4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág






 

 

Anyai nagyapám Szvedlacsek Gyula közepes teremetű, fölül már teljesen kopasz, barna sasszemű, ember volt. Szinte mindig elgondolkoztató, és szomorú arcvonásait a munkától megkeményedtek, akárcsak vaskos, göcsörtös, paraszti keze, mellyel gyakorlatilag mások helyett is a ,,mindenes” munkákat is bármikor elvégezte. Nagyanyám szinte kivétel nélkül mindig úgy beszélt róla, mint tisztességes, és becsületes emberről, akinek a munka kétkezi becsülete valami olyan megmagyarázhatatlan, belső tartalmat nyert titokban, hogy akicsak ezt bármikor is becsméreli hívatott, akkor az a legkomiszabb, legalattomosabb szentségtörést követte el a munkásemberekkel szemben. Rövidre szabatott élete során csak egyetlen dologra tudott gondolni; ami jóformán egész életmódját, mentalitását is meghatározta, hogy kis alig háromfős családjának a mindennapi kenyeret, és megélhetést, akár a föld alól is előteremtse. Alig pár hónap leforgása alatt – hála gondos, mindig pedáns, és precíz szorgalmának -, röpke idő alatt fölhúzott feleségével egy komplett kertes házat, ahova akár a legkifinomultabb grófi család is beköltözhetett volna, mert annyira rendezetten, és összeszedetten volt megkonstruálva. Azt hiszem, hogy venéjenek az első kocsiját, ami egy aprócska konzervdobozra hasonlított és kanárisárga színével a kis Polszki Fiat becenévre hallgatott valósággal útálta. Nem is volt hajlandó még életében akárcsak egyszer sem beleülni!

Amikor főként még kiskorú gyerek voltam sokszor eljött hozzánk társasházi ingatlanukba, és föl-alá járkálva föl a végállomásra megnézni a buszokat, lemenni a lejtőn sétálva megállás nélkül rótta és csak rótta ismerhetetlen, és titokzatos köreit. Sokszor úgy viselkedett megmagyaárhatatlan módon, mint akit belső, feszítő, küldetéstudat, és nyugtalanság gyötör. Sokszor emlegette azt, hogyha ő meghal, akkor legalább egyszál unokája tisztelje meg azzal, hogy néma, ha ideje megengedi kilátogat hozzá a temetőbe, és virágot helyez a sírjára. Folyton az emberi erkölcsi méltóságról beszélt, mely olyan volt szerinte mint a könnyen elveszíthető bizalom:

- Jegyezd csak meg kisunokám! Ha te a szavadat adod egy másik embernek, és nem tartod be az íégretedet, akkor mentegetőzhetsz, bocsánatokat kérhetsz akárhányszor az adott bizalmat csak újból kín keservesen szerezheted meg, akárcsak az emberi hűségedet! – mondta ki korához képest szokatlanul élénk, és éles hangján. Ez a hang szinte sohasem használt fölösleges sallangszólalmokat, mindig pontos volt, kimért, és kérelhetetlen. Kínos szigorúsággal, mely már a kérelhetetlen könyörteleséggel határos ügyelt arra, hogy lehetőleg mindennap pontosan fél tizenkettőkor legyen az ebéd, és aki már megette az ételét, és a kenyere legjavát is, annak is csöndesen a fenekén kellett üldögélni, amíg mindenki be nem felyezte az étkezést.

- Mondd csak kisfiam? Hát te meg hová sántikálsz?! – nézett rám élesen, kidüledő, barnalángú szemeivel vallatón, mint egy bíró.

- Otózni megyek! – mondtam, mert még nem ismerhettem hároméves fejjel a betűket.

- De csak azótán kicsifiam, ha már mindenki végzett! – s kötelezte anyámat, hogy a gyereket szépen, óvatosan pakolja csak vissza az asztal mellé a székére. Én főleg akkor féltem tőle, és szinte már föl-alá eőteljesen reszketni kezdett a gyomrom, amikor egyszer véletlenségből eltörtem a cuortartot, amiben mindig lapult egyke unoka lévén jónehány túrórudi, tejkaramella, vagy tutti-frutti cukorka. S amikor már az egetrengető baj megtörtént ráfogtam a kertesházunk környékén szaladgáló, rakoncátlan, komisz csirkékre, hogy azok jöhettek be a konyhába és törték össze, de nem én! Nagyapám hatalmas, akkor még lapát, inas, és vaskos kezeivel odalépett hozzám a kisgyerekhez, aki most össze voltam koporodva, lehajolt, és megcsipkedte az orrom hossszát, hogy valóban nem hazudok-e? Aztán, hogy mit gondolhatott arra már nem kerülhetett sor, mert kifejező szája szegletében különös mosoly bújkált, és amikor hazatévedt nagymamám is, akkor én csak úgy spúriztam a szoknyája alá, mint valami valóban megriadt kis állatka!

- No, hát ezzel a kisgyerekkel meg mi történt Gyula?! – kapta fel hirtelen, göndör fejét a nagymamám. – Hogy így megrémült szegény? Csak nem történt valami baj?

Nagyapám hamar elkomorodott, mert tudta, és tisztában volt vétkeim alapos súlyával, így mereven, kínosan hallgatott, és csupán egyetlen foga között dörmögte azt is csak halkan: - Kérdezd meg tőle!

Nagyanyámat sem ejtették a feje tetejére, mert amint kinyitotta a konyhaszekrényt és meglátta, hogy hiányzik a cukortartó, ami eredetileg mindig is fontos, és szerves részét képezte a háztartásnak, már rögtön tudta miről is hallgat ennyire restelkedve a kisunokája csöndesen.

- Á! Szóval, így állunk! Enyje, enyje! Hát hogy jutott eszedbe, mondd csak? – s odaültetett az ülébe engem az alig ötéves kisgyereket sírásra erősen görbülő ajkakkal.

- No, no! SSS, csicsija! Szentem! Nem köll félned, én soha nem emelek kezet rád! Csak mondd el mi történt!

- Nem látod! – csattant fel egyszerre nagyapám hangja -, félhetően megbotlott és elesett. Nem nagy dolog, majd veszünk egy másikat! – de talán maga is sejthette, hogy a kisebb füllentés is nála főbenjáró bűn volt, mert kínosan feszengve égette száját.

-Gyula! Ezt most rögtön fejezd be! A kisunokámmal van beszédem! – S hogy nagyapám már többet ne beszélhessen kiment kicsit kiszellőztetni fölforrosódott kopasz fejét a nyári konyhánk meghitt, és hangulatos teraszára, ahol a fölakasztott, aztán kaspóba tett muskátlik különleges, földközi-tengeri hangulatot varázsoltak az arra tévedőknek.

Aztán persze hogy bevallottam, hogy én voltam a lúdas, de azt mondtam – ami szintiszta igazság volt -, hogy véletlen volt, mert lekvártól tocsogó kezemmel fogtam meg kissé ügyletlenül, és ezért kicsúszott a kezemből.

Amikor ennek a kis jelenetnek vége lett nagyapám szigorúsága, és átmeneti keménysége is engedhetett, mert busa, torzonborzas szemöldökeibe hirtelen feltétlen, és megbocsátó szelídság lángja költözött. Ritkán láttuk mosolyogni, de amikor valóban mosolygott csupán egyetlen, semmivel sem összehasonlítható, csonka fogával vidoran, és önfeledten tudott nevetni, és pillanatok alatt bármit megbocsátott, ami néhány perccel ezelőtt még a valódi ellenégeskedés tűzét szította nála. Szinte furcsa, gyerekes mosolya volt, amit talán régen fiatalabb korában szokhatott meg: ez a mosoly nem volt sohasem tetetett, avagy hamis, sokkal inkább mint aki megalázkodik, és mindig becsületesen szerény maradt világéletében úgy tudott örvendezni, úgy jelenet meg az arcán az öröm jele mint valami belső görbület, mint ismertető jelzés, vagy stigmabélyeg, jellegzetesen mint egy feledhetetlen emlék, mely mindenki számára fontossá lett, aki csak ezzel a különös, különleges emberrel találkozhatott…

Idegesen: a szájszöglete kicsit grimaszolt, hogy szépmíves görbületben még kifejezőbb legyen, de az is megeshet, hogy fogatlanságát szerette volna eltitkolni, mert nagyon sokat, és kitartón szenvedett. Vacsoránál is – akárcsak az ebédnél történt szertartásoknál -, mindenkitől megkövetelte hangtalan engedelmességgel, hogy lehetőleg pontsan étkezzünk, és ifjúkori történeteket kezdett mesélgetni kicsit ravaszkás, kacsintó nézésével. Szinte átélhetően, és feszülten mondott el egy-egy érdekes emléktördéket; rendszerint ami vele személyesen megesett, és amikor már mindenki nevetett és jól érezte magát, elég volt, ha nagymamámra azzal a bűvölő, nagy gesztenyeszemeivel ránézett, mint egy elvesztett ember, aki támogatást kér, esdekel, és az ember már megsejthette, hogy eltéphetetlen kötelék van kettejük között. Amikor hamar végeztem az étkezéssel bebújtam lopakodva az asztal alá, mert ez volt az egyik kedvenc gyerekkori foglalatosságom – ki tudja miért, és onnan figyeltem ezt a lenyügözően karizmatikus embert, és megpróbáltam kis agyammal elképzelni, hogy mit is érezhet egy ilyen sok időt megélt, hatalmas ember. Nagymama is figyelte férje minden néma, ám annál markánsabb, és ítélszerű tekintetét, és úgy akarta, ha minden az ura kedvére van.

Amikor végeztünk a vacsorával, már mindenki szabadon mehetett amerre csak lát, de nagyapám számára a család kikezdhetetlen szentség volt, amivel kapcsolatban a legkisebb tunyaságot, a legapróbb meg nem értettséget sem volt képes elfogadni, sem tolerálni. Abban a pillanatban, ha az ember csak egyetlen percet is késett szóvá tett nagyon udvariasan, és illedelmesen, hogy az illető lehetőleg legközelebb pontos rendben érkezzék meg!

Már erősen bennejártunk a zimankóssá aljasodott novemberi, homályos, és nyálkásan ködös időben, amikor lesújtó hír érkezett, nagyapám a kórházban van, és látni szeretné az egész családot, mert félő, hogy utolsó, és ezúttal véges búcsújára készülődik. Hatalmas pustoló hóval érkezett meg az első hó, ami szokatlan volt, mert az idő kellő rendszerességgel mindig is Ezsébet napra hozta meg ezt az időt, így autóba vágtuk magunkat, és megindultunk nagy sebességgel a Bajcsi-kórházba, ami a lehangoltság tartós, és egyetemes jeleit mutatva, komoran, gyászba vegyült komorsággal bújkált a benőtt, csontvázkarú fák ágaiba rejtőzötten. A nap már kora délután jócskán lement – lévén téli időszakban hamarább is sötétedik -, így esete hat óra volt, amikor megérkeztünk rendeltetési helyünkre. Egyetlen nap válaszott el a tizenegyedik születésnapomtól, és önmagamban már akkor megérdeztem ezt a valamit, ami másnapra súlyos felelősséggel, és törvény eredetű rendeletettel rám nehezedett; hogy korántsem lesz szép nap a holnapi. Mit később kiderült nagyapám is jelesen készülődött volt erre az igen fontos, és ünnepélyes napra, mert amikor a betegágyon feküdt, miközben különféle póznák, és csövek szolgáltatták neki az életben maradás látszatát, már jó előre ki volt készítve az az akkor még Ady Endre arcképével megpecsételt ötszáz forint, - amit jólehet, szerényen, könnyzuhatagok kíséretében még nagymamám csúsztatott oda az utolsó útjára készülődőnek, és amit sűrű, és tőmondatokra szorítkozó, bocsánatkérések közepette adott át, mint az erkölcsi nagyság, és az emberséges lelkiismeret talán egyetlen, örökérvényű iskolapéldáját:

- Tessék kisunokám… - hallatszott, de már csak szaggatott ütemekben, ahogy a tüdő még utolsó kínjában is küszködve tört volna a szabad lélegzet felé, de valami mindig az útját álta, - ezt neked adom! Nagyapa nagyon lefogyott, és sápadt volt: egyszerre láttam meg csonttá aszott májfoltos kezét, amivel védelmezett, és ítélkezett egyaránt, és aki megpróbált előre mosolyt erőltetni magára, és aki mégis minduntalan beleborzongott az elkövetkező bizonytalanabb időkbe. Óvatosan ejtette aprócska markom kelyhébe a bankjegyet, majd körülnézett és gesztenyeszemének átható, beszédes pillantásából talán én is megérettem, hogy nekem most kegyeleti okokból ki kell mennem.

- Szervusz papa… - mondtam neki akkor még mutálás előtt álló, madárka hangon -, isten veled…

Anyai nagypapámmal az utolsó percekben már csupán felesége volt ott. Első gondolata is engem akart, hogy vajon az ő további támogatása nélkül ez a kislegény hogyan fog a világgal szemben a saját talpán megállni, és mi főbb – helytállni? Erősen köhögött, megszorította kisírt szemű asszonya kezét, majd egy már erősen megkopott olvashatatlan, szakadozott kézírású levelet szánt tenyerébe. Egy pillanatra légzése újra a régi volt, majd amilyen gyorsan rendbejönni látszott, olyan gyorsan csukta be, ezúttal végleg világító, és mindenkit erkölcsi mércéje szerint megítélő szembogarát.

- Fiacskám, Norbert! Sajnos a gondtalan gyermekévek félő már lejárt a számodra! – sóhajtotta elcsukló, hüppögő hangokon a nagymama, s akkor még nem is tudtam igazán vajon mire is gondolhatott?!

S azóta már évtizedek teltek el felettem is; hajam rég ritkulásnak indult, és meg is kopaszodott kicsit, ahogy az öregségtől telt. S mégis minduntalan a fülembe csengett a hangja, akárhányszor csak elmentem egy-egy rendelőintézet, vagy kórház komor, és lehangolón szigorú és fegyelmezett épülete előtt.     

      

                      

Megtekintések: 7

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Irodalom Online
Függöny webáruház
Textilek
Lakástextil méteráru
Linképítő, linképítés
Patchwork, foltvarrás

Linképítés ingyen
Dimenziók

Rókalyuk
Méteráru Webáruház
Olcsó függöny méteráru

Ágytakaró

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2018   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek