Súlyos csend pihent a csempékkel kirakott helyiségben, amit csak néha ébresztett fel egy-egy felszálló sóhaj. Fent, a kék fényű lámpának ütközött, majd elszállt a résnyire nyitott ablakon át. Egy harmincas éveiben járó asszony feküdt a szülőágyon. Látszólag egyedül volt, de mégis érezni lehetett, hogy a csendben ott lapul Valami, ami legalább annyira várja a Gyermek születését, mint a vajúdó anya. Nehéz volt a levegő, és nem csak a gyógyszerek illatától, hanem a megfoghatatlan, de mégis létező, illékony, változó Valami árasztott nyugtalan, édeskés szagot magából. Az asszony körül hamarosan sürgölődés támadt, majd a Csecsemő hangja hasította ketté a levegőt és mint egy zenekarban szólót játszó hegedű, úgy töltötte be a termet a legcsodálatosabb sírás, az első levegővétel.
Majd csend következett, mert a Gyermek már a pólya melegében pihente zaklatott, nehézkes útját.
A súlyos levegőben meghúzódott Valami, hirtelen simult bársonyos bőrére, bekúszva a pólya védő burka alá , egy parányi rést sem hagyva maga mögött.
Áttetsző, és mégis átláthatatlan volt. Kár volt ennyire sietnie, mert senki nem vett róla tudomást, csak a Csecsemő rózsaillata, halk szuszogása volt az, ami lekötötte az emberek figyelmét.
A Sors volt az a betolakodó, aki bizony zokon is vette, hogy senki nem törődik vele. Biztosan ekkor határozta el, hogy amíg él súlyos páncélként nehezedik rá.
Szorosan ölelte át a Testet megzabolázva azt, és irányítása alá vette.
Mielőtt a Gyermekből Felnőtt lett, a Sors addigra egészen elragadta, nem kímélte, vitte, és néha gonoszul hagyta sodródni.
Az emberek szeme lassan nyílik, de egyszer mindenkit elér a megvilágosodás, és úgy táncol a retinán, mint szentjánosbogár a fény körül. Ez a fény-tánc nem tetszett a Sorsnak. A látás csodájában való érzés, magával hozott egy másik emberi vágyat, a szabadság vágyát. Az Ember lelke szép lett, vágyakozó, teremtő, hódító.
A Sors aggódott, mert kezdte elveszíteni uralmát a Test felett, ezért megharagudott a Lélekre és örök ellenségévé esküdte, aki ettől függetlenül szorgalmasan tette a dolgát, és vitte-vitte a Testet magával.
Törte az Emberrel az utat hegyre fel, völgybe le, és az Ember soha nem türelmetlenkedett, nem keresett magának bűnbakot. A legsötétebb erdőben, a legmélyebb árokban is egy célja volt, keresni a fényt.
Egyszer, amikor a Test fájdalmakról panaszkodott, mert nagyon szorította már a Sors, elvitte oda, ahol több felszabadult ember is élt. Itt kapott egy teljesen hétköznapi tárgyat, egy ollót, amivel megszabhatja a Sorsot, hogy az ne legyen olyan kényelmetlen. Ha a keménység ellen nem is tudott semmit tenni, a nagyobb dudorokat, benövéseket el lehetett azzal távolítani.
Körbevágta magát vigyázva, nehogy teljesen eltávolítsa a Sorsot, mert sorstalan igazán nem akart lenni.
A Test pedig jól érezte magát, kapott bőven friss levegőt, tudott mozogni. A Sors pedig egy idő után elfogadta ezt az állapotot, mert örömmel tapasztalta meg, hogy az Ember sokkal szívesebben veszi fel naponta magára. A Lélek elégedetten szemlélte az átalakulást és az ollóra mindig odafigyelt, el ne veszítsék út közben. Az Ember pedig vásárolt egy köszörűt.
Hozzászólások
Néha a Stihl fűrésznek is benne kellene lennie a készletben néhány tartaléklánccal. A sorsot jó lenne írni, akár a hajlékonylemezt.
Grat + pacsi!
Köszönöm kedves Géza elismerő soraidat. Csak emberek vagyunk, magunk kovácsai.
Drága Lótuszom! Kell a prés a vágyhoz. Aki mindig szabad volt nem tudja milyen a rabság. Egy kicsit levágunk innen, egy kicsit onnan és könnyebben lélegzünk.
A Fény meg a Csend, együtt...mint a madarak fent...szép érzés.
Köszönöm, hogy Vagy:))) Ölellek: szaffy
Nincs hiány nélküli világ és szenvedés nélküli ember, még akkor sem, ha egyes filozófiák vagy vallások mást ígérnek. Az alkalmazkodás az ember egyik legfontosabb erénye, és az ember önmagáért is felelős.
A tanulság is szépen lejön.
Drága Szaffym... Meséd fénykereső embere gordiuszi módszerrel oldotta meg szorult helyzetét!
Kell olykor a fájdalom, mit a csomók elvágásakor érzünk, mert a sebek gyógyultával egy szabadabb, teljesebb, könnyebb élet következhet.
... Vagy nem.
Van, aki belehal a szabadságba.
Van, akinek kell a prés...
Én - csak úgy, mint Te! - fénykereső vagyok. Hogy lássak, azért semmi ár nem sok. Van, hogy ollóval, de többnyire a szó erejével bontom le a kezem-lábam-lelkem leszorító köteléket.
Jó volt most is olvasni Téged. Mindig öröm a lélektestvérrel való találkozás. Köszönöm!
Ölellek szeretettel, gratulálva, Lótusz.