Ha azt kérdeznék tőlem, hogy érzem magam most, nem tudom, mit válaszolhatnék. Hogy lehet az, aki nincs? Hiszen nem is vagyok! Nem is létezem! Test nélküli érzések, és gondolatok egyvelege a létem. Ezen belül főleg kellemes és kevésbé kellemes érzések azok, amelyek elérnek hozzám valahonnan, melyeket nem tudom, mi közvetít.
Behelyeztek egy üvegcsébe, amiről megtudtam, hogy a neve fiola, aztán egyre hidegebb lett körülöttem minden. Cseppet sem zavart, mert ezt nem éreztem. Természetes, hogy nem érint a jó, sem a rossz, mely testhez kötődik, lévén, hogy nincs testem. Ez a lét még olyan jellegtelen, olyan alig-alig lét, hogy semmi nem érint meg, ami anyagtól származik, kizárólag az érzés. Az, ami vagyok, egy elképzelhető, majdani élet.
Már a fiola előtt, amikor még gondolat sem voltam, eldöntöttem, hogy élek azzal a lehetőséggel, mely szerint ismét a földi életet választom. Hogy, hogyan jutott el hozzám ez a lehetőség, nem tudom. Valahol megérintett. És élni akarok vele! A vágyakkal, célokkal, örömökkel, s a hozzá tartozó keserűségekkel. Simogató, enyhet adó, andalító szeretetet óhajtok érezni, és ADNI! Biztonságot még akkor is, ha ezekhez szorosan társul a testi - lelki fájdalom.
Aki ezeket megtapasztalta valaha, önmagában az érzés élményéért vágyik ismét átélni azokat. Ha még külön feladata is van, márpedig mindenkinek van, már csak a szüleire kell rátalálnia. Óhajtom, és meg akarom élni mindazt, amit az emberi létnek az, az oldala vetít felém, amit egyedül és kizárólag én élhetek meg, pontosan abban a formában, ahogyan a döntésem pillanatában elfogadtam. Így lesz emberi.
Egyébként különleges élményeim voltak, mielőtt döntöttem volna. Sohasem tapasztalt sóvárgó érzések keltek bennem életre. Annyira vágytam valami után, hogy valósággal epekedtem. Korábbról nem emlékszem hasonlókra. Bizonyos vagyok benne, hogy valakinek, vagy valakiknek az érzései transzfertálódtak bennem. Megrendültem, ahogyan elértek engem, érzéseket, vágyakat keltettek életre bennem, pontosabban, átéltem mások vágyait.
Közben saját érzéseim is születtek. Szánalom fogott el, és egyre nőtt bennem a segíteni akarás vágya. Tudni véltem, hogy egyetlen módon tudok segíteni; Ha vállalom a feladatot. Miközben vívódtam, különös dolgokat észleltem, éreztem, már-már láttam, pedig erre talán nincs is módom. Ugyanakkor olyan intenzív volt az érzés, a vágy, amely eluralt, hogy képes voltam megjeleníteni magam előtt azokat, akik rám vágynak. Mondanom sem kell, hogy ennél nagyszerűbb érzést nem tapasztalhat az, aki a felmenőit akarja végre megismerni.
Attól viszont, amit láttam, megriadtam. Ugyanis ködösen, elmosódva, nem egyetlen szülőpár jelent meg előttem, hanem több. Sőt, sok. Egymás előtt, mögött, mellett, már - már egymásba botolva, egymáson átfolyva, sok szülőpár suhant el, és jelent meg előttem. Minél többen lettek, annál erősebben éreztem azt a hatalmas vágyat, amely úrrá lett rajtam. Nőtt ez az érzés, erősödött, megfogott, elsodort, és félelembe taszított. Sok ember érzése kulminált bennem, amely már-már fájt. Közben, amit látni véltem, megfoghatatlan volt számomra. Szorongó, kínos érzés, bizonytalanság, és megrendülés.
Most erősödött meg bennem a felismerés, hogy nekem azért, nem mindegy, mit vállalok. Ismernem kell, mi lesz a személyes létfeladatom, mielőtt döntenék. Azzal tisztában vagyok, hogy mielőtt csecsemőként megszületek, minden megsemmisül abból, ami most foglalkoztat, de addig, amíg elhatározom, vállalom-e azt a létet, melyet felkínál nekem a sorsom, tisztában kell lennem azzal, mire számíthatok. Most ez a sok ember, akinek a vágya elért hozzám, megrémített. Természetesen egyetlen szülőpárra számítottam, egyetlen személyes életre, mint korábban bármikor. Most viszont világossá vált előttem, hogy én, az egyetlen személy, több ember óhajában benne élek. Megfoghatatlan, érthetetlen, és megvalósíthatatlan ez számomra. Egyedül ennyi élet létfeladatát nem ismerhetem meg, nincs is hozzá jogom.
Mások jövőjét sem tervezhetem. Ennyinek az én ismereteim szerint nem tudok megfelelni. De az is lehet, - mert itt már minden lehetséges,- hogy mi, akik itt a fiolában leledzünk, valahányan ugyanazt a megrendítő élménysort éltük át, azaz külön-külön meghívást kaptunk a jövőbe.
Szerencsémre valami történt velem, mert minden érzés és gondolat megszűnt hirtelen. Nem léteztem annyira sem, amennyire egy fiolában létezni lehet. Valami okból enyhén megsemmisültem, de amióta ismét vagyok, már nem csak érzek, hanem értek is dolgokat: megvilágosodtam.
Hihetetlen, de már tudom, belém szállt az ismeret, hogy ebben a fiolában, ebben a csipetnyi anyagban annyi életlehetőség rejtőzik, amelyből több gyermeket is világra lehet hívni. Mi vagyunk benne a megszülethető gyermekek sokasága. Ha ehhez a fiolához hozzájut egy szülőpár, teljesül a gyermek utáni vágyuk. Ha több párnak juttatnak belőle, sok emberpár ölelhet a karjába engem.
ENGEM?
Ó, nem! Bizonyára rosszul tudatosodott bennem az új ismeret. Meg vagyok zavarodva. Olyan változás történhet itt, amiről nekem nem lehet tudomásom, amit nem érthetek. Akkor viszont hiába sóvárog az a sok ember gyermek után, hiába élem át keserves vágyaikat, nem segíthetek. Megpróbálok ismét nemlétbe menekülni, hátha kitárul számomra valami, ami segíti a megértést.
Abban bizonyos vagyok, hogy én egyetlen vagyok. Egyetlenegy. De valóban egy vagyok-e? Jó lenne tudni, honnan származik bennem az a bizonyosság, ami most, mintha meginogna.
Annyi a vibráló érzés és gondolat, hogy kezdek szédülni tőle! Most éppen bizonytalanság fog el, mintha tudni vélném, hogy ami eddig szilárd volt, már nem is az. De, honnan ez az érzés? Erre egyelőre nem derült fény, azt viszont már tudom, hogy a sok vágyakozóból fel kell kutatnom azt a kettőt, akik azt az egyetlent várják, aki belőlem lesz általuk. Később, vagy ugyanakkor, a többi szülőt is megleli az általam elhagyott fiola lakók többsége. Mindenki, aki megszületik, egy - egy örömforrás lesz, boldogság hordozó, élő gyermek. Később pedig, vállalt feladatát megvalósító felnőtt.
Nyugodt lennék, ha nem zakatolna bennem a gondolat, mégpedig fájó gondolat, hogy mi történik közülünk azzal, aki a fiolában reked? Akire nem tart igényt senki. Hiszen aki ott magára marad, egy valódi gyermeklehetőség! Egy megszületésre váró lehetőség, aki szintén átélte azt a felemelő, sóvárgó, hívogató érzést, amelyet én átéltem, s hozzám hasonlóan ő is készen áll a nagy utazásra, hogy boldogítson, s boldog legyen.
A fiolában, ahova elért hozzánk a sóvárgásnak különböző módon megnyilvánuló, de együttesen felerősödő, hívogató érzése, bizonyára mindenkiben megszületett sok-sok hasonló gondolat, döbbenet, amely most engem elural. Márpedig közülünk még senki nem tudja, hogy, mi lesz a sorsa; emberi élet, vagy laboratóriumi anyag. Mi több, azt sem tudjuk, ki jár jobban!
Én felkészültem az emberi életre. Soha nem tapasztalt nyugtalansággal eltelve várom, meglelem-e szüleimet? De most igazán nem tudom, hogyan kerülök hozzájuk. Zaklatottságot érzek, amíg nem tisztázódik bennem, mi történik azzal, aki a fiolában reked, akinek örök magány, vagy megsemmisülés lehet a sorsa, s aki én is lehetek….
Már nem vagyok biztos benne, hogy kész vagyok az emberi életre.
2006-09-21.
Hozzászólások
Boldog meglepetéssel veszem tudomásul, hogy érdeklődést és elismerést váltottam ki belőletek. Köszönöm, hogy ilyen szépen fogadtátok ezt a munkámat, amelyet félve tettem közzé.
Évikéééém!:))) Lenyűgöztél!:)) És bátorságot adtál. Hasonló - bár, még a fiola előtti állapotról szóló - témát választottam magam is, de nem nagyon volt merszem publikálni. Most, Téged olvasva azt gondolom, ez a téma is lehet szalonképes, ha kellő finomsággal tálaljuk.
Úgy, ahogy Te tetted! Milyen szépen építetted fel az írást! Láttam, éreztem a lélek növekedését abban a kicsiny, lehetséges emberkezdeményben...
Köszönöm az élményt, nagyon tetszik, gratulálok.
És ölellek, mint mindig, Lótusz.
Lehetne akár egy sci-fi regény betétje is ez a filozofikus felfogású, virtuóz gondolatvezetést és következetes fogalmazást bizonyító fiktív elbeszélésed.
Ha már (virtuálisan) egy petesejten belül is megannyi "vívódás, nyugtalanság, zaklatottság" mehet végbe, akkor elképzelhetjük a valóságban, a kifejlett emberben lejátszódó összetett folyamatok sokaságát, amelyeknek gyakorta mégis valami fals motiváció irányította rossz, de elfogadott döntés a következménye. Elmondhatjuk talán, hogy a nem ösztönösen belénk kódolt érzések gyengék, irányíthatóak és ingatagok. Az erős, ösztönös érzésekért pedig számos esetben büntetés jár. Szóval mindenkinek meg kell találnia az arany középutat, amit a környezet, a társadalom elfogad az adott pillanatban - fel kell találnia magát, el kell igazodni, be kell állni a sorba még egy petesejtnek is.
Gratulálok az írásodhoz!