4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                    29.

 

 

A tavaszias, még kezdetleges frissítő esőfüggönyök, mintha titokban, rejtőzködő cinkosok módjára akarnánk bosszút állni a városokon, és lakóin. A levegőnek volt valami pára íze, mintha egyszerre akarna fullasztani, hogy aztán égből zúdulhasson alá a hideg, és zimankós eső.

Kornél sokat gondolkozott – igaz máson sem járt az esze tegnap éjjel óta -, és reggeli kávéadagját is radikálisan dupláznia illett, ha azt akarta, hogy biztosan ébren maradhasson, mert időnként úgy érezte, hogy a szemei valósággal szándékosan lecsukódnak, és az eléggé kellemetlen tud lenni.

Amit biztosan tudott, hogy Nóra lett a legjobb, legmegértőbb igaz barátja! A kérdés már csak az, hogy Nórának ezzel a kapcsolattal vajon mik a tervei? Mintha halványan célzott volna rá, hogy nagyon szeretne végre kismama, és édesanya lenni, és bár Kornél is nagyon szerette volna megtapasztalni az apaság jótékony, és felemelő érzetét, de honnan fogják mindenre a szükséges anyagi jövedelmet előteremteni ráadásul egy olyan világban, ami nem igazán bánik méltányosan az egyetemekről diplomával szabadult, fiatal értelmiségiek táborával!

Amint elhaladt egy édességbolt előtt, amire kivételesen az volt kiírva, hogy marcipánüzlet is egyben ellenállhatatlan kényszer kerítette hatalmába, hogy betérjen, és ha megengedik, kóstolhasson egy pár falatka marcipánszeletet. Betért a boltba, és elhatározta, hogy meglepi Nórát.

- Kezüket csókolom! Kaphatnék egy falatka marcipán szeletet?

- Megveszi, vagy csak kóstolja? – kérdezte az egyik műkörmös hölgyike, akinek gyönyörűen kisminkelt, szinte makulátlan arcán a lustásított közöny, és érdektelen flegmaság éppen úgy megjelent, mint kolleganője arckifejezésén.

- Hát akkor… kérnék szépen három-négy szeletet, ha szabad! – még mindig bizonytalan volt döntését illetően, és ez meglátszott arcán.  

- Természetesen! – s mintha megszimatolták volna előnyös üzleti, vállalkozó érzékükkel, hogy vélhetően pénzesebb vendég érkezett a kasszához máris szélvészként sürögni-forogni kezdtek előtte, szinte már előnyösen hajbókoltak! Hiába! Ez is olyan emberi magatartásforma, mely sajnos a mai világban kitágította a megszokottság fogalmát.

- Tessék parancsolni kedves uram! Esetleg még valamit? – érdeklődött most a kis barna hajú, akinek átlátszó szemeiben valami sunyító fogás lapult, mint aki egyenesen dörzsölt üzleti érzékkel rendelkezik.

- Nem köszönöm szépen! Csak ennyi! Minden jót! Jó munkát! – azzal úgy elviharzott a pulttól, mintha áramütés, vagy villámcsapás érte volna, miközben a két fiatalabb kicsinosított matróna nem győzött jóízűen kuncogni hebegő hősünk megszeppentségén.

A romantikus filmekben persze az adott elképesztőn jóképű, és mindig nagyon csinos és egzotikus szépségek vallomásaikkal rögvest leveszik a lábáról az éppen aktuális főszereplőt.

De mit tehetne egy alkalmi munkákból tengődő volt tanárember, aki aktív szinten igyekszik szépirodalommal is foglalkozni, és aki már bizonyította, hogy akadnak kellemetlen pillanatok, amikor legszívesebben a föld alá bújna?

Közben persze azt is nagyon jól tudta, hogy a karrierje elején álló, gyönyörűen tündöklő sorozat, és színházi csillag, nem fog leszállni az egyszerű emberek egyszerű, unalmas, és ócskán egyhangú életéhez, bár a tegnap esti éjszaka ezzel homlok egyenesen ellenkezett.

Ugyanakkor vészes tehertételeként nehezedett rá a felelősség, hogy mi van akkor, ha Nóra – mint nagyon tehetséges, és ezért aranydíjat is megkapó színésznő -, meglehet, hogy a tegnap estét csak szándékosan eljátszotta, és igazából csak egy félelmetesen pontos, és halálosan veszélyes színészi játékba csöppent volna bele Kornél!

Mi van, ha önmagával is szándékosan elhitette, hogy a boldogság ott fekszik az ölében, és később már a hálószobájában. Vajon Nóra mit láthatott benne, amitől akár még bátran oda is adhatta volna magát önként és adakozón?

Úgy érezte magát vele, mint aki pontosan tudja az emberi tulajdonságok néhol szánalmas, néhol megható, megmosolyogtatni való értéket, mert ezt kell a nézőközönség felé tükröznie: mint aki szándékosan tükröt tart a világ elé, hiszen szakmájába vág!

Mert mindig is a kisebbrendűségi komplexust, és az enyhe üldözési mánia bizonyos válfajait birtokolta ezért most azt hitte, hogy mintha minden szem egyenesen őt bámulná, és vallatná: Mit akarhat egy elhízott, molett, dekandens Anti-Dávid egy olyan Gioconda-szépségű nőideáltól, amilyen Nóra?

Fejében egy vers körvonalai kezdtek minél inkább kifejezett formát ölteni, és tudta azt, ha nem írja le, elveszíthet valami szívének nélkülözhetetlen fontosat!

Mellkasában dübörgött a szíve, és hirtelen szörnyű szorítást érzett, mintha egy egész elefántcsorda csörtetett volna át a mellkasán! Hallott már olyat a híradós hírekben, hogy az idős ember összeesett az utcán, és közel, és távol nem lehetett segítség! De egy élete teljében lévő harminckét éves felnőtt férfi? Igaz mindig is kicsit magas volt a koleszterinszintje, és állandóan súlyproblémák gyötörték, de akkor miért fájdult meg ennyire mindig érző szíve?

Egyszer csak azt érezte, hogy irtózatos csörömpöléssel csöngeni kezd mindkét füle; mintha szabályosan megsüketült volna, pedig csak valamelyik autós riasztó szólalt meg társasházához közel valamelyik parkolóban.

Kinyitotta az ajtót, és amilyen gyorsan csak tudott belépett: ha most összeesik, legalább otthonos környezetben eshessen össze! Bár minden így is szervezetétől függött!

Nóra a nappali kanapéján ült, és két kis kezecskéjével egy vaskos szövegkönyvet tanulmányozott, látszólag aprólékosan, és nagyon figyelmesen. Megpróbálta átérezni az adott karakter érzelmi súlypontjait, és megpróbálta önmagában fölépíteni azt az igen-igen bonyolult személyt, akit majd a színpadon, őszintén meg kell mutatnia!

Anélkül, hogy meglátta volna a csetlő-botló Kornélt annyira átlényegült, hogy megpróbálta memorizálgatni az adott szöveget:

 

,,És akkor Ezra Mannon kinyitotta a szoba ajtaját, miközben felesége rátámadt!”

 

- Szervusz, drágám… – nyögte Kornél, szinte már alig állt a lábán. Valami megterhelte a szervezetét, mely most szívére is átragadt.

- Szia, édesem! – Nóra fel sem pillantott a papírból, mert látszólag annyira magával ragadta az új szerep adta kiaknázható lehetőség. – Pillanat türelmedet kérném… még lenne egy kis dolgom!

- Azt hiszem… rosszul… vagyok! – azonnal le kellett ülnie a kanapé szélére. Nóra szokása volt, hogy lábait maga alá húzta, hogy kis helyen, és kényelmesen is elférhessen, így most a helyszűkéről nem kellett beszélni.

Nóra felpillantott a szövegkönyvből; levette fekete keretes szemüvegét, melyben egy tanárnőhöz, vagy szexis titkárnőhöz hasonlított inkább, és azonnal megrémült, hogy Kornél hogy néz ki: halott sápadt volt, szinte élettelen, és nagyon szúrt a mellkasa.

Kornél megpróbálta levetni magáról ruhadarabjait, melyek most mázsás súlyokként rakodtak rá, és szabadsághoz jutni, de gyilkosan gyötörte a légszomj.

A halál gondolatával nagyon sokat foglalkozott. Írásaiban, rejtett gondolataiban minden foglalkoztatta, és különös álmai is voltak, melyben egy alig 4-5 éves picike őzikeszemű lányka csimpaszkodik az édesanyjába, miközben egy sírgödörnél álldogálnak, és részvétet nyilvánítanak neki.

,,Nem így még nem mehet el! Nem hagyhatja itt azt, akit nagyon kedvvel, és valósággal megszeretett! Miért pont vele történik ilyesmi?! Amikor mások élvezik, és valósággal nagykanállal falják az életet, ő éppen akkor dobja fel a bakancsát, amikor még minden menni kezdett!”

Nóra azonnal eldobott mindent, ami csak a keze ügyében volt, és a szemüvegét is valósággal mániákusan elhajította, pedig csupán néhány napja cseréltetett benne lencsét.

- Drágám! Drágám! – igyekezett megőrizni a hidegvérét, de érezte, hogy a fokozatos adrenalin lassan egész vérkeringésében átveszi az irányítást, és ez nem túlságosan használ a gondolkodásának. Megfogta Kornél enyhén vastagodó csuklóját, és ahogyan az elsősegély tanfolyamon kötelezően megtanulta megpróbálta érzékkel kitapintani a lüktető pulzust. Roppant szapora volt ezekben a pillanatokban, ha nem egyenesen dübörgő.

- Nagyon szapora a pulzusod szegény mackóm! Gyere csak! Feküdj le a szőnyegre! – föltámogatta, és érezte, hogy most minden felelősség egyszerre az ő nyakába szakadt, és minden az ő egyedüli hibája lehet, ha nem cselekszik, amilyen gyorsan csak tud!

,,Hívja a mentőket? Hisz több mint negyven percbe kerül, amíg egyáltalán bárhova is kiérnek! Nem! Mesterséges lélegeztetésre lesz szükség!” – döntött magában.

Kornél úgy feküdt most a szőnyegen, mint aki hirtelen levegőtlen, és nagyon aprócska résszerű helyre szorult be, mintha klausztrofóbiás lenne, és sehol másutt nem találhatna kiutat; szervezete még harcolt, de érezte, hogy egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül eszméletén lenni. És még mindig az az elviselhetetlen szorító, éles, majd tompa fájdalom, mely a mellkasa központi része körül jelentkezett!

,,Csak nem fog meghalni?! Bár a kérdéssel már számtalan esetben gondolatban farkasszemet nézett!”

Nóra amilyen gyorsan csak tudott feje fölé hajolt, és észlelhető életjelek után kutatott; meghallgatta a szívét, mely most úgy zakatolt, mint egy gyorsvonat egyre lüktetőbben, és egyre szaporábban.

,,Egészen biztos, hogy infarktusgyanús!” Előbb finoman, aztán egyre intenzívebben kezdte dörzsölgetni a mellkasát, és közben folyamatosan számolta a másodperceket, ahogy a tanfolyamon is oktatták. Kornél arcán látszott minden; pokoli kínokat élhetett át, amíg azt a leheletnyi lélegzetet is sikerült tüdejének felszívnia, ami egyáltalán a légzéshez elengedhetetlen.

Hálás volt Nórának, hogy a szorító szükségben sem hagyta magára.

Nóra máris döntött és határozott; mesterséges légzésre is szükség lesz, így megpróbálta Kornél orrán át befújni a szükséges levegőmennyiséget abban a biztosított tudatban, hogy így majd a tüdő előbb-utóbb erőre kap, és megfelelő mennyiségű oxigénhez jut. Egyre akaratosabban próbálkozott, és addig nem hagyta abba, míg Kornél halálsápadtan meg nem engedett magának egy felszabadító mosolyt:

- Drága… kicsit jobban érzem magam! – Hát az ember valóban jobban érezhette magát, ha egy ilyen földre szállt Istennő vette pátyolgató óvó-védő szárnyai alá.

- Kis drágám! Tudod te, hogy majdnem a szívbajt hoztad rám! Több soha ne mérj így rám ijeszteni! Komolyan mondom úgy éreztem sokáig, hogy valami nagyon komoly baj lehet! Annyira aggódom miattad, és nagyon féltelek! Nem kéne esetleg kivizsgáltatnod magad, hogy megtudd az okokat, ezeket a tüneteidet mi okozza? – gyönyörű őzikeszemei nedvesek lettek, és el is fátyolosodtak, de most azt se bánta, ha telebőgheti a párnát.

Kornél megpróbált feltápászkodni; de érezte, hogy harmatos gyenge, és most még egy talicskát, vagy ásót se tudna megemelni. Inkább visszaereszkedett, és hagyta, hogy Nóra is kecsesen leszállhasson eddig beszorított mellkasáról.

- Kis mackóm! Kérlek, nyugtass meg, hogy biztosan nincsen komoly bajod! – lekuporodott hozzá, mellkasához dörgölődzött, mint egy megriadt állatka, aki védelmet keresett.

- Most már kicsit jobban vagyok… – talán magának is be kellett volna ismernie, hogy a kivizsgálás nem is hangzik olyan elvetélt, vagy elhamarkodott ötletnek, de ki tudja, mit deríthet fel az orvostudomány? És ha mindenféle ilyen-olyan gyógyszerek, meg kezelésekre kötelezik, mint valami újrahasznosítható kísérleti alanyt?

Ráadásul – bár mindig is rendszeresen fizette a társadalombiztosítási járulékot, de az a hír járta, hogyha az ember idehaza kórházba kerül, onnan már mehet egyenesen a tepsibe! Kicsit morbid vicc az már igaz, de – mégis hihető!

Nóra simogatni kezdte még mindig enyhén tompa mellkasát, miközben fejecskéjét is ráhajtotta:

- Megőrülnék drágám, ha valami történne veled! Azt nem élném túl!

,,Tehát mégis csak érez iránta valamit! Nem igaz?! Hisz kell ennél ékesebb bizonyíték, minthogy valaki az életét is bátran feláldozná a másik életben maradásáért!” – Kornél nagy megnyugvást érzett. Mintha egyszerre csak megszűnt volna az adott pillanat pokolbéli feszültsége, kínzó stressz hatása és végre működni látszott kettejük között a kémia!

Nóra hallgatta Kornél dobogó, most egyenlő ütemekre felosztott szívdobbanásait, és olyan bátor karakánság, és határozott nőiesség kerítette hatalmába, hogy most fogalmazódott meg benne, hogy mi lenne, ha ennek a ,,rendkívüli” emberkének szülhetne egy angyali csöppséget, és talán együtt boldogok lehetnének?

- Kornika! Kérlek, azért mindenképpen menj el az orvoshoz, és nézesd meg magadat! Mert ez az eset aggodalomra ad okot, és nagyon féltelek! Kérlek, ígérd meg! A kedvemért! – esengőn nézett rá, léleklátó szemeiben még mindig csillogott egy-egy gyémántfényű drága csillagocska…

- Jó, jó kicsim! Megígérem! – tisztában volt vele, ha valamit megígért azt be is kell tartani, különben mi értelme van az adott szavaknak, melyeket egymásnak mondunk!

Nóra kis, törékeny porcelánkeze megsimogatta hősünk tüsi haját, és megcsiklandozta az orrát:

- Kornika! Én teljesen beléd estem! Nagyon megszerettelek!

- Én is drágám! Én is!

Másnap olyan idegesen görcsös stressz tört rá, hogy neki orvoshoz kell mennie, hogy azt elmondani sem lehet! Tapinthatóan megérezte, hogy egy ember kicsiny és halandó életében ennél nagyobb igazságtalanság csupán a gonoszkodásokban létezik.      

           

 

                  

 

Megtekintések: 13

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek