4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

 

3.

A XXI. század első felében seregestül próbáltak meg boldogulást találni azok a szerencsésebb kiválasztottak, akik főként vidékről kerültek a kollégiumi lét kissé összebarátkozott, mégis szokatlan körülményei közé, és akiket – a látszathoz képest -, nem kényeztettek el túlságosan imádott szüleik. A házibulikon nagyon lezseren, és kissé extrémitást is bevállaló lazasággal jelentek meg, viszont ennek a kívülálló lázadóságnak nagy volt az ára: a nagyon dühös ruházati cikkek, és menős darabok alatt már jó pár liter alkohol fortyogott. S aki egyszer már arra a meggondolatlan felelőtlenségbe hajszolta magát, hogy a boldogságot égetett szeszekkel, és különféle aperitifes párlatokkal kényszerítse ki, annak nem kellett túlzottan megerőltetnie magát sem azért, hogy rokonszenvesnek tűnjék, sem pedig azért hogy bonyolult lelki világa élvezhesse – igaz csupán perceikre is -, a boldogság tiszavirág életét. A földkerekség egyetlen országában sem játszott még olyan lenyűgöző kommunikációs szerepet egy kis mobiltelefon, mint idehaza. Még a reklámokat telefonos értékesítessel hasznosító ügynökök is kénytelenek voltak főként a naponta fejlődő okos telefonok technológiájával kénytelen-kelletlen fölvenni a konkurenciás versenyt, máskülönben könnyen kaphatták azon magukat, hogy az adott állásukból repültek.

Kornél a maga szerénynek mondható százhúsz ezres fizetésével a középosztály alsó hányadában vegetálgatott, és örült, ha összes számlája kifizetése mellett, néhanapján megengedhetett magának egy jobb könyvet, vagy egy újabb farmernadrágot – elvégre a retró stílus mindig elegáns, és sohasem megy ki a divatból, legfeljebb csak átalakul. S miután egy-egy jól jövedelmező kereskedési ötlete után, ha busás hasznot kevésszer is ugyan, de valamicskét profitálhatott legelső dolga volt, hogy megalkudjék az alapvetően magánkiadásra specializálódott kiadókkal, hogy újabb és újabb szépirodalmi szárnypróbálgatásait, és remekléseit kiadathassa.

A problémák sorozatos sorscsapása, és tetemes kálváriája akkor fog majd következni, mikor az ügyeletes könyvkiadók sajnálattal bejelentik, hogy bár kétségtelen hogy mind ezidáig ingyenes jelleggel nyomtatták, és terjesztették műveit, azonban - elsősorban anyagi okokra hivatkozva -, több rizikót már ők sem vállalhatnak magukra, és ezért be kell majd szüntetnie kiadásban lévő ügyeit!

Kornél nem járt a felsőbb társaságba. Ebben nem csupán a megfontolásnak, és az átgondolt, hidegfejű gondolkodásnak volt tetemes része, de talán sokkal inkább annak az esősorban mérlegelő, és fontos, lényeges kérdésekben hezitáló, kissé gátlásos állásfoglalásnak, hogy mivel világ életében a retró stílus szerint szeretett öltözködni, tehát semmi glanc, és flanc, és a lehető legegyszerűbb farmernadrágokat részesítette előnyben a szmokingokkal, és estélyi frakkokkal ellentétben, így a kicsit sznobériás magatartással viseltetett, finomabb úri társaság – amennyiben persze elvetődött volna ilyen helyekre -, előszeretettel fricskázta volna ki fizimiskáját, és kedvére élcelődhetett volna azon, hogy lám egy újabb értelmiségi tahó, aki még arra sem igen ad, hogy milyen a megjelenése!

S csöppet sem volt ahhoz kedve, hogy ha az adott társaságban féletlenül, és minden figyelmeztetés nélkül fölbukkantak volna befejezetlen múltjának, komisz, és velejéig sanyargott gyerekkorának ártó szándékú, és gonoszkodó gengsztertípusú fenegyerekei, az összes többi bandavezérrel egyetemben, akiknek a jelenléte csak fokozta rettegő félelmeit.

Későbbiek folyamán ez a merev, és tartós kerülése az adott emberi társaságoknak már olyan szinte emelkedett adott lelkiismeretében, hogy egy idő után már csak azt szerette, ha lekuporodhat, mint egy kivert, magányos állat valamelyik boksz – vagy kupésarokban, és onnan szemlélheti, lehetőleg teljesíthető inkognitóban a különösebbnél különösebb emberek színes, és szokatlan kavalkádjait.

Hiába igyekezett szinte minden, és mindenki elől már mániákusan rejtőzködve, láthatatlanul létezni lehetőleg sorsát, és hivatásbeli szakmai képzettségét ez sem mentesítette, hogy bizonyos emberi kapcsolatokra óhatatlanul szert ne tehessen!

Példának okáért, ha teszem azt már jó előre eldöntötte, hogy a Magyar Dráma napja alkalmából bemegy a városba, ami hangsúlyozottan a legritkább alkalmakkor esett csak meg, eltekintve, amikor még maga is oktatott, akkor igencsak össze kellett magát kapnia lelkiekben nehogy már a legelső, kissé kellemetlenkedő, és kompromittáló, avagy gyilkos humorú szóváltások alkalmával, mikor kedve támadt valakinek az ugratásra, vagy a hátba veregetős élcelődésre ne adj isten elbőgje magát porul járt hősünk. Ugyanis sajnos arcának megvolt az a kellemetlen szokása, hogy érzelmeit, sebezhetőségét nem rejtette véka alá, hanem, amikor olyan kellemetlenkedő napja volt bátran ki is mutatta érzelmeit!

- Csak nem maga keresett engem szüntelen zargatva? – kérdezte tőle kissé nyers modorban egy feltűnően gyönyörű, sötétbarna, léleklátó szemekkel megáldott színésznő hallgató, aki igaz, hogy csak akkor végezte az egyetemet, de páratlan, és zseniális improvizációs tehetsége máris párját ritkította, és meg is mutatkozott. A színhely a Pesti Színház volt, közvetlenül a Váci utcában, és ez a kedves, bájos, kis művésznő, aki most az igencsak megszeppent hősünket faggatta szinte egyre kitartóbban, észre sem vette, hogy a fiatal tanárt folyton marcangolja az idegőrlő kétkedés, és bizonyos lelki görcsök, amiknek talán legegyszerűbb ellenszere mégiscsak az, hogy nem veszünk róla tudomást, de amit viszont a legnehezebb kitörölni az emlékezetünkből, és elfeledni. Ezzel a kissé szerencsétlen esettel került sor közös megismerkedésükre.

Kornél azonnal letérdelt, és mint egy romantikus lovag – amolyan kissé pufókos Don Quijote -, kéz csókkal köszöntötte az időközben a váratlan gesztusnak engedelmeskedő, és megszeppent fiatal színésznőt:

 - Bo-bo-bocsásson meg! – hebegését, habogását a másik mintha azonnal megbocsátotta volna.

- Oh! Igazán kedves magától! Sohasem hittem volna, hogy még akadnak úriemberek manapság! Te Blanka mi aztán megfogtuk az isten lábát! – szólt most kicsivel hátrébb egy csakugyan egyetemi hallgatói státuszban leledző leányzónak, aki nem győzött elégszer csodálkozni, hogy rajongásig közkedvelt barátnője kapott kéz csókot, míg ő sajnos nem! Aztán, amikor a bájos művésznő odavonszolta hozzá szó szerint megszeppent Kornélunkat ő sem maradt ki a leosztásból, és el is pirult nőiességének áldott, és halhatatlan fényében.

Kornél semmi mást nem szeretett volna az adott művésznőtől csupán barátságos ismeretséget kötve kibeszélni lelkiismeretét nyomasztó terheit, és tüskés gondjait. Még aznap estébe nyúlóan beszélgetni kezdtek, és észre sem vették tudatosan, de mindketten szívük mélyén úgy érezték, hogy erősen kötődnek már egymáshoz, és úgy beszélnek egy idő óta, mintha a legjobb, legrégibb régi ismerősök volnának. Gyorsan elérhetőségi címeket cseréltek, és megállapodtak, hogyha alkalom és lehetőség adódik, akkor feltétlen értesítik, és keresik egymást, tehát a továbbiakban is szeretnék egymással tartani a kapcsolatot.

De akárhányszor csak kereste a kedves, angyalian áldott művésznőt a színházban, vagy aprócska szerkesztőségeinek berkeiben, mert egy nagyon színvonalas műsort is vezetett mindig elfogta egy ismeretlen hányingerrel kerülgető, furcsa érzés a gyomortájékán, és erős szédülés környékezte.

Aztán eljött az a bizonyos szilveszteri éjszaka, amikor valahogy az adott főiskolák, és egyetemek is igyekszenek – persze csupán átmeneti jelleggel -, mérsékelni a megterhelést, és kicsit lazítani az adott szellemi gyeplő elvárásain. Kornélt a művésznő meghívta, hogy vegyen csak nyugodtan részt egy társaságba, és tévedjen már végre emberek közé egy kicsit a hagyománnyá vált szilveszteri kisebb partin. S minthogy a földre szállt, tündéri jóság nemrég ünnepelte kereken a harmincadik születésnapját a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt Kornélnak is lehetőleg valamilyen formában pótolni illett.

Épp ezért minden elkövetett, hogy átmeneti feledékenységét, és elhamarkodott ajándékválasztását valahogy tudatos formában mérsékelje. Több kisebb-nagyobb ajándékboltot is bejárt, mire végre kiköthetett egy plüssmackó, és egy kis édesség mellett: mert ezeket a meggyökeresedett ajándékokat csak nem nézik azért annyira rossz, és megalkuvó szemmel, mint illenék, s így eshetett, hogy a kisebb szilveszteri hacacérára már szépen felöltözve, mégsem túlságosan giccsesen érkezhetett meg. Öltözködését sokkal inkább a komfortosított kényelem határozta meg, semmint a másoknak való tetszeni vágyás.

A fiatal, bájos művésznő gyönyörű, elegáns fekete ruhájában szinte majdnem mindenben a szöges ellentéte volt – legalább is öltözködési, és stílusbeli jegyeivel -, a fiatal tanárnak. Hollófekete vállig növesztett haját elegáns kontyba tette, ami csak még intenzívebbé, még sarkalatossá tette bájos arcának finom gödröcskéit, és vérvörös ajkának hangsúlyozottan érzéki, és kecses vonulatát, amihez nem is illett igazán a rúzs, minthogy a vérsejtek megoldották ezt a felesleges munkát. S ehhez társult még ugyancsak koromfekete, keskeny, kis szemöldök. A két ismerős érzéki, és csinos egyveleg Kornélt arra figyelmeztette, hogy a fölturbósított hajkorona sötét borostyánzuhatagként sűrűn, és gazdagon bármikor, ha viselőjének úgy tartja kedve, alá omolhat. Szeme arra az ártatlan, és talán épp ezért nemesen vérttelen, szűzi testre esett védtelen, mely titokzatos, és sokat engedett csábítása ott feszült a ruha csábító kivágása alatt.

Mint aki szemlátomást émelyeg a nem létező, kicsit butítóbbra sikeredett aperitifektől, avagy üdvözlő italoktól átmenetileg becsukta a szemét, abban bízva, hogy fölkorbácsolt vágyait talán ezzel az átmeneti jelleggel némileg majd lecsillapíthatja. Ám csukott szemmel a képzelete csak még inkább megvezette, becsapta, és rabigába hajszolta: álmaiban, és elképzeléseiben ez a földre szállt, megváltást tartogató angyali tünemény még gyönyörűbb, még kibontakozóbb volt adakozó ártatlanságában, mint a valóságban.

Amint ismét kinyitotta a szemét idegeit még intenzívebb látvány remegtette meg. A művésznő felemelte megbabonázó tekintetét egyenesen rá, és türelmes, ugyanakkor különös mosollyal szája görbülő szögletében arra várakozott, hogy a félszeg, ügyeletes lovag megtegye a következő lépést.

Kornél, mint akit éppen lovaggá készül ütni az anyakirálynő, és az adott ünnepi pillanat felelősségteljes súlyát is mind egyszerre képes átérezni – letérdelt gátlásoktól fertőzötten, gyengéden, s csöppet sem tolakodón megfogta törékeny porcelán finom, kicsi kezét, és kéz csókkal üdvözölte, ahogy ezt az illem megkívánja. Az illemnek, és az etikettnek ez a kettős játéka nemcsak, hogy izgalmas volt első tapasztalásra, és látszólag a fiatal, és nemes erényeket valló hölgynek is roppant imponált, mert másik bal kezének ujjbegyeivel megérintette Kornél széles vállait, ezzel engedélyezve, hogy most már fölállhat. A fiatalembernek még ennek ellenére sem csillapodott izgalma, mert folyton verejtékezett, és heves, szinte türelmetlen gyorsasággal forgatta körbe-körbe járó szemeit.

- Igazán megtisztelt drága Kornél alázatos figyelmességével. – Kedvesen megszeppent karjába karolt, és körbevezette az időközben kitágult szobában, ahol meghitt, békés fények uralkodtak, és ahol időközben kisebb baráti társaság is összeverődött.

– Jöjjön csak bátran, bátran menjen csak beljebb! Ugyan kérem, ne legyen ennyire szégyenlős! – s valósággal megszeppent, és a megilletődöttség tudott, és egyetemes állapotában tévelygő hősünket úgy kellett szó szerint a bájos hölgynek beljebb tuszkolnia, mert nagydarab lábai nem akartak engedelmeskedni a mozgás egyetemes törvényeinek.

Személy szerint ő nem vett részt a társalgásban, hiszen roppant nehezen oldódó ember volt világ életében; csöndben várakozott egy félreeső kis zugban, és csöndes egykedvűséggel, és emellett kíváncsi érdeklődéssel figyelte a kis társaság minden emberközpontú megnyilatkozását. A kedvező pillanatra várakozott, melynek eljövetele felől tökéletesen bizonyos volt. Igyekezett nem tolakodón, és tapintatos udvariassággal viselkedni, de mintha jóformán a szobában sem lenne őt nem árasztották el, nem bombázták a kérdések pergőtüzei.  

Létformája a befelé fordulás volt s mégis akárhányszor csak kósza figyelme a sugárzó művésznőre tévedt önkéntelenül, vagy véletlen valami izzó nagyszerűség, a földöntúli teljesség igézete szállta meg.

A művésznő két szakmai kollegája között üldögélt, akik azt tárgyalták, hogy az adott darabban, melyben ő is szerepelt miért volt annyira nehézkes, és kicsit nyakatekert az adott zenei betétek minél hatékonyabb, és minőségi szintű eléneklése.

Időnként, amikor már kezdett unalmassá válni a megkezdett beszélgetés gyönyörű mosolygós tekintete önzetlenül küldözgetett egy-egy eltévedt, ártatlannak minősülő mosolyt a fiatalembernek. Egy ideig maga se vette észre, de mintha egyszerű játékbábú lenne így kezelte a vendégnek bejelentett Kornélt.

A mellette fészkelődő színész kollega éppen azt ecsetelte, hogy mennyire nehéz összeegyeztetni az adott darabban a ritmikus mozgást a zenei betétekkel, és ehhez még jönnek a terjedelmesebb, alapvetően szóbeli monológok is, és a művésznő ezt a jól nevelt emberek színlelt magabiztosságával hallgatta, pedig valójában minden nem építő jellegű kritikai megjegyzés lelke belsejében mélyen megsebezte. Viszont, amit már kezdő színész korában megtanult egy életre az az volt, hogy a jó művész mindig elrejti a világ elől benső, önsajnáló fájdalmát, és pókerarccal viszonyul a megtörtént dolgok menetéhez!

Arcát Kornél szemből jól láthatta, és ahol egy-egy pillanatra megreszkírozta a farkasszemezés lehetőségét vele úgy látta, hogy mélyen fölkavarják az este éles hangjai: egyszerre védtelennek, és elvesztett kislánynak látszott, majd érzéki végzet-nőnek, aki csupán a becserkészhető prédára less. Egyszerűen magához vonzotta a látvány, és nem bírt se betelni, sem elszakadni tőle.

Kínzó erőfeszítésébe került, hogy szokásához híven aktatáskájából melyet mindig magával hurcolászott kihalássza noteszfüzetét, és a számára emlékezetes mozzanatokat feljegyezze. S ekkor a fiatal művésznő – hogy különösebben fölhívta volna magára a figyelmet -, titkosan szeme sarkából feléje lesett. Kornél pedig kis híján felújongott örömében, hogy lám tért hódított eddigi különös, és furcsa szemezési” stratégiája”.

- Bocsánat kaphatnék egy pohár, kellemes pezsgőt? – kérdezte csakhogy kihozza a jól berögzített mondatok sorából a kollegáit. Kornél már készségesen fel is emelkedett, hogy hozza a számára kissé ellenszenves, és mindig irritáló alkoholt, de egy másik kissé feltörekvőbb ember, aki több mint valószínű, hogy trófeát látott csupán az adott hölgyben, már ki is ragadta kissé ügyetlenkedő, és ormótlan kezéből a félig megtöltött kristálypoharat, melynek elegáns nyaka tenyerébe süppedt.

- Pajti! Ezt majd én! Elvégre, én tudom, mi kell a nőknek! – s tolakodón lenyomta két vállánál megfogva megszeppent hősünket a fotelba. Kornélban azonban már kiforrott az adott pillanat gazdag, és megfellebbezhetetlen adománya, amit senki már nem vehetett el tőle. Mint a titkos cinkos ismét megreszkírozta, hogy belepillanthasson a művésznő gyönyörű, léleklátó szemeibe, és mintha csak azonos, rejtett antennák hullámhosszán kapnák egymástól a láthatatlan jeleket tekintetek bűvös telepátiájával beszélgettek. Vágy, elragadtatás, és reménykedés közös energiákkal feszült ebben a kitágítható, ünnepi pillanatban számukra?

Nézhette őket bárki; figyelmesen, vagy lefülelő, lépre menő szemekkel, amik azonnal leleplezik két ember örök titkát, mégsem vettek róluk kellőképpen tudomást. A kölcsönös szédület szinte bennük kavargott, mint egy hóförgeteg, vagy lavina, mely kész volt bármelyik pillanatban a hegytetőről lezúdulni, és maga alá temetni a még lakott településeket.

Mintha az adott megbabonázó pillanat szülte volna a kölcsönös felismerést, melyet addig mindketten sikeresen kikerültek, és igyekeztek levegőnek tekinteni: fontosak lettek egymásnak, és minden gesztusukban, összerendezett mozdulataik minden érzelem gazdag hazárdjátékában ott feszült a gondoskodás ajándéka. Mint tudjuk, az érzelmek csupán ritkán foglalkoznak az emberi értelem még belátható, és megfontolt realitásaival. Az ösztönök vezérlik őket, akárcsak a dübörgő szív parancsolatait.

A fiatal volt tanár, mint egy kíváncsiskodó, csacsi gyerek, aki mindenben a játékosságot, és a kíváncsiságot hajszolja, mint az egyetlen valóban megragadható játékszert, amivel egyáltalán a felnőttek még megengedték játszani, ismét vizslaszemeket meresztett a fiatal tehetségre.

A művésznő már a legelső percektől kezdve szinte azonnal észrevette, mekkora hatást tett a fiatalemberre, és most, mint aki csöppet sem igyekszik takargatni, vagy rejtegetni az adott gondolat hatalmát, mely rabol ejtette a másikat kellemes, bizsergető érzéssel járta át ez a földi beteljesülés.

Élvezte, hogy bárkit meghódíthat, mint a legtöbb gyönyörű, és rendkívüli nő, de mégis óvatosan bánt ezzel az újabb hódítással, minthogy akadtak már életében olyan komolyabb kapcsolatok is, amikben jócskán összetört a szíve, és melyet mély, öngyilkosságig húzódó letargia, és depresszió követett.

Talán azért, mert szeretni, csak az egyetemes önzetlenség törvénye szerint lehet, ahol egy kapcsolatban az egyik fél bizonyosan jobban, és tartalmasabban feláldozhatóvá válhat, mint a másik? Mint minden költői, emberi sorskérdés ezt is az egyéni emberek gondolkodására kell majd rábízni, mert mindenkinek mást jelent. Ahogy nézte a fiatal nőt, aki mint egy veszélyes, ugyanakkor kecses, és csábító, fekete párduc simult bele az adott ülőalkalmatosság berendezésébe, gesztusainak félreérthetetlen Morse-jelzései szinte minden egyes pillanatban, a percek romokká, töredékekké lett alkalmaiban szavak nélkül, szinte némasági fogadalommal is beszéltek hozzá, és vágytak rá. Hallotta a szívét megsebző hangokat: ,,Szükségem van rád te nagy mafla! Kellesz nekem!”

Az egyre fokozódó izgalom vibráló feszültségében Kornélból dőlt a jéghideg veríték, mely szépen kikészített öltönyét, és hozzávaló, hófehér ingét – mint a patyolattisztaság egyik védjegyét is hamar megfertőzte és tönkretette.

Már jócskán csuromvizes volt jóformán az egész dús szőrzettel megátkozott háta, és most itt volt ebben az egyszerre csábító, és ugyanakkor tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben, és azt sem igen tudta, hogy mihez is fogjon?

Mégis életszerűbben élte át az adott szenvedélyt, mintha bagatell témákat reklámozott volna egész délután. Mintha nem is a kielégítetlen, és egyre szomjasabb vágyakozás feszült, és rekedt volna meg benne, de valami olyan elmondhatatlan, és egyszerre csodálatos, és fennkölt dolog, melyet talán csupán egy-egy meghatározott szerelmes vers képes csupán visszaadni az embernek.

És benső énjében a vigyorgó, és huncutkodó kisgyerek is már ujjongott, hogy megismerhette a legelső találkozás örökre szóló élményét, a rejtett közelséget, mely kölcsönös alapokon egy életre szólt, még akkor is, ha az adott felek már soha többet életük során nem botlanak egymásba.

Az ösztön, és a vadállatias vágy most saját magából eredt, de valahogy mégsem tudott ezzel az eddig ismeretlen, és sokáig titkolt érett, biológiai folyamattal mit kezdeni! Józan ittasság tüzelte, mint azt a színjózan embert, akinek egyetlen pohár pezsgő is súlyos, égető, orkánszerű viharokat támaszt belsejében, és alig vette észre, de fokozatosan kezdett ezzel a nagyon új érzésével rokonszenvezni.

Ez a kis jótékony, ösztönzökkenő itt kapóra jött neki, vagy csupán egy mindenre kész, ragyogó, és ifjú csillag újabb játékszere lehetett ebben a pillanatban teljesen kiszolgáltatott, kisfiús lénye?

Fejét fölemelte, mint aki sűrű, tartalmas levegő után kapkod, esdeklőn felelt:

- Kérem, merre találom a mellék helységet? – kérdezett meg egy ismeretlen valakit.  

- Ott lesz valamerre távol! – adta meg ismételten az útbaigazítást ráadásul ugyanaz a kellemetlenkedő, és beképzelt színész kollega, aki nem sokkal ezelőtt annyira készségesen kiragadta a kezéből a hölgynek szánt pezsegős poharat. A művésznő szemében most gyönyörű, részvétteles, és szinte édesanyai lángok villogtak:

- Várjon, kérem! Ha megengedi, akkor kisegítenem! – azzal, kecses eleganciával, mint egy szupermodell levegőben szállva átlibbent az egybegyűlt társaság dáridóján és karon fogta kissé émelygő tanárunkat.

A fiatal hölgy nyugodt kiegyensúlyozottsággal beszélt, mint olyan valaki, aki titkos, belső hangokat hall, és csupán egyetlen feladata van az életben, hogy ezeket a megfogadható tanácshangokat minél minőségiben, minél hitelesebben, és őszintébben tolmácsolja az emberek felé. Kornél igyekezett most alkalmazkodni háziasszonya egész kellemes személyiségéhez.

Nem tudta még maga sem, hogy olyan mérvű, törvényes ostromba kezdett, aminek kétes lehetett a kimenete, de őszinte gondolatait megint csak azzal a semmivel sem összehasonlítható, félszeg tutyimutyisággal tolmácsolta a bájos hölgy felé, amit már rég megszokhattunk tőle. Mintha szerepet játszott volna önmaga előtt, de úgy ahogyan a legtöbb színész is kevesen; az őszinte hazugság kitágítható dimenzióiban, hisz másként könnyűszerrel lebukik. Ellenben a fiatal nő arcjátéka, és összerendezett mimikája arról tanúskodott, hogy nagyon megkedvelte, és dajkaságába fogadta ezt a kissé furcsa, és világban elvesztett dédelgetésre szoruló fiatalembert, és jóleső érzéssel gyönyörködik a kisfiús, méla tétovaságában.

- Bocsásson meg kérem, de ön roppant mulatságos! – mosolyodott el megint csak ellenállhatatlanul. S amint észrevette, hogy több mint valószínű, hogy érzékeny húrokat kezdett el megpengeti a fiatal tanár lelkében rögtön helyesbített:

- Ne haragudjon, kérem, én csak azt gondoltam, hogy olyan… jópofa! Ugye nem haragszik nagyon rám?!

- Jaj, elnézést kérek! Olyan zavarban vagyok… tudja! Épp ellenkezőleg, ön nagyon aranyos, hogy így aggódik! – azzal ismét meghajtotta magát, és kéz csókkal tisztelte meg kissé ingatag lábakon, és ráadásul tartósnak ígérkező esetlenséggel.  

,,Győzelem! Nem gondoltam volna, hogy udvarias, őszinte tapintattal mennyi mindent elérhet az ember!” – suhant át az agyán egy röpke pillanatra. Ez az este mindenesetre annyit már előlegezett nála, hogy elérje, hogy a bájos művésznő másnap meglátogassa a lakásában.

- Igazán megköszönöm drága Kornél, hogy megtisztelt jelenlétével, és nagyon remélem, hogy hamarosan viszont láthatom! Szeretném holnap meglátogatni, amennyiben nincs ellenére! – nem vette észre, mert vélhetően elkerülte figyelmét, de most a finom hölgy legalább annyira izgult, mint hősünk. Az egyetlen ember maradt csupán az összeverődött társaságban, akit majd megevett e kis bensőséges jelenet láttán a sárga irigység – a pimasz, cingár művész urat!

- Én-én-én! Kö-köszönöm Önnek! – nyögte ki távoztában nehezen hallhatón. 

 

Mintha álomvilágban találta volna saját magát, ahol a jó mindig elnyeri megérdemelt jutalmát, amikor másnap már kora reggel visszapörgette agya fogaskerekei között a megtörtént este eseményeit!

Csal később döbbent rá, hogy ma délután kitüntetett, bájos vendége várható, ezért hát alapos takarítási hadjáratba fogott enyhén poros lakásában, hogy a látó, és láthatatlan, kellemetlen porszemcsék ellen totális hadat üzenhessen! Hamar kész lett, mert amibe belefogott, azt végig is csinálta, és egyébként is a takarításhoz csak akarat kell, és néhány kicsavarható, tiszta törlőrongy, a tisztítószerek kísérete mellett. A kora délután vészesen fenyegetett közeledésével…   

Ahelyett, hogy a művésznő lépegetni kezdett volna mi sem volt természetesebb fogta magát, és benyomta a megfelelő gombot a kezelőfelületen. Végül kiszállt a hatodikon, és egy nagy levegőt vett…

Egy biztonsági rácsokkal megerősített, amolyan kalitkaféle ajtót pillantott meg közvetlenül a liftajtó szomszédságában, ami gondosan, és hermetikusan elzárta az avatatlan kíváncsiskodni vágyó szemek elől a lényeget. A rácsozott ajtón be lehetett még látni a gyér, és szegényes világítás ellenére is, melyet egy plafonra fölszerelt villanyégő szolgáltatott több-kevesebb sikerrel.

A legelső ajtó, melyet rögtön meglátott egy gesztenyefás színű, kissé kopottas faajtó volt, tömör, és sziklaszilárdnak látszó.

Itt lakott az első szomszéd egy egyedülálló édesanya egy szem fiacskájával, akinek már most egyetlen problémája volt, hogy szó szerint a velejéig el lett kényeztetve, és a tudósabb emberek körében egyetemes megállapításnak örvendett az a kiforrott, és bebizonyított koncepció, miszerint: amennyiben valakit már gyerekként tartósan, és konzerváltan elkényeztetnek azzal felnőtt korára nemcsak hogy teljesen elszaladhat a ló, de sohasem fogja igazán azt értékelni, amit nyomorúságos élete során magának összekapart.

,,Hát ez igen érdekes! Vajon mindig jó szomszédok voltak?” – gondolkozott magában, majd kétszer kicsit elnyújtott hangokkal csöngetett.

Kicsit várnia kellett, amíg a fiatalember valami normálisabb, és elegánsabb ruhadarabot vesz magára, mert hát azért a vendég az aztán mégiscsak vendég, és ingujjban semmi estre sem illik fogadni egy rendkívüli hölgyet.

Hősünk kijött szinte sietve az ajtón, és már hozta is a kulcsait, ami bebocsátást engedett a rejtettebb helyek megtekintésére. Ekkor már őt is átjárta valami belsőséges, és fölöttébb jóleső, egyetemes érzés. A bájos, ifjú hölgy egy kecses mozdulatot tett, szívére tette finoman ívelt, aprócska, mégis mindig kifogástalan kezecskéit, és kifújta a tüdejében megrekedt levegőt. Hogy izgult-e, vagy csupán a kimondhatatlan, és rejtegetett érzelmek táncot jártak volna belsejében? Nehéz volt első pillanatra megítélni!

Megható őzikeszemekkel fölmérte a fiatalembert, aki megadta a módját, és tényleg tisztességes öltönyt vett most a nagy, ünnepélyes alkalomra. Kifejező, égővörös ajkait lágyan beharapta, mintha egy elejtett mondatot, vagy szót keresgélne, majd elindult az bejárati ajtóhoz.

- Megengedi drága hölgyem? – nyújtotta készségesen karját, hogy segítsen levenni a cipőjét.

- Oh, hát persze! Igazán kedves Öntől! – kecses, hattyú mozdulatokkal, akár egy gerle pillanatokon belül lekerült lábairól a cipő. Kornél egy röpke pillanatra most visszaemlékezett, hogy jóformán majdnem mindenkit sikeresen elriasztott az első randevúzástól, mert a legtöbb hölgynek esze ágában sem volt hozzá, hogy a lakásán találkozzanak, őket csupán előre bejósolható, anyagi érdekek mozgatták.

Most mégsem védekezett lelkiismerete ellen, mert nem lett volna értelme; ilyen gyönyörű, és egyszerre rendkívüli hölggyel életében nem találkozott még jóformán sohasem.

Soha nem szeretett volna másmilyennek látszani vagy tűnni, mégis kisebbrendűségi komplexusa, illetve merőben negatív önképe gyakorlatilag megakadályozta, hogy szóba bocsátkozzék nálánál fess, divatosabb, és talán szerencsésebben jóképűbb emberekkel, és hölgyekkel.

Igaz őt szülei minden hathatós, és motivációs eszközzel igyekeztek önbizalomra nevelni, de mégsem tudták teljes valóban az egyszerű tényről meggyőzni, miszerint: attól, hogy valaki jobban néz ki, illetve megvannak hozzá azok a bizonyos fizikális adottságai, még nem biztos, hogy szívének nemessége nem hiányzik!

Megkönnyebbülten nyitott végre ajtót a bájos, fiatal művésznőnek; a kemény szinte kikényszerített szemmustrát követően, melyben főként szinte láthatatlan a hölgy részesítette, fess, és elegánsnak hatott, és volt benne valami halhatatlan kisfiús báj, talán arcának pufók gödreinek különös, előnyös mozgatásában, ezt nem lehetett pontosan tudni – mégis a lehet legelőnyösebben hatott rá nézve. Kornél most egy hatalmas ezüsttálcán főként üdítőitalokat szolgált fel, mert nem merte az alkohollal kínálni a drága hölgyet, nehogy már a legelső alkalommal levonja következtetéseit rá nézve. Készséges pincérek módjára – ahogy a romantikus filmekben jól megfigyelhette, hiszen egyetlen tanulási módszere, jóformán egész gyerekkorában csupán ez volt -, egy kissé amatőr felszolgáló szerepében tetszelegve meghajoltan szolgálta fel a hölgy üdítős italát, és mintha csak valami bűvös, ambróziás nektár lett volna, vagy az istenek halhatatlan itala nyújtotta az erre a különleges alkalomra kikészített, gyönyörű kristálypoharat.

- Nagyon szépen köszönöm! – mosolygott a hölgy. – Gyönyörű ez a pohár, tudja. Valósággal megragadja az ember képzeletét! – látszott rajta a kellemes meglepetés kényszere, mint mikor az ember szándékosan kevesebbet mutat, mint amennyije ténylegesen van.

E percben egyikük se merte nyíltan, és szándékosan talán önmagának sem bevallani, hogy kívánják egymást, és roppant jól, és megnyugtatóan érzik egymásban a különleges vonzerőt. Kárpótlást szerettek volna venni – legalább is a fiatal hölgy -, az oktalan gyötrelemért, amiért egyik kellemetlenkedő, és fölöttébb hetvenkedő kollegája leszólta a bemutatóját az aktuális színházban.

- Megtisztel azzal, hogy eljött hozzám! Ilyen finom hölggyel ritkán ismerkedhettem volna meg! – érezte a torkában való, kényelmetlen, de szándékos remegést. Tisztában volt azzal, hogy megvallotta az elkerülhetetlen igazságot, csupán azt felejtette el, saját maga számára tisztázni, hogy nem cselekedett-e túlságon hamar és meggondolatlanul? Bár egyik tanár kollegája mindig azt tanácsolta neki:

,,Hapsikám! Te nem vagy eszednél! Jusson mindig eszedbe! Az első randin még magatok is tiszta lappal indulhattok, és ezért vagytok magatok is függetlenek! Itt szabadon megvallhatjátok egymásnak akár a legféltettebb, kicsinyes gyarlóságotokat is, mert meglehet, hogy már soha többet az életben nem találkoztok! Az ember soha ne tegyen magának akkora hülyeséget, hogy a kellő alkalmat elszalassza!” – Ez volt minden idők legjobb útravaló tanácsa – legalább is, amit még annak idején pályakezdő tanácstalanságában valakitől is meghallgatott.

Hirtelen letérdelt előtte. A bájos hölgy ezt valami provokációnak, vagy kellő illetlenségnek tekinthette, mert megrettent, és ideges meghökkenés lett úrrá rajta: Nagyot kortyolt üdítőjéből, majd elegáns, és kimért mozdulatokkal, mint egy vérbeli profi művésznő visszatette a kristálypoharat az ezüsttálcára.

- Már megbocsásson, de mire véljem ezt?! – kapta fel idegességében a hangját, mert ezzel a különös helyzettel már nem tudott mit kezdeni.

- Kérem… bocsásson meg nekem! – kezdett őszinteséggel mentegetőzésbe a tanár -, ugye megbocsátja nekem, hogy nem takargattam ön előtt az igazságot? Tudja drága művésznő, az emberek mindig menekülnek legtöbbször éppen a múltjuk elől, hát valahogy így vagyunk mi egyszerű halandók az igazsággal is!

Gyönyörű, Kleopátra—szeme most elkerekedett, és meglátszott, rajta, hogy erősen próbál azokra a kifejező, és nagyon őszinte mondatokra koncentrálni, amit az imént hallott. Maga sem tudta megmagyarázni további cselekedetét, de törékeny kezével elkezdte simogatni a fiatal tanár már erősen ritkuló félben lévő, sötétbarna haját, ami sokkal inkább úgy festett, mint egy megcibált fűcsomó, amit az első könyörtelen északi szél cibált, és rángatott.

- Tudnia kell drága Kornél, hogy én csöppet sem haragszom, vagy neheztelek magára! Ezt tudnia kell! Sőt! Köszönettel tartozom önnek, amiért mindig ennyire őszinte, és mindig a lényegre tér, a felesleges, és kerülgetős szavak nélkül! – nem feltűnően, mintha figyelnék, megpuszilta pufók, időközben kipirosodott arcát.

Hosszú idejébe telt, míg a művésznő rágyújthatott az első cigarettájára, pedig magában, mint egy jóra való tanuló mindig megfogadta, hogy leszokik, mert a cigaretta ára hónapról hónapra drasztikusan megemelkedett. Önmagára megfeledkezetten szipákolt, és most rendkívüli nemtörődömséggel élvezte, amint a maró nikotinos füst megtapad a szájpadlásán, bíbor kígyózó nyelve aprócska bimbóin.

A szürkület, és az este – ősz lévén -, sokkalta hamarabb, és hirtelenebb szállt alá, mint azt egyébként várni lehetett. Egyetlen kósza percig tanácstalanul járkált még a konyhában, ahova a fiatalember átirányította a dohányzási szokásai miatt, aztán csendes, mégis finom udvariassággal így szólt:

- Drága Kornél az a helyzet, hogy nagyon jól éreztem magam ma este, és nagyon is élveztem mindig őszinte társaságát! De holnap kellően zsúfolt, és megint kíméletlen napom lesz, így ha nem veszi tolakodásnak megtenné, hogy elkísér hazáig, mert most különösen veszélyesebbek lettek az utcák. – látván, hogy a megilletődött fiatalembert kisebb fuldoklási roham környékezi azonnal eloltotta hamvadó cigarettavégét. – Bocsásson meg nekem a cigim miatt, de néha nem tudok neki ellenállni!

- Khm, khm! Semmi, semmi probléma! – bár magának sem vallotta be valósággal fojtogatta a maró füst.

Kornél gyötrő bizonyossággal tudta, hogy bizony, ha egyszer leszáll a komoruló éjszaka, és a sűrű, világtalan homály költözik az utcákra, terekre, kivilágítatlan utca – és flaszterszakaszokra akkor a legkevesebb, ha az ember olyan rejtélyes lopakodóvá válik, mint egy besurranó tolvaj, vagy mint egy hangtalan, kísértet árnyék.

Most olyan megejtően segítségkérő volt a hölgy, hogy képtelen volt ezeknek a bájoló szemeknek nemet mondani.

Fölvette fekete posztó kabátját, hozzávaló sapkáját, mert azért már hűvösödött az idő jelentősen, és hogy valamibe a hölgy karjain kívül a másik keze is kapaszkodni tudjon kivette a hálószobában ágaskodó, hatalmas méretekkel rendelkező tükrös szekrényből azt az emblematikus esernyőt, melynek faragott mogyorófából volt a nyele, és meglátszott rajta, hogy kontár kezek melyet valódi mesteremberek faragták legapróbb favázát is.

Gyorsan kinyitotta, hogy kipróbálja, és ahogy kihúzta a különös, fekete vasalt szövetes esernyőt, mintha egy sétapálca lett volna az esernyőből egy tűhegyes, ugyanakkor vékony, ám gyilkosan éles hosszított penge bukkant elő: úgy vágott, és suhintott a levegőbe, akár egy könyörtelen nádlevél, és legalább olyan szertartásos módon, mint egy szamuráj kard. Elvégre, ha az ember arra vállalkozik, hogy megostromolja az éjszakát, hát akkor a legkevesebb, hogy vigyázz magára!

- Már nagyon sötét van drága művésznő… – szorongó, kisfiús hang jött csak ki torkán, mint hajdan gyerekkorában -, megkérném, hogy öltözzék melegen. – Azzal maga segítette fel a finom hölgyre kabátját, és burkolta bele, mintha csak egy felbecsülhetetlen értékű porcelánbaba lenne kabátjába, hogy meg ne fázzon. – Ha gondolja, akkor indulhatunk is.

- Igen! Drága Kornél! Azt hiszem indulatunk! – menedékre vágyott ebben a pillanatban, és úgy érezte ennek a rejtélyes, kicsit különös férfi oldalán talán meg is találta azt, amit keresett…       

        

  

 

      

Megtekintések: 16

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek