4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

 

 

A Nagyfőnök, mint minden igazi, vérbeli sötétlelkű gazember szerette a kifinomult, és elegáns holmikat; bizonyos megkülönböztetett figyelemben részesítette azokat, akik nemcsak minden csip-csup óhaját, és hóbortját teljesítették, de akik messzemenően szó nélkül, mint lelkes öngyilkos merénylők azonnal, ellentmondást nem tűrve végre is hajtották amivel először csak jelentéktelenül megkérte őket, majd parancsolta, hogy tegyék meg számára ezt, vagy azt a kisebb szívességet!

Az irodája a hosszú évek alatt is valósággal a ,,finomkodók” bűntanyájává változott, ahol különféle piszkos kis üzletekből aztán busásan tejelő, Kánaánszerű hasznokra lehetett könnyűszerrel szert tenni, és ami a legfontosabb volt, hogy a folyamatosan szőrszálhasogató, és helyenként már egészen elviselhetetlenül buzgómócsingos adóhivatal egyetlen egy megjegyzést, vagy aprócska hibát sem tudhatott a – sok esetben -, tökéletesen legalitást élvező üzletekről -, mert azok legfeljebb, ha elégethető papírokon léteztek, és ha bármi fennakadás támadt volna akkor az iratok, és a Nagyfőnökre vonatkozó kompromittáló részleteket természetesen azonnal megsemmisítették, azokkal a kisebb személyekkel együtt, akik tudtak, vagy tudhattak a Vezér üzelmeiről! Akiket pedig jelentéktelen szánalmas figuráknak bélyegeztek elég volt kiverni pár fogukat, eltörni az állkapcsukat, és egy-két bordájukat ahhoz, hogy tartsák, és be is fogják a szájukat, és így a tökéletes megfélemlítettség posványos levegője éltette a még legálisan működtetett bűnszövetkezet mozgatórúgóit…

Mindig a lehető legjobban megvesztegethető emberkéket vásárolta meg, akikről tudta, hogy könnyedén még a saját anyukat is bátran elárulnák, és feladnák a haszon reményében, és mint valami középkori várúr elég volt, hogy a megfelelő bábúival csak körbebástyázza saját magát! Aztán, hogy még mennyi megvesztegethető bírót, korrupt zsarut és hasonló igazságszolgáltatásban dolgozó ,,mozgatható bábút” vett meg csak tőle függött; korlátlan összegeket mindig tudott kölcsönbe adni! Csupán egyetlen megszeghetetlen feltételnek kellett minden kisstílű, vagy alakoskodó jelentkezőnek megfelelnie: Hűség mindenek felett! S amennyiben valakiről tudomást szerzett, hogy akárcsak ezt az egyszerű, fikarcnyi kis alapszabályt bármikor is megszegte – valami miatt, akár bizonytalan, lepaktáló alkuk keretében -, az adott illető betonbörtönben végezte valamelyik kisebb sodrású folyó, vagy nehezen észrevehető, lenyomozhatatlan pöcegödör alján nyakig hullámsírban, vagy a humuszos földi üregekben, ahol a temetőbogarak – előbb-utóbb -, úgy is elvégzik majd a piszkos munkát! Nem szükséges, hogy a tisztán tartott, makulátlan kezét bepiszkítsa!

S ebben a pillanatban, ahogy kényelmes, és minden luxus igényeket is kielégítő hivatali irodájában Annamari lélegzetelállító, erotikus táncát, és párducszerű gazellamozdulatait figyelte mintha hirtelen dörzsölt vénróka-szíve nagyokat dobbant volna, úgy hogy a ,,kislány” még véletlenül se vehesse észre, amit a Nagyfőnök elérzékenyedik, és fátyolossá lesz a szeme. Annamari mindig is szerette valóban Nagyfőnökét hiszen nem tett fel ostoba, és idióta kérdéseket, és mindig tőle telhetően készséges gavallérsággal előnyösen rá is duplázott a megkereshető egyéjszakás flört-borravalók összegére, amiért mindig nagyon hálás tudott lenni. De most megsejtette, hogy valódi főnöke mintha most más volna; nem ugyanaz a körmönfont, veleéig piszkos-véreskezű gazember, mint aki egyébként szokott. Ez elgondolkodtatta.

,,A Nagyfőnök bizonyára rejteget előle is valamit, amihez – meglehet, hogy semmi köze az égvilágon -, de azért mégiscsak jó volna tudni, hogy mi az, ami miatt megváltozott a viselkedése?” – morfondírozott magában, miközben igyekezett még mindig szinte gyerekes, egészen aprócska rövid, ám karcsú lábaival valamivel előnyösebb, és szexis pozícióban átfogni az aktuális acélszínű rudat, hogy beindíthassa az éhező férfiszíveket!

- Figyelj csak kisvirágom! Kicsit fejezd ezt most be! Beszélni szeretnék veled! – mindig markáns, határozott hangja egyszerre árult el félelmet, és aggodalmat vegyesen. Arcára pedig valami megmagyarázhatatlan, emlékező szomorúság borult.  

- Ajjaj! Ez biztosan rosszat jelent! – kapta fel hátrafordított, fejtetőre állított fejét az ifjú hölgy. – Drága Főnököm! Kezdjek aggódni?! – remegett a hangja. Azok után nem csoda, amiket egy ilyen rovott múltú, kellően befolyásos ember bosszújáról hallani vélt.

Óvatosan lejött a rúdról, és toporogva egyetlen, mindig selymes, csábosan csinos kis bordószínű fehérneműjében maga volt a szakmai tökély!

- De kérlek téged Drágaságom… hát ülj már le az ég szerelmére! Nem harapok! – igyekezett olyan kedvesen, szinte atyai babusgatással kimondani ezt a pár mondatot, mintha ténylegesen komolyan is gondolná.

- Akkor én… leülök… jó! – lábai egyszerre gyökeret eresztettek, és szabályosan megkellett magát erőszakolni ahhoz, hogy egyáltalán elkezdődhessen a kiszámított lépések mozgása.

A Nagyfőnök felállt, és kimért, katonás, nagy lépésekkel odament irodája ajtajához, és bezárta, majd megnyomott egy pánikgombot gyönyörű, és szinte mindig makulátlanul elegáns, és sikkes mahagóni íróasztalába rejtve, és Annamari füle azonnal hallhatta az aprócska kattanást az egyik rejtett fal mögött. Mintha más is lenne a szobában…

De csupán egy újabb, eddig a nagyobb nyilvánosság elől tökéletesen elrejtett rejtekajtó volt az, mely személyes megrendelésre készült, és melyre a Nagyfőnök olyannyira büszke volt, hogy a tartós diszkréció feltétlen megőrzése érdekében – nem szólt róla a világon senkinek, még szépasszony feleségének, az ,,ostobább libuskájának” sem!

- Drága Főnököm! Bocsáss meg érte, de kezdek nagyon megijedni tőled… - annyira beköltözött lelkébe ebben a pillanatban a tartós, visszafordíthatatlan rettegés, hogy legszívesebben nyikkanni se mert.

A Nagyfőnök betessékelte a titkos rejtekajtón, mire az automatikusan önmaguk mögött bezáródott. Annamari ebben a végzetesnek ígérkező percben valóban úgy érezhette magát, mint akit szándékosan már megint magára hagynak, és ebben a pillanatban megint valósággal gyűlölni akarta a könnyelmű anyát, hogy otthagyta az árvaház kapujában, amikor csak öt éves alig múlt:

 

,,Jól van kicsikém! Anyának most el kell mennie egy rövid időre, de megígérem, hogy amint tudok sietek vissza hozzád! Addig csöngess be ebbe a házba és itt szeretni fognak!”

 

 Mi az istent akart ezzel mondani?! – még mindig élénken élt az emlékezetében igazgyöngyszerű csilingelő hangja. Egyáltalán felfogta akárcsak valaha is nyomorult további életében hogy mit tett?! Azt már nem! Most ő volt abban a helyzetben, hogy Milánkáról gondoskodni szeretett volna, és ezúttal elhatározta magában, hogyha összedől is ez a nyomoronc kerek egy világ, akkor sem fog megtörni, de minden eszközzel azért fog élni, és harcolni, hogy Milánka ne szenvedhessen hiányt semmiben!

- Drágám! Kérlek, ülj le, mert szeretnék veled komolyabb dolgokról is elbeszélgetni! – Főnöke, aki szinte minden üzleti szintű tárgyalás alkalmával valóságos pókerarcot öltött, és hideg volt, elszánt és félelmet nem ismerő acélos, barázdált tekintete, ebben a percben csupán találgatni tudta a szájára tóduló szavakat.

- Drága Főnököm! Csak nem már megint? Megcsalt a nejed? Jaj, szegénykém! Hát ez borzasztó! – s már azon volt, hogy önmagát is igyekezett megnyugtatni azzal, hogy kötelességszerűen mást vigasztalt!

- Nem, nem kicsi! Most másról lenne szó! – hangjába ismét visszatért – persze csak átmenetileg a parancsoló, határozott jelleg, és mégis volt benne valami egészen új, szinte különös vonás, amit Annamari csak most vett észre; ez a kemény ,,üzletember” akinek parancsától függött élet, és halál ebben a pillanatban leginkább egy ódzkodó nagy gyerekre hasonlított, aki még nem döntötte el, egyáltalán be akar-e menni a cukorkaboltba, vagy csupán kint várakozik?

Annamari helyet foglalt az egyik ízléses bordóvörös bőrfotelbe; keresztbe rakta aprócska, ám annál finomabb, és izgatóbb lábait, két karját keresztbe rakta mellkasa előtt, és igyekezett mélyenszántó, elgondolkodó arckifejezést ölteni:

- Nekem mindent nyugodtan elmondhatsz drága Főnököm! Ugye tudod?

- Igen, hát persze! – megállt a jól felszerelt íróasztala előtt, és szintén keresztbefonta maga előtt hatalmas karját, miközben aggódó arckifejezésével azon morfondírozott, hogy valójában hogyan is kezdhetné el a mondókáját, ügyetlenül játszadozott az egyik ezüstszínű töltőtollal, hogy mondandóját valahogy megfogalmazza:

- Nézd kicsim! Te egy fantasztikus lány vagy… és én nagyon megvagyok elégedve a munkáddal, és az eddig végzett teljesítményeddel… - akkora levegőt vett, és tartotta bent tüdejében, amekkorát csak bírt.

- Most jön ugye a ,,de” kifejezés? – mosolyodott el valamivel kislányosabban.

- Pontosan! De… tudod az életben talán nem is a változásokkal-választásokkal van gond talán… sokkal inkább azzal, hogy az adott egyes ember mit is tud ebből az egész katyvaszból kihámozni? Hogy mit tud a lehetőségeivel kezdeni… Értesz?!

- Hallgatlak! – őzikeszeme egyszerre lett megértőbb, és éberebb, ahogy hallgatta a ,,vallomást!”

- Szóval… igazán örülök, hogy végre te is egyenesbe kerültél, és bizonyára megtaláltad a számításaidat az életben… úgy értesültem róla, hogy kis lakásban laktok a legjobb barátnőiddel és hát ez… igazán dicséretes!

- Honnan tudsz te erről??? – valósággal megdermedt, mint aki az ítéletéről értesült.

- Kérlek kincsem! Ne izgulj semmit! Üzletember vagyok, akinek nagyon sok befolyásos kapcsolata van! Ezt te is nagyon jól tudod! Ha akarom, bármit megtehetek! De most nem ezt szerettem volna elmondani…

- Akkor meg mi a nyavalyáért kell ennyire titkolózni, mi?! Csodálom, hogy nem egy páncélterembe vezettél! Hát megáll az eszem! – zsörtölődött.  

- Egyébként angyalom, építettem egy páncéltermet is, csak a rend kedvéért! –próbálta kicsit oldani a dermedt, szemlátomást igencsak feszült hangulatot, ami valahogy a szobára és rájuk is egy kicsit rátelepedett. Visszarakta a töltőtollat a helyére.  

- Szóval… nem tudom, hogy mennyit sikerült a hosszú éveid során édesanyádról kiderítened…

Annamariban azonnal megállt az ütő; érezte, hogy pulzusa drasztikusan megemelkedik, szíve hevesebben, zakatolóbb üzemmódba kapcsol, és agyában az összekuszált gondolatok egyre zaklatottabb színekkel viaskodnak egymással, hogy felszínre kerülhessenek…

- Mi… mit tudsz te… az anyámról?! – nyögte ki a hosszú csend burka után.

- Nagyon szeretném elérni, hogy ne kapd fel a vizet, mert tisztában vagyok vele, hogy érzékenyen érint, és mindig felhergeled magad! – igyekezett az idegrendszer robbanása előtt, még biztos, ami biztos alapon valamivel lecsendesíteni, és talán meggyőzni, bár maga se hitte, hogy akár sikerrel is járhat.

- Na, gyerünk már Főnököm! Mondd ki! – ütött felette az ítélet órája! Most vagy soha! Érezte, ha nem mondja ki azt, amit ez előtt a fiatal lány előtt gyakorlatilag egész életében szándékosan eltitkoltak; megfosztva őt az igazság jogától, akkor talán még ennél is helyrehozhatatlanabb galibákat okozhat vele.

- Ismertem édesanyádat… - hangja sokkal megértőbben, szemlátomást múltjába révedőbb lett.

- Hogy micsoda??? Hát a kurva jó egy életbe már! Ez nem volt fair! Ez szemétség volt, még egy olyan nagyágyútól is, mint amilyen te vagy! Tudd meg!

- Drágám! Én csak a javadat akartam! Megszerettelek volna kímélni a további csalódásoktól… - próbálta minden részvétét és szeretetét bevetni hasztalan.  

- Akkor meg mi a francért kellett ezt tenni?! – most úgy érezte magát, mint aki legszívesebben jól felpofozta volna ott helyben főnökét, még akkor is, ha történetesen lehet, hogy elteszik láb alól. De meggondolta magát, mert nőies megérzése csillapított fegyelemre parancsolta; inkább valamivel higgadtabban kivárt, és hogy megnézhesse vajon mi sül majd ki a dologból?

- Fiatal, ostoba kölyök voltam, amikor találkoztam édesanyáddal… az érettségi utáni bankettre szándékosan nem mentem el, mert nem különösebben kedveltem az osztálytársaimat, akik már jól berúgtak, és egymás között azon versenyeztek, hogy ki tud jobban tajtékos részeg lenni másodpercek alatt… és akkor gondoltam járok egyet a városban… és megláttam azt az istennőt! Az egyik kapualjban kuporgott és meglátszott rajta, hogy nagyon sovány, de egy földre szállt angyali szépség! Szóba elegyedtünk, és szóval… felvittem a szüleimhez…

- I-igen?!

- Hidd el nekem kicsim… nekem fogalmam se volt róla, hogy lett egy lányom! – végre kimondta. Nehéz szülés volt, de most megtette, mert úgy érezte Annamarinak semmiképpen sem hazudhat!

- Hát ez nem lehet igaz! – toppantott aprócska lábaival, majd valósággal fölugrott és már ott tartott, hogy kikaparja Főnöke szemét, de inkább csak összetörte a felbecsülhetetlennek látszó, antikvázát, ami műkincsként az egyik gesztenyebarna asztalon fejedelmi trófeaként díszelgett.

- Te rohadék! – ebben a pillanatban röpült a gyönyörű, virágmintás váza egyenesen a főnök fejét véve célba, de mivel a reflexek adott esetben még mindig gyorsabban, és hatékonyabban működnek, mint a kéz mozdulatai főnöke még ideje korán kitérhetett a rá váró záporozó porcelánszilánkok ostroma elől.

- Kérlek… szívem… fejezd be!

- Te engem ne csitítgass te szemét! Hogy tehetted?! – elszánt haragja nem ismert tajtékokat, és valóságos dührohamokat vetett! – És anyával mi történt?!

- Kicsim! Hidd el nekem… – próbálta összekaparni az alig menthető kötéltánc-helyzetet. – Én megtettem mindent annak érdekében, hogy te ne sérüljél fölöslegesen, de tudod édesanyád már jó ideje betegeskedett és…

- Akkor miért kellett otthagynod?! MIÉRT?! MONDD MEG!

- Nézd… anyád, amikor rosszabbra kezdtek fordulni a dolgai kábítószerekhez folyamodott, hogy tompítsa a lelkiismeret-furdalását, amit veled kapcsolatban folyamatosan érzett! És hát… egy kis idő múltán már azt sem tudta, hogy mi a józan reális valóság, és mi az álomközi állapot!

- De te akkor… miért nem segítettél rajta???

Most a Nagyfőnökön volt, hogy elöntse a méltatlan káromkodás és düh bizonyos indokolatlan sorozata.

- Oh! Te ostoba kölyök! Hát azt gondolod, hogy nem gondoltam mindenre, amikor megláttam, hogy micsoda szakadt kriptahulladékokkal lóg, csakhogy az ,,anyagra” pénzt szerezzen magának! Azt hiszed, nem próbáltam elégszer a lelkére beszélni, hogyha erős lesz, és kitartó, egy szép napon láthatja majd a lányát! De azt hiszem… ő már feladott minden további elszánt ellenállást…

Annamariból – maga se tudhatta hogyan és miként történhetett -, azonnal szivárogni kezdtek a mélyen együtt érző, sajnálkozó könnyek, olyasvalakiért, akit – bár személyesen sohase ismerhetett meg -, mégis mély részvéttel és nosztalgiával időzött el elhalványuló emléke felett:

- Képtelen vagyok elhinni! Egyszerűen nem lehet igaz! Az anyám kokós volt, a senkiházi apámról meg kiderült, hogy maga a Nagyfőnök! Hát szép kis családom lett mondhatom! – önmagát vádolta. Érezte, hogy a dühöngéssel vegyes bosszú, és elégtétele talán ebben a helyzetben nem biztos, hogy elég lesz, vagy megoldhat akárcsak bármit is. Megpróbálta tisztába tenni fejében az összekutyult gondolatait.

- Minden okod megvan rá kicsim, hogy gyűlölj ezért, de ha a szívedre hallgatsz, amit nem kétlek, akkor magad is be fogod később látni, hogy ez volt az egyetlen esélyem! Sőt! A mi közös, és kölcsönös esélyünk! Megérted ezt?!

- Nekem, ha még egyszer kicsimnek szólítasz, ezentúl, akkor nem fog izgatni, hogy egy gazember vagy azonnal kitöröm a nyakadat! MEGÉRTETTED?! Neked én Annamari vagyok! VILÁGOS? Sőt! Még ehhez sem lenne igazán jogod! – azzal, valamivel távolabb megállt előtte és egyenesen a két szeme közé köpött.

A Nagyfőnök ebben a pillanatban elegáns módon elővette az összehajtogatott selyem zsebkendőt mindig kifogástalanul álló, méregdrága halszálkás öltenye hajtókájából, és letörölte vele a kisebb, alig pöttynek látszó turhát.

- Hát azt hiszem ezt megérdemeltem!

- …És akkor még finoman fejeztem ki magamat! – őzikeszeme vad szikrázásokban továbbra is izzott, amikor hirtelen ideges dulakodásszerű hangokra lettek mindketten figyelmesek!

- No, most hogy végre te is tudod az igazat, megnézem, hogy mi folyik odakint! Te addig itt maradsz, mert valami rosszat sejtek! – és ha volt valami, amire mindig hallgatott immáron legalább negyven éve akkor az a jól bevált megérzései, melyek aprócska vészjelzéseket küldtek sötétlelkű bensejébe, hogy ezzel is figyelmeztessék!

- De én veled akarok menni… Főnököm!

- Azt teszed, amit mondok neked! Érted meg… aggódom érted!

Ebben a percben Annamarit hallatlan bensőséges érzések kerítették hatalmukba; úgy érezte magát, mint akivel alig röpke öt perc alatt megfordult az egész világ, csupán csak azért, mert tudatosult benne minden, és mert ennél józanabb tisztasággal már nem is gondolkodhatott volna! Csöndben duzzogni kezdett, akár egy elkényeztetett csinibabának öltöztetett kislány, és toporogva, aprókat dobbantva lábacskáival várta, hogy mikor nézheti meg ő is az éppen zajló eseményeket!

Hallotta, amint előbb megrázkódik talpacskái alatt a műanyagszőnyeggel leborított padló, majd éktelen hangzavarral valami eltörik…

,,Biztosan valami betörhette a klub bejárati üvegezet ajtaját! – gondolta. De ki lehetett az?!”

Odatelepedett az íróasztalon veszteglő legalább ezer nyomógombos telefonhoz, és kitartó, magára erőltetett elszántsággal számba vette, hogy legjobb barátnőit hívja-e, vagy a zsarukat?

,,A legjobb lenne, ha felhívnám Szilvit! Igen! Ő mindig tudja mi a teendő!” – pillanatnyilag ez volt az egyetlen okos döntése, amit a mai nap sűrű, tartalmas történései után még egyáltalán tehetett.

De abban a pillanatban, amikor füléhez emelte volna a kagylót és bepötyögte volna kezecskéivel a hívószámot, hirtelen kivágódott szabályosan a rejtekajtó titkos ajtaja és szinte eszméletlenség határán álló, fején erősen vérző kisstílű stricije támolygott be.

- Szia… szépségem… remélem zavarok! – elfulladó, hörgő volt a hangja, mint akit műtét után egyből mélyvízbe dobtak. Valósággal alig élt.  

- Hát… te meg… hogy…? hogy kerülsz ide?! – annyira meglepődött, hogy ez az alattomos, mégis valahogy a szívéhez nőtt féreg-emberke rátalált erre a rejtett helységre, hogy kis híján újból sikeredett valamit felborítania.

- De hát mi az isten folyik itt?! Miért véres a homlokod? – már azon volt, hogy ösztönös ember, vagy felebaráti szeretetből segít a szerencsétlen, kisstílű alakon, amikor az odatámolygott az íróasztal melletti székre, és szabályosan belevetette magát, mint aki a nagyon hosszú utak alkalmával végleg megpihen:

- Ha nem haragszol… ciccám… kaphatnék… egy kis wiskyt? – köpött egy nagyot; véres volt a szája…

- Azonnal! – fürgén gazellalépésben odarohant a minibárhoz és töltött bőséggel inkább tömény alkoholt semmint jégkockákat az előtte sebeivel küszködő szánalmas alaknak; ebben a pillanatban ez a kis rohadék strici, aki szinte mindig mások kárából igyekezett hasznot húzni nagyon úgy látszott, hogy végérvényesen besétált a saját elfuserált csapdájába, ahonnét már csupán a kegyelemdöfés, vagy a halál válthatja meg.

Annamari visszatáncolt a minibártól és odaadta neki enyhén remegő kezekkel a csurig telitöltött nagyobbméretű poharat.

- Köszi… Gyönyörű… – meg se várta, hogy újabb mondatba belekezdjen azonnal fenékig lehajtotta a torkát bizsergető, maró tiszta szeszt! Ennyi erővel lúgot, vagy akkumulátorsavat is nyugodtan ihatott volna, bizonyára nem talált volna benne számottevő különbséget.

- De hadd kötözzem be a sebeidet… legalább! – makacskodott tovább, mint akinek tényleg megfordult a fejében, hogy ezt a lehetetlen gazfickót kirángatja az elmúlás torkából.

- Kis galambom… attól tartok, hogy… khmmm – elfulladt a hangja a jótékony szesztől, és párat köhögött is -, attól tartok tubicám… itt kell hagyjalak… egyedül…

Annamari ekkor vette észre, hogy egyetlen nagyobb erejű fejsérüléstől azért még agyrázkódáson kívül senkinek nem esik komolyabb baja; de ahogy srégan az öltönye alatti kisebb méretű mellényre tévedt a tekintete a mellkasánál egy éktelen nagy vörös pontot fedezett fel, amelyből mintha még mindig lüktetve bugyborékolna, folydogálni valami… az élet utolsó reménye…

- Ne hülyéskedj, te faszari! Megfogsz gyógyulni, de ha most feladod, akkor ki fogja a gondomat viselni?!

- Hát… szerintem erre már magad is tudod khm… a választ…

- Ne merészelj nekem itt kinyiffni te kurvapecér! MEGÉRTETTED?! – odament hozzá, és vad ütemben döngetni kezdte a mellkasát, hogy térjen végre ismét magához, ébredjen fel. Aztán lehajolt hozzá, és a kioldódott kontyos haját hátravetve az útból próbálta meghallgatni a mellkasát, hogy egyáltalán ver-e még a nyomorultnak a szíve. Megfogta a tömzsi csuklóját és megpróbálta kitapogatni a pulzusát; épp a minap látta az egyik orvosi magazinműsorban, hogy csinálják ezt a vérprofik.

- A kurva életbe már! Ne hülyülj itt nekem! – maga se vette észre, de megsajnálta ezt a gazfickót, mert annyi éven át mégiscsak ő volt a kisebbik szemétláda, akinek a segítsége nélkül lehet, hogy őt is elhallgatatták volna az alvilág berkeiben. Néha azt gondolta, hogy egy kissé durva és arrogáns jóakaró, afféle gondviselő, akinek a marcona külseje egy érző szívet takar.

Soha nem akart hozzá érzelemmel kötődni, mégis ebben a pillanatban mégis megsiratta a halálát.

Megragadta ebben a vészes pillanatban vértől terhes Armani-öltényét, ami meglátszott, hogy a legtehetségesebb szabó egyéni tervezésű munkája lehetett valaha, és legalább egy kisebb vagyonba kerülhetett; gyengéd gyerekes gondoskodással kiguvadt szemeire terítette, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy hogyan is kell a halottak szemét tisztességgel lezárni, akármekkora szemétláda is volt életében!

Ekkor toppant be hirtelen a Nagyfőnök.

- Hát ezt a pimaszságot kincsem! Az én saját külön bejáratú klubomban, miközben kinyírták az egyik legjobb emberemet! A francba! Ezt nem így terveztem! – odament az immáron letakart holttesthez, óvatosan leemelte az megszáradt vérfoltos öltönyét, mint valami furcsa gyászleplet, és az egyik pecsétgyűrűjét a kitekert testű gazfickó ujjára húzta, mint egy újabb megállapodást, vagy néma hűségesküt, ami immáron bevégeztetett…

- Te nem sérültél meg… kincsem! – hangja őszinte aggódást árult el, mint aki hirtelen gondosodni akar másokról.

- Jól vagyok… drága Főnököm… és te?

- Kicsim! Attól tartok, hogy óráink végesre sikeredtek, mert amikor azt az ajtót ránk törik majd megígérem neked, hogy az utolsó erőmig is védeni foglak, hogy ne keljen bilincsben leélned a hátralévő egész életedet! Különben ki gondoskodna a fiadról?! Tudom, hogy nem lehettem ott, azokban a percekben, amikor szükséged lett volna rám! Ezen a tényen nem változtathatok, de megígérem, hogy minden rendben fog menni, és neked soha többet nem kell ebben a sötét, számító lyukba visszatérned!

Ebben a percben éktelen hangrobbanás következett be, és a meghitt, ízlésesen berendezett ,,titkos irodát” hirtelen gyárkémény-vastagságú hófehér füst lepte el. Mintha valaki egy égő cigarettacsikket dobott volna el, ami a végtelenségig ontja magából förtelmes füstjeit.

A zsernyákok voltak azok, akik elterelő hadműveletük szerves részeként máris füstbombákkal rohamozták meg a Nagyfőnök ,,bunkerét” ,,De vajon még mi az ördögöt akarhatnak?!” – futott át néma kétségbeesésként Annamari fején.

Ebben a pillanatban agya egyetlen hangra igyekezett csak koncentrálni; a Nagyfőnök elővette a mellénye zsebében eddig tartogatott krómmarkolatú, acélcsöves, nagyteljesítményű pisztolyt, akivel akár még egy kocsi motorházát is könnyűszerrel kilyukaszthatta volna, majd egyetlen vezényszót parancsolt:

- Bukj le!

S Annamari semmi mással nem törődve máris a műszőnyegre vetette magát, és igyekezett biztos fedezéket keresni. Bár soha nem volt szokása a megfutamodást; ebben a percben árulónak, és kis gyávának tartotta magát, amiért azt hitte ennyire könnyen feladta a küzdelmet, pedig csak azt cselekedte, amit a Nagyfőnök, immáron kicsit az apja tanácsolt neki.

- …Azért vigyázz magadra! – majd azonnal a vastag, tömör íróasztal alá bukott, miközben fülrepesztő dübörgésekkel fültanú volt annak, hogy a rendőrök hogyan hatolnak be ízzé-porrá zúzva az eddig bombabiztosnak hitt biztonsági ajtót, és hogyan dördülnek el az első lövések…

ITT A RENDŐRSÉG! – szólalt meg egy megafonos, enyhén torzított géphang. – KÖRBE VETTÜK AZ EGÉSZ ÉPÜLETET! ELLENÁLLÁSNAK SEMMI ÉRTELME! FEJRE TETT KEZEKKEL AZONNAL JÖJJENEK KI!

Annamari már semmit sem hallott; mintha egész nyárfalevélként reszkető kicsi teste önző módon egyedül a túlélésért imádkozott volna; mintha megsüketült volna csak tompított zajokat, apróbb neszeket volt képes érzékelni. Az egész megmaradt, aprócska szobára zsugorodott világa teljes sötétségbe borult…

Vakon tapogatva pislákolt még benne azért valamennyi karakán életösztön; erőteljesen kúszni kezdett az asztal felé, ahol láthatta a telefont. Még mindig nem látott semmit a nagy adag füstbombáktól, amiket a zsaruk lőttek, ki, amikor megrohamozták az egész kócerájt.

Valami hirtelen a kezébe akadt; egy lelógó kábel, vagy telefonzsinór lehetett; nem tudhatta biztosan, de most minden megmaradt lélekjelenlétével erősen húzni kezdte, és hallotta, hogy valami tárgy a földre esik! Azonnal odakúszott, és megpróbálta gyenge ujjacskáival kitapogatni a nyomógombokat, mintha csak brei írás lenne. Lelki szemei elé próbálta idézni otthoni telefonszámát, és hála némelyik nyomógomb felületét bordásan alakították ki, mert addig-addig próbálgatta a hívást, míg valaki csak fel nem vette!          

  

  

Megtekintések: 3

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Irodalom Online
Függöny webáruház
Textilek
Lakástextil méteráru
Linképítő, linképítés
Patchwork, foltvarrás

Linképítés ingyen
Dimenziók

Rókalyuk
Méteráru Webáruház
Olcsó függöny méteráru

Ágytakaró

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2018   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek