ALKOTÓ

Lépést válts!

10843584862?profile=originalHangyatársamnak, barátomnak, vagyis Pongrácz Áginak szeretettel.




Birodalom Ura kilépett az ajtón, bele a szikrázó napfénybe, és elégedetten nyújtózott egy nagyot. Ma nem foglalkozom a teremtéssel, határozta el, és előkotort egy csomag cigarettát, hogy a magával hozott gőzölgő kávé még jobban essen. Szép az élet! – üzente mosolya a világnak, miközben kisétált a kertbe.

A Birodalom népe, mint mindig, most is szorgosan dolgozott. Logisztikával foglalkoztak a legtöbben közülük. Tették, amit kellett, cipelték a mindennapit zokszó nélkül, énekelve az egyetlen munkadalt, amit ismertek - „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!”-.
Egyikük rakodás közben egy pillanatra felnézett a kéklő égboltra, és felfedezte, hogy társaságot kaptak. Itt van a Főnök! – pisszegte a szomszédjának, aki sietve továbbadta a fontos információt. Felgyorsult tempójukból látszott, hogy jól működött a pisszegő-posta.
Nem mintha csak egy is elmondhatta volna közülük, hogy baja volt Birodalom Urával. Az Úr néha szemlét tartott, majd eltűnt, de ők tudták, hogy figyel. És ez a tudat elég volt, hogy maradék erejüket megsokszorozva teljesítsenek.

Mióta meglátták a napvilágot, dolgoztak látástól vakulásig. Megállásra, pihenésre, szabadságra egyikük sem gondolt, mert aki leállt, az hamarosan el is tűnt örökre. Ez a félelem pedig erőt és kitartást adott.
Az eltűnteknek szertartás járt. Eltűnési szertartás. A beszédet mindig a legöregebb társuk mondta, akkor is, ha nem volt megáldva szónoki képességekkel.
Most is erre készülődött az alkalmi szónok. Tegnap ugyanis eltűnt egy társuk, Huba. A szabály minden esetben az volt, hogy egy napnyi eltűnés után mondják ki a végleges törlést a létszámból.
Heléna, Huba felesége zokogva kért egy kis haladékot, hátha előkerül a párja.
De a szabály arra való, hogy betartsák, döntötték el a vének, és pontban 24 órával Huba eltűnését követően megállt a Birodalomban az élet. Mindenki lehajtott fejjel, némán emlékezett eltűnt társukra. Még a vállukon lévő terhet sem rakták le a kényszerű pihenő alatt. Kicsit lekucorodtak, úgy hallgatták a szónokot, aki Huba életéről beszélt. A száraz föld pedig, szomjasan itta Heléna némán potyogó könnyeit.
A szertartás végén feltápászkodtak, és indultak volna tovább, hogy bepótolják az elvesztegetett időt, amikor egy vékony, sírós hang megállította őket.
- Várjatok!
Heléna volt az. A szokástól és törvénytől merőben eltérő tettre még nem volt példa a Birodalomban. Nem tudták, mi ütött az asszonyba, de minden szem rászegeződött.
- Gondolkodjatok! Megéri ez az állandó rohanás, cipekedés? És mindez miért? Hogy egy nap, összerogyva a teher alatt úgy végezzétek, mint szegény Huba? Kinek akartok megfelelni? Ki hajszol Benneteket?
Társai összenéztek, és a válasz, mint valami varázsige morajlott a tömegben: - Senki.
- Akkor miért nem álltok meg néha? Miért nem beszélgettek soha? Miért ez az örökös, pihenés nélküli robot?
Heléna szavai üresen koppantak a lehajtott fejeken, meggörbült hátakon.

Valahol, a távolban zene szólt. Mindig is jelen volt, de a rohanásban soha senki nem figyelt rá. Most meglepve gyönyörködtek a harmóniában. A fiatalabbak óvatosan kihátráltak terhük alól, de az öregebbek egymást figyelve, - hogy ki mit tesz - vártak.
- Aki nem dolgozik, ne is egyék! – szólalt meg az egyik vén, aki már jó ideje süket volt, de ezt, talán még Ő maga sem tudta.
Néhányan kuncogtak, miközben alig észrevehetően, egyre több hátról került le a porba az addig cipelt teher.
A zene pedig egyre hangosabban áradt feléjük. Már a zsigereikkel is érezték, hogy most valami nagy és visszavonhatatlan pillanat részesei lettek.
Elhatározták, hogy mostantól más lesz minden! Már nem csak a munka és általa a gazdagodás lesz a fontos. Megtanulnak élni… Figyelni a világra, egymásra, önmagukra.
Egyre több arcra költözött mosoly… Próbálgatták, hogy tudnak-e teher nélkül is mozogni. És igen, sikerült!
Az eltűnési szertartás kezdett Fiestává válni. A ledobált terhekből lassan hatalmas hegy növekedett.
És akkor megszólat az Úr. Döbbent csend lett hirtelen. A zenészek letették vonóikat, a ricsaj elült, mindenki Rá figyelt.
Azt mondta: - Halló, én vagyok!
Népe szaporán bólogatva jelezte, hogy tudja.
- Ne győzködjetek, mert nem egyezem bele! Végeztem! – folytatta uruk.
A tömeg megértette az üzenetet. Egyetlen ellenvetés, és szó nélkül kezdtek szétszéledni. Megkeresték terhüket, alá másztak, és indultak szótlanul. A mosoly, mintha soha nem is találta volna meg arcukat, eltűnt.
A zenekar csomagolt, külföldi turné várta őket.

Birodalom Ura elszívta cigarettáját, zsebre vágta a telefont, és mérgesen bámult maga elé. Feldühítette az előbbi hívás. Csendre, nyugalomra vágyott. A csikk még mindig ott volt a kezében. Máskor vitte volna a kerti asztalon tartott hamutartóba, de most szórakozottan elhajította. Még utána pillantott, és nehogy tüzet okozzon, eltiporta.
- A francba, nem akartam rátok lépni. - vetette oda a rémülten menekülő hangyáknak.

Szavazatok: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Hozzászólások

  • ALKOTÓ

    Egyetértésül szaporán bólogatok drága Szaffy! Én is úgy gondolom, hogy pontosan akkora batyut kapunk, amit képesek vagyunk elvinni utunkon végig.

    ... Hogy mégis akad, aki leteszi?

    Csak azért teheti meg, mert a szabad választás felelősségét is útravalóul kaptuk az Úrtól.

     

    Elgondolkodtam szavaidon Szaffym... "sajátunk a legkedvesebb"- mondod. Bizony így van. Cserélnénk-e bárkivel is????

    Ölellek szeretettel, köszönettel, Lótusz.

  • ALKOTÓ
    A Jóisten pontosan megmérte vállainkat, izmainkat. Néha könnyebb, de inkább nehezebb, és a sajátunk a legkedvesebb.
  • ALKOTÓ

    Drága Szaffym... Nem tudom, hogy mi lenne terhek nélkül... De azt hiszem, nagyon szeretnék úgy élni egy kicsit...

    ... Mert vannak terhek, miket sem kibeszélni, sem átvállalni nem lehet mástól.

    Köszönöm szavaidat, véleményedet! Ölellek szeretettel, Lótusz.

  • ALKOTÓ

    Mi lenne velünk velünk terhek nélkül? Akkor talán többet beszélgetnénk? Nem hiszem. Éppen a terhek cipelése hoz össze bennünket, és bizony egy kicsit átvállalni, segíteni, netán felváltani valakit, nemesen szép feladat.

    A tanítás nagyon hasznos. Köszönöm, drága Lótusz:))))

    Ölellek: szaffy

  • ALKOTÓ
    Drága Krisztin...:)))) Igen! Az Úr tudja, mondja, üzeni, hogy szép! ... Mi hangyák pedig olykor elhisszük...:)))) ... Pedig, az élet mindig szép! Ha nem annak látjuk, akkor is az..., csak nem mindig nekünk szép. De szép! Ölellek szeretettel szavaidért!
  • ALKOTÓ

    Drága Erika!:))) Is-is... Egy kicsit hangyák. És egy kicsit talán óriások is...

    Ölellek szeretettel, köszönettel jöttödért, véleményedért!

  • ALKOTÓ

    Drága Ágim... Pontosan annyi a bérünk! Egy "hangyányi mosoly"!:)) És milyen boldogító is mindez...

    Szívből köszönöm a Tőled jövő, mindig biztató, szeretettel teli "fizetséget"!:)))

    Ölellek szeretettel, Lótusz.

  • ÖRÖKÖS TAG

     Nem hangyák, hanem óriások vagytok!

     Szeretettel, Erika

  • ALKOTÓ

    Nagyon-nagyon köszönöm

    :-)

    ... Rendkívül fontos tanítás ez... és talán egy élet is kevés ahhoz, hogy megértsük...

    éppen egy hangyányi mosolyért cipeljük az összes terhet :-) :-)

     

    Ölellek!

     

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum