, talán nem is valóság, talán nem is történik ez az egész, csak képzeljük. De valóság volt. Húsbavágó, lelket-tépő valóság. Tudtuk, ha innen kilépünk, ide már sohasem jöhetünk.
Bezártuk a bejárati ajtót, a kulcsokat a főnök rakta el. Elindultunk.
- Majd holnap talál… - kezdte a mondatot Viola, de hangja a harmadik szónál elcsuklott és mélyről feltörő zokogásba torkollott. Nem bírtam tovább én sem. Megszorítottam lili és Viola kezét, s alig hallhatóan megszólaltam:- Gyerekek, jó volt Veletek! – lelkem mélyén sebzett minden szó. A visszafojtott sírás rosszabb volt, mint megannyi késszúrás. Elváltunk.
Mentem az utcán, s olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint még sosem. Nem tudtam hová tartok. Azt sem tudtam, ki vagyok. Nem érdekelt, hogy tavasz van és virágba borultak a fák. Nem érdekelt, hogy ismerősök jöttek vidáman velem szemben. Köszöntek, éppen csak visszaköszöntem. Akkor hasított belém először a tudat, hogy munkanélküli lettem.
Hozzászólások
Valahol ki kell fújni a fáradt gőzt, nem csak a főnököknek.
László, köszi szépen a gratulációt.
Valószínűleg én is ilyen főnök lennék. Még szerencse, hogy nincsen beosztottam, csupán Gabinak kell hallgatnia időnként a prédikációimat. :D
No, már kezdtem félni, hogy a közelmúlt eseményeit taglalod... Persze, persze az embernek magában kell bízni, akármilyen jó ember is egy munkáltató, sosem derül ki számos turpisság.
Gratula + nagy pacsi!
Anna,
örülök, hogy elolvastad. Annak is, hogy véleményt írtál. A fenti történetben az első munkanélkülivé válásomról írtam. Követte ezt még néhány. Újrakezdés, beilleszkedés, tanulás, sok-sok munka, ismét újrakezdés... Rengeteg energiámat emésztett fel. Egy idő után rájöttem, hogy magamnak kell megteremtenem az előre vezető, mély gödrök nélküli utat. Persze a döntésben közrejátszott, hogy 24 éve alapítottunk egy bt-t. Jelenleg már nem csak esténként és hétvégeken, hanem nappal, főállásban dolgozok itt. Így mondhatom, bizonyos mértékig a magam ura vagyok.
Kedves Anna, ha tetszett, akkor miért nem nyomtál egy jelet?!
Nem értjük, számunkra felfoghatatlan... válaszokat akarunk, de... úgy érezzük, hogy megbuktunk, elveszítettük azt, ami sosem volt a miénk... Voltam én is munkanélküli. Tetszett az írásod kedves Nóra.