4 Dimenzió Online

Interaktív irodalmi portál Dány

(Mesélek kicsit, ha nem haragusztok érte, egyik kedves mesém – sajnos nem én írtam, de nem irigylem el az írótól – sose volt szokásom irigykedni azok csoda írásaira, akiket nagyon szerettem.)

Szóval a mese, kurtán igyekszem csak elmondani: Nagy tél volt akkor. Öregapónak vissza kellett mennie a faluba lóért, szánért – sikeres volt a csapdázás, rengeteg prémet sikerült gyűjtenie. A tajgai kalyibába csak Darjonka, meg Murjonka maradtak. A korán elárvult kislányt öregember még a tavasszal vette magához – Darjonkát, mostohája agyondolgoztatta, haszontalan kenyérpusztítónak tartotta a gyereket. Darjonka rimánkodására öregember befogadta Murjonkát, a kiskandúrt is.

-          Hát nem tudom, melyikőtök szakadtabb, de jól megleszünk mi együtt hárman gondolta.

A kislány belekapaszkodott öregemberbe, úgy kérte, vigye magával, Murjonka meg dorombolta csak: „derrék, derrék”…  A (piszok, szemét, ragozhatnám tovább, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illethető, a cenzúra úgyis lenne résen) mostoha pedig örült, hogy két kenyérpusztítóval kevesebb. (Pedig darabka kenyeret ők ott „életükbe se láttak”.

Jól elvoltak hárman, öregember sok mesét tudott, de a kislány egyre csak az Ezüstpatásról szóló mesét követelte. És sose unta meg, egész világért se! Murjonka meg a kislány ölébe hallgatta a megunhatatlan mesét, „derrék, derrék”. De most nincs mese, öregember már sok napja távol volt, és egy óvatlan pillanatba Murjonka is megszökött. Esteledett, de Darjonka erőt vett félelmén; hiába kérte öregember, semmiképp ne hagyja el a kalyibát, míg vissza nem tér, mindegy, a kislány mindig-doromboló barátja keresésére indult.

És hirtelen meglátta barátját és Ezüstpatást. Játszottak, kergetőztek, lábuk nyomán porzott a hó. A domb tetején aztán megállt Ezüstpatás, párat dobbantott, pont, mint a öregember meséjében. És ahogy dobbantott, számolatlan hullottak szikrázó drágakövek a hóra. És sokáig nem hagyta abba, szikrázott a domb, előbukkanó, mindenre kíváncsi hold fényében.

Néha napokig esett az eső, kimozdulni se lehetett, ám akkor se unatkozott. Rajzolgatott az öreg ebédlőasztalon, kapargatta a viaszt, annak repedéseiből, olvasott mesét, néha felnőtteknek való történelemkönyvet nézegetett, abban csodás festményekkel.  (Várni csata.) A könyv sorozat része volt, de a többi kötetet annak idején eltüzelték a mindegy honnan jött, akármilyen megszállók; szegények csak melegedni akartak, otthonuktól távol, sírjaik – „szerencsés esetbe’” – fejfával, névvel ellátottak, a katonák nem tehettek semmiről, nevüket nem őrzik történelemkönyvek, az őket vágóhídra küldőket bezzeg! Gyerekkorába’ dühös volt rájuk, bánja már.

Meg kigondolt meséket: mesefáról – annak minden levelén egy-egy csuda mesével, de esténként csak egy mese jár, egy levél volt letéphető, aztán szigorúan alvás(!); mesélt még magának öreg, tintapaca-könnyeit vesztett, senkinek se kellő, kiszáradt, szomorú  golyóstollról, aztán mondott magának mesét – ezt a mesét szerette legjobban – ablak üvegén döngicsélő, szabadulni igyekvő legyecskéről.  Az eső meg csak esett, zuhogott reménytelenül. Délután ablakból nézhette csak, ahogy hazatér a konda, aztán a tehéncsorda, legvégül a ménes. ( A birkák nem siettek, nem zavarta őket az eső, ráérősen csipegették az árokpart füvét.)

Későre járt a délután, az ebédlő ablakából könyökölve nézte a sűrű esőt, elálmosodott, lehet el is szunyókált, utólag sokat gondolkozott ezen, lehet csak álmodta az egészet; a filagória felé vezető hosszú lénián megpillantotta az átillanó kicsi árnyat. Ezüstpatás!

Másnap reggelre elállt az eső. Nem emlékezett, hogy került előző éjjel ágyba. (Kiskeresztje nyalábolhatta fel az elalvó gyereket, csakis Kiskeresztje fektethette le, csak Ő takarhatta be, valahogy biztos volt ebbe.) Korán ébredt, magára kapkodta ruháit, szaladt a kert végébe! Napsugár csillogott csak leveleken kapaszkodó kedves harmatcsöppeken. Gyémántok meg sehol.

Néha a felnőttek késő éjszakáig beszélgettek halkan, sokszor számára érthetetlen dolgokról, de egyáltalán nem unatkozott, jól érezte magát a körükben, örült, hogy neki se kell még lefeküdnie; bámulhat csillagokat.

Július hónapban a két szekér uralja az égboltot. Sötét éjszakán láthatók a szekerek közt tekergő Sárkány sápadt-halovány, álmos csillagai. Augusztusra már csak az egyik szekér, a Nagy Göncöl maradt, jobbra a Cassiopeta látható, közöttük a Polaris. Augusztus közepén, évről-évre a Perseida meteorraj csíkozza az eget.  „Szent Lőrinc könnyei”… Ő retteg akkor.  Pár év óta, életre meg tanult félni, rettegni, iszonyodni ettől.

Tán békén kéne végre már hagyni a csillagokat! Nem kéne tapintatlanul kutatakodni kedves titkaikba’, óriás távcsövekkel, csillagvizsgálókkal, űrhajókkal, kereső űrszondákkal, meg mindenféle olyan műhold izé-bigyóval, nem kéne próbálni megmagyarázni a lehetetlent, elég lenne csak tisztelni, bámulni magyarázhatatlan szépségük, a napról napra ismétlődő csodát; lehet, cserébe akkor ők is békén hagynának, ők sem bántanának minket, embereket.

Megtekintések: 163

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

LINKAJÁNLÓ

Interaktív irodalmi alkotó portál Dány. Versek, novellák, publicisztikák, verses videók, hangosversek. Kortárs szerzők válogatott művei.

© 2020   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek