Gyönyörű ma ez az ébredezés! Csupa derű, és nyugalom. A napfény beárad az ablakon, az érzések és gondolatok még nem érnek el az ember tudatáig. Ez az a néhány pillanat, mely az élet legszebb ajándéka. Sajnos röpke ideig tart!
Az asszony, aki itt fekszik az ágyban, s aki mellesleg én vagyok, örül. Félálomban van, pihen, örül. Alatta gyapjú, felette gyapjú, feje alatt is. Korábban azt hitte, ez a készlet megvédi mindentől. A mostani pillanat is ezt sugallja. Nincs fáradtság, nincs kellemetlen érzet, sőt, elégedettség és kényelem veszi körül.
Még egy kicsit szeretnék visszazuhanni ebbe a félig álom, félig valóság állapotba, amikor minden jó, kellemes és zsongító. Csak nem felébredni, csak nem gondolkozni, nem is lenni! Nem lenni.
Hm. Hamlet. Lenni, vagy nem lenni. A szépséges, komoly, átélhető dráma a színpadon, s a valóság itt az ágyban. Nem mindegy! Ami most következik a mindennapok valósága. Ki kell nyitnom a világra a szemem.
Janó már neszez kinn a konyhában. Óvatosan, halkan. Issza, vagy főzi a kávéját a drágám, rakja tálcára az én reggelimet, még pizsamában, mert imád pizsamában szédelegni ilyenkor a lakásban. Időnként megdörzsöli dús, őszülő szőrzetét, rossz szokás, sajnos hullik is, de elnézhető. Ráadásul a gombokat sem szereti használni. Így, lebegő pizsama felsővel, gombolatlan sliccel ténfereg, és élvezi, hogy most kitol a világgal.
Úgy él, ahogy neki tetszik, és fütyül arra, mi van a falon túl. Jól van, csak higgye, hogy ez a négy fal kirekeszti a világot, s meg is védi attól. Legyen boldog és nyugodt, legalábbis arra az időre, amíg nem gondol rá, hogy ő itt fekszik rettegve a saját testétől.
Különleges szerencse, hogy ennek a hatalmas háznak Janó lett a közös képviselője. Így legalább a munkája mellett engem is kísérgethet alkalomadtán, és el is láthatja, ha úgy adódik. Az adminisztrációját itthon végzi az íróasztalnál, egy egész szekrény is erre a célra lett kiürítve jó ideje, pénzt soha nem hoz haza, azt egyenesem utalják a lakók a bankba. Az azért izgalmas lenne, ha itt őriznénk nagyobb összeget.
Már hozza is a reggelit, fel kell ébredni, nincs tovább álmodozás. De étvágy sajnos nincs! Ebből lesz a vita.
- Jó reggelt Janókám. Puszi drágám. Hamar ébredtél.
- Korántsem. Ez egy valódi reggelizős idő. A gyógyszereket is be kell venni, tudod. Étkezés után.
- Mit hoztál nekem? Remek! A pirítós menni fog. A kávé is. Mást most nem eszem. De mit szónál hozzá, ha kimennék Veled a konyhába? Jó kedvem van, meghozta a jó idő. Menj előre, felveszem a köntösömet, és máris ott vagyok.
Elvileg ma jó napom lenne, tehát vasalni szándékozom. Úgy érzem, ma be is tudom fejezni. Marcsi telefonált, hogy a Gazsi gyermek fogzik, nyugtalan. Csaknem állandóan karon ül. Hőemelkedése is van, és hasmenése, mint minden alkalommal. A gyermekorvos szerint ez a jelenség nem attól van, de az összes anyuka arra panaszkodik, amire ő.
El se merem mondani egyiknek sem, hogy ilyenkor addig rettegek, amíg felcsendül az örömének; megkoppant a fogacskán a kanál. Mert ezek a hőemelkedések nekem a halált jósolják! Így kezdődik rettegésem tárgya, a laeucaemia. Én már beszereztem a magam adagját, és örök félelmem, hogy örökítem a hajlamot a gyermeknek, vagy a gyermekemnek. De hallgatok, mert nem akarom őket izgatni. Így csak magamban őrlődöm.
Mindjárt elkészülök, már lezuhanyoztam, felöltöztem. A parókát szerencsére már nem kell feltennem, egész elfogadható már a hajam. Korábban egyetlen pillanatig sem mutatkoztam senki előtt, Janó sem láthatott, és a lányom sem csupasz fejjel. Magamtól is undorodtam. Janó folyton azzal biztatott a nagy hőségben, ne gyötörjem magam, tegyem le az a nyavalyás idegen hajat. A kisbabánknak sem volt haja, amikor megérkezett, mégis imádtuk. Nem beszélve róla, ő is megkopaszodhat.
Nem tudta megérteni, hogy ez valami egészen más. Az a nő ott a tükörben nem én vagyok, hanem egy kótyagos, beteg perszóna, akivel én nem tudok közösséget vállalni. Ez az egészségesnek tűnő meg akar gyógyulni abból a kezdődő nyavalyából.
Folyton a herpeszeimmel kínlódtam. Úgy éreztem, csupa seb a szám belülről. Persze, az is volt. Közben kis lázak kínoztak, amelyektől érzékeny lett a bőrfelületem, ingerült voltam, és gyenge. Szidtam az orvost, hogy nem segít, türelmetlen voltam az én szegény kis kamaszommal, s nehezemre esett a munka. Főleg itthon. A munkahelyen még csak elment valahogy, de mire hazaértem, elfogyott az erőm. Ha Janó nem olyan türelmes, el is válhattunk volna. De ő tudta, hogy beteg vagyok. Megcsípte az arcomat, a karomat, s a fene tudja honnan, érezte, hogy baj van. - Fogytál! - mondta. Ráállított a mérlegre, és neki lett igaza. Sajnos, folyton. Mindennek nekimentem, az ütésektől szép kis sötét foltok jelentek meg rajtam. Erre már az orvosom is felkapta a fejét.
- Az orra nem vérzik?
- Nem.
- Ínye?
- Az igen. Fogmosáskor.
- Ezt mért nem mondta?
- Nem kérdezte.
- Félek, hogy rosszat kell mondanom. Gyanakszom, hogy ez a vérképző rendszer rosszindulatú betegsége. A csontvelőben…..
- Doktor úr, kérem szépen, magyarul! Tudnom kell, mire gondol?
- Attól tartok, hogy laeucemiával van dolgunk.
- Szeretettel üdvözlöm körünkben. Ezt nem teszi hozzá? És mikor derül ki véglegesen?
- Néhány vizsgálatra szükség van, hogy biztosak legyünk. Amíg rám nézett, közben pötyögött a telefonján, s rájöttem, hogy az én vizsgálatomat egyengeti.
- Kérem, beszélni szeretnék Ormos főorvossal! - köszönöm, várok.
- Zoltánom, van egy nőbetegem, akinél laeucemiára gyanakszom. Mikor tudsz neki ágyat adni? Köszönöm Remek. Holnap jelentkezik nálad.
- Ez minden, amit tehetek önért. Ha beigazolódik, sokszor találkozunk. Most kórházba kell mennie. Vannak vizsgálatok, amelyeket csak ott végezhetnek el. Ormos doktor várja holnap reggel.
2.
A világért el nem mondanám, miket éltem át az idő alatt míg kiderült, s mióta nekiestek az orvosok kiűzni belőlem a bajt. Nem vagyok hajlandó sokat mesélni a megpróbáltatásokról. Elég annyit mondanom, hogy rettenetes. Összetört lélekkel bemenni egy olyan közösségbe, ahol mindenki körül a halál ólálkodik, nem éppen felemelő élmény. Ez egy minden szempontból heterogén társaság. Társadalmi státusztól, neveltetéstől, iskolázottságtól függetlenül teljesen egyformák. Ugyanattól szenvednek, ugyanattól rettegnek. Ez egy ingerlékeny, alkalmasint megkínzott betegek testvérivé vált szövetsége, amelybe belefér az is, hogy ordítunk egymással. Sírunk egymás ölelésében, vigasztalunk, és undorkodunk. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint oldódik, de az egymásra utaltság mindent megold.
Nekem legnagyobb gondom a gyerek volt. Nyilván azért, mert Janóban biztos voltam. Ő egyébként a világ csodája. Amikor közöltem vele mi a bajom, átölelt, ringatott, és sírt. Azt mondta:
- És mi még kisbabát terveztünk.
- Hát az nem lesz nekünk. De lesz neked Marcsival elég gondod! Komisz kamasz.
- A lány miatt ne aggódj! Amint megtudja, mi a baj, azonnal felnőtté válik.
Úgy történt. Amint hazajött, összebújtunk hárman a rekamién, és elmondtunk neki mindent. Nagyon sírt. Reggel pedig egy felnőtt nő kísért be engem a kórházba. Akkor még Janónak volt munkahelye. Ez akkor volt, amikor az emberek még dolgoztak.
Közben ment a pénz, mintha lába nőtt volna. Egy orvos, két orvos, több orvos, nővér nővér hátán, kiderült, hogy nincs tovább. Az én táppénzem nem futotta a hálapénzt, a Janó fizetése nem volt elég a háztartásra. Eladtuk a telket.
Nem mentem el Janóval az adásvételi szerződés megkötésére. Úgy éreztem, most vágják le mindkét lábam. Az én kisbabám élvezte volna ott sikongva a levelek mozgását, a friss levegő őt növelte volna. Csupa csipke, rózsaszínű fodros kalapka óvta volna a nap erős sugaraitól harmatgyenge fejecskéjét. Simogattam volna hurkás, gödrös karját, combocskáját. Már éreztem tenyeremben apró teste minden hajlatát. Hogy vágytam rá!
Gyerek nélkül is szerettem hét végén ott időzni, pihenni. Bíbelődni a növényekkel. Minden megtermett ott, amire a háztartásban szükség volt. Marcsival hármasban a befőzést is megoldottuk, a szőlőt én kötöztem, szedtem, a préselés Janóé volt. De a burgonyát Marcsival varázsoltuk elő a földből. Térden állva, nagyokat nevetve hajigáltuk zsákba az előbukkanó burgonyákat. Még a fülünk is homokos volt. Télen szinte semmit nem kellett vásárolni húson kívül. Még pálinkánk is lett a lehullott gyümölcsből. Most az is elment a többi óhajjal. Mint a hajam.
Egyetlen dolognak örültem ebben a szerencsétlen helyzetünkben. Annak, hogy a szülők nem élnek. Most ellátni sem lett volna erőm őket, meg az aggodalmukat figyelni sem. Hirtelen sok lettem magamnak is. Utáltam a chemót, a vele járó nyavalygásokat, a sugárkezelést, meg a környezetet, Istenem, tele volt az épület hozzám hasonló elesettekkel!
A munkahelyemre viszont rendesen bejártam. Szükségem volt arra a közömbös közegre, amely nem tudott rólam semmit, nem is sajnált, nem is óvott látványosan. Szervezés kérdése az egész. Amikor néhány napra feküdtem be, azt egy terhesség megszakításának tüntettem fel. Minden egyéb kezelést péntek délre tetettem, s a kórházból mentem hétfő reggel dolgozni. A többi már csak egy kicsivel több smink kérdése. A sugárkezelést munka időn túl kértem. Ez különben is rövid idő, csak arra a kis sorra kell várni, aki előttem vár. És azt a rengeteg tragédiát kell végighallgatni, amit én nyeltem le a könnyeimmel együtt. Ilyenkor lettem egy kicsit békés, mert itt derült ki, hogy nekem semmi bajom. Elvégre engem otthon szerettek, kíméltek. Aztán ennek a színészkedésnek is vége lett. Igen egyszerűen történt: megszűnt az állásom.
Miért ne mondhatnám el, hogy az egy fejlövés erejével hatott rám? De legalább nem az alkalmatlanságom okán történt, egyszerűen csak kiment alólam a vállalat. De én elmehettem hosszú időre táppénzre, mert sajnos az én betegségem garantálta a hosszú távot, de mi lett a többivel? Az egyedülállókkal, a gyereket nevelőkkel, a részletet törlesztőkkel?
A telek ára valami különleges képességgel szívódott fel a bankból, pedig mi csak a gyerekre költöttünk, és az orvosokra. Csak? Nos, az orvosok nem voltak hajlandóak tudomásul venni a recessziót, a munkanélküliséget, ragaszkodtak a megszokott életszínvonalukhoz. S, ők a betegségből éltek!
Közben az én Marcsim megnőtt. Magyarul telt az idő. Halálosan szégyellem, hogy rengeteg bajom közepette ez nem tűnt fel nekem. Ő állítja, hogy mindig mindent megbeszéltünk mint jó barátnők, de én ebből valahogy kimaradtam, semmit nem rögzített az agyam. Tény, hogy a lányom igen alaposan megnőtt, s közölte velünk, hogy férjhez szándékozik menni. Azt is elmondta szerencsére, hogy a fiúnak, akitől a gyereket várja, van saját lakása! Berendezve! Egy kő. Egy hatalmas kő zuhant le rólam. Janó állítja, hogy hallotta.
Hogyne már! Hiszen mi egy szerencsés család vagyunk! A lányunk egyetemre jár, feleségül megy ahhoz, akit szeret, akinek van munkája, és unokánk lesz hamarosan. Soha többé nem panaszkodom. Igaz, hogy Janónak is felmondtak a munkahelyén, lévén köztisztviselő, de nekünk legalább itt van ez a házkezelőség! Még a takarítást is elvállalom, ha kell, csak a házkezelőség maradjon! A gyógyszereimet meg tudjuk venni, ezekkel a bajom kordában tartható, a többi nem érdekes!
A takarítást elvállaltam természetesen, amit sajnos természetesen az én ártatlan Janóm végez. Mert én nem bírom. Szégyellem, de nem megy. Még a férjem segítségével sem. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy az adminisztrációba vonjon be, mert nem engedhetem, hogy mindent ő végezzen. Tanítgat is, annál is inkább, mert jár castingokra, meg pályázik állásokra, hátha letekint ránk véletlenül a Jóisten, bár nem nagyon hiszem, ennyi állás nélküli között nehéz lesz minket kiszúrnia. De, ha mégis, és szerez egy akármilyen munkát, akkor én itt tudok Janó helyett dolgozni.
Tegnap együtt töltöttem pár órát a kicsi Gazsival, mert jó napom volt. Így legalább Marcsim is adhatott magának egy kis kimenőt ettől a mini rabszolgatartótól. Letettem egy plédet a szőnyegre, s a legény úgy trappolt le róla pillanatok alatt, mintha ott sem lett volna. Minden mellett felállt, mindenbe belekapaszkodott, legyen az székláb, vagy asztalterítő. A függönyt úgy megcibálta, hogy Janó este három csipeszt szerelt fel a sérültek helyett. Miután emelgetni nem tudtam, én költöztem le a padlóra. Óriási szerencsém volt, Gazsi úgy elfáradt a vágtában, hogy minden előzetes bejelentés nélkül elaludt az összegyűrt takarón. Erős a gyermek, és eleven, a fogacskán megkoppant végre a kanál, rajtam pedig elterült a nyugalom.
Most éppen nem kell kórházba mennem, mintha könnyebben is lennék, pillanatnyilag nincsenek bajok, az áremelkedés már nem is tényező. Nem is lenne semmi baj, csak a gyógyszerész említette tegnap, hogy a gyógyszerem, ami havonta hatezer Ft-ba került eddig, elsejétől hétezer lesz. Az pedig egyenlő egy halálos ítélettel. Minden laeucémiás halálos ítéletével. A francért kellett ennyit kínlódnunk? Nem lett volna egyszerűbb rögtön az elején elengedni minket?
Egyébként pedig nem is rossz megoldás. Kezd megoldódni a számtalan eltartott gondja.
Berettyóújfalu, 2012-03-07
Hozzászólások
Drága Irén! Nagyon kedves vagy, hogy felfigyeltél erre a munkámr, de én nem vagyok leucémiás, csak hallottam valakinek a panaszát, s ebből sikeredett ez az írás. Egyébként sorstársak vagyunk, nekem 20 éve volt emlőműtétem, és élek! Valóban hálás vagyok a sorsnak. csak azokért aggódom, akik pénzhiány okán nem tudnak örülni. Látod, így esik a fene fenére, hogy olyan valószínű az írás, mintha igaz lenne. Köszöntelek szeretettel.
Sajnos elvétettem a gyógyszer várható összegét: Allítólag kilencezer lesz. A nyugdíj pedig....
Drága Évikém!
Tudom, most vigasztalni illene,de maximálisan egyetértek veled - s nem a gyógyszeráremelés miatt!
Szeretettel ölellek, Erika
Köszönöm, hogy javítottál. Utóbb vettem észre a hibáimat. A társadalom valóban beteg, elkelne neki egy jó adag vérátömlesztés. Üdvözöllek: K.É.
Mindent kijavítottam, amit találtam kedves Éva. Sőt, figyelmesen el is olvastam a történetedet.
Sajnos, mára már szinte az egész társadalom beteg, nem csak a leukémiások vannak bajban. Olybá tűnik, mintha a rendszerváltás idehaza nem hozta volna meg a hozzá fűzött reményeket...
Barátsággal: K-L