4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

ÖTÖDIK FEJEZET

 

 

Myrea már többször is észrevette, ha jó benyomást szeretett volna kelteni, akkor feltétlenül szükséges volt, hogy a saját maga előnyét kivételesen másnak adhassa, méghozzá önként, mert többször előfordult, hogy amikor elalvás miatt otthon felejtette mondjuk a tempera, vagy ecsetkészletét, és emiatt az illetékes tanárok tucatja igencsak megorrolt rá, észrevette, hogy a különbözően obszcén, és trágárul választékos szlengnyelvekkel, acsarkodó káromkodásokkal egy idő után az adott kulturális közegben szinte semmire sem megy! Ezért jobb napjain előszeretettel változtatott stratégiát és maga lett egy személyben az elragadó bűbáj, és ravasz, mégis imádnivaló furfang!

Amint ismét nyakába vette a régi bérház megkopott, és már felújítás után ácsingózó márványlépcsőit, és tekintetét minden részletre kiterjedően végigpásztázta a gyönyörű, csupán igen-igen ócska vaskapaszkodón, mely közvetlenül a lépcső mellett helyezkedett el. Szeretett volna – főként jóképű, és igen megnyerő modorú rajztanára kedvére tenni, aki szerint a művészet egyenlő volt a megfigyelés koncentrált képességével. És valaki minél jobb, és részletesebb megfigyelőnek bizonyult annál könnyedébben tudta az egyes csendéleteket, fény-árnyék effektusokat adott vásznán megjeleníteni. Sok esetben a tempera is feleslegesnek bizonyult, ha az egyszer vízfestékbe csöpögtettek egy pár csepp olajat.

- A fene vinné el! Pont most kellett itthon hagynom a vázlatfüzetemet! – bosszankodott magában, és elragadóbb volt ebben a durcás pózban, mint valaha, mert rendszerint, ha azon kapta magát, hogy belefeledkezetten felidegesítette lelkiismeretét rendszerint kellemes, szív alakú arcán két rózsaujjú hajnalpír jelent meg, amitől csak még vonzóbbnak láthatta az, akivel szembekerült, persze eltekintve mérgelődő modoráról!

A nagyalakú A5-ös vázlatfüzet ott volt, ahol reggel épen hagyta a reggeli fésülködő asztalkán, amit rendszerint közösen osztottak meg, és használtak egymás között; hál’ isten a fésűk nem voltak közösek! Különben is a XXI. század sokszor túlzásba vitt modernizációjában ki lehet még annyira kőkori ősember, hogy fésűt használjon? S mégis Myreát szinte mindig meglepte, ha azt szerette volna elérni, hogy feltűnően csinos és mindig makulátlan külsőre tehessen szert – ezt nevezték csajos nőciségnek -, akkor igenis meg kellett ismerkednie a nagymamák elavultnak hitt praktikáival is! Mi mindenre jó a tojás és az ecet; különösen akkor, ha a feltűnő hideg idő miatt enyhén korpásodásnak indul a fejbőr!

- Üdvözlöm Mirácska! – köszönt neki most az egyik kedves idősebb korú hölgy közvetlenül mellettük lévő lakásból, akinek az volt a hepije, hogy valami miatt ellenállhatatlan vonzalmat érzett a macskák szeretete iránt, és már vagy hét kis kedvence volt tartósan a lakásba a kellemetlenkedő illatokról már nem is beszélve. Talán azt gondolta, hogy régen eltávozott férje földi szelleme – mint az óegyiptomi kultúrákban szokás -, a macskák lelkében térhet vissza a földre, és ebbéli meggyőződését, hogy néha megesett, hogy beszélgetett a halottakkal, tehát forródrót összeköttetése is lehetett akár a túlvilággal – senki nem tudta megingatni!

Myrea legszívesebben azonnal elkerülte volna a folyamatosan csak önmagáról csicsergő, csacsogó asszonyságot, de ha már ennyire rosszul és kedvetlenül indult a napja, hogy majdnem mindent elfelejtett minek tegye továbbra is tönkre, nem igaz?!

- Kezit csókolom drága Ági néni! Hát hogy vagyunk ma? Ugye milyen remek idő van egy kis kikapcsolódáshoz? – érdeklődött, és elhatározta, hogy csak azért is megmutatja másoknak a bájos legelbűvölőbb oldalát! Még mosolyogni is megpróbált, ami igazán már csak olcsó feleslegességnek tűnhetett, mert a vénasszonynak legalább nyolc dioptriája volt, és sokszor alig látott tovább az orránál.

- Jaj, édes lelkecském! Hát mit tudnék én már a nagyvilágba egymagam kezdeni? Ha nem volnának mellettem kicsinyeim, akkor talán végleg egyedül maradnék! – kezdett szokásos platinalemezes siránkozásába, és úgy tűnt, ha most elkezdi akkor továbbra is folytatni fogja és akkor aztán hétszentség, hogy Myrea nem ér vissza még idejében az Egyetemre, ahol már bizonyára felkeltette egyeseknek a figyelmét az aktív hiányzása!

- Jaj, drága Ági mamácska! Hát nem szabad így elkeseredni! Micsoda dolog! Nézze meg az ember! Inkább tessék egy kicsit lemenni, vagy ide a kis teraszra kiülni és élvezni a gyönyörű napsugarak melegét! – érezte, hogy mindenképpen szeretné felvidítani, de ez most ki tudja miért – nem sikeredett. A vénasszony látva, hogy az ifjú hölgy kimelegedett és bizonyára sürgősen siethet valahova inkább magára csukta az ajtót a továbbiakban egy egyszerűen elintézett ,,további minden jóval!”

- Kívánok Ági mamának is egy csodálatosan szép napot! – de ezt már jóformán kecses, pisze orra előtt becsapott ajtónak mondhatta csak el – gyöngédre élezett, dallamos hangja belevesztek a kongó koppanásba…

          

 

- Hol a fészkes fenébe lehet, az a kis ribanc? – füstölgött már vagy ötven kerek perce magában Annamari kis dugó, gusztustalanul hájas stricije. Olyan volt, mint egy meztelen csiga, aki gusztustalan nyálával előszeretettel fertőzte volna meg – ha rajta múlik -, az egészséges természet minden teremtményét, és növényeit.

- Te meg mit bámultok??? A picsába már! – rivallt rá a két termetes mögötte ácsingózó és ebben a percben tökéletesen tétlenkedő idióta, nagydarab gorillára, akik szemlátomást azt sem igen tudták, hogy miért is száguldozik fel-le a főnök vérnyomása, és miért olyan ideges és feszült gyakorlatilag egész nap?

- Azonnal hozzátok elém azt a kis kurvát! MEGÉRETTÉTEK?! A kurva életbe már!

- De… izé… főnök… - az egyik nagydarab, kigyúrt, melák hústorony véletlenül kérdezni mert, és a kisstílű, hitvány emberkén azonnal meglátszott, hogy egyedül ő kérdezhet ebben a buliban, ellenkező esetben következtek a fenyegetések, vagy rosszabb esetekben a gyilkosságok, csakhogy a saját egyéni törvényeit igazolhassa! Ebben a kissé kizökkentett és roppant idegrobbanással fenyegető percben valósággal érinthetetlennek tűnt a kis dugó.

- Hogy mit pofázol itt?!  – emelte rá mindenkire féltékeny, hiú, mérgeszöld szemeit, amik most úgy villogtak, mint a pattintott kőszőrű kő. – Nagyon ajánlom nektek drága patkányaim, hogyha még élvezni akarjátok kitüntetett vendégszeretetemet, akkor jobban teszitek, ha kussoltok, és azt teszitek, amit én mondok! Van még valakinek kérdése? Vagy vissza akar még pofázni neked?!

 Két kezén tíz ujj fityegett, és minden tömzsi, parasztos ujján apróbb karikagyűrűket viselt: mintha szánalmas életének összerabolt trófeái lennének, melyekre kellemes érzéssel gondolt vissza, mit, aki egyszerre megszerzett és most birtokol is valamit, amit – legalább is egyelőre -, senki nem vehet el!

- Ö… ö… főnök… - méltatlankodott oda most a másik idióta izompacsirta, akinek még az agya helyén is mogyoró lehetett. – Ö… hol… keressük?

A kis zsíros hájpacnit mintha egyszerre zavarták meg kellemes nyugalmi pozíciójában, amint roppant kényelmes, igazi bőrfoteljében üldögélt, mert most hirtelen felállt, és jobb gyűrűs kezeivel akkorát kevert le a csupa izom Kolosszusnak, hogy annak kis híján leröpült a feje, de kutya baja sem történt. Sőt! Egy ekkora tömegű fickónak ez a jelentéktelen kis ütés olyan volt, mintha egy szúnyog csípte volna meg; jelentéktelen apróság!

- Fogod azt a formás seggedet te istenbarma, és megkeresed akár a föld alól is! Hagyatok már engem az ostoba kérdéseitekkel! Idehozzátok nekem azt a csinos kis luvnyát különben, mert ha nem bemutatom nektek a temetkezési vállalkozó haveromat!

Valójában a két irdatlan nagyságú hústorony igazából azt sem tudta, hogy főnökük vajon miért is keverte bele a fenyegetései közé a temetkezési vállalkozót, hiszen ahhoz gondolkodni is kellett volna, legalább egy csöppet -, de azonnal kereket oldottak, hogy mindig figyelő, és fenyegetően is éber, rájuk tapadó szempár elégedett lehessen, ha nem is túlzottan nyugodt.

,,Hol a francba lehet ez kis lotyó?” – töprengett a megfejtésen, és érezte, hogy sötét lelke mélyén egyre feszültebb, egyre idegesebb a ma esti különlegesen fontos vendégei miatt; hiszen nem sok olyan szánalmas alkalom akadt, hogy személyesen a Nagyfőnök tette volna bármikor is tiszteletét náluk, és ezért minden igényét ki kellett elégíteni! Az igazság persze most is az volt, hogy a hájas strici emberke nem szívesen búcsúzott volna el sem a fejétől, sem egyéb nem nélkülözhető testrészétől, melyekre minden egészséges embernek valamilyen szinte élete során még biztosan szüksége lehet!

Még nagyon jól emlékezett azokra a keményebb, véresebb időkre, mikor még maga is egyszerű piti kis zsebtolvajként egy nagyúr szolgálatában tengődött, és egyszer az egyik haverja magánakciója rosszul sült el, ami miatt a Nagyúr szabályosan levágatta a szerencsétlen golyóit, így csúfítva a szerencsétlent nemzőképtelen, szánalmas eunuchá!

,,Na, nem! Arról szó sem lehet! Ma este a Nagyfőnöknek a lehető legcsodásabb estében lesz része! Erről személyesen én gondoskodom! És, ha Annamaricska nem tolja ide azt a ruganyos, feszes kis popóját, hát én fogom őt kinyírni!” – morfondírozott tovább.

 

Már jócskán ismét holdtalan este lett, amikor Annamari végre úgy érezte magát, mint aki az egészségtől majd kicsattan, mert sikerült majdnem teljes egészében közel tizenhárom és fél órácskát tökéletesen átaludnia; egy gombostű annyi sem sok, amire nem ébred volna fel, hiszen az egész éjszakás hajtás után gyakorlatilag nem sok híja volt, hogy a kis csecsemővel megússzák az egész kalamajkát! De hova tűnhetett Milánka? Azonnal kiugrott az ágyból, és semmivel sem törődve valósággal átrepült, mint egy szárnyaló, kecses balerina a hálószobán.

- Milánka? Kicsi fiú? Hol vagy? – úgy szólongatta most hirtelen támadt anyai kétségbeeséssel, mint aki elveszett egy értékes, és igen-igen ritka és felbecsülhetetlen kincset. – Kisfiúcska, merre vagy?

Haját, mint mindig, ha otthon tartózkodott laza coffba fogta. Szilvi jött az összevásárolt pelenkákkal:

- Inkább nekem segítenél egy kicsit Annamari, hogy Milánkát megint tisztába kell tenni! – és zokszó nélkül az adott pelenkás csomagot a másik kezébe nyomta.

- Hogy értetted azt, hogy már megint tisztába kellett tenni?! – értetlenkedett egy csöppet, mert nem értette még, hogy egy kis emberi lény hogy tudhat akkora galibát elkövetni, hogy az ember ítéletnapig is takaríthatott utána!   

- Ne erőltetesd meg túlzottan a fejecskédet, mert lehet, hogy a végén még megárt neked! – jegyezte meg kissé epés szellemességgel. – Szerinted úgy mégis egy csecsemőt napjában hányszor kell tisztába tenni, hogy a megfelelő higiénia biztosítva legyen?!

- Jótól kérdezed! Fogalmam sincs csajszi! – tárta szét egyértelmű őszinteséggel hattyú-karjait.

- Hát… fogalmazzunk úgy, hogy bizony… jó párszor! – hangja fáradtnak tűnt a tegnap esti menet után, és ebben a percben szemlátomást úgy festett, mint akinek már tökéletesen elege lett az egész Világból!

- Jól van már, na! Nincs vége a világnak! Majd én segítek, csak mondd el, mit kell tennem? Okés?! – vette át a szót tőle.

- Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy gyorsan rendbe vágod magad és elmész dolgozni, mert a verebek csicseregték, hogy ma este lehet a nagy nap!

- Jaj, ne is mondd! Csak tudod, az van, hogy… - hangja reszketőbbé vált -, már úgy vagyok vele, hogy félek kilépni! Érted te ezt?! Pedig még be sem töltöttem a húszat és biztosan azt mondanád, hogy még rengeteg minden vár rám, és számtalan lehetőségem van, de ennek ellenére… valósággal berezeltem, hogy változtassak a dolgaimon! És ilyenkor nagyon tudom magamat utálni, mert szabályosan gyengévé tesz! Idióta hisztis picsának tartom ilyenkor magam! – kicsit dorgálta magát, ami egyébként különösebben sohasem volt szokása, hiszen amióta csak az eszét tudta szinte mindig határozott karakánsággal viselkedett, mert erre kényszerítette rá az élet!   

Legjobb barátnője igencsak meglepődött, hiszen amióta csak megismerhette most először beszélt hozzá egy felnőtt, érett hangján, ugyanakkor még mindig gyerekes félelmek kerítették és tartották fogva méltánytalan, és megalázó munkája miatt, ahonnét még mindig nem tudhatta, hogyan is törhetne ki.

- Gratulálok! Ez igen! Látod-látod! Amikor mindig panaszkodsz, hogy felnőtté akarsz válni! Ahhoz nagyon sok minden hozzátartozik: többek között az önmagunkhoz való felelősség is! – kezdett oktatásba, és nagyon jól tudta, hogy ettől viszont Annamarinak áll menten ketté a feje. – De inkább lássunk munkához! – fogta meg a babát, hogy ügyeskedő egyensúlyozást mímelve valahogy profi módon popsija alá csúsztathassa a tiszta, vadiúj pelust.

- Így ni! Igaz kicsi csöppem! Nem lesz itt semmi gond! – egyre jobban babusgatta, és Annamarit hirtelen múltjában történt emlékek kerítették hatalmukba; vajon neki miért kellett minden egyes nap élet-halál küzdelmet folytatnia egy falatnyi kajáért? Miért kellett állandóan hazugságok kifeszített hálóiba burkolóznia, mikor szülői értekezleten az osztályfőnök már idegességében szabályosan vallatni kezdte, hogy miért nem jelentek meg, mint a többi szülő az ő szülei is? Egyáltalán miért van az, hogy valaki nem tud megelégedetté válni a sugárzó boldogság pillanatában sem, valakinek pedig csupán alig szilánkok, romba döntött törmelékek juthatnak a tartalmasan felépíthető gazdagságú életből?! S az, hogy még időnként nem ártana igazán élvezni is az életet! Lehet, hogy az csupán a szerencsésebbek örök kiváltsága?

Segített bepelenkázni Milánkáját Szilvivel együtt, mikor betoppant szándékosan trappolászó lépésben, mint aki szabályosan dúl-fúl és haragban áll az egész mindenséggel Myrea.

- Hát te meg? Mi a nagy harci helyzet kis anyám – lepődött meg elsőként Annamari. – Azt hittem még a sármos macsóddal vigasztalódol az egyetemen.

- Haha! Hát igazán jópofa vagy csajszim! Ha nem hagytam volna itt az ecsetkészletemet, és majdnem az összes cuccomat feledékenységemben, mert korán fölvertek ,,egyesek” talán jó eséllyel még ki is pihenhettem volna magamat! Nem gondolod?! – látszott, hogy az epésre sikeredett, kés-éles megjegyzést Annamari sem fogja szó nélkül lenyelni, de mint mindig bölcs Szilvi most is résen állt, és azonnal közbelépett, hiszen tudta, hogy Annamari szépen kifestett körmöcskéit, és Myrea legalább olyan éles eredeti körmei nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozhatnak a közeljövőben mindkettejüknek.

- Figyelmeztetlek benneteket csajszikáim! Ha csak megpróbáljátok büntetésből legalább három hónapig együtt mosogathatjátok a koszos edényeket, és takaríthattok ítéletnapig!

- Csak nem hiszed kicsi szívem, hogy megijedek egy kis piszoktól? – kekeckedett vele Myrea.

- Én pedig azt tanácsolom, hogy vedd észre magad, és térj észhez, mert különben, garantálom, hogy megtanulod mi a lakásban a rend!

- Ugye hallottad a bölcs tanácsod galambocskám? – kérdezte szándékos, tompított nyugalommal Annamari, bár mindhárman jól sejtették, hogy a levegő még mindig forrongó hármójuk között sőt! Szemlátomást egyenesen puskaporszagú!

- Jól van! Nem kell ajtóstól rontani a házba! Már lenyugodtam! Észre se vettétek mi? Kis kelekótyák! Most teszteltem az állóképességeteket! – vigyorogva elmosolyodott, és ebben a kislányos dacállapotában inkább Annamari volt az, akinek a karján egy jelentős másodpercig megpihent Szilvi keze, mert legszívesebben azonnal megtépte volna a hajastól ezt a kisminkelt két lábon járó, szőkeciklon kozmetikai szalont!  

- …De inkább ti meséljetek légyszi? Hogy van a babucikánk? – vigyorgott minden szó után.  

- Hogy lenne? Szerinted?! Most pelenkáztuk be, de te mindent összezavarsz! – pirított rá Annamari.

- Jaj! Nem lehet igaz! Már megint ki kezdi? Én csak kedvesen érdeklődtem! – méltatlankodott, mint akit szándékos sérelem ért, és képtelen elégtételt venni.   

- Igen szívem! Ezt is nagyon jól tudjuk! – vette át a szót Szilvi -, de megkérlek, hogy ez talán nem éppen a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy… rendetlenkedj!

- Megértettem, és befogom a bagolylesőmet! De annyira cukorpofa ez a fiúcska, és már mekkora műszere van! Azelőtt legfeljebb csak sötétben láthattam ilyet!

- Na, ja! Szerintem azt se tudod mi fán terem egy jó nagyadag húsos virsli, amit kiadósan bekaphatsz! – csipkelődő gúnyolódásával továbbra sem állt le Annamari.  

- Csajszi! Ne most! Inkább vidd a cuccaidat, meg ami kell, mert szerintem nem veszik annyira jó néven az egyetem berkeiben sem, ha az ember a megengedett három alkalomnál többet hiányzik! – tapintott a lényegre Szilvi.

- Igazad van! Bocsánat! – kapott észbe, majd valósággal feltépte a hálószobájuk ajtaját, és összeszedte otthon hagyott készleteit, és ami az adott tanfolyamhoz kellett.

Igazában majd meghalt a kellemesen bizsergető, szerelmi vágytól, hogy azt a sármos, és meglehetősen igen jóképű fiatal tanárral elflörtölgethessen, egész óra alatt, és már alig várta, hogy kellően elismerő kritikákat kaphasson legújabb akt-festménye fény-árnyék kompozíciójára. Hát ha nem is jelest, de egy jó minősítést mindenképpen!

Decemberi fagyos szél megfagyott jégvirága még mindig ott csüngött, mint valami orvgyilkos, kifent tűhegyes tőr, vagy jégcsap-szigony a bérház ablakai alatt. Úgy nézett ki, hogy a Tavaszra bizony még jócskán várakozni kell.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 4

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek