Rejtem

[Vuts Józsefné]

Mennyi kéz idézte végtelen hevét,

ajkak párbaját és pírt az arcokon,

forró éjszakák utáni ébredést...

Mámoros soroktól ébren álmodom.

Mennyi sorba rejtett égő szenvedély,

lázas gyötrelemmel százezer fokon,

újra olvasom, nincs semmi tévedés,

gyöngyöző veríték halma homlokom.

Mennyi vágy betűje omlott szüntelen,

bújom dalnokok igéző énekét,

hangom még kevés keserves-édesen

vallanom, miért a sok mégis kevés.

Ősi Albionnak rímes mestere

színre léptetett az egyszer, réges-rég,

hírneves szonettje áradt szertelen,

lelkemen feledte verse szellemét.

[Vuts Józsefné]

Hiába, hogy nem szonett ez a négy versszakosom, pár jegyét mégis magán viseli. Nem vagyok megszállott - remélem - mégis örök kihívásnak érzem, hogy a gondolatokat lüktető tizenegy szótagos sorokba zárjam. A legnagyobbak verses vallomása annyira megkapó, és látszólag "játszi" könnyed, pedig óriási tudás és munka áll mögötte. A fordítók zsenialitásának köszönhetően igazi élményt hoznak annak, aki fogékony rá.

Köszönöm szépen a beszédes illusztrációt, a dicséretedet, és az olvasni valókat tőled!

[Czinege László (tokio170)]

Évekkel ezelőtt (amikor még nagy irodalmár kommunákban forgolódtam) egyik szonettzsonglőr barátom azt mondta a hasonló opusokra, hogy "uffnye hukk".
Tényleg nagyon ott van, így tőlem is jár egy erős uffnye és természetesen az ötös pacsi.
Teszek ide egy régebbi sutkát, amiben a remek albioni mestert emlegetem, akinek hatására én is kipróbáltam a szonettet.

Valamikor, messze...

Megszületett Shakespeare Stratford on Avon-ben,
olvasom egy könyvben, mit tartok a kezemben.
Nem ismertük egymást - szerette őt Avon -,
nem is jött el Pestre, így aztán egy napon
ott hervadt el teste.