Immár elmúltam harminchárom,
de utamat önnön lábnyomomban járom:
álmomban ért rémélet kerget
szüntelen, pihenni vágyom,
múltam átmarja belülről bőröm
torkomon akadt szavak
kapargatják hangszálaim,
a kék-sárga fotelben
ketten ülünk: én és őrzőm - a csend…
A túloldalon: másik kék-sárga fotel,
benne ezernyi gondolat, kérdés,
óvatos múltidézést segítő
figyelem, türelem, törődés…
A köztünk elterülő szőnyeg
plafonig érő kőfallal
körülvett árok,
ahol az úr: az űr, s szolgája,
a zűr zavarja-kavarja hűn
a kiszáradt iszapból kiszabadult
parányi porszemeket
és mint szemetet hordja szanaszét…
Falhoz csapódásonként
feljajdul egy-egy emlékkép,
visszhangja két ököllel döngeti
belülről összeszorított fogaim,
de újra és újra visszanyelem,
komfortosan kiképzett
celláikba tuszkolom mind,
és enni-inni adok nekik,
csitítgatom őket,
nehogy felébredjenek a többiek,
mély álmot dúdolok szemükre,
aludjanak, hagyjanak végre,
engedjenek erőt gyűjteni
a másnapi harchoz,
az újabb vereséget kibírni,
a küzdelmet magamból kiírni
és daccal fordulni az újabb kudarchoz:
„Akkor sem adom fel!” -
visszhangzik elhallgatott
kiáltásom az áthatolhatatlan falakon,
míg álarcomba vésett mosolyom
elhiteti a gyengén látókkal:
létem könnyed kirándulás
egy virágos réten,
míg bent a kiábrándulással
küzdök éppen…
…és én csak ülök a feszülő csendben
kitartóan a kék-sárga fotelben
rózsakvarcot szorít az egyik markom,
a másikban csendbe bugyolált
megtagadott emlékeim tartom -
mozdulatlan, hangtalan és
kinyithatatlan…
… és a fotel ott,
a szőnyeg túloldalán…
bár falamtól nem látom őt,
s még ő sem láthat engem,
mégis velem együtt óvja
féltve őrzött csendem…
Megpróbálom elképzelni,
hogy összekapaszkodó szempilláim
és összeszorított fogaim egyszer
mégis elengedik egymást,
fejem felemelem, falamra
árnyékot vet tekintetem,
lábaim elindulnak,
egyenest a fal felé, melynek
jól ismerem minden
egyes tégláját, a habarcsot,
mi összetartja a darabokat,
az építő munkások falba égett
keze nyomát és összes
gyilkos jelmondatát…
…és akkor majd testemen-
lelkemen ezer vérző sebbel,
siratófalam tövében térdre
borulva: markomból kiöntöm
egyetlen lendülettel
minden száműzött könnyem,
és ős-zokogásként tör fel a mélyből,
torkomon át kizúdul belőlem…
áttörve falat, ömlik, árad, pusztít
kimossa múltam kráterét,
átmossa, kitakarítja lelkem
árterében az összes zugot,
majd visszatér medrébe
és hűs vizű patakként
arcomat simítva
végigcsorog…
…és tisztul a test,
tisztul a lélek,
tisztul a kép,
tisztul az ok…
és eljön a nap, hogy
az egyik fotelben
már csak egyedül én ülök ott:
markomból eltűnt a csend
s vele együtt az ősi titok…
Hozzászólások
Véletlen "megtagadt"... át is írom, köszönöm... Lehet, hogy a statisztika vizsgára készülve minden fal leomlik... ;)
Krisztusi korba léptél. :) Persze ilyenkor sem muszáj mindenkinek megváltani a világot, sőt még önmagát sem kötelező végérvényesen "tisztába tenni". Lehet, hogy azok a bizonyos falak (gondok), önmaguktól is leomlanak: ami most égetőnek tűnik, az talán holnap már épphogy csak melegít. Ha viszont úgy véled, mégis beszélned kell róla - hallgatunk. Vedd úgy: a másik fotelben - felváltva - csak mi ülünk, olvasók.
Megállíthatatlanul árad a versed, érezhetően nagy feszültséget (hordalékot) görgetve magával. A titkok, a megtagadt emlékek tényleg eltűnnek végleg, ha egyszer átszakad a gát, ami folyton-folyvást a csend medrébe terel.
Határozottan, igazán képszerűen láttatod a problémáidat. A vers végére a megoldás, mint vízió is közelít. Remélem, jó a felvázolt forgatókönyv.
Gratulálok a versedhez!