4 Dimenzió Online

Interaktív irodalmi portál Dány

Halálok halála

 

 

 

 

Amikor a fiak közül mindenik megközelített engem akit magommal én ültettem az asszony hasába, tudtam, nem kell már várnom a sámán jöttét, ideér a dobjával hamarosan, azután már semmi más nem jő a nyomában, mint a halál. A halál, akinek neve van, de ő nincs, mert senki nem látta, nem érintette, se színe, se bűze, mégis itt kell lennie valahol, mert ha belém markol, kiszakít innen, elrabol, és senki nem lát már engem azután.

 

Korábban mondtam ennek az én magomnak, nézné meg a lábam, mert belerúgtam egy kiálló gyökérbe amikor gyűjtöttük a magvakat, s a nagy ujjamból kiszakadt a köröm. Alig időre elsötétedett előttem még a nap hosszúra sikeredett sugara is, de csak megláttam ismét. Mintha erőm is elhagyott volna, fájt, meg jött belőle az a piros lé, ami szokott ilyenkor, de nem gondoltam vele. Akkor kellett volna rátenni annak a fának a levelét, amivel megtöröljük orcánkat, testnyílásainkat ha ébredünk, de nem találtam a közelben olyan fát.

 Ahol hosszabb meleg időkre megpihenni szoktunk az enyémekkel, mindig ilyen fát keresünk előbb, s ha lehetséges olyan helyet, ahol csordogál egy csermely is, de ahol leütöttem a körmöm, ott nem volt semmi, nem óvhattam hát, hogy szenny ne érje.

Mentem tovább a többivel. Lábunk alatt apró férgek hemzsegtek, fa és levéltörmelék, állatok ürüléke, és por. Sok por. Mindenhol ezt találjuk, de máskor nem szakadt ki a körmöm.  Most nagy baja eshetett, mert szürkületre lüktetett erősen, és feldagadt, meg piroslott is, de a sötétség eljöttével  már aludni sem engedett. Átvette a hatalmat a testemen. Ott fetrengtem a fiak között, akik riadtan lestek rám. Akkor mondtam az elsőnek, hozná a furkót, és verne fejbe, mert csak addig tudok pihenni, míg magamhoz nem térek. Az asszony külön hált a fiatalabbakkal, most felserkent és keresni indult valami fűfélét, hogy forrázatot csinálna nekem. Mindenki jól bánt velem, aki tőlem való, meg az asszonyaik, meg a más fiai is, de én tudtam, nem keresek vélek többé biztos helyet a hideg ellen.

 

Nagyon nagyra nőtt ez az egész nyomorult láb, még a fejem tetején is az fájt, az dörömbölt, és vörös csík húzódott fel a hasam irányába, amikor az első magom azt mondta az utána jövőnek, hogy meg kéne szabadulni attól az ujjtól. Előtte építettek nekem zöld ágakból búvóhelyet, hogy a nap sugarai ne bántsák annyira a szememet, és behúztak az árnyékba, utána pedig megszemlélték a baj okozóját. Ekkor már az egész láb úgy megnőtt, hogy szét akart durranni rajta a fényes vörös bőr, a testem olyan forró lett, mintha tűz égne belülről bennem, és hallottam, hogy azt mondta valamelyik, az egész lábtól kéne megszabadítani. Ekkor valamelyik felemelhette a furkót, mert eldőltem egy időre, s tőlem akár le is vághatták volna azt a kártékony lábat, de ekkor még nem volt eszközünk semmire.

 

 

                                                    ***

 

 

Kábulatomban olyan helyeken jártam, ahol valamikor rég az az asszony ölelt, akinek teste kilökött magából, mikor eljött az ideje erre. Utána ölébe vont és tejet csöpögtetett a számba. Aztán már szívtam is a bimbóját, az az ismeretlen finomság ömlött át belém. Ölelt, ringatott, óvott. Jó volt lennem. 

Gyakorta arrébb ment tőlem, magas fákra mászott, bokrok alatt kuporgott, íly módon gyűjtötte az élelmet a nagyobbaknak, akik már nem szívták emlőjét. Ha elment, nem rakott le a földre, hanem sok-sok száraz levelet gyűjtött, ezzel bélelte azt a mélyedést, amit a földbe vájt, s engem abba a kupacba helyezett, amelyekkel a gödröt megtöltötte. Nem is fáztam, pedig a testünket nem védte semmi öltözék. Mielőtt elment volna, még zsenge pálcákból görbe íveket hajlított fölém, közel egymáshoz. Ezzel óvott kisebb állatok bántalmától. Nem is esett bajom, csak az apró férgek mászkálása zavarta álmomat. Máskor beletett valamibe, amit ő maga tákolt hajlított növényekből, és hosszú liánnal elemelt a földtől magasabbra. Olyan helyre, ahol több fa is összenőtt. Biztonságos helyem volt itt, ringattak a fák ágai, legyeztek a levelek.

Ha felnéztem a magasba, a rengeteg erdő minden fája az ég felé tört, ott összeért. Alig jutott le a mélybe egy csekély fény. A levelek mozogtak, zizegtek. Elszunnyadtam.

 

Hirtelen összerándultam. Arra riadtam, hogy ismeretlen arcok hajoltak fölém. Hangosan felsírtam, de anyám ott termett, s magához vont. Éreztem, hogy ezek az újak nem véletlenül jöttek közénk. Kaphattak valami jelet, valamiféle hívást, mely gondolati úton terjed. Itt is maradtak velünk. Így már többen lettünk.

Beszédünk alig volt több, mint egy apró gyermek nyögdelése, inkább hangokkal adtuk egymás tudtára, ami szükséges. Vagy arcunk változtatásával, karjaink mozgásával. No meg a gondolataink által.

 

                                                     

                                                     ***

 

 

Valahonnan fájdalmas hangok jutottak el hozzám, s úgy tűnt számomra, mintha ezek a hangok az én torkomból szakadtak volna ki. Amíg erre irányítottam figyelmemet, szeretteim eltűntek előlem. Kerestem, kutattam utánuk de örökre elvesztettem őket.

Követni sem tudtam az eseményeket, mert közben olyan élmény megélője lettem, mint soha korábban. Később élő korok később élő emberei közé kerültem. Megmagyarázhatatlan, és érthetetlen, hogy ilyesmi lehetséges, de tény, hogy ahol most élek, csak ezután lesz valóság, mert ez még a meg nem eshetett dolgok közé tartozik.  

 

Itt a Nilus nevezetű folyó közelében mindenki érti a másik szavát, beszélni is tudunk egymással. Én magam írni is tudok, pontosabban az a dolgom, hogy mindent jegyezzek fel a papíruszra, ami itt történik. Mert ez az írnokok feladata. Itt ülök az építkezések között, és feljegyzek mindent. Egyik papíruszra az kerül, miből mennyit használtak fel, a másikra pedig a történések sorát jegyzem. Ha marad időm, a falakra készítek rajzokat, olyanokat, melyek napjainkat mutatják.

A fáraót szolgálom, akinek orcáját még soha nem láttam, mert ha az építkezést óhajtja megtekinteni, engem másokkal együtt elzavarnak innen. Másként sem láthatnám, mert szemem rá sem emelhetném, nehogy ártsak vele. Fiatal vékony férfi, aki örök emléket kíván emelni magának ezzel a piramissal, amit most építenek neki.

Azt akarja elérni, hogy úgy emelkedjék magasba az ő emlékműve, hogy örök időkre szóljon. Kheopsz a nagy fáraó. Róla szól itt minden. Szolgái által gondoskodik róla, hogy az építők kellően lakjanak jól, mert tudja, hogy csak az tud igazán dolgozni, aki elég élelemhez jut. Papok veszik körül, akik segítségükkel, bírálatukkal, hízelgéssel közlik vele elvárásaikat. Mindenre bólint, és azt teszi, amit jónak vél.

 

Nekem érthetetlen, és természetes egyben, hogy honnan ez a rengeteg ember, aki itt dolgozik, és honnan ez a rengeteg eszköz, mely mind a munkát szolgálja. Addig alakítják fából, vasból, és a kettő együtteséből készült eszközeikkel a követ, addig pattintgatják, verik le róla ami nem oda való, míg olyan formájú lesz, amilyennek tervezője rajzolta. Hatalmas, nehéz kövek, amelyekkel dolgoznak. Valamiféle emelőkkel teszik be a helyükre, de azok úgy oda illenek, mintha oda születtek volna.  

Én csak jegyzem, hogy hány sor, hány kő, hány élet. Mert bizony az is megesik, hogy emberre zuhan az a szörnyű nehézség. A fáraó dicsőségére.

 

 Én még nem láttam, de azt mondják akik voltak már benn a piramis mélyében, hogy lefelé hatalmasabb, mint ami itt látható. Akkora, hogy elvész, aki oda bekerül. Szoros, kanyargós utak, kamrák vannak odalenn, mert ott mindennek el kell férnie, amire a fáraónak szüksége lesz jövendő életeiben. Ez, amit mi itt kinn látunk, csak a dísz, a látvány, a jövő káprázata.

 

Napkeltétől napnyugtáig folyik a munka, de cserélődnek is az emberek. Vannak akik ledőlnek parancsra pihenni, míg a másik csoport dolgozik. Csak így bírják a munkát, a hőséget, a cipekedést. Engem is felvált egy másik írnok, amikor hazamegyek aludni. Éjszaka is készülnek a feljegyzések mécses lángjánál.

 

Otthonom keskeny utcából nyílik, mint mindenkié. Itt minden utca keskeny. A gyalogos, vagy a gyaloghintó elfér egymás mellett. Meg a szamár is. Hiszen mi már rég összenőttünk terheink megosztójával, a szamárral.

A tisztségviselők gyaloghintóban vitetik magukat. Nekem nincs is ilyenem, de szívesen gyalogolok. Szeretem a mi kacskaringós kis utcáinkat, az építkezés udvar felé fordulását. Baj csak akkor lehet ezzel a túlzott közelséggel, ahogy élünk,  ha tűz üti fel a fejét, és ha még a szél is fú. Akkor bizony minden a tűz martaléka lesz. Noha kövezett minden, hiszen kőre építjük a házainkat.

 

Kopogtatóval jutok be a kapun, mely mögött az én családom éli napjait. Nem könnyű bejutnom. Sokáig zörgök, dörömbölök a saját kapumon, mert a zajongó gyerekektől nem hallatszik a kopogásom. Ők korábban megjöttek üres kannáikkal, miután szétosztották a vizet a tikkadt kőfaragóknak. Többször is fordultak már. Ez az ő kötelező feladatuk.

Ha nagy nehezen kinyílik a kapu, minden gyerek odasereglik jöttömre. Mind egyszerre kérdez, és mesél. Sietve jön felém a nőm a langy vízzel, hogy megmossa lábam, száraz vászonnal itassa fel, és tiszta vásznat ad, hogy magamra tekerjem. Így teszi elém az étket, melyre áldást mormolunk előbb.

Pihenni sincs módom, mert a sok gyermeket minden érdekli, amit napközben láthatok az építkezésnél, mindenről beszélnem kell nekik. A hatalmas kövekről, a csigákról, mellyel felhúzzák a terhet, s mindarról, amit láttam a nap folyamán. A homokba rajzolok nekik, hogy láttassam a feszítő, kalapáló, tömítő eszközöket. Úgy, ahogyan a papiruszokon is teszem.

Végül nyugovóra térünk, mert napfelkelte előtt kezdődik a munka. Előbb még körbejárom az amfiteátrumnak tisztelt, kis fedett teret, és megállok minden isten apró szobra előtt, amit a fal mélyedéseiben tartunk, és megajándékozom őket apró, semmit mondó dolgaimmal. Majd eljutok kamrámig, hogy megpihenhessek asszonyom mellett, miután magamhoz öleltem, s örömömben egyesültem vele.

 

 

                                                     ***

 

 

Ez a legszebb ideje a napnak. Kellemes, hűvös simogatja a bőröm, a Nilus illata idáig ér. A munkások próbálgatják szerszámaikat, figyelik, jól előkészítették-e azok, akiknek ez a dolga. A munkavezetők elmondják mi a kezdő feladat. Mindenki elfoglalja helyét a hatalmas tömegben, indul a munka.

Ülök az x lábú székemen az x lábú asztal előtt, és megjelölöm a mai napot. Még nem tettem fejemre a vásznat, mely a tűző naptól véd a későbbi órákon, még hagyom, hogy az alig megmozduló szellő megborzolja fejemet

Már feljegyeztem az eszközök listáját, amit az építők magukhoz vettek. Itt kezdődik az egyik kő megmunkálása a közelemben. Odébb is hasonló történik. Mindenhol. Oda-vissza járkálok közöttük. Itt egy széles, lapos deszkára tolják, húzzák, vonszolják fel a hatalmas tömegű követ. A deszkát már aládúcolták középen egy lapos kővel, hogy átlibbentve fölötte a követ, ráemelhessék egy tartófalra, ahol megformálják.

Nagy nehezen helyére került a kő, az arra kijelöltek elkezdhették formálni. Hatalmas, nehéz fából kialakított durunggal ütik a vésőt. Ebbe korábban lyukat vájtak, és nyelet erősítettek. Csak ezzel tudják elérni, hogy a véső megfelelő mélységre hatoljon a kőbe. Így alakítják, formálják. Emelik, lesujt. Emelik, lesujt.

A deszka véletlenül ott maradt, alatta a lapos „továbbküldő” kővel. Én is odatolakodtam, látni akartam, hogyan adja meg magát a hatalmas gránit, amikor akár többen is ráléphettek a deszkára, amely mozdulat meglendítette annak túlsó végét, az pedig könnyedén átrepítette a követ a számtalan kéz fölött. Elsodort, ledöntött, agyonnyomott útjában mindent és mindenkit. Engem is eltiport. Miközben a rémült, halálba kisérő sikoly elhagyta ajkamat, egy erőtejes hang parancsot süvöltött felém: muzulmán vagy!

 

 

                                                      ***

 

 

Mi az, hogy muzulmán vagyok? Eddig mi voltam? Voltam egyáltalán valamilyen? Leginkább a világ volt körülöttem valamilyen. Ez idáig úgy alakult az életem, - és én természetesnek tartottam -, hogy beleszülettem egy létformába, s azt éltem, amíg a halál át nem lendített egy másikba. De utasítást, parancsot még soha nem kaptam, arra vonatkozólag, hogy mi, vagy milyen legyek. Különösen nem a jövőből.

 

Most tehát muszlim vagyok. Jó, legyen!

Itt élek ezen a hatalmas térfelén a világnak, az arab világnak, ahol akkorák a hegyek, hogy szememmel nem mindig érem el ormukat, csak látom, hogy a felhők beburkolják. Ha pedig a mélységeket nézem, nem szabad megszédülni, mert ott lenn az a porszem egy ember. Nem szólva a hatalmas sivatagokról, mert ott is mi, arabok élünk. Többnyire szétszórtan, közben tudjuk, hogy összetartozunk. Kivéve azt az esetet, amikor civakodunk.

 Tudom, hogy a muszlimok vallását Mohamed alapította, egyetlen istenünk, Allah. Mohamed próféta a legszerényebb, legtisztább vallást adta népének, melynek alapja a szeretet, egymás tisztelete és segítése, s a Koránba fektette le miként kell élni.

 Ismerte és tisztelte a zsidók prófétáit Mózestól Ábrahámig és Jézusig, olvasta a vallásuk alapjául szolgáló Tórát, miként a keresztények szentírását, a Bibliát.

Ő a Koránba írta le mit tegyen a muzulmán ember, ha Istennek tetsző életet akar élni. Pontosabban mit kellene tennie.

Imádkozzon a muszlim férfiú naponta ötször Allahhoz, s minden dolgában Allah segítségét kérje. Ne ártson másoknak, legyen békés, és segítőkész.

Tartsa el asszonyait, és ne tegyen közöttük különbséget. Szeresse egyformán a más más asszonyoktól való gyermekeit. Biztosítson családja asszonyainak olyan otthont, mely távol tartja és megóvja őket a külső bajoktól. Ezért tartsa is távol őket a külső világtól.

 

Itt van ez a sok sok muzulmán, aki úgy ahogy igyekszik megfelelni Mohamed elvárásainak, de tudni kell, hogy itt van ez a rengeteg beduin is, aki nem kér a Koránból. Ő a hegyek és a hatalmas sivatagok szabad népe, aki annyi törzsből áll, ahányat köp maga körül. Hatalmas ez a föld, és gazdag a mélye. Annyi tevét, szamarat és egyéb állatot terelhet itt minden arab, amennyit elbír.

Élnek itt a közelünkben keresztények is, nagy templomokat építettek maguknak, ők nem Allahtól kérnek, ők Istennek hívják az egyetlen fölöttünk levőt.

Ezek vagyunk mi összezárva, és elkülönülve, és mondhatta Allah, hogy óriási a szeretet hatalma, én már látom, hogy a gyűlöleté is van akkora. Itt egyszerűen nem lehet kiismerni magad, nem tudod, ki mit gondol, ki mit érez.

Ez minden, amit tudok a muzulmánok életéről. És amit tudok, nem is mind tetszik nekem.

 

Itt élek Medinában, és nem szeretem, hogy az én anyám egy a többi feleség között, bár őt ez láthatóan nem zavarja. Neki ez az élet biztonságot ad. Még itt élek vele és lánytestvéreimmel, de tudom, hogy elvisznek hamarosan a férfiak közé, aztán már csak látogatóba jövök ide vissza, és akkor elfedik előlem arcukat azok, akikkel együtt éltem eddig. Tőlem pedig még a gondolata is idegen annak, amit döntenek felettem.

Pedig nekem még szerencsém is van, gazdag családban élek, tanulhatok, és művelt ember lehet belőlem, de mit tehet a tevehajcsár fia, aki soha nem lehet több az apjánál?

Muzulmán vagyok, de a nővérem aki szintén muzulmán, és tiszteli Allah törvényeit, tiltakozik, hogy nem mehet utcára amikor odavágyik, hogy el kell takarnia magát ha kijut innét, és az anyánk csitítgatja, és türelemre inti. Ő pedig bizakodik, hogy eljön majd a nap, amikor a nők úgy tanulhatnak mint a férfiak, fedetlen fejjel járhatnak az utcán, és otthonukban sem lesznek úgy elkülönítve többé mint manapság.

Mindez csak egy kis család nyűgje, de forrong az egész arab világ, és hiába hirdet bármit a Korán, a Tóra, a Biblia, már tudom, hogy  nem igaz amit hirdetnek, hogy a jóság és a szeretet uralja a világot. Olvass csak vissza! Nem is volt úgy soha!

 

 

                                                    ***

 

Fürdet, és keneget, és ölelget engem az én anyám. Készít a költözésre. Tudom, hogy szenved. Tudta születésem pillanatától, hogy így lesz, de talán ma ért el a tudatáig. El fog veszíteni. Nem alszom mellette többé, nem szuszogok bele a hónaljába, nem ölelem át többé a nyakát. Ölelném, de ilyenek itt a szokások.

Mindenki szeretget, hiszen apró fiú vagyok én még, de ma elvisznek innen a férfiak közé, és ott már nem szeretget többé senki. Ott meg kell keményíteni a lelkem, mert egy leszek a sok között.

 

Éjszaka sokat sírok anyám után, s apám mellém fekszik, és simogat. De hát neki annyi a gyereke, mint kinn a mezőn a juh, mindet nem szeretgetheti. A nagy fiúk között is vannak testvéreim, akiket azért ismerek, mert látogatóban többször jártak nálunk.

Malik mintha egy kicsit többször jött volna a többinél, és meg is beszélte anyámmal a gondjait. Ő valahol külországban tanult, és beleszeretett egy lányba, akit el is vett feleségül az ottani törvények szerint. Meg akart ott telepedni.

 

Amikor apánk hazarendelte, hozta a feleségét is, akit itt bekényszerítettek a feleségek közé, bár itteni törvények szerint nem is házasok. Szegény fiú állandóan ott eseng a zokogó nő előtt, és azt hajtogatja, hogy nem ezt akarta. A válasz pedig mindig annyi: Haza akarok menni.

 

Malik többször hozzám bújik este. Nem mondja, de tudom, hogy ő is  bánkódik nagyon, de én a legkisebb nem tehetek érte semmit. Tudom, hogy legszívesebben a síró Lizájához menne, de annak már nem kell többé, mert becsapva érzi magát. Értetlenül szemléli ezt a - számára idegen - világot, amiben mi élünk. Erről említést kellett volna tennie az én bátyámnak még ott.

Apánk okos ember, tudja, hogy ez az asszony nem lesz néma, földet néző arab teremtés soha. Szerinte legfeljebb métely lesz az itteniek között, ezért máris intézi, hogy hazamehessen. De Malik is menni akar, mert együtt akar élni vele. Ott, az ottani szokások szerint. Mert ő már nem igazi arab. Őt már nem elégíti ki az az élet, amit mi itt élünk.

Apánk okos ember, tanácstalanságában elment anyámhoz, megtudni az ő véleményét. Megtudni, mit súg a szíve.

Anyánk sírt és úgy döntöttek, elengedik Malik kezét.

Most itt állnak a csomagok, és várnak az indulásra. A bátyám legtöbb idejét az ő Lizájánál tölti, és azt bizonygatja apánknak, megtartja mindenkor a Korán parancsait, de követi asszonyát.

 

 

Elmentek. Felszálltak egy hatalmas gépre, mely elviszi őket Európába, ahol az itteni arabok szerint a hitetlenek élnek. Mért bűnük azoknak, hogy nem ismerik a Korán elvárásait, és miért bűnünk nekünk, hogy nem ismerjük Jézus tanításait?

De itt élnek közöttünk a Mózes hitűek, akik itt éltek ezen a helyen minden idők óta. Nekik Mózes már Mohamed előtt lehozta a követ a hegyről. Kőbe vésve hozta le a tíz parancsolatot. Később megszületett a Tóra, mely magában foglalja számukra az egyetlen felettünk élő parancsait.

Minden Nagy Könyv a szeretetről szól, egymás segítését kéri, mégis itt civakodik ez a sok arab, és mindegyik nagyobb teret követel magának.

Késő van, aludni kell menni. Álmos vagyok és fáradt, szeretnék már okos felnőtt lenni, hogy ne más mondja meg mit kell gondolnom. Jó éjt anya, gondolatban hozzád bújok. Jó volt amíg veled lehettem!

 

                                                      

                                                   ***

 

 

Egyetlen pillanat alatt tűnt el előlem, fölülem minden ami múltban és jövőben megeshet velem, minden ami jó történhet az életben, helyette olyan fájdalom uralta el a testemet, hogy mindenfelé tekert, pedig nem akartam, de nem uraltam már semmimet, dobáltam magam és üvöltöttem. Már vendégül láttam volna a halált inkább, semmint éljek. Fetrengtem a földön elgyötörten, amikor megláttam a lábát! A sámánét. Eljött hát hozzám! Akkor már nem tart sokáig, ő megszabadít minden kíntól.

Láttam a lábát. Barna volt, sovány, és teljesen felhúzta a térdét a válláig. A nagy sovány sarka a hasa fölött rugdosott. Majd leengedte, és a másikat lökte el másfelé a testétől. A karja is vonaglott, a lába, az egész teste. A szeme kidülledt. Ijesztő hangok törtek elő a szájából.

Honnan jött nem tudhatom, ő mindig tudja, mikor, hol várják erősen. Ide ismeretlen fiak követték, és körbe - körbe jártak a tűzön, - egyre gyorsabban, egyre gyorsabban. A tűz körül, - amit az én egyik magzatom csiholt, - gyakorta dobbantottak a lábukkal, lehajoltak az oda készített ágakhoz, és szálanként dobálták a tűzre. Mindenki mindig egy szálat. Sok pirosló lángnyelv szállt a magasba, de a füst sehova, csak felém. Dobok szólaltak meg, és azok, akik a sámánnal jöttek, most mormogva jártak körbe-körbe, ütemesen verték a tam-tamot, és én úgy éreztem, mintha a füst belement volna a szemembe. Lecsuktam hát a szemem. Az enyémek furcsa dallamot kiáltottak be néha néha, a sámán vonaglott, a dob pergett, az idegenek táncoltak, és éreztem, amint elkábul a lelkem.

 

Még nem alszom, de már csend és nyugalom van a testemben. A zaj egyre nagyobb és rájöttem, hogy a sámán minden rándulása engem utánoz. Az én mozdulataimat veszi át tőlem, ő ráng helyettem a tűz közelében, én pedig itt fekszem megnyugodva, fájdalom nélkül.

Nézem őket, mint táncolnak, ugrálnak, örvendeznek, hiszen én elcsendesedve fekszem, és élvezettel szippantom be az illatot, mely felém száll a tűzből, miközben ők a dob ütemére isszák az altató füst ellen forrázott fű levét,  mely allyza őket.

Elhozta hát a sámán hozzám a halált. De előtte megszelídítette nekem. Meggyógyítani nem tudott, de az ő segítségével olyan egyszerűen, olyan készségesen simulok bele a halál ölelésébe, mint anyám karjába hajdanán.

 

 

Berettyóújfalu, 2012-03-17

 

 

Megtekintések: 63

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!


ALKOTÓ
Hozzászólások - Kertész Éva által a Április 11, 2012-on 4:22pm-or

Köszönöm Lótuszom, hogy elolvastad. Nagy élvezettel írtam, sokat tanultam előtte, és éreztem, hogy sikerült. Csupán érdeklődőkre nem talál amit csinálok. De semmi baj, egy fecske meghozhatja a nyarat! Te vagy az én fecském! S olyan szépeket csicseregtél!


ALKOTÓ
Hozzászólások - Sági Erzsébet által a Április 11, 2012-on 11:38am-or

Megrendülve ülök..., és fogalmazom meg mindazt az érzést, hangulatot, ami írásod olvasásakor megrohant. Drága Éva! Tudod-e, hogy micsoda nagyszerű vallás-, és kultúrtörténeti anyaggal leptél meg bennünket? Izgalmas, életszerű, átélhető, gyönyörű történetet tártál elénk főhősöd reinkarnációjának stációit bemutatva.

Élvezettel olvastam! Míves stílusod, és a szokatlan téma remekművet eredményezett! Gratulálok szeretettel, és ölellek köszönve az élményt, Lótusz.


ALKOTÓ
Hozzászólások - Kertész Éva által a Március 31, 2012-on 7:14pm-or

Köszönöm Erika! Nem véletlen, hogy én ugyanezt érzem Veled kapcsolatban!


ALKOTÓ
Hozzászólások - Péter Erika által a Március 31, 2012-on 4:04pm-or

 Szeretem, ahogyan írsz, ahogy fogalmazol, drága Évikém!

Születésnapok

LINKAJÁNLÓ

Textil Galéria
Linképítő

Interaktív irodalmi alkotó portál Dány. Versek, novellák, publicisztikák, verses videók, hangosversek. Kortárs szerzők válogatott művei.

© 2021   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek